MAGYAR TÖRTÉNETI ÉLETRAJZOK


THALLÓCZI LAJOS

CSÖMÖRI BÁRÓ ZAY FERENCZ

1505-1570




A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
és
MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT MEGBIZÁSÁBÓL

SZERKESZTI
SZILÁGYI SÁNDOR

BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT KÖNYVNYOMDÁJA
1885

BUDAPEST
A MAGYAR TÖRT. TÁRSULAT KIADÁSA
1885


Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsának támogatásával, az Arcanum Kft. CD-ROM kiadványából.




ORTELIUS CHRONOLOGIÁJÁNAK CZIMLAPJA.
A NÜRNBERGI 1593-IKI KIADÁSBÓL.


Tartalom

BEVEZETÉS.

I.
AZ IFJÚ ZAY.
1505-1526.

II.
MOHÁCS UTÁN.
(1526-1542.)

III.
DALIÁS IDŐK.
(1542-1553.)

IV.
ZAY FERENCZ A DIPLOMATA.
1553-1557.

V.
A NASZÁDOS FŐKAPITÁNY.
1557-1560.

VI.
A MOLDVAI KALAND, KASSAI FŐKAPITÁNYSÁG.

VII.
AZ UTOLSÓ ÉVEK.

Jegyzetek





BEVEZETÉS.


Zay Ferencz jellemzése. – A XVI-dik század vezérszereplői.


2. ZAY FERENCZ LOBOGÓJA ÉS FEGYVEREI A ZAI-UGRÓCZI MUZEUMBAN.
Dörre rajza.


Zay Ferencz életpályája igen érdekes. Katona, diplomata, űzér, gazda s író egy személyben. Katonai s diplomácziai működése szerencsés. A hadvezér Zayban mindig megvolt a tapintat, meddig mehet, s a diplomácziai ügynök sohasem felejté el, mikor ér véget a szóbeszéd. Gazdagnak születvén, pályája kezdetén tönkrejutott, mikor behunyja szemét: vármegyék siratják a dúsgazdag földesurat. S ez eredmény eltérésében eszének is nagy része volt. Tollát több nyelven forgatta, mindig ügyesen. A XVI. század azon szereplő egyéniségei közé tartozik, a kiket manapság európai embereknek szokás nevezni. Az Oláh Miklósok, Brodaricsok, Verancsicsok, Martinuzziak, Nádasdyak, Révaiak, Zayak nemcsak a mieink; a Szajna partjától, a távol Bosporusig ismerik hazánk e neves férfiait. Csodáljuk munkaképességüket. Annyit dolgoztak, hogy két nemzedék is beérhetné azzal. Abban a században, mikor a magyar társadalom mélyreható forradalmat él át, a felső tízezernek bizonyára egyharmada idegen ellenség elől menekűl, lelkesűlt tanulók s prédikatorok más módra tanítják az isten hitét, s két királyt ural a nemzet: nehéz volt megtalálni azt a személyt, azt az eszmét, a kihez, vagy a melyhez, azután legyen az ember. Ebben a században sok új sebet ütnek a nemzeten, melyeket a XVII. század harczai s a XVIII-iknak alkotmánysérelmei még fájóbbakká tesznek. Az a magyar társadalom, melyet a XV. század megteremt, a reá következőben elzüllik, új pedig nem alakúlhatott. Alkatrészeire bontja a pártviszály, keleti mérget ölt belé a török uralom. A XV. század olygarchája önző volt, de érdeke összeforrt az országéval. A Serédyek, Bebekek és Balassák kiváltak közülök, ők csak önzők. Az emberekből nagyon kiveszett az eszmény kultusa. Szondy önfeláldozása, Dobó vitézsége, Losonczy hősiessége s Zrínyi halála villámok, azért oly fénylők, mert teljes sötétségben czikáznak.

Ilyen világban élt Csömöri Zay Ferencz, az első magyar bárók egyike. Azok közé tartozik, kik sohasem változtatták pártállásukat. Élte fogytáig a Habsburgok híve csakúgy mint Bodó Ferencz a Szapolyai Jánosé. Viszontagságos élete egyetlen pillanatában sem tántorodott meg, habár különben korának hű fia. Szereti a vagyont, a pénzt, bosszúálló, kíméletlen a hol érdeke kívánja. Bálványozza királyát, kivált I. Ferdinándot, életét százszor is koczkára teszi érette; de míg egyik kezével ellenségére üt, a másikat már nyújtja a jószágért, mely után régóta eseng.

Nincs meg benne Zrínyi antik hősiessége, nagy csatát nem nyert, híjával van Verancsics európai nagy és alapos készültségének, de folyton fejlődő ember. Szívós, sohasem csüggedő. Alkalmazkodik minden körülményhez. Huszárjaival együtt nyomorog a táborban, érintkezik II. Szulejmán basáival, tömérdek barátja van Bécsben, a lengyel udvarnál s Moldvában. Mint szerző ember fösvény, s még sem sajnálja embereitől a falatot. Életében csak egy ember járt túl az eszén: Heraclides moldvai vajda. S ez az egy csalódása sem őt terheli, királya kedveért fogott a kalandos vállalatba, mely kudarczával ért véget.

Hősöket, királyokat, főpapokat már ismerünk a XVI. századból, lássunk most egy magyar diplomatát. A másodrendű szereplők nem oly fényesek ugyan, mint a herosok, de csak oly közelről érdekelnek bennünket, mert az azok által felmutatott eredményekben ezeknek is van részök.

A bemutatás íme megtörtént s most beszéljük el hősünk életét.


3. A ZAY CSALÁD CZÍMERE A ZAY-UGRÓCZI KASTÉLYBAN.
Dörre rajza.







I.
AZ IFJÚ ZAY.
1505-1526.


A régi Valkó-megye birtokosai. – Vitézi élet a végeken. – A délvidéki társadalom. – A Zay-család. – A magyar anyák. – II. Lajos udvara. – Mohács.


4. MÁRIA KIRÁLYNÉ, LAJOS ÉS ENNEK HADI ÖLTÖZETE.
Dörre rajza.


Vukováron túl kiessé változik az Alduna vidéke, melyet eladdig mérhetetlen rónaság szegélyez. Balpartján bozótos síkság terűl; csak néhol akad egy-egy nádas, mely vízimadarak ezreinek tanyája. Jobb partján a Fruska-Gora szép körvonalai gyönyörködtetik a szemlélőt. A szelid halmokat lombos, sűrű erdő borítja, mely leér a völgybe, hol kis helységek látszanak. Helyenként a hegyek oldalain szőllők és gyümölcsösök tarkítják a tájt s itt ott a völgyekben egy-egy kolostor sötét falai tünnek elő. A Száva torkolata felé mindinkább lankásodik a vidék, odáig, hol a szlavóniai síkság kezdődik.

A mai Szerémség ez, régente az Ujlakyak és Garayak birtoka.

Már a rómaiakat elbájolta a vidék. Halmos, befásított terület, jó földek, víz bortermő hely, megannyi ideálja Virgilius rómaijának. A magyarság e vidéken már művelt földet talált. Szent László alatt rendes birtoklás nyomaira akadnak; magyar birtokosok adnak s vesznek jószágot.[1] Ezen a területen alakúlt az egykoron híres vármegye: Valkó. Éjszakra a Dráva képezte határát, Ujlaktól Sziszekig minden vidék: valkai terület. Délről a Száva mosta partjait.[2]

E vármegye kiválóan nagybirtokosok kezében vala. A XIII. században a Csákyakat és Maróthyakat, a XV-iken a Garayakat uralja, kiknek emlékezetét Djakóvár közelében Gorjanban, egy verőczemegyei kis faluban, nehány rom s alapfal hirdeti,[3] míg hadaiknak fényes fegyverzetéből már csak nehány rozsdás lándzsa maradt fenn, melyet az együgyű horvát földmíves kiszántogat a falak mellől.

A Garayak mellett, a Lorántffy, Szentpéthery, Bersenyi, az Ujlaky, Lankai Kamarás, Alsáni, Mikolay, Hosszúbáchy, Elefánti, Vér, Bánfy, Sulyok, Kereszthury családok szerepelnek. A föld népe jobbára magyar. Kétszáz valkómegyei község nevét ismerjük,[4] melyeknek több mint fele magyar. Még a XVI. század derekán is túlnyomólag értelmes magyar községeket találunk itt. A baranya-megyei reformátorok hálás talajra találtak Valkó megyében: nem egy híres prédikátoruk onnan származott.

Landor-Fejérvárig magyar nemesség, magyar hadak őrizték a végeket. A XV. század törökverő harczaiban a vitézi elem túlnyomóan magyar; rácz, horvát és oláh csak alárendelt szerepet játszik e hosszas és kitartó küzdelemben. A vezérek, bánok, végek kapitányai magyar főurak soraiból telnek ki. Ha idegen, kit érdeke a magyar keresztyén államhoz vonzott, e küzdelemben eszével, karja vitézségével kitűnt, azonnal a magyar nemesi rend sorába lépett át. Azontúl ráczok, bosnyákok, tengermellékiek folyton előre tolva, űzetve mindinkább végeinkbe szorúlnak. A Száván innen már felszaporodik a horvátság, a Drávatorokon túl fekvő vidéket elözönli a hazája vesztett szerbség s uraival együtt a föld népe is menedéket talál itt. Jakusicsok, Perusicsok, Petrovicsok, Osztrosicsok, Keglevicsek, a Zrínyiek már nem csak honosainkká, de vérségileg is atyafiakká lesznek a nemzet főúri osztályával. A kisebb rendű nemesség még hamarább megbarátkozott a szláv elemekkel: a tábor s a csata testvérekké tette a közös ellenséggel küzdőket. Nincs jobb békéltető, mint a bajban együttlét. A fejérvári, zimonyi, szendrei végeken nagy hamarsággal elenyészett a nyelvbéli különbség. A szerbek, horvátok megtanúlták a magyar énekeket, s szerb horvát tárgyú balladák mellett föllelkesűlt a magyar végbeli vitéz is.

Ilyen egyenletes, mondhatni bajtársi jellegű volt a magyar végvidék a mohácsi vész előtt. Birtokosai, mint már az Anjouk és Zsigmond idejében is, ellentétben a Mátyáséval, ki alatt inkább a Felföld s az éjszaki Dunántúl urai a szereplők, nagy befolyást gyakorolnak Budán. A mohácsi vész megváltoztatja az ethnographiai viszonyokat. A török hódítás együtt jár az Alvidék elnéptelenedésével. Cserni Jován a «rácz császár» Szápolyay réme s a szerbség átcsap a Dunán. A Száva melléke, a szlavon megyék idegen lakosságot vesznek fel, a magyar földnép följebb vonúl, csak a nemesség, meg az idegen eredetű is, marad meg magyarnak, a megyék sánczain s a család körén belűl.

Ez a folytonos harcz, ez az örökös szembenlét ellenséggel, idegen elemekkel okozta az alvidéki nemességnek hajlékonyabb, diplomacziai érintkezésekre alkalmasabb jellemét. Kicsiben egész magyar Levante volt akkoriban a Dunamelléke. Anyanyelvök a magyar, gyermekkorukban hallják a szerb-horvát nyelvet, török foglyokkal törökűl gagyognak, stajer lanczknechtektől rájuk ragad a német szó, velenczei kereskedők az olaszt terjesztik, a Kelet minden máig is divatos nyelve használatos. A folytonos összeköttetés következtében az alvidéki urak legjobban ismerték a török természetét, s bizonynyal maguk is némi törökséget vevének föl. Árulásban, hitszegésben, dúlásban magyar végbeli hadaink, s élükön a magyar-horvát kapitányok nem maradtak a török mögött. Ebben az iskolában növekedtek fel a XVI. század jó vitézei.

A családok belső életében birtokszerzés, vagy birtokcsere, házasság s a végrendelet képezik a főbb tényezőket. A családfő hadaival a csatamezőn táboroz, de birtoka jogait védő, vagy megerősítő okleveleivel többet gondol, mint sebeivel. Kisded gyermekeit az anya neveli, a fegyverforgatás oktatását az apa veszi át, a tudományokra keveset adnak.

Zay Ferencz ebben a környezetben látott napvilágot előkelő, jó módú családból. Hogy mikor? ahoz csak körülbelől vethetünk. A családi levéltár egyszerü feljegyzései 1498-ra teszik születésének évét, az egyik nemzedékrend meg épen 1492-re. Valószínű, hogy hősünk 1505-ben született.[5]

Családját ősnemzetségből eredeztetik történetíróink.[6]

Szerintök a Loya-nemzetségből származnak a Zayak.[7]

Zay Ferencz atyja: Péter 1497-ben nősült. Lankai Kamarás Borbálával való házasságából négy gyermeke származott: Mátyás, ki ifjú korában halhatott el,[8] Ferencz jelen tanulmányunk tárgya s két leánya: Apollonia, kit Zoltay István az egri vitéz hadnagy, s Magdolna a legidősebb, kit Zoltay Balázs vett feleségül.

Zay Péter viselt dolgairól keveset tudunk; élt, megházasodott, családot alapított, vitézkedett a török ellen. Ájtatos jámbor ember lehetett; 1502-ben feleségestől bűnbocsátó levelet nyert Sándor pápától.[9] Derék közharczos a végeken, a ki megállta helyét. Az ilyenféle emberek emlékezetét nem őrzi meg a családi traditio; egy íz a nemzedékrenden, semmi több. Felesége Kamarás Borbála Ferenczünk anyja, kiváló asszony. Szentpéthery vér folyt benne, azoké a Szentpétheryeké, kik az Alduna mentén, az Ujlaky-féle bosniai uralom idejében szerepet játsztak. Magában Valkó-vármegyében öt uradalmuk volt,[10] bírtak ezen kívül Bács- és Szörény megyékben.[11] Landor-Fejérvárott Szentpéthery László és hada nagy becsületben álltak. 1511-ben ő volt Ulászló király kincstartója s mint befolyásos államférfi folytonosan hangoztatá a veszélyt, mely az országot fenyegeti, ha déli végei elvesznek. Sürgette Jajczának megsegéllését, adott pénzt és élelmet Landor-Fejérvár őrségének.[12] Nem rajta múlt bukása. E kiváló ember unokatestvére volt Zay Ferencz anyja. Erélyes, családja érdekeit fölfelé szívósan védő,[13] jobbágyai iránt kegyelmes, emberbecsülő, jámbor úrhölgy. Fiát – mint levelei mutatják – az imádásig szerette, az volt a mindene. Túlélt három férjet; mikor Zay Péter meghalt, a négy gyermekes özvegy Strezsemlyey Györgyben talált támaszra. György úr Valkóban és Szolnok-megyében Ulászló királytól adományt nyert és pedig akkép, hogy a negyvenhét falus ivánka-szentgyörgyi uradalom, kis és nagy-pói uradalom feleségét és annak Zay Pétertől származott fiait: Ferenczet és Mátyást is illesse.[14] Harmadik férje Gethyey János volt, ki 1535-ben már nem élt.[15] A XVI. században családaink történetében nagyon gyakori eset, hogy háromszor négyszer házasodtak, úgy az özvegy férfiak, mint asszonyok. Jószágszerzés vágya, összeköttetések hajhászása, majd meg a nők részéről az elhagyatottság szolgált indokúl, mely az akkori pártos, zavargós világban kétszeresen is megkövetelte a férfi segítséget.

XVI. századi történetünk a vitéz asszonyok egész sorozatával dicsekedhetik. A drégeli, egri s losonczi hősök szülői nem rokka mellé nevelték fiaikat. A folytonos háborúzás megedzi az asszonyokat is. Ez csak az idők természetes következménye. Föltünő jelenség azonban, ha a vér és vas e korszakában patriarchalis élet eszményi korára emlékeztető alakokat látunk. Nemesi családjaink azonkori hölgyei az istennek, férjüknek s gyermekeiknek élnek.[16] Mikor a férj pogánynyal küzd, felesége áll a család élére, parancsol a várbeli zord hajdúknak, vezeti a gazdaságot olykor három-négy vármegyében, neveli gyermekeit s ha ellenség üt reá, szembeszáll vele. És Zay Péterné az ilyen fajta asszonyok közé tartozott.

Már az által is, hogy írástudó volt, kivált a XV. század vége felé született hölgyek közül. Hagyományos erénye a Zay-családnak, hogy gyermekeit magasabb oktatásban részesítette. Zay János 1493-ban a krakkói egyetemen tanul, Zay Mátyás 1508-ban ugyanott senior.[17] Ferencz a hagyomány szerint a paduai egyetemen képezte magát.[18] Életpályája, iratai, olaszos gondolkozásmódja valószínűvé teszik e hagyományt. Olaszúl folyékonyan beszélt, írt és olvasott, Macchiavelli Discorsi-jait folyton magánál hordozta. Hogyan nevelkedett e valkómegyei nemes ifjú, csak képzelhetjük. Anyja s a család deákja írni, olvasni tanították, a vallás s a latin nyelv elemeibe a káplán vezette be. Parancsolni, lovagolni, vívni apjától s a környékbeli nemesektől tanúlt. A család nyelve magyar volt, szerbül horvátúl mondhatni az utczán,[19] latinúl, olaszúl felsőbb iskolákban tanult meg.

Anyja előkelő összeköttetései révén a képzett ifjú a királyi udvarba került. II. Lajos 1526-ban neki s Csáky Eleknek Valkóban[20] jószágot adományoz. Bejáró azaz kamarás lehetett az udvarnál; Mária királyné kitüntette a tudnivágyó, daliás, edzett ifjút, ki ez idő tájban sajátította el a német nyelvet is. Nagy hasznára vált ez később Ferdinándnál s Miksánál. Kétségtelen, hogy ez az udvari élet forduló pontja, irányadója Zay pályájának.

II. Lajos udvarában mintegy kilenczven udvarnok s királyi ifjú volt. Felerészben magyarokból, másfelől németekből, csehekből, lengyelekből állt az udvari népség.[21] E léha, pénztelen udvarnál, hol hitelbe ettek, ittak, vadásztak, s az udvari embereket ritkán fizették, az élelmesebbek egy-egy jószágocskával kárpótolták magukat. Ilyesminek lehetett következménye az az 1526-diki jószágadományozás is. A mulatságkedvelő ifjak közt azonban éltek az udvarnál olyanok is, kik később a habsburgi időszak alatt szerepet játsztak. Brodarics István, a prépost, Batthyány Orbán, Bebek Imre, Hampó Ferencz, Nádasdy Tamás az udvarnál, mint titkárok működtek. Moré György kamarás volt, Oláh Miklós a királyné titkára; Henckel János udvari pap, a sok idegen a királyné környezetében, a külföldi követek mindannyian tényezői a pezsgő, eleven társadalomnak. E férfiak mind ismerték Zayt, sokan közülök, mint Batthyány, barátai voltak. Mária királyné, ki élénk érdeklődésével a német hitújítási eszmék iránt, központja volt a műveltebb elemeknek, már ekkor sok szolgálatot tett Ferdinánd ügyének. Meg volt az a tulajdonsága, hogy állhatatos híveket tudott szerezni magának. Házassága első éveiben élénk részt vesz királyi férje tobzódásaiban; a kolostorban nevelkedett fiatal asszony örűl szabadságának. De 1526-ban már komoly, elszánt asszony, ki élénk részt vesz az államügyek vezetésében.

Landor-Fejérvár eleinte 1521-ben nyomot sem hágy a király környezetén. Eleinte megijednek, azután kicsinylik, végűl el is felejtik. Egy kis töredék mégis gondolkozóba esett s az ország veszedelmét előre sejdíté. Brodarics István folyton inti a királyt s az udvarnokok közűl is sokan roszúl érezték magukat a czifra nyomorúság közepette. Ezek közé tartozott Zay Ferencz is, kinek számos földije, rokona esett el Landor-Fejérvár alatt, s kit e csapás alvidéki rokonaival együtt közvetlenül érintett. Jószágaikat pusztítja a török; Valkó-megye ki van téve dúlásainak, melyek Zay anyját elszegényítik, s az alsó Dunavidék nemességét véginségre juttatják. A Mátyást követő korszak záró pontjához közeledik.

A mohácsi csata fejezi be Zay életének ezt a szakaszát. Ott harczol királya oldalán, Jagello udvarnépének könnyűvérű lovagjaival, kiknek bűnét enyhíti, hogy meg tudtak halni. Pulyák voltak míg éltek, de nem estek el gyáván. Királyuk a fertőbe fúlt; abba halt bele, a mi életében környezé. S a királyi ifjak nagy része oldala mellett hullott el.

Zay életben maradt.


5. A MOHÁCSI CSATATÉR.







II.
MOHÁCS UTÁN.
(1526-1542.)


A mohácsi vész társadalmat bontó hatása. – Ferdinánd párja: Zay, a bécsi udvar bejárója. – Országszervezés. – A török haderő, jancsárok, szpáhik. – A XVI. századbeli magyar huszárság. – Zayék pusztulása, a délvidéki nemesség föjebb vonúl. – A szenyéri bitorlás. – Zay vőlegény, elveszi Garay Borbálát. – A XVI. század műveltjei, Zay képzettsége, viszonya a protestantismushoz.


6. A BÉCSI BURG A XVI. SZÁZAD ELEJÉN S MÁSODIK FELÉBEN.
Dörre rajza.


A mohácsi csatasíkon királyunk esett el. Halálával az udvari élet megszűnt. Az emberek szétfutottak, mindenkit elfogott a félelem. Azt, hogy ez a csatavesztés, törökdúlásnál, királyhalálnál egyebet is jelent: akkor nem hitte senki. Kevés ember volt nálunk, a ki az események messzehatását fel tudta volna fogni. A sánta nádorispán Báthory István az özvegy királynét követé, Szapolyay Jánosnak a vajdának emberei, még a király testét sem lelték meg, s már is foglalgatják a jószágokat. Habsburgi Ferdinánd még csak készülődik új királyságára, mire hat héttel a mohácsi csata után ellenfele meg is koronáztatja magát. Megindúl a két immár koronás király harcza, melyben a János hada húzza a rövidebbet. Egyszerre csak kitalálják a cseri barátok, még pedig az evangéliomból, hogy: «a ki vele jót teszen, az az ő atyjafia». Az atyafi pogány volt, s mert János király kezetcsókoló fiává lett, segített is a jó szultán, de megtartotta a megsegített országot kamat fejében.

A mohácsi nemzedéket túlszigorúan ítélik meg, a kik képviselőitől minden erkölcsi érzést megtagadnak. Inkább szerencsétlenek, mint gonoszok, s rövidlátók mint elveteműltek. A politikai fínom ravaszkodáshoz hiányzott bennök a műveltség, de a nemzettel született bizonyos jogérzék útját állotta a teljes anarchia bekövetkezésének. Vissza kellene mennünk az igazságos király koráig, fejtegetni kellene a Dózsa-hadak féktelenkedését, Szapolyay vajdának az emberkínzás terén kifejtett művészetét, ha teljesen ki akarnók domborítani azokat az eszméket, melyek a magyar társadalom akkori rétegeit foglalkodtatták. Csak kard által volt megoldható, hogy vajjon a két szemben álló elv közűl melyik igazságos: az a jogalap, melyen a nemzeti párt állott, vagy a szerződés, melynek alapján Ferdinánd király hívei helyezkedtek? Eleinte a vajdának volt nagyobb pártja, azután a Ferdinándé kerekedett feljűl, mert jobban s ügyesebben tudott vesztegetni. A magyar úr büszke, helylyel-közzel kegyetlen vitéz, de véghetetlenül hiszékeny, s ígéretekkel leköthető vala. Ferdinándnak megvolt az az ügyessége, hogy nem egyszerre adott mindent, apránként ajándékozgatott, hogy az illetőnek legyen még mit reménylenie. János sokat ígért, de a míg csak lehetett, nem tartotta meg szavát, s a mikor megtartotta volna, már akkor nem volt módjában.

Lajos király udvarának maradványa, mely el nem züllött, nagyobb részben az özvegy közelében maradt s vele a Ferdinánd pártját uralta. Zay Ferencz, a mohácsi veszedelem után az özvegy királyné mellé szegődött. Fiatal katonaember létére, folyton Szapolyay ellenes körökben mozogva, hol is kereshetett volna megfelelőbb tért működésének, mint a Ferdinánd táborában? Az a Zay Ferencz ki később megírván korának egy episodját,[22] Szapolyayt gonosz képmutató úrnak, Werbewczy Istvánt érdemetlen embernek tartja, ifjú korában egész lélekkel síkra szállott a török párt ellen. Nyiltan tette. Károly király Zay ellenségeskedését azzal torolta meg, hogy nagy- és kis-pói jószágát még 1526-ban elfoglalván, Pöstyéni Ferencznek adományozta.[23] S ettőlfogva Zay még szorosabban ragaszkodott Ferdinándhoz, ki magához vette az udvarba s a válságos 1527-1530 években is, midőn János király Szulejmán hadaival Bécsig jött, ott tartotta. Tollal karddal szolgálta urát, s ez viszont «bejáróvá» (aulæ familiaris) tette. Attól fogva híven kitartott mellette s még Budának 1530. ügyetlenségekben páratlan ostromoltatása, és a német hadvezérlet gyámoltalansága sem ejtette kétségbe. S szolgált eleinte, fiatalsága egész hevével önzetlenül, ingyen és anyjától is segélyeztetvén, szolgálataiért semmi jutalomban sem részesült. Később sem részesült volna, ha nem követi kortársai példáját. Követelni kezdte, hogy őt is méltassák figyelemre. Jószágai parlagon hevertek, jobbágyait rablánczra fűzte a török, a megmaradottakban a fekete rácz császár, Cserni Jován tett nagy kárt. Ferdinánd természetesen neki is igért jutalmat,[24] de csak 1531-ben fizettetett 400 forintot.[25]


I. FERDINÁND MAGYAR KIRÁLY.
I. Ferdinándnak több képe maradt fenn egykorú művészek által készítve,
a közlött Lautenack rézmetszetének kicsinyített másolata.
Pollák metszése.

Nem sokáig maradt az udvarnál: tért keresett geniusához illőbb szolgálatokra.

Ferdinánd királynak elvitázhatlan érdeme, hogy daczára országrésze siralmas állapotának, pénztelenségének, folytonos hadakozásainak: szervezte a kormányzás és hadügyigazgatás ágait, és komoly rendet akart csinálni a pénzügyekben. Udvari kamarát, cancellariát állított fel, s a szerteszéjjel lézengő hadi anyagot, mely a banderiumok megfogyása következtében szervezetlen vala, összegyűjteni igyekezett, s rendezte a horvát és szlavon végeket. De mind e törekvéseit végetlenül megnehezíté, hogy oly erővel állt szemben, mint a Szulejmáné.

Akkoriban a kitünően iskolázott, rendes török hadsereggel egyetlen európai sem mérkőzhetett. Nehéz eldönteni miben volt Szulejman nagyobb: a hadak vezérletében vagy a szervezésben. Török történetírók el-kanuninak, a törvényhozónak nevezik.

Két hasonlíthatlan előnynyel dicsekedett alatta a hadsereg. Jól fegyelmezett, s jól fizetett vala, s legújabb időkig hadjárat idején kétféle elemből alakúlt. A kapu-kulik és szerhadakulik zsoldosok valának, a müsselemek, timarok vagy ziametek, állandó zsold: eulufé nélkül szolgáltak. A zsoldos katonák soraiból 1326-ban alapított jancsárok (jenicserik) váltak ki, kiknek száma a XVI. században 12-30000 között váltakozott. Ez az állandó csapat másfél századdal előzte meg VII. Károly francz-archerjeit s a mi fekete seregünket. Szabályzatuk példányképét mutatja egy jól fegyelmezett, jóban rosszban összetartó hadcsapatnak. Följebbvalóiknak vak engedelmességét, önmaguknak holtig való barátságot fogadtak. Külön kaszárnyákban laknak. Ruházatukban egyszerűek, szakállukat nem borotválják, életrendjükben mértékletesek. Az izlámnak fanaticus oszlopai, vitéz voltukon felűl még a Szent-Bektas rendnek is tagjai. Könnyű vérű, léha embert nem tűrnek maguk közt, s az újoncznak kemény próbaévet kell kiállania. Az előléptetésben a szolgálat évei határoznak, s nem a különös vitézség, mert abban mindnyájan egyformák. Büntetéssel csak saját tisztjeik illethetik őket s ezt külön módon intézték el. Az öregekről, rokkantakról gondoskodnak.

Házasodniok nem szabad. Nem űzhetnek külön mesterséget, összes foglalkozásuk: az ima s a harcz.[26]


6. JANCSÁR AGA.
A jancsár aga és timár Jost Aman nagy képéről vétettek, melyet ő 1562-ben készített
s a török követségnek ez évben Frankfurtba érkezését tünteti fel egy nagy lapon.
Ágotha rajza.


Nem kevésbé jeles a lovasság szervezete. Úgy a napi zsoldon lévő szipahik, mint a hűbéres timárok és zaimok a XVI. század elején mintaképei a földerítő és előcsatározó lovasságnak. Fegyverzetük, a lóanyag jósága, gyakorlottságuk megannyi előnyök a nehéz és a legtöbb esetben gyakorlatlan német lovassággal szemben. A török hadsereggel győzni könnyű volt, mert egységes volt a vezérlet, kitűnő a fegyelem s gyönge az ellenfél. S ha vereséget is szenvedett a sereg, nem veszté el önbizalmát.


7. TIMÁR.
Ágotha rajza.


Magyarország hadereje a szultánéval szemben csak egyes részeit illetőleg állítható párhuzamba. Banderialis katonaságunk szétzüllött, főpapjaink, főuraink hadállíthatási képességét a dúlások majdnem megsemmisítették, a német és spanyol zsoldos hadak mindenben ellentétei a mértékletes, fegyelmezett, ájtatos jancsárnak: dorbézolók, rakonczátlanok, s a mi a fővezér szegénységéből folyt, rendetlenül, rosszúl fizetett s táplált nép. A török rendes katonaság urának s magának, de nem szükségből rabolt, a mi zsoldosainkat legtöbb esetben az inség vitte rá. A mi azonban másfelől nemzetünk katonai szellemét fényesen jellemzi, az, hogy soha nem csüggedett. Oláh, bolgár, szerb, bosnyák ott hevert a győző lábainál, jobbjaik hitehagyott török vezérekké lettek, népük föladva a szabadulásnak még csak reményét is, rajahkép szolgálta pogány urait. Csak ugy, mint ezek a népek, azonkép nyugat nemzetei a magyarságot tekintették a törökség ellen hatalmas védbástyának. A mi az alsódunai s Száván túli vidéken harczra kész nép volt, hozzánk menekül s magyar zászló alatt küzd. Dúlás, népírtás, szolgaság nem törték meg a magyar fajt. Igazi hódító nemzethez illőleg nem adta fel a harczot egy téren sem, még a törökkel tartók is csak szövetkeztek, de nem olvadtak vele egybe. Az országgyűlések panaszai, egyes írók jellemzései, sejtetik velünk a nyomort, mely Magyarország túlnyomó részét sújtja. S a nép bizonyos ősi naivitással, szótlanul tűr mindent. Tudjuk hogy sokat szenvedett, de nem panaszkodott soha, bízott a jobb jövőben. Ez jellemzi azt a törhetetlen erőt, mely a folytonos guerillaharczokban nyilvánúlt.

A XVI. század magyar huszársága bátran állítható a török hadsereg mellé, melytől sokat is tanult. Lovaik kiválók, fegyverzetök czélarányos, fegyelmezettségük mintaszerű. Ferdinánd s hadvezérei könnyen megértették, hogy ezt a fegyveres magyar erőt sikeresen alkalmazhatják a török ellen. «A törökök elevenebbek, futásban, támadásban egyaránt, mozdulataik gyorsak, dúlni, égetni pusztítni jobban tudnak a cseh és német hadaknál Azért kell derék huszárokkal állani elébök, ezeket pedig Magyar-, Szlavon-, Horvátország bőven adja».[27] Adta is bőven, katonát úgy, mint vezért. Nyáry Ferenczet, Batthynáy Farkast, Ostrosith Miklóst, s Zay Ferenczet messze-távol ismerték s rettegték.

A magyar huszárság, szervezete szerint századokba volt osztva. A kapitány száz «jó lovas» huszárnak parancsolt, a kiknek nemeseknek kellett lenni: de a szabály alól sok a kivétel, a vitéz közembereket a király rendesen megnemesíté. Pánczélinget s tolós, nyakvértes sisakot viseltek. Volt hosszas pajzsok, kardjok, kelevézök és szekerczéjök. Csizmájuk kurtaszárú nagy szegsarkantyús, bokáig érő, s mint egy szemtanú írja, a sarok alá egy kis posztógalacsint tesznek, hogy erősen álljanak kengyelvasban.[28] Mindenik kezén három – hat ló volt, melyeket fegyveres lovászlegény gondjaira bízhatott. Fegyverzetükről, lovaik minőségéről a lustrákon győződött meg a kapitány. A kinek valamelyik készlete hiányzott, azt a hadi biztos pótolta. Egy-egy lovas vitéznek négy magyar forint hópénz járt, a kapitány egy-egy lovasáért egy fél forintot húzott, ha teljes volt százada, 50 forint volt a hópénze s így mindig érdekökben állott teljes létszámban tartani fenn csapatjukat. A csapathoz tartozott még a zászlótartó s egy trombitás.

A beteg vitézek hópénze rendesen kijárt. A lóban s lovászban esett kárt a hadi pénztár pótolja. A tisztességes módon rabúl esett huszár fizetést húz. Hadi szabályzatuk nagy fegyelemről teszen tanúságot. Minden vitézt hite köté zászlajához. A gyávát, akár várból akár csatasorból fusson is meg, fejvesztés éri. A ki őrséget nem akar állani, vagy onnan megszökik, helyén elalszik, lováról leszáll, azt keményen büntetik. A gyakorlatok és lustrák alkalmával szigorú rendet tartottak. A társak egymás iránt szeretettel viseltetnek, bujtogatni egymás nemzete ellen főbenjáró bűn, a haragtartás, árulkodás tilos.

A század kapitányától függött, s úgy ragaszkodott hozzá, mint atyjához. Hatalma nagy volt béke idején, korlátlan az ellenség előtt. Meghagyása nélkül nem szabad az ellenséghez közlekedni. A ki ennek mozdulatairól valamit megtud s nem tesz jelentést: áruló, a kit távollétében is el lehet ítélni. Szigorúan tiltja a szabályzat a polgárok s jobbágyok zsarolását, csak úgy, mint a foglyok bántalmazását. Fejét veszik annak, a ki hivatalos személyt, vagy élelemszállítót bántalmaz. A vitézek szolgái is kemény fegyelem alatt állanak: a ki urát elhagyja, azt felakasztják. Az ellenfél szökevényeit s a nem-nemes önkénteseket megesketik a szigorú felvigyázat alatt tartják.

Feladatuk: a király iránti hűségöket vérök ontásával bizonyítani, vezéreiket, kivált a külön (particularis) magyar hadak főkapitánya, minden veszedelemben követni. Viszont a király is megigérte zsoldjuk pontos kiszolgáltatását.[29]

Ilyen fegyelmezett huszársággal azután támadni s győzni lehetett. Ezekről elmondhatta Lantos Sebestyén:

«Nagy sok országban ők jó hírt hagyának
Magyaroknak hírt, nevet jót hozának»[30]

Hősünk a királyi udvarból egyenesen táborba ment. Huszárcsapat kapitányává lett. Vitézei a Dráva mellékéről való jó nemesek, van köztük somogyi és vasi fiú is. Zsoldjukat – már a mikor – a szlavóniai adóbúl fizetik.[31] A király ugyan ígéri a pontos fizetést, de csak az ígéretnél marad. Pemfflinger Márk, a magyar kamara elnöke, nagyszámban kapta a fizetés-meghagyásokat, majd mindennap jutalmat adnak ennek, vagy annak a pártosnak, de annál ritkábban folyt be az adó. A népesség majd mindenütt fogyott, a végbeli megyéknél minduntalan megakad a közigazgatás. A fizetetlen magyar katonaság nem rabolt, nem fosztogatott, mert kapitányaik gondoskodtak róla. A dunántúli végeken Ostrosics Miklós, Bakics Pál híres vitézek csapatai s Zay Ferencz huszárjai portyáztak. A három kapitány mondhatni saját költségén hadakozott a folyton portyázó törökkel. Mikor 1532-ben Szulejmán dunántúli hadjáratát intézte, Bakicsék a kőszegi ostrom után hazafelé induló s rabolgató török csapatokban tettek nagy kárt. Míg Bakics a Szerémség felé szorítja a török hátvédeit. Zay és Ostrosics a Dráva vonalát őrzik.


8. HAJDUK.
A hajduk Hufnagel egyik tájképéről (Komárom) vannak véve.
Pollák metszése.


Ez a háború végleg megrontá Zayt. Jószágai elpusztúltak. Anyja s testvérei földönfutókká lettek. 1530-ban Korogh vára, Valkó-vármegyében jelentékeny birtok, Zay kézre kerűlt,[32] de jövedelmet nem hajtott. Kiki úgy segített magán, a hogy tudott. A kisebbrendű nemesség a hatalmasabbnak udvarába szegődött fegyverhordozónak, a tönkre tett főbb rendűek közvetlen királyi szolgálatába állanak, s igyekeznek ki-kitűnni és jószágokhoz jutni. Jellemző vonása a kornak, hogy az emberekből nem halt ki a szeretet akkor sem, ha egyik atyafi Ferdinándot, a másik János királyt követte. A sógorság, távoli rokonság elég kapocs volt, hogy a védtelen egy hatalmas rokonnál keressen segélyt. A Dráva mellékéről való Zayakat s más menekülő nemeseket szívesen látták a Dunán túl. Somogy, Zala, Vas új hazájokká lett az alvidéki családoknak. Zay édes anyja Somogyba menekűlt, ugyan oda, hol a magyar huszárcsapatok tanyáztak. A vezérek Bakics, Zay s Osztrosics, hogy katonáikat fizethessék, az esztergomi káptalan szenyéri kastélyát és birtokát elfoglalták s ott elég otthonosan érezték magukat. A káptalan csak irásbeli nyilatkozatokkal tudta igazán védeni, de a huszárkapitányok nem sokat hajtottak a protestatiokra, sőt még a királyi parancsokra sem. Kiadták bérbe a birtokot s a jövedelmet elköltötték. Nem példátlan eset a török világ idejében. Különben Zay nem is vonta kétségbe a káptalan tulajdonjogát, ő csak hadi követelés fejében tartá megszállva a kastélyt s anyját és nővéreit is oda költöztette. Sőt elismeréssel viseltetett a káptalan iránt, mely miután jogát a birtok tulajdonára elismerték, önként ajánlotta föl kastélyát Zayéknak, kik négy évig űltek benne. 1536 őszén már nem laknak Szenyéren.[33]

Anyagi viszonyaik kissé megjavúltak. Elfoglalt javaik iránt pereket indítának. Családi okirataikat – úgy mint ma az értékpapírokat – a nagy ínség idején Ferencz úr még 1533-ban zálogba vetette, s hosszú időbe kerűlt, míg az a pozsonyi uzsorás kereskedő vissza adta.[34] Csöndesebb lett az idők folyása is, a János és Ferdinánd pártbeliek alább hagytak a versengéssel, békét óhajtottak. Az átállások egyik pártról a másikra napirenden voltak, de a viszonyok bizonyos állandóság jellegét ölték fel; a Dunántúl s Horvátország, meg a Kis-Kárpát vidéke Ferdinándot, a Tiszavidék s Erdély Jánost uralta. A pártállás nem állott útjában a családi összeköttetésnek. Jánospárti embernek leányát sok esetben Ferdinánd párti veszi el, s viszont. Zay Ferencz határozott Ferdinándos érzelmei daczára igen jó viszonyban élt a mai tótországi területen lakó jánospárti nemesekkel. Jó régóta bejárós Garay Lőrincz házához, a Garay család utolsó férfi tagjához, a ki csak leányokkal volt megáldva. Erzsébetet Istvánfi Pál kir. tanácsos, később baranyai alispán, a híres történetíró nagybátyja, Katalint Markos, rácz nevén Ocsárevics Péter vette el, nagy jánospárti; Anna, Maczedoniai, vagy, a mint magyarosan hívták, Görög Lászlónak volt felesége, a legifjabb Borbála, Lőrincznek Paksi Luczától született leánya, Zay Ferencznek lett élete párja.

Garay Lőrincz azok között foglal helyet, kik bármerre s bárki felé fordúljon a sors kedvezése, csak nyerni tudnak. Ulászló király uralkodása alatt kissé – a hogy ma mondanók – a nevéért ellenzékeskedett, s azután a hűségre általtérés fejében öt valkó-megyei birtokkal jutalmaztatott.[35] A Garayak tulajdonságai közűl csak az erőszakos kapzsiság maradt meg nála. Két feleségétől négy leánya volt, nagy bánatára László nevű fia kis korában halt el. A gyönyörű Garay-vagyon a leányok között oszlott meg. A négy leány csakhamar elkelt. Lőrincz úr nemcsak jóságos, hanem pénzes ember is volt, mely körülmény a XVI. század házasúlandó ifjaira is varázszsal bírt. Borbála, a legfiatalabb leány, szorgalmas, engedelmes gyermek, testvérei is mind szerették a már kicsi korában is jószívű békés lelket. Ez a testvéri szeretet egész éltükön keresztűl maradandó vala, s a sógorok is jól éltek egymás közt.

Zay, anyja révén látogatta meg Garayék házát. Mint hadakozó vitéz – abban a korban egyáltalján úgy volt[36] – nem ért rá a folytonos udvarlásra. Szerette a leányt önmagáért, anyja meg saját érdeke is úgy kívánták, s viszont szeretteték. 1538-ban megtörtént az esküvő, még pedig a menyasszonyos háznál.[37] A deli végbeli kapitány násza fényes volt. Ferencz úr költségjegyzékeiből kitűnik hogy nagy fénynyel rendezte be háztartását. Csak selymet 110 forint árát vétetett Firenzeben Antenor Miklós kereskedőtől.[38] Napokig folyt a mulatozás Darnócz várában. Az alvidéki nemesség színe java ott dáridózott, együtt a Zay huszárbajtársaival.

Míg a nagyváradi béke következtében szélcsend áll be s a hadakozó felek fegyvere is nyugodott, Zay Ferencz is nyugalmas két évet tölt immár felesége körében. Rendezi ügyeit, gazdálkodik, de csapatát sem hanyagolja el. Szánt, vet, vadász, ismerkedik törökkel, némettel, ad s vesz portékát, perli családja jószágait. Ezt tették a Zayhoz hasonló állású emberek mindnyájan. Csak egyben nem követték Zayt, nem tanúltak annyit. A vitéz huszárkapitánynak nem csak fegyverekből, de könyvekből is szép gyűjteménye vala. A végbeli vitéz nemcsak karddal állt ki a síkra, de pennáját sem hanyagolta el. Míg társa Bakics Pál Török Bálinttal vált páros viadalra hívó erőteljes és közvetlen hatású gorombaságokkal ékes leveleket,[39] Zay Ferencz tudós hajlamait bölcselmi fogalmazványok bizonyítják.[40]

A XVI. század harminczas éveiben a magyar társadalom nagy átalakuláson ment át. A politikai és pártküzdelmek mellé sorakozik az új vallásos eszméknek, a reformationak tért foglalása. A nagy távolság, a közlekedési eszközök hiányossága daczára Európa művelt emberei együtt éreztek. A humanisticus tanulmányok, melyek a theologiai felfogásnak új tápot adnak, egyesítik Közép-Európa összes intelligentiáját. A mohácsi vész előtt növekedett fiatal emberek között nem sok volt az iskolázott. Mátyás király tudományos köre olyan volt, mint egy ideiglenes telepítés. A telepítvény sokkal kevesebb ideig virágzott, semhogy maradandó hatást gyakorolt volna az egész magyar társadalomra. Teremtett tanúlt magyar emberekből olyan kört, mely az antik görög-római eszméken gyönyörűséget talált, s azokat élvezni tudta. Mátyás halála után a renaissancenak ez a magyar localis tonusa nem szűnik meg, de mozgató erő hiányában elhalványúl. Ulászló s Lajos királyok udvarában vannak írók, tudósok, de nincs Corvin-szellem. A XVI. század második tizedében a reformatio eszméi az országban rohamosan terjednek. Wittembergának egész kis magyar telepe van. Az új eszmék iránt való fogékonyság egyesűl az antik irodalom szeretetével. Az Oláh Miklósok és Zayak sokat olvastak, sokat írtak; a productió s a receptio közepette nem is volt elég idejök a meditatiora. A mit a humanisticus irodalom azóta produkált, hogy Zay eszmélni tudott, 1521 óta, azt ő mind elolvasta, megszerezte, mondhatni vérébe vette. Könyvtárát úgy látszik még budai királyi udvarnok korában kezdé gyűjteni. Abban az időben több könyvárus dolgozott Budán;[41] Jeger Theobald, Paep János, Khaym Orbán, kik ámbátor csak missalek, egyházi és iskolakönyvek kiadásával foglalkoztak, de a classicusok olasz editioinak eladását is közvetítették. A magyar könyvárusok leginkább Velenczével állottak üzleti összeköttetésben: Aldo Manucci hírneves latin és görög kiadványai nagy kelendőségnek örvendének a magyar piaczon. A classicusokon kívűl Erasmus és Melanchton műveit olvasta Zay. A theologiai és biblicus iratok mellett egész sorozata a latin szerzőknek: Cicero, Sallustius, Ovidius, Varro, Livius, a görög Aristoteles, olasz humanisták és a hitújítók iratai képezik Ferencz úr szellemi fegyvertárát.[42] Még mint Mária királyné hívséges szolgája, ismeretséget kötött udvari papjával Henckellel, tájékozást nyert mi történik kívül nagy Németországban. A mohácsi vész után, a harminczas évek hadakozási alkalmával Zay viszonya nem szakadt meg a tudományos respublicákkal. A vallásújítás eszméi mindinkább tért hódítanak azok közt, kiket vérmérsékletük nem utalt arra, hogy apriori ellenezzenek mindent, a mi eltér a régitől. Nem is az egyháznak positiv megtámadása volt ez hazánkban. Papok, világiak, kik az egyház s a római pápa buzgó híveinek vallják magukat Melanchton s Luther írataiban gyönyörűséget lelnek s a tudományos vizsgálódásban nem látnak hæresist. Az új mozgalommal senki sem volt tisztában, mind addig míg a német reformatio szervezkedni kezdett s az új tan predikátorai: wittenbergi magyar deákok nem kezdték az ige hirdetést. A főurak fiatal «nem pápista» káplánjai hatottak az egyes családokra. Teljes volt a siker, ha a házi asszonyt megnyerték új eszméiknek. Nádasdy Tamásné, Mágocsy Gáspárné, Batthyány Ferenczné a család házi körét reformálják, a predikátorok nekik ajánlják könyveiket, ők sokkal szabadabban vallhatnak színt, mint férjeik, a kik a katholikus udvart szolgálják. A protestans felekezetiség még csak egyházreformot jelent. Az emberek nem egykönnyen szoktak el a katholikus egyház sok százados szokásaitól. Az új hit irányát vallók misét hallgatnak, megszenteltetik házukat, s nem kívánnak elszakadni az általános egyháztól.[43]


9. MELANCHTON FÜLÖP IMÁJA.


Ilyen reformbarát volt Zay Ferencz is, ki Melanchton imádságait olvassa, de világért sem múlatja el a breviarium olvasását. A német reformatorok közt leginkább Melanchton szerette hazánkat. Magyar tanítványainak atyai barátja vala, s gondoskodott róluk akkor is, mikor tanúlmányaik végeztével kenyeret indulának keresni. Főurakkal, papokkal, írókkal folytonosan levelezett. Nádasdy Tamást és Perényi Pétert ő bíztatta, ajánlott nekik papokat, s írataival ő irányozta a németek figyelmét a törökdúlta Magyarországra.[44] Bizonyos, hogy Zayval is levelezett, s ez is kortársainak reformirányát vallotta. Zay vallásos irányára három körűlmény gyakorolt döntő befolyást, a miért ő határozottan sohasem vallhatott színt, sőt később üldözőjévé is lett az új hitnek. Édes anyja és felesége testtel lélekkel ragaszkodnak a római hithöz, isten csapását látják az új mozgalomban, s a hol csak lehet pártját fogják a katholikus papoknak. Azután Verancsicscsal való barátsága teljesen e nagy pap vallásos befolyása alá rendelé, ki eleinte barátja az új iránynak, de később ostora a protestansoknak. Zay azonkívül teljesen a Ferdinánd szolgája, él, hal uráért és a míg az él, nem nyilvánít soha sem nézetet. Ezért maradt meg Zay katholikusnak.


10. NŐI ÖLTÖZET A XVI-IK SZÁZADBAN.
A női öltözet Jost Aman Theatrum Mulierum czímű művéből a magyar női öltözet. A keretet hozzá Nagy készítette.
Nagy rajza.







III.
DALIÁS IDŐK.
(1542-1553.)


Nagyváradi béke. – Buda a töröké lesz. – A német birodalom hadi vállalata, Zay szereplése, huszáraink vitézsége. – A schmalkadli háború. – Nyári Ferencz, Bakics Péter és Zay csapatai. – Mit míveltek huszáraink cseh és saxoniai földön. – Adorfi ütközet. – Az égeri hadi szemle. – Zay a mühlbergi csatában. – Ugróczot Ferdinánd Zaynak adományozza. – Ugrócz leírása. – Várépítés, milyen volt az ugróczi régi várkastély. – Zay egri várnagygyá lesz. – Egri várélet. – Szolnok építése. – Eger ostroma, Dobó s az idegen vezérek jellemzése. – 1551. hadjárat. – Zay Külső-Szolnokmegye főispánja. – Az ország helyzete 1553-ban.


11. EGER.
Dörre rajza.
Az Eger keretén látható hangszerek Stimmer Tóbiás hangszer-másolatairól vannak véve.
Maga Eger XVII-ik századi rézmetszetről.


Szapolyai János hosszú vívódás után meghal 1540-ben julius 22-kén. A nagyváradi béke értelmében most már Ferdinánd osztatlan birtoklásának kellett volna következni. Csak hogy az olyan szerződéseket, melyek egyik félt sem elégítik ki, egyik sem szokta megtartani. János nem őszintén engedte át a trónkövetkezés jogát Ferdinándnak, emez meg szívből sajnálta azt a sok engedményt, melyet a béke kedvéért Jánoséknak tett. Szapolyainak végszava is az volt, hogy ne kérjenek királyt az osztrák házból, s ragaszkodjanak a szultán főuraságához. Ferdinánd sokkal gyöngébb volt, semhogy jogait érvényesíthette volna, Szulejmán sokkal számítóbb, semhogy a torzsalkodásból hasznot ne húzzon. Ügyetlen német vezérek haddal menének Buda megvívására; 1540-ben Fels Lénárt hadakozik, egy évvel később Reggendorf vall csúfos kudarczot. Mikor Szulejmán a szomorú emlékezetű 1541 év nyarán Budát birtokába ejti, meg volt oldva a két párt hatalmi kérdése: Ferdinánd a földrajzilag is nyugot felé gravitáló részeknek lett urává, Erdélyt a Tisza vidékével megmentette Fráter György; az ország szíve, az államot fenntartó alföldi rónasággal s az Alduna vidéke immár az ozmán birodalomhoz tartozik.

Buda eleste a XVI. századbeli magyar történelem legfontosabb mozzanata. Másfélszáz esztendőre három társadalmat, három központot teremt. A magyar állam, midőn javarészében a byzantia örökségben ülő török hatalom körébe esik, megszűnt az európai államrendszerben önálló tényező lenni. Az ország Habsburgot uraló része a német birodalom nemzetközi politikájának érdekkörébe tartozik, míg Erdély s részei, magyaros jellegű török hűbérekké válnak. Jóval előbb érezték már a magyar ferdinándi rendek, hogy a «magyar kérdés» első sorban a német császárság hatalmi körét érdekli. 1541 elején Pozsonyban országgyűlésre gyülekeztek a megmaradt részek rendei. Küldöttséget választának, mely a regensburgi német birodalmi gyűléstől segélyt kérjen a török ellen. Frangepán Ferencz érsek állott a küldöttség élén; tagjai valának gróf Salm Miklós, Batthyány Ferencz, Nádasdy Tamás főurak, Kismarjai Tamás és Brodarics Mátyás nemesek. Hosszas alkudozás, a franczia király ármánykodása után sikerűlt csak a német birodalmi rendeket segélyadásra bírni.[45] 48 ezer embert ígértek a rendek, pénzt, és élelmet. Gyors fölszerelés, erélyes vezetés, pontos zsoldfizetés, s Buda ismét keresztyént ural. Nem úgy történt.

Joachim brandenburgi választó volt a sereg vezére; hírnevét e hadjárat nem növeli. A birodalmi had példátlan lassúsággal szervezkedett. Négy hónapba telt, míg egy 28 ezer főnyi sereg összegyűlt. A birodalmi gyalogság két hadosztályba volt osztva; az egyiket 33 zászló alja «fähnlein» gyalogsággal Bremmelberg Konrád zsoldosvezér vezeté, a másikat, 24 zászló alját: Wolf Dietrich von Pfierdt. 4000 birodalmi lovat Haydeck György vezérelt, az olasz zsoldosokat Vitello. Ezeken kívül 10 ezer magyar lovast fizetett Cseh- és Morvaország, főkapitányjok Ungnad János, neves lovasvezér vala. Ungnad stajer származású, de sokáig tartózkodván a végeken, folyton magyar huszárok környezetében, magyarrá változott s alaposan ismerte a védelmi viszonyokat. Nálánál jobban senki sem tudott toborzani. Három hónap alatt gyűjtötte össze ezt a tízezer lovast is. Zay Ferencz, személyes barátja Ungnadnak, tetemes hadállománynyal, már május 26-án teljesen fölszerelve a birodalmi sereghez csatlakozik.[46]

Julius 7-én nagy huza-vona után végre megindúlt a nagy, de épen ezért tehetetlen sereg. Egységes hadi tervről szó sem volt, az élelmezés módjáról, zsold fizetéséről íveket írtak, míg a katonák éheztek és zsold híján raboltak. Egy hónap alatt a 30-32,000 főnyi hadsereg Esztergomig jutott. Itt csatlakozott hozzá a mintegy 8000 főre menő magyar lovasság, melyet Perényi Péter főkapitány vezérelt. Velük volt az akkori magyar világ minden jelentékenyebb tagja: a Báthory hadak, András, János öcscsével, Batthyány Ferencz, híres huszárember, Balassa Imre, a ravasz Bebek Ferencz, a «nagy» Nádasdy Tamás, velök Nyáry Ferencz, Serédy Gáspár, Drágfi György, régi lovaskapitány. Később – már Pest alatt – hozzájuk csatlakozott Zrínyi Miklós, horvát hadakkal. Valami csekély magyar gyalog had is résztvett a vállalatban. Emberben tehát nem volt hiány.

A seregnek főhibája az volt, hogy nem volt egységes. Magvát a német landsknechtek képezték, nem rossz anyag, de mint egykorúak írják, nem török ellen valók. Pénzt meg ritkán láttak, a fegyelmet pedig zsoldosban csak a pontos fizetés, s a rendes élelem tartotta fenn. Olasz katona kevés volt, spanyol semmi, pedig leginkább ezekre lett volna szükség. Katonailag képzett csak a hivatásból zsoldos olasz és spanyol vala, ezeknek vérével vívták Európa akkori nagy háborúit. Nem győznők elősorolni mindazt a temérdek okot, mely a kelletlenűl megindúlt háborúnak sikertelenségét előidézte. Ha van valami kis vígasztalás abban, hogy a magyar hadak vitézűl megállották helyüket, akkor megelégedhetünk az idegenek osztatlan dicséretével, melylyel huszárainkat elhalmozták.


12. LANDSKNECHT.
Jost Amman után.
A német Landsknecht is a Jost Aman (Virgil Solis) munkája. A német hadak csoportozata ismeretlen munkája:
az első alak spanyol, a második schweiczi, a harmadik landsknecht. Ezek eredeti fametszvények.

Négy hétig tartott a valóságos hadjárat. Esztergomból Váczig ment a sereg. Innen Pestnek ostromára indúlának. A derék vezérek azt sem tudták, hogyan kezdjenek hozzá. Egykét huszáros bravour örökíti meg Móricz szász herczeg. Zrínyi Miklós és Perényi Péter vitézségét. Az ostrom nem sikerűlt, pedig a török sereg nem is fejtett ki valami nagyobb vitézséget. A nagy sereg unta fejetlenségét, zúgolódott, s a vezérek egyszerűen elhitték a rémhíreket, hogy óriás felmentő sereg közeledik a Dráva felől. Az az egyszerű német poeta: Hans Sachs, a ki ezt a sikeretlen ostromot méltó rigmusokban megénekelte, már csak a megváltó Jézus Krisztusban bízik, hogy megbosszúlja a kudarczot.[47] Október 9-én a keresztyén sereg visszavonúl. Ferdinánd kétségbeesett panaszai, a magyarság zúgolódásai már nem változtathatták meg a kudarczot. Csak egy ember látott tisztán a magyarok közűl, s az Fráter György volt, a ki nem bízott a német segélyben s megmentette legalább Erdélyt.


13. ZRINYI MIKLÓS.
Zrínyi Miklós képe Zund Mátyás egykorú rézmetszetének kicsinyített másolata.

Katonai szempontból mégis volt valami eredménye e hadjáratnak. Az idegen vezérek ámulattal írják, hogy a portyázó magyar lovasság műveletei, a «huszárkodás,» az egyetlen mód, mellyel a törököt meg lehet győzni. Ungnad lovasai szerte száguldoztak, Zay pár száz lovassal rémítette a budai őrséget,[48] s ha derékhad ostromolja a fővárost, nem a magyarokon múlik a győzelem. A hadjárat befejezése után a cseh és morva rendek megbízták Zierotin Károly kapitányt, hogy a zsoldos magyar lovasok közűl két századot állandóan fogadjon meg.[49] Nem ment ez olyan könnyen. A magyar, jól fegyverzett huszárság rendkívül rátartó, kényes vala. Már 1542-ben a többi idegenénél nagyobb zsoldot követelt.[50] S ha elmaradt a hópénz, a kapitányon igyekezett megvenni.

Azonközben Zay csapatával a Dunántúl maradt. Pozsony körűl táborozott, mikor egyik öcscsét Istvánffy Istvánt az akkor Jánospárti Nádasdy Tamás Jókánál orvúl a Dunába vesztette. Ő rendezte a temetést és végrendeletét is ő hajtá végre.[51] Egy okkal több, hogy a Jánospártiak ellen még keményebben vitézkedjék. Szulejman sem maradt adós a válaszszal. 1543-ban behódoltatta a felső Duna vidékét, megvette Fejérvárt s Esztergomot. Hadjáratában csak az a csekély fegyverben álló magyarság tartá fel, mely nemcsak vérét, de pénzét is odaáldozta a hazának. Zay drágaságait veti zálogba kismartoni zsidóknak,[52] hogy lovasait fizesse. Magukra hagyatva, csak apró harczokban mérkőzhettek a török hadakkal, melyeknek elvégre is győzniök kellett. Annyi eredménye mégis volt a szívós ellenállásnak, hogy a török sereg kifáradt s egyetlenegyszer sem mérhetett döntő csapást az egész országra. Localisálták a háborút. Szulejmán, ha csak egy nagyobb vállalatában is zavartalanúl működhetik: ura lehetett volna az egész országnak. Ebben a sikerben, illetőleg a szultán sikertelenségében legnagyobb része a maroknyi magyarságnak van.

Hősünk szakadatlanul, négy év folyamán át: fegyverrel szolgálja urát. Csak néha rándúl feleségéhez, jószágaiból ritkán, ha kap valami jövedelmet. Anyja s felesége gazdálkodnak: épen csakhogy élni tudnak. Ferdinánd nem feledkezett meg hívéről. Az ő csapatára mindig telik pénz, számadásait sohasem sokallja. Már 1543-ban kitűnik Zay diplomácziai tehetsége. A fosztogató török basákkal senki sem tud úgy elbánni, mint ő. Szép szóval, mert jól beszéli nyelvüket, pénzzel sok faluról elhárítja a dúló török szabadcsapatokat. Nagyon érti mit higyjen a török igéretének, s nem egyszer ő csalja meg az együgyű gyaurtól nem félő szpáhikat. Rusztem, a fővezér, jól ismeri a ravasz magyar kapitányt, kivel nem könnyű elbánni.

Ferdinánd is megismervén Zay tehetségeit, mikor 1546-ban bátyja Károly császár a schmalkaldi szövetségben egyesűlt protestáns fejedelmek ellen hadra kél: a törökverő Zayt teszi meg a magyar segélycsapatok egyik hadnagyává.

A schmalkaldi hadjárat, a magyar lovasság történetében fényes lapot foglal el.[53] Tizenöt esztendeig szervezkedtek Németország protestáns rendei, hogy a császárt vallásuk elismerésére kényszerítsék. A schmalkaldi szövetség 1546-ban elérkezettnek vélte az időt, hogy szembeszálljon I. Ferencz legyőzőjével. Csak egy bajuk volt, nem értettek egyet. Vezérök volt elég, de az 1542-diki birodalmi sereg nyomorúsága: a fejetlenség most rajtuk bosszúlta meg magát. Károly császár, e vasakaratú imperator csak egy akaratot ismert: a magáét. Ezzel már félig győzött, mielőtt hadai harczra készen állottak. Legelőbb megnyerte a lovagias szász herczeget: Móriczot, ki az 1542-diki pesti ostrom alkalmával együtt küzdött a magyar lovassággal. Ferdinánd a magyar király megegyezett a herczeggel, hogy hadaikat egyesítik. S a négy évvel azelőtt cserben hagyott Ferdinánd, a jó testvér, felejté a kudarczot, országa nyomorú állapotát, hévvel kezdé a hadak toborzását, s még azon év október havában harczra készen állott.

E gyors szervezkedések fő mestere gróf Salm Miklós, az egyetlen német katona-főember, ki a magyarságot menten minden elfogúltságtól ítélte meg. Nyáry Ferenczet, a magyar guerillavezérnek ezt a prototypusát Salm ajánlotta vezérnek. Nyáry Ferencz a mohácsi csatán kezdve végig küzdte az ország minden harczát. A pesti ostromnál személyes vitézségével döntött, két évvel később a Lévát orozva megrohanó törökökben vitt végbe nagy mészárlást s mint surányi kapitány réme volt az esztergomi törököknek. Voltak sokan, kik vitézi voltukra, bátorságra nézve vetekedének Nyáryval, sőt Bakits talán feljül is multa, de fegyelmet senki sem tartott úgy, mint ő. Huszárjaink a prédálás és rabfogás kedvéért gyakran megbontották a rendet, s ilyenkor a sort tartó török erőt vett rajtok Nyáry kevesebb, de fegyelmezett hadat tartott, toborzani, embert válogatni, alvezéreket oktatni nálánál jobban épen senki sem tudott. Csakis így tudott lehetséges rövid idő alatt, – alig telt belé egy hónap – ezerszáz ötven lovast lóra ültetni s harczba vinni. Nagy-Szombaton volt a hadi szemle. Szt.-Mihály napján pontosan megkapták zsoldjukat s megindúlának Morva felé:

«az jó Nyári Ferencz csak két zászlóval,
Az jó Bakit Pétör es két zászlóval,
Az jó Zay Ferencz es két zászlóval.

Lőn Erdődy Pétör másfél száz lóval
Jó Horvát Bertalan százharmincz lóval
Ifiú Pető János vala száz lóval
Getyei Ferencz vala ötven lóval.
Az Bornemisza Seböstyén ötven lóval
Ott telének ezörkét negyven lóval.»[54]


EGY LAP TINODY SEBESTYÉN KRÓNIKÁJÁNAK 1554-IKI KIADÁSÁBÓL.


A szép csapat Prágának tartott, a hol a cseh-morva zsoldon szolgáló két zászlóalja Zierotin-féle magyar lovasság hozzájuk csatlakozott.[55] Legottan bemutatták magukat a királynak és

«sivalkodván futamtaták lovokat
nagy szép szertartással jargalásokat.»[56]

A csehek, kik a magyart semminek és igen fegyvertelen népnek itélék, ugyancsak megriadának, mikor a gyors lovú huszárság előttük termett. Hosszú lobogós hadi kopjájuk vala, színes, háromszegletű, testhosszaságú pajzszsal védték magokat. Redős ruhájuk bokáig ért, kurta, szélesen megvasalt csizmáikon nagy sarkantyú csörgött. Fegyverzetük vala még – természetesen, hogy nem mindegyiknek egyformán – a görbe kard, fokos s buzogány.[57] Pánczélt csak a Zay csapata viselt,[58] fejöket a nyakvédes tolós sisak födte.

Okt. 23-án a hatezer főnyi cseh sereggel egy testbe osztva huszáraink átlépték a cseh-szász határt. A cseh sereg vezére Schlick Albert vala, ki nem volt rendtartó ember. Alig, hogy Schlaggenwaldnál elhárították a szászok által gördített akadályokat, katonái egy része feltámadt ellene, s megtagadta az engedelmességet. Nyáry Ferencz, tanácsával hozott ismét rendet a seregbe, elbocsátván a békétlenkedőket. Dúlva, prédálva járt előbb a gyorslovú magyarság, míg vezére, a köszvénytől elcsigázott Nyáry, leküzdve fájdalmát a főseregnél maradt. Zwickaunnál egyesűltek Móricz szász herczeg 8000 gyalogjával s 2000 lovasával.


14. NÉMET HADAK.


Híröket legelőször az adorfi ütközet állapította meg. Nyolcz zászlóalj gyalogság és négyszáz lovas állta a magyarok útját. János Frigyes fejedelem volt a vezér. Huszáraink csak 300-an valának, kiűzték a németet sánczaiból, kétharmadrészüket levágták. Azt írja ez esetről Contarini, velenczei követ, «hogy a német a magyarral vitézség dolgában nem mérkőzhetik».[59]

Ezen ütközet hírére a szövetséges sereg teljesen megbomlott. János Frigyes különvált és hadait országa védelmére visszavezette. Rémítő dúlást vitt erre végbe a magyar sereg, nagy ijedelmére a védtelen népségnek. Mint minden zsoldos had: huszáraink jól értettek a zsákmányoláshoz. A mely városba jöttek, lábat kapott ott minden holmi. Kezdve az istállón s végezve a cselédek szobáján, mindent elvittek, s elkótyavetyéltek. Kereseti forrása volt ez a különben nyomorúságos életű katonaembernek. Aki tudott a pénzzel bánni, meg is szedhette magát, sőt az élelmesek társaik prédáját könnyű szerrel magukhoz válták, hisz a többség hamar túladott könnyen szerzett portékáján egy kis pénzért, vagy italért. Egy szarvasmarhát négy garason, lovat még 2-3 frtért vesztegettek el az adorfi ütközet után.

A választófejedelem visszavonulásáról Károly császár Augsburgban értesűlt, s onnan hadával Égerbe sietett, öcscsével találkozandó. Látni kivánná itt a császár a hadakat «mentől feljebb az vitéz magyarokat, mert régen hallotta vitéz voltokat».[60] Huszáraink jóféle sáfrány színnel kitarkázott lovaikon, fényes fegyvereikkel többféle gyakorlatot mutatnak be a császár előtt. Leginkább elbámultak az idegenek, midőn egy század, sebes roham után, rögtön sorakozott s minden egyes lovas helyére talált. Említeni sem érdemes különben, hogy huszárjaink mesterek voltak a lovaglásban, lándzsaforgatásban és kardvívásban. Elsőségüket e téren a lóval való kitünő bánásmódjuknak köszönhették. Csakúgy mint a török, a huszár is szerette maga állatját, szívesen éhezett, csakhogy lova rövidséget ne szenvedjen. Ez a késő vénségéig harczoló lovas volt a huszár eszményképe, melyet egész Európa utánzott.

Károly császár nagy gyönyörűségét lelte a magyarokban, kiket Nyáry Ferencz Égerben utoljára vezényelt. A köszvény annyira körűlfogta a vén harczost, hogy haza kellett mennie; nemsokára meg is halt. A későbbi győzedelmekre Bakits Péter vezette a csapatot. Torgaunál Zay Ferencz százada ugrasztja meg a németeket. A hadjáratot a mühlbergi csata döntötte el, hol a teljes létszámú magyar lovasság három órai vágtatás után, átusztat az Elbén s egyesűlve olasz és spanyol lovassággal, neki vág a «Kurfirst» lovasainak, nagy részöket leszabdalja, a többit megfutamítja. Ezzel a német sereg sorsa eldőlt. Minden elveszett. János Frigyes viadalra szállt egy magyar huszárral: a pécsi születésű Luka Józsával. Termete a magyarnak kicsiny vala, nagy a fejedelemnek. Kemény, véres tusa után megadta magát a fejedelem. A harcz hevében spanyolok és egy német lovag érkeztek oda, a megsebzett fejedelem lovát a spanyolnak, két gyűrűjét a németnek, ezüst tőrét s kardjának ékes hüvelyét a huszárnak adta. Többen vetekedtek a foglyúl ejtés dicsőségén, a császár azonban Lukát tekinté győztesnek, aranyos vitézzé ütötte, s arany lánczczal tüntette ki.[61] Luka később is nagyon jól forgatta kardját, Zay csapatába jutott, de mint igazi huszár mindig adósa volt hadnagyának. Zay Ferencz írásai között máiglan megmaradt egy csomó be nem váltott kötelezvénye.[62]

A mühlbergi csata után nagy tisztesség érte huszárainkat. A császár összesen ötezer arany forintot osztatott ki köztük, alvezéreiket azonkívül jutalmazta meg szép szóval, arany lánczokkal. Oláh Miklós kanczellár tolmácsolta köszönetüket, mely egyúttal kérés is volt: mentse meg a hatalmas császár inséges hazánkat a pogány veszedelemtől. Meg is igérte Károly s Tinódy e szavakat adja ajkaira:

«Magyar nélkül nem leszön ütközésöm,
Mert akkor, tudom, lesz néköm nyerésöm!»

Még hazájokba menetelük alkalmával is jó szolgálatot tettek a királynak. A Prága előtt összegyűlt lázadó cseh hadakat szétugrosztották, megrémítve a békétlen cseh urakat.

Saxoniában sok esztendeig emlékeztek a huszárokra, ez «eleven ördögök»-re. Képekben, tornajátékokban szerepeltették a magyar huszárokat, a német lovasokat – már csak a híréért is – belebujtatták a huszár-öltözetbe.[63]

E daliás hadjárat egyik tényezője Zay Ferencz, ki hadnagyi tisztében vitézűl és nagy serénységgel küzdött s kivált a csehek leverésében tüntette ki magát. Csapatával Trencsénmegyén keresztűl vonúlt Bécs felé. Ez útjában vethette szemét a zay-ugróczi birtokra, hajdan Csák Máté, majd a Dersffyek egyik telepére, mely az Ugróczi Szilágyiak utolsó sarja Péter halála után a koronára szállott. Ferdinánd ugyancsak 1547-ben e gyönyörű birtokkal jutalmazta meg hívét.[64]

Zay-Ugrócz birtokba vétele fordulat a Zayak történetében. A drávamelléki olygarcha-család a felvidékre költözik, s ott meg is gyökeresedik. Az öreg Zayné, menyével s két unokájával már a következő évben Ugróczon telel, Zay Ferencz a Rokos rengetegeiben űzi a vadat.

A zay-ugróczi völgy a Kis-Fátra hegységének egyik mellékvölgye. Mintegy másfél órányira nyúlik a hegységbe. A Radisa nevű kis patak mentében fekszik, az uradalom főhelye Ugrócz, melyhez Naszticz, Radisa, Ksinna, Zavada, Miezgócz, Zsittna, Omasztina s Ugrócz-Váralja (Podhragy) telepek tartoznak. Az ugróczi völgygyel határos a podluzsáni völgy, benne Podluzsán, Timorháza, Szépfalu, Kis- és Nagy-Szlatina, Sipkó, Trebichava, Cserna-Lehota. A két völgy között fekszik Luttó és Dubnicska. A vidék legmagasabb csúcsa: a Rokos. A Knyazi-Stuolnak (papok asztala) mythologiai jelentősége van: csúcsa hányt föld, melyen régi quad, vagy szarmata népek gyakorolták a bálványimádást.

A népség tót, melynek nyelvjárása közel áll a cseh dialectushoz. A XIII. és XIV. században számos morva-cseh telepes jött e vidékre; s a régibb tót telepesekkel összevegyűlt. Néhány magyar származású is akad e jámbor nép közt, s nemeseik még hanákos népviseletükben is büszkék őseikre.

A vidék erdős. A fenyves örökzöldje mellett dúsan tenyészik a bükk-, tölgy-, cser- s a nyírfa. Bőven terem a borókabokor, melynek bogyóiból szeszt égetnek, fáját meg az újabb ipar díszműárúkra használja. Gazdag az erdő faunája vadakban, az őz és szarvas, s olykor a hiúz otthonosak a vidéken. Oly terület ez, mely már alkotásánál fogva vadászatra utal. A hegyi patakokban a csemegehalak királya: a pisztráng uralkodik.

A mezei gazdálkodás is bőven fizet a gondos gazdának. A szőlő ugyan nem, s a buza sem igen terem meg, de rozs, kender, káposzta, hüvelyesek jó esztendőkben bőven. Gyümölcs mindenkor sok válfajban termett, van szilva, dió, alma, cseresznye, körte. Zay Ferencz keleti tapasztalásait nagyban értékesítette a gyümölcs- s a juh-tenyésztés körűl.

Erre a földre, az északi határra szakadt el az ethnographiailag is magyar Zay-család, közepébe a felvidéki nemes birtokosoknak, s századokon át, moralis befolyásukkal és műveltségük erejével urai voltak az idegen népnek, közvetlen megtartói az állameszmének. Magyar urak voltak ezek akkor, midőn a magyar birodalom eszméjéről egészen más fogalom uralkodott s ez a vidék már közelségénél s magyar központ hiányánál fogva is a bécsi hatalmi kör felé gravitált. Ezeknek a zárt völgyeknek, hol egy-egy várat ural messze környék, mindig volt bizonyos territorialis, központtól távozó sajátossága. A Vág völgye, Trencsény vára s vidéke Csak Mátét uralta, s Mátyusfölde a középkorban ethnographiai különterülettel jelzett. A hussziták idejebéli cseh kalandorok sokáig illusoriussá tették a magyar államhatalmat. A kisebb-nagyobb dynasták mindig érvényesűltek ezeken a nehezen megközelíthető ormokon. A török veszély azonban mindinkább elsimította az ellentéteket s a XVI. századtól kezdve ez a terület azon kevesek egyike, hová jancsár nem tette be lábát. A magyar uri társadalom egy jó része élte itt családi életét, folyton résen, tartva a török dúlásoktól.

Az ugróczi völgyben építé fel családi várát Zay Ferencz is, fészket rakván egy századokon át virágzó, hivatásának tudatával biró nemzetségnek. Az ugróczi vár a vidék központjává lett, ura pedig a környék lakosságának irányadójává.

Közel a Rodoshoz, meredek erdős hegy tetejében épűlt a Zayak családi vára. Voltakép várkastély vala, megerősített családi lak, mely bástyáival inkább a véletlen megrohanást akarta megakadályozni. Csak egyszerű várfala volt, a kastélytól, mely belső várként szerepel, kerítés választá el. A várkastély melléképületeit a várnépség lakta, míg az őrség – Zay Ferencz idejében fölös számmal – a bástyák mentében tanyázott. A kastély mellett épűlt a négyszegletű őrtorony. A vár ura családjával a kastély emeletén lakott, kicsi, boltozatos szobában. Az asszonyok cselédjeikkel külön lakosztályt foglaltak el. Közbűl volt a pillérek által két hajóra osztott díszes, bolthajtásos lovagterem, mely téglákkal vala kirakva. A falakon fegyverek lógtak: ékes sisakok, kézíjjak, pallosok, csákányok, fokosok, buzogányok, közbűl szőnyegekkel diszítve. Zay Ferencz, mint nyugaton járt, gazdag zsákmányt ejtett úri ember bizonyára díszes bútorokat állított a tágas terembe, melynek egyik fülkéjében könyvtárát helyezte el.[65] A terem egyik részében állott a pohárszék, benne billikomok, fedeles kancsók, kupák, melyeknek gazdag sorozatát bírta a Zay-kincstár.[66] Faragványokkal ékes kandalló romjait ma is láthatjuk a teremben.

A kastély keleti részében vala a kápolna. Ékítményeiből csak nehány freskotöredék maradt meg, melyek közűl az egyik erősségfélét ábrázol. A régi várkastélyon díszlett a Zayak czímere: vágott paizs; a felső vörös mezőben fáklyát tartó vitéz létrán egykapus vár bástyája felé törtet, az alsó hasított két mező ezüst s arany. A pajzs fölötti csöbörsisakból ugyancsak fáklyát tartó vitéz emelkedik fel. Később a megbővített czímere foglalta el a réginek helyét.

A vár alatt tele pinczék, ugyancsak ezekben tartották a hadi szereket is. Az őrtorony aljában sötét börtönhelyiség maradványai látszanak. Az istállók és gazdasági épületek a vár alján épültek, ezekből keletkezett a mai Podhragy: Várallja.

A várat Zay 1548-ban kezdte építtetni, de teljesen csak a hatvanas években készűlt el. Azonközben a Várallján helyezkedett el a várnéppel együtt. Hogy, mint élt az ilyen főbb renden lévő ember a XVI. században: csak képzelhetjük. Zay Ferencz, ha otthon űlt, mi huzamos időre vajmi ritkán történt: vendéget látott, vagy látogatóba ment. A társalgás ilyenkor – mint leveleikből érthetjük – nemcsak a napi kérdések, török háborúk, politika, hanem a vallásos dolgok körűl is forgott. Aztán vadásztak, lovakat próbáltak. Otthon Zay szorgalmasan levelezgetett, olvasott s intézte családja dolgát. Sógornéja Markos Péterné minden ügyébe hozzá fordúlt, katonabajtársai kérésekkel ostromolják.[67] Két húga is az ő gondján van, azonfelűl katonái, a kamarával való bajai, mely gyakran nem akar fizetni, elég bosszúságot okoznak neki. Azt kellene hinni, hogy az ugróczi vár építőjének folyton volt készpénze, melylyel tartozásait fizette. Volt a mikor volt, a mikor kifogyott belőle, zálogba tette kardját, sőt még paplanját is.[68] A pénzszerzés módját az élelmes gazda nem válogatta: 1549-ben társúl szegődik Thardoskeddi Kalmár Imre kassai kereskedőhöz, még pedig fele nyereségre.[69]

De az ilynemű foglalkozás soha sem kötötte le pihenni nem tudó lelkét. Harczol, utazik, pénzt szerezve, mai műkifejezéssel élve, csinálva mindenből, de nyugodni sem véralkata, sem a viszonyok nem engedik. Az ő vérmérséklete nagyon beleillett abba a soha sem szünetelő zavaros időbe, abba az örökös forrongásba. Volt olyan ember több is akkoriban, akadt sok tehetségesebb is, de azokat ide-oda csapkodta a hullám, majd itt, majd ott leljük őket, a pártváltoztatásban keresték a hasznot. Zay fölismerte, hogy a párthűség is meghozza a maga gyümölcseit. A többi állást és birtokot keresőkhöz mérve, kik minduntalan ostromolták a királyt, Zay szerénynek mondható. Hisz már közel van ötvenedik életévéhez s mi mindent nem csinált? Végig verekedte Ferdinánd szolgálatában húsz esztendő hadjáratait, nyomorgott családjával jó darabig, soha sem csüggedve, mikor ér biztos czélhoz. S ez a várni tudás volt sikereinek alapja. Végre is hálás lett hozzá Ferdinánd, tapasztalván, hogy akármit kíván tőle, megteszi. Sem fáradság, sem költség nem riaszták vissza a szolgálattól. S ő csakugyan sokra volt alkalmas: mert az akkori polgári és katonai műveltség összes, még nem nagy mérvű kellékeivel bírt.

1547-ben még Mühlfeldnél harczol, de alig kezd ugróczi vára építéséhez, már Eger várába rendeli Ferdinánd, egy évet sem fordíthatva saját ügyei rendezésére. Történt pedig ez akképen, hogy Perényi Péter az 1542-diki hadjárat után törökkel czimborálkodás gyanúja miatt elfogatván, emberei és személyes pártja békétlenkedni kezdett, a király szolgáit elkergették s hívei birtokain prédálgattak. Ezek pedig terjedelmes javak voltak: mert Perényi kezén volt Eger vára, az egri püspökség összes jövedelmeivel, melyeket Varkocs Tamás, Perényi hű várnagya, ura javára szedett be. Elrendelte ugyan még 1545-ben országgyűlési czikkely (LIII. LIV.), hogy a püspökség jövedelmei az egri vár fenntartására fordíttassanak. Csakhogy előbb magát a várat kellett birtokba venni. Salm Miklós gróf a magyarországi hadak kapitánya Dobó Istvánt, Zay Ferenczet és Bakits Pétert ágyús haddal Eger megvívásával bízta meg. Még a költséget is megadták, össze is gyűltek 1545. április havában, de a támadást meg sem kezdvén, máris feloszlottak. Zayék azután Saxoniába mentek harczolni.

Két évvel utóbb Perényi Péter meghalt. Özvegye s Varkocs Tamás a várnagy most már jószántukból átadták a várat. 1548 aug. 15-dikén gr. Salm Miklós és Báthory Endre királyi biztosok ünnepélyesen átvették azt, ágyústól, szerelvényestül. Dobó István lett a várnagy, a főporkoláb, Zay Ferencz tiszttársáúl rendeltetett.[70] S ő otthagyva Ugróczot, az év végén családostúl beköltözött egri «fejedelemségbe», amint vitézei írják. Nehéz egy tisztség vala ez a várfejedelemség.

A várban székelt a püspöki jószágok gazdatiszti személyzete: udvarbírák, számtartók, a katonai kanczellária tagjai, itt volt Hevesmegye alispánja, az egyik szolgabíró, s a jegyző, a káptalan tagjai s a várőrség. Az őrség 200 gyalog darabantból állott, élükön: két lovas és két gyalogszázados, azonkívül hadnagyok, tizedesek, egy pattantyús, két dobos s egy zászlótartó.

A várnagyok fizetése egyenként 600 forint vala,[71] ebből a fizetésből Dobó 20 lovast, Zay 12-őt tartott. A várnagyok a gondviselésükre bízott várnak s területének polgári és katonai kormányzói valának. Dobó inkább repræsentálta a várnagyi méltóságot s kormányzója volt a nagy terjedelmű püspöki javaknak, míg Zay a belső kezelésnek s a katonai kormányzatnak élén állott. Az egri püspökség birtokát 1548-ban 40 népes és 5 elpusztúlt falu képezte. A jobbágyok fizették a földesúri kilenczedet, és pedig gabonából, borból és bárányokból, jövedelmet hoztak a malmok, a robot, a révek, s vámok. Eger városa és több falu a papi kilenczed helyett külön megállapított átalányösszeget fizetett. A püspöki majorsági földeket házilag kezelték. Azonkívül tizenkét vármegye papi tizedét évi fizetés mellett a vár fenntartása czéljából bérbe vették. Heves, Borsod, Abaúj, Sáros, Bereg, Zemplén, Szabolcs és Zaránd vármegyék tizedjövedelmeit közvetlenűl Dobó igazgatta, míg a váczi püspöki megyéhez tartozó Külső-Szolnok, Pest és Csongrád megyék tizedét Zay Ferencz szedette be. A természetben szedett tized ideje a bárányokra nézve jun. 24. a gabonára aug. 20-a, méhekre szept. 29-e s a borra jan. 6-ig terjedt. A tizedszedés sok bajjal járt. A természetben átvett gabona kicséplése, a bor elhelyezése, a tizedszedők ellenőrzése, a jobbágyok robotjának, a vármunkának nyilvántartása ezer gondot okozott a várnagyoknak, kiknek ezen kívűl még a szomszédos török őrség mozgalmaira, s a hódolt részekben élő elnyomott népre is kellett ügyelni. Az összes jövedelem 1548-ban körűlbelől 10,000 forint volt, de ebből nem futotta ki az összes költség, sőt adósai maradtak a várőrségnek is, mely keményen zúgolódott.

1549-ben Dobóék állása megváltozott. A király Oláh Miklóst kinevezte egri püspökké s ámbátor a várnak országos jellegén ez mitsem változtatott, a püspöki javak kezelésében más eljárás lépett életbe. A várnagyok mellé egy királyi ellenőr neveztetett ki, s ezek most a püspök nevében igazgatták a jószágokat. A jövedelmet három részre osztották, egy részét a püspöknek szolgáltatták be, másik harmadát a főegyház, a püspöki lak, s a megrongált vár helyreállítására fordítják, míg a harmadik részből a várnagyok, a tisztség, s az őrség költségeit fedezik. Az új rendszer alatt fokozódott a jövedelem, a várat helyreállították, ágyúkat, golyókat, port szereztek be, s az őrséget is kielégítették.

Zay Ferencz jó egyetértésben, szeretetben élt Dobóval, s hallgattak egymás szavára. Míg Dobó a tizedet hajtotta be, sokszor szigorúan, sőt a szükségletek sürgősségére tekintettel keményen is: addig Zay az őrséget foglalkoztatta. A török őrségek, kivált a budai, folyton hadat viseltek a végeken, zsarolták a népet, a hol lehetett falkástól elfogták a falunépét s rabszíjon küldték török földre. A konstantinápolyi embervásárlók állandó ügyvivőket tartottak Budán, kik a katonáktól olcsó pénzen váltották meg foglyaikat. A föld népe különösen Pestmegyéből tömegesen vándorolt el lakóhelyéről, Zalában, Somogyban keresvén menedéket.[72] Zay az efféle dúlásokat nem hagyta megtorlatlanúl. Reácsapott a rabló-csapatokra, elvette zsákmányukat, s a hol lehetett – válogatás nélkűl – dúlta s pusztította a török birtokát, elannyira, hogy a kölcsönös panaszok Bécsig s Konsantinápolyig jutottak. A helyzet már ekkor válságos volt. Fráter György a tiszai részek s Erdély kézrejátszása által, Ferdinándot hatalmas ellenállásra buzdítja, de a török gyanakodása miatt nem akarja a veszedelmet időnek előtte felkölteni. Az előkészületek mindkét fél részéről megtörténnek, kivált magyar felesége: Szécsy Margit révén hozzánk hajló Salm Miklós sürgeti a hadak felszerelését. Pozsonyban e sürgetés felett tanácskoztak, s elhatározták, hogy a várakat föl kell szerelni, a hadakat mindennel ellátni, a dunai és tiszai naszádos hadat, mely flotillának Komáromban volt a réve, hajókkal ellátni s azt a fontos kérdést vetették fel, hogyan lehetne a tiszai részeket a török gyors előnyomúlása ellen megvédelmezni? E részben egyetértettek s megbízták Salmot, hogy Szolnokot azonnal erősíttesse meg, építtessen várat s helyezze védhető állapotba.

Salm megfogadta a parancsot. Egerbe sietett, Dobót és Zayt hadaikkal Szolnok alá parancsolta, hol Teuffel Rézmán, az «ördög úr», Sbardellato Ágoston váczi püspök: Losonczy István, Bebek, Nyáry Ferencz, Báthory Endre vezérlete alatt mintegy tízezer főnyi hadsereg gyűlt össze Szolnok vára építésének védelmére. Szeptember 10-én hozzá fogtak a munkához.

Szolnok a magyar alföld déli s keleti vonalának kulcsa. A Zagyva és Tisza mellette folynak össze, jól megerősítve védelemre még alkalmatosabb hely Egernél is. Pénzt a kamara e vállalatra most bőven utalványozott. Dobó, Zay s a Lippánál oly hirhedtté vált Aldana állapították meg a tervet. A Tisza és Zagyva között új medret ásattak, s a kihányt földből fűzfa-fonadékok s kőtörmelék vegyítésével 8-9 ölnyi falat emeltetének, akkép, hogy a várépületek s a tűzi telepek födve legyenek. Négy hat öl széles szögletbástyát építettek, kettős rendben, hogy a belső kisebb toronyból s a bástya ormáról egyszerre lehet tüzelni. A várnak csak egy kapuja volt, azonkívül egy fedett kis boltíves ajtaja, mely vízhordásra szolgált. A vár belső területét oly nagyra mérték, hogy benne négyezer ember kényelmesen elfért.[73]


WAHRE CONTERFACTVR DER VÓSTVING ZOLNOCK WELDIE VOM TVRCKEN BELEGERTVN EINGENOMEN A: 1552.
Szolnok a XVI-ik századi rajz után.
Szolnok rajza Orteliusból (az 1604-diki chronologiából) van véve.

A várépítés gyorsan haladt. Az egri őrség fedezete alatt olasz kőfaragók gyalog és igás napszámok feles számmal éjjel nappal dolgoztak. Király és főkapitány hetenkint kérdezősködtek a munkálatok előhaladásáról s a szükséges pénzt és élelmet rendesen küldötték. Nem kímélték az ágyús szerszámot sem. Prágai József és György legényeikkel jó fizetés mellett dolgoztak az ágyú- és taraczk-telepek felállításán, az ostrom előtt még szép szertárt építettek por és golyóbisok számára. Zay már szept. 24-én állandóan Szolnokra tette a lakását, nehány héttel később a fiatal Balassa János mellé adták társúl. Zaynak azonfelűl még a tiszai naszádosokra kellett ügyelni, kik le Titelig jártak fegyvert s élelmet szállító naszádaikkal s bátran vizi patrouilleoknak nevezhetők a rosz országútak e mintaszázadban. Tay s Balassa fizetését a sójövedelmekből utalványozta a kamara[74] az őrséget külön a censusból fizették. Katonai tekintetben Zay vala a parancsnok, kinek csak a főkapitány Salm adhatott rendeletet. A várat engedély nélkül nem hagyhatta el s a váron belül élet-halál ura. Az őrség különféle elemekből állt, volt köztök nemes ember, paraszt, menekült rácz, ismét keresztyén hitre tért renegát, de a legtöbb mégis tönkrejutott földműves volt, ki családját törökmentes vidékre küldte, míg ő, ha fegyverbíró volt, felcsapott zsoldosnak. A zsoldot három-három havonként fizették s aztán az ilyenféle bizonyos ideig mehetett dolgára, ha pedig szabadságideje letelte után nem jelentette magát, szökevénynek tekintették. A várnagy rendelkezett az ágyúk s a szerelvények fölött, ő volt az élelmezésnek is főnöke. Az élelmezés járt különösen sok nehézséggel. A szomszédos nemesek éhségtől féltették jobbágyaikat, s mindenkép gátolni igyekeztek a nagyban vásárlást. Ezekkel Zay könnyedén elbánt, ha nem engedtek: requirált. A vár körűl telepesek gyülekeztek, ezeknek szabad földeket adott, azzal a kötelezettséggel, hogy az élelmet ingyen szállítsák. A várnagy volt egyúttal az adószedő is. Ez akkor úgy történt, midőn az adószedő, vagy – a mint akkor nevezték – dictator egy irnokával kiment a falukra, ott eléállíttatta azok bíráit s hit alatt megvallatta, hány teljes jobbágytelek van a faluban. Följegyezte egyúttal a kárvallott, vagy elpusztúlt telkeket is. Az ekkép elkészűlt adólajstromot a megye alispánjának mutatta be, ki a szolgabíróval s a megye jegyzőjével felülvizsgálta, még pedig a helyszínén. Ezért a fáradságért az alispánnak 12 frt, a szolgabírónak 4 frt, a kisebb vármegyék jegyzőjének 1 frt, a nagyobbakénak 1 frt, a kisebb vármegyék jegyzőjének 1 frt, a nagyobbakénak 1 frt. tiszteletdíj járt. A zsaroló adószedőt, s vármegyei tisztviselőket kemény büntetés érte. Köteles volt kétszeresét megfizetni, ha az adózó rábizonyította, hogy zsarolt. Ha az adónak híjja volt, a hiányzó összeg megtérítéseért az alispán volt felelős. A felülvizsgált adólajstrom a pozsonyi magyar kamarának küldetett fel, mely a behajtást elrendelte. A dictator a kamara parancsával kezében, személyesen szedte be az adót s levonván ebből a maga díját s a behajtás költségeit, jó pénzben felküldte a kamarához. 1550-ben a régi állandó census, mely a mai telekadónak felel meg, segélylyé változott s ebben az esztendőben telkenként két forintot tett.[75] Zay kezelésével a kamara meg volt elégedve, mert alig 10 százalék híjján mindig behajtotta a kivetett összeget, mi ezen a sanyargatott területen igazán nagy eredmény vala. A befolyt összeg mindamellett oly csekély – alig 1200 frt, – hogy a mesteremberek fizetése, meg az ágyúk fenntartása sem futotta ki belőle. Hisz fát Tokajból kellett hozatni, a követ három mértföldnyi távolságról szállították. A cseh földmunkások meg 50 denár napszámot kértek egy napra, a mi hallatlan összeg még akkor is.[76]

Míg Zay Szolnok építését vezette, egri várnagyságában – miután e tisztességétől becsülettel fölmentették[77] – a később nagyhírűvé vált vitéz Mecskey István követte. Eger várában épen a szolnoki munka sürgős évadában menyekzőjét ülte Dobó. Szép asszonyfeleségéül Sulyok Balázs gazdag szathmármegyei főbirtokos és kir. főkamarásmester leányát: Sárát választotta. Sulyok két más leányának is díszes sorsa volt. Anna Balassa Jánosnak, Zaynak szolnoki várnagytársának, Krisztina pedig Bocskay Györgynek, Bocskay István fejedelem atyjának lett a felesége. A fényes menyekzőt gyász követte Egerben. A jó Salm Miklós, a magyarországi hadak főkapitánya, különben is nyavalyás állapotú, 1550 deczember havában meghalt. Ferdinánd leghívebb s igazán képzett vezérét vesztette el benne. A magyarországi német hadsereg vezéreinek tökéletlenségét egyhangúlag panaszolják a magyar kútfők, s jellemzéseiket igazolják a tények. Salmról csak a dícséret szava szól. Teufel Rézmán, Aldana s kivált Sbardellato nem voltak rossz katonák, sőt koruk katonai műveltségének színvonalán állottak. Teuffel a legügyesebb organisator, de mikor Palástnál 1551-ben csatára kerűl a dolog, teljesen elveszti a fejét, azt sem tudja mihez fogjon. Aldana kitünő tűzér, a telepek építésében, várak fölszerelésében tekintély, Lippánál meg oly gyáván viselkedik, hogy e szégyenfoltot még barátjai sem tudják enyhíteni, árulása a XVI. század német hadvezérletében példátlanúl áll. Voltak, vannak és lesznek tudós katonák, kik nagyok a tervcsinálásban, s ha tettre kerül a dolog, a legutolsó közember jobban megállja a helyét. Nem mintha egyénileg gyávák volnának, de nincs egyéni önállóságuk s vezérlő képességük. Az egyetlen Salm volt, ki fölismerte e papiroskatonák s a török harczmóddal egyedül egyenrangú vetélytársaik: a magyar vezérek közti különbséget. Nézzük csak Dobót, Mecskeyt, Nyáry Ferenczet, a kik magukra hagyatva csekély erővel csodákat művelnek, ezek tudtak vezetni, csakhogy felülről nem bíztak bennük. Lehetetlen is rossz néven vennünk Ferdinándtól, hogy gyanakodott főurainkra. Közel negyvenéves uralkodása alatt páratlan életiskolán ment keresztül. A kinek nem jószágot, méltóságot ad, holnap vetélytársa táborában versenyt becsmérli régi ellenségeivel. Előkelő urak hozzá intézett leveleikben csúfosan árulkodnak egymásra, mialatt szövetségre lépnek egymással. Sohasem tudhatta, kicsoda igaz barátja. A magyarság meg hiába, még az is a ki vele tartott, nem szerette, mert német volt. Mikor 1541-ben Roggendorf Budát ostromolja vala, a vele táborban levő magyarok élükön Perényi Péterrel, az elsők, kik nem akarnak a törökkel szövetséges véreik ellen harczolni.[78] Azután Fráter György politikájától – bár ő volt az első, a ki később méltányolta – félt, s könnyen hitt a gyanúsításnak. Nem is csoda, hogy nem bízott abban az egyszerű szerzetesben, ki kora eszközeivel akart eszményi politikát űzni csak azért, hogy az ország «megmaradjon». S ez a gyűlölködő magyarság, melyben sem török, sem német nem bízott: mégis összetartott. Összetartotta őket a vérnek solidaritása. Ez az érzés az, mely Zayt Ocsarevits Péterhez, magyar nevén Markos Péterhez köti, a ki a kis János Zsigmondot keresztvíz felé tartja[79] s a kit mint sógorát meg is szeret és pártol. Az összetartozás érzése lelkesítette Pázmánt és Rákóczyt s még később Széchenyi Pált a loyalis főpapot, a ki lelke mélyében egyet érez a kuruczokkal.

Ez az összetartozandósági érzés legszebben nyilvánúl az 1551-ik és 52-ik évi mozgalmak alkalmával, midőn a fényes egri napokat, Losonczy István magatartását és Drégely hősies védelmét egyaránt magasztalja török- és német-párti magyar. Politikában nem értettek egyet, irigyelték egymás jószágát, uraltak idegent, németet és törököt és mégis tántoríthatatlanúl ragaszkodtak ahoz, a mi magyar. Csak erős szervezetű nép viselheti el ez emberirtó állapotokat. Jellemző a lantos Tinódy felsóhajtása, mikor ekkép énekel:

«Jobb vitéz magyarnál bizony nem volna
Sem török, némöt, olasz jobb nem volna
Csak az igaz szeretet köztök volna
És jó vitéz vezér előttök volna».[80]

Daczára a panasznak ez a német mégis megmaradt. Az öreg Tinódy ez isten csodájának tartja, csakhogy e csodáknak az a természetes oka, hogy a nemzetnek ekkor is voltak olyan vezérei, a kikben a faj összes szívóssága és életereje összpontosult. Ilyenek Dobó s társai.

A szolnoki vár elkészűlt. 24 ágyú 800 mázsa lőpor, 2000 fegyveresnek való puska volt a szertárban. «Vitéz Zay Ferencz jól szolgála, sok jámborok vallják». Nagy katonai eredmény volt a XVI. században, hogy egy vár teljesen felszerelve, védképes állapotban egy év alatt épült fel, élelem, bor, takarmány, mely ideiglenesen a templomban volt elhelyezve egy esztendőre való gyűjtetett együvé. Az őrséget naponként foglalkoztatták, azonfelül építettek új forgó ágyútelepeket olyanformán hogy egy vas korongra 8 ágyú volt illesztve, melyekből kisebb átmérőjű vasgolyókat lődöztek. A vár alatt horgonyozott a tiszai naszádos flotillának egy része kisebb ágyúkkal fölszerelve. Az őrség fegyelmezett, engedelmeskedő és vallásos vala, minden nap «róm. katholikus módon» misézett nekik a tábori pap, a ki ugyancsak a sójövedelmekből fizettetett.[81]

Úgy látszott, hogy Szolnok hosszú időre egyik megostromolhatatlan része lesz a be nem hódolt részeknek. Máskép történt. Zay 1551 aug. 11-ig volt szolnoki kapitány, azután úgylátszik Egerbe vonult vissza. Ferdinand utódjává Nyáry Lőrinczet nevezte ki, egy alapjában véve jóravaló vitéz katonát, a ki azonban fegyelmet nem tudott tartani. Huszárkapitánynak jó lett volna, de nem egy fontos vár kapitányának. Ez volt az oka az ő fogságának s a mi még sokkal fájdalmasabb, Szolnok város siralmas elesésének.

Időközben a politikai viszonyokban határozó fordulat történt. Fráter György Ferdinánd kezére adta Erdélyt, elérkezettnek látván az időt, hogy az egyesült Habsburgi Magyarország megküzdjön a törökkel. Tudjuk mi történt. Fráter Györgyöt orozva meggyilkolták. A török háború kitörése már csak időkérdése. Ki is tört a következő évben. A török hadak felsőbbségét és fegyelmezettségét mutatja az a körülmény, hogy a szultán személyes jelenléte nélkül győzelmes hadjáratot vívtak, várakat vettek meg s a királyi hadak ellenálló képességét hosszú időre megtörték. Tóth Mihály és Nagy Ambrus hajdúit Szegednél verik meg a budai és szendrői basák. Szokoli Mehmed megveszi Temesvárt, elfoglalja Lippát, Losonczy karddal kezében hal meg, a gyáva Aldanát szégyenli felakasztatni könyörűletes honfi társnője Mária főherczegnő. Ali budai pasa Drégelyt töri meg s miután Szondyt az «oly vitéz embört nagy szépen temetteté» a nógrádi várakat veszi be. Teufel Rézmánt megveri Palástnál és Szolnokot, ezt a temérdek fáradtsággal és költséggel épült várat nem is kell ostromolnia, mert az őrség elszökött előle.

Mind ez alig nyolcz hónap munkája.

Most már Dobóékra került a sor. Dobó István és az egri őrség hősiességét, a törökök két hétig tartó elkeseredett ostromait, melyeknek épen semmi sikerük sem volt, nem lehet tisztán a hősiesség és önfeláldozás abstract fogalmaiból kimagyaráznunk. Dobóékat kortársaik fölé kétségkívül az a határozott önbizalom emeli, mely őket, daczára a török hadak által elért katonai sikereknek, sem engedé csüggedni. Volt azonban Dobónak egy oly hadosztálya, mely a vitéz ostromlók minden fáradozását tönkretette: ügyes pattantyúsai. A törököknek a tűzi fegyverek iránt nem volt valami különös rokonszenvük. Egykorú utazók írják, hogy mikor Szulejmán az ázsiai lovasokat s a gyalog nyilasokat pisztolyokkal és puskákkal látta el, azok nem tudtak vele mit csinálni. Tüzérségük – topidzsik – nem annyira jó volt, mint nagy s ostromtelepeiknél rendesen olaszok voltak a tűzmesterek. Viszont az európai hadseregeknek a spanyolok voltak tűzmestereik, kik a XVII. században már túlszárnyalták a törököt. Ahmednek, Temesvár megostromlójának sokkal gyengébb volt a tűzérsége, mint Dobónak s ez nem concentrálhatta az összes magyarországi török telepeket, melyek több hadtest között voltak felosztva. Dobó kivált a czélzásra s a megrongált várfalak gyors helyreállítására ügyelt s ekkép a török tüzelés eredményét paralyzálta. Midőn az egri védelem páratlan hősiességét s kivált az egyéni vitézségnek oly nyilvánulását osztatlan dícsérettel emeljük ki, ismételve kell hangsúlyoznunk a várvédelem katonai felsőbbségét a nem kevésbé vitéz ostromlók irányában.

Zay Ferencz ott volt-e az ostrom alkalmával, nem tudjuk. Verancsics ugyan azok közt említi, a kik méltók «hogy öröknévvel éljenek»[82] s határozottan állítja, hogy az ostrom alkalmával a várban volt, de Tinódy, a ki pedig minden nevet, s a legkisebb eseményt is felsorol: Zayról nem emlékezik. Valószínű, hogy Ferdinánd a naszádos ügy rendezésével bízta meg, s ő az ostrom alatt a dunai naszádosok felszerelésével foglalkozott. Lehetett neki is része benne, hogy az ostrom alatt sürgette a katonai segélyt, juttathatott is élelmet a várba annyival inkább, mert 1552 márczius 8-án Külső-Szolnok vármegye főispánjává nevezte ki Ferdinánd.[83] Kinevezésében lelkére köté a király, hogy alattvalóit tartsa meg iránta való hűségben, ügyeljen a kamara jövedelmeire s hajtsa végre pontosan rendeleteit. A megye közigazgatásával nem sokat bajlódott, katonának állott akkor a világ. Ebbeli érdemeiért jutalmazta meg Ferdinánd a hajdani Kinizsi-féle birtokokkal: a külső szolnokmegyei Sas és Kürth helységekkel, melyeket még 1552-ben vett birtokba. Utolsó szereplése ezen a vidéken 1553 elejére esik, a mikor királyi biztos képében Eger várába indul s ott a várbeli vitézek elmaradt díjait kifizeti.[84]


ZAY FERENCZ ÁGYUJA.
Dörre rajza.


A háború lezajlott. Az egri hősies védelem daczára haderőnk meg volt törve; a török csak pihent. Erdélyben Ferdinánd kormányának sikerült magát népszerűtlenné tenni. A tőr, mely Fráter Györgyöt megölte, hosszú időre megsemmisítette a két országrész egybeforradásának eszméjét. Megtörtént Ferdinándon, a mi nagyon ritkán esett meg rajta, hogy kétségbeesett, meggyőződött, hogy a német birodalmi segély nem menti meg az országot: békét akart minden áron. Az 1553-diki soproni országgyűlés élénk kifejezése az ország nyomorúságos állapotának. A rendek készek harczolni, de álljon a király vagy elsőszülött fia a hadjárat élére; a jobbágyok nem győzik az adót, lélekzethez kell őket juttatni. Ez a szó jellemzi a helyzetet: béke minden áron.


17. FRÁTER GYÖRGY.
Fráter György eredetije olajfestmény a trakostyáni várban.
Pollák metszése.


Szulejmánhoz követeket kellett küldeni. Ferdinánd Verancsics Antal pécsi püspököt és Zay Ferencz naszád kapitányt nevezte ki követekül. Ezáltal lett Zay Ferencz, eddig csak közember, nevezetes emberré.


18. MOZSÁR A ZAY-UGRÓCZI MUZEUMBAN.
Pollák metszése.







IV.
ZAY FERENCZ A DIPLOMATA.
1553-1557.


Konstantinápoly 1553. – Szulejmán «elkanuni». – Fráter György politikája, vérmérséklete. – A levantinus szellem a magyar diplomacziában. – Verancsics Antal. – Ferdinánd követségei. – Milyen volt Zay Ferenc, a naszádos kapitány érzülete. Műve Landor-Fejérvár elvesztéséről. – Az 1553. követjárás előzményei. – Esztergom, Buda 1553-ban. – Utazás a Dunán Belgrádig. – Szerbiai út, átkelés a Balkánon. – Konstantinápolyba érkeznek. – Rusztem a nagyvezír. – A porta diplomacziája. – Alkudozások – 1554. Busbecque Augier. – Hogy éltek Konstantinápolyban. – Szulejmán perzsa hadjárata. – A követek Amasiába utaznak. Utjuk, az ancyrai emlék, fogadtatások a szultánnál. – Török tábori élet. – Nem sokat végeznek. – Visszaérkeznek Konstantinápolyba. – Rusztem és Zay. – Bécsi áramlatok, aggodalmak. – Erdély elválik Ferdinándtól. – A követjárás 1557-ben véget ér. – Eredmény.


19. SZOLIMÁN SZULTÁN ÉS A HÉTTORONY KONSTANTINÁPOLYBAN.
Szolimán képe a Fayerabend által kiadott török krónikából s a Héttorony Konstantinápolynak
a franczia kormány által 1819-ben kiadott nagy díszművéből vétetett.


A háromszáz év előtti Konstantinápolyba vezetjük olvasóinkat. – A Sophia-templom márványa már nem piroslik a vértől, a Kyrie helyett ájtatos imámok mormolásától visszhangzik a kupola boltja. Mecseteket, fürdőket épít a muzulmán hívő sereg.

A régi császárság legvénebbjei is már a cyprusok alatt álmodják a Comnenek és Palæologok dicsőségét, melyek az utódok még hallomásból sem ismernek. Jancsárok, deli szpahik, marczona arnauták, fekete és fehér arabok, özbégek, szerb és bosnyák renegátok tolongnak a serail kapuja előtt, míg az udvarban álló bálványhírű tölgyfa alatt három világrész basái vetekednek urok a győzhetetlen szultán magasztalásában. Szemlesütve, némán sürög forog a hitetlenek kufár hada, még lélegzeni is alig mer, ha látja a Bektás kertjének virágait: a nagy tollú janicsárt. Itt egy spanyol grand izzadva hordja nagy csobolyóban a vizet: ott egy német lovag kapál a basa kertjében, nem messze tőle meglánczolt magyar vitézek vágják a fát.

Az az esetlen török, a mint persa szomszédja nevezi, értette az uralkodás módját. Parancsolni, rémíteni tudott. Kétszáz esztendőbe telt, míg a művelt Európa teljesen megismerte «barbár» szomszédját. Most meg a szultán lábainál hever. Szapolyai János, a büszke magyar oligarcha kezet csókol neki, s Ferdinánd atyjának, kegyes jótevőjének nevezi Bécs ostromlóját.

Szulejman az ázsiai eszmék leghatalmasabb képviselője, akkor érvényesűl mikor X. Leo s III. Pál pápák alatt a renaissance legszebb virágai nyílnak, mikor v. Károly birodalmában soha sem nyugszik le a nap, s az európai emberiség a vallásban új igazságot keres, miután új világrészeket fedezett fel. Ebben a forrongó, pénz és dicsőség után sóvárgó ember-útvesztőben törhetetlenűl küzd czéljáért a stabilismus elvét valló mohamedánság. Száz évig folyton győzelmes a stambuli porta hada, fénye épen delelő pontján van. Az erő, mely e hódított terűlet vegyes fajtáiban lakozék, mintha csak tömörűlt volna a «nagy» szultán alatt. Van Szulejmánban valami az oroszlán természetéből: nagylelkű, ha jóllakott, de ha felingerlik hatványozva nyilvánúl a macskafaj ragadozó, álnok természete. Szemben a hitetlenek hada az ő kegyelméből él, kiméli őket, miként a gazda állatait szokta. Ki dolgoznék, ha mind kiírtaná őket? Szánakozik, alamizsnát osztogat, de hideg vérrel megöleti fiait: Mustafát, sőt még kedvenczét a deli Bajazetet is, megfojtatva unokáit, csakhogy Selimnek az öreg fiúnak ne gyűljék meg majdan a baja. Megöleti sógorait, vezéreit, basáit, s nem lázad fel senki. Gyönge báb a tündérszép Roxolane kezében, gyöngéd apa, nem kicsapongó, de kéjencz és természetellenes bűnöknek hódoló. S ebben az ázsiai emberben még megvan az a férfierő, hogy ha harczba kell indúlni, felejt háremet, szép ifjakat s télvíz idején átkel a Balkán legjáratlanabb útain, vagy eltűri az ázsiai forróságot, mikor seregével a sivatagon táborozik. Vérbeli alak ez, uralkodásra termett, a ki a dicsőség fatumában született, abban a hitben harczolt és győzött. Ezzel a kajmós orrú, villogószemű, merész fejvetésű nagyúrral nem lehetett alkudni, ő ajándékozott, de nem engedett el semmit. Az ajándékok adásában szolgáit: a vezéreket kérdezte meg s a mit ezek «alázattal» gondoltak, azt adta. S ebben fekszik a török diplomáczia titka. A szultán szolgáit kell megnyerni, hogy a «nagyúr» megadja azt, a mit kérnek tőle. A török uralkodók sorában nincs kivétel a szabály alól. Hatalmas egyéniségű szultánok, asketák császári köntösben hódolnak a sympathia és antipathia elvének. Kalandorok, szerencsevadászó renegátok, a trón zsámolyáig jutnak s mint alázatos szolgák ezerek sorsát döntik el. A XVI. században még e körülmény nem ártott az erőtől duzzadó birodalomnak, csak mikor korhadni kezd, akkor lesz nyilvánossá mekkorát pusztított. Ezt az állapotot legjobban ismerte s fel is tudta használni: Fráter György, kihez hasonlót a magyar diplomaczia, sem annak előtte sem utána felmutatni nem tud. Hogyan is uralkodhatott volna kitünő diplomacziája nélkül az a gyönge Szapolyai János, kinek jó szeme volt a szerencséje, hogy abban az egyszerű barátban fölismerte a kincset. Senki sem értette nálánál jobban, kit és mikor, s mivel kell lekötelezni. Tömérdeket fizetett Ferdinánd is a vezéreknek és basáknak, de Fráter György mindig megelőzte. Mert a töröknek, mint igaz keleti embernek mindig megvolt az a sajátsága, hogy a pénzt és ajándékot mindenkitől elfogadta, de tenni csak azért tett, a ki értette, mikép kell lekötelezni. Nem is tekinték ez ajándékot megvesztegetésnek, köteles sarcz volt ez azért, hogy az igazhitű szóba áll a hitetlennel. Ezt a psychologicus momentumot használta fel a nagyeszű barát, a kitől önkénytelenül is tartott a nagyvezér s azért engedett szavának. Véletlen találkozása a sorsnak, hogy a mohácsi idők után két dalmata tűnik fel a magyar diplomáczia terén. Az egyik a magasztalt barát: Martinuzzi, a másik Verancsics, kiben anyja: Statileo Margit révén olasz vér is van. A dalmát-bosnyák erőteljes, vitéz és kitartó, a középkori, kivált a velenczei olasz kitünő megfigyelő, ügyes, eszmékkel bíró, érintkezéseiben síma, a diplomáczia terén akkor feljűl nem múlt faj. E kettőnek a vegyüléke Verancsics; de e tulajdonok a tisztavérű barátban is megvannak. Mintha csak arra születtek volna, hogy a törökkel mérkőzzenek. A velenczeiek az egyetlen keresztény népség, mely Byzancz hősies védelme után, a füstölgő romokon ismét állást foglalt. Gyarmatosítási érzékük, s a tudomány, miként kell az emberek lelkén uralkodni, ebből a maroknyi tengeri kereskedőből százados nagyhatalmat formált. Ezekből a tulajdonságokból sok átöröklődött a dalmát tengeri városok lakóira, kik testileg ugyan közelebb állottak a szláv fajhoz, de lelkök, gondolkozások módja olasz. A földközi tenger kereskedelmi népségeiből: a dalmatából, görögbűl, spanyolbúl és arnótból kerűlt ki a levantei népség, ez a különféle anyagból összegyúrt vegyülék, melynek kovásza a velenczei genialitás vala. Míg Frater Györgyben ez a levantinismus az államkormányzás terén érvényesűlt s activ szerepre utalta: addig Verancsics, mint doctrinär, kora irodalmi mozgalmainak egyik részese, mondhatni szép szelleme, mint tényleges alkudozó, a diplomácziai missiokban érvényesűl. Fráter György mesterkedései Erdélyt 1551-ben Ferdinánd kezére juttatják, őt pedig megölik. 1552-ben megbénítják a keresztyén haderőt s 1553-ban a sokáig Szapolyai párton állott Verancsicsnak jut feladatúl, egyetemben a mi hősünkkel, ki egy perczig sem kaczérkodott Szapolyaiékkal megtartani a Fráter György-politika eredményét: Erdély birtokát. A két pap csak az eszményben, hazájok, Magyarországnak, mint önálló keresztyén államnak megtartásában értett egyet, minden egyébben szétválasztá őket a vérmérséklet különbözősége.

Fráter György rideg igazi zárdai barát, kemény arczvonásokkal, szőrös füllel, beszédjében nem válogatja meg mindig a szót, s még hölgyek irányában sem ismeri a gyöngédséget. Verancsicsnak már külseje is finomságra vall. Karcsú, vékonytermetű, kis hosszúújjú a keze, kicsiny a lába. Gondolkozó, magas homloka alatt, komoly, okos s a mellett jóindulatot sugárzó szempár ül. Arcza hosszúkás, pofacsontjai kiállók, orra gyöngéden hajló; nyakig érő haja, hosszú hegyesen végző patriárka szakálla hullámos; erős bajusza két rét összenőtt a szakállal. Kissé duzzadt, élveteg ajkairól csak úgy pergett a szó. Szelid, békeszerető, minek jelképe az az olajág, melyet kezében tart. Modora válogatott, csak a művelt, nemes gondolkozású embereket szerette, a durva támadás elől félrevonult. Az apró cselszövényeknek nem embere, azok keserítették meg életét János király udvaránál. A bosszúállást nem ismeri, keresztyéni jóindulata előtt még ellenségei is meghajoltak. Annyira szerény, hogy tulajdon nagybátyja is azt hitte róla, hogy tettető. Kötelességét lelkiismerettel teljesíti, s a hol erősen kell tartania magát: megállja helyét. Gondolkozásában, eszejárásában van eredetiség, nem egyszerűen tanúlt ember, ki kora tudományát beveszi, hanem tisztúlt ízlésű elektikus, ki még kedvteléseiben is nemesebb hajlamokat követ: régi pénzeket, feliratokat gyűjt s őszintén lelkesedik az ókor maradványaiért. Történelmi munkáiban, abban a mit hallásból ír, válogatós, a miket szemmel látott s átélt, objectiv. Magyar stylja tömör, kissé nehézkes is, olasz és latin fogalmazványai elegánsak, minő maga az író. Szegények iránt könyörűletes, följebbvalóival szemben tisztességtudó. Lényének nőies zománcza van; előszeretettel is viseltetett a gyöngéd nem iránt, egy még nem pap korában folytatott viszonya miatt eleget is szenvedett nagybátyjától s kortársaitól. Minden fogyatkozása ebből a mondhatni túlgyöngéd jellemből folyt. Az eszmékért könnyen föllelkesedik, ez sodorja a humanistico-protestáns áramlatba, melyből megtérve, annál élénkebben ragaszkodik a pápai katholicizmushoz. Könnyen lehetett rajta uralkodni, mert nem tudott hosszasan ellenállni senkinek, fájt neki, ha valakit megharagított. Eszményképe volt a titkárnak, urának és parancsainak élt. Ferdinándnak csak olyan híve, mint volt Szapolyai Jánosnak. Józanságával, becsületességével önkéntelenűl is hatott fölebbvalóira, kalauzuk volt. Fráter György markánsabb egyéniség, urának parancsol s ha nem is akarja, a maga eszével boldogítja; ellenségeit szánalom nélkül tiporja össze; több van benne a renaissance vér és vas korszakából, mint a humanistikus áramlatból; az olasz öntudatos zsarnokok kíméletlensége párosul az ő személyében a levantinusnak kígyó okosságával.


VERANCSICS ANTAL esztergomi érsek.


Ferdinánd önmaga fosztotta meg magát Fráter Györgytől s most már csak az egy Verancsics maradt meg, a kinek eszméire, tanácsadásaira hallgathatott.

Ali, a budai herélt basa, kudarczot vallott Egernél, azok a «gyermekek», a mint ő nevezte, véres fejjel verték vissza a vitéz sereget. E fegyvertény mérsékelte az 1552-diki fényes hadi eredményeket. S volt a török birodalomnak egész történetén keresztül egy sebezhető pontja, mely hasznára vált a fenyegetett gyenge Európának: a siita Persia. A persa sah irigyelte a tisztátalan eretnek szultán hódításait, a világ középpontja nem tudott nyugodni, hogy a «szultánok szultánja s már ennek nagyfényű apái» (isten virasszon koporsóiknál) fegyvereivel a frengik szivéig hatoltak. Folyton dúlta és pusztította a török határszéleket. Ime most is fia Izmail Mirza pusztítja Erzerum vidékét. Szulejman, ki lázongó fiát Mustafát néma hóhéraival megfojtatja, felbőszül és személyesen készül a sérelem megtorlására. Ezt az időpontot látja elérkezettnek Ferdinánd, hogy szerencsét próbáljon a békekötéssel.

1527-től mostanáig számos német követség fordult meg Szulejmannál: – Ott voltak Laszki Jeromos, a János pártjától átállott nem nagy erkölcsű, de éles eszű lengyel, Nogarola Lénárd, Dersffy Miklós leányának a férje, egy vén kitanult német-olasz diplomata; Zárai Jeromos, ez ügyes katona, becsületes ember, de a ki kardjával jobban tudott bánni, mint nyelvével. Scepper Kornél, ravasz, éleslátású, de a keleti viszonyok körében nem volt otthonos pap s hogy még egyet említsünk a sok közűl, a vérmes Hobordánszky János, a ki indulatainak nem tudott parancsolni.

E követségekkel könnyen elbánt a porta, megfizettették, ha erélyesebben léptek fel bezárással fenyegették s legföljebb puszta igéretekkel, czifra fermánnal s egy dísz kaftánnal eresztették utnak őket. Ezek még be sem számoltak Bécsben küldetésökről, mikor Magyarországban ép az ellenkezője történt annak, a mit Konstantinápolyban ígértek. Szegény Malvezzi Virgiliust, a ki 1552-ben ment szerencsét próbálni Konstantinápolyba, Rustem a nagyvezér nem nagy számba vette; egyszerűen bezáratta előbb a fekete toronyba, a hol kenyeren és vízen élt, később aztán tisztességből a hét toronyba zárták, a hol legalább jobb ellátásban részesült. Itt szenvedett a szegény követ, a ki theologus, jogász, orvos, mathematikus és zenész volt, jól ismerte a török szokásokat és még nem tudott kivinni semmit, mikor tettre kerűlt a dolog.

Malvezzi elfogatása felháborította Ferdinándot, de elfogott követe érdekében nem léphetett föl erélyesen. Többször írt Konstantinápolyba, hogy bocsássák szabadon, de szép szónál egyebet nem ért el. Az 1552-diki hadjárat után végre reászánta magát nagyobb áldozatokra. Pénzre volt szükség, még pedig sokra. Előbb fegyverszünetet kellett kieszközölni. 1553 márczius 29-én Gráczból megbízta Verancsisot, ekkor parnói apátot s Palinay Pál deákot, egy a török dolgokban járatos udvarbírót, kit utóbb a komáromi várba tett át, hogy Ali budai basával kössenek fegyverszünetet; Konstantinápolyban ennek tartama alatt majd eligazítják a béke dolgát. A kudarczos Ali kissé vonakodott, de könnyen érthető okokbúl engedett, s hat hónapra megkötötték a fegyverszünetet. Junius havában már megtörténtek az előkészületek a nagy követjáráshoz: ajándékokat vettek, pénzt teremtettek, s megírták részökre az utasítást. Most kerűlt szóba Zay Ferencz a naszádosok főkapitánya, Szolnok s Eger várának volt várnagya.

Eddig csak hadi tetteiről beszéltünk, lássuk most őt mint Verancsicsnak, immár pécsi püspöknek, követtársát.

Középtermetű, zömök, fekete ember. Tartása egyenes, tekintete merész. Szokása, hogy mindenkivel mereven szembe néz. Hosszúkás telt képe van, marczona vonásokkal, orra merészen ívelt sasorr, az alatt sudaras bajusz díszlik, tömött körszakáll övedzi arczát. Álla szögletes, homloka domború, ha Lavater s képünk nem csak, akaraterőre valló. Haját kurtára nyírtan viseli. Nyaka vastag, melle széles. Az arcz jellege a dunántúli horvát vérrel vegyes magyaréra vall, az a kissé vad, szúró szempár, melyet nagysága szelidít csupán, az a szemöldök és a széles pofa délszlávos vérvegyüléket tüntetnek ki, a többiben teljesen keleti magyar a nézés. Keménység, nyugodtság s ravaszság olvasható ki Zayból. Olyan is volt ő. Türte az éhséget, szomjat, hált puszta földön, megtartotta hideg vérét mindig és mindenkivel szemben s nem engedte lecsalatni, megsértetni magát senki által. Jó férj, kitünő atyafi, gondos apa. Meggyőződése rendíthetetlen. János királyt, a vajdát – mint ő nevezé – még fiában is gyűlölte, egyenesen kimondja rá, hogy Nándor-Fejérvár elvesztésekor «titkon a törökkel egy értelme vót, és barátságot tartott vele».[85] Azokat az éveket, melyeket Budán mint udvarnok magába szítt, a vajda s a királytól független oligarchák gyülöletét, férfi korában is vallotta. Tisztán, élesen látott. Hogy Belgrád 1521. megvétele, a török magyarországi uralkodásának alapköve, azt ő írta meg legelőbb s leghatározottabban. Íme meggyőződése: «ha az urak jók vótak vóna, kiknek az ország oltalmára és szökségére kellett vóna gondot viselni, látván a királynak iffiú voltát és az ország gondjaviselésének tudatlan vótát, nem kellött vóna ollyan veszedelömbe egymás boszúját és gyűlölségét őzni, és az közönségös jót és hazájoknak oltalmát hátrahadni, kiknek sem Istenek, sem hitök, sem hazájokhoz való szerelmek, sem tisztösségek, sem urokhoz való hívségek eszekbe nem jutott, hanem hogy csak egymáson boszut állhassanak, és egymás uraságát kaphassák, és némely közőlök fejedelemséget vehessen magának, nem szánták sem hazájok sem kedig ennyi számtalan keresztyénnek, ki Fejérvár veszedelme után történt vót, vére ontását és veszedelmét».[86] Így gondolkozott kortársairól, pedig ő nem kevésbé «őzte gyülölségét», s ontá a más párton harczoló keresztyén vérét. Hijába ezek az emberek is csak elvben voltak idealisták, a mi megkap bennök, az a helylyel-közzel kitörő erős indúlat, mellyel kiki egyéni meggyőződését karddal, gyilokkal juttatja érvényre. A gyilkos Zrínyi, ki hazájáért feláldozza magát, a közönséges törvényszéki morál szempontjából ítélendő-e meg?

A hű Zay, a rendületlen Habsburg-párti, bírt még egy tulajdonsággal: az alkalmazkodó képességgel. Tudta magát alárendelni, a nélkül, hogy szolgává legyen. Végig járta Saxoniát, benn volt Egerben, most Verancsicscsal szerepel. Mindig megfér társaival. Bakics Péter szereti, Dobó barátja, Verancsics meg holtáig rokonszenvez vele. Éppen összeillett a gyöngéd pappal, kinek a katonás, egyenes észjárású, de jó szemű magyar – mint útleírásokból kitetszik – ügyesen társalgó úr rendkívül imponált. Sokat olvasott, de gyakorlatibb érzékű volt a humanista, verscsináló püspöknél; a rétekből, mezőkből, emberekből, viszonyokból gyakorlati igazságokat vont el. Jelentései s idézett műve[87] világosan, de szárazon, logice, de dagály nélkül vannak írva. Nyelvezete tiszta, néhutt még a codexek magyarságára emlékeztető, nyelvjárása a dunántúli, jobban mondva a drávamelléki magyarságé, némi tiszai accentussal. Latinúl jól tud. A mi Zay kitünő diplomácziai alkalmazhatóságát ajánlá, az török nyelvismerete vala. Nemcsak beszélte, de olvasott és írt is e nyelven. Alkalma volt elég a megtanulásra. Kissé paradox, de tény, hogy Zay – a par excellence törökverő huszárkapitány – egyénileg szerette a törököt. Az európai ember remegett a gyilkos, rabló, mord katonának még a hírétől is, de a ki köztök élt s ismerte ezt a kevéssel beérő, igazán erkölcsös, romlatlan kedélyű népet, lehetetlen volt nem szeretnie. A XVI. század írói e részben egy párton vannak a modern felfogással; féltek az ázsiai basauralomtól, de dicsérik a török népet. Zay ismervén a török jellemet, mesterileg bánt a basákkal. A mit Verancsics kigondolt, azt Zay öntötte orientalis formába. Így azután megéltek.

A két követ együtt az észt és erőt képviselte; a püspök az észt, Zayunk az erőt. A legatiónak akkor lett teljes sikere, mikor később Busbecq hozzájuk csatlakozott, az ügyességet, az alkudni tudást ez a belga értette legjobban.


ZAY FERENCZ: «LANDORFEJÉRVÁR ELVESZÉSÉNEK OKA» CZÍMŰ MUNKÁJÁNAK ELSŐ OLDALA.


20. LANDOR-FEJÉRVÁR OSTROMA 1521-BEN. ORTELIUSBÓL.


A követjárás hivatalosan 1553 jún. 13-án kezdődött. Verancsics és Palinay megkötvén a fegyverszünetet, a király a püspököt és Zayt teljhatalmú követekké nevezte, kik a Konstantinápolyban tartózkodó Malvezzivel egyetértésben kössenek békét a portával.[88] Utasításokban működésök főczéljáúl mindenekelőtt a béke megkötését tűzte ki Ferdinánd. Felfogása e passivitásában oly erős fejedelemnek következetesen ugyanaz vala Magyarország birtoklási jogáról, mint 1527-ben. Szívökre kötötte a két legatusnak, hogy mindenekelőtt az osztatlan, egységes Magyarországot kérjék a szultántól, kinek fegyverjogát kénytelen volt elismerni. Igérhettek érette száznegyvenezer arany évi adót. Ha a szultán, miben kételkedni sem lehetett, az ország már bírt részeit nem engedi át: arra kell törekedniök, hogy elhitessék a szultánnal igazát Erdély birtokához. Ferdinánd György barátot csak azért ölette meg, mert az Erdély független fejedelemségére törekedett. A jelenlegi birtokért, ideértve a volt Szapolyay-féle részeket, Ferdinánd negyvenezer arany fizetésére kötelezte magát. Ehez járultak még a nagyvezérnek s a befolyásos portai nevezetességeknek adandó ajándékok, mi nem csekély összegre ment. A főelveket megadták Bécsben, a követeken állott most, hogy az utasitás szerint, legalább a lehetőt kivigyék. Az efféle utasításoknak csak annyi becsök van, hogy kimutatják, mit akart az egyik fél; a hatalmasabb fél parancsolta mindig a föltételeket, a követ csak módosíthatott, enyhíthetett rajtok. Mennél hosszabb az utasítás, mennél többet magyarázgat, annál gyöngébben áll a küldő dolga. Erről lehet hímet varrni Ferdinánd állapotára. Verancsicsék jól tudták, mekkora nehézségekkel kell megküzdeniök, de elszánták magukat a fáradságos útra, mely akkor életveszedelemmel is járt. A követ sérthetetlenségét nem oltalmazta az a menedéklevél, melyet basáktól, szultántól kaptak. A szeszély és a követek pénze döntötte el, hogyan bántak velök. S ott volt a II. Lajos uralkodása alkalmával elkövetett brutalitás, mikor a török követek orrát s fülét levágták. Erre hivatkoztak Konstantinápolyban, mikor nem voltak megelégedve követeinkkel. Ilyen követjáráskor meg kellett írni a végrendeletet, rendelkezni minden jószágról, s bízni a jó sorsban. Verancsics jószágait Tahy Ferencz vette bérbe, jónevű ember, a ki kötelezettségeit mindig pontosan beváltotta. Zay családját: anyját, feleségét két fiával felküldötte ugróczi birtokára, rendezte pénzbeli követeléseit s azért tovább is késlekedett. Verancsics július 9-én már Komáromban volt. Időközben az elégedetlen erdélyiek jártak-keltek mindenfelé, izgattak a törököknél Ferdinánd ellen, félő vala, hogy meghiusítanak minden béketörekvést. Verancsics sürgetésére Zay elkészűlt magánügyeivel, s július 13-án már Komáromban volt, honnan az új budai basát: Tujgunt értesítik jövetelökről. Tujgun, a herélt Ali basa utódja, magyaros nevén Gólya basa (bár tujgun törökűl sólymot jelent) jó katona, de hiú, s a mellett együgyű vastag török, a ki szerette volna elhitetni, hogy Budán ő a szultán. Gyermekkorában vette meg Szulejmán, s rabszolgából vitézsége által küzdötte fel magát. De azért, hogy urrá lett, régi természetét nem vetkezte le. A semmiből lett emberek gőgje, s a katona ridegsége egyesűlt benne török jovialitással és vendégszeretettel. Mihelyest meghallotta a követek érkezését, berendelte szandzsákjait, s nagy fénnyel készűlt fogadásukra, a kik 17-én Esztergomba érkeztek.

Ahmed bég fogadta őket háromszáz lovassal, kiknek jövetelét már az egész ország tudta. Híre terjedvén, hogy sok pénzt visznek magukkal, a hajdúk[89] vagy hatszázan Tolnánál összeállottak zsákmányejtésre. Ezek a magyar flibustierek a török uralom sajátságos szülöttei, egyvívásúak a délszláv junakokkal, a sanyargatott nép idegen igát tűrni nem tudó elemeiből összeverődött csapat, mely öl, rabol, s melynek létezhetését az biztosítá, hogy a nép titokban velök tartott, mert jobban félt tőlök s boszujoktól, kik semmit sem veszthettek, mint a töröktől. E rablómesterséget űző nép volt a határvillongásoknak mindenkor kovásza. Majd a török területen raboltak, majd a királyi végeken pusztítottak. Volt köztük mindenféle hitű és nemzetiségű, török renegát, szerb uskok, magyar, szökött német katona; elvök nincs, ha kell, rendes királyi szolgálatot is vállalnak. Ekkoron Fodor János volt a fejök, kit a végek kapitányai gyakran használtak eszközűl magánboszújok kitöltésére. Követeinket ezektől kellett megvédeni, ezért már Muzslánál vár rájok a török fedezet. Lóháton jöttek nagy kísérettel, elég jó országúton, melyet annyi esztendei elhanyagolás sem tudott végkép megrontani. Esztergom akkoron elhagyatott, piszkos város. Régi fényéből semmi sem maradt meg: s a régi magyar keresztyén világ metropolisa jelentéktelen várossá sülyedt. Itt már törökösen éltek az emberek. A kereskedők csarsiát (bazárt) alapítottak, hangos kiáltású lepényárúsok, laczikonyhások táplálták a török őrséget. Zay már megszokta ezt: de Verancsics a múzsákkal társalgó finom humanista bizonynyal kellemetlenűl érezte magát. Egy napot időztek s 18-án Pilis-Szánthó-Solymár felől Budafelé indúltak. Esztergomból kocsin távoztak, a régi jó országúton, fedezetkép néhány esztergomi lovastól kísérve. Solymáron – ma kis sváb falucska két órányira Budától – ötszáz fényes öltözetű lovascsapat fogadta őket. A Duna partjához érve, ismét lovasok álltak sorfalat, kocsijukat pedig skofiumos ruhájú szolgák fogták körűl, a várban megdördültek az ágyúk, szólt a kürt s megpergették a dobokat.

Négy aranyosfalú sátorban helyezték el őket, s a mennyire törököknél kényelem a XVI. században képzelhető: tisztes szolgálatban részesűltek. Másnap július 19-én reggeli nyolcz órakor fogadta őket Tujgun, a basa, fönt a várban. Az egész várőrség díszbe öltözve összegyülekezett. Négy szandzsák (osztályparancsnok) vala a basa kíséretében, ki emeltebb helyen ült fényes ruhában. Követeink a szőnyegekkel borított nagy terembe vezettetvén, a basa fölkelt, két lépést előre tesz s kezet nyújtván, helyet foglaltatott velök. Török mód szerint legelőbb egészségi állapotukról, útjokról kérdezősködött, mit követeink hasonló nyájasságokkal viszonoztak. Adorján deák volt a tolmács. Követeink azután rátértek küldetésök czéljára, s a basa jóindulatát is kikérték. A basa a panaszok egész sorozatával állott elő. A korotnai, kaposvári és szigeti hajdúk Dersffy Pál ösztökélésére folyton háborgatják a török birtokot, míg ezekkel rendet nem csinálnak – úgymond – sohasem lesz békesség. A második fogadtatásnál előkerűlt Erdély ügye. Adorján deák ugyanis közölte velök, hogy Izabella fia érdekében folyvást izgat a basánál, s Ferdinándot bitorlónak tünteti fel. Verancsicsék hosszasabban fejtegették előtte, hogy királyuk az erdélyiek kérése következtében küldött oda vajdákat s hogy erős akarata a szultán fegyverjogát az egész országra nézve elismerni, megszüntetvén a rablók garázdálkodását. Tényleg igaz volt, hogy a hajduság nagyban garázdálkodott, kivált a korotnaiak tűntek ki mesterségökben, kiraboltak egy Szinán nevű gazdag törököt, két szolgáját s minden marháját elvitték. Szinán épen Budán lévén, a basa, már csak becsületből is erősködött mellette. Azonkívül a hol csak lehetett, csalták, lopták a hódítókat. A ráczkevei kereskedők portékáját ellopták, Veli hatvani bég embereit Komáromban elverték. Hogy a törökök miket követtek el, arról Tujgun hallgatott. Verancsicsék Buda határán kívül Ó-Budán laktak, Sicambriában a mint ők nevezték. Akkoron még sok római rom volt látható, melyet Verancsics, mint buzgó régiségbuvár megvizsgált. Fogadtak látogatásokat, s mindenfelől kapták a furcsábbnál furcsább híreket. Zayt rémítgették, ne indúljon el, mert családja megsiratja. Csoda dolgokat beszéltek Konstantinápolyról, s a persa háborúról. Mindössze öt napot ültek Budán, mely szomorú képét mutatta a pusztulásnak. A vár fényes épületei pusztúltak, támokkal kellett megtámasztani a falakat, hogy össze ne omoljanak. Janicsárok tanyáztak a házakban, nem sokat törődvén, hogy a sok repedés megoltalmazza-e őket az eső elől, csak lovaik álljanak istállóban, a házak többi részét átengedték az egereknek és patkányoknak. Mint rideg mohamedánok úgy is azt hitték, hogy a földi élet csak terhes zarándoklás, melyben meg kell elégedni avval, a mit kapnak. A magyarság sem tűnt ki akkor nagyon az építkezés terén. «Harcz, háború és vadászat főfoglalkozása e vitéz népnek – írja egy követ – s városaikat kivéve nem találunk szemre való épületet.» Budán a török hit máris gyökeret vert. Mecsetek, zárdák épülnek, jámbor dervisek telepednek a hévvizek mellé; csend, nyugalom és pusztulás lépett a kereskedő város élénksége nyomába.


ESZTERGOM A XVI. SZÁZADBAN, AZ ELŐTÉRBEN HUSZÁROKKAL.
Esztergom látképe Hufnagel XVI-ik századi rézmetszetéről másoltatott. E kép előterén huszárok vannak. (Baun V.)
Metsz. Pollák.


Negyednapra Paksy János komáromi várnagy által küldött csolnakok érkeztek Budára s a követek útra készülének. A basa ajánló-levelet adott, igérete, hogy embereit visszatartja a rablástól, s az erdélyi izgatásokat illetőleg megfogadta, hogy azokra nem hallgat. Fedezetűl hat naszáddal katonákat rendelt melléjök. Július 25-én ágyúdörgés s a csapatok rivalgása mellett megindulának. Még az nap megérkeztek Rácz-Kevibe, hol nagy kitüntetésben részesűltek, 26-án Paksot érték, melynek borbőségét dicsérik. Hajóik nagy hatevezős csolnakok, jobban mondva dereglyék voltak, az evezősök ráczok és magyarok, kemény, edzett nép, mely bámulatos kitartással éjjel-nappal evezett, s alig vett igénybe pár órát pihenésre s ebédre. A Duna-hajózást akkoriban rendkívül akadályozta a sok fatörzs, mely a víz színén uszkált, ezek közt rendkívüli ügyességgel eveztek el követeink evezősei. Július 27-én Tolnát érték, 28-án Erdődöt a legnagyobb akadályok közt, éjjel is evezvén, baj nélkül hagyták el. Rácz evezősök élénk színekkel ecsetelték e gyönyörű vidék pusztulását. Régen egy faluban több lakos volt, mint a hányat ma harminczban találni. Erdőd alatt van a Dráva torkolata: Valkó-megye határa. Pécs felé látszik a harsányi hegy, melyről Zay Ferencz, ki gyermekkorából ismeri a vidéket, csodákat beszél. Tetejében ősrégi várrom van, abban mély kút. Ha valamely tárgyat belé dobnak, az másnap a Drávában kerül fölszínre. A környék lakói tündérekről tudnak, kik a romok közt ütötték föl tanyájukat.

Erdődön alól dombossá válik a vidék. Atthya várát érik utasaink Valkó és a Szerémség határát, Atthyával szomszéd Ujlak vára, az Ujlakyak ősi fészke, melyet a török is gondosan őriz. Gazdag termőföld ez, mely a birtokosoknak nagyban jövedelmezett. A lakosok itt úgynevezett fillérpénzt fizettek földesuroknak, mely az Ujlakyaknak régente hatezer aranyat hajtott. A jobbágyok húszezer aranyon akarták magukat ez adó alól megváltani, de Ujlaky Lőrincz még az adó százszorosáért sem akart az egyezségbe egyezni. Követeink azt a történeti adomát beszélik ez útjok leírásában, hogy Bakocs Tamás primás egy lakomáján Báthory István, Ország Miklós és Ujlaky Lőrincz vitatkoztak a gazdagságról; István úr Karom (Karlovicz) várát bírta, Ország Gyöngyöst, Bakocs Kemencze (Kamenicz) várát. Előhozza Báthory, az én váram káros nevű, de abból a kárból nekem nagy hasznom vagyon; az én disznóim gyöngyben járnak vág vissza Ország, mire Ujlaky feleli: hogy ő jobban szereti a maga filléreit. Bakocs végűl így fejezi be a beszédet: az én kemenczém még egy pár ezer embert fogadhat be vendégűl.

Ujlaktól kezdve Péter-Váradig Kamenicza (Kamoncz) a legjelentősebb város a hajdan virágzó hely pusztulását élénken bizonyítja az a körűlmény, hogy valamikor 150 kőház volt benne, most alig van 15 szalmafödeles. Július 30-án értek Karlovizhoz, akkor Karomhoz, itt kezdődik a Frusca-hegység, magyarosan Álmos-hegye, a hol Probus császár kezdte legelőbb a szőlő-ültetést. Ez az erdő- s szőlőborította szelid lánczolata a halmoknak elragadja utasainkat, kik nemsokára Titelhez érnek, melynek fönsíkjáról régi idők óta mondják, hogy hadi czélokra alkalmas. A hónap utolsó napján Zimonyt s végűl Belgrádot érik.

Belgrád, a vele szomszédos hegy nevéről magyarúl Nándor-Fejérvár, az Alsó-Duna vidékének török főerőssége. A várat mely háromszög-alakban épűlt a Duna felé néző oldalra, a törökök is jókarban tartották, az alsó várost mindenféle nyelvű népség lakta, törökök is nagy számmal telepedtek meg. Követeink itt partra szállottak, rendbe hozták a kocsikat s lovaikat. Találkoztak Paksy Jóbbal, az egri huszárok derék hadnagyával, a ki az ostrom alkalmával fogságba esett, s most Konstantinápolyból, a hol raboskodott, Szegedre igyekezett. A nagyvezér szabadon eresztette, minthogy Ferdinánd a híres Hamza béget, a magyarországi török hadak leventéjét, kinek hőstetteihez egész regekör fűződik, váltság nélkül bocsátotta el a fogságból. Jób úr beszélte, hogy Konstantinápolyban lázas izgalommal várják már a követséget.

Belgrádból Vág-Szendrő felé eveztek, melynek híres vára harmincz bástyatoronnyal ékeskedett. Verancsicsot a romokban gazdag vidék érdekelte, melyet Ptolemæus térképe nyomán tanúlmányozott, Zayban feltámadtak a gyermekkori emlékek, ő a török hódítás történetéhez gyűjtött adatokat. Szendrőtől kezdve a nisi országúton haladtak, kocsikon. Útközben török karavánokkal és adószedőkkel találkoztak. Az adószedők öt czigánygyereket vittek lánczon. Kérdésökre, mi baj van ezekkel a gyermekekkel, felelték, hogy az adót, hol pénzben, hol kiskorúakban szedik. Régebben minden öt esztendőben szedték a fiúkat, most majdnem minden két-három évben szedik a véradót. A nép réműltében, az adózás idejére erdőkben, vadonokban rejti el gyermekeit. A rabszolgakereskedés virágzása korát élte. Ázsiából jöttek el a kereskedők a Dunáig, itt megvették a rabokat, az előkelőket nagy vigyázattal, óva őket a nap és eső ellen, a kisebb rendűeket irgalom nélkül szállították messze vidékre. Ekkor néptelenítették el az Alsó-Duna magyar vidékeit, százával, ezrivel hajtották el a népséget, ezeknek az árából gazdagodtak meg a «hatalom ege holdjának, ki a becsület és szerencse zászlóját feltűzi, a mérséklet a sors szőnyegét kiteríti, a jó tulajdonságok hajnalcsillagának, az erények tűzhelyének»: a szultánnak basái.

A követség sebesen hajtott a jó – természetesen római – országúton; augusztus 5-én Jagodinába érkeztek, augusztus 6-án már Nisbe, a görögök idején már ismert Nessosba, Constantin császár szülővárosába, hol Verancsics számos római feliratot lemásolt. Nisből Pirotba hajtatának, hol már bulgár népség lakozik. Szánakoztak ezen az elnyomott együgyű népségen, mely üstökbe fonja a haját, asszonyai pedig «nevetségesen és könnyen» vannak öltözve, a karincza t. i. a könnyű s rövid alsó ruhát nem födvén be teljesen. E nép csak úgy öltözött akkor, mint most, nyaklánczai, karpereczei, övei, nagy sapkáik ugyanazok: mintha csak magunk előtt látnók őket.

Aug. 11-én Sophiába érkeznek. Itt már teljesen török az élet. Szép fürdők, kényelmes karaván-szerajok fogadják a fáradt utast. A házak nyomorúságosak, a régi hírneves Ulpianumnak csak nehány fala látszik. Sophiától nekiváltanak a Balkánnak Trnovonál. A Balkánon való átkelés rendkívül nehéz vala, mert az út sziklás és egyenetlen. A közellévő falvak lakói ökrökkel szállították át az utasokat, a rablókat Szulejmán kiírtotta, a falukat egyetemleg tevén felelőssé minden egyes rablóért. Négy nap múlva Philippopolisba érkeztek, melynek szépségével alig tudtak betelni. A törökök itt is már gyökeret vertek. Erőszakkal terjesztették vallásukat, de megengedték a keresztyéneknek is vallásuk gyakorlatát. Alig pihentek meg a rózsaolaj hazájában, máris tova sietnek, aug. 19-én elérkeznek Drinápolyba, Konstantinápoly előkapujához. Öt nap múlva Konstantinápoly kapui előtt állanak. Az utazás Budától Konstantinápolyig éppen egy hónapot vett igénybe. Bécstől idáig 192 mérföldet tettek. Ez volt a rendes közlekedési út, ezen kívül jártak a bosniai úton is követek, jelesűl a berbir, jajcza, serajevo, novibazar-nisi vonalon, s a sumla-razgradi úton. Derék vállalat volt ez követeink részéről, már ez utazással s a fáradság megvetésével bebizonyították, hogy komolyan szolgálják a hazát.

Konstantinápolyban már előbb tudván jövetelükről, Csorluig a csauszok és agák egész serege eleibök ment, velök lévén a szultánnak két dragománja. Utazásuk alatt a szultán társukat Malvezzit szabadon ereszté, ki szívszakadva, félig betegen várta az új utasítással érkezőket. Egy érdeme van ennek a tudós olasznak. Húzni, halasztani, kétértelmű igéreteket tenni, ő tudott legjobban, s valljuk meg nyiltan, oly hideg vérrel mondott nem igazat, hogy még a gyanakvó Rusztem, a nagyvezér, «ez a sötét, zord horvát» is hitt néha szavának. Szulejman, ki persa hadmenetére indulásra készen állott, csak épen őket várta, nem különös jó indulatból, de mert biztosítani akarta magyar tartománya békéjét legalább a hadjárat tatamára.

Konstantinápolyban a szultán környezetében legnagyobb úr vala Rusztem, kinek Szulejman vakon hitt. Horvát renegát, kis kora óta az udvarnál van. Fanatikusabb törököt hiába keresnénk, pénz és keresztyén vér kell neki. Fösvény, kapzsi és önző, de ép oly mértékben ura, mint a maga zsebére. Erélye nem ismer határt, a mellett szívtelen. Modora rideg, nevetni nem látta senki. Kegyencze a hárem első kegyencznőjének: Roxolanenak, ki életnek és halálnak urnője. Roxolane orosz nő, érdekes, izgékony, nagyravágyó, mindent eltipró demon. Már vén, s Szulejmán úgy fél tőle, mintha gyermek volna. Két fiát, hű vezéreit öleti meg egy szavára. Ez a vezér s ez az asszony nagyon jól értették egymást. Szulejman egyiket sem nélkülözhette. Rusztem nélkül mozdúlni sem tudott, Roxolanehoz meg kimagyarázhatatlan érzés kötötte, nem szerelem, de bizonyos varázs, melyet nem tudott leküzdeni. Volt ebben a horvát renegátban erélyén kívül oly fényes pénzügyi tehetség, mely kezdve a kerti virágokon, a fegyverekig mindent megtudott adóztatni. Politikai dolgokban éles látású, itélő tehetsége kitünő, őt nem szedte rá egy európai követ sem. Szulejmán soha sem szorúlt meg pénz dolgában, Rusztem mindig tudta, melyik pénzes embert kell láb alól eltenni. A basaságoknak valóságos árszabályzatuk volt. Egyszer a syriai új kormányzó száz aranynyal többet küldött a rendes nagyvezéri ajándéknál, Rusztem a többletet visszaküldte. Mindamellett, hogy temérdek gazdagságú, fösvényűl él, ellensége a pompának.

Kisebb rangú, de befolyásos emberek: Ibrahim a dragomán s Hajdar basa, udvari vezér. A keleti udvaroknál a dragomán, mint tolmács, a tárgyalások lelke. Néha egy szaván, egy szó hangsúlyozásán múlik, lesz-e sikere a beszédnek, vagy nem. Ezek a kétoldalról fizetett nyelvtudósok a hazugság nagymesterei. Nagy hidegvérrel szokták eltagadni utóbb azt, a mire előbb megesküdtek. Teljesen igazlelkű dragománt nem mutat föl a török és persa diplomaczia, hisz különben meg sem tették volna annak. Befolyása volt Amhad basának is, de csak alsórangú szerepet játszik. Mindezeket az oszlopokat meg kellett ajándékozni, még pedig olyanformán, a hogy ők kötötték ki. 80,000 tallér pénzben s értékekben ment adó fejében. Ajándékoknak leginkább ékszereket s különösen a zsebórákat szerették ők, kiknek a rendes időjárásról fogalmuk sem volt. A mi követeink vitték legelőbb a zsebóra ismeretét a keletre. Felkészűlve jó szóval, pénzzel s az irányt adó személyiségek kellő ismereteivel, hozzáfogtak feladatukhoz.

A hangulat elég kedvező vala. A szultán sietett, Rusztem meg nem volt a béke ellen, mert a magyar hajdúk folyton zavarogtak s a sokfelé kínzott népség nem győzte az adót. Erdély felől igen jól volt informálva, tudta, hogy Ferdinánd mi módon jutott birtokába, s török hatalmi érdekből sem akarta azt kezére bocsátani. Az erdélyi fejedelemség kellett a szultánnak, hogy a moldvai és havasalföldi vajdákat féken tartsa vele. Innen ered az erdélyi fejedelmeknek az a törekvése, hogy midőn lazítják a portával való viszonyukat, szorosabb összeköttetésbe lépnek a két vajdával. Augusztus 26-án fogadta őket Rusztem, elég nyájasan, de kereken megmondotta, hogy Erdélyről pedig szó ne legyen, mert azt a szultán fegyverrel foglalta el, s János királynak megesküdött, hogy fiát el nem hagyja. A békét egyéb méltányos feltételek mellett megkaphatják, csak ne követeljenek túlsokat. Verancsicsék kifejtették minden ékesen szólásukat, de hiába. Meg kellett legalább színleg adniok magukat, hogy időt nyerjenek. Másnap a szultán színe elé vezették követeinket.

Az ó-szerailban, a nagy trónteremben, környezve a birodalom főméltóságaitól, fogadta őket a kelet leghatalmasabb uralkodója. Komolyan, méltóságteljesen ült bíboros, kövekkel kirakott trónján. Éles metszetű halvány arcza, melyet festett, nehogy betegnek higyjék, villogó szemei imponáltak mindenkinek. Mellette állottak vezérei, trónja előtt Rusztem, ennek oldalán a tolmács. Áradozó beszédben követeink átadták királyunk üdvözletét, ajándékait s kifejtették követségök czélját: a béke megkötését. A szultán elég kegyesen megmagyaráztatta magának a szónoklatokat, tett is néha megjegyzéseket, mit nem szokott egyéb keresztyén követekkel tenni. Megkérdezte Rusztemet, mi a véleménye, ki a tolmácsolás alatt következő párbeszédbe ereszkedett Zayval:

Rusztem: Tudsz-e horvátul?

Zay: Tudok.

Rusztem: Hát a társad?

Zay: Ő is.

Rusztem: Hová valók vagytok?

Zay: Én magyar vagyok, ő dalmata.

Csodálkozván, milyen jól tud horvátúl, hevesen közbevág: királytok hűtlen, királytokban nincs hűség.

Zay: Királyunk hű, csodálom, hogy Te Méltóságod ekkép vélekedel királyunkról, ha király szavában lehet megbízni, a mienkében lehet, ki a keresztyének közt a legnagyobb, kérem higyjen neki.

Rusztem: Miért nem tartotta meg hát a békét?

Zay: Megtartotta a békét, nem az ő akaratából szegték meg, hanem azok, kik nem akarják, hogy a hatalmas császár királyomnál egyetértésre jusson.

Rusztem: Hiszed te ezt?

Zay: Nemcsak hiszem, de bizonyosan tudom.

A kihallgatás nemsokára véget ért. Utána együtt maradtak a vezérek tanácskozandók a módozatok felett. Öt évi békében állapodtak meg, Erdély átadásának feltétele mellett. Rusztem fogas kérdéseket intézett hozzájok, miért nem akarnak állandó békét kötni, mintegy értésökre adván: tudja Ferdinánd szándékát, hogy csak időt akar nyerni új háború kezdhetésére. Azzal vették el a kérdés élét, hogy hiszen a szultánon áll, hogy meghosszabbítsa a békét öt év múlva. Aug. 29-én Szulejman nagy haddal a nép rivalgása között a persák ellen indúlt. Másnap ismét találkoztak Rusztemmel s Ferdinánd utólagos jóváhagyása reményében ráállottak Erdély átengedésére, de úgy, hogy János Zsigmondnak magva szakadván, az szálljon ismét Ferdinándra. A nagy nyomorúságnak miatta a porta viszont harminczezer aranyról tizenhétezerre szállítá az adót. Várad és Gyula átadását követelték, úgyszintén a csalárdúl megrohant füleki és salgai várak visszabocsátását, a foglyok szabadon eresztését, az 1552-ben elfoglalt kisebb várak leromboltatását. A békepontozatokat irásba foglalván, abban egyeztek meg, hogy Malvezzi ezeket vigye fel Bécsbe megerősítés végett, ketten Verancsics és Zay addig Konstantinápolyban megvárják a választ. Úgy is történt.

Malvezzi Bécsbe sietett, roncsolt egészségét az út fáradalmai teljesen tönkre tették. Ferdinánd szívszakadva várta. Erdélyt nem akarta kezéből kiadni, a viszonyok pedig ott annyira ellenére alakúltak, hogy János Zsigmond uralkodása már csak idő kérdése lehetett. A királyhágón túli részekben már akkor is egy egészen különálló, máskép gondolkodó társadalom fejlődött ki, melynek gyengéivel csak Frater György tudott megküzdeni. Ferdinánd Erdélyben működő vajdái nem akarták s nem tudták megérteni azt a specialis helyzetet, melyet Erdélyre nézve a török hódítás megteremtett. A lakosság nyomora, a három évi német uralkodás alatt tetőpontját érte, a vajdák nem kormányoztak, csak parancsoltak. Izabella irányában Ferdinánd csak vontatva s akkor sem teljesen váltotta be kötelezettségeit, a franczia király, Rusztem nagyvezér kegyencze V. Károly ellen sakkhuzáskép folyton izgatta a lengyeleket, mint az erdélyieket a német iga lerázására. Ferdinánd ezek ellenében erélyes actiót ki nem fejthetett, rajta csak a szultánnak egy szerencsétlen hadjárata segített volna. Ha a persák megverik Szulejmánt, a porta rááll Erdély átengedésére; de a hadi szerencse Szulejmánnak kedvezett, s így a követek kötelessége csakis az alkudozások hosszúra nyújtása lehetett, hogy Ferdinánd időt nyerjen. Malvezzitől s a követek folytonos értesítéseiből világos képét nyerhette az erdélyi kérdésnek, pénzzel, ajándékokkal kell vala a porta éhes főtisztviselőit megnyerni s apellálni a szultán nagylelkűségére». Rusztemék Ferdinándot komoly számba sem vették, ő csak a római nagy «frengi császárnak» az öcscse, kit a franczia király tartott lekötve. V. Károlynak volt tekintélye s követeinktől ismételve is azt kérdezték, hogy a «császár nevében kérik-e a békét?» Midőn Károly császár lemondási szándékai nyilvánúltak, Ferdinánd a császári méltóság elnyerése által remélte igazait immár teljes erővel megnyerhetni, s lassanként belényugodott az erdélyi állapotokba. Mindenkit biztatott s várakozásra intett. Eleinte hittek neki, azután látván erőtlenségét, elhagyták. Károly még három évig állt a birodalom élén: öcscsének engedni kellett.

Azalatt követeink nem nyugodtak. Összeköttetéseket szereztek, ajándékot adtak, s jelenték a persa háború felől érkező – néha hihetetlen – híreket. A leveleket, melyek Bécsbe értek, vagy Drinápoly felé, vagy tengeren Velenczéig egyes alkalmatossággal, vagy jól díjazott futárokkal küldözgették. A konstantinápolyiak szívesen fogadták a meglehetős fényűzéssel élőket, majd minden nap fogadtak, vagy tettek látogatást egyik-másik ügyvivőnél. Verancsics a környékre rándúlt régiségeket nézni, Zay pedig lóra kapva a basák szeretetét igyekezett megnyerni, együtt lovagolván s lakmározván velök. A persa háború elkezdődött és pedig azzal, hogy Mustafát a szultán kedvencz fiát Rusztem nagyvezér és Hajar basa besúgására, atyja parancsára orvúl megölték. A jancsárok lázadással fenyegetőztek, de azzal csöndesítették le őket, hogy a nagyvezért s a basát megfosztották hivataluktól. Ez a hivatalvesztés csak színleges volt, mert Ahmed a temesvári győző, az új nagyvezér csak báb, Rusztem pedig Roxolane segítségével folyton uralkodott a szultánon. A persák pedig futottak a szultán seregei előtt «mint a puszták sakáljai».


AUGIER BUSBECK, PORTAI KÖVET.
Busbecq arczképe azon rézmetszet után készült, mely munkáinak német kiadását diszíti. A XVII-ik századból.
Pollák metszése.


Az 1554. esztendő szomorú jelekkel kezdődött. Az erdélyiek erősen dolgoztak a portánál, a basák elvették a pénzt mindenkitől s mégis az történt a mit Rusztem akart, vagyis a franczia király akarata. Verancsics és Zay nagy feszűltséggel várták Ferdinánd elhatározását. Folyton ostromolták őket török ismerőseik, mit akarnak hát Bécsben, jön-e Malvezzi, vagy nem? Nagy részök az új ajándékokra volt kiváncsi, mert irígyelték a Rusztem és Hajdar óráit, s Zaytól csak órát kértek. Ferdinánd csak biztatta őket, ne hagyják Erdély jogát s dolgozzanak Petrovics ellen, ki Konstantinápolyban a törökök előtt kedves ember vala. Magyarországban feszűlt figyelemmel kísérték követeink működését, kik Zrínyi Miklóssal s Nádasdy Tamással is leveleztek. «Scylla és Charybidis között vagyunk, itt a követeknek vaknak s némának kell lenni» így ír Verancsics, nem múlasztván el collegája hívséges magaviseletét, ügyességét s békés természetét magasztalni. A magyar végeken azalatt dúlt a török, nem tekintvén sem békealkudozást, sem a basák igéretét. Kivált Hamza, a hirhedt vitéz bég jeleskedett a fosztogatásban, váraknak csellel megvételében. Hajdúk azután visszaadták a kölcsönt s kivált a horvát végvidékbeli haramiák kegyetlenkedtek, csakhogy abban nem volt köszönet. Rusztem már ez évben kezdte környékezni Zrínyi Miklóst, hogy csapjon át a horvátokkal a szultánhoz, követeink neszét vették ennek, de magok sem vették komolyan a mende-mondát. Rusztemtől kitelt, de Zrínyi Miklóst nem érheti árulás vádja, hogy elcsábíttatta magát. Szóba állt ugyan a közvetítőkkel, az egyik ferenczes barát vala, de nem alkudott.

Az öreg Nádasdy Tamást azonközben megválasztották nádornak, ki Ferdinándot mindenkép határozatra akarta bírni. Hat hónapja múlt, hogy Malvezzi Konstantinápolyból eltávozott. Izabella, a milyen szeszélyes és ingatag vala, ráállott, hogy ír a szultánnak s nem törekszik többé Erdély birtokára, az erdélyi hivatalos párt is hajlandónak mutatkozott a portánál nyilatkozni, de már késő vala. A szultán Aleppoban kinyilatkoztatá, hogy János király fiát vissza kell helyezni örökségébe, addig békéről szó sincs. Ferdinánd bízott a sorsban, s Malvezzit tízezer arany adóval – Erdélyért – már útnak indítá, midőn a szultán üzenetéről értesűl. Követeink Konstantinápolyban most azon dolgoztak, hogy míg a békealkudozás nem éri végét: a szultán ne támadja meg Erdélyt. Malvezzi Komáromban várta a szultán e tekintetben adandó válaszát. A válasz csak őszszel érkezett Bécsbe. Szegény, várakozó Malvezzi ez idő alatt végkép elnyavalyásodott, az új követnek alig volt ideje, hogy beszéljen vele egyetmást. Az új követ: Augier Ghislan de Busbecq.

Született 1522. Cominesban, Flandriában. Hasonló nevű nemes embernek természetes fia, kit V. Károly császár törvényesített. Franczia egyetemeken tanúlt, alapos philolog, régiségkedvelő s botanikus. 1552. Angliában járt követűl, finom modorú psycholog, kit az emberek hamar megszerettek. Bőkezű lévén, a törökök megbecsülték. Járatos az európai politika titkaiban, ismeri korának minden nevezetes egyéniségét, kitűnő stylista; tehetségének pedig legfőbb bizonyítéka, hogy sohasem járván a keleten, nagy hamarsággal belétanult a török viszonyokba.

Nov. 22-én télvíz idején nekiindúlt a terhes útnak. Szerencsésen járt, itt-ott voltak kellemetlenségei, de azokon csakhamar túlesett. Verancsics és Zay már várták, leveleket küldtek elébe s január 20-án (1555) szeretetteljesen fogadták. Tőle kaptak közvetlen híreket hazúlról s az udvarról. Verancsicsot öcscse üdvözölte, Zayt pedig szerető édes anyja, ki Bécsben járt ott tanuló két unokája látogatására, s felesége, az erélyes gazdasszony. «Bár az isten kihozná ő kegyelmét jó egészségben és sok jó szerencsében, hogy látogathasson meg mindnyájokat jó egészségben» emígy sopánkodnak után itthonmaradott árvái, tudatván, «az káposzta meg igen jó» s beszámolva híven a kiadásokról.

Busbecq megérkezése új actionak lett kiinduló pontjává. Utasításának magva az volt, hogy Erdélyt minden áron meg kellett tartani s a békét megkötni. Mennyire nem bíztak Bécsben a sikerben, mutatja az újabb utasítás, hogy a szultán nagylelkűségéből ajándékkép kérhették, ha minden jogi s történelmi argumentombúl kifogynak. A szultán Amasiaban telelt. Csauszt küldtek táborába, jelenteni, hogy Ferdinánd békeajánlatai követestűl megérkeztek. Addig azok hárman bejárták Konstantinápoly környékét, melyről nagy lelkesedéssel beszél a fenkölt szellemű Busbecq.

«A láthatárt csak a tenger s a hófödte Olymp zárja el, szívet, lelket emelő érzés, midőn három világrészt ér tekintetünk. Ez a halakban dús tenger, e szelid ég, e termékeny föld, mely fű képében virággal és szagos növényekkel tarka, mindez azt a gondolatot költé fel bennem, – így ír útleirásában – vajha visszatérne a keresztyén fejedelmeknek hősies vállalkozási kedve, mely egykoron annyi pénz és ember feláldozásával egy tisztán szentségével kiváló maroknyi köves földet akart kiragadni a pogányok kezéből; előnyösebb lenne e vidékeket elfoglalni, a hol örökös tavasz honol, s melynek birtoka mérhetlen előnyöket nyújtana.»

Íme egyike azon férfiaknak, kik a török uralmat csak hódításnak s nem állandó, consolidált ténynek vették. A század elején megírta már Macchiavelli, ha a meghódított államot csak úgy lehet megtartani, hogy saját törvényeit meghagyják. A török meghagyta, de a maga külön kanonját tette uralkodó törvénnyé, elnyomta a keresztyént, de nem írthatta ki. Az éleslátású velenczei követek az ozmánok fénykorában rámutattak már a rothadás csiráira; lassan, lassan korhadt el az erős gyökerű törzs, a Busbecqueknek akadt utódjuk.

A Persiában győzelmes szultán hallván, hogy Ferdinánd követsége immár teljes, meghagyta: jőjjenek el Amasiába. Martius 9-én indúltak el a még vadabb, előttük teljesen ismeretlen világrészbe. Első nap Skutariban maradtak, azután Ismidet (Nicomædia) érték, a híres virágos mezővel, itt átmentek az Olympuson s a hírneves zsinat székhelyéig Nicäáig jutának. Itt megháltak, hallván a sakálok üvöltését, melyek egész a sátrakig jöttek, s ha egyebet nem találnak sarukat, tömlőket falnak föl. Együgyű állatok ezek nagyon, ha a pusztában egy falka sakál elüvölti magát, a sátor előtt kullogó rideg tolvaj felel nekik, úgy hogy hamar rajtaérik. Nicäában sok a régiség, feliratok, szobrok. Egyet követeink előtt törtek össze derék kisérőik, kik, midőn Zayék bosszankodának, kaczagtak rajtuk.


21. ANCYRAI EMLÉK.


Innen Akbujuk, Bazardzsik s Kaszumbasa falvakat érték, s leérve az Olymp lánczolatáról, a síkságba ereszkedtek. Angur (Angora) felé igyekezve, a hol egy napot pihentek. Itt a követség a tudomány körűl maradandó érdemeket szerzett magának. Ancyra Augustus császárnak szentelt város fala. Nagy márvány épület romjaira bukkantak, melyen a kapitälek s a homlokzat még épek valának. Busbecq prætoriumnak véli az épületet, melyen egy értékes feliratot talált. A felirat Augustus tetteit örökíti meg, sok helyütt hiányos, de Busbecqué az érdem, hogy e fontos kútforrást fölfedezte.[90] Ezen kívül számos fajtájú görög s római pénzt szedtek össze, melyeket a törökök mérősúlynak használnak; akadt olyan is, ki rézpénzekből üstöket készített. Ancynában látták a selyemszőrű kecskéket s a kövérfarkú juhokat (csuntuk), a nép pásztorkodásból él. Az ázsiai török rendkívül mértékletes, egy kis és, kenyér és foghagyma az eledele. Ha üdülni akar aludtejet iszik, melybe kenyeret aprít. A bazárokban mindenféle gyümölcsöt árúlnak: aszalt szilvát, körtét, baraczkot, birsalmát, fügét, mazsolát, cseresznyét, ezeket tiszta vízben megfőzik s cseréptálakba öntik. Kiki tetszése szerint választ, a főtt gyümölcsöt kenyérrel eszi, levét pedig megissza. Még díszlakomáikon sem esznek egyebet ürühúsnál, rizsnél, mézes kalácsnál és tyúkhúsnál. Európai ember egy nap többet eszik, mint a török tizenkettő alatt. Már ital dolgában nem mondhatni hasonlót. A bort és szeszt, ha hozzájutnak, titokban mértéktelenül isszák, ha nincs benne részök, a mazsola sörbettel is beérik.

Útjok folytán a Halys folyóhoz érkeztek. Zay, mint szenvedélyes vadász és halász, íjjat, puskát és hálókat vitt magával. Menten elkezdett halászni s nem sok váratra temérdek halat, köztök tokot és tengeri rákot fogott. Kellemes, szórakoztató s nem épen gyors haladás után harminczad napra Amásiába, Kappadoczia fővárosába érkeztek.

A város jelentéktelen. Házai nyomorúságosak, tetejök lapos, mely a lakosoknak háló helyűl szolgál. Az égalj nagyon kellemes, a zivatart, szelet itt nem ismerik. A városon keresztűl az Irtis folyik, öntözve a parton elterűlő pázsitos dombokat. Követeink sátrakat ütöttek, s rögtön Ahmedhez a nagyvezérhez siettek. A szultán azonnal kihallgatta őket. Alacsony, dúsan hímzett trónszéken ült, lábait szőnyeges párnán nyugtatá. Arcza haragos, komoly, oldala mellett hallgatag, fejér turbános jancsáragák őrködnek.

Követeinket két-két csausz fogta karon s úgy vezették a szultán színe elé. Még a rigómezei csata óta szokásos óvintézkedés vala ez, féltek tőle, hogy Obilics Milosnak utódja is akadhat. Busbecq tartotta az üdvözlő beszédet, méltósággal teljes hangon, nem alázattal, hanem tisztelettel kérve urok erdélyi jogainak elismertetését. Szulejmán mindinkább komorodó arczkifejezéssel hallgatta, s mikor elvégezte, csípősen csak ennyit válaszolt: «güzel, güzel» (szép, szép). Ezzel a fogadtatás véget ért.

Rossz kedvvel, lehangolva távoztak sátrukba, gondolkozván mit tévők legyenek. Útjok a táboron vezetett keresztűl. A jancsárok, mozdúlatlanúl, némán álltak sorfalat, s fejöket mélyen meghajtva fogadák üdvözletöket. Egyáltalán az egész táborban, még a lovasság helyén is néma csend honolt, egy illetlen szó sem hangzék, minden parancsra ment. Meggyőződtek, hogy ilyen seregre támaszkodva, lehet fennebb hangon is beszélni.


22. ELFOGADÁS A SZULTÁNNÁL (A FEYERABAND ÁLTAL KIADOTT KRÓNIKÁBÓL.).
Az elfogatás a szultánnál a Feyeraband által kiadott XVI-ik századi török krónikában van.


Négy hétig időztek Amaisában. Sorra járták a vezért, basákat. A nagyvezérnek 80 ezer, a szultán nagy befolyású lovászmesterének 20 ezer, a vezéreknek 14-10 és 4 ezer aranyat ígértek, ha czélzataikat a szultánnál diadalra juttatják, de mindhiába. Ahmed nagyvezér, csak olyan hasznátleső, a körűlményekhez képest szószegő török, mint a többi, de a megvesztegetés nem kenyere. Azt képzelte, hogyha a birodalom érdekeit előmozdítja, megnyerheti Szulejmán kegyeit. Pedig már készültek elvesztésére a szultán némái, Rusztem napja már kelőben vala. Elég jól bánt a követekkel, néha ebédre hívta őket, de fegyverszünetnél egyebet nem igért nekik.

Május 10-én a persa sah követsége tisztelgett a szultánnál. Gyönyörű, színes babyloniai sátrakat, hímzett puzdrákat és lótakarókat, dömöczki, drágakövekkel kirakott szablyákat, pajzsokat s egy rendkívül becses korán-kéziratot hoztak ajándékba. A persákkal meg is lett a békesség. A mi követeink is hoztak egy s más értékes holmit, megfizették Erdélyért is az adót, de nem mentek többre hat havi fegyverszünet engedélyezésénél a Szulejmán egy jóakaratú levelénél, melyben Ferdinándot egyenesen arra szólítja fel, hogy helyezze vissza János Zsigmondot örökségébe. A mieinket most búcsú kihallgatásra vezették, a hol Szulejmán reményét fejezte ki, hogy Ferdinánd a béke megkötését illetőleg szerencsésen fog határozni: követeinknek egy-egy díszkaftánt adatott, szolgáiknak meg selyemruhákat. Elbúcsúzván a basáktól, a szép június hónapban (2-án) visszaútaztak Konstantinápolyba, a hová huszonkét nap múltán érkeztek.

Busbecq lázba esett, de a konstantinápolyi meleg fürdők meggyógyították. Egy Quackelbein nevű igen ügyes orvos volt a követséggel, kinek sokat köszönhettek oratoraink. Nehezebb nyavalyáknál a basák elkérték a «hekim»-et s e jó ember társadalmilag is hasznokra vált. Tizennégy nap múlva Busbecq Bécsbe útazott, egyedül hagyván Zayékat, hogy távolléte alatt kísérjék figyelemmel a francziák és erdélyiek cselszövését. Ahmed nagyvezér annyira becsületes volt, hogy követeinket, a franczia követ heves izgatása daczára is, Ázsiában fogadhatta a szultánnál, most azonban ismét Rusztem kerekedett felűl. Pénzöket az olasz bankárok pontatlanúl fizették, mindig: «domani o dopodomani» (holnap vagy holnapután) volt a válasz, a fogoly magyarok pedig minduntalan őket zaklatták siralmas panaszaikkal. Kivált Bornemissza Gergelyen – tanúlt ember levén, deák a mellékneve – esett meg a szívök, ki Eger ostroma után lett kapitány s egy portyázás alkalmával esett fogságba. Hosszú idő óta senyvedett itt a jó vitéz rabtársaival, várva, lesve az alkudozások végét, mely nekik is meghozandotta szabadságokat. Megfojtattak a Héttoronyban. Zay Ferenczet, a végbeli híres kapitányt most követ korában támadták meg a ráczkevei törökök, a miért egri kapitány korában nekik számos holmijokat rabolta el a végbeli katonaság. Még Ázsiába is utánok indúltak az elkeseredett kereskedők küldöttei, Zaytól követelvén személyes kártérítést. A törököknek kapóra jött az ügy s nem is mulaszták el Zayt háborgatni, hogy fizesse meg a ráczkeveiek kárát. Erre jól megfelelt, mondván, hogy ő neki a szultán nem azért adott menedéklevelet, hogy a ráczkeveiek nem általa okozott káráért feleljen; őt békekötés czéljából küldték ide. Konstantinápolyba visszatérvén, a ráczkeveiek a szultánig vitték panaszokat, vádolván Zayt s most már Verancsicsot is, hogy míg ők a felséges szultánnál járnak, csapataik a Dunántúl pusztítják a török birtokot, s veszélyeztetik az igaz hívők vagyonát. Szulejmán emberségesen igazította el a dolgot, felkérvén Zayékat, írjanak Ferdinándnak, hogy járjon végére ez emberek kárának, s ha igazán vallottak volna: téríttesse meg. Ekkép véget ért a dolog.

Zayékat ekkor már jól ismerték a keleten. Nemcsak hazánkfiai, de velenczeiek, keleti keresztyének, spanyolok nagy számmal sereglének hozzájok. Zay erélyességének akkora híre van, hogy a szent sírra, s a többi szent helyre ügyelő konvent priorja: Bonifacius Medinsulanus de Ragusa őt nevezi ki a szent helyek ügyvédjének s közbenjárónak Ferdinánd királynál.[91] Verancsicsot pedig – 1555 február 1-én meghalván Ujlaky Ferencz, egri püspök – itthon egri püspökűl emlegetik, de ő beérné a győrivel is. Az udvarnál népszerű, itt Konstantinápolyban pedig még a mufti is jóakarója. Csakis e népszerűséggel egyensúlyozhatták az erdélyiek, francziák és lengyelek sakkhúzásait. Rusztem ismét felülkerekedett, sept. 28-án Ahmedet holmi ürügyek alatt lefejezték. A szultán megígérte neki, hogy hivatalától nem fogja elmozdítani, Hadzsi Chalfa a török történetíró, bizonyítja is «hogy tényleg nem is tették le, mert lefejezték». Rusztemnél kellett immár Zayéknak érintkezniök, ki mindig jókedvű volt, ha ajándékot vittek neki, akkor tréfálódzva tagadta urok jogait s még több aranyos ruhás és edényt kért, ha erélyesen léptek föl, zord képpel csak annyit válaszolt: o si, vagy o no. A szelid Verancsicsot ette a méreg, írja is, hogy inkább az ördögöt lehetne megkeresztelni, mint ezzel az emberrel bírni. Zay nem félt tőle, odamondta neki leplezetlenül az igazat s ezzel imponált.

Leginkább kitűnt a török és bécsi álláspont közt áthidalhatlan különbség a nov. 25-diki kihallgatás alkalmával. Elővették minden ékesszólásukat, de Rusztem csak azt hajtogatta: a szultán kardja élével foglalta el az országot, tehát ő s nem az alattvalók rendelkeznek fölötte. A mint kifelé indúlnak, Rusztem oda fordúl Zayhoz, s azt mondja néki:

«Ti előkelő magyarok ugyan mit csináltok? miért nem tértek eszetekre? Fogadjátok meg tanácsomat, s azoktól a d…ó németektől álljatok a mi császárunkhoz. Fejemre fogadom nektek, hogy a császár egész Magyarországot szandzsákságokra fogja felosztani köztetek, hogy azt örökké békességesen bírhassátok.»

Erre Zay:

«Azt mi semmikép sem cselekedhetjük, hogy urunkat, királyunkat elhagyjuk, a ki minket gyermekségünk óta nevelt s most is pártol, s nemcsak táplál, de tisztségekre és méltóságokra emel. Ettől az aljasságtól visszatartanak eskünk és becsületünk. Kegyelmed is bosszankodnék, ha olyan szolgája hagyná el, a kit kenyerén és saván nevelt nagyra, elhiteti tehát, hogy az ilyent mi sem tehetjük.

Felele Rusztem:

«Látjátok-e ti magyarok mit cselekszik a ti királyotok? Csalást csalásra halmoz, s nyilván kimutatja, hogy nem akarja a békességet, mert Erdélyt nem adja vissza. Ti magyarok azalatt pusztúltok, vesztek; a németek keveset gondolnak veletek sőt gyűlölnek, jobban üldöznek titeket, mint a törököt, s a kiket közűletek elég soványan és szűken táplálnak is, csak azért teszik, mert nélkületek el nem lehetnek.»

Zay: «A mi királyunk sohasem változtatta nézetét a békesség dolgában, sem csalfasággal nem élt, hanem a békét elejétől fogva mindenkor tiszta szívvel óhajtotta, s a barátságot s egyetértést a kegyelmetek fejedelmével most is óhajtja, a mint azt ajándékokban való bőkezűsége az adó megküldése s a követjárás is bizonyítják. Nem is beszélek az elmúlt esztendőkről, midőn királyunk bebizonyította barátságát. Nagyon jól tudja kegyelmed, hogy felséges urad mily hosszú ideig volt távol birodalmától és seregével a persák ellen vala; azalatt az ő jobbágyai sok kárt és pusztítást vittek végbe királyom hívei között s mégis ő felsége egyetlen fegyverest sem küldött a hatalmas szultán ellen, csakhogy bebizonyítsa hűségét, amint ezt Ferhád a tolmács is tudja. Basa urak! legjobban tudjátok, hogy akkor királyunk, ha akart volna, tehetett volna valamit, de nem tett; mert minden színlelés nélkül békét akart s akar most is. Hogy Erdély visszaadása dolgában még eddig nem úgy felelt, amint kívántatott, azt nem szükség nekem fejtegetni, mert már társam a püspök eleget mondott nektek erről: tudni-illik, az csak azért esett, mert olyan jó indulatot várt maga iránt uratok részéről, mint a milyennel ő akkor viselte magát. Egyébként visszaadatik-e jövőben Erdély a szultán kívánsága szerint, vagy nem? azt ő felsége tudja, mi nem. Azt azonban erősen hisszük, hogy ő felsége erről a dologról olyan választ fog adni, amely kétségtelenűl be fogja bizonyítani őszinte barátságát hatalmas urad iránt. Ami pedig kegyelmednek azt a mondását illeti, amit bizonyára másoktól hallott, hogy a németek a magyarokat nem szeretik, soha se higyje azt; mert a jó embereket köztünk mindig szerették, a hűtleneket pedig mi magunk nem szeretjük.»

Erre azt felelte Rusztem: «Jobban tennétek ti magyarok – mondá – ha tanácsomat bevennétek, minek előtte még végleg elvesznétek. Nem látjátok mennyire harczolnak ellenetek császárunk seregei? Mennyire fogyasztanak benneteket napról napra? Jobb volna, ha azokat az említett német d…t, (ez a kifejezés igen sokszor fordúlt elő, nem lévén jelen német) egyfelől ti vágnátok, más felől meg mi. Így aztán gyorsabban végöket vehetnénk. Ti az ő mezeikben faraghatnátok, szőlőikben szüretelhetnétek, aranyuk, ezüstjük, földeik, házaik mind a ti birtokaitokba kerülnétek és császárunk árnyékában békében élvezhetnétek örökre feleségeitekkel és gyermekeitekkel.»

Erre felelt Zay: «Ezt tennünk hitünk és becsületünk tiltja. Ámbátor németek, spanyolok, olaszok, lengyelek, francziák, csehek és mi magyarok a nyelv különbsége által el vagyunk választva, mégis a hit egyesít bennünket s mindnyájan egy módra hiszünk az istenben. Nem hagyhatjuk el tehát egymást, azért is ostorozott bennünket eddig is az isten haragja, mert egymást öltük, vágtuk. Isten segedelmével felhagyunk az ellenségeskedéssel, mert a magyarok s németek annyira lekötelezték már egymást, hogy többé azokat nem lehet egymástól elválasztani.«

Végül megjegyzi a basa: «De nem kellett volna ám megölni György barátot».

Erre Zayból kitört a barát iránti heves gyűlölet, mondván: «Már régen kellett volna ezt az istentelen embert megölni; – s itt ügyes fordulatokkal folytatja – mert ha ő Izabellával együtt nem kínálta volna meg királyunkat Erdélylyel, most a mi királyunk és a ti uratoknak nem volna bajok egymással s mi magyarok sem állnánk olyan roszúl. Az a gonosz ember, a ki mind a mi királyunkat, mind a ti császárotokat szóval és hazugsággal tartotta, hogy János király halála után magának szerezze meg a fejedelemséget, az isten ítélete következtében vette el a maga büntetését s úgy végezte életét, miként azt gonosz tetteivel megérdemelte.»[92]

A nagyvezér erre elhallgatott, az ő kemény fejébe ugyan nem fért Zay okoskodása, de meggyőződött arról, hogy vannak hitetlenek is, a kiket semmiféle ígérettel nem lehet megtántorítani.

A párbeszéd jellemzi a helyzetet s az embert. Rusztemék parancsolnak. Ferdinándék a gyöngébbek. A török folyvást csalogatja táborába a magyarságot, szeme elé tartván a németek gyűlölködését. Ha az egész magyarság eltérve a Zay által vallott elvtől, hogy a «németekkel már annyira leköteleztük egymást, mikép elválnunk nem lehet», a törökhöz csap: abban a pillanatban belétartoztunk volna a balkáni statusok sorozatába, példájára a bosnya és szerb volt államoknak. E párbeszéd rávall Zay ügyes diplomácziai talentomára, mely a török szája íze szerint ügyes fogással a békességet óhajtó, de határozott elvű keresztyén magyart tünteti elénk.

Míg követeink itt vitatkoznak, basáknak hízelegnek: Busbecq, ki Bécsben mindkettejöket nagyon megdícsérte, a német udvari elméleti diplomatákkal vitatkozott, átengedjék-e Erdélyt, vagy nem? Ferdinánd, bátyjától a császártól kért tanácsot, igen találóan írván: «két út van előttem: visszaadnom a mit követel (t. i. a török)… vagy ezt nem tévén háborút kezdenem».[93] Károly, a császár nem ismervén az erdélyi dolgok állását, azt tanácsolta öcscsének: egyezzék ki Izabelláékkal s Erdély kérdését addig halogassa a portánál, míg bevégződött tényekkel állhat elő. Ferdinánd ebben az értelemben utasította Busbecquet és társait az alkudozások folytatására. Busbecq most másodízben Konstantinápolyba utazott. A helyzet teljesen megváltozott. Petrovicsék és II. Henrik követe Cambray Jakab megelőztek minden alkudozási kísérletet. Rusztem emberök volt. Míg Ferdinánd 1556 jan. 10-én a magyar rendekkel utólag közli[94] hogyan járt el Erdély ügyében, s keresztyén hatalmak segélyét kilátásba helyezi, melyben a rendek – csodálatos, de igaz – még mindig bíznak: másfelől az erdélyiek Szász-Sebesen márczius 12-én kinyilatkoztatják, «hogy a mi urunk gyermekét a János király fiát vettük magunknak fejedelműl és királyúl egyenlő akaratból, kinek az ő méltósága szerint minden hívséggel mint urunknak leszünk, vagyunk is».[95] Míg a magyar rendek nagy bőkezűséggel, de duzzogva a nélkülök róluk intézkedő bécsi udvarra, hadi és pénzbeli segélyt szavaznak meg és segélyt kérő követeket neveznek ki: Erdélyben egymásután dőlnek el a király gyönge, viszonyokkal nem ismerős támaszai. Konstantinápolyban már határoztak Erdély sorsa fölött s a mi követeinkre rossz napok jártak. Busbecquet nagyon rosszúl fogadták a divánbeli basák, beszélték a városban, hogy Verancsicsot és Zayt bezárják a Héttoronyba, Busbecqunek meg levágják orrát, fülét s úgy küldik vissza. Ennek híre is ment itthon. Egy csausz beszélte Petrovics Péternek, hogy Gergely deákot az egri foglyot a szultán fölakasztatta, Zay Ferenczet és Verancsicsot pedig levágatta. «Azokban ne bízzék kegyelmed, mert azok soha meg nem jönnek.»[96] Megréműlt e hírre Zaynak öreg anyja s családja, szívszakadva írja «várunk haza, miképen az lélek várja tömlöczből megszabadúlását, hogy az úristen ki megtartja, meghozza és kiszabadítja». Péter fia czímezi a levelet: «szegény uram atyámnak Konstantinápolyban».[97]

Nem történt semmi személyes bántódások, de folyton ügyeltek rájok, házi fogságban tartották őket. Csauszok vitték a híreket Rusztemnek, ki mit csinál közülök, úgy, hogy az 1556. esztendő rendkívűl kellemetlen volt rájok nézve. A hírek Magyarországból szomorúan hangzottak: ők Erdély birtokát vitatják s Ferdinánd utolsó vára, Szamos-Újvár is elesett. Az egri hős, Dobó elhagyja Erdélyt. Kappan Ali ismét budai basa. Ez a vitéz, mélyhangú, kiálló fogú, púpos jancsár nem tudott nyugodni. Saját felelősségére ostrom alá fogja Szigetvárt, de nem volt szerencsés, Horváth Márk véresen visszaveri. A hajdúk és martalóczok felváltva dúlják az országot, a felvidéken a királytól elpártolt Bebekek háborúskodnak s a béke helyett egyszerre három irányban folyik a küzdés.

A konstantinápolyi udvar mindamellett, hogy Ferdinánd hadai tényleg harczban állottak a szultánéival, nem akarták meghiusítani a békealkudozásokat. Féltek, hogy egy magyarországi háború esetén Szulejmán békétlenkedő fiai zavarokat támaszthatnának Konstantinápolyban. Rusztem a családi viszonyokat legjobban ismerő nagyvezér nem is akart egyebet, mint Ferdinánd hatalmát Erdély elvétele által meggyengíteni s a követek előtt a maga érdemének tudta be «hogy a szunnyadó oroszlánt föl nem költötték» s a békét megtartották.

1557-ben Ferdinándnak már nem volt egyéb választása a minden áron való békével. V. Károly császár magányba vonúlván, a német birodalom ügyei is reá nehezedtek. Erdély különválását, mely tényleg megtörtént, akarva nem akarva elfogadta a béke alapjáúl. Verancsics és Zay rég megúnták már a huzavonát. Négy esztendeje távol hazájoktól, testet-lelket fárasztó élet közepette, nyugalom után kívánkoztak. Arról volt szó, ki menjen közülök haza. A törökök előtt mind a hárman úgy tettek, mintha az egész követség haza kívánkoznék. A törökök ezt nem jó szívvel látták. Hosszas tárgyalás után végre megegyeztek, hogy Busbecq Keleten marad s ők ketten hazautaznak a békeegyezmény szövegezése végett. Augusztus havában búcsút vettek a porta tisztviselőitől, adva és kapva ajándékokat s a politikai nehéz helyzet miatt bús szívvel, de örülve a hazatérhetésnek. Drinápolynak veszik útjokat. Október közepén Komáromban vannak, a hol Zayt családja várta. Verancsics előre sietett Bécsbe, hírt viendő a türelmetlenűl várakozó Ferdinándnak, Zay néhány napig családja körében pihente ki fáradalmait.

Így ér véget ez a hosszú, költséges követjárás,[98] melyet Busbecq az ő nyomdokaikon csak 1562-ben fejezett be. Mit ért Verancsics eszélyessége? mit Zaynak erélye és ügyessége? Ferdinánd felsőbb politikája, a közte s a nemzet közt folyton növekedő bizalmatlanság visszahatottak a külügyi actióra; az erőtől duzzadó ozmánságot csak lankasztani lehetett, de feltartóztatni nem. Győzött az erdélyi separatisticus törekvés, melyet Ferdinánd megakasztani nem tudott, győzött az erdélyi diplomatia, melyet a konstantinápolyi diván s a franczia király s maga a török érdek is protegált. A történet logikája megmutatta, hogy Erdély a magyar társadalomnak központjává lett s különállása az ország megmaradásának, melynek Verancsics és Zay oly buzgó szószólói valának, kárára nem vált.

A XVI. században mindkét pártot elvakítá a szenvedély, elkeseredetté tette a kölcsönös nyomor s egymás iránt igazságtalanná a kölcsönösen szenvedett sérelmek. Petrovics Péter csak múltjához híven cselekedett midőn a fiatal János Zsigmond igazait érvényre juttatta; Zayék pedig becsületes emberek, mert meggyőződésből voltak ügyöknek oly szívós, oly kitartó védelmezői.


23. SZOLIMÁN TUGRÁJA.
Szolimán thugrája gazdag aranyozással s színezéssel egy I. Ferencz franczia királyhoz intézett athnamet diszesít,
mely a Bibliothec Nationalban őriztetik Parisban, s melyről másolatot Sylvestre adott.







V.
A NASZÁDOS FŐKAPITÁNY.
1557-1560.


Családi élet. – Naszádos ügyek. – A szerző Zaj. – Ferencz úr otthon, az udvarnál nagy a becsülete. Kortársainál nagy tisztessége vagyon. Frangepán Anna lakodalma. – 1559-ben a rendek az országos biróságba választják. – Zay a gazda, felesége, fiai. – Erdélyben ismét mozognak.


Komárom. Török rab.


Immár haza jöve ő kegyelme jó egészségben;[99] nagyot jelentett e mondás Zay elárvúlt családjának. Szerető anyja már nem láthatta többé az ő szerelmetes fiát; az öreg asszony 1557 elején meghalt. Ez erélyes hölgy mindig élt valakiért, először férjeiért, azután gyermekeiért, agg korában unokáit nevelte. Egy perczig sem volt nyugta. Borbála a hű feleség jószágokat igazgatott, jobbágyokkal vesződött, s urának bankárja vala, még pedig jobb a galatai olaszoknál. A két asszony oly rendben vitt mindent, hogy Zaynak magánügyei miatt nem kellett elhanyagolni az országosakat. Alig érkezett haza, Bécsbe szólitá királya, kinek teljes bizodalmát megnyerte. Azon kevés magyar egyike Zay, kinek a költségeiből Ferdinánd nem vont le. A pozsonyi kamara vele szemben soha sem támasztott nehézséget, hanem – mikor volt miből – fizetett. Bécsben szabad bejárata volt az udvarhoz, előtte nem titkolóztak. Megjelentvén, hogy mint jártak Konstantinápolyban, Ferdinánd az ő tanácsát kérte ki, mitévő legyen a török ügyben? Okos tanácsot adott: a fegyveres békét ajánlotta. Szervezni kell a hadsereget, megtorolni a török pusztítást, nem adni okot tényleges háborúra, de félelmet sem kell mutatni. Ezekben a megtorlásokban nagy volt Zay. Senki úgy törököt fogni nem tudott, mint ő. Kiválasztotta mindig a java béget, kit a mieink ép olyan bánásban részesítettek, mint a basák a mi embereinket. A váltságösszegen azután osztozkodott kapitány és legénység. A diplomatából ismét katona lett, csakhogy tapasztaltabb, ravaszabb, emberekkel jobban bánni tudó, mint azelőtt. Követjárása idején folyton élt a naszádosok főkapitánya czímével, visszajövetelekor rögtön átvette a parancsnokságot, melyet akkor süve Paksy János, neki őszinte híve, foglalt el.

A dunai naszádoknak akkoron nagy szerepök vala. Az országutak rossz és bizonytalan állapota következtében vízi úton történt a hadi szerek szállítása, a flotilla teljesítette továbbá a partvéd-szolgálatot. A naszádos főkapitány, az országos főkapitányok rangjával bírt: nagy hatalommal és befolyással járó hivatal volt ez. A naszádok réve Komáromban volt s a legénység magyarokból és ráczokból állott. A hajóhad megfelelt kötelességének, csak a zsold pontatlan fizetésével volt mindig baj. Alig vette át Zay a főkapitányságot, máris zúgolódnak. Félesztendős hátralékot sürget a kapitány, s ezt is csak fél esztendei sürgetés után fizettetik ki.[100] A sürgetésben nem szerény a katona, a mi emberünk kiválóan ért hozzá. A szerző Zaynak most nyílik igazán tere. Vagyoni helyzetének javulása ettől az időtől kezdődik. 1550 óta birtokos Abaújmegyében, Fülödy György magvaszakadása után megkapván Szőlődöt, Kenderessy hűtlensége következtében 1557-ben Ujfalut, P.-Szerencset, Alsó-Mérát, Boldogkővárát kapja ugyanott és Szentgothárdi János cancelláriai tanácsos barátjával együtt Csongrádban egy gyönyörű birtokot: a mai derékegyházi pusztát és a hozzátartozandó részeket, Nagy-Pót; 1558-ban pedig ugyancsak Abaújban acquirál; Némethy János hűtlensége neki juttatja Al- és Felnémetit, Kápolnát, Zemplénben: Gödényt, Kereltót, Bolyraszkát, s egy ungi birtokot. Ezek a birtokok terelik Zay müködését éjszakkeleti Magyarországba, a hol négy évvel később életének őszét kezdé meg. Most katonáinak, s családjának él.

1558 tavaszát és nyarát Ugróczon tölti, építve várát, rendezve számadását, mialatt Paksy igazítja Komáromban a naszádosok dolgát, cserélgeti a török rabokat, és hozatja gazdálkodó főnökének a finom szőrű kecskéket.[101] A keleten szerzett tapasztalatok alapján gyümölcsöt nemesít s halastavakat ásat, melyekben pontyokat, tokokat akar tenyészteni. A halakat süve Zoltay István, most egri kapitány küldi neki felserdűlt fia Péter által, ki atyjának már jó segítségére van.[102] Zoltayéknak Egerben nagy örömök vala Verancsics püspökké kineveztetésében; (1558) Zaynak ez a jóakarója folyton látogatta őket s mindig dícsérte kedves úti társát, nagy barátsággal fogadván a deli Péter fiút is. Holmi, még az egri kapitányság idejéből való zálogok: kupák, kardok kiváltására is most kerűlt a sor. A csendéletet egy-egy Bécsbe rándulás szakította félbe. Gyakran a király, vagy fia Miksa hivatta, sokszor meg üzleti ügyekben ment föl. Hiába, éjszaknyugoti Magyarország geographiai középpontja Bécs, a honnan szükségleteiket fedezik. Már ekkor igyekezik az udvar Bécs naggyá és hatalmassá tételén; a magyar középpont Kolozsvár, mely miután megszűnik olyanként szerepelni, a magyarság mind az udvar székhelye: Bécs felé iparkodott. Zay annyit jár-kel Bécsben, hogy ott állandó lakást fogadott a Szent-Jeromos városrészben, Pantaleon Miklós házában. Volt két lakó szobája, egy háló kamarája, istállója, pinczéje, éléskamrája, s mindezért 40 font fillért (160 frtot) fizetett.[103] Mikor Bécsében mulat, régi magyar módra úri házat tart, a főemberek, sőt 1559-ben maga Miksa cseh király is meglátogatja.

A királyi becsülettel együtt járt a kortársaké. A bécsi udvar emberei, s Magyarország Ferdinándpárti előkelői nemcsak tisztelik, de keresik barátságát. Társaságukban részt vévén, ő volt, a ki alaposan tudott hozzá szólni a török dolgokhoz, melyeket ők csak rémoldalokról ismertek. Hívják komának, násznagynak erre-arra. Barátsága Nádasdy Tamással bensővé lesz. Ott van Oláh Miklós unokaöcscsének Oláh Császár Miklósnak lakodalmán, ki Frangepán Annát, Nádasdyné atyjafiát, Frangepán György leányát vette nőűl. A lakodalom fényes volt. A menyasszony szegény, de jeles nemzetből vala, kit Nádasdyék házasítának ki. Az öreg Nádasdy adott neki ezüstnéműt, egy pohárszéket, hat szekeres lovat és egy hintót, egy udvarmestert, vénasszonyt, szolgáló leányokat, apródokat, subákat, köntösöket, szoknyákat, nyakbavalót, jegygyűrűt, számtalan üngöket, melyeket otthon az «vendégnek ki kell osztani», gyűrűket és koszorúkat, melyeket a lakadalmas vendégek kapnak. A vendégek viszont a menyasszonynak kedveskedtek ajándékokkal, Zay egy Bécsben csináltatott 200 frtot érő «bokálylyal» állított be. E lakodalmon az akkori egyházi és világi főbb rendű Magyarország majdnem teljes számmal volt jelen; meghívták II. sz. k. várost.[104] Ily lakadalmak hozták közelebb egymáshoz az embereket, ekkor ismerték meg egymást a fiatalabbak, ittak baráti poharat az öregebbek, búsultak, vagy vígadtak az ország sorsán a vezérek. Ilyenkor beszélték meg sérelmeiket, óhajtásaikat. A közvélemény lassanként így képződött, gyűlt az anyag az országgyűlésekre, melyeket Ferdinánd bőven tartott, sok törvényt alkotott, melyek tele vannak palliativ intézkedésekkel. A törvénykezés s a pénzügy terén legtöbb a panasz. A törvényszékeknél nem kapnak igazságot az emberek, s adót nem bírják fizetni. Az ország nagybírái: nádor, országbíró s a személynök nem győznek eleget tenni a hozzájok följebbezett pereknek. Az 1559-iki országgyűlés czikkelyei közűl a 38. ezt tárgyalja.[105] A rendek törvénytudó, igazságos, nem szorosan bírói karhoz tartozó főembereket kérnek kineveztetni, kívánják, hogy a bíróság űléseiben ezek is vegyenek részt. A király ez indokolt kívánságnak enged s kinevezi a rendek kértére ülnököknek: a győri és nyitrai püspököket, Tahy Ferencz kir. főlovászmestert és Zay Ferencz, kir. tanácsost.

Míg Zay a közpályán mindinkább érvényesűl s családi hatalmát ekkép is növeli, Izabella pártosai: Perényiék, a Balassák erősen hadakoznak Kassa környékén, melyet Telekessi Imre, Ferdinánd magyar vezérei közt egyike a kiválóknak, – még a II. Lajos udvarából való – sikeresen védelmez s egyik csatát nyeri a másik után. Zay, Imre kapitánynak jó barátja, s Bécsben egy szószólója a János Zsigmond ellenes harczias pártnak. Ferdinánd ezt a buzgalmat arra használja, hogy előlegeket kér tőle naszádos hadának költségeire. Ferencz úr adja a pénzt, mert mindig akadt valami gazdájavesztett jószág, melyet tartozások, vagy szolgálatok fejében acquirálni lehetett. Innen az ő jóbarátsága a conventi és káptalani emberekkel, kiket borokkal és ajándékokkal keres föl, hogy a jószágok felvallásánál s a bizonyítványok kiadásánál símábban menjen a dolog. Jó feleségének ép annyi része van Zayék meggazdagodásában, mint Ferencznek a családfőnek. Ha ő nem ügyel mindenre: az ide s tova utazgató Zaynak nem sok ideje maradt volna pénzes dolgai eligazítására. A jobbágyok, – már a mikor tehetik – késedelmeskednek az adóval, még meg sem fizették a földesúri tartozásokat, már jön a vármegye rovója, hogy a «subsidium»-ot megvegye rajtok. A két írástudó udvari tiszt :András és Sebestyén diákok, alkalomadtán csalják az uraságot. András úr, kit gazdája «részeges barom»-nak nevez, a Zay Ferencz vette jó borokat mindig előbb kóstolja meg az uraságnál. Nemcsak az italt szereti a hív deák, hanem ínyencz is és ha Ferencz úr nincs otthon, a halastó ritka vendégeit urához méltó szenvedélylyel fogdossa ki és széltében vendégeskedik. Sebestyén deák nagy írástudó, de lusta. A juhok nyírására nem ügyel, mindent meg kell neki parancsolni. Zaynénak rendkívűl sok bosszúsága van a két úrral, neki a gyermekeire is gondot viselő anyának kell a sólymokra és ölyvekre ügyelni, melyekre ura még büszkébb, mint hadi sikereire. Mihálynak a juhászok felügyelőjének, meg az a baja, hogy mindig mást cselekszik, mint a mit parancsolnak. Mindig új theoriái vannak s passiv ellenállással akar győzedelmeskedni. Zay csak úgy bír vele ha megizeni «hamarsággal meg legyen minden» mert «úgy veszek össze vele, hogy soha el nem feledi». A lovaknak sem viselték nagy gondját. 1559-ben meghalt a kedvencz «Jarkó» is; farkát emlékűl levágták. Zay lovászaira gyanakodott, hogy megétették a gazemberek, nem akarván többé a harapós, vén állattal törődni. A kastélyon dolgozó pallérok és művesek rakonczátlankodtak, úgy, hogy Zaynénak közibök kellett csapni.[106] Mikor a legidősebb fiú Péter otthon volt, csak ment a dolog valahogy, férfi volt a háznál. Nagy hasznát neki sem lehetett venni, mert Péter úr csak vadászott és olvasgatott. Sólymait, kutyáit oktatgatta s olvasta a bibliát, utóbb még imádságokat is írt. Az ifjabbak mulatósabbak; János, András, sokszor húzatják a zenészekkel és síposokkal, magától értetődvén anyjok távollétében. Áldott anyjok, kit a vidék «komor lakosai» szíve jóságáért imádtak, megtette a mi erélyétől kitelt, s türelemmel viselte nehéz sorsát. Ura, ki jó darabig inkább a köznek szolgál, gyakran hagyta magára, magányában istenes életet élt s a templomban kereste az írt fájdalmára. Az atyafiak, kik Zayt folyton ostromolták ezért, vagy amazért, gyakran nem tudták, hogy hol van. Ilyenkor mindig a szerelmetes ángyot: Borbála asszonyt keresik fel leveleikkel, hogy járjon közbe a vitézlő főkapitánynál, ki egyik nap Miksával tanácskozik a szelim és Bajazid (Szulejmán fiai) között kitört viszály fölött, másnap Paksy Jánossal igazítja el rab törökök sorsát s mindjárt utána Telekesi Imréné, Garay Kata panaszait – egy pár ökör forog szóban – veszi fontolóra. A derék sógorné csak azt kéri, hogy ez ügyben személyesen beszéljen a királylyal. A konstantinápolyi rab magyarok a Galata toronyban s a Jedikulában hozzá esengnek, tőle várják szabadúlásokat.[107]

Így telt el három esztendő a naszádos és családi ügyekkel. Az 1560. esztendő nagy változást, új szereplési kört hozott Zaynak. A vagyonos, tekintélyes főúr 55. esztendejét járta, de testileg, lelkileg teljesen ép. Bántja ugyan néha a csúz, panaszkodik gyomráról, de megüli még a lovat s kardját még tudja suhogtatni. Mint diplomata sokat forgatta a pennát, de – mint minden régi, jó katona – visszavágyik a csatatérre. Különös valami az, hogy a sokoldalú ember, ki több téren megállja a helyét, mégis csak azt az ő tulajdon foglalkozását kedveli, mely gyermekkorától kezdve élethivatása, még ha azon nem is aratott oly sikert, mint más szerepében. A pezsgő, tettszomjazó vér Zayval megúntatta a cabineti irodát. Irigyelte a vén Telekesit, a ki folyvást vágta János Zsigmondékat. Vágya beteljesedett. Egy ügyes kalandor tünik fel Erdély határán, merész czélokkal s megnyeri a bécsi udvart. Telekesi meghal. Kassai főkapitánynyá Zay lesz, s főszerep jut neki egy olyan actióban, mely vajdákat buktat meg s emel trónra.


25. XVI. SZÁZADBELI NASZÁD.







VI.
A MOLDVAI KALAND, KASSAI FŐKAPITÁNYSÁG.


Új emberek. – Ferdinánd és Miksa. – Heraclides Jakab, a moldvai trónkereső élete folyása, Laszky Albert. – Heraclides viszonya Miksához s a protestáns áramlathoz. – Lengyel viszonyok. – Zay kassai főkapitánynyá lesz. – Kassa a XVI-ik században, fontossága. – Heraclides Zayt megnyeri. – Bécsben pártolják a prætendenst, Zay lelke az actiónak. – Toborzás. – A kassaiak elégületlenek Zayval. – Huszár Gál predikátor esete. – Zay Verancsics embere. – Huszár Gál megszökik. – Heraclides vállalata sikerűl. – Moldvai viszonyok. – Balassa János és kortársai. – János Zsigmond szerepe. – Az erdélyi fejedelem az ifjú fejedelem jelleme. – Zay a harczias párt híve. – 1562-iki hadjárat, Hadad, fegyverszünet. – A felvidéki társadalom. – Zay báró. – 1563-iki országgyűlés. – Miksa koronázása. – Zay Anna násza. – Zay moldva vajdája megbukik, megölik Szucsavában. – Ferdinánd halála. – Az 1565-6-iki hadjárat. – Schwendi Lázár fővezér jellemzése. – Zay szereplése a tiszai harczokban. – Zay vénűl, haza vágyik.


26. Kapu és a tabernaculum.


A XVI. század harczai, a folytonos pártvillongás, s ezzel kapcsolatban a birtokszerzés könnyű módja egyszerü pártváltoztatás által, s végre annak tudata, hogy minden ember annyit ér, a mekkora erővel kardjával sújtani tud: mind ez tág tért nyújtott olyanoknak, kiknek eszöknél és erejöknél egyebök sem volt, hogy a porból magas méltóságokra emelkedjenek. Ilyesmi ugyan más időkben is előfordúlt, mert mindig voltak «uj emberek», de olyan nagy számmal, mint Ferdinándék korszakában, soha. A törekvő elemek felhasználhattak minden eszközt, s vagy győztek, vagy elzülöttek. De a bukottak fölött nem törtek pálczát, s a közvélemény nem riasztotta el azokat, kik újra kezdtek a régi ösvényen járni. Ez az áramlat benne volt a levegőben. Harczolni, meggazdagodni volt mindazoknak jelszava, kiket elv, vagy múlt nem kötelezett valamelyik párthoz. A bécsi udvarnál e törekvésekre kedvező szellő fujdogált. Az öreg császár német birodalmi dolgaival elfoglalva, belefáradt ugyan a küzdésbe, de azért ilyen életiskola, ennyi megaláztatás után sem esett kétségbe a végső siker fölött. A Habsburg-ház jellemző tulajdonsága a szívósság, melyre ráillik a: «peragit tranquilla potestas, quæ violenta nequit», teljes mértékben megvolt benne. Tízszer kezdett újra valamely dolgot, ha tízszer is megbukott vele. Nem kapkodás, de czéltudatosság jellemezte. Korántsem nagy ember, még kevésbbé nagy katona, sőt vezéreinek megválasztásában sem szerencsés, pénzügyi talentuma pedig csak abban áll, hogy addig halasztgatja fizetéseit, amig csak lehet. Alig van más érdeme, mint az, hogy a birodalom kormányzati ágaiba rendszerességet hozott be cancelláriák szervezése által. S mégis ez az ember tartotta meg Magyarországot dynastiájának. A fejedelmek azon fajtájához tartozik, kiket nem lehet tönkre tenni még akkor sem, ha mindenki elpártol tőlük. Ki tudja várni mindig az eseményeket. Fia Miksa már egészen más anyagból való. Eszes, kora vallási irányához képest felvilágosodott ember. Van benne katonai érzék. Ítélő tehetsége éles, terveiben akadályokat nem ismer, tanácskozik mindenféle emberrel, conceptióiban merész. E sok jó tulajdonsággal szemben áll gyanakvó, besugástól nem idegenkedő természete. Aztán nem is volt kitartó. Apja jelleme egyenletes, az ember nem lelkesedik Ferdinándért; de sikerében mégis tud bízni. Miksában olyan sötét vonások vannak, hogy szinte félünk tőle. Apa és fiú között nem is volt teljes egyetértés. Ferdinánd híven ragaszkodik a catholicismushoz, de nem dobja el magától a nem katholikus érzelmű elemeket sem, mert rájuk van szorúlva. Miksa szabad gondolkodó, természetesen kora értelmében. Környezete épen ilyen, haláláig nem szereti a barátokat, a fanatikus papokat s a mennyire egy trónörökös oppositiója engedi, apja nagy keserűségére az eretnekeknek kedvez. Az eszes fiatal trónörökösöknek különben mindig meg van az a sajátságuk, hogy gáncsolni szokták az öreg felség intézkedéseit, kormányát, de csak addig míg ők nem jutnak trónra, akkor aztán átlátják, mekkora különbség van az eszmény és a való közt. Miksa, a cseh király, még atyja életében szerette volna megmutatni, hogy ő is tud valami kiválót, mélyrehatót létrehozni. Jellemében volt valami kalandorszerűség, a régi lovagi felfogásnak valami utóhangja. Ez a vér ragadta el, midőn egy kalandort, ki minden esetre rendkívüli ember volt, czéljaira fel akarván használni, merész terveiben segített és emberei által győzelemhez juttatott.

Ez a kalandor Heraclides Jakab, két évig moldvai vajda, egy három országra szóló csiny főszereplője. Apja Chiosban hajóskapitány vala.[108] Neve tulajdonképen Basilicus Jakab; atyja jó nevelésben részesítette, nevelője Lascaris János vala, Lascaris Constantinnak, a híres görög grammatikusnak unokája. Chios szigetén akkoron egy Jakab nevezetű condottiere spanyol megbízásból zsoldosokat toborzott és pedig lovasokat, kiket Coron (a Moreai félszigeten) védelmére fogadtak fel. Jakab kapitány a Heraclidák utódjának tartotta magát és bizonyos – mint utóbb kisűlt hamis-irások alapján Samos, Paros és egyéb ægei szigetek despotájának neveztetett. A fiatal Basilicus alig tíz éves korában inasnak csapott fel s Heraclides magával vitte Németalföldre is, a hová a görög csapatok Coron eleste után menekültek. Németalföldön V. Károly zsoldjába állottak s 1534-től kezdve részt vettek a császár összes hadjárataiban. Basilicus e hadjáratok alkalmával oly jól és ügyesen viselte magát, hogy kapitánya kegyeit megnyervén, az őt halálos ágyán fiává fogadta s neki hagyományozta összes családi irományait. Ezekben a családi irományokban volt egy, melyben V. Károly Heraclides Jakabnak adományozza szolgálataiért Samost, Parost és a többi szigeteket, kinevezi őrgrófnak és felruházza azzal a joggal, hogy doctorokat, koszorús költőket és protonotáriusokat is tetszése szerint nevezhet ki. A fiatal chiota most már örökbe fogadó atyja nevét veszi fel és Heraclides Jakabnak hivatja magát. E név alatt szolgálta V. Károlyt és Máriát; saját állítása szerint tiszt volt. Meglehet az is, hogy V. Károly adoptióját és örökfogadó atyjának jogait az ő személyére vonatkozólag megerősítette. Bizonyost azonban e görög előéletéről, olyan dolgokban, melyeknek ő az egyetlen forrása, nem lehet tudni, mert Jakab úr szépen, nyugodtan írja le a leghihetetlenebb dolgokat is. 1555-ben már nincs többé spanyol szolgálatban. Értékesíti görög nyelvismeretét, melynek akkor Németországban nagy a kelete. Levelez Melanchtonnal, ismerős lesz csakhamar a németországi tudósokkal és töméntelen hymnusokat író poetával, milyeneknek bővében voltak a német egyetemek. Barátjával Diassorinus Jakabbal, egy hasonló szőrű úrral, ki Jacobus Dominus ab Dorisnak adta ki magát, a wittembergi egyetemre jönnek. Basilicus, mint éleseszű, jó emberismerő csakhamar elhitette a németekkel, hogy ő Samos ura, Paros őrgrófja, aranysarkantyús vitéz és Comes Palatinus. Írt is egy latin dialogust «Narratio de Morini» czím alatt, melyet Fülöp spanyol királynak ajánlott, s melyre összes czímeit nyomatta. A német poeták közűl többen dícsérő költeményeket írtak hozzá, rendkívül hízelegvén a muzsafiaknak, hogy ilyen nagy úr nevezi ki őket koszorús költőkké. Orthus Prätorius, Franciscus Raphael dicshymnusaikra kitették patronusuk összes czímeit, kiről csodadolgokat beszéltek a kisvárosban. Lehet képzelni milyen fogalmuk volt az együgyű szász polgároknak Samos szigetéről. Erősen hitték, hogy szülei a török ellen való hősies küzdelemben estek el, nagyatyját pedig Creta szigetén kivégezték. A despota különben szorgalmasan tanúlt mathematikát, astronomiát s érintkezvén a protestantismus vezérfiaival, azoknak barátságát és rokonszenvét megnyerte. A török üldözte görög főúr a XVI-dik században typicus alak volt, akár a bolgár és montenegrói herczegek csak kevéssel ezelőtt a nyugaton, s ha ügyes, még bátrabban appellálhatott a hiszékeny emberiség szívére és zsebére, mint a mi skepticus századunkban.


27. HERACLIDES EMLÉKPÉNZE.
Heraclides aranypénzének eredetije Dobóczky Ignácz gazdag gyűjteményében van.
Felirata: HERACLIDIS DESPOTE PATRIS PATR(iae) – a rev. VINDEX ET DEFENSOR LIBERTAT(is) az előlapon
a despota arczképével s a hátlapon a négy részre osztott paizs czímmel, melynek közepén ismét egy másik paizs van.


Heraclides Wittemberget – nem nagyon merész hypothezis – pénzzavar miatt hagyta el és Lengyelországba ment szerencsét próbálni. Nem sok fáradságába kerűlt a lengyelekkel is elhitetni nagy uraságát. Megfordúlt a vendéglátó lengyel úri házaknál s itt hallott Moldvának állapotáról, mennyire nem szeretik a jelenleg uralkodó kegyetlen Sándor vajdát, s értesűlt arról is, hogy a vajda felesége Roxanda szintén despota vérből származott.[109] Kalandorunk nem tudta ugyan, miféle despota családból való a vajdáné, de elindúlt Moldvába szerencsét csinálni. Bemutatta magát Sándor vajda udvaránál.

Moldva és Oláhország, a portának két hűbéres tartománya, a XVI. században még kívűl esik a művelődés európai körén. A lehetetlenségek hazája, azaz, hogy itt minden hihetetlen dolog megtörténhetett. Boldog ez a vajda, a kit csak elfogtak, vagy száműztek, gyilkolás, fejedelemölés napirenden van. A vajda, ha hatalmas, rendre öleti a bojárokat s pénzökön zárdákat épít, ha gyönge, őt ölik meg alattvalói. Három ország hat a laza szerkezetű moldvai vajdaságra, melyhez akkor Dél-Bukovina is tartozott. Osztoznak rajta a lengyel s a török, ez utóbbi lévén ekkor erősebb, vajdákat a szultán nevez ki s Erdély ellen vérebekül használja őket. Döntő szava van Ferdinándnak is, míg Erdélyben parancsol, azután János Zsigmond akar befolyásra szert tenni. A moldvai nép, az akkori színvonalhoz képest hátramaradt, babonás pásztor és földmíves had, melyet földesuraik a bojárok kegyetlenűl sanyargatnak. A bojárok nem sokban különböznek alattvalóiktól, görög-szláv vegyülékű ravasz és kegyetlen, elv nélkül élő keresztyén asiaták, kiket leigázni könnyű, de megnyerni lehetetlen. Moldvai állandó katonaság nincs, székely, lengyel, német orosz és török zsoldos hadnak parancsol a vajda: moldvai aránylag csekély számban vállal szolgálatot. Ezen a talajon, melyet mintha csak vállalkozó kalandorok számára teremtették volna, Heraclides éles szeme rögtön felismerte Sándor vajda gyöngéit. Írásaival, melyeket senki sem tudott elolvasni, csakhamar elhitette a vajdával és feleségével, hogy rokonuk. Bámulatos nyelvtehetségével – a levantinusoknak kiváltsága – hamar megtanúlt oláhúl, miután a görög, latin, német, olasz nyelvet folyékonyan beszélte, s kedvencze lett az udvarnak s a bojároknak, kiket ügyes hízelgéseivel megnyert. Még a nép is szerette; járt, kelt közöttük, sajnálkozott nyomorúságaikon s ügynökei által elhitette velök, mennyivel jobb sorsuk lehetne egy jó vajda alatt: ezalatt természetesen magát értvén. Végre szemet szúrt ez a nagy népszerűség. 1558 végén menekűlnie kellett. Erdélybe szökött. Brassóban húzta meg magát s itt dolgozta ki családja nemzedékrendjét, melyben Hercules Triptolemosig viszi fel eredetét s össze-vissza hányja a Njeman, Heraklides, Brankovics s a Dragosidák családját. Ezzel a genealogiai humbuggal Ferdinándnál is bekopogtatott, de rá sem hallgattak. Sándor vajda megtudta végre, hogy derék atyjafia hol tartózkodik, s kalandorunkat nagy veszély fenyegette, hogy vagy Brassó városa, vagy János Zsigmond a jó szomszédság kedvéért kiszolgáltatják. Brassóban, még nem ismerték, hittek főuraságában, sőt a tanács drágaságaira 50 forint kölcsönt is adott, melyet 1560-ban térített meg.[110] Innen menekülvén, Lengyelország felé igyekezett jó barátjaihoz, a protestáns nemesekhez. Útjában Késmárkra érkezett, mely akkor Laszki Alberté volt, a Laszki Jeromos fiáé, ki atyjától, János király és Ferdinánd híres diplomatájától, csak a pénzvágyat és megbízhatatlanságot örökölte.

Laszki szívesen fogadta a kedves modorú, tanúlt kalandort s természetesen ő is elhitte a deszpotaságról, meg görög dolgokról való meséket. Laszki igazi lengyel, a szó rosszabb értelmében: gondatlan, pazar, állhatatlan, a mellett kedves, vendégszerető. Háromszor házasodott, mindig jól, fél Szepesség az övé volt. Több millió értékű vagyonát húsz év alatt, aszó szoros értelmében elverte, s végűl holmi angol szédelgőkkel aranycsinálásra adta magát. Mint koldús halt meg. Heraclides és Laszki össze illettek. Az ő közvetítése által megismerkedett Székely Antallal, Ferdinánd legjobb csapatvezérével és Roselle-lal egy hadban jártas franczia tiszttel. Heraclides eleinte könnyűnek gondolta Moldva elfoglalását s 1559 végén egyetértve lengyel barátjaival, kikhez Laszki ajánlta be, kisded csapattal betörni készűlt Moldvába. Sándor vajda azonban megsejté szándokát s a lengyel királylyal elállatta a határokat; a csíny nem sikerűlhetett. Heraclidest e balsiker nem riasztá el a további próbálkozástól. Visszatért Laszkihoz, kit ügyének teljesen megnyert. Ha vajdának megteszi, arany hegyeket ígért a kapzsi lengyelnek, ki a XVI. szepesi város helytartója és syradiai palatinus lévén, Bécsben is számos összeköttetéssel bírt. Mindketten meggyőződtek, hogy vállalatuk csak a bécsi udvar segélyével sikerűlhet. Eleve tudták azt, hogy Ferdinánd olyan kalandra, mely a törökkel való viszonyát még élesebbé teheti nem áll rá: Miksát kellett megnyerni, a protestánsok barátját, ki a lengyel királyságot már ekkor forgatta eszében.

Itt kezdődik a moldvai csíny magyar-erdélyi actiója.[111]

Torday Zsigmond a felső-magyarországi jövedelmek kir. igazgatója vállalta el a közvetítő szerepet Heraclides és az udvar között, az vitte a leveleket Bécsbe s hozza a választ. Torday mint teljhatalmú megbizott Laszki ajánlatával, ki egész vagyonát kötötte le a siker érdekében, 1560 martius havában kezdte el működését. A prætendens martius 31-én Miksa cseh királynak – már ekkor moldvai nagy fejedelmi pecséttel ellátott kéziratot küld, melyben segélyeért a keresztyénség érdekében esedezik. Sötét színekkel rajzolja az elnyomott moldvaiak helyzetét, Sándor vajdának kegyetlenkedéseit. A zsarnok máris fél s nem érzi magát biztonságban. Fiát Konstantinápolyba küldte, a hol palotát akar építtetni, hogy legyen hová menekűlnie. Hisz katonája is alig van. A felvidék jó érzelmű emberei igazságos törekvéseiben mind támogatják őt; április 4-én Bártfán hívei nagy értekezletre gyűlnek össze. Csak igen kevés pénzre van szüksége, a cseh király kezében van a siker. Ime Sándor vajda bojárjai egymás után szöknek át hozzá, a zsarnok puszta gyanúra halomra öleti az embereket, papokat akasztat. Az állapot tarthatatlan.


ZSIGMOND ÁGOSTON
LENGYEL KIRÁLY.
János Zsigmond és Zsigmond Ágost arczképeinek eredetiei Bécsben ő felsége gazdag
metszettárában őriztetnek, honnan mindkettőt Wehle másolta le.
Ő felsége metszet-gyűjteményében levő rézmetszet után.


Laszki már a diplomácziai levelezés előtt személyesen beszélt Miksával. Kifejtette előtte, hogy az evangelicusok pártja Lengyelországban teljesen meg van nyerve, s ezek akarják Heraclidest vajdának. A despota ünnepélyesen kinyilatkoztatá, hogy az oláhokat az evangeliumi vallás kebelébe vezeti. Egy osztrák érzelmű moldvai vajda János Zsigmond hatalmát ellensúlyozza, s a magyar birodalom egyesítési politikájában tényezővé lehet. Hisz a magyar király voltakép a vajdaság hűbérura, tőle függ vajdát kinevezni, vagy az érdemetlent letenni.

Az ifjú királynak tetszett ez az érvelés. Atyjánál igyekezett közbenjárni, de az öreg király sokáig habozott. Miksa folytatta az ostromot s volt oka rá. A lengyel kérdés már felszínen vala. II. Zsigmond Ágostnak, az utolsó Jagiellonak nem voltak gyermekei. Experimentáló király, kételkedő, gyanakvó jellem, a mellett fatalista. Alattvalói nem szerették, a nemesség fractiókra szakadt. Már életében emlegetik utódját. Az evangelicusok, mint e korban egyáltalában, mindent vallásuk szempontjából mérlegelvén erősen összetartanak s már ekkor összes reménységüket a hit barátjába: Miksába vetik. Heraclides az «igazi hős» a protestantismus keleti missiojáról beszél főbbjeiknek, s igyekszik Miskával elhitetni, hogy az evangelicusok pártfogása juttathatja csak a lengyel trónra, ennek föltétele pedig az ő moldvai vajdasága. S ha Miksa nem akarná ügyét pártolni: ott a «János fia», kit a török s a moldvai tyrannus könnyen belé vezethet a lengyel királyságba. Pártja a protestáns ifjú fejedelemnek anyja révén már is van. Miksa, bizalmas emberei tanácsára nem utasította vissza Heraclides esedezését, de mégis szerette volna látni V. Károly őrgrófi s többi diplomáit, melyeket a rendkívűl ügyesen író despota folyton emlegetett s megerősítésüket is kérte. Ezt nem tudta bemutatni emberünk, de hivatkozott Pfinzik császári titkárra, a ki megírta s hivatkozott hiteles személyekre, a kik látták. Miksát elvégre is meggyőzték Laszki s a felvidéki nemesek és a vele tartó lengyelek biztosításai. Heraclides ügyét maguk a Késmárkra menekűlt moldvaiak is előmozdították. Sándor vajda féltében oktalanúl kezdett dühöngeni. Most már erős pártja volt a despotának, a többi bojár csak rettegésből tűrte Sándor zsarnokságát.

Így állott a kalandos ügy, midőn Zay Ferencz Bécsben megfordúlván, Miksa király által az ügy részleteivel megismerkedett. Kikérték az ő tanácsát is, mint ki a török politika szempontjából volt hivatva mérlegelni az ügyet. A fiatal király jó indulattal volt hozzá, s pártfogolta a kamaránál. Ugyancsak 1560-ban (júl. 1.) soknémű, a katonai s diplomácziai téren tett kiváló szolgálataiért a király őt s Péter, János, László és András nevű fiait a magyar báróság rendébe iktatja.[112] E kitüntetéshez járúlt még Biharban az erpályi s Szabolcsban a nagyfalusi jószágadomány. Mindebben nagy része volt a Miksa jó akaratának. Zay tehát már előre is kedvező oldaláról fogta fel a dolgot, midőn Telekesi Imre kassai főkapitány (máj. 30.) halála őt e kaland egyik tényezőjévé tette. A kassai főkapitányságra teljesen megbízható ember kellett. Második Telekesit nehéz volt találni: a kemény vitéz síriratára ezt a mondást vésték: «Soha sem vétett, nem félt s nem hanyagolt el semmit, dicső tetteivel csak használni tudott urának».[113] A király választása Zayra esett.


MAXIMILIAN
AUSZTRIAI FŐHERCZEG S MAGYAR KIRÁLY.
Ortelius Chronologiájának 1604-iki kiadásában levő rézmetszet után.
Maximilian főherczeg és Schwendi Lázár arczképei az Ortelius 1604-iki kiadásában
levő rézmetszetekről másoltattak le. Ez utóbbit Pollák metszette fára.


A kassai főkapitányság a XVI. század első rangú katonai méltósága. Kassa az Anjouk alatt Lengyelország felé az áruknak fő rakodó helye, mindenkor fontos kereskedelmi város. Erdély különválása s török hódoltság alakulása következtében, e kies fekvésű város politikai középponttá válik. A lengyel, erdélyi s tiszai magyarság politikájának szálai itt érintkeznek; innen indúl ki a magyar nemzeti politika visszahatása a bécsi központi hatalom ellen, mely a XVII. században fényes diadalt aratott. A városi polgárság, nagyobb részében német, de protestáns már Luther szereplésének első kezdete óta.[114] S a vallásreformatio folytonosan terjed. Négy nemzetiség érintkezik e területen: a németség, mely a szepesi rokonokra támaszkodik, a csereháti magyarság, a felső tiszai tiszta magyarságnak erre felé végső határcsapatja, Kassától éjszakra a tót, mely átmenet a lengyelséghez s a kisorosz törzszsel testvér ruthének. A németséget politikai érzelmei a Habsburgokhoz vonják, de erős vallásos meggyőződése elvégre is a protestáns Erdély táborába vezeti, melynek a magyarság vette hasznát. Ez szívében a tiszavidéki, mindinkább az egervölgyi kátét valló s Erdélyhez szító áramlat híve, míg a tót és ruthén jobbágyság vakon engedelmeskedik urainak, s ezek politikájának hű és mint a későbbi harczok mutatják kitartó és önfeláldozó eszköze.

A XVI szepesi város Lengyelországgal állandó összeköttetésben kapocs az oligarchicus lengyelség s a királyi hatalmat közvetlen csak kevéssel érző felvidéki uri társadalom közt. Úri s polgári társaság egyaránt vajudik a politikai s vallásos forrongás átalakító hatása alatt. Ezt a chaost, ezt az ide oda kapkodó elemet kormányozni s királyi hűségben megtartani nehéz feladat. Zay, immár abaúj-megyei nagybirtokos, a diplomata-katona vállalkozik rá.

1560 szept. havában már Kassán van s átveszi a katonai s részben a polgári kormányzást, a mennyiben Kassa városa utasíttatott, hogy minden ügyét az ő útján juttassa a királyhoz. A főkapitány rendkívűl desolált állapotokra talált. A katonaság, nagyrészben huszárság, fegyelmezetlen. A városban szállásadó gazdáikat, miután ezek minden élelmet elfogyasztják, megverik, a vásárra jövő parasztokat bántalmazzák, adósok maradnak mindenütt, s ha zsoldjokat nem kapják, azt a polgárságon veszik meg. Kapitányaik mindezt elnézik, nemes emberek lévén, s nem is nagyon bánták, ha a német polgárokat megkínozták. Az új vallási tanok diadalmaskodtak a városban, úgy a polgárság, mint a magyar katonaság között. A főkapitánynak legelőbb fegyelmeznie kellett katonáit, azután helyreállítani a békés viszonyt a várossal s a király és barátja Verancsics egri püspök kivánságának megfelelőleg az új hit ellen erélyes föllépéssel megmenteni a katholicismust. Három nagy feladat, melyet csak neki sikerűlt – még abban a csekély mértékben is, a hogy történt – megoldani.

Alig érkezik Kassára, midőn Heraclides a despota s emberei fölkeresik, miután előbb levélben tudatták vele, hogy ügyökben mi történt. Régi barátja Székely Antal, ki mindig beteg volt, ha nem harczolhatott, sokat beszélt a vajdáról s arról a nagy haszonról, mely reájok annak moldvai vajdaságából háramolhatnék. Az egész felvidék különben a kalandor pártján állott. Késmárkon, Kassán, mindenki tudott a dologról, s az ügyes görög mindenkinek ígért valamit, ha «jogos» birtokához jutott. Zay a bő és okos beszédű despota teljesen megnyerte. Így történt, hogy Zay formulázta a vajda kívánságait s az udvarnál is közbenjárt érdekében. Kifejtette, hogy a királynak egy szolgálatra kész vajda milyen szolgálatokat tehetne s milyen kárára van az, ha a török hűbéres moldva vajda együtt működik Erdélylyel. De nemcsak a királynál, hanem az udvarnál is «megmozgatott minden követ». Valljuk meg nem ingyen. A despota 15000 arany forintot, 4 török s 12 moldvai vérlovat, évenként 50 ökröt ígért neki siker esetére, a puszta közbenjárásért pedig 3000 forintot, még akkor is, ha annak semmi foganatja sem lesz.

Most már Zay volt a kaland lelke. Bécsben ő sarkallta Miksát, ki a tanácsosokat egyenként capacitálni igyekezett. A pénzbeli segély s katonák szedhetése iránt terjedelmes jelentés készűl a Ferdinándot actiora serkentik. 1560 őszén Bécsben a király tanácsosai titkos értekezletre gyűlnek össze.

Az öreg udvari tanácsosok megijedtek a kalandos tervtől. Esztelenségnek tartották már elejétől fogva. Draskovich György, Oláh Miklós, Nádasdy Tamás meg épen ártalmasnak és az országra nézve kétes értékűnek jelentették ki az egész kalandot még abban az esetben is, ha sikerűlne. S íme ki kél védelmére a geniális kalandornak? Nem más, mint Forgách Ferencz, a nagyváradi püspök, a király alkorlátnoka. Forgách elhatározásának kettős oka van. Egyfelől a püspök öcscse, Forgách Imre, a protestans trencsényi főispán járt közbe. Imre ismerte Heraclidest, még külföldi tartózkodásából. Sommer a vajda történetirója neki ajánlotta művét. E sympathia és protectio másfelől csak növelhette Forgách előterjesztésének közvetlen politikai indokát. Előtte Erdély s a tiszai vidékek visszafoglalásának terve lebegett, a vajda vállalata egyik eszköz volt ennek megvalósítására.[115] A jeles diplomata a kaland merészségében nem látott egyebet, mint esetleges visszatorlást azért a sok dúlásért, melyet az erdélyiek s törökök végeinken folyton ismételtek. Azután nem is volt most egyébről szó, mint bizonyos pénzsegélyről, meg hadak toborzási engedélyéről. Ha nem sikerűl a kaland, legföljebb hőse s egy pár ezer forint vész el. Az értekezleten, melyen ezt nagy titokban tárgyalták, Sándor vajdának egy levelét is bemutatták, melyben ezt Ferdinándot figyelmessé teszi vetélytársára, s kéri, hogy utasítsa ki országából. Ferdinánd erre azt válaszolta, hogy nem sértheti meg a régi szokást, mely szerint a magyar király mindig menedékhelyet nyújtott a vajdák rokonainak. Moldvában t. i. – megjegyzi Forgách – az a szokás uralkodott, hogy a vajdák szabadon éltek a nemesek leányaival s az efféle sarjadékokat az új vajdák vagy megölették, vagy megfojtatták.

Forgách komoly indokai győztek. Ferdinánd, Miksa által biztatva s a többi tanácsos hozzájárúltak Forgách véleményéhez, azzal a feltétellel, hogy a despota Zay előtt esküdjék a királynak hűséget. Most már munkához láttak a vállalkozók; Laszki, Roselle, De Ville, Kukurszky Péter és Székely Antal Lengyelországban, a magyar Felföldön s a székelyek közt Zay segítségével elkezdték a toborzást. Minden a legjobb rendben ment, midőn Zayt Kassán több nemű kellemetlenség érte. A kassai kereskedők egyetértve a lengyel árúsokkal, megcsalták a várost és a rendes árú-megállító csarnokon kívűl építettek külön tárházakat s ott adogatták el az árúkat, olyan áron, a hogy nekik tetszett. Zay a toborzásnak miatta folyton Szepsi, Késmárky és Lőcse közt utazgatván, nem ért rá a város belbajait orvosolni; s e miatt a politizáló főkapitány nem örvendhetett a kassaiak valami különös rokonszenvének. Kitűnt ez, midőn Huszár Gál kassai prædicator ügye felzavarta a kassai lakosság békéjét.[116]

Huszár Gál a magyar protestantismus vándorló apostola. Huszár Gált «mindazok a kik a magyar nyelvben jártasok, okos és szerény, istenfélő és erényes embernek tartják» így jellemzi az óvári kapitány Wohnitzky Zakariás, midőn Óvárról elüldözték. Hozzá tehetjük még, hogy nagy vitatkozó, s erős meggyőződése mellett ruganyos természetű ember, kit akárhogy üldöznek, mindig feljűl kerekedik. Rendkívűl jól tud a nép nyelvén beszélni, ez biztosítja neki a tömeg szeretetét. Majdnem rajonganak érte.

1560-ban a város meghívására, előleges levélváltás után Kassára kerűl. A lakosság s a magyar katonaság, élén Forgách Simonnal a püspök testvérével, csakhamar megszeretik. Ő volt az egyetlen magyar pap, ki a folyton szaporodó kassai magyarságnak az igét hirdette. Az egri püspöki széken azonban Verancsics ült, most határozott bajnoka a régi vallásnak, ki már megkülönböztette a humanismust az új hitelvektől s feladatává tette a protestans tanok kiirtását. Ügyes eljárással a predikatorokat igyekezett megnyerni, vagy ha nem engedelmeskedtek, elhallgattatni. Ferdinánd pártolta. Az öreg király rendületlenűl megmaradt régi hitében, s hogy a protestantismus ellen erélyesebben nem lépett föl, nem rajta, hanem a viszonyokon múlt. Az ő conservativ katholicismusa a fiának radicalis lutheranismusa folyton ellentétbe helyezkedének; e surlódásból keletkezett az az aránylag enyhe bánásmód, melyben a magyar protestansok részesültek.

Ha Ferdinánd ütésre emelte kezét, fia visszatartotta. Viszont Miksa atyja iránt való tekintetből mérsékelte rokonszenvét, s nem lépett fel sehol tüntetőleg. Most is így történt.

Verancsics Egerbe idéztette Huszár Gált, hogy igazolja eddigi viseletét. A reformatió kezdetén ábrándozó Lutherophil Zay Ferencz nem többé a régi. Az emberek vénségökre kijózanodnak. Ifjú korukban csak lelkesedésben nyilvánúlt az új eszmék szeretete, nem gyökeres meggyőződés vala az. Ahoz több nemzedék folytonos buzgósága kellett. Hisz még a protestantismus igaz vallója, az «eretnek» Nádasdy Tamás is vén korában «az lutherök ellen akar szolgálni».[117] Zay buzgó katholicus, Verancsicsnak benső, engedelmes barátja. Dogmákkal nem igen törődik a főkapitány, hisz látjuk Heraclidest a lutheranus görögöt ő viszi, de a régi hitet tartja s ha parancsolják fel is lép mellette. Verancsicstól levelet kapván, azt határozta, hogy Huszár Gált titkon elfogatja s Egerbe szállíttatja. Ismerte a város katonáinak hangulatát, félt, hogy nyílt botrány támad belőle. S azonképen cselekedett is. 1560. okt. havában titokban elfogatta Huszár Gált s őrizet alatt tartatta. Csakhogy kitudódott az Egerbe vitetés terve; Forgách Simon katonáival s a polgárság felriadt, tiltakozott. Zay a nagy ellenzés miatt nem ereszthette el a predikátort, de elvitetni nem merte.

A kassaiak mindent elkövettek Huszár kiszabadítására. Miksa tanácsára, ki ez ügybe Zay miatt sem akart avatkozni, Verancsicshoz fordúltak. Küldöttség ment Egerbe. Verancsics meggyőzni óhajtá őket, hogy Huszár nem pap, ő nem büntetni akarja, csak ügyét vizsgálja majd meg; engedjék hát kiadatni. E vasfejű embereket a legszebb okoskodás sem hatotta meg; «ők senkinek sem lesznek hóhéraivá», «nem bánják, ha zavar, vagy vérontás is lesz», de Huszár Gált nem hagyják. Ebben volt logika. Megegyeztek abban, hogy a város s az őrség kezessége mellett további királyi elhatározásig legyen hát Huszár szabad lábon, de onnét ne távozzék.

Huszár Gál egy hónapig őrizet alatt élt, predikálhatott lakásán, de nem bocsátották szabad lábra, mert a városi lakosság nem érte be a küldöttség eredményével, s a tanács nem vállalta el érte a felelősséget. Verancsics próbálta magához hajlítani Huszár Gált, de kárba ment minden igyekezete. Végezni akarván az ügygyel Verancsics megírta Zaynak, vitesse el azonnal Huszárt Egerbe, s e czélra kocsit is küldött. Éppen karácson másodnapja volt. A polgárok s katonák nagy számmal sétáltak vecsernye után az utczán alá s fel, midőn Zay a kapuktól az őrség magyar gyalogosait, trombitaszó nélkűl elhívatja s parancsot ad, hogy a kaput éjfél után háromig hagyják nyitva, a polgárok meg takarodjanak haza. A parancs feltűnt, valaki elárúlhatta az egri kocsi megérkezését. Félóra múlva talpon volt a város népe s katonákkal vegyest megtámadják a házat, hol Huszár fogva volt, a püspök kocsisát megverik s nagy riadalommal megszabadítják a predikátort, ki a zavarban nyomtalanúl eltűnik.

Zay roppantúl felindúlt az eseten, a város tanácsát tette felelőssé, mely predicatora érdekében még tizennégy nap előtt is közbenjárt a királynál. A tanács viszont Zay okolta s vádolta Ferdinándnál, hogy hisz a kapitány intézkedései költötték fel a gyanút, s ha a városi tanács nem csitítja a népet, még emberhalál is eshetett volna. Még ők kérnek elégtételt a királytól. Minthogy azonban a predikátor hollétét senki sem deríthette ki, a vizsgálatnak nem lett semmi eredménye s a kellemetlenségnek csak személyes utóíze maradt meg. Zaynak hosszabb időre volt szüksége, hogy elfeledtesse a kassaiakkal predikatoruk elvesztését. Ő nem sokat törődött vele, neki a toborzás nyomta szívét.

Tűzzel, lélekkel csinálta Zay a propagandát, annyira, hogy Ferdinánd – bár nem rosszalta tevékenységét – megjegyzi «úgy tetszik nekem, hogy nem oly bizonyos és szilárd czél az, melyre ez az ember törekszik, s nagyon bizonytalan dolgokat igér: a sikerért Zay felelős». Leginkább a pénz előteremtése nyugtalanítá a királyt, alattvalóit nem akarja fölösleges adóval terhelni, kivált egy ilyen kaland kedvéért; azt nem bánja, ha nagy titokban katonákat fogadnak, de 8000 forintot, hogyan s honnan adjon ő? Thurzó Ferencz, nyitrai püspök s a kamara elnöke nagy barátja a vállalatnak, de habozik. Zay is meggyőződik arról, hogy segély formában nehezen lehet pénzt teremteni, kivált nem annyit, a mennyit a despota kér. Heraclidesnek 1561 tavaszán már van nehány száz zsoldosa, kiket előleg felvett pénzből, jelesűl a Laszkiéból fizet. Most már 2000 lovasra s 1000 gyalogosra kér hópénzt és 60,000 aranyat, melyet a vállalat sikerűlése esetén megfizet. Kér ágyút is, meg hat mázsa port. Hűséget igér, megfogadja, hogy Moldvát ismét a magyar király fennhatósága alá hozza. A vállalat komolylyá válik. Már nem hagyhatnak fel vele; akár bemegy Heraclides Moldvába, akár nem, a király mégis compromittálva lesz, hisz főemberei állanak a vállalat élén. Miksa folyvást biztatja atyját, ki nem tesz már más ellenvetést, mint azt, hogy vegyék meg hát a szabad kir. városokon a zsoldra szükséges 8000 forintot. Minthogy azonban pénz nagyon kellett, Zay Ferencz és Thurzó, a király biztatására, sőt egyenesen jótállásra maguk adják össze ezt a tekintélyes összeget. Zaynak nem lévén annyi készpénze, kölcsönt vett fel kereskedőktől, s Bocskay Miklóstól, ki 400 aranyat adott neki. Ezt a pénzt Zay hitelezőinek becsülettel megadta, mert hitt a vajda esküjében, hogy az majd kamatostúl fogja visszatéríteni s bőkezűen megjutalmazza jó szolgálataiért.

Ígéretekben nagy volt a despota. Az udvartól kezdve a zsoldos közvitézig lépre ment mindenki. Meg volt a sajátsága, hogy mindent, még képtelenséget is elhittek neki. Akár csak egy mai bank-spekulatiot látnánk magunk előtt. A bankalap: az elfoglalandó Moldva, a részvényesek: Laszki s társai, a protectio Bécsből jön, a gründer Heraclides, Zay meg financeirozza a vállalatot. A kapzsiság elvakított mindenkit, hisz Heraclides a Felségnek 200 nagy és szép ökröt ígér, Miksa királynak 50000 forintot, 200 ökröt, 15 török és 25 moldvai lovat, s konyhájára évenként 500 ökröt és 10 kötés nyestbőrt, Ferdinánd és Károly főherczegeknek 1000 forintot, 10 török, 15 moldvai lovat, évenkint 100 ökröt és öt kötés nyestbőrt. Aztán irásban becsületére fogadja. Ha ígéreteit mind beváltotta volna: Moldvában nem maradt volna egy oszpora, egy élő ló s ökör sem. Ígéretei fejében a despota sem kér csekélyebb viszont szolgálatot. Birodalmi herczeg s a magyar szent korona tagja akart lenni, V. Károlynak kétséges őrgrófi szabadalmait kéri megerősíttetni, kívánja, hogy adassék meg neki a moldvai báróság adományozhatási joga s hogy minden vállalatára a király 1000 lovast állítson. Ha mindezt megadja neki a király: a török s az erdélyi vajda ellen bármikor kész harczolni.

Ez a fényes ajánlat hogyan tetszett volna Bécsben. Csak az öreg király nem bízott benne egészen, ki legjobban tudta, mennyit ér a birtokban létel előtt tett ígéret akkor, ha beváltására kerűl a sor. Zay azonban szentűl hitt mindenben, nem csoda, mikor az egész világ bízik a Heraclidában. A pénz és kalandláz nem ismeri a józan okoskodást, a fel-fel támadó kételyeket önmaga czáfolta meg, s a fizetést, bár különben nagyon óvatosan bánik a pénzzel, sohasem tagadja meg a kellemes szavú kalandortól.

Lőcsén ez alatt zajtalanúl gyűlekeztek a hadak. Hogy föltünésre ne adjanak okot: Heraclidesnek halála hírét költik, sőt Laszki nagy ravaszúl Késmárkon egy üres fakoporsót oláh kémek előtt, a nagy templomban, mint a Heraclidesét, kriptába tétette, mintha a despotát temették volna. Sándor, a vajda mégis félt, állítólag meg akart szökni, de emberei s lengyel barátai, kik féltették, hogy kincseivel együtt megy világgá, nem engedték: hatalmát nem bánták, de vagyonára számot tartottak.

Három hónap alatt már annyira mentek a hadak fogadásával s fölszerelésével Zayék, hogy hadi tervről gondolkoztak. Zay Székely Antalt szemelte ki vezérnek, a ki túlerőtől soha sem félt s vakmerősége három országra szólott. Mint igaz, jó zsoldosnak, Székelynek is mindig pénz kellett, még pedig sok. A nagy ígéret feltüzelte a székelyt s kettőztetett erővel sietteté a megindulást. Ferdinándot nagyon elkedvetleníté, hogy rendes királyi csapatok is felcsaptak a betörő sereghez. Őt Zay nyugtatta meg s kieszközölte, hogy három biztos, részünkről kirendelt ellenőr, vegyen részt a hadjáratban. Ugyancsak ő vetett véget a lengyel zsoldosok garázdálkodásának is, a kik tétlenségökben fosztogatni kezdtek Sárosban s Abaújban.

Szent Mihály napja előtt három nappal volt a deszpota seregének szemléje. Volt 800 magyar s cseh gyalogvitéze, 100 német nehéz gyalogja, 130 flandriai s olasz puskása, 100 német nehéz gyalogja, 130 flandriai s olasz puskása, 1600 magyar s lengyel huszárja, 40 testőre, s nyolcz ágyúja. Ezeknek Zay kétheti zsoldjokat előre megfizette, még pedig annyit, a mennyit a császári hadaknak szoktak. Rögtön megindulának. Ungvár, Munkács, s a vereczkei szoros felé vették útjokat s nov. első hetében már átkeltek az akkori moldvai határon. Szerencséjökre a lengyelek nem támadták meg őket. Székely Antal vakmerően, nagy elszántsággal neki rontva, megverte a nagy haddal közeledő Sándor vajda előcsapatát, s néhány nappal később az egész oláh sereget. Heraclides gyáván viselkedett, ha Székely nem önt belé lelket, visszatér. Négy hét alatt vajdává tette Székely kardja, ura lett a fejedelemségnek, melyre annyi idő óta sóvárgott. Ígéreteit csak Székely Antal irányában váltotta be, a mennyiben gazdagon megajándékozta, nyolcz falut s 600 forint évi díjat adván neki. Az egész kalandból s a délkeleti részek ekkori mozgalmaiból az a hadtörténeti tanúság: hogy a székelység a legkitűnőbb katonai anyag, melyet hadvezér nem nélkülözhetett. Keleti svájcziak ők, kiknek vére lengyel, oláh, moldva, erdélyi s császári szolgálatban folyt, egyenlő rangú, s dicsőségű bajtársai a XVI. század magyar huszárjainak. Heraclidest ők ültették trónra, s két évi uralkodása alatt ők tartották meg, s bukását is magyar-székely csapatokkal vitte ki most száműzött ellenfele: Sándor.

A Heraclida két évig uralkodott Moldvában. Eszes, művelt ember, zsarnok, a mellett puha fejedelem, ki féltében ölt, a mikor nem kellett, s komoly ellenségeit hízelgéssel akarta megnyerni. Görög létére egy ígéretét sem váltotta be. Zaynak semmit sem fizetett, Laszkival összeveszett, a törökkel is, ki eleinte megnyugodott a győztes kalandorban, elrontotta a dolgát, a moldvai bojárokat elidegenítette magától. Kortársai Phætonhoz hasonlították, ki nagyon magasra talált röpülni.

A moldvai csíny – ha hőse később meg is bukott – politikailag nagy visszahatást gyakorolt Erdélyre és Lengyelországra. János Zsigmond természetszerűleg ellenséges állást foglalt el a despotával szemben, a ki Csicsó és Küküllő várakat követelte tőle, azt üzenvén Heraclidesnek, görög származására czélozva: «a krétaiak hazugok». Azon bőszűlt fel annyira, hogy ily sértő izenetet küldött, mert a despota akkép követelődzött, «hogy elveszi tőle a várakat, ha a kebelébe rejti is».[118] János Zsigmond haragjának valódi oka az volt, hogy ez a jövevény vajda lengyel törekvéseinek útját állta és a vizet Miksa malmára hajtotta. Sokat ígért Szapolyay, de még többet Heraclides. Ha az akkor kerengő híreknek hitelt adhatunk, a despota voltakép Moldvát csak azért foglalta el, hogy ezzel útját a lengyel trónra egyengesse. János Zsigmond ezen megijedvén, állítólag Zsigmond Ágost lengyel király útján oda ígérte neki Moldvát s Erdélynek némely részeit, sőt hír szerint a büszke Jagiello még nővéreinek egyikét is oda adta volna a kalandornak. Nem tudjuk mi igaz, mi nem e hírekben, de tény, hogy Heraclides jellemével nem ellenkezik a lengyel trónkövetelőzés s hogy az akkori zavaros lengyel pártviszonyok között: midőn a királylyal legfeljebb 250 nemes tart, mikor egy párt a porosz herczeg fiát akarta királynak, mikor a parasztság a moszkvai czárhoz szít s egy negyedik párt pedig, mely 12000 fegyveressel rendelkezik, voltakép senkit sem akar: az efféle combinátiók birhattak némi alappal. János Zsigmond haragjában a törököt ingerelte fel Heraclides és közvetve a császár ellen s Zay Ferencznek ily körűlmények közt kétszeres oka volt, hogy az erdélyiekre haragudjék. Természetes, hogy a XVI. század «hittel kereskedő» urainál egy ilyen dús bánya elvesztése, nem csekély mértékben istápolta a politikai gyűlöletet.

Kitetszett ez Zay Ferencz magatartásából. 1561-ben és 1562-ben, midőn a háború Ferdinánd és János Zsigmond között kitört a konstantinápolyi diplomata soha sem tudta elfelejteni, hogy a törökkel való békealku állandó megkötése János Zsigmond visszahelyeztetésén tört meg. Ő és társai nem tekintették az erdélyi különálló vajdaságot befejezett ténynek; Ferdinánd kapitánynak egy eszköz sem volt rosz, hogy János Zsigmondot Erdélyből kiűzzék. Zaynak ebbeli czélzatában leginkább az a párt lehetett segítségére, melyet ő maga találólag olyannak jellemez, mely «senkit és semmit sem akar». E pártnak feje a pártváltoztatásokban vas-következetességű Balassa Menyhárt a szövetséges társai: a rozsályi Kúnok, s a Báthoriak. A Balassa-féle irányzat még az öreg János király idejéből való, sőt még régebbi. Mátyás halála, után ütik fel fejüket azok az oligarchák, kik a királyi hatalmat a szerint mérlegelik, amint az az ő befolyásukat gyarapítja. Ferdinánd és János alatt ahoz hajolnak, aki őket jobban megjutalmazza. Természetes színhelye e pártnak a Tiszavidék, ahol a határokat a két király hatalma vagy gyengesége majd beljebb, majd kijebb tolta. E kis királyok királya Balassa Menyhárt már 1561-ben tetteti magát, hogy hű János Zsigmondhoz, de titokban alkudozik Zayval. Temérdek uradalma van, Szatmárban, Szabolcsban ő parancsol; tizenkétezer telkes jobbágy ura; hadsereget tart s az alsóbb rendű nemesség körülötte csoportosúl. Zay Kerecsényi Lászlóval, a híres törökverő gyulai kapitánynyal előkészíti a talajt s a tiszántúli vidék megerősítését, jelesűl Szalka vára építését elpusztítja s teszi ezt Balassáék és Báthoryék tanácsára, kiknek birtokait veszélyeztették ezek az új erősségek. Ámbár János Zsigmond és Ferdinánd közt fegyverszünet köttetett: egyik fél sem bízott a másikban s a háború kitörése csak idő kérdése vala. Kémek jártak egyik táborból a másikba s folyt az átállás az egyik királytól a másikhoz. Némethy Ferencz, János Zsigmond vezére, Bebek Györgyöt csábítja; Zayék Balassát biztatják. János Zsigmondnak az az előnye e diplomacziai háborúban, hogy rendelkezésére áll a török, kit könnyen felizgathat a hitetlen császár ellen; de másfelől megköti kezét a lengyel királyi kérdés, hol sok mindenféle tényező játszik közre, melyért a török erővel csínján kell bánni. Zay éles látásával minden ponton figyelemmel kíséri János Zsigmond törekvéseit s a hol csak lehet, gátat vet neki. Lengyelországban a különféle pártok közt híveket szerez s mikor szerét ejtheti, népszerűtleníti az erdélyi uralkodót.

Mindez előcsatározások vége komoly hadjárat lett. Balassa Menyhárt és Zay Ferencz összebarátkoztak. Együttműködésük alatt híven támogatják egymást. Balassa a rablólovag, ki folyton hadi lábon áll a természeti morál követelményeivel, őszinte tiszteletet érez a tetőtől talpig katonás magyar főkapitány iránt, nem is említvén, hogy nagy hasznát látta Zay jó akaratának. Ez meg szívéből örvendett, hogy nagyot üthetett Balassával a «királyka» (regulusnak hívta János Zsigmondot) hatalmán. 1562 elején megindult a hadjárat János Zsigmond ellen, kinek seregét Némethy Ferencz és Báthory István vezették. Némethy buzgó, tanult protestans ember, de szeles katona. Bátorságban nincs fogyatkozása, de hamar elveszti a fejét. Az ő intézkedései miatt kénytelen hátrálni Báthory is. Zay e rövid hadjáratban ügyes vezéri talentumát bizonyította be. Katonáknak, hadi készletnek nincs bővében, minden apróságért Bécsbe kell írni, onnan adják a rendeleteket, hogy mit csináljon a főkapitány a Tiszavidéken, s ő mégis rövid idő alatt harczrakész sereget állít talpra, s gyorsaságával lepi meg ellenfeleit. Január havában megveszi Ócsvát, s az ott talált fegyverekkel hadait fölszereli, azután elesett Kovászó és Báthor vára. Mágocsi Gáspár a tornai főispány, Zay jó barátja, Ócsva alatt sebet kapván haza vitetett Torna várába. Ez a ritka ember zsold nélkül szolgált. Nem úgy a többi, kiket ígérettel, szép szóval kellett buzdítani. Két hónap alatt jelentékeny diadalokat aratott a király által minden alkalommal külön megdícsért főkapitány, kit a török készülődésének híre még fokozottabb tevékenységre ösztönöz. Marcz. 4-én Hadadnál Némethy Ferenczet és Báthory Istvánt, nagy hamarsággal túlerőt tudván gyüjteni, teljesen tönkreveri s Balassával együtt emberben, hadi szerszámban tömérdek zsákmányt ejt. A nagy vereség oka Némethy volt, kiről a csatától vonakodó Báthory azt mondotta, hogy «most inkább hallgat a maga kevélységére, mint okosságára». Zay haditerve e győzelem után az vala, hogy Kolozsvár felé indúl és János Zsigmondot kiveri Erdélyből; Balassa azalatt az ingadozó Jánospártiakat nyeri meg, s mindketten osztoznak a gazdag zsákmányon. János Zsigmond megijedt e veszteség hallatára, annyival inkább, mert az a párt, mely veszedelem hírére rögtön kész a zendülésre, Balassával már tárgyalt. Időközben felzaklatta a budai s temesvári basákat, kik nagy későre készülődtek s csak akkor indúltak meg, mikor János Zsigmond magyar hada már tönkre volt téve. A vajda titokban fegyverszünetet kéretett Ferdinándtól, s Zaytól.


JÁNOS ZSIGMOND
MAGYARORSZÁG VÁLASZTOTT KIRÁLYA.
Ő felsége metszet-gyűjteményében levő rézmetszetről vett másolat.


Zay, Miksával egyetértve ellenezte a békességet. Itt az ideje Erdély visszafoglalásának, ha most nem kísértjük meg, mikor a moldvai vajda hátba foghatja a gyenge «királykát» s Magyarország felől mi verjük, a török ugyan nem ad második meggondolkozási időt. János Zsigmond czélját érte; az óvatos Ferdinánd nem akart semmit sem koczkáztatni, s a tüzelő Miksa is engedni volt kénytelen. Ebben a válságos időben mutatta ki a 22 éves beteges János Zsigmond, hogy még sem az a cretin, milyennek ellenségei állítják.

János Zsigmond atyjának s anyjának összes jó tulajdonságait örökölte, melyek csodálatos vegyülékké alakúltak benne. Atyjától azt a szívós hatalomhoz való ragaszkodást és ambitiót örökölte, mely Szapolyaynak csak olyan sajátsága, mint Ferdinándnak. Fia olyan állhatatlan és kétségbeeső, mint amaz, sőt még olyanabb, mert hozzájárul az a szeszélyes puhaság, mely anyját annyira jellemzi.

A fiatal fejedelem tud lelkesedni, amellett nyílt eszű, minden szépet és jót hamar befogadó fej. Ha kell serény és bátor, öt nyelvet tud: magyarul, olaszul, németül, lengyelül és oláhul, «szeret lovagolni s a lovat úgy megüli, hogy országában senki sem jobban; a dárdát derekasan forgatja s lőfegyverrel szívesen mulatozik, ebben a kelevézjátékban nem múlja felűl őt senki; futásban, tánczban kitünő, szereti a küzdő játékot, bár ebben sokan túl tesznek rajta.» A mellett szereti a zenét s a lanton is jól játszik.[119] Nevelése finom és sokoldalú, de az ifjú fejedelem kicsi korától kezdve eszköz tökéletlen anyja kezében, majd meg labdája egy vele minden tekintetben rendelkező pártnak. Mindenki üldözi, a gyönge, képzelődő királyocska épen a benne rejlő vis inertiænél fogva Erdélyből egy másfélszáz évre terjedő külön testet alkot s a vallások közti ingadozásával ugyancsak a vallásszabadságnak XVI. századbeli eszményét valósítja meg.

Íme most is: 1562-ben ingadozó trónját egy fegyverszünettel menti meg. A fegyverszünet ápril 12-től kezdve egy évre szólt. Zayék győztek, a Tisza vidéke kezökben volt, de elmulasztották az alkalmat, hogy Erdélyben kezet fogva a belső forradalommal, urakká legyenek. János Zsigmondnak szabad keze lett s vezérei leverték a Zay Ferencz barátja: Székely Antal támasztotta forradalmat. Különben a fegyverszünet a három harczoló fél közt nem sokat jelentett. A török keveset törődött azzal, hogy mit végzett Zay az ő hűbéresével, a budai és temesvári basák még ha tudtak is a Konstantinápolyban kötött békéről, melyet öt évi fáradozás után ép e napokban eszközölt ki Busbecq, nagy haddal támadták meg Szatmár-Németi várát zsákmányt és földet foglalandók a maguk szakállára. Zay védelmezte a várat. 20 napig tartott az ostrom. A törökök ugyancsak kemény rohamokat tőnek, felgyújtották Németi városát, mely a nagy szél miatt teljességgel megégett és keményen szorították a várvédőket. Az ostrom végefelé már poruk és élelmi szerük is fogytán volt és Zay kétségbeesetten kéri a segélyt. A vár valószínűleg elesett volna, hogy ha a törökök meg nem ijednek a császári felmentő hadak gyülekezésétől és sietve el nem vonulnak a vár alól. Ez alatt az egész országban dúlt a háború, Mágocsi Gáspár és Bebek György Balogváralján foglyúl estek. Bizonyos kedélyességgel írják az egykorúak, hogy most a béke és fegyverszünet idején több vér foly, mint igazi háború alkalmával. A vagyonbiztosság eszméje mintha csak eltűnt volna az emberek köréből. Az ellenpártit kirabolni a király nevében, nemcsak érdem, de kötelesség; az adott szó beváltását húzni halasztani pedig diplomacziai remeklések tárgya s rendesen csak akkor váltják be, ha a végszükség kívánja. Koczkajáték ez, melynek végét nem lehet előre látni. Az egyes vezérek alatt szolgáló hadsereg teljesen megbízhatatlan. Zayék maguk emberségéből folytatják a háborút, embereiket maguk pénzéből fizetik s mikor segélyadást kérnek a császártól, azt felelik nekik «megtanúlhatták volna már, hogy a megyei segélyadásban mennyit lehet bízni», a császárnak pedig nincs pénze, hogy zsoldosokat fogadhasson. Nagyon természetes akkor, hogy ezek az urak onnan veszik a pénzt, a honnan legkönnyebben kapják. Nem kímélik még a maguk parasztjait sem. Ha fogytán van az élelem, Zay legjobb barátjaitól hajtják el a csordákat. Ezek még jól járnak, mert Zay legalább mentegetőzik előttük, de ki segít a szegény paraszton, kin az adót egy esztendőben kétszer-háromszor is megveszik? Legnagyobb tolvajok és rablók szabadon garázdálkodnak, mert hát szükség van rájuk. Apró zsarolásokon kezdi egyik másik adószedő s mikor befolyásos úrrá lesz, a császár s az erdélyi fejedelem emberei vetekedve keresik kegyét, kínálva őket adományokkal és tisztességgel. Csak olyan szomorú a sz. kir. városok sorsa. A főkapitány úr legelőbb is ezeket fizetteti meg, rájok íratván a királylyal, ha szűkében van a katonának. Legtöbbet nemes Kassa városát zaklatják, minduntalan jön a parancsolat, hogy fogadjon fel azonnal ennyi és ennyi katonát.

A felvidéki és tiszai társadalom már belé törődött ebbe a nyomorúságba s minthogy a hatalmi viszonyok következtében változásra nem volt kilátás, a társadalom is ilyen hitetlenné, kétszínűvé, lelketlen és elvtelen tömeggé vált. A nemzet erejét még csak az a törhetetlen katonai vitézség mutatja, melyet úgy németekkel, mint törökökkel szemben, minden alkalommal kifejt. Rabúl esett főurak, sebekkel borított zsoldosok, még a parasztság is, nem a haláltól féltek, csak elvesztett anyagi előnyeiket siratják. Ennek a társadalomnak középpontja most Zay Ferencz, a király teljhatalmú képviselője. Annak, hogy többet nem tett, nem ő az oka. Bécsből folyton tartani kellett őt; ha rajta áll vala, ő félretéve minden fegyverszünetet, bátran neki rontott volna János Zsigmondnak, kiírtott volna mindenkit, a ki nem a császárral tart. Csakhogy Bécsben ismerték a helyzetet. Miksa már ekkor meg volt győződve, hogy Erdélyben a német fegyverrel semmire sem mehetnek; meg kell várni János Zsigmond halálát. Ebben az értelemben csitítják a folyton békétlenkedő Zayt s ilyenkor még azt is megteszik, hogy a hátralékos zsold egy részét kifizetik. Személyét Bécsben most is csak úgy kedveli az öreg király és fia, mint konstantinápolyi követsége után s fiát Pétert, midőn Miksa cseh királylyá koronáztatására küldi Prágába, atyja kedvéért nagy pompával, kitüntető szívélyességgel fogadják. A folyvást gazdagodó, takarékos Zayban különben nagyban működik a társadalmi ambitió, elannyira, hogy 1562-ben épen a fegyverszünet idejére egy különös kérelemmel járul Ferdinand elé.

A báróság nagy dolog volt, a főkapitányság, a királylyal s fiával való közel barátság tisztességet adtak a külső világ előtt, de ő nagysága többre vágyott. A német birodalom tagja akart lenni; nem azért mert ebből hazájára hasznot várt volna, hisz ő s társai legjobban ismerték, mennyit ér a szent birodalom ereje, még kevésbé anyagi előnyökért, hisz ez még több terhet rótt volna rá, hanem a méltóságért, a családi dicsőségért. Régi barátja Szentgothardi Márton udvari tanácsos később portai követ fogalmazta a kérést – Zay személyesen tán röstellette – s nem átallotta Heraclides példáját követni, hamis származását költvén a főkapitánynak. Írja, hogy Zay őse német volt és Mátyás király alatt jött a hazába s Nándor-Fejérvár közelében kapott birtokot. Magasztalta érdemeit s a felség különös kegyébe ajánlja.

Miksa király nem fogadta kegyesen a kérelmet, nem pártolta s a «Landtag» elé utasította. Meglehet, hogy fölöslegesnek tartotta Szentgothardi kérvényét, ki amúgy is kedvencze érdemeit dicséri, vagy bosszankodott azon a teljesen valótlan bevezetésen, mely Zayt németnek állítja csak azért, hogy befogadtassék német indigenának. Pedig volt alkalma Miksának Zay s egyéb kérelmeit olvasni, midőn pestmegyei jószágait, egyenes apai ősi jogon követeli. Ez a kis episod, minden következés nélkül múlt el; Zay mintha nem is tudott volna az egészről: régi buzgalommal végezte diplomácziai s hadi teendőit. 1562-ben a török béke s a fegyverszünet idején más dolga sincs Zaynak, mint a rablásokat feljegyezni, melyeket János Zsigmond emberei Balassán s Zay hívein elkövetnek. Az erdélyi vajda emberei viszont arról panaszkodnak, hogy a császár emberei zavartalanúl foglalgatnak az ő birtokokbúl. Balassa tisztjeire rágyújtják a házat; Menyhért úr és Zay viszont Tokajban szüretelnek János Zsigmond helyett. Kölcsönösen vádaskodnak, úgy hogy Ferdinándnak kell közbelépni s békére inteni saját kapitányát s a fejedelmet. János Zsigmond és Zay egymással soha sem egyeznek meg, azért mert egyik sem hiszen a másiknak. Amaz Zay követének Szerdahelyi Mátyás, mislyei prépostnak, mikor ez felpanaszolja a békeszegéseket, (Gyulafehérvárott nov. 19.) azt feleli hogy ők azt máskép tudják. Zay viszont midőn Erdélyből új ajánlatot tesznek neki, rájok sem hederít. De egészen elkeseredik, mikor azt látja, hogy a lázongó székelyeket leverik s hogy János Zsigmond Bebek György kiszabadításán munkál, azon férfiúén, kinek még a felesége Patócsy Zsófia[120] is ellenséges indúlattal van ő felsége iránt, emberei pedig passiv ellenállással bosszantják, mást nem tehetvén ellene. Érdekes alak ez a Bebek Györgyné, méltó életpárja egy ilyen semmi és minden párton lévő főembernek. Mikor férje a török kelepczébe esik, úgy igazítja dolgát, hogy a császár emberei bízzanak benne szegény árva özvegyben. Zayt nem vakította el, de az éles látású diplomata még sem tudta mit véljen ez asszonyról. Mialatt a Ferdinánd-pártiak haboztak, Bebekné titokban János Zsigmonddal alkudozott s az erdélyi politika, Balassa árúlására viszonválaszkép Bebek áttérésével felelhetett.

1563-ban Zay Ferencznek inkább a főkapitányság diplomácziai részéből jutott ki, a háború szünetelt. János Zsigmond békeért alkudozott, s Zay a zászlós úr, ki maga külön csapatot szerelt föl, s a banderiumtartás alól nem váltja meg magát pénzzel,[121] mint nagy úr előkelő szerepet visz az ifjabb király pozsonyi megkoronáztatásánál. II. Lajos szerény udvarnoka, az egyszerű végbeli huszár, ki kölcsönökkel tartá fenn családját, s fiatalabb korában a mindennapi szükséggel küzdött: a király első tanácsosainak egyikévé lett, s fényes kassai háztartása egyik középpontját képezi a felsővidéki magyar társadalomnak. Most van hatalmának s befolyásának tetőpontján; Bécsben tőle kérnek hadi s nemzetközi politikai ügyekben tanácsot, Erdélyben félnek tőle, Moldvában Heraclides hálálkodik neki szóval, pénzről azonban szó sem lévén, azt az 1135 darab ökröt, melyet a despota küldött neki, a lengyelek egyetértve oláh rablókkal lefoglalták. A törökök jól ismerik, egyes bégekkel még Konstantinápolyban kötött barátságot, szavára adnak, itt-ott egy szép ló, egypár nyereg-szerszám, Zay részéről meg csecsebecsék járják kölcsönös ajándékkép. Az ország rendei nagyra veszik, hogy magyar a kassai főkapitány; hiszen könnyű volt a XVI. századbeli magyarságnak eleget tenni. Egy kis hizelgés, nehány czím, jókor adományozott birtok s úgy ment minden, a hogy Bécsben akarták. Élénk bizonysága ennek az 1563-ki országgyűlés és Miksa megkoronáztatása, melyen Zay nagy pompával vesz részt.

1563 aug. 20-ára hívja össze Ferdinánd a rendeket. Biztosítani akarta fia trónutódlását, ki immár cseh és római király vala. Hosszas tárgyalások előzték meg az összehivást. Ferdinánd kétségtelenül az egyenes örökösödés elvét kívánta elismertetni, tanácsosai nagy habozva, szerényen a választás elvét hangsúlyozták. Már ezen az országgyülésen kitűnt, hogy az udvar kegyei által megnyert főbb rendüek, kik alatt a vagyonosabb, előbbkelőbb származásu polgári és katonai méltóságokat kell értenünk, elvi ellentétben állottak az alsóbb rendű, a törvény betüjéhez ragaszkodó kis nemességgel. A főbb rendüek a törvény betüjét csak akkor tartják meg, ha érdeköknek kedvez s nagyon hűen fejezi ki a közvélemény egyik részét Szentgothardi Márton említett folyamodása,[122] midőn azt mondja: «azt hiszem, hogy bajainknak egyik oka az végtelen szabadság, mely Magyarország régi törvényeiben foglaltatik. Midőn a szabadságot minden szabad és tiltott eszközzel meg akarjuk tartani, ezen törekvésünkben elvesztjük magát a szabadságot.» Ehez a jószágokkal kielégíthető főuri párthoz tartozik Zay, mely Ferdinándnak úgy a királyválasztási, mint a nádori kérdésben enged. A püspökök s a főbb rangúak közt bizonyos érdekösszeköttetés adott irányt engedékenységöknek s midőn Oláh Miklóst kinevezik nádori helytartóvá, ugyan melyik II. Lajos korából való barátja erőszakolta volna tovább a választást? A megyeri nemesség, mely teljesen magára hagyatva, vérével és jobbágyai pénzével szolgál s alig hogy él, legjobban érezte az idők nyomoruságát; természetszerüleg ragaszkodik a törvény betüjéhez, mely birtokának jogczímét s az ország adózási kérdéseit legalább szabályozza. Politikai súlyának, az egyéni emelkedésnek alapja a régi törvény és jogszokás; a szabad választás elve századokon át meggyökeredzett e zajos és a maga jussát nem engedő hadban. Ezeket nem lehetett capacitálni, csak eltartani. Úgy is történt. Az udvar teljes győzelmet aratott. Miksát egyhangulag proclamálták királylyá, Oláh Miklós pedig királyi helytartóvá lett. Nem lehet ezt másból megmagyarázni, mint a főbbrendűeknek Miksához való ragaszkodásukból, kik elvégre is társadalmi súlyuknál fogva kezökben tartották az alsóbbrendű nemességet.[123]

Vén Pozsony városa alig látott még olyan tengernyi népséget, mint 1563 szeptember havában, midőn a karok és rendek, a vidéki lakosság, számos külföldi vendég, osztrák, cseh, morva, sziléziai, luzsiczai és német birodalmi csapatok nagy serege gyűlt össze a koronázási ünnepélyre.

Kisasszony napjára, melyet a magyarok ősrégi időktől fogva menyegzőkre és családi ünnepélyekre szerencsés napnak tartottak, határozták a koronázás napját. Ferdinánd, az öreg császár, és fia óriási kísérettel indultak meg Bécsből. Augusztus 30-ról 31-re virradólag lóháton érkezett Miksa Rudolf és Ernő fiaival, testvéreivel Károly és Ferdinánd főherczegekkel. Felesége a királyné udvarhölgyeivel négy gyönyörű kocsin foglalt helyet. A díszmenet élén fekete bársony öltözetű aranylánczos paizshordók lovagoltak, rojtos alabárddal kezükben. Ezeket követték a jelen lévő német fejedelmek, grófok, mágnások, lovagok és tanácsosok szolgái, hármasával egymásután.

Sorjában következtek utánuk a cseh, morva, sziléziai, luzsiczai lovagok díszöltözetben; azok után az udvari és salzburgi érsek cselédsége; majd még az osztrák örökös tartománybeli urak.

A negyedik csapatban trombitások, dobosok, az előbbkelő hivatalnokok és a Rosenberg cseh gróf 300 lovasa következett. Ezután jőve a császári ház, előttük a tescheni, a két münsterbergi herczeg, a ligniczi herczeg, s az idősebb plaueni fejedelem. A menetet bezárták: hat zászlóalj bécsi díszcsapat s a csillogó mellvértű királyi testőrség. Fényes volt a királyi bevonulás, de a mi uraink, főpapjaink ragyogó pompája mindeneket felülmúlt. A magyarokat Zrínyi Miklós vezérelte. Az urak ruházata csillámlott az aranytól és drágakövektől, nyereg-szerszámzatuk kis vagyonnal fölért. Cselédségök huszáröltözetben, oldalán karddal, kezében lobogós kopjával, festői kíséretet képezett. Az urak különféle színű szűk bársony nadrágot viseltenek, a láb széleit körülfutó, kivágott aranyrojtos czipőkben, drága kelméjű dolmányokban, drága csattokkal, horgokkal és gombokkal rajta, aranyos övekkel, fényes mentékben, drága tollu forgós kalpagokban jelentek meg. Mindenki legbecsesebb, legértékesebb darabjait öltötte fel. A kifejtett fény és pompa megmutatta, mily óriási kincs volt gazdag uraink birtokában s a külföldi követek nem győzik eléggé csodálni a magyarság imponáló magatartását.

Szeptember 1-én hajón érkezett meg Ferdinánd. Tahy Ferencz a vérlovon ülő öreg király előtt vitte Szent István kardját s a néptömeg nagy rivalgással üdvözölte a végtelen hosszúságú menetet. A koronázás ünnepélye ugyancsak a régi székesfehérvári királyi koronázások szertartásai pontos megtartásával ment végbe.

Kora reggel a királyi várból a főtemplomba vonult a koronázási menet. Elől Keglevich Mátyás vitte a bulgár lobogót, utána a tersaczi gróf Frangepán Bosznia zászlaját; azután Kerecsényi László gyulai kapitány Szerbia; ruszkai Dobó István Slavonia, Bánffy László Horvátország, Báthory István Slavonia, Bánffy László Horvátország, Báthory Miklós Dalmátia és Zay Ferencz Magyarország zászlajával. «A zászlósok után jött a horvát régi arany királyi pallossal Perényi Gábor; utána jövendő volt Erdődy Péter, horvát és szlavoniai bán, az apostoli kereszttel, de betegeskedése következtében (csak ez napon betegedett meg) az apostoli kereszt vitele elmaradt. Következett Zrínyi Miklós gróf az almával, után a köszvényes sánta Báthory Endre a kristály golyóban végződő kormánypálczával (ezt köszvénye miatt emberei egy székben czipelték), majd a koros Batthyány Ferencz, a legelőbbkelőbb magyar mágnás, kit öregsége miatt szintén székben vittek, az ősrégi magyar koronával; ezeket követte egy sorban három hirnök, a középső a római, az oldalvást lévők magyar és cseh királyi hadi öltönyben. Utánuk következett Tahy Ferencz, magyar főlovászmester, a kivont királyi karddal, végre pedig Miksa király.»

A koronázási szertartás gyönyörű időben déli 12 óráig tartott. Először fölkenték, aztán karddal övezték körűl; majd fejére tevék a koronát; elmentek a ferenczrendiek zárdájába, hol több magyar nemest lovagokká ütött; a Szent Mihály kapu előtt megesküdött, hogy a rendek szabadságait épségben tartja s a koronázási dombon megtette a szokásos kardvágásokat. «Csak mielébb Buda felé» hangzott fel harsányan a tömeg közül.


MAGYAR FŐÚR A XVII. SZÁZADBÓL.
Theökeöly Sebestyén 1172-iki nemes leveléről.
A XVI-diki századi főúri viselet az orsz. levéltárban őrzött Theökeöly Sebestyén-féle
1572-ben kelt nemes levélről másoltatott színnyomatra.
Színnyomat.


A nagy királyi díszebédnél nemes ifjak szolgáltak fel, köztük Zay Ferencz fia, Zay Péter is, kit a király asztalnokává nevezett ki. Másnap a királynét koronázták meg s az azt követő nagy ebédnél Miksa a magyar urakkal együtt egy nagy megaranyozott ezüst vederből ivott. Két napi pihenő után fényes lovagjátékokat tartának, szeptember 13-án pedig lóversenyt, melyben a magyar urak kiváló részt vettek s a kassai főkapitány is daliásan ülte meg a lovat.

Zay Ferencz nem sokáig időzhetett Pozsonyban, mert Kassán ő is családi ünnepet volt ülendő. Leányát Annát október 31-én vezette oltárhoz «katholikus szokás szerint» Adorjáni Csáky Pál. Vejéhez különös uton jutott. Csáky Pál rendkívül gazdag ember, ki Fráter György kincseinek egy részét magához vette, midőn patronusát Castaldo megölette. Az övé volt az ősrégi Adorján vár. Politikailag nem erős character, ami természetes, mert ép a határszélen lakott. Tahy Ferencz 1553-ban Ferdinánd hűségére térítette ugyan, de később birtokaira való tekintetből a János Zsigmond pártjára állott s 1562-iki hadjáratában csapatjával Báthory Miklós seregében részt vett. A hadadi vereség alkalmával Zay elfogta s Kassára vitte. A főkapitány házánál szívesen fogadták az előkelő gazdag urat s nem tekintették rabnak. Kivált Zayné bánt vele nyájasan s nagyon megszerette az alapjában véve jó lelkű, gyöngéd és művelt urat. A rabságnak az lett a vége, hogy Csáky uram vőlegényévé lett Zay Annának s a raboskodás lakadalommal fejeződött be.

A menyegzőt nagy fény és pompa közt ülték meg, melyen részt vett Kassa város tanácsa és az egész felvidéki nemesség a minden rendű és rangú atyafiság. Maga a császár egy kókusz billikomot küldött ajándékba, melynek fedelére a koronás kétfejű sas s a billikom oldalaihoz a két szárny vala illesztve aranyos ezüstből. A fiatal pár Adorján várába költözött s egy esztendővel később a boldog férj már azt írta anyósának: «hogy a kegyelmes Uristen meglátogatott és megszeretett bennünket egy szép leány magzattal szent Katalin aszony napján». A férj hozzáteszi: «remélem és hiszem, hogy az kegyelmes Uristen megadja, hogy még ennél többet is mutathatunk Ti Kegyelmeteknek». Zayné kis unokájának szép fátyolokat és csipkés fehérneműt küldött, melyért szép köszönetet mond neki leánya e képpen: «ha az Uristen élteti a mi szép leányunkat, ennyivel több szolgáló leánya leszen Te Kegyelmednek szerelmes asszonyom, szerelmes anyám».

Az öreg Zay nem sokáig örvendhetett a családi boldogságának, Moldvából rosz hírek érkeztek. Az ő neki sokkal tartozó despotát Sucsavában nagy török sereg s János Zsigmond segédhadaival körülvette. A vajda amily ügyes és ravasz, ha ír, oly ügyetlen és együgyü mikor harczolt: felbőszíté maga ellen a magyarságot, Dévai Péter kapitányukat megsebzi, mire a székelyek megboszankodván, szabad elmenetel s oly feltétel mellett, «hogy ezentúl János Zsigmondot szolgálják», feladják a várat s kiszolgáltatják a despotát. A despotát lenyakazták, fejét vetélytársa Tomsa, János Zsigmondnak küldötte, ki úgy újjongott «hogyha a török császárt látta volna nem örvendezhetett volna különben». Mondják azt is, hogy János Zsigmond nagy lakomát csapott, s így kiáltott fel: «Ugyan kihúzók ő felségeik legnagyobb tollainak egyikét».

Tagadhatatlanúl veresége volt ez a császárnak; az új moldvai vajda: a győztes Tomsa nem tarthatta magát, megöletett. Sándor a régi vad zsarnok következett utána, ki János Zsigmondnak, a havaselvi vajdával, a sánta Péterrel együtt jó barátja; egyesülve a porta segélyével s a lengyel barátságos neutralitás mellett hatalmas ellenség ez a liga. Szulejman politikája győzött ismét, saját kegyenczeivel buktatta meg «Phæton»-t. Zay végtelen sajnálta, hogy nem segítette az ő «drága» deszpotját, de nem volt pénze, s elkésett.


28. SZUCSAVA ÉS HERACLIDES BUKÁSA. SOMMERBŐL.
Szucsva és Heraclides bukása. «Vita Jacobi despotæ Moldavorum reguli» Sommer János által írt
s Wittembergben Petrus Albino Nivamontius által kiadott és Forgách Imre trencsényi főispánnak ajánlott munkából vétetett.
Van benne több czímer, Zrínyi Miklósnak egy rosz képe s a Phæton, melyhez Aledatus András írt epigrammot.
E könyvben igen sok becses historiai anyag közt le vannak nyomva Sommer elegiái is s az a családfa,
melyet a despota Brasóban 1558-ban egy nagy lapra nyomatott.


Ez a kudarcz nem hűtötte le Zay moldvai politizáló kedvét. Volt Balassa udvarában egy Zokol (Szakuly) nevű oláh vajdafi, ki az oláhok valamelyik fractiója a despota bukása után fejedelmének hívott. Ennek nem kellene több 3000 forintnál, s biztosra veszi, hogy Laszki segélyével kiveri az új vajdát. Csakhogy Miksának elég volt egy Heraclides, több kalandra nem vágyott. Zay és Balassa legalább annyit tettek, hogy János Zsigmond bosszantására mindenkép Sándor vajda ellen dolgoztak. De bármily kitünő szolgálatokat tudott tenni a törökismerő Zay: az erdélyiek vetekedtek vele ravaszságban. Ő és Balassa csak akkor tudták meg az ügyek állását, mikor már késő volt. Bebek Györgyöt János Zsigmond bizony már kiszabadítá, felesége is tudott már róla, mikor Zay poharazás közben megtudja a dolgot, megeredvén a jó hegyaljai bortúl János követének nyelve.


SCHWENDI LÁZÁR cs. k. fővezér.
Ortelius Chronologiájának 1604-iki kiadásában levő rézmetszet után.


Azonközben 1564 julius 25-én meghal Ferdinánd.

Halála a párttusákban, itt a Tisza vidékén a küzdő felekre nem tett valami nagy hatást. Évek óta megszokták már Miksát tekinteni irányadónak. Új király alatt új adományra lehetett kilátás. Zay megsiratta Ferdinándot, de a bánkodásra még most nem sok ideje maradt. Báthory István, különb vezér valamennyiöknél, folyvást zaklatta Zayékat s mikor Balassával oda jártak Tokajon a szüretre, rajta ütött a védtelen Szathmáron s megvette egy csomó várral: Atyával, Hadaddal egyetemben. A koczka fordúlt most már Zayékon volt a védelem sora. Zay mindeddig csak localis háborút folytatott, serege magyarokbúl állott, csak tűzmesterei valának németek s olaszok. Miksa végre elhatározta, hogy a csetepatézásnak véget vet s János Zsigmondot végleg megfékezi. Erre a magyarországi hadsereg nem volt elegendő s ehez «stratéga» hadvezér is kellett, mert bizony a bécsi udvar még a hű és kipróbált magyarokat sem tartotta vezérségre valóknak. 1565 elején 7000 német zsoldost küldött János Zsigmond ellen s az összes felvidéki hadak kapitányának Schwendi Lázárt tette meg, kit Miksa régtől fogva ismert.

Schwendi régi svájczi nemes család ivadéka, 1522-ben született Baselben. Kora ifjúságától kezdve V. Károly zsoldosa. Vakon engedelmeskedő, igazi svájczi. 1548-ban gyermekkori barátját Vogelsberger Sebestyént – mert I. Ferencz szolgálatába állott – a császár parancsára kivégeztette. Ezért kortársai erősen megrótták, de ő a parancsra hivatkozott. Harczolt 1552-ben Magdeburgnál, 1558-ban St. Quentin és Grävelingen mellett. Protestáns létére II. Fülöp szolgálatában állott,[124] s mord katona létére türelmes elvű. A XVI. század úgynevezett «művelt katonái» közül való, kik relatiokat írnak, ragaszkodnak a parancsokhoz, de van vallási és politikai belső meggyőződésök is. Miksára nagy befolyással volt s a felsővidéki protestantismus meggyökeredzése sokat köszönhet neki. Magyarország hadi s politikai működése nem fényes. A jó főkapitány ismerhette a spanyol és franczia viszonyokat, de a magyar állapotokba sehogy sem találta be magát. Minden jóakarata mellett a magyar urak nem szerették, ő meg elvből sem követte tanácsukat, még akkor sem, ha veszély volt a késésben. Mint zsoldos és idegen nem nézte soha: hol s mennyit vegyen seregének élelmet, a pórnép s a városok egyaránt érezték szigorú intézkedéseit. Katonának jó, csak önfejű, s nagyon óvatos. Szervezni tud, pattantyúsai derekasan állják meg helyöket. A törökkel nem mer kikötni, mert ismeri előnyeit s azzal szemben, a maga németjeinek gyöngéit.

Most két főkapitánya volt Miksának a felső vidéken: a táborban levő Schwendi s a magyar hadak tényleges Kassán székelő főkapitánya Zay. A katonai fővezérlet Schwendi kezében volt, alája rendeltettek: Balassa, Perényi, Báthory Endre; Zay velök ment, de már csak mint élelmi és hadi főbiztos. Végig küzdé Schwendiékkel a győzelmes tokaji hadjáratot, intézkedett az elfoglalt várak kijavításáról, szorította a kassaiakat bor s kenyér szállítására, mustrálta a huszárságot, melynek lándzsája mindig hiányzott, eligazította János Zsigmond követeivel a megkezdett békealkudozások idején a felmerűlt panaszokat. Schwendi mozdúlni sem tud nélkűle, Zaj a fej, Schwendi a végrehajtó. Schwendi nem is győz érte hálálkodni Miksánál, milyen híve neki Zay, milyen erélyes értelmes ember. Pedig Zayt sértette Schwendi fővezérsége. Négy évig kínlódott az erdélyi ügyekkel, 1562-ben fényes katonai sikereket mutat föl, ő téríti át Balassát, János Zsigmond hatalmas oszlopát s most egy idegen eretneket tesznek a kassai hadak élére, épen mikor a kassai főtemplomot kirabolják? Nem az eretnekség bántotta, hanem, hogy ő ki közvetlenűl érintkezik a Felséggel, a zászlós úr, most egy jövevénynyel osztja meg hatalmát. Már 1565 végén unja ezt a terhes szolgálatot. Családi bajok is keserítik. Felesége a gyermekekkel Ugróczon gazdálkodik, kedves Anna leánya alig esztendős házasság után meghalt. Azután látta, hogy azok a viszonyok, melyeknek létjogosultsága ellen ő egy emberöltőn át fegyverrel s practicával oly szívósan küzdött, Erdély, mindinkább izmosodik. A kényszerűséget most már ő is elismerte. Veje Csáky Pál, megint Erdélylyel tart, «mi bennünk is istenes lélek vagyon, inkább kivánnók a keresztényeknek minden javát – így ír[125] hogy sem mint a pogányokét, de mi rajtunk, kik e földön laknak, istennek nagy ostora vagyon ez világ szerint; mert egyik féltől sem oltalmaztatunk, hanem rontatunk, az sok nyomorgattatásnak és kárvallásnak miatta nem tudunk mit mívelni, hanem csak nyögünk, mert senkitől nem látunk oltalmazást» mit is csináljon az ilyen szerény tűz és víz közt lakó ember? Szolgál mind a kettőnek: apósát kéri, hogy a királyi területen lévő birtokait oltalmazza meg, János Zsigmond tanácsosaival pedig erdélyi jószágai iránt váltson jó szót. Zay megnyugodott benne, illusiói tünedező félben vannak…


29. TOKAJ OSTROMA 1565-BEN ORTELLIUSBÓL.
Tokaj ostroma Orteliusból van véve az 1604-ki kiadásból


30. A KASSAI DÓM.







VII.
AZ UTOLSÓ ÉVEK.


Zay belefárad a hosszas szolgálatba. – Zay positiója az 1568-ki társadalomban. – Viszonya Verancsicshoz. – Ugróczi otthona; felmentése. – Felesége betegeskedése, halála. – Kassai dolgok. – Másodszor nősül. – Csöndélet, halála, temetése. – Zay önmagáról. – Utóhangok.


31. RÉSZLETEK ZAY-UGRÓCZBÓL.


Oly hosszú küzdésbe belefáradt a buzgó és serény főkapitány, mint királya nevezni szokta. «Bár a hatalmas isten énnekem ne adta volna érnem szerelmes leányom halálát; mert én arra való bánatomban és keserüségemben félszeg ember vagyok» írja vejének. Az 1566-diki török hadjárat már nem azt a kalandos szellemű, erélyes főkapitányt találta Kassán, a milyen Zay valaha volt. Most már nem csak az ország dolgai, de még a saját ügyei is elfárasztják. Péter fia nélkül mozdulni sem tud. Háromszor is kéri elbocsáttatását a kassai terhes szolgálat alól. Miksa anyjának ezen fényes érdemekben megőszült szolgáját nem ereszti, szüksége van rá; «várja meg a csendesebb időket», ezzel marasztja. Nem nélkülözheti tanácsát az ilyen hű embernek. Hogy megengesztelje, megmaraszsza, minden jóval biztatja, még hátralékos főkapitányi díjait is kifizetteti és abaujmegyei Boldogkő várát igéri neki. Maradt. A szigeti ostrom és János Zsigmond tokaji diversiója idején Zay is megtette kötelességét, résen állott s a mennyire tőle telt, teljesítette azt, a mit Schwendinek kellett volna tenni: szervezte az ellenállást. Csakhogy a főkapitány már nem bírta a terhet. Negyven esztendei szakadatlan katonai szolgálat megviselte, szemevilága megromlott, bántja a köszvény. Haza vágyódik. Leveleinek hangján átcsillámlik a vágy, mennyivel inkább szeretné Ugróczon családja körében csöndben eltölteni azt a pár évet, a mit a sors számára még meghagyott. Szeretné látni sólymait, az ugróczi fenyveseket, hol a szarvas és bölény bőven tenyészik, szeretne kürtöseivel a rengetegben vadászni. Idegessé teszi a kassai városi tanács huzavonája, boszussá a zsoldos had, mely senkinek sem engedelmeskedik. Megutálta az embereket, kik az ellenség győzelmén örülnek, hogy új pártváltoztatással ujabb adományt nyerjenek. Zsémbel még a királyra is. Új nemzedék nőtt fel körülötte s mint minden öreg, érdemes ember, kétszeresen érzi keserüségét annak a tapasztalatnak, hogy az ő ideje már lejárt. Már kéréseit sem teljesítik olyan gyorsan, mint az öreg Ferdinánd idejében, a ki szerette; egy-egy pörös ügye évekig húzódik, a prókátorok és conventek temérdek pénzt nyelnek el, s ha új adományra vágyódik, tizen huszan, érdemetlenek kelnek föl ellene. Miksa «az ő ifju királya» megváltozott; az is elvesztette bizalmát az emberek iránt, besugásokra hallgat. Alig van egy-két ember, kihez még szíve s a kegyelet vonzza. Csak a Verancsics iránt érzett barátság melegíti fel fásulni indult kedélyét. Buzgóan levelez vele, nem röstell nagy fáradsággal «pogány pénzeket»[126] kerítni kedves barátjának, viszont Verancsics is megőrzi szívében Zay iránt való szeretetét. Midőn 1567-ben második konstantinápolyi útjára indul «kegyelettel emlékezik vissza az együtt töltött időre s végtelenül sajnálja, hogy most nem mehetnek együtt».[127] Bizonyos ideális vonás van a kettőjök közti barátságban, mely az élet alkonyán kiengesztel azzal a kapzsi XVI. századbeli vagyonszerzővel, aki királyának ezt írja: «Legyen bőkezű és kegyes, jutalmazza meg negyven évi szolgálatáért, ha nem teszi, élte végén kénytelen lesz örökös könnyeket hullatni, hogy oly sok szép időt elvesztegetett».[128] Mert az öreg már türelmetlenkedik, hogy ő aki folyton a császár pártján állott, most egy hitvány kis várért esztendeig kénytelen várakozni s hánytorgatni érdemeit. Adósai iránt zordonabb lesz, hitelezőit várakoztatja s ha rajta üthet az erdélyieken, vagy a törökön, öleti, vágatja őket. Török foglyokkal egész kereskedést űz. A temesvári és budai pasákkal üzleti összeköttetésben áll s rendesen ő neki van több török foglya, mint amazoknak keresztyén. Mi több, valamennyi elfogott török rabnak ő az ágense. Kérdjük most, nem annak a végzetnek boszuló keze működik-e akkor, midőn évekkel később két vitéz deli fia Zay András és Zay Lőrincz hosszú ideig sinylődik török rabságban, viselve a súlyos lánczot atyjuk vétségeért?

Otthonában: Ugróczon is rosszúl folyt a gazdálkodás. Szegény felesége töri, zúzza magát, temérdek baja van a megyével és rakonczátlan szolgáival; már is betegeskedik. A jobbágyság is azt hánytorgatja, hogy ha urok sokáig nem jő haza, bíz ők világgá mennek. A gyermekek már felnőttek, de ki gondoskodik majd a lányokrúl? Zay mindenkép szabadulni akar Kassáról; de 1568 folyamában még mindig ott marasztja Miksa. Schwendivel ugyan jó barátságban élnek, de a svájczi már megunta Magyarországot s maga is el-elkivánkozik, az apró-cseprő bajokat pedig mind Zayra bízza, kit Kassán egy ideig még az is visszatart, hogy számos követelését nem hajthatja be. Mielőtt hazamenne, különféle vásárlásokat akar tenni. Felesége azonközben rendre panaszkodik, hogy tisztjei csalják, s belső cselédjei már a pohárszékben lévő holmit is lopogatják. Sem a bilincsverés, sem a kínzás, jelesül a vizbebuktatás és a csigárahúzás, melyet tolvajoknál alkalmaztak, nem pótolta Zay távollétét. Végre ütött a szabadulás órája. Karácsony havának harmadik napján jött a nagypecsétes királyi parancs, mely Zay Ferenczet hű szolgálatai kegyes elismerésével fölmenti a kassai kapitányság alól. Zay egyenesen Bécsbe siet, hogy azután családjához térjen vissza. Nagy öröm van Ugróczon. Tudván, hogy Zay Pozsonyba is elmegy részt veendő a diéta tárgyalásaiban, két hintót, két kocsit, társzekereket küldenek a rég nem látott családfő elibe. Zay meg akarta várni a diéta végét és török vérlovakból gyönyörű négyes fogatot s hintót állított össze a pápai nuntius számára. De nem várhatta meg a gyűlés eloszlását. Egymásután jött a staféta Ugróczról azzal a szomorú hírrel, hogy a nagyasszony beteg.


32. FÖLDSZINTI SZOBA ZAY-UGRÓCZON.
ZAY PODHRAGY. A KÁPOLNA BELSEJE.


Szegény Zaynét a nagy fáradság, a sok boszuság és a gyorsan fejlődő kór leverte lábáról. A szomszéd asszonyok összesereglének, találgatván mi baj emészti? Bossányi Kristófné asszonyon egy csalhatatlan szert próbált: nyúlbőrt meleg vizben megázatván, meglágyított; azután mézet meleg tejben egybekavarván, erre reá cseppentette s úgy tette a nagyasszony fájós mellére. De ez sem használa. Zay már csak haldokló feleségét láthatá. Alig fordult újra az esztendő: a Garay-nemzetség utolsó sarjának koporsója fölött felfordították az aranykígyós czímert. Zay Ferencz özvegygyé lett, árvákká gyermekei s még árvábbakká az a sok ezer tót jobbágy «ez a különben oly rideg, kedélytelen faj», mely jóltevőjét siratta a jóságos, türelmes földesasszonyban. Egyike volt azon nőknek, kiket mindenki szeretett, ki senkinek rosszat nem tett s az életet sok rosz oldaláról ismervén, másokkal nem érezteté keservét.[129]

Zay nem ért rá a busúlásra. Sokkal inkább a nyilvánosság embere, semhogy leverje ez amúgy sem váratlan csapást. A XVI. század magyarja, ki alig talált hazája földjén egy talpalatnyi helyet, hol teljes nyugodtsággal lehajthatta volna fejét, inkább megbarátkozott a halál eszméjével, mint a későbbi civilisatio embere.


33. FÖLDSZINTI SZOBA A ZAY-UGRÓCZI VÁRBAN.


A Zay Ferencz-féle kedély, az «Isten adta, Isten elvette» eszmében növekedett fel, az mérsékelte jó-, vigasztalta balsorsában. Nem is engedték szomorkodni. Péter fia levette atyja válláról a gazdaság terhének egy részét, a pénzbeli ügyeket is ő végzi, László, Miksa udvaránál van nemes úrfiakkal, világot látni. A leányok közűl már csak egy van otthon, Borbála, az is jegyben jár Petróczy Miklóssal. Az öreg Zayt, alig hogy megsiratta hitvesét, máris hivták Kassára. Rueber az új főkapitány nem tudott boldogúlni. Nem ismerte a viszonyokat, s német voltáért sem látták jó szívvel. Ferencz úr azonban Bécsbe ment igazítani peres ügyeit, onnan az országgyűlésre indúl, hol fontos dolgok vannak készülőben.

Bécsben súgnak-búgnak egy összeesküvésről, már az év elején rebesgetik, hogy nehány előkelő úr János Zsigmonddal czimborál Miksa ellen. Rueber Dobó Istvánt az egri hőst és Balassa Imrét egy áruló sugdosásai s koholt levél alapján gyanusítá az erdélyiekkel czimborálással, erre kellett neki Zay, ki az erdélyi dolgok minden csínját bínját ismerte. Csakhogy Zay nem ment el, mert haragudott Rueberre, a ki a Zay bérelte dézmát a kapitányság részére lefoglalta. Péter fiát küldte maga helyett, ki az összeesküvésről csak később értesűlt. Ekkép Zay az egész Dobó-féle merényletbe nem volt beavatva, s csak akkor tud felőle, mikor októberben elfogják Dobóékat. Dobó emlékezteti régi «szerelmes pajtásságukra» s ártatlanságának kiderítése érdekében pozsonyi fogságából novemberben közbenjárásra szólítja fel.[130] Megtette, de nem hallgattak rá.

Míg Pozsonyban ily váratlan dolgok történtek, Zay Ugróczon tartózkodott a «szegény puszta házban».[131] Megunta árvaságát a nagy várban, honnan gyermekei csaknem mind kiszállingóztak. Feleségre vágyott. Hamar választott. Szeme egyik elhunyt barátjának szép özvegyén akadt meg: Báthory Andrásnén. Báthoryné erdélyi nemes családból való, Mindszenthy Katalin, s férje első feleségénél Thurzó Annánál volt «udvari fráj», házi kisasszony, a mint ma neveznék. Zay még Kassán ismerte. Az özvegység közelébb hozza őket s az egybekelés hamar megvolt. Október 23-án már megülték a lakodalmat, a gyászév miatt nagy csöndben. Péter – úgy látszik – nem vette jó néven ezt a hamaros menyegzőt, mert el sem ment arra: atyja gyöngéden szemére is veti. Az új menyecske különben nagyon előrelátó, s házassági szerződésben az esetre, ha Zay uram előbb találna meghalni, javaiban való szabad rendelkezését fentartja s özvegységére tisztes eltartást köttet ki.[132] Nem volt különben semmi baj, mert Péter nagyon megszerette mostoháját s atyja halála után is híven gondját viselte.[133]

Urával Katalin asszony jól élt. Nemsokára Borbála leányuk lakodalma is megtörtént, de ez már trombitások és hegedüsök muzsikája mellett.


34. A ZAY-UGRÓCZI KASTÉLY ÉS TEMPLOM.


Csöndességben éltek így közel esztendeig. Egy kis fiacskájuk született: Miklós. Ferencz úr olykor vadászgatott s igazította jószágai dolgát, javítgatott, szépítgetett várán. Királya, magányában sem feledkezik meg róla, fölkeresi levelével s érdemeiért László fiát tünteti ki, a hol csak szerét teheti. A csöndélet nem tartott sokáig. Betegség fogta el a fáradt vitézt. 1570 október havában kitört rajta a nehéz kór. 10-én éjfélután három órakor kiadta lelkét, felesége s Péter fiának karjai közt.[134]

Kiterítették fényes ravatalra. A képirók megfestették czímereit, a lovagtermet bevonták feketével. Az ugróczi várőrség éjjel nappal őrizte a drága tetemet. Eljött a környék apraja nagyja megbámúlni a díszes öltözetben fekvő, kezében keresztet tartó, halott zászlós urat. Testét bécsi doktorok bebalzsamozták. Temetésén jelen volt fél Magyarország, királya sajnálta, családja megsiratta, barátjai szomorkodtak s irígyelték vagyonát, de igazában senki sem siratta meg, mint a hű Luka János, huszár bajtársa a saxoniai harczokban, a ki igazán szerette.[135]

*

Végig kísértük Zay Ferenczet bölcsőjétől, mely az alsó Duna vidékén ringott, koporsójáig, melyet a Kárpát völgye fogadott ölébe. Magasztaltuk benne a jó katonát, elismertük elvhűségét, megmagyaráztuk emelkedését, tartozunk-e még egy epitaphiummal? Nincs rá szükség. Megírta ő maga, nem kell ahoz magyarázat, párhuzam, mentegetés, phrasis. Az embert ismerjük meg belőle, a ki élt s küzdött.

Ekképen szól önmagáról:

«az én jószágom és marhám nem ősömtűl, sem atyámtúl, sem anyámtúl nem maradott, mert azt mind török bírja, hanem enszolgálatommal leltem». [136]

S ezzel lebocsáthatjuk tetemeit a kripta mélyébe, melynek ajtaja okt. 29-ik napján zárúlt be fölötte.

*

A zay-ugróczi völgyben van egy szelid lejtésű halom. Azon áll a római katholikus templom szerény épűlete, a háttérben örökzöld fenyves díszlik, köröskörűl erdős hegyeken akad meg a szem.

A templom mellett áll a kripta, mely a Zay-nemzetség halottait őrzi.

A völgyben gyárak füstje kavarog, fürész és kalapács hangos munkája hallszik. A régi vár düledezik, a régi kor lakói közűl csak a vércsék és sasok maradtak hozzá hívek.

Zay Ferencz a «serény bajnok» ki mindezt megszerezte, nyugodtan álmodhatja örök álmát. A miért ő harczolt a maga hite szerint: az «ország megmaradásáért», az mindeddig sértetlen. Utódjai a munka harczát vívják ugyanazért a czélért…


35. ZAY LŐRINCZ RABLÁNCZA, MELYET STAMBULBAN VISELT.
Az utolsó fejezetet diszesítő képeket Dörre a helyszínén vette fel.
Ez utóbbiak Dörre rajzai után.




Jegyzetek

  1. PESTY Frigyes: Az eltűnt régi vármegyék. I. k. 254.[VISSZA]
  2. U. o.[VISSZA]
  3. Dr. KELEK djakovári püsp. titkár leírása után.[VISSZA]
  4. PESTY, u. o. 263. l.[VISSZA]
  5. A budai káptalan előtt 1513-ban Gyentyey Dragul Gergely a kis Zayt bemutatván, erre bízza, hogy ítélje meg hogy hány esztendős. S a káptalan bizonyság-levelet adott róla, hogy nyolcz éves. Pozsonyi kápt. levéltár. Protocollum Budense Nr. 3. 1510-1522.[VISSZA]
  6. NAGY Iván – k. – l., a családi levéltárnok és gr. ZAY Károly adatai nyomán.[VISSZA]
  7. Okleveleinkben ennek a nemzetségnek nyomát nem leljük. Csábító a hasonlatosság a Woja és Loya, a Zay s a Vay név hangzása közt, sokat adott a föltevésre, hogy a két család egy törzsből ered. Korábbi adatok híján csak annyit mondhatunk, hogy a család a XIV. században már szerepel, Csömöri Zay Demeter fiai. Miklós és Albert, bennülnek már a pestmegyei csömöri jószágban, sőt 1388-ban az Egerváryak és Petheők részére 210 frtért magokhoz váltják. 1449-ben Hevesmegyében él az ezen ágbeli Zay János özvegye Margit; kinek pörében Hunyadi János oszt. igazságot. A XVI. század elején ismét egy Zay János ura e szép jószágnak. A fóti és czinkotai határokig terjedő jó bortermő uradalomhoz tartoztak: Csömör, Iváncs, Sápnak fele, Vároknak háromnegyedrésze, Örvösd, Tisza-Gyanta, Almágy, egy szép halastó, megannyi a mai váczi járásban találtató telep. Csömöri Zay János jószágokat a csömörin kívül bírt még Borsodban, Abaújban s Gömörben is. Ezeket 1512-ben zálogba vetette Márki Szilveszternek s feleségének 60 arany forintért. A híres paphegyi szőlőkből meg Zay Miklós egyet 1516-ban a budai dominikanusoknak hagyott. A fenmaradt oklevelekből következtetve az 1449-ben már néhai Zay Jánosnak két fia volt, ugyancsak Zay János, ki a pestmegyei jószágot tartotta meg és Zay Péter, a ki a Dráva mellékére házasodott, feleségűl vévén Lankai Kamarás Borbálát, a Lankai Kamarás Mihály és Szentpéthery Dorottya leányát. Ezen a réven kerűlt Zay Valkóvármegyébe, de azért a pestmegyei atyafiságot sem hanyagolta el: a veszendőbe ment csömöri jószágokra még a XVIII. század folytán is igényt tartván.[VISSZA]
  8. 1516-on túl (Zay-ugróczi levéltár A. 68) már nincs nyoma.[VISSZA]
  9. Zay-ugróczi levéltár. 6/I.[VISSZA]
  10. Zágrábi tart. lev. Hosszú-Bács (Bacsinze), Peklénd, Kamand, Kanotha, Pegye.[VISSZA]
  11. Zay-ugróczi levéltár 1511.[VISSZA]
  12. U. o. J. 60-62. 64.[VISSZA]
  13. Kivált az udvari kamarával szemben. Orsz. Lev. Benignæ Res.[VISSZA]
  14. Zay-ugróczi levéltár. A. 1516.[VISSZA]
  15. U. o. J. 1/6.[VISSZA]
  16. DEÁK Farkas: Magyar hölgyek levelei.[VISSZA]
  17. Bursa Cracoviensis. 17. 60. lap.[VISSZA]
  18. FAVARO Antal páduai egyetemi tanár értesítése szerint a páduai egyetem külföldi hallgatóiról vezetett jegyzék csak 1545. kezdődik.[VISSZA]
  19. Szerémi emlékiratából is kitetszik, hogy a magyar jellegű Dráva s Dunamelléken jobbára mindenki értett e két nyelven.[VISSZA]
  20. Zay-ugróczi levéltár. G. II/I.[VISSZA]
  21. II. Lajos és udvara. Irta Dr. FRAKNÓI Vilmos. 1878. 34. l.[VISSZA]
  22. Az Landorfejérvár elveszésének oka e vót és így esött.[VISSZA]
  23. Családi lev. B. 116. A Pöstyéniek 1550-ben kihaltak; Zay e jószágait 1559-ben ismét visszakapta. (U. o. G. v. I.)[VISSZA]
  24. Családi lev. J. I.[VISSZA]
  25. Orsz. lev. kincs. oszt. B. R. Mart. 4. aug. 23.[VISSZA]
  26. État militaire ottoman, depuis la fondation de l’empire jusqu’a nos jours par. A Djevad Bey I. Constantinople 1882. 56. l. és a nyugati források nyomán SALAMON F.: Magyarország a török hódítás korában. 105. l.[VISSZA]
  27. Egykorú kútfő: MEYNERT: Das Kriegswesen der Ungarn. 135. l.[VISSZA]
  28. MEYNERT i. m. 135. l.[VISSZA]
  29. Zay-ugróczi levéltár, könyvgyűjtemény: 179.[VISSZA]
  30. Régi magyar költők tára III. 207. (505).[VISSZA]
  31. Orsz. Levéltár, Ben. Res. fol. 9.[VISSZA]
  32. Zay-levéltár F.[VISSZA]
  33. Esztergomi kápt. levélt. Lad. 65. fas. 3/3 s Lad. 28 fasc. 5/8 és Családi Lev. F. I/6. 7.[VISSZA]
  34. Családi lev. A. 89.[VISSZA]
  35. Családi levéltár, Garay-osztály.[VISSZA]
  36. Lakodalmak a XVI. és XVII. században. RADVÁNSZKY Béla, Századok, 1883. 207. l.[VISSZA]
  37. Családi lev. G. C/39.[VISSZA]
  38. U. o. C6/6.[VISSZA]
  39. Történelmi Tár. 1879. 192. l. Közl. KÁROLYI Á.[VISSZA]
  40. Családi lev. Vegyesek.[VISSZA]
  41. Gr. KEMÉNY József: Irodalmi Kalászok. – Die Anfänge des ungarischen Buchhandels. Eugen ÁBEL. Ung. Revue. 1883. 177.[VISSZA]
  42. Családi levéltár. Kgy. 159.[VISSZA]
  43. Nádasdy Tamás nádor családi levelezése. KÁROLYI Árpád és SZALAY József. 1882. XIX. l.[VISSZA]
  44. Melanchton és magyarországi barátai: FRAKNÓI V. Századok. 1874. 149. l.[VISSZA]
  45. Kimerítő alapos rajza: KÁROLYI Á: «A német birodalom nagy hadi vállalata Magyarországon.» 1886.[VISSZA]
  46. Családi lev. I(8).[VISSZA]
  47. Hans SACHS: Das Lied von Pest. Nürnberg. 1542.[VISSZA]
  48. Családi levéltár. F. 4. 10.[VISSZA]
  49. U. o.[VISSZA]
  50. Családi levéltár. F. II.[VISSZA]
  51. Századok. 1875. 202. THALY K. közlése.[VISSZA]
  52. U. o.[VISSZA]
  53. KÁROLYI Árpád tanúlmánya. Magyar huszárok a schmalkaldi háborúban. Századok. 1877. 642-654. ll.[VISSZA]
  54. Károly császár hada Saxoniába, ott kúrfirstnak megfogása. TINÓDY Sebestyén összes művei. RMKT. 195/6.[VISSZA]
  55. Családi lev. F. 4/II.[VISSZA]
  56. RMKT. 196. l.[VISSZA]
  57. KÁROLYI Á. i. m. 648. l.[VISSZA]
  58. Családi lev. F. 12.[VISSZA]
  59. KÁROLYI i. m. 652. l.[VISSZA]
  60. TINÓDY i. m. 201. l.[VISSZA]
  61. KÁROLYI Á. i. m. 849. TINÓDI i. m. 203. l.[VISSZA]
  62. Fasc. 6/19. Egyik adósságát 100 forintot s egy vég posztót 1553-ban csinálta, mikor megnősült. Régi Magyar Nyelvemlékek Tára. II. 104. l.[VISSZA]
  63. MEYNERT, i. m. 137. l.[VISSZA]
  64. Orsz. Lev. NKA. 17/2.[VISSZA]
  65. A középkori várak leírására nézve útbaigazít CZOBOR B.: Magyarország középkori várai. 1877. Századok.[VISSZA]
  66. Családi lev. Vegyesek.[VISSZA]
  67. Családi lev. F. 54.[VISSZA]
  68. U. o. 7. 6/9.[VISSZA]
  69. U. o. 6/10.[VISSZA]
  70. Főforrás: GYÁRFÁS J.: Dobó István Egerben czímű értekezése, melyben a muzeumi levéltárban őrzött számadások is felhasználtattak. Budapest, 1879. 1-82. lapokon.[VISSZA]
  71. Dobó mint főudvarbíró külön 400 frtot kapott.[VISSZA]
  72. Családi lev. Baray Miklós levele. 1550. F. 412.[VISSZA]
  73. GYÁRFÁS, i. m. 13. l.[VISSZA]
  74. Orsz. Lev. Ben. Res. 1550. 268/9.[VISSZA]
  75. Orsz. Lev. Instructiones Camerales. Fol. 7. I. és Art. XII. 1550. 22. 27. 31.[VISSZA]
  76. Családi lev. F. 4/13.[VISSZA]
  77. 1550. decz. 26. Családi lev. F. 3/2.[VISSZA]
  78. VERANCSICS: Memoria rerum stb. összes munkái. II. kötet, 53. l.[VISSZA]
  79. VERANCSICS, i. h.[VISSZA]
  80. TINÓDY, i. h. 207.[VISSZA]
  81. Családi levéltár F. 13-15.[VISSZA]
  82. VERANCSICS, i. m. II. 96. l.[VISSZA]
  83. Családi levéltár. F. I/2.[VISSZA]
  84. GYÁRFÁS István, i. m. 78.[VISSZA]
  85. Az Landor-Fejérvár elveszésének oka e vót és így esött. VERANCSICS, II. 184. l.[VISSZA]
  86. U. o. 181. l.[VISSZA]
  87. Szalay L. volt az első, ki Zaynak tulajdonítá «Landor-Fejérvár elvesztését,» melyből Verancsics a maga hasonló tartalmú dolgozatát írta. Gyanítása teljesen igazolt, a dolgozat egészen Zay stylusa, orthographiája, eszejárása s a mi fő saját kezeírása, telve correctiokkal. Kortársa volt az ott szereplőknek, szülőmegyéje határos volt a színhelylyel. Valószínűleg 1530-1542 közt írta, mikor sokat járt-kelt az alsó Duna vidékén, Verancsics a Dunán lefelé utaztában érdekkel hallgatta, mennyi apróságot tud Zay a valkómegyei pártokról. (A kézírat a M. N. Muzeum kézírattárában. Fol. hung. 96.)[VISSZA]
  88. A követségre vonatkozó adatok: VERANCSICS Antal összes munkái között III. IV. és Itinera Constantinopolitanum et Almasinum ab Augerio Gislenio Busbæquij etc. ad Solimanum Turcarum Imperatorem C. M. oratore confecta. Antverpiæ. 1581. és HAMMER: Geschichte des osmanischen Reiches, továbbá FORGÁCH F.: Rerum Hungaricarum sui temporis Commentarii. 1788. és ISTVÁNFFY.[VISSZA]
  89. BUSBECQ szerint pásztorok, hajtók, kik rablóknak csaptak fel, a török renden lévő rablók martalócz név alatt szerepelnek.[VISSZA]
  90. Antiquitates asiaticæ, accedit monumentum ancyranum per E. CHISHULL., London. 1728. pag. 165. (Bécsi udvari könyvtár.) Említi Hammer is i. m.[VISSZA]
  91. Családi levéltár. F. f. I/3.[VISSZA]
  92. VERANCSICS összes munkái. IV. köt. 161-164. l.[VISSZA]
  93. HATVANI, III. 37. skk. ll.[VISSZA]
  94. FRAKNÓI: Magyar Orsz. Emlékek. III. 482. l.[VISSZA]
  95. SZILÁGYI S.: Erdélyi Orsz. Emlékek. I. 481. l.[VISSZA]
  96. Magyar levelestár I. kötet, szerk. SZALAY Ágoston 179/80. l.[VISSZA]
  97. Csal. levéltár. Missiles 55.[VISSZA]
  98. VERANCSICS és ZAY e négy esztendő alatt összesen 6937 aranyat kaptak fizetésként, de ezen felül nagyon sokat költöttek a magukéból. Családi levéltár. Fasc. V. 2.[VISSZA]
  99. Családi lev. Frs.[VISSZA]
  100. Családi lev. 16-17. ll.[VISSZA]
  101. Csal. lev. F. 7. 22. [VISSZA]
  102. U. o. F. fas. 4/18.[VISSZA]
  103. Családi lev. 6/II.[VISSZA]
  104. KÁROLYI és SZALAY V.: Nádasdy Tamás levelezése. 50-52. l. Családi lev. Missiles.[VISSZA]
  105. FRAKNÓI: M. Orsz. Emlékek. IV. 186. és Decr. Ferd. X. 1559. 38.[VISSZA]
  106. Csal. lev. Missiles.[VISSZA]
  107. U. o. s Magyar Leveles Tár.[VISSZA]
  108. Vita Jacobi Despotæ Moldavorum reguli descripta a Johanne Gommero Pirn. edita sumptibus Domini E. Forgach baronis a Gymes. Wittemberg. Crato. 1587. (Muzeumi könyvtár. Turc. 253.) ENGEL: Geschichte der Moldau und Walachey. II. 196. FORGÁCH F. Comment 270. l.[VISSZA]
  109. Valószínűleg a Brankovicsok családjából. Sándor vajda felesége révén atyafiságot tartott Zrínyi Miklóssal is.[VISSZA]
  110. Brassó városi lev. 1550. jun. 6. levél.[VISSZA]
  111. Családi levéltár, bécsi cs. és kir. titkos levéltár Hungarica osztálya (ennek adatait KÁROLYI Árpád és PETTKÓ Béla barátaim szívességének köszönöm), a kassai városi levéltár, FORGÁCH: Comentarii és ISTVÁNFFY elbeszélése, SZILÁGYI: Erd. Orsz. Em. II. kötet. 140. lap. Az oláhok közűl Sturdza foglalkozott vele numismatikájában. ALECSANDRI V. meg egy színjátékot írt róla «Despot-Voda» czím alatt. Bukurest. 1880.[VISSZA]
  112. Csal. lev. F. fasc. I/4. Báróságot kaptak előtte a Thurzók (1550.) Majláth (1548). Dobó (1553), Gersei Petheő (1549), Horváth (1559), Kerechenyi (1559), Ráthkay (1559) s véle egy évben Paksy, hív naszádos kapitány társa. (TAGÁNYI K.: Turul I. 85.) Czímere ekkor megbővíttetett: az I. negyedben az ostromló vitéz, a II-ikban nyilt koronából oldalt kihajló vörös mezű két kar, mely kardot tart, a közben egymás fölött három korona, a III. ezüst, a IV. arany mező.[VISSZA]
  113. Schematismus Cleri Cassoviensis. 1840,. 8. l.[VISSZA]
  114. Történelmi Tár. FRAKNÓI V.: Henckel János, Mária királyné udvari papja.[VISSZA]
  115. Deliberatiode negotio Transylvanium a filio Joannis recuperandi cum succursu Despotæ. 1561. Közölve Forgách Ferencz historiájában (Akademia, Scriptores XVI.) MAJER F. 542. l.[VISSZA]
  116. Források: FRAKNÓI Vilmos: Huszár Gál Óvártt, Kassán és Komáromban. Századok 1876. 22. l. SZILÁGYI S.: Adatok Huszár Gál életéhez Történelmi Tár 1884. IV. és a kassai városi s bécsi titk. levéltárak.[VISSZA]
  117. SZALAY J. és KÁROLYI Árpád i. m. XX.[VISSZA]
  118. SZILÁGYI S.: Erdélyi országgyülési emlékek II. 166. l.[VISSZA]
  119. Keresztény magvető, Kolozsvártt. 1863. JAKAB Elek. «János Zsigmond élete és uralkodása». 177. l.[VISSZA]
  120. Patócsi Zsófia életrajzát l. NAGY I. «Losonczi Phönix» 1852. 107. l.[VISSZA]
  121. Századok. 1877. 674. l.[VISSZA]
  122. 1562. aug. 3. bécsi titkos levéltár.[VISSZA]
  123. FRAKNÓI i. m. IV. 398-415. l. és KRIŽKÓ Pál az 1563-ik évi koronázási ünnepély «Századok» 1877. 27. l. LISZTHI János leírása Bél adparatus 303. és KOVACSICS: Scriptores minores 128-144.[VISSZA]
  124. V. JANKÓ: Das Leben Lazarus von Schwendy, Bécs. 1871. VERANCSICS krónika 108. l. ISTVÁNFI, FORGÁCH.[VISSZA]
  125. Csal. lev. Missiles.[VISSZA]
  126. Csal. lev. Missiles. 1565. decz. 17.: «Továbbá a pogány pénzek szerzése felől értem azt, mit nagyságod ír: bizony ha énnekem volna örömest oda küldeném, de mostan nincsen: vala ugyan alkalmasan énnálam, de mind elajándékoztam; ide az mi földünkön nem találják, hanem Erdélyben, ott is szűk és drága, az ezüstöt két annyin örömest elveszik a mit érne, és az aranyat háromannyin». CSÁKY Pál levele.[VISSZA]
  127. VERANCSICS munkái. V. kötet. 2. l.[VISSZA]
  128. Bécsi titkos levéltár. 1567 febr. 8. Hungarica.[VISSZA]
  129. Oratio funebralis occasione mortis III. D. B. Garay, M. D. Zay uxor. Csal. lev. kézirat.[VISSZA]
  130. Csal. lev. M.[VISSZA]
  131. U. o. 13.[VISSZA]
  132. Családi levéltár.[VISSZA]
  133. A szép özvegy azután még kétszer ment férjhez: Bánffy Lászlóhoz s Balassa Andráshoz, megannyi öreg úrhoz.[VISSZA]
  134. Családi levéltár. Végóráiról jegyzéket fia Péter vezetett, közölve Régi Magyar Nyelvemlékek Tára. II. 220. l.[VISSZA]
  135. Csal. lev. Missiles. okt. 28.[VISSZA]
  136. 1569. Csal. lev. F.[VISSZA]