ELSŐ FEJEZET. (1570-1590)


I.



Pázmány Péter származása. Ősei. Szülei. Születése. Várad jelentősége, Pázmány Péter mostoha anyja. Szántó István jezsuita atya működése Váradon. Polemiái. Pázmány Péter megtérése. A születési hely befolyása szellemi fejlődésére. – Pázmány a kolosvári collegiumban. Belépése a jezsuita-rendbe. – Tanulmányai Bécsben és Rómában. Bellarmin befolyása. A kor-események hatása.


2. NAGY-VÁRAD.


A MAGYAR nemzet életének azon válságos napjaiban, mikor a honfoglalás dicsőségteljes bevégzésével, európai fönmaradásának biztosítékait készült megalapítani: ősi hitét és ázsiai szervezetét a nyugati kereszténység vallási és állami intézményeivel fölcserélni; az átalakulás nagy munkájában Gejza fejedelmet és szent István királyt külföldről bevándorolt számos előkelő férfiú támogatta.

Ezek soraiban kiváló helyet foglalnak el HUNT és PÁZMÁN testvérek, kik vitéz fegyveresek élén Svábországból a Szentföldre indúltak; de Gejza kérelmére megtelepedtek Magyarországban, a merre útjok átvezette. Csakhamar jelentékeny szolgálatot tehettek új hazájoknak. Szent István fejedelemsége kezdetén, vezérei voltak a seregnek, mely a pártütő Koppány törzsfőt diadalmas hadjáratban legyőzte.

Jutalmúl terjedelmes birtokokat nyertek a Garam és Ipoly partjain; majd utódaik az ország egyéb vidékein is bőségesén részesültek királyi adományokban. Nevezetes családok származtak le tőlök; egyebek között a Forgáchok, Kubinyiak, Pázmányok.[1]

Az általok betöltött dicső hívatás, mintegy örökségkép szállott át egyik késő unokájokra. Pázmány Péter bíbornoknak volt föntartva, hogy a szó és a toll hatalmával a megrendített kath. egyház és a hanyatlásnak indúlt tudományos műveltség restauratoravá legyen Magyarországon, melyet ősei hatszáz év előtt fegyverökkel a keresztény civilisatio csarnokaiba segítettek vezetni.

A PÁZMÁNY-családdal legelsőbben a XIII. század elején Biharmegyében találkozunk, hol a Sebes-Kőrös folyó mentén, a család nevét viselő, most már nem létező, népes helység körül terültek el birtokai.[2] Ezeket a XIV. század elején tetemesen gyarapította PÁZMÁNY ISTVÁN, Róbert Károly udvarnoka, kit uralkodója, Inert lovagi párviadalban három fogát kiütötte, három faluval kárpótolt.[3]

Ettől fogva a család nemzedék-rendje egy századra terjedő hézagot mutat. 1410-ben Pázmány András szolgabírói tisztet viselt. 1467-ben Pázmány Péter három fia az ősi birtokokra adomány-levelet eszközöl ki; egyikök Mátyás király udvarában nevelkedett.[4]

A Pázmányok ettől fogva Biharmegye legelőkelőbb birtokosaihoz tartoznak; az alispáni hivatal apáról fiúra száll családjokban.[5] A megyei közönség bizalma megnyerésének eszközei, a tekintély és népszerűség megalapításának tényezői között bizonyára nem hiányzott az ékesszólás, mely Biharban mindenkor kiváló becsülésnek örvendett és jeles mestereket mutathatott föl.

Az a befolyásos helyzet, melyet a kiterjedésre és gazdagságra tartományokkal vetélkedő vármegyéjökben elfoglaltak, kielégíté ambitiójukat. A mohácsi vészt követő mozgalmas időkben sem használták föl a kedvező alkalmat, melyet a koronás vetélytársak mérkőzése az emelkedésre nyújtott. Nem szereznek új adományokat, de megtartják régi birtokaikat;[6] mind a két tény annak jele, hogy a fejedelmek hálájára nem kerestek újabb jogczímet, és nem adtak okot arra, hogy boszújokat vonják magokra. Különben is szerencsétlen rokonaik: a bakó keze által kivégezett Ártándi-testvérek, az orgyilkos tőre által elesett Czibak Imre véres árnyai elűzhették a nagyravágyás kísértéseit.

Panaszi PÁZMÁNY MIKLÓS a XVI. század hatvanas éveiben a család feje, nagyatyja és atyja nyomdokaiba lépett. Megyéje területén és szolgálatában élte le napjait; a megyei hivatalok rangfokozatain az alispáni állásig emelkedve. Lakhelyéül a Várad közelében fekvő Panasz helység szolgált, melynek most már nyomát sem találjuk. Majd a vidéki nemesség nagy részével, a törökök dúlásai elől biztonságot keresve, Váradon telepedett meg, hol a városban háza és egyik külvárosban curiája volt.[7] Ide hozta nejét MASSAI MARGIT-ot, kinek családja az olaszországi Massa őrgrófoktól származtatta magát, és a XIV. század óta Arad, Békés, Bihar-megyékben nagy birtokokat szerzett.[8] Itt született első gyermekök, PÉTER, 1570 október 4-dikén.[9]

II.



Pázmány Péter születési helye a XIV. századtól kezdve az ország legjelentékenyebb városaihoz tartozott, a mit földrajzi fekvésének előnyei és a természet kedvezései mellett, a szent László alkotása iránt kiváló kegyeletet tanúsító uralkodók pártfogásának és a főpapok culturai hatásának köszönhetett.

A mohácsi vészt követő időkben, míg az egész országra, a török támadások és polgári háborúk nyomaiban, a hanyatlás korszaka következett be, Várad. kivételes virágzásnak örvendett. Gyakran és hosszasan tartotta falai között udvarát János király. 1556 óta az Erdélyhez csatlakozott Tiszán-túli részek fővárosává lett, melynek vára, Temesvár eleste után, a keleti országrész védbástyáját képezte. Főkapitányai, kik egyszersmind Biharmegye főispáni tisztét is viselték, az ország legkiválóbb főurainak sorából kerültek ki: ketten, Báthori István és Kristóf, a fejedelmi székre emelkedtek.

Báthori Kristóf 1580-ik évi kiváltságlevelében hangsúlyozza, hogy Magyarországon alig létezik város, mely fekvésének szépsége, egyházi emlékeinek nevezetessége, lakóinak a béke és háború idején tett szolgálatai tekintetében Váradot fölümúlná. Kiemeli, hogy a lakók száma folytonosan szaporodik; a polgárok nem egyedül iparral és kereskedéssel foglalkoznak, mint más helyeken: előszeretettel szentelik magukat a fegyveres szolgálatnak, és a harczmezőn is vitéz tettekkel jeleskednek; a miért eddig példátlanúl álló kitüntetésben részesíti őket: mindnyájokat nemesi rangra emeli és czímerrel adományozza meg.[10]


3. NAGYVÁRADI ÉPÜLETRÉSZ IZABELLA PALOTÁJÁRÓL.

Egy németországi utazó, ki a század végén Váradot meglátogatta, «földi paradicsom»-nak magasztalja azt.[11]

De a város ugyanekkor nagy átalakuláson ment keresztül. A mint János-Zsigmond birtokába került: a protestantismus jutott benne uralomra. A püspökség és káptalan, a szerzetes-rendek és kath. lelkészek egymásután elköltöztek, be sem várva az 1566-diki tordai országgyűlés végzését, mely megállapítá, hogy «afféle egyházi renden való személyek, kik az pápai tudományhoz és emberi szerzéshez ragaszkodnak és abból megtérni nem akarnák, az ő felsége birodalmából mindenünnen kiigazíttassanak».

Várad a reformátió mozgalmainak egyik gyúpontja, zsinatok és vallási vitatkozások színhelyévé lesz. Hírneves, tudós férfiak foglalták el a lelkészi és tanítói állomásokat; élénk irodalmi munkásságot fejtettek ki, nyomdát állítottak föl, virágzó gymnásiumot létesítettek.

Biharmegye nemességének és Várad lakóinak túlnyomó többsége elpártolt a kath. egyháztól és Kálvin tanaihoz csatlakozott. Pázmány Miklóst és nejét is magával sodorta a hatalmas áradat. Fiokat szintén az új hitvallás szellemében nevelték.[12]

Pázmány Péter iskolai tanulmányait szülővárosának protestáns gymnásiumában kezdette meg, mely a debreczeni és sárospataki iskolákkal egyenlő magas színvonalon állott,[13] és KASSAI ZSIGMOND DÁVID-ban jeles tanítót bírt, ki Wittembergből nemcsak hittudományi, de magasabb classikai képzettséget is hozott magával.[14]

Vezetése alatt a rendkívüli tehetségekkel megáldott gyermek gyors és feltünő előmenetelt tett, dísze lehetett az iskolának. De míg sikerült megvetnie tanítványa szellemében a klassikai műveltség és a tudomány szeretetének szilárd alapjait; sem az ő oktatásai, sem felekezete lelkészeinek szónoklatai nem valának képesek benne vallása iránt benső ragaszkodást ébreszteni.

Az iskola és a templom hatását a család körében ellenkező befolyások gyengítették és ellensúlyozták. Anyját ugyanis korán elvesztvén, mintegy tíz esztendős volt, mikor atyja katholika hölgygyel második házasságra lépett.[15] Nőül vette TOLDI BORBÁLÁ-t, kinek a hősmondavarázsával környezett családja Biharmegye birtokosai között előkelő helyet foglalt el,[16] és egész Erdélyben s a Tiszán túl, a somlyai Báthoriakon kívül, az egyetlen főrangú család volt, mely összes tagjaival a vallás-újítás mozgalmai között a katholika egyházhoz állhatatosan hű maradt. A Toldiak vallásos buzgalmukról ismeretesek valának, és egyházuk érdekében nyílt határozottsággal léptek föl.[17]

Az a tény, hogy Biharmegye protestáns alispánjának választása katholikus nőre esett és ezzel kitette magát papjai neheztelésének, sejtetni engedi, hogy nem tartozott felekezete lelkesebb hiveihez, és arra utal, hogy erre mély vonzalom birta, mely a családi tűzhelynél, nejének fölényt biztositott.

III.



Épen azon időben, mikor Pázmány Péter atyai házába a katholika mostoha anya beköltözött és gyöngéd befolyását érvényesíteni kezdi: egy hatalmas szellemű férfiú lép föl Váradon, hol egymaga az uralkodó protestantismus ellen harczot indít, melynek hullámzásai éveken át elfoglalják a szellemeket.

Szent László városában a kath. hitközség nem enyészett el végképen. A polgárok kis csoportja hű maradt a kath. hithez, melyben a Báthoriak vallásos buzgalmuk példájával megerősítették; bár gyakori kérelmeiket, hogy papokat tarthassanak, a törvény tilalma teljesíteniök nem engedé.[18]

Csak, a mióta 1579-ben az erdélyi rendektől a jezsuiták megtelepítésére fölhatalmazást kieszközölniök sikerűlt, vált lehetségessé, hogy időnként egyes szerzetesek jelentek meg Váradon és a hitéletnek újabb lendületet adtak. Közülök SZÁNTÓ ISTVÁN atya hagyta a legmélyebb nyomokat.

Ő volt az első magyar, ki a Jézus-társaságba lépett.

Hő vágy töltötte el lelkét, hogy honfitársai örök üdvösségén munkálkodhassék, egyszersmind magát az üldözés és halál veszélyének tegye ki[19] aminthogy ez időben a rend tagjai az apostoli korszak lélekemelő látványát megújítva, versengve kérték elöljáróikat, hogy oly állomásokra küldessenek, honnan a vértanuság pálmája intett feléjök. Míg Bécsben ARISTOTELES philosophiáját tanította, sovárogva kereste föl képzeletében Erdély tájait, a hol alkalmas tér nyílt eszményei valósítására. Amint Báthori István fejedelemmé választatásáról értesűl, fölajánlja neki szolgálatait. Majd utóbb Rómába küldetvén, hogy szent Péter egyházában mint magyar gyóntató működjék, innen is folytonosan érintkezésben állott a fejedelemmel, és úgy őt mint a rend főnökeit is az erdélyi jezsuita-missió ügyének fölkarolására igyekezett bírni. Fáradozásainak sikerét különféle nehézségek késleltették; de azért római tartózkodása nem maradt nemzetére gyümölcstelen. Termékeny eszmét pendített meg: magyarországi papnövendékek részére Rómában nevelő intézet létesítését hozta javaslatba, oly módon, hogy a Coelius-hegyen fönnálló zárda, mely magyar Pálos-szerzetesek és zarándokok befogadására alapíttatott, de rendeltetésének többé nem felelt meg, papnevelő intézetté alakíttassék át. Páratlan szívósság és leleményesség jellemzi a czélja elérésére megindított actiót, melyben egészen magára volt hagyatva; mert még elöljárói sem részesítették támogatásban, sőt desavouálták, nehogy a Pálos-rend ellenséges érzületét vonják szerzetökre. Kifogyhatatlan türelemmel intézte a pápához és a bíbornokokhoz emlékiratait, melyek a legforróbb hazaszeretettől inspirálva, Magyarország természeti gazdagsága, népe dicső tulajdonságai iránt csodálatot, szomorú helyzete iránt részvétet kelteni valának hivatva. És igyekezetei nem maradtak eredménytelenek. XIII. Gergely pápa az 1577-ik év elején kiállította a római magyar papnövelde alapító oklevelét.[20]

Majd régi vágya is teljesűlt. Előljárói 1580-ban több társával együtt Erdélybe küldötték. Innen a következő év folyamán egy időre Várad jelöltetett ki néki működési helyűl.[21]

Lángoló buzgalommal szentelte magát hivatásának. Kitünő szónok lévén, prédikácziói nagy hírt és hatást biztosítottak neki. Szent-Egyed temploma, mely a város sok szentegyháza közűl egyedűl maradt a katholikusok kezei között, nem bírta az összesereglett hallgatóságot befogadni; szabad ég alatt, a temetőben kellett szószékét fölállítania. De a lelkész és hitszónok tevékenysége nem elégítette ki. A küzdelem volt tulajdonképen eleme, mely a veszélyek és diadalok kilátásával egyaránt érvényesíté rá vonzó hatalmát. Minden alkalmat megragadott, hogy a protestáns papokkal és tanárokkal vitába bocsátkozzék. Buzgalmában nem egyszer túllépte a mérséklet határait is. Rendtársai nemes paripához hasonlítják, melyet heve könnyen elragad, de azonnal fékezni is lehet.[22]

A váradi katholikusok – a jezsuita-évkönyvek szerint – az Úrangyala gyanánt üdvözölték. De előtte, kit Báthori István barátságának fényköre övedzett, a protestáns urak házai is nyitva állottak. Amint Campanus jezsuita provincialist, mikor Erdélyből Lengyelországba utazva Váradon megállapodott, maga Ghiczy János főkapitány nagy kitüntetéssel fogadta, úgy bizonyára Szántó atyát elhalmozta a vendégszeretet nyilatkozataival Pázmány Miklós alispán is, ki Báthori István- környezetében nőtt föl, és neje által még közelebbi kapcsolatba jött vele.

A jezsuita-rend, mely ekkor már érvényesíté az ifjúság szelleme meghódításának és irányozásának más intézmény által soha el nem ért hatalmát, ezt kezdettől fogva arra használta föl, hogy a főrangú protestáns családok fiatal sarjait egyházuk és rendjök számára megnyerni törekedett. Erdélyben is néhány évvel a jezsuiták megtelepedése után a protestáns rendeknek már elég okuk volt egyik országgyűlés végzéseiben (1588) panaszokra fakadni amiatt, hogy őket «nevelés ürügye alatt megfosztják gyermekeiktől és így hálójukba keríteni igyekeznek».[23]

Szántó atyának a proselyta-szerzők éles látására sem volt szüksége, hogy a gyermek Pázmány Péterben fölismerje azon tulajdonokat, melyek szemeiben az ő megtérésének a nagy vívmányok jelentőségét kölcsönözhették. Másfelől Szántó egyénisége kiválóan alkalmas lehetett arra, hogy mély benyomást gyakoroljon a gyermekre, kinek lelkében ugyanazon hajlamok és vágyak, ugyanazon erők és tehetségek szunnyadoztak, melyek a lánglelkű jezsuitában kifejezésre jutottak.

Kétségkívül a mostohaanya és a hittérítő összemunkálásának eredménye vala az, hogy Pázmány Péter élete tizenharmadik évében (1582) a katholika vallásra tért át.[24] De ha a magot ők hintették el és istenes buzgalmok napsugaraival érlelték; a termékenység minden kellékével megáldott talajt találtak a gyermek fogékony lelkében. Egész természete: a tekintély cultusával és történeti érzékével, megalázást és önföláldozást kereső aspiratióival: a kath. egyház hívei és apostolai sorába hívta őt. Atyja megnyugodott ezen tényben. Talán szívesen is látta, és azon reménység élteté, hogy fia jövendő életpályájára előnyös, ha azon egyház híve lesz, mely a nagy Báthori István lengyel királyban hatalmas pártfogót bír és azon szerzet védszárnyai alatt marad, melynek tagjai Báthori Zsigmondot, Erdély jövendő fejedelmét, nevelik.

Szántó atya váradi működésének eredményéről méltán megelégedéssel szólhattak a rend hivatalos jelentései.[25] Rövid idő mulva visszahivatott ugyan Gyulafehérvárra, de helyét Tőrösi György és Valora Márton atyák foglalták el; ő maga is az 1584-ik évben másodízben Váradra küldetett, és négy évet töltött ott, egy ideig két rendtársa által támogatva működésében.[26] A jezsuita atyák kétségkívül Pázmány Péter nevelésében és tanulmányai vezetésében is közreműködtek. De leginkább Szántó István példája és tevékenysége gyakorolhatott szellemi fejlődésére döntő befolyást.

Ugyanis ekkor Váradon ő indította meg jezsuita és protestáns írók között az első irodalmi polemiát, mely kétszázados harcz nyitányát képezi.

A váradi református egyház lelkésze, a tudós Beregszászi Péter, ki Wittenberg főiskoláján nyerte kiképeztetését, és a sárospataki gymnásiumnak soká tanára volt, nem maradt tétlen szemlélője azon hódításoknak, melyekkel a jezsuiták Erdélyben és Váradon dicsekedhettek, azon támadásoknak, melyeket a protestantismus ellen intéztek. Az 1585-ik év elején terjedelmes védiratot bocsátott közre, melyben a reformátió tanait a jezsuiták ellenvétéseivel szemben oltalmazza. Közvetlenűl azon zsinati beszéddel foglalkozik, melyet hat év előtt Szombathelyen tartott egy jezsuita atya; de a könyv egész szerkezete, a szenvedélyes hang, a személyes gyűlölet által sugalmazott kifakadások arra utalnak, hogy a Váradon működő jezsuiták tekintélyének megingatása, hatásuk ellensúlyozása képezi valódi czélját.[27]

Ugyanakkor egy naptárt bocsátott közre, és ehez versekben irt munkácskát csatolt, melyben a XIII. Gergely pápa által keresztül vitt naptárjavítást megtámadta, és egyúttal a pápaság intézménye ellen is ostromot indított.[28] Erre a kolozsvári jezsuiták prosában és versben visszatorolták a támadást.[29]

Beregszászi sietett folytatni a küzdelmet. Az 1585-ik év közepetáján megjelent válaszirata. Ebben a vita köre mindinkább tágult és fokozódott támadásainak hevessége, melyeket úgy «a hamis Krisztust hirdető jezsuiták», mint «a pápában megtestesűlt Anti-Krisztus» ellen intéz. És mivel a kolozsvári kiadványt Szántó Istvántól kapta, ő hozzá intézett rövid verssel zárta be, mintegy néki ajánlva válasziratát.[30]

Az ily módon odavetett kesztyűt Szántó atya készségesen vette föl. Hirtelen, tizenöt órai munkát fordítva rá, védiratot szerkesztett, és Beregszászihoz intézett nyilt levél formájában adta ki. A jezsuitákra szórt szitkokat Beregszászi személyére halmozott gyalázó szókkal fizeti vissza. A naptárjavítás helyességét indokolja; azután czáfolja a protestáns írók azon vádját, hogy a római egyház a «jószándékú hazugságot megengedi»; megvilágítja a jezsuitarend alapításának történetét; alapítója Loyolai Ignácz emlékét oltalmazza; ellenben a protestáns felekezetek alapítói ellen támadást intéz. És mivel Beregszászi azt a tételt állította föl, hogy a jezsuiták megtelepítése Magyarországra és Erdélyre súlyos csapást képez: Szántó atya nem habozott a jezsuiták működésének üdvös voltát egyenesen azzal indokolni, hogy ők «Kálvin, Luther és egyéb eretnekek hamis tanításait irtják». Végül a kath. egyháznak az oltári szentségről, a szentírás olvasásáról, a pápaságról és az ünnepek megszenteléséről szóló tanait védelmezte Beregszászi kifogásai ellen.[31]


BEREGSZÁSZI APOLOGIÁJÁNAK CZIMLAPJA.
(Az egyetemi könyvtárban lévő példányról.)

A vallási polemiától úgy a küzdő felek, mint a közönség figyelmét elvonta egyidőre a pestis, mely Váradon az 1585-ik év őszi hónapjaiban pusztított és a következő év elején megújult.[32] Szántó István, kinek oldala mellett működő két rendtársa a kórnak áldozatúl esett, hősi elszántsággal szentelte magát papi hivatása kötelességeinek: oktatva az egészségeseket, vigasztalva a betegeket, temetve a halottakat.[33]

De ezzel nem fegyverezte le a protestánsok ellenséges érzületét, melyet folytonos támadásaival élesztett, annyira hogy előljárói tarthatatlannak ismerték föl állását Váradon, és Gyulafejérvárra hívták vissza.[34]

Pázmány Péter már előbb Kolosvárra küldetett szülei által, tanulmányai folytatása végett. Alig lehetett tizenöt éves; mikor szülővárosát elhagyta, hogy oda többé vissza ne térjen; de innen magával vitte már is jövendő életpályája sikereinek minden föltételét; úgy a vallásos buzgalmat és harczvágyat, mint annak a tiszta, mondhatnók ázsiai magyarságnak jellemét is, melyet a biharmegyei nemesség századok folyamán, a civilisatió haladása és az állami intézmények átalakulásai közepett, megőrizett.

A családi tűzhelynél sajátította el a magyar nyelvnek azt az őserejét, mely kitörölhetetlenül vésődött lelke mélyébe; annyira, hogy miután hazájából kiköltözött és két évtizeden keresztül csak latin nyelven tanúlt és tanított, olvasott és írt, amint ismét első ízben intézi nemzetéhez szavát, oly erőteljesen használja a magyar nyelvet, mintha soha sem távozott volna a Kőrös partjairól. Innen hozta magával, írói pályájára, a magyar nép szellemének, képekben, hasonlatok- és közmondásokban őrzött dús kincseit; a magyar nép sajátságos gondolat- és érzület-világának mély ismeretét; a tréfák- és adomáktól sem idegenkedő derűlt hangulatot; – vagyis azon tulajdonokat, melyek szónoklatai és iratai csodaszerű hatását megalapítani fogják.

És itt vert lelkében a nemzeti és családi érzés is mély gyökeret, melyet később az idegen nevelés és a változott életkörülmények hatalma nem volt képes kitépni; úgy hogy mikor hosszú távollét után, a külföldről hazájába visszatér és a közélet terén első ízben föllép, oly hangon szólal meg, mintha a váradi megyeház ülésterme lett volna iskolája, és a nemesi szabadságok oltalmazása képezte volna élet föladatát. Az 1608-ik évi országgyűlésen történt, hogy mikor a jezsuita-rend száműzetése forgott szőnyegén, emlékiratot nyújtott be, melyben az ország alaptörvényei és a nemesség jogai felől mintegy leczkét ád a rendeknek; kijelentvén, hogy «ő maga a nemesi szabadságokra támaszkodva, míg törvényes módon el nem ítélik, az országból nem távozik».[35] Mikor pedig néhány évvel utóbb hazafiságát vonják kétségbe, mélyen sértve érezi és ekként oltalmazza magát: «Én is szinte oly magyarnak tartom magamat mint bárki más. Hazámnak, nemzetemnek böcsületét, csendességét szeretem, és Istentől óhajtva kérem. Az nemességnek is privilégiomit szeretem, s tehetségem szerint oltalmazom. Mert noha most az sok hadak közt megaprósodott a Pázmány nemzetség, azt megbizonyíthatom, hogy szent István király ideitől fogva jószágos nemes emberek voltak az eleim. A nagyanyám Csáki Miklós lánya volt; az anyám Massai nemzet volt; Ártándi Kelemen, Czibak Imre közel való atyafiai voltak az atyámnak. Azért bizony az nemességnek privilégiomi ellen nem törekedtem, ne is adja Isten hogy törekedjem.»[36]


KOLOZSVÁR VÁROSA VANDER RYE EREDETI FESTMÉNYE UTÁN.


PÁZMÁNY PÉTER THURZÓ GYÖRGY NÁDORHOZ ÍRT LEVELÉNEK HASONMÁSA. 1616 AUG. 20.
(A primási levéltárban levő eredetiről.)

V.



Kolosvárt, hová Pázmány Péter Váradról jött, a jezsuitáknak virágzó gymnásiumok volt. Báthori István adományokkal, kiváltságokkal halmozta el, majd bölcsészeti és hittudományi tanfolyam szervezése által főiskola rangjára emelte s XIII. Gergely pápa bőkezű közreműködésével, nevelő intézetet csatolt hozzá.

A rend főnökei, tekintettel a hely fontosságára és a nagy király érdeklődésére, számos jeles szerzetest küldöttek Kolosvárra. 1586-ban harminczan működtek ott, kik közül többen a rend kitünőségeihez tartoztak. Az intézet előjárója, Capecius atya, nápolyi előkelő család sarja, bámulatos sokoldaluságával «a második Picus Mirandola» nevét vívta ki. Ardulfus atya kiváló mértékben dicsekedett Báthori István bizalmával; az elbetegesedett Leleszi helyébe, Zsigmond fejedelem nevelőjéül volt kijelölve. Schreck Volfgang a hittudományi irodalom avatott művelője, merész és ügyes polemikus író volt.

A tanárok híre és a fejedelmi pártfogás vonzó ereje csakhamar benépesítette az iskolát: előkelő protestáns szülők is szívesen bocsátották oda gyermekeiket.[37]

Pázmány több esztendőt töltött itt. A gymnásiumi tanfolyamot befejezte, s valószínűleg – a bölcsészeti tanulmányokat is megkezdette.[38]

A mag, melyet lelke Váradon befogadott, a gazdag termés minden föltételét megtalálta Kolosvárt. Tanárai az alapos tudományosság és széleskörű műveltség, az önzetlen gondosság és a leereszkedő nyájasság hatásával meghódították. A vallásos lelkesedés, mely a meggyőződéstől vezetett convertiták lelkét fokozott mértékben szokta betölteni, arra késztette, hogy azok sorába lépjen, kikben követésre legméltóbb példányképeket látott. Tizenhét esztendős volt, mikor a jezsuita-rend tagjává lett.[39]

Vele egyidejűleg négy tanulótársa is fölvétetett a rendbe. Mindannyian a krakói zárdába küldettek. De a lengyel főváros zord éghajlata kedvezőtlen hatással volt Pázmány egészségére; ezért előjárói Bécsbe helyezték át.


4. BELLARMIN ROBERT.


A jezsuita-rend szabályai két esztendőre szabják az ujoncz- vagy próba-időt, melynek lefolyása alatt a növendéket minden szórakoztató foglalkozástól, sőt még az iskolai tanulmányoktól is távol tartják, hogy kizárólag imádság, elmélkedés s más vallásos gyakorlatok, valamint az önmegtagadás megpróbáltatásai között készüljön elő jövő életpályájára; alkalmat nyújtva előjáróinak, hogy fölismerjék, vajjon a szerzetbe valódi hivatás vezette-e, és azt képes lesz-e kellően betölteni?

Pázmány miután a próba-időt kiállotta, ugyancsak a bécsi rendházban végezte (1589-92) a három évre terjedő bölcsészeti tanfolyamot, melyben Aristoteles könyveinek magyarázata képezte az előadások főtárgyát, és az elsajátított ismeretek fölhasználására a tanulók, vitatkozások rendezésével, gyakorlati oktatást is nyertek.[40]

A hittudományi tanfolyamra Rómába küldetett; mit kétségkívül nagy reményeket keltő tehetségeinek és a tanulmányaiban fölmutatott előmenetelének köszönhetett. Ezen rendelkezés rá nézve szerencsés volt. Már maga az, hogy a kath. egyház központján, a classicai kor emlékei- és a keresztény művészet remekeinek légkörében a sötét katakombák és ragyogó basilikák városában négyesztendőt tölthetett, nagy jelentőségű volt szellemi fejlődésében.

És ő épen azon időben jött az örök városba (1593), mikor ott a Jézus-társaság collegiumának élén BELLARMIN RÓBERT állott, korának legnagyobb hittudósa, a kath. egyháznak a protestantismussal vívott küzdelmeiben legünnepeltebb harczosa. Ez ekkortájt (1592) befejezett főmunkájában («Vitatkozások a jelenkor eretnekeivel, a keresztény hit vitás tételei fölött») azt a föladatot tűzte ki: hogy a kath. egyház tanításának és történetének mindazon tételeit; melyeket a protestánsok megtámadnak, szabatosan formulázza, tüzetesen kifejtse, érvek súlyával támogassa.


5. COLLEGIUM ROMANUM.


Munkája, mely a kath. egyház erős fegyvertárává lett, megjelenésekor nagy és általános föltünést keltett. Királyi udvarokban, főiskolák csarnokaiban, falusi lelkészek szerény házaiban egyaránt foglalkoztak azzal. Mindenfelől jöttek üdvözlő iratok és támadások. A kath. egyetemeken vezér-könyvül fogadták el; protestáns hittudósok a czáfolómunkák egész özönét árasztották rá.

Azon benyomásnál, melyet a könyv, a kath. egyház minden rétegében olvasóira gyakorolt, természetesen még sokkal mélyebb és lelkesítőbb volt az, melynek varázsa alatt azok állottak, kik az írónak élő szavát hallgatták, vele személyesen érintkeztek. Ugyanis a nagy tudós kivételes mértékben egyesíté az ékesszólás, a tiszta élet és a szeretetreméltó modor előnyeit. Hő áhitatának emlékeit imádságos- és elmélkedési könyveiben bírjuk. Ihletett lelkesedése és költői érzése magasztos hymnusokban talált kifejezést, melyeket az egyház méltóknak itélt arra, hogy zsolozsma-könyveibe fölvegyen. Saját személye iránt aszkétai szigort alkalmazott; de másokkal szemben az elnéző jóakarat sugallatát követte. Ritka szerénység és igaz alázatosság egészíték ki jellemvonásait; a mit minden kétséget kizáró ténynyel igazolt, mikor a bibornoki testület által fölajánlott pápai tiarát elfogadni vonakodott.[41]

Bellarmin kimagasló egyéniségével s munkáival szükségkép hatalmasan megragadta Pázmányt, ki őt példányképül, utmutatóul választotta, és irodalmi tevékenységét épen az ő védelmezésével fogja megkezdeni.[42]

Ekként Pázmányt, gyermekéveitől kezdve azon időpontig, mikor az élet küzdterére kilép, a gondviselés kedvezése olyan kiváló férfiakkal hozta összeköttetésbe, kik alkalmasak valának arra, hogy tehetségeit kifejleszszék, megadják az irányt, melyben azok leghathatósabban érvényesülhettek, és kijelöljék a vallási küzdelmek pályaterét, melyen hivatva volt örökjelentőségű hóditásokat tenni.

Az egy ének befolyását korának eseményei támogatták. A XVI. század végső évtizedeiben hevesen folyt a vallási ellentétek harcza. Anglia, Skótország, Dánia, Svédország és a Svájcz befejezték elszakadásukat Rómától, írtó háborút viseltek a katholicizmus maradványai ellen. Hollandia fegyverben állott a spanyol hatalom ellen, hogy a protestáns hitvallás uralmát biztosítsa: Francziaországban időnként megújultak a huguenották fölkelései. Németországot állandó forrongásban tartották a protestáns felekezetek hatalmi törekvései. Sűrűn követték egymást a tragikus események, melyek a szellemeket megrendítették, lelkesedéssel vagy elkeseredéssel töltötték el.

Alig hogy felöltötte Pázmány a jezsuita-öltönyt, mikor környezetébe Stuart Mária kivégeztetésének híre eljutott. A királyné végzetes hibáiról, a hitves könnyelműségéről rég megfeledkezett a világ; hosszú fogsága és bátor halála mély részvétet keltett iránta, és a vértanúság dicsfényével övezte körűl. Utóbb II. Fülöp spanyol király «legyőzhetetlen ármádiájának» megindulása lázas izgalomban tartotta, majd megsemmisülése mélyen lehangolta azt a kört, melyben Pázmány nevelkedett.

Koronként gyászba borították a jezsuiták kolostoraikat és templomaikat, mikor tudósításokat kaptak merész társaik felől, kik az Erzsébet királynő által szentesitett szigorú törvényekkel daczolva, Angliába hatoltak, s vesztőhelyen végezték életöket. Ellenben diadalmas örömünnepeket ültek, valahányszor távol világrészekből, China és Japán mesés tájairól a missionariusok csodával határos sikereinek hírét vették.

Az iskola és az élet szüntelenül emlékeztették Pázmányt, hogy életczélja nem más, mint: vallásának terjesztése, egyházának fölvirágoztatása érdekében kifejteni egész erejét, föláldozni összes. tehetségeit, koczkára tenni életét is. «Mióta – így ír ő maga – mióta Isten az én méltatlanságomat nagy kegyelmességéből egyházi hivatalra választotta, egyéb föltett czélt szemem előtt nem viseltem, hanem hogy az én Uramnak kedveskedjem, az ő szent igazságát vékony tehetségem szerint oltalmazzam, terjeszszem, a hitben megcsalatottakat útba igazítsam».[43]


6. BÁTHORY ISTVÁN ÉRME.





MÁSODIK FEJEZET. (1597-1615.)


I.



Pázmány a gráczi egyetem philosophiai tanára. Tankönyve. Magyarországba küldetése. A kath. egyház állása Magyarországban. Pázmány hittérítői működése Kassán. Forgách Ferencz. Pázmány első irodalmi munkája. Pázmány a gráczi egyetem theologiai tanára. Tankönyve. Két polemikus munkája. Pázmány Forgách prímás udvarában. Föllépése az 1608-ik évi országgyűlésen. Polemikus munkái 1609-1616. A Kalauz. Balásfy Tamás mint Pázmány munkatársa. Pázmány mint egyházi szónok.


7. RADOSNYAI KASTÉLY.


PÁZMÁNY Péter életének huszonhetedik évét érte el, mikor a hittudományi tanfolyam végeztével, a tudori fokozatot elnyerve és áldozó pappá szentelve, előtte a nyilvános tevékenység pályatere megnyílt. Előjárói Gráczba rendelték. Itt Károly főherczeg a jezsuitáknak collegiumot, egyetemet, nevelő-intézetet és nyomdát állított föl, hogy közreműködésökkel, az ausztriai örökös tartományokban is már elhatalmasodott protestantismussal szemben, az ellenreformátiót meginditsa, melynek az ő saját fiában, Ferdinand főherczegben, a császári és a magyar korona örökösében, hitbuzgó vezért nevelt.

Pázmány kezdetben (1597) a nevelő-intézet tanulmányi felügyelőjének (studiorum praefectus) tisztét viselte. Teendői abban állottak, hogy az iskola falain – kívül, a növendékek erkölcseire, magaviseletére és tanulmányaira felügyelt, köztök a fegyelmet fönntartotta.[44] Már egy esztendő eltelte után, fontosabb állást foglalt el. Az egyetemen a bölcsészettudomány tanszéke bízatott rá.[45]

A bölcsészet tanításában a jezsuiták nem hoztak be lényeges újítást. Átvették a középkori scholastika örökségét: Aquinói szent Tamásnak Aristoteles írataira támaszkodó rendszerét. Mindamellett a tanár előtt széles tér nyílt a tudomány fejlesztésére. A nagy görög bölcselőt méltán a világirodalom azon kitűnőségeihez számítják, kiknek munkái századok folyamán, mindig új meg új eredményekre vezethetik magyarázóikat.


8. GRÁCZ A XVII. SZÁZADBAN.


Pázmánynak sokkal önállóbb volt szelleme, hogysem valamelyik elődjének tankönyvét vette volna magyarázatai alapjáúl. A tananyagot maga dolgozta föl, saját tanulmányai nyomán írta meg az előadásaiban használt és tanítványainak kezeibe adott vezér-könyveket.

Három éven keresztűl a gondolkodástan, a természettan és az erkölcstan képezte előadásai tárgyát. Két rész fönmaradt munkáiból, melyekben a scholasztika fényoldalait: a szabatos definitiókat, éles megkülönböztetéseket, alapos érveléseket föltűntetve, árnyoldalait: a meddő vitatkozást és gyermekes szőrszálhasogatást kerülni tudta.


PÁZMÁNY PÉTER PHSYSICÁJÁNAK ELSŐ LAPJA.
(Pázmány saját kézirásáról, mely az egyetemi könyvtár tulajdona.)


9. A GRÁCZI EGYETEM A XVII. SZÁZADBAN.

És ezen dolgozatok önálló értékét az is bizonyítja, hogy szerzőjök négy évtized multával, fényes irodalmi pályája alkonyán, sajtó utján készült azokat közzétenni; kétségkívül oly czélból, hogy az általa alapított egyetemen tankönyvek gyanánt használtassanak.[46]

Előjáróinak hivatalos jelentései szerint, Pázmányban megvoltak mindazon tulajdonságok, melyek a tanári hivatás sikeres betöltésének föltételei.[47] De benső hajlamai és a viszonyok igényei más munkakörbe hívták: azon küzdtérre, melyen hazájában, szerencse által kisért zászlók alatt, hódításokhoz szokva, tömör sorokban állottak egyházának ellenségei.

A Jézus-társaság körében kezdettől fogva azt a bölcs gyakorlatot követték, hogy a rendtagok képességeit és hajlamait megfigyelve, azokkal öszhangzó föladatokat tűztek ki részökre. Így történt Pázmánynyal is. Ha egész életét a tanszéken tölti, jelentékeny helyet biztosított volna magának a tudomány történetében, Ha pogány népek között kell vala hirdetnie a keresztény vallást, lelkesedéssel áldozta volna föl életét. De olyan korszakot-alkotó szolgálatokra, milyeneket szülőföldjén tett egyházának, sehol másutt nem lett volna képesitve. Itt az apostoli szellem buzgósága a hazafiúi érzés melegségében új és folytonos táplálékot talált.

II.



Pázmány az 1601-ik esztendőben Magyarországba küldetett a selyei rendházba, mely a jezsuitáknak, mióta Erdélyből az 1589-ik évi országgyűlés végzésével száműzettek, a magyar korona területén főszékhelyök vala.

A Vág folyó partján elterűlő, nyitramegyei helységben[48] iskolát és papnevelő-intézetet nyitottak meg; mintegy tábort alkottak, melyből az ország minden részébe szétküldötték, előörsök gyanánt, a missionariusokat, hogy a lelkészek nélkül tengő híveket hitökben megerősítsék, a protestáns lelkészek hatását ellensúlyozzák, és ezek követőit egyházuk kebelébe visszavezetni igyekezzenek.

A kath. egyház Magyarországon a XVII. század hajnalán válságos helyzetben volt. A mohácsi vészt követő időben, a polgárháború és a török hódítás nyomaiban, a püspökségek, káptalanok és monostorok legnagyobb része enyészetnek indúlt; míg a reformátió tanai folytonosan terjedtek, előbb a városok német polgárai, majd a magyar nemesség körében is tért foglalva. A kath. egyház intézményeinek és azokkal iskoláinak pusztulása következtében a lelkészek száma tetemesen megfogyott, tudományos műveltségök színvonala és vallásos buzgalmuk foka alászállott. Ellenben a protestáns ifjak tömegesen keresték föl a külföldi egyetemeket, és rendesen kiváló képzettséggel tértek vissza hazájokba, hol felekezetök egyházi és iskolai szolgálatába lépve, népszerű és szenvedélyes szónoklataikkal a népet, erőteljes magyar nyelven írt könyveikkel a művélt osztályokat hódították meg. A XVI. század utolsó hetven esztendejében 275 vallási vonatkozású könyv jelent meg Magyarországon; ezen számból 244 származik protestáns és csak 31 katholikus írótól.

A katholicizmus még mindíg az uralkodóház és az állam vallása volt. A protestáns vallás gyakorlatának szabadságát országos törvény nem ismerte el; sőt a lutheránusok elégetését rendelő törvény sem volt eltörölve. De a hatalom pártfogása és a törvény betűje az ősi egyháztól nem háríthatta el a szellemek elidegenedésének veszélyét.

A főpapok – első sorban Oláh és Verancsics esztergami érsekek – példás buzgalommal teljesítették kötelességeiket, nem hanyagolták el a papok nevelésének és erkölcseik javításának ügyét. Azonban igyekezeteiket nem jutalmazta a várt siker; mert a helyzet titka nem tárult föl előttök. Őket a renaissance fogva tartotta arany bilincseiben. A latin műveltség, mely a középkor folyamán fölényt és uralkodást biztosíthatott , elveszté hatalmát, amint az új kor szelleme a tömegek uralmát kezdé előkészíteni. Mindinkább előtérbe lép a nemzeti nyelv; most már csak annak közvetítésével lehet a meggyőződés erejét felkölteni, a szenvedélyeket táplálni, s a népeket tettekre ragadni.

Világos volt, hogy a protestantismus előhaladását föltartóztatni nem lehetett másként, mint úgy, ha a katholikus templomokban lelkes, művelt szónokok hirdetik Isten igéjét, és kath. írók, elárasztják a közönséget oly munkákkal, melyek a magyar nyelv ereje, az előadás élénksége, és a tartalom érdekessége által a figyelmet lekötik.

Pázmányt képességei és tanúlmányai kíválóan alkalmassá tették arra, hogy az ellenreformátiónak, a szó és toll kettős fegyverével megindítandó küzdelmeiben a vezérletet kezébe ragadja.

Első sikereit Kassán vívta ki, hol ékesszólásával és a hitviták terén kitűntetett nagy ügyességével csakhamar a protestáns lelkészek előtt félelmetessé tette nevét.[49] Egyszersmind magára vonta az ország legjelesebb főpapjának figyelmét. Ez FORGÁCH FERENCZ nyitrai püspök volt. A hős Forgách Simon fia, protestáns családja kötelékeiből korán kibontakozva, a jezsuiták intézeteiben neveltetett papi pályára. Alighogy befejezte tanulmányait, a veszprémi püspökségre emeltetett; mindazáltal mély vallásos áhitata a Jézus-társaságba vonzotta. Ismételve vonúlt el a gráczi collegium magányába, és kérte fölvételét a rendbe; de ennek főnökei azt kivánták, hogy magas egyházi állásában folytassa működését. Néhány év múlva a nyitrai püspökségre helyeztetve át, a jezsuiták sellyei intézetét pártfogása alá vette, egyházmegyéje számára papokat neveltetett ott. Egyszersmind legnagyobb hévvel kezdette meg püspöksége és családja birtokain a protestáns lelkészek üldözését, hogy ezek eltávolítása után jobbágyait a kath. egyházba visszavezesse. A mint Pázmány Sellyén megjelent, munkatársul és szövetségesűl szemelte ki őt. Nemes barátság jött köztök létre, melyet az életczélok azonossága és a szellemi irány rokonsága szorosra fűzött és a sírig állandóan föntartott.


FORGÁCH FERENCZ BIBORNOK.
(Rugendas metszvénye után, Péterffy «Sacra Conciliá»-jából.)



10. VÁG-SELLYEI KASTÉLY.


Forgách volt az, ki Pázmányt első irodalmi munkájának megírására ösztönözte és közrebocsátásában segítette.

Ugyanis épen ez időben (1602) Magyari István sárvári lutheranus prédikátortól magyar nyelven írt könyv jelent meg; mely czíménél és tartalmánál fogva általánosabb érdeklődést támasztott, mint a szorosan vett vita íratok. «Az országokban való sok romlásoknak okairól és azokból való megszabadulásnak jó módjáról» szól.[50]

Az országokra nehezedő csapások okát a bűnben találja, melyet Isten ostoroz; a bűnök között pedig a legnagyobb: a hamis vallás követése. Már pedig – így folytatja okoskodását – a katholika vallás a hamis tanítás minden jellemző tulajdonságát magán viseli: új, mert hitágazatai és intézményei a pápák találmányai; bálványimádást űz, mert a szenteket és a pápát bálványozza; papjai kárhozatos életmódot folytatnak. Mindezekből azt a zárkövetkeztetést vonja le, hogy az országokat ezentúl még súlyosabban fogja Isten sújtani, mint ekkorig cselekedte.

Forgách, a főpap és államférfiú éles látásával fölismerte a támadás jelentőségét, visszautasításának szükségességét. Nyitramegye felső részében fekvő radosnyai nyári lakába hívta meg Pázmányt, hogy ott zavartalan nyugalomban szentelhesse magát a czáfoló könyv megírásának, és talán útmutatásaival is támogassa.[51]

Pázmány rövid idő alatt készűlt el, és néhány hónappal Magyari könyvének közzététele után, 1602 őszén, megjelent már a «Felelet az Magyari István az ország romlása okairól írt könyvére». [52] Mindenekelőtt bonczkése alá veszi a protestáns polemia azon sarkalatos tételét: hogy a kath. egyház rég elszakadt krisztus valódi tanításától, melyhez csak Luther vezette ismét vissza a kereszténységet, az evangélium és a szent-atyák, az első pápák és zsinatok nyomdokaiba lépve. Gazdag történeti adat-készlettel bizonyítja, hogy azon hitágazatok és intézmények, melyeket Magyari és más protestáns írók a pápák találmányai gyanánt tűntetnek föl, az evangelium lapjain és az ős-egyház hagyományaiban bírják alapjokat. Továbbá elismeri, hogy Luther tanítása és az egyház első századainak emlékei között az összhangzás több pontban kimutatható; de csak oly hitágazatokra nézve, melyeket a kath. egyház is. vall. Már pedig ezt az összhangzást olyan hitágazatokra nézve kellene igazolni, melyek a protestantismust a kath. egyháztól elválasztják.




MAGYARI «AZ ORSZÁGOK ROMLÁSÁ»-NAK CZÍMLAPJA. (A keszthelyi könyvtárban levő példányról.)

Magyari a kath. papságban az erkölcstelen életet, a gazdagságot és a protestánsok üldözését kárhoztatván, Pázmány kifejti, hogy egyfelől a pápák és papok ellen emelt vádak nagy része alaptalan; másfelől Kalvin és Béza emlékét erkölcsi tekintetben homály borítja, és Luther ismételve kikel saját követőinek feslettsége ellen. Fejtegetését ezen észrevétellel zárja be: «Ha valaki – úgymond – el akar a régi hittől szakadni az okon, hogy némelye az ő tanítói közűl latrok; kérem addig el ne szakadjon, míg olyan tudományt nem talál, melyben mindnyájan ártatlanok és szentek legyenek».

Az egyház világi hatalma és gazdagsága nem áll ellentétben a szentírással. A fejedelmek, legrégibb időktől kezdve, tűntették ki az egyházat adományokkal és kiváltságokkal, példájukat követte szent István király. Hasonlag legrégibb időktől kezdve mindíg üldözték az eretnekeket. Krisztus mondását, hogy a konkolyt hagyják a búzával együtt növekedni, ép oly kevéssé lehet úgy értelmezni, hogy az az eretnekek iránt kiméletet parancsol, a mint abból nem vonható érv a gonosztevők kivégzése ellen. «Noha pedig – így szól Magyarihoz – megbűntethetnék efféle tévelygő tanítókat, mint te vagy, halállal is a fejedelmek, mindazáltal kérlek mondd meg, hány embert öltek meg Magyarországban avagy Németországban a ti hitetekért? Bizonynyal nem oly kegyetlen a mi evangéliumunk mint a tietek!» Hivatkozik ugyanis azon erőszakos – tényekre, melyeket Angliában és Francziaországban protestánsok követtek el katholikusokon. A bálványozás vádja ellen akként oltalmazza meg a katholika egyházat, hogy a bálványozás fogalmát megállapítja, és bebizonyítja, hogy a katholikusok teremtményt isteni tiszteletben nem részesítenek.

A könyv végén Pázmány támadásba megy át, és Magyari fegyverét visszafordítja ellene. Azt a tételt állítja föl, hogy Luther tanításának terjedése idézi föl Isten haragját a magyar nemzet ellen, mely előbb erkölcsös és vallásos volt, erős bástyáúl szolgált a török: ellen; mióta az új tanítás tért foglal, erkölcsei romlanak, ereje gyengül. A magyarok régi időkben is nem egyszer vereséget szenvedtek; de mindannyiszor «úgy eltérítette Isten az ellenségnek erejét és eszét, hogy az országba bele nem kaphatott». Most másként van; az ország nagy része pogány kézre jutott. «Az országban való veszedelmeknek (tehát) nem mi vagyunk okai, hanem a lutheristák!»

Pázmány ezen első munkáján, ha azt a későbbiekkel összevetjük, fölismerhetők az első kisérlet nehézségeinek és a sietésnek nyomai. Vannak gyenge oldalai, olyan argumentatiói, melyeket nem épen erős alapra épit. De helyenként fényesen ragyog dialektikájának ügyessége, és nyelvének ereje teljes kifejlettségében áll előttünk. E mellett távol tudja magától tartani a polemiák legnagyobb veszélyét: a nehézkességet és túlterheltséget. Ébren tartja az olvasó érdeklődését. Komoly fejtegetéseit és az idézetek nélkülözhetetlen apparatusát a gúny és tréfa élénkségével deríti föl. Tárgyilagosságot, a kifejezések óvatos mérlegelését ezen kor polemikus irataiban nem szabad keresnünk. Pázmány is olykor kiméletlen személyeskedő: Ezzel csak a visszatorlás jogát veszi igénybe. És a mérsékletet bizonyára úgy saját mint az ellenfél táborában gyengeség jelének magyarázták volna.

III.



A jezsuiták sorában Pázmány volt az első, ki könyvet magyar nyelven bocsátott közre. Főnökei természetesen méltányolni tudták azon előnyöket; melyek a Jézustársaság által fölkarolt érdekekre Pázmány irodalmi munkásságából származhatnak. Ennek könnyítése, elősegítése; nem pedig, megakasztása lehetett czéljok, mikor kevéssel a Magyari ellen írt könyv megjelenése után; az 1603-ik év őszén, Pázmányt Gráczba visszahívták, és ott a főiskolán az úgy nevezett scholasztikai hittudomány tanszékét bízták rá.

A hittudomány rendszeres tanítása alkalmat nyújtott néki még mélyebben beavatni magát azon tudományos ismeretek körébe, melyek a vallási polemia fegyvertárát képezték. E mellett nyugodtabban szentelhette magát a tudományos és irodalmi foglalkozásnak, mint ha a missionarius mozgalmas életét folytatja. Végre a főiskola gazdag könyvtárában rendelkezésére állottak mindazon segédeszközök, melyeket hazájában nélkülöznie kellett.

Hogy állásának mindezen előnyeit kellően értékesíteni tudta, bizonyítja azon harmadfélezer lapra terjedő kézírati munkája, mely négy esztendő alatt tartott iskolai előadásait tartalmazza[53] s melyekben a hittudományi irodalom legkiválóbb forrás-munkáit és legújabb termékeit is gondosan fölhasználja; mint például 1607-diki előadásaiban olyan könyveket is idéz, mélyek ugyanazon esztendőben láttak napvilágot.

A Jézus-társaság tanulmányi rendje szerint; Aquinói szent Tamás rendszerét követte. Tantárgya négy részre oszlott, melyek Istenről és a teremtésről, az ember végczéljáról, az erények és bűnökről, a megváltásról és a szentségekről értekeztek. Egyenlő súlyt fektet a szentírás, a szent-atyák és az egyháztörténelem emlékeinek tanúlmányozására, hogy így a kath. vallás hitágazatait, a protestantismus támadásaival szemben, a kinyilatkoztatás , és hagyomány kettős védfalával vegye körül.

Az iskolai foglalkozás és a theologiai tanulmányok mellett, Pázmány irodalmi munkásságának folytatására is talált időt. Minden évre egy könyv megjelenése esik.

Legelsőben lefordította Kempis Tamásnak «Krisztus követéséről» írt könyvecskéjét, mely a szent-írás után a legelterjedettebb nyomtatvány; négy század óta minden keresztény népnél közkézen forog, a nélkül, hogy érdekessége elévült, hatása csökkent volna. Az emberi lélek bajainak és gyógyszereinek alapos ismeretével, gyakorlati életbölcseséget és minden túlzástól ment humánus szellemet egyesít.

Pázmány üdvös munkát végezett, mikor a magyar közönségre nézve megnyitotta a keresztény tökéletesbülés ezen üde forrását, melyből hazánkban is – a számos kiadás tanusága szerint – bőven merítettek a hivők.[54] Ezt jó részben a fordítás jelességének kell tulajdonítanunk. Pázmány nagy gonddal végezte azt. «Igyekeztem azon – írja ő maga – hogy a deák betűnek értelmét híven magyaráznám, a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna mintha először magyar embertől magyarul íratott volna.»

A jó fordításnak ezen szabatosan formulázott elvét nem volt könnyű alkalmazni Kempis Tamás könyvénél, melynek rövid, tömör mondatai gazdag eszme-tartalommal és mély értelemmel bővelkednek. Mindazonáltal föladatát oly szerencsésen oldotta meg, hogy a legújabb időkig a kiadók Pázmány szövegéhez ragaszkodtak.

Még sürgetőbb közszükséget elégített ki Pázmány: magyar imádságos könyv szerkesztésével és kiadásával; mert a magyarországi kath. hívek addig a nemzet nyelvén nyomtatott ájtatossági könyvet nélkülöztek. Pázmány, midőn ezen hiány pótlására irányozta figyelmét, azon volt, hogy könyvével egyéb igényeknek is megfeleljen. Az imádságok elé terjedelmes értekezéseket állított, melyekben a hitélet és az isteni tisztelet fontosabb mozzanatait magyarázza. Imádságokat pedig dús választékosságban tartalmaz könyve. Az egyházi évkör különböző alkalmai, a lélek sokféle szükségei közől egy sem kerűli el figyelmét. Legnagyobb részben maga készítette azokat. Meleg hang érzelgősség nélkül, magas szárnyalás az üres páthosz kerülésével: jellemvonásuk. Rendszerint abból indúl ki, hogy az ember gyarlóságát Isten fönnségével állítja szembe; a vétkesség tudatával az önmegalázást, az isteni irgalom dicsőítésével a mennyei segélyben való bizalmat kelti föl. A félelem és remény együttes érzelmeiben találja föl a javulás föltételeit.

Énekeket nem vett föl a könyvbe. Mindazáltal a Mária-antiphonákat és az úgynevezett poenitentiális zsoltárokat versbe foglalva adja.

Pázmány maga írja, hogy a könyv «minden rendektől nagy kedven fogadtaték». Négy év lefolyása alatt a példányok mind elfogytak; a miért új kiadást bocsátott közre, melyet legújabb időkig a kiadások hosszú sora követett.[55]

Azon ténynél, hogy a katholikus híveknél kedvező fogadtatásban részesült, Pázmány nem kisebb megtiszteltetésnek tarthatta azt, hogy az eperjesi prédikátor, saját neve alatt, felekezete használatára, az imádságos könyv nagy részét kiadta.[56]


11. NYITRA A XII SZÁZAD ELEJÉN.

Míg ekként Pázmány, a világ zajától távol; a gráczi collegium falai között élte napjait, Magyarország válságos mozgalmak színhelye lett. A protestáns rendek fegyvert ragadtak, vallásuk szabad gyakorlatának kiküzdésére. Vezérök. Bocskay István Magyarország és Erdély fejedelmévé kiáltatott ki. Diadalmas hadai elárasztották az ország nagy részét. A jezsuitákat elűzték kolostoraikból, Forgách Ferencz püspököt nyitrai várában ostrom alá vették. Úgy látszik, hogy a magyarországi kath. egyházat végső veszedelem fenyegeti.

Ez események hírére Pázmány szívét a fájdalom és boszú érzete tölték el; s tollának hatalmas fegyverével vesz elégtételt az egyházán és szerzetén ejtett sérelmekért. «Az mostani tudományok hamisságának tíz nyilván való bizonysága», czím alatt könyvet bocsát közre, melyben összefoglalja mindazon érveket, melyeket a kath. polemia nyolcz évtized folyamán, a hitújítás létjogának, alapítói tekintélyének és tanítása igazságának megtámadására fölhasznált. Merészen, az élethalál-harcz kiméletet nem ismerő hevességével intéz a protestantismus legerősebb bástyái ellen támadást.[57]

Ellenben egészen nyugodt hangulat, helyenként bizonyos derült humor jellemzi egy későbbi polemikus munkáját, melyet a szentek tiszteletéről szóló katholikus tanítás védelmére, gráczi tartózkodásának utolsó hónapjaiban, bocsátott közre.[58]

IV.



Az 1607-ik év nyarán; mikor Pázmány a hittudományi tanfolyam negyedik esztendejét bevégezte, már lecsendesült a zivatar, melyet Bocskay fölkelése támasztott. A bécsi békekötés, a protestáns felekezetek igényeit kielégítve és a politikai sérelmeket orvosolva, helyreállította az ország nyugalmát.

Rudolf király mindazáltal csak a helyzet kényszerüségének hatása alatt szánta el magát az engedményekre. Azok között, kik őt az ellenállásban kitartásra buzditották, kiváló helyet foglal el Forgách Ferencz, kit állhatatos hűsége jutalmául, esztergomi érsekké s királyi hely tartóvá nevezett ki.

Az új primás nagy föladatokat tűzve maga elé, és előre látva a reá várakozó küzdelmeket, sietett biztosítni magának azon támogatást, melyet Pázmány lángeszétől s lelkesedésétől remélhetett. Más főpapok példájára, kik tudós jezsuitákat bírtak környezetökben, bizalmas tanácsosok és munkatársak gyanánt, már kevéssel kineveztetése után, a Jézus-társaság főnökeinél kieszközölte azt a kedvezést, hogy Pázmányt oldala mellé az érseki udvarba rendelték.[59]

Forgách egyház-politikai irányát a bécsi békekötés által létrehozott nagy átalakúlás nem módosította. A hajthatatlanság képezi jellemének fővonását. A győzőkkel nem tudott békét kötni, még fegyverszünetre sem szánhatta el magát; mert egy pillanatra sem hagyott föl a törekvéssel, hogy őket kivívott előnyeiktől megfoszsza. Az elvesztett tér visszahódításának vágya töltötte be lelkét. Úgy szólván magára hagyatva fáradozott azon, hogy Mátyás főherczegnek a magyar trón elnyerésére czélzó actióját meghiusítsa, mivel attól tartott, hogy a koronát újabb vallási és politikai engedmények árán fogja csak megszerezni. Nem látta be, hogy a katholika egyház és a Habsburgház uralmát Magyarországon egyedűl a népszerű főherczeg trónrajutása mentheti meg, míg Rudolf gyűlölt kormánya mindakettőt veszélyezteti. Mikor Mátyás, bátyjának hozzájárulásával, királylyá megválasztatott, Forgách meghódolt néki és fejére tette a szent koronát; de folytatta az elkeseredett küzdelmet a bécsi békekötés vallásügyi végzései ellen, melyeknek érvényességét soha sem ismerte el.


II. RUDOLF RÓMAI CSÁSZÁR S MAGYAR KIRÁLY.
(Egykorú metszet után, mely Lanfranconi Enea tulajdona.)


Pázmány ellenben, rendje tanításai és hagyományaiból elsajátította volt a simulékonyság és a transactiora való készség szellemét, melyet a közpályán soha sem tagadott még. Ő is lelkesedett eszményi czélokért, állhatatosan ragaszkodott az elvekhez; de eszélytelen eljárásnak tartotta: kivihetetlenért küzdve föláldozni a kivihetőt. A bevégzett tények előtt nem hódolt meg, de jól tudta, hogy ignorálva azokat, csak a saját ügyének sikerét veszélyezteti. A hitegység helyreállítása, ezen kor egyik általános aspirátiója, az ő szemeiben is oly czél volt, melynek elérésére törekedni a kötelességek legelsejét képezi. De tisztában volt azzal, hogy szemben a protestantismus megszilárdult állásával, politikai és culturai hatalmával, valamint tekintettel, a törökök részéről fenyegető veszélyekre, a katholikus államférfiúnak nem kevésbbé van szüksége mérsékletre, mint bátorságra.

Mindjárt első politikai föllépésénél bebizonyította, hogy ezen tulajdonságok egyikét sem nélkülözi.

Pázmányra ugyanis az 1608-iki országgyűlésen nehéz föladat megoldását bízták rendjének főnökei.

A prépostokat és apátokat, régi gyakorlat szerint, az alsó táblánál ülés és szavazat illette meg. A magyarországi jezsuiták, mint a turóczi prépostság birtokosai igénybe vették ezen jogot, és Pázmány által képviseltették magokat: De az alsótábla vonakodott őt körébe fogadni; a bécsi békekötésre hivatkozott, mely a jezsuitákat ingatlan javak bírásától eltiltván, ezzel a turóczi prépostságtól is megfosztotta.[60]


12. MÁTYÁS FŐHERCZEG.

Pázmány ekkor rendje érdekében, az országgyűléshez emlékiratot intézett, melyben a bécsi békekötés illető pontjának érvénytelenítését kérte. Óvatosan került mindent, a mi az ország rendeit kellemetlenül érinthette volna. Nem gondolt arra, hogy a bécsi békekötés vallásügyi végzéseinek jogerejét megtámadja; sőt épen a bécsi békekötésből meríti legerősebb érveit. Az első czikk a rendeknek vallásuk szabadgyakorlatát biztosítja. A protestánsok – úgy mond – bizonyára a vallásszabadság ellen intézett merényletet látnának abban, ha idegen származású lelkészeiket és tanítóikat a király száműzné. Ebből következik, hogy a katholikusokra nézve is jogsérelem volna az, ha a gyermekeik nevelésével buzgón foglalkozó jezsuiták számüzetnének. Egy másik czikk szerint a katholikusoknak visszaadandók a zavarok idejében tőlök elvett templomok; ebből következik, hogy a jezsuitáknak is vissza kell adni a tőlök elvett túróczi és selyei templomokat. A hatodik czikk rendeli, hogy a prépostságokat és apátságokat a fölkelés előtti állapotba vissza kell helyezni; ezért a túróczi prépostságot a jezsuitáknak, kik a fölkelés előtt bírták, kell átszolgáltatni.

Fejtegetései további folyamán az ország alaptörvényeinek oltalma alá helyezkedik. Azok szerint csak azt lehet elitélni, kire bűntényt bizonyítanak rá; de a jezsuitákat semmiféle bűntényben sem marasztalták el. És ha közülök néhányan bűntényeikért a számüzetést meg is érdemelnék, a büntetést ép oly kevéssé szabadna az egész rendre kiterjeszteni, a mint néhány száz nemes vagy polgár bűneért nem lehet az egész nemességet vagy egy várost sújtani. És bizalmat mutatva a rendek igazságérzete iránt, így zárja be iratát: «Súlyos sértést követnék el mindnyájatokon, ha rábeszélés és könyörgéssel akarnám elérni, hogy azt amit az igazság és méltányosság, az isteni és emberi jog követel, megtegyétek: az igazságérzetet és részrehajlatlanságot látszanám tőletek megtagadni.»[61]

Mindazáltal; habár a katholikus főrendek a jezsuiták ügyét buzgón fölkarolták, a protestáns rendek, kik az országgyűlésen túlnyomó többségben voltak, keresztül vitték a jezsuitákra vonatkozó végzés fönntartását.

A bécsi békekötés végzéseinek elismerése Pázmány részéről nem volt ügyvédi fogás. Az új helyzet következményeivel számol akkor is, mikor az országgyűlés alatt, mint a Pozsonyban levő hittudósok legkiválóbbika, a király által fölhivatott, hogy véleményét adja elő aziránt vajjon a vallás szabad gyakorlatának törvény útján való szentesítése a keresztény fejedelem kötelességeivel megegyeztethető-e?

Pázmány a kérdést mindkét oldalról megvilágította. Nem hallgatja el azon meggyőződését, hogy a hamis vallás elterjedése a legnagyobb csapás, mely egy nemzetet érhet; nagyobb a török rabságnál, mert ebből mindig remélhető a szabadulás; míg a pokolból, hová a hamis vallás vezet, nincs menekülés. Ezért a fejedelem köteles alattvalóit az igaz vallás követésére vezetni, és megakadályozni őket, hogy Krisztustól elpártolva, az ördöghöz szegődjenek, vagyis az igaz vallástól a hamishoz pártoljanak. A fejedelem tehát, ki vallásszabadságot enged, mindazok elkárhozásáért felelős, kik az engedmény következtében a hamis valláshoz csatlakoznak.

De ezekkel szemben fölveti azt a kérdést: hogy a szentírás talán csak a keletkező tévtanok kiírtását parancsolja, és így azon fejedelem, ki az elődei alatt megerősödött hamis vallásnak biztosít szabad gyakorlatot, nem követ el bűnös cselekményt. Egyébkint – folytatja – nemcsak azt kell tekintetbe venni, hogy mi jogos? de azt is mi tanácsos? Már pedig, a tapasztalás tanúsága szerint, nagy zavarok közepett, czélszerűbb engedményeket tenni, hogy az elvesztett előnyök visszaszerzésére időt nyerjünk; mint az engedményeket megtagadva, mindent örökre elveszteni. V. Károly császárnak hatalmában állott volna Luther felekezetét kiirtani; és ő mégis a vallás szabad gyakorlatát biztosította protestáns alattvalói részére; mivel belátta, hogy erőszakos eszközök alkalmazásával nagyobb bajokat idéz elő, mint a melyeket azokkal el akar hárítani. A csehországkirályok megtürték a hussziták felekezetét, és Spanyolország hatalmas uralkodója vallásszabadságot engedett a németalföldi protestánsoknak.

Végül kiemeli Magyarország különleges viszonyait. A protestáns rendek készebbek török vagy tatár uralom alá adni magokat, mint lemondani vallásuk szabad gyakorlatáról. Ilyen körülmények között az a kérdés, hogy mit lehet kivinni? nem pedig az, hogy mi van megengedve? Egyszersmind azon reményét fejezi ki, hogy a protestánsok szabad vallásgyakorlatának szentesítése a kath. rendekre jótékonyan fog hatni: föléleszti hitbuzgalmukat, és egyházuk megoltalmazása és vallásuk terjesztése érdekében nagyobb tevékenységre ösztönzi őket.[62]

V.



Az érdekek és körülmények nyugodt megítéléséből folyó mérsékletet és önmegtagadást, mely Pázmány első politikai tényeit jellemzi, és őt későbbi pályáján; válságos viszonyok között sem hagyva el, hazája és egyháza javára áldásos eredményekben termékenynek bizonyúlt, hiába keresnők irodalmi munkásságában.

Ezt a látszólagos ellenmondást a politikus és az író álláspontjának különbsége teljesen megmagyarázza. Az államférfiú mindig csak kivihető czélokat tűz ki magának; számol helyi és idő-viszonyokkal, a rendelkezésére álló eszközök- és a leküzdendő nehézségekkel, melyek eljárását irányozzák és folyton módosíthatják. Az írónak ellenben főkötelessége az igazságot keresni és hirdetni, legjobb meggyőződésének útmutatása szerint, tekintet nélkül a hatásra, melyet barátai és ellenségei körében előidézhet; le kell vonnia az igazságból a végső következményeket, nem gondolva azzal, vajjon megfelelnek-e vagy nem az időszerinti helyzet követeléseinek.

Egyébkint a mikor Pázmány az engesztelhetetlen indulat fegyvereit használta az egyházától elpártolt felekezetek ellen, melyek, meggyőződése szerint, követőiket örök kárhozatra vezetik és a haza romlását idézik elő: eljárása taktikai szempontból is czélravezetőnek látszhatott, mert az engedékenység és a transactió csak annak biztosíthat előnyöket, kit az önbizalom érzete hat át, ki tudja hatalmát az ellenféllel éreztetni, s magát félelmetessé is tenni.

E tekintetben, a katholikusok szunnyadó önbizalmának fölébresztése, ellenállási képességök érvényesítése körül Forgách Ferencz primás nagy sikereket ért ugyan el, de megbecsülhetetlen volt rá nézve Pázmány közreműködése is.

Az 1608-ik évi országgyűlésen tűnik föl a magyarországi katholikus rendek legnagyobb gyengesége. Nem képesek megakadályozni a protestánsok által fegyverrel kivívott előnyök törvényes biztosítását. Nem képesek kivinni a jezsuiták ellen alkotott végzés eltörlését. Meg kell nyugodniok abban, hogy az ország első méltóságát, a nádori széket, protestáns főúr foglalja el.

És Pázmány harczvágya, támadásainak merészsége épen ekkor éri el tetőpontját. Lázas tevékenységet fejt ki. Gyorsan következnek egymásra polemikus munkái, melyeknek száma nyolcz esztendő (1609-1616) alatt tizenkettőre megy; mindjárt az első esztendőben három lát napvilágot. Terjedelem és modor tekintetében a legnagyobb változatosságot mutatják. Apró fűzetek és vaskos kötetek, mintegy a csatározó vitéz kardcsapásait és a faltörő ágyú-óriás rázkodtató dörgését képviselik.

Első munkájával a protestáns felekezetek egyik legkiválóbb férfiának vetette oda a kesztyűt, ALVINCZI PÉTER kassai lelkésznek, ki szenvedélyes szónoklataival és személyes befolyásával a Bocskay-fölkelés előkészítésében és sikerében jelentékeny tényező vala. Azóta is nem szünt meg az egyházi szószéken kíméletlen támadásokat intézni a katholikus egyház tanítása, szertartásai és főpapjai ellen; előszeretettel hangoztatva a hitszegés és bálványimádás vádját.

A modor, amint őt Pázmány a mérkőzésre provocálta, eredeti és elmés volt. «Egy keresztyén prédikátortul a kassai nevezetes tanítóhoz Alvinczi Péter uramhoz iratott öt szép levél» czimű munkájában[63] középszerű tehetségű protestáns prédikátort szólaltat meg, ki katholikus urakkal találkozva, őket a szokásos ellenvetésekkel ostromolja; de azok teljes tudományos készlettél czáfolják, sőt ellene fordítják fegyveröket; a prédikátor nem képes magát kellően védelmezni, belátja elégtelenségét, többször beismeri tévedését; majd Alvinczihez fordúl levélben, közli vele a vita lefolyását, előterjeszti saját kételyeit, fölvilágosítást és tájékozást kér tőle.

Az első találkozás alkalmával a prédikátor bálványozásnak nevezi a kath. vallást. Mire a kath. úr megállapítja a bálványozás fogalmát, kifejti az egyház tanítását a képek és szentek tiszteletéről, bebizonyítja, hogy az nem bálványimádás. Más alkalommal, a prédikátor azzal áll elő, hogy a kath. vallás megengedi a hitszegést; hivatkozik a constanzi zsinatra, mely Hussz Jánost a menedéklevél daczára máglyán végeztette ki; fölemlíti IV. Eugen pápát; ki oka volt annak, hogy Ulászló magyar király a törökkel kötött békét megszegte, és így a várnai csatavesztést előidézte. A kath. úr tüzetesen magyarázza ezen két esetet, igazolja a zsinat és a pápa eljárását; sőt azt bizonyitja, hogy az új tanok szabadítanak föl hitszegésre, mert megalapítóik hitszegők voltak, és azt hirdetik, hogy hivő embernek Isten nem rója föl vétkül a fogyatkozásokat. További vitatkozások tárgyát képezik: a papok nőtlensége és a házasság szentsége stb.

A forma, melyet Pázmány választott, szokatlan élénkségét kölcsönöz munkájának, melyben a gúnynak is nagy szerepe van. Ugyanis a protestáns prédikátor tollába dicsőítő kifejezéseket ad, melyekkel Alvinczit elhalmozza, őt például «az Úrmezejének és Krisztus csürinek vigyázó kerplőjének», «a megnyomorult magyar nemzetnek égő szövétnekének» czímezi, és előtte földig borúl.

A könyv hatását Alvinczi haragjából ítélhetjük meg. Boszuságában újabb fegyveres támadásra készteti jóakaróit. «Ha valaha kivánatos – írja Magócsi Ferencz főkapitánynak – az Isten tisztessége mellett fölkelni és az ő dicsőségét oltalmazni, mostan egyszer egész országgal méltó volna megindulni, az Isten ellen keresztyén vallásunkat káromló gonosz ember ellen!»[64]

Haladék nélkül közzétette feleletét,[65] melyben egyelőre csak az első két levél tartalmával foglalkozik. Pázmány személye ellen kiméletlen támadásokat intéz. Azt mondja róla hogy «ördögi irigységgel és ördögtől tanult mesterséggel, van rakva», hogy «mint az vak eb az árkot, mint az Gál ebe az medvét, úgy kerüli az igazságot». És az állatvilág számos más képviselőjével hasonlítja össze.

Pázmány sietett még azon évben megírni és közrebocsátani válaszát, ily czímmel: «Alvinczi Péternek sok tétovázó keringésekkel és czégéres gyalázatokkal fölhámozott feleletinek rövid és keresztyén szelidséggel való megrostálása.» Különös súlyt fektet az Alvinczi által föntartott vádak közöl arra, mely szerint a kath. egyház a hitszegést megengedi, és a szegedi békekötés esetéből vont érvre. Alvinczi úgy okoskodott, hogy a magyaroknak joguk volt a szultánnal békét kötni; a pápa, a görög császár és Velencze megkérdezése nélkül, mert «azoknak semmi közük nem volt Magyarországhoz»; következőleg az ő reclamatiójukra nem volt megengedve a szultánnal kötött békességfölbontása.

Pázmány tagadja, hogy a hatalmaknak «nem volt közük Magyarországhoz»; köztök szövetség állott fönn, melyet a magyarok a török békekötés áltál egyoldalúlag fölbontottak, mire följogosítva nem voltak.

Alvinczi továbbá vitatta, hogy habár a keresztény hatalmakkal kötött szövetség megelőzte a török békekötést, ez utóbbi «nagyobb volt, mert esküvéssel ment véghez, és az két gonosz között az kisebbet kell választani, tehát jobb volt az puszta conspirátiónak füstbe menni, hogy sem az esküvést megszegni». Pázmány azonban Bonfin elbeszéléséből bizonyítja, hogy a keresztény hatalmak irányában is esküvel volt Ulászló lekötve. Egyébkint eskü hiányában, az egyszerű fogadástól sem állhatott el. «Szinte – úgymond – mintha valaki önkinnyén vagy kénszeríttetvén megesküdnék az koronás király ellen való pártolásra: sem arra nem tartozik, hogy ezt az istentelen esküvést megállja, sem azzal magát nem mentheti, hogy ő az királynak meg nem esküdt.» Azon jogi elv pedig, hogy az utolsó végezés fölbontja az előbbit» csak az emberek szabad akaratától függő végzésekre alkalmazható; mert különben – úgymond – az következnék, hogy «ha ki az első feleségét megunván, máshoz kötné utólban magát, azzal az másodikkal kellene élni».

Alvinczi a várnai csatavesztést úgy állította elő, mint Isten büntetését, mely az esküszegésért sújtotta a magyarokat. «Az Istennek még titok-tanácsa nem voltál – feleli néki Pázmány – és okát nem tudod az ő szentséges rendelésének». Ő Bonfin nyomán, a csatavesztést természetes okokból: a törökök túlnyomó erejéből és Hunyady János utasitásainak még nem tartásából magyarázza.

Ezen polemiával egyidejűleg, egy másik támadást is intézett a református felekezet ellen. «Az nagy Calvanus János Hiszekegyistene» czímű könyvében[66] azt a föladatot tűzi ki magának, hogy Kalvin – tanítása és az apostoli hitvallás ágazatai között az ellentétet kitűntesse. Például az első ágazatra vonatkozólag (Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, égnek és földnek teremtőjében) így argumentál: Kalvin szerint Isten a bűnnek szerzője, már pedig Isten, mint a legtökéletesebb lény, nem lehet a bűnnek szerzője, de az ördög az; így tehát Kalvin istene az ördög; a miért is felekezete híveinek az apostoli hitvallás első ágazatát igy kellene formulázniok: «Hiszek az pokolbeli, ördögben, minden ocsmány vétkeknek alkotójában, kegyetlen mostoha atyában, erőtlen nem istenben».

Ezzel bizonyára túllépett a loyalis polemia határain; és Pázmány barátai szükségesnek látták azt terjeszteni, hogy a könyvet tudta nélkül nyomatták ki.[67] De mentséget talál azon körülményben is, hogy nehány évvel azelőtt egy hollandiai protestáns hittudós ugyanolyan módon ki akarta mutatni, hogy a katholika vallás az apostoli hitvallás ágazataival ellenkezik.[68]

A fölháborodás, melyet Pázmány ezen könyvének kiadásával a protestáns rendek körében fölidézett, az 1609-ik év végén tartott országgyűlésen veszélyes támadásokat vont rá.

Ezen országgyűlés az Illésházy István halála által megüresedett nádori méltóság betöltése végett hívatott össze. Forgách Ferencz bíbornok, Pázmány által támogatva, nagy erőfeszítéssel igyekezett ez állást a katholikus jelöltek egyikének biztosítani. De gróf Thurzó Györgynek, a lutheránus felekezet világi vezérének sikerűlt az összes protestáns rendek mellett, a katholikusok közől is többeket megnyerni; és így száznál több szavazat esett rá, míg a katholikus jelöltek csak ötvenhatot kaptak.[69]

Ezen diadal által fölbátorítva, a protestáns követek az alsó táblánál, újra sürgetni kezdették a jezsuiták száműzését. Ez alkalommal többen, súlyos sérelem gyanánt panaszolták, hogy «egy istentelen jezsuita, Pázmány Péter, istenkáromló könyvet szerkesztett a kálvinisták ellen»; és követelték, hogy a vallásháborítás tényeért felelősségre vonatván, méltó büntetés érje. A jelenlevő káptalani követeket, kik Pázmány védelmére keltek, fenyegető közbekiáltásokkal, hogy «a teremből kidobják őket» némították el. Majd fölkerekedve, tömegesen a nádorhoz vonultak, és fölszólították őt, hogy Pázmány megbüntetése iránt intézkedjék.

Thurzó válasza úgy hangzott, hogy «kihallgatás nélkűl tetten ért gonosztevőt sem lehet elitélni; a méltányosság követeli, hogy Pázmány kihallgattassék; harmad-napra az országgyűlés színe elé idézi; ha vétkesnek bizonyúl, akkor azután a megállapítandó büntetést nem fogja elkerülni».[70]

Thurzó szerette volna az ügyet elsimítani; érdekében állott az udvart és a katholikusokat megnyugtatni az iránt, hogy új állásának hatalmát nem szándékozik a katholikus egyház hátrányára használni föl. Csak újabb sürgetés következtében szánta el magát arra, hogy Pázmányt az országgyűlés színe elé megidézze.[71]

Pázmány, bizonyára Forgách és a kath. főurak tanácsát is meghallgatva, abban állapodott meg, hogy nem fog megjelenni; nem mintha a félelem tartotta volna vissza, – ámbár sokan azt hitték, hogy a felingerült protestáns követek között élete is veszélyben forogna[72] – de elvi szempontból. Ép oly tiszteletteljes, mint határozott hangon szóló válaszíratban közlé a nádorral, hogy «a vallás ügyében – fölmerülő viták és tévedések az egyházi törvényszék, nem pedig világi birák hatásköréhez tartoznak; ezért ő csak főpásztora vagy a pápa követe előtt igazolhatja eljárását».[73]

Attól lehetett tartani, hagy ezen nyilatkozat még inkább el fogja mérgesíteni az ügyet. De Thurzó a protestánsok vezérférfiait rábírta, hogy követelésökkel hagyjanak föl. Bizalmasan közlé velök, hogy Pázmány késznek nyilatkozott Kalvin irataiból vett idézetekkel bebizonyítani állításai alaposságát; a miért is legjobban cselekesznek, ha a vitatkozást vele kikerűlik.[74] És csakugyan az ügy többé az országgyűlés elé nem kerűlt.

De valamint a protestáns rendek fenyegető magatartása, szintúgy a nádor békéltető eljárása is Forgáchra és Pázmányra hatástalan maradt. Sőt actiójok most épen Thurzó ellen irányult.

Néhány héttel az országgyűlés eloszlása után (1610. márczius) Thurzó a dunán-inneni megyék lutheránusaival Zsolnán zsinatot tartott, melyen egyházuk külső szervezetét megállapították, első ízben superintendenseket választottak, ezek hatáskörét és jövedelmeit megszabták, egyszersmind az iránt is rendelkeztek, hogy az összes lelkészek az augsburgi hitvallás tanait hirdessék.

Forgách Ferencz, a bécsi békekötés és az 1608-ik évi országgyűlés vallásügyi végzései ellen tiltakozván, az azokból kifolyó intézkedések jogosúltságát sem volt hajlandó elismerni. Óvást bocsátott közre, melyben a zsolnai zsinat végzéseit érvényteleneknek nyilvánítja, a superintendenseket a rájok ruházott püspöki hatóság gyakorlásától és a főespereseket illető jövedelmek elfogadásától, a lelkészeket téves és keresztényellenes tanaik hirdetésétől eltiltja.

A mikor pedig az imént megválasztott superintendensek a zsinati végzések apologiáját bocsátották közre, Pázmány lépett ellenök síkra. Abból indúlt ki, hogy csak azokat lehet az egyház Isten által rendelt szolgáinak tekinteni, kik a püspöki szentelés és küldetés által az apostolokkal szakadatlan összeköttetésben állanak; de ezzel a superintendensek és az általok rendelt lelkészek nem dicsekedhetnek. Az sem hihető, hogy Luther Istentől közvetlenül kapta küldetését, ennek ugyanis a szent-írásban nincs nyoma; már pedig protestáns fölfogás szerint csak azt szabad hinni, a mi a szent-irásban meg van irva. Mikor Münzer Tamás, a keresztség-ismétlők apostola, Isten küldötte gyanánt lépett föl, Luther fölszólította, hogy küldetésének valamely nyilvános bizonyságát mutassa elő. Ilyen fölhivásnak Luther sem lett volna képes megfelelni.

Fejtegetései további folyamán utal az országos törvényekre, melyekkel a zsolnai zsinat összeütközésbe jött, a mikor a főesperesi jövedelmet és a szent-székek hatásköréhez tartozó ügyeket a superintendensekre ruházta.

Pázmány Jemicius János senkviczi plébános álneve alatt adta ki könyvét. Latinúl írta és pedig sajátságos királylyal, melyet az elavult szavak és kifejezések összetorlódása szándékosan nehézkessé és homályossá tett.[75]

Czélját, hogy azzal a lutheránus lelkészeknek imponáljon; elérte. Egyikök sem érezett magában bátorságot, hogy arra feleljen. Thurzó egy szászországi prédikátorhoz kényszerűlt fordulni. Ettől két év múlva jelent meg a czáfolat, melyre Pázmány sietett válaszolni.[76]

Gyakorlati eredménye Forgách és Pázmány ezen föllépésének nem volt. Mátyás király óvakodott attól, hogy álláspontjukra helyezkedve, új bonyodalmakat támaszszon az alig megbékült országban. A lutheránusok tehát egyházi szervezkedésök művét akadály nélkül vitték keresztűl.

VI.



Az apró csatározások, melyekben Pázmány majd maga kereste föl az ellenséget, majd a támadások ellen egyházát oltalmazta, figyelmét és erejét nem merítették ki. Az alkalmi munkák, melyeknek amint pillanatnyi szükség adott létet, úgy tartós hatást sem igérhetett, ki nem elégítették őt. Folytonosan szemei előtt lebegett azon nagy szolgálat, melyet Bellarmin tett munkájával az egyháznak. Ő is olyan könyv megírását tűzte ki magának czélul, mely a kath. vallás főbb ágazatait összefüggően, rendszeresen és kimerítően tárgyalja; melyhez az egyház szolgái és hívei fordulhassanak, valahányszor tájékozást keresnek a saját megnyugtatásokra, vagy fegyvert a külső támadások viszszaverésére.

Kiváló tehetségei, theologiai ismeretei és latin irályának mesteri tökéletessége képessé tették arra, hogy az egyetemes egyháznak szolgálatába lépve, Bellarmin, oldala mellé helyezkedjék, vele mintegy versenyre keljen. Azonban mióta előjárói Magyarországot jelölték ki néki működési tér gyanánt, hazafiúi és szerzetei kötelességérzete arra késztette, hogy egészen nemzetének szentelje magát; a Gondviselés által kitűzött hivatását ismerte föl abban, hogy a magyarországi kath. egyház fölvirágzására fordítsa minden erejét és egész tevékenységét.

Ezért magyar nyelven, a magyar közönség szükségletéihez alkalmazkodva, írta meg főmunkáját, mely sok évi előkészület után, 1613-ban jelent meg: az «Isteni igazságra vezérlő Kalauz»-t.[77]

Bellarmin munkája szembetűnő hatást gyakorolt rá. Az újabbkori egyházi tudományosság ezen gazdag kincstárát nem mellőzhette; helyenként átkölcsönzé belőle az anyagot, az eszméket és az érveket. De mikor protestáns ellenfelei szemére vetették, hogy több fejezetet kiírt Bellarmin könyvéből, jogosan visszautasíthatta a vádat.[78] És csakugyan a két könyv között a czél, a rendszer, az előadási modor és a tárgyalt kérdések megválasztása tekintetében nagy a különbség. Bellarmin hittudósok, Pázmány a művelt nagy közönség számára ír; ezért a tudományos módszer és a népszerű tárgyalás előnyeit egyesíti. Bellarmin csak azon hitágazatokkal foglalkozik, melyek az interconfessionalis controversia tárgyát képezik; Pázmány kiterjeszkedik olyanokra is, melyek az összes kereszténység közös birtokai: példáúl Isten létének bebizonyítására.

Pázmány munkájának ugyanis egyik fényoldala, melylyel talán még nagyobb mértékben dicsekedhetik, mint Bellarmin, hogy szerves egészet képez, melyen a tárgyalt kérdések nagy számát és különféleségét egy gondolat fonala köti össze. Ezt világosan tárja föl önmaga.

«Mikor – úgymond – magamban sokat hánytam vetettem volna, mint kell az eláradott hamis vélekedések folyását meggátolni, juta eszembe szent Ágoston mondása: Az okossággal nem tusakodik, a ki józan; sem a szentírással, a ki keresztyén; sem az Anyaszentegyházzal, a ki békeszerető. Azért én is e három rendbeli bizonyságokra vetém szemeimet; ezeknek erősségét az új tudományok rontására fordítám és írásomat e könyvben három részre osztám. Első részben a természetbe oltatott okosság vezérléséből megmutatom, hogy a világnak egy teremtő Istene vagyon, kit igaz hittel és religióval tartozunk tisztelni: ezen igaz hit pedig a keresztyénségen kívül nem találtatik. De mivel a keresztyénség zászlója alatt sok ellenkező szakadások pártolkodnak; azt is világosan megbizonyítom, hogy az emberi okosság, vagy maga vezérléséből, vagy azokból a szent-írás fundamentomiból, melyet jóváhagynak valakik keresztyén nevet viselnek, világosan kijelenti, hogy a római gyűlekezettől elszakadott vallások, igazak és Isten előtt kedvesek nem lehetnek. Második részében megmagyarázom: elsőben a keresztyének között való egyenetlenségek gyökerét; annakutánna bizonyos módot mutatok azoknak leszállításában. És az Ecclesiának méltóságát kifejezvén, megbizonyítom, hogy egyedül a római gyülekezet az igaz Ecclesia, melynek tanítása ellen senkinek nem szabad tusakodni; a római pápának méltóságát is derék bizonyságokkal állítom. Harmadik részében egynehány nevezetes dolgokban, melyekről főképen versengések támadtak, megmutatom: hogy semmit az ujítóknak nem kedvez a szentírás, sőt ha ezt okosan egybehordjuk és nem facsarjuk tétova agyarkodásunk szerint, hanem egyenes folyásában és elejétől fogva meggyökeredzett értelmében hagyjuk, mindenekben a mi tanításunkat erősíti.»

Pázmány ezen gondolat keresztülvitelében nem elégszik meg azzal, hogy – mint egyéb polemikus munkáiban teszi – bizonyítson, czáfoljon és fölvilágosítson; a szívre is igyekezett hatni, vallásos érzelmeket ébresztvén fel.

Így például azon érvekkel, melyek Isten létezését bizonyítják, az ő szeretetére lelkesíti olvasóit. «Nem illik – úgymond – hogy hasonlók legyünk amaz oktalan állatokhoz, melyeknek midőn a pásztor makkot vagy galagonyát ver a fáról, mohón zabállanak, egymást orrukkal taszigálják, de szemüket föl nem emelik, hogy megköszönjék pásztoruk jótéteményét. A gyermekekhez se hasonlítsuk magunkat, kiknek ha szép arany betűkkel irt könyvet adnak, gyönyörködnek ugyan a betűk tettetes ékességében, de nem értik – mi fekszik azok alatt, és a benne való mélységes tudományra nem igyekeznek…» «Midőn sokféle virágokat látunk, melyek napkelettel kinyilnak, napnyugottal egybemennek; vagy a napra fordítván virágjuk kinyilt kebelét, vele együtt forognak, mintha ismernék legeltető és alkotó mesterüket és szolgálni akarnának neki tehetségük szerint: mi is azon legyünk, hogy szemeinket Istentől el ne vegyük, hanem őt mint javaink kutfejét kövessük és hálaadó szolgálattal kedveskedjünk neki.» És Isten mindenhatóságáról szóló fejtegetéseihez a következő reflexiót csatolja: «Mily nagy szemtelen vakságban vagyon a bűnös ember, midőn azt boszantja, a kinek kezétől függ mind élete, s mind örök veszedelme? Bizony ha egy magas torony tetejéről egy kötélen kieresztene valaki engem és úgy tartana csüggőben; meggondolván, hogy ha elereszt, szörnyű halállal kell vesznem, nemcsak nem haragítanám, boszantanám és rágalmaznám, a kinek kezétől függ életem, de sőt alázatos kéréssel, sok kedves igéretekkel és minden tehetséggel engesztelném. Ha azért a gyarló embert, kinek kezében vagyon életem és halálom, haragra nem merném indítani, micsoda baromság és magafeledett bolondság, ha az ellen törekedem és bűneimmel azt boszantom, a kinek segítsége nélkül lélekzetet sem vehetek.» A Kalauz e szerint kézikönyv, vallási olvasmány akart lenni.

Pázmány ezen munkájába fölvette korábban megjelent könyveinek egy részét; de átdolgozva; oly módon, hogy a személyi és alkalmi momentumokat elhagyta. Magasabb álláspontra helyezkedik; mintha előre látta volna, hogy könyvét olvasni és tanulmányozni fogják még akkor is, mikor rég feledésbe mentek azoknak munkái, kikkel szembe kellett szállania. De habár tárgyilagosságra igyekezett, nem szűnt meg éles, kiméletlen és sújtó lenni. És nem elégszik meg azokkal a fegyverekkel, melyeket tudománya és dialektikája tárháza szolgáltat, a gúny sebző nyílait is kölcsönveszi.

Bód Péter, a múlt századbeli magyar reformatus írók egyik legkiválóbbika, joggal mondhatja a Kalauzról, hogy Pázmány abban «minden ékesszólásnak és elmés találmányinak vastag folyamatját kiöntötte az ellenkező vallásúak ellen».

VII.



A magyarországi protestáns felekezetek vezérférfiai azonnal fölismerték és érezték a csapás súlyát, melyet a Kalauz megjelenése rájok mért, és belátták, hogy azt kellő czáfolat közrebocsátásával elhárítaniok vagy legalább gyengíteniök kellene; de íróik sorában egy sem volt, kit ezen föladat megoldására hivatottnak, vagy elvállalására hajlandónak találtak volna.

A kálvinisták köréből egy kis röpirat jelent meg, mely ezt a tartózkodást magyarázni és igazolni kivánta. Azt a kérdést vetette föl: hogy miért nem felelnek a Kalauzra? A válasz úgy hangzott: «Nem méltó, hogy valaki annak eltörlésére spongiát szerezzen!» Pázmány szerénytelenség nélkül idézhette emlékezetökbe Aesopus rókájának esetét.[79]

A lutheranus felekezet hittudósai őszintébbek voltak. Külföldön kerestek segítséget. De ez nem kis nehézséggel járt. A kétszáz nyomtatott ívre terjedő könyvet latin nyelvre kellett lefordíttatni, mi természetesen több esztendőt vett igénybe. Mikor elkészült (1617), Thurzó György, ki a szükséges költségek födözésére ajánlkozott, nem volt ugyan többé életben, de özvegye tiszteletben tartotta és végrehajtotta szándékát. A kéziratot Wittenbergbe küldötte, és a protestánsok leghíresebb hittani karát fölkérte, hogy egyik tagját bízza meg a czáfolat megírásával. A választás a testület legrégibb tanárára, Balduinus Frigyesre esett. Ez nem utasította el a megbízást. De ismét közel egy évtized telt el, míg munkája napvilágot láthatott. És akkor a késedelmet mentegetve, gyengélkedő egészségén kívül nem tartózkodott okúl fölhozni a föladat nehézségét, tiszteletre méltó szerénységgel hangsúlyozni erőinek gyengeségét.[80]

A magyarországi protestánsok nemcsak a Kalauz czáfolatáért fordúltak Németország felé. Épen a mikor Pázmánynak utolsó soráig a magyar szellem sajátságaihoz alkalmazott Kalauzából a legfélelmesebb támadás riadója hangzik föl, a két ellentábor vezérférfiai: a kálvinista Alvinczi Péter és a lutheránus Zvonarich Imre német hittudományi munkák fordításaival lépnek föl, és csak az előszavak foglalkoznak röviden, mellékesen Pázmánynyal, kit egyébként kiméletlenűl szidalmaznak.

Zvonarich fordítása élén, az előszót Nagy Benedek kőszegi tanító írta. Pázmányt rágalmazással, következetlenséggel, plágiummal vádolja, és tárgyalási módját kifogásolja; de tüzetesen csak a Krisztus természetéről szóló részt veszi bonczkés alá. «Nem kevés ideje immár – így ír egyebek között – hogy Pázmány Péter rendjének hámjából kihágván, hallatlan hamis káromló gyalázattal sok ízben terheli a mi igaz vallásunkat, jámbor keresztyén doctorinkat; és a mi édes hazánkban megöröködött tökéletes lelkipásztorinkat. Kénytelen vagyok vele, hogy az ő megszaladt elméjét mint valami megbomlott órát, hamis hírköltéstől s baba-regéktől megvásott s poklos káromlásnak tajtékjával megáztatott nyelvét egy keveset megczáfoljam, és az ő reánk köszörűlt csalvetéseinek álmából szoros rövid tapogatással fölrázzam, szitkainak maszlagos részegségéből emberséges beszédeknek s igazmondásnak józanságára hozzam».[81]

Alvinczi pedig, ki az «Igazságra vezető Kalauzt» «Pokolra vezető Kalauznak» czímezi, csak a szentek segítségűl hívását és a Mária-cultust tárgyalja.[82]

Pázmány egy időben felelt meg mind a kettőnek, önálló röpiratokban, melyeket álnevek alatt bocsátott közre; az egyik Szyl Miklós, a másik Lethenyei István nevét viseli. Sajátszerű, hogy kedve telt ezen eljárásban; habár tudhatta, hogy mindenki fölismeri az igazi szerzőt, és később maga is sajátjának vallotta azon munkákat. Talán azt akarta elhitetni, hogy nem áll elszigetelten a harcztéren, és hatalmas szövetségesek vannak oldala mellett. Vagy előjárói vélték ily módon elháríthatni rendjökről a gyülöletet, melyet heves támadásaival fölidézett.

Ezek sorába tartozik a Kalauz védelmére írt két válasz is, melyekben az irodalmi hang korlátait nem egyszer túllépi. Már a czímek jelezik a tartalom hangját: «Az kálvinista prédikátor ingyenes erkölcsű tökéletességének tűköre», és «Csepregi mesterség, azaz Haffenneffernek magyarra fordított könyve eleiben függesztett leveleknek czégéres czigánysági és orczaszégyenlítő hazugságai».

Egyik ellenfele, Nagy Benedek, irányában, ifjú kora, szerény állása és hézagos tudománya miatt, kicsinylést és lenézést mutat. «Nem mertek – úgymond – magok az luther-prédikátorok az Kalauzban harapni, hanem egy csacsogó nyalka mesterkét taszítottak elé; és ez által turkálnak három vagy négy czikkelykét az Kalauzban; azaz egy nagy erdőben két vessző szálat akarnak levágni, hogy az erdő ligetes legyen. Ez pedig az nyelves haris fölöttébb elment az emberség mellől és torkig mervelt az szemtelenségben. Azért gyermekded korában erős zabolát rántok szájában; talán ezután nem lészen olyan hörcsökös. De nem szidalommal mint ő, hanem vakmerő balgatagságának igaz feddésével, ha lehet, eszére hozom nyavalyást, és megismertetem véle, hogy különb a gyermekek kákumbákomiban szeleskedni, és az tudós emberek írásán akadozni.»

Alvinczit más ok miatt nem ismeri el illetékesnek a Kalauz czáfolására. Inkább politikusnak, mint hittudósnak tartja. Utalva 1609-ik évi polemiájukra, így szól hozzá: «Egyszer neked az kása megégette szádat, és magaddal is megismértettek, hogy másra termettél te, nem a tudós emberekkel való disputatióra. Az király-kenéshez és az fejedelmek testamentumosságához nagyobb kedved vagyon, hogy sem az hitnek igazgatásához és az bölcs írásokhoz.» A mivel azon ajánlatra, melyet Bocskaynak tett, hogy őt megkoronázza, és a fejedelem végrendelete készítésében való közreműködésére czéloz.

Ezzel a polemia távolról sem volt befejezve, és további folyamán szenvedélyessége nőttön nőtt.

Alvinczi maga is válaszolt, és egyik prédikátor-társa, névtelenül védelmére kelt. Mind a két röpirat, melyből egyetlen példány sem maradt ránk, rövid idővel Pázmányé után, 1614-ben jelent meg. Pázmány hirtelenűl megírta, és most már saját neve alatt bocsátotta közre feleletét ily czím alatt: «Az igazságnak győzedelme, melyet az Alvinczi Péter tűkörében megmutatott». [83]

Ezt Alvinczi válasz nélkűl hagyta, de két esztendő múlva névtelenűl, egy nagyobb könyvben, intézett támadást Pázmány ellen, utánozva ennek egy korábbi munkájában használt modorát. Egy «vékony elméjű» jezsuitát léptet föl, ki protestáns prédikátorral vitatkozásba bocsátkozik, de mivel az ellenvetésekre nem tud megfelelni, Pázmányhoz leveleket ír. A vitatkozás azon, két kérdés körül forog: a protestáns vagy a katholikus vallás-e új? és a katholikus, vagy a protestáns egyház tekinthető-e az igaz és örök egyháznak?[84]

Mire Pázmány, mivel ezen kérdéseket más munkáiban tüzetesen tárgyalta, csak röviden válaszolt.[85]

A lutheránusok részéről a Kalauz tárgyában megindúlt polemia folytatása gyanánt 1615-ben egy terjedelmes könyv látott napvilágot,[86] melynek egyik részében Zvonarich ki akarja mutatni, hogy a kath. egyház tanítása a purgatoriumról és a szentek segítségül-hívásáról, a bőjtről és a pápaságról ellenmondásban van Krisztus, az apostolok és a régi szentatyák tanításával. A másik részében Nagy Benedek azzal vádolja Pázmányt, hogy Kalauza káromlásokat foglal magában, bujaságra gerjeszti olvasóit, csalárdul bizonyít a szent-írásból stb. Azzal dicsekesznek, hogy könyvükkel Pázmánynak «olyan kerek bélyeget sütöttek homlokára, kiből azután megismerheti mindenki, hogy Pázmánynak jutott volt az olasz maszlagban és magyar purgátióval kellett ebből kitisztítanunk».

Pázmány a következő évben, szintén terjedelmes könyvben válaszolt. Czíme: «Cseregi szégyenvallás, azaz rövid felelet, melyben a csepregi hiúságoknak kőszegi toldalékit verőfényre hozza». [87]

Ezen polemiát Pázmány már nem egyedűl folytatta. BALÁSFI TAMÁS személyében hasznos munkatársat talált. Erdélyi nemes család sarja, unitárius szülők gyermeke volt, kit úgy látszik, a kolosvári jezsuiták térítettek meg. Bécsben és Rómában végezte tanúlmányait. Innen a Bocskay-fölkelés idején visszatérve, gyorsan emelkedett az egyházi hivatalok lépcsőin. Csakhamar győri kanonok lett, és 1613-ban a boszniai püspöki czímet nyerte. Éles elme és sokoldalú műveltség, élénk irály és a vitatkozásban való ritka ügyesség által tűnt ki. Mikor az udvarnál megjelent, a miniszterek gyakran hírneves protestáns hittudósokkal együtt hívták meg asztalukhoz, hogy vitatkozásaikon mulassanak. De heves és könnyen föllobbanó természete volt, mely nem ritkán erőszakos tényekben, vad kitörésekben nyilvánúlt. A mikor a harag erőt vett rajta, fölfegyverezte szolgáit, azok élén áldozatainak házába tört, és válogatás nélkül bántalmazott egyháziakat, világiakat. Máskor ellenben a megnyerő és hódító modor minden előnyeit tudta érvényesíteni. Így például Khlesl bíbornok egy alkalommal az ő előmozdítását, a hozzá érkezett panaszok miatt, ellenezte; de a mint Balásfi személyesen megjelent előtte, hihetetlennek tartotta, hogy a panaszok alaposak legyenek.

A milyen félelmes ellenség, olyan szolgálatkész barát volt. Pázmány iránt őszinte csodálatot és szeretetet táplált, fölénye előtt készséggel meghajolt. Benső viszony keletkezett közöttök. Pázmánynak épen akkor, mikor a Kalauz védelmére két röpiratát megírta, 1614 végén, többféle egyházi ügy elintézése végett, Forgách bibornok megbízásából, Rómába kellett utaznia. Ekkor a két könyvecske sajtó alá adására Balásfit kérte föl, ki szívesen vállalkozott rá, s az egyikhez ajánlólevelét és függeléket csatolt.

Majd önállóan lépett föl az irodalom terén. 1616-ban két terjedelmes könyvet és egy röpiratot adott ki Pázmány védelmére. Alaposan képzett theologusnak bizonyúl. Latin és magyar nyelven a kifejezések és fordulatok ritka gazdagságát nagy könnyűséggel párosítja. Elmés ötletekben, szójátékokban kifogyhatatlan. De másfelől a szitkozódás és csufolódás mesterségében is túl tesz ellenfelein.

Nyilatkozatai, melyeket könyvei Pázmányról tartalmaznak, személyes hódolatát fejezék ki, s a hatást is jellemzik; melyet Pázmány irodalmi munkásságával elért. Igy az Alvinczihez intézett «barátságos intésében» Balásfi így szól: «Jobb Alvinczi magadba betérned, rövid lepled kívül lábad nem nyujtanod, kudarczot mondanod, vagy hogy falt vakarnod; hogy sem ujat vonnod, avagy Pázmány ellen fejedet falba verned: Tudod, hogy ez immár sokakat leültetett, mert nem fövényen, sem nem légen tanulta az építést mint te, hanem a szentírásnak kimozdíthatlan kőszikláján. Jut-e eszedbe, hogy kik előbb s kik utóbb irkálgatának iminnet amonnat egynehányan… a római igaz hitnek fényessége ellen valami gyermeki és kákombák dolgokat, kit magyarul, s kit pedig konyhapoklokhoz illendő deák nyelven; megkoczá a körmüket a papiros, de inkább a lélekvesztegetésért ugyanezen Pázmány Péter. Gyarmati Miklós mellett senki pennát nem foga, Magyari István mindjárt hallgata, Esterházy Tamás meg sem mere moczanni ellene, a zsolnai gyűlekezet nem hánykódék többé az ő írásival… Nem tudom honnan vette elő magát egy kormos tudatlan ember valami romladozott és rosszul tatarozott pörölylyel a bányák felől, annak is markában szakasztá a nyelét s a vasával baraczk magot töre a homlokán, azaz oly erős feleleteket és argumentumokat vete fejéhez, hogy azóta elszédült, s nem érkeze fővel az írásra.» «Jó lelkiismerettel mondhatom, – írja egy más helyen – nem tudok a magyar nemzetben egyet is, a ki több munkáját, vagy hasznosabban szentelte volna a Krisztus Anyaszentegyházának oltalmára írását, Pázmány Péternél. Mióta a szélvész tévelygéseknek fuvatagában kezdettek a farkasok utakat állani országunkban, annyira nagy hathatós rivogatással tudja ez őket hurogatni, hogy immár ugyan csak igen berekedt orditásra és mintegy pattanás nélkül párálló bugyanásra juttatta őket.»

VIII.



Pázmány irodalmi és tanári munkásságával párhuzamosán, mint egyházi szónok is fényes sikerrel érvényesíté tehetségeit.

A jezsuita-rend kezdettől fogva egyenlő fontosságot tulajdonított a hódítás azon fegyvereinek, melyeket az egyházi szónoklat, az iskolai tanítás és az irodalmi munkásság nyújtanak. Elméleti oktatással, a világi és egyházi ékesszólás classicus műveinek tanulmányozásával, avatott mesterek vezetése alatt folytatott gyakorlatokkal igyekezett jeles szónokokká képezni azon növendékeit, kikben a kellő képességeket fölismerte.

Pázmányt ezekkel a természet bőkezűen megáldotta. Már külső megjelenése is fölkelté a hallgató figyelmét. Középtermetű, szikár test olyan főt hordozott, mely a lélek méltó kifejezése vala. Magas, nyilt homlokára a mély elmélkedés véste bélyegét; hatalmas szemöldök által árnyalt fénylő szemei a rejtett gondolatokat látszanak fürkészni; erősen kiemelkedő orra alatt az előrenyomuló, mintegy idegesen összeszoruló ajkak az akaraterő folytonos megfeszítését árulják el. Dús hajzat, bajusz és spanyol szakáll előnyösen egészítik ki az arczot, mely a fensőbb intelligentia, hideg számítás és hajthatatlan erő összbenyomásával, oly egyéniséget revelál, mely hozzá van szokva saját indulatait és szenvedélyeit vaskézzel fékezni, de egyszersmind hivatást érez magában arra, hogy mások szelleme fölött az ész és tetterő fölényével uralkodjék.

A mint tekintetében a szelid mosoly és a behizelgő nyájasság varázsa hiányzik, úgy hangja is nélkülözte azt az érczességet és modulátiót, mely az érzelmek scálájának kifejezésére és fölébresztésére szükséges.[88] Arra volt utalva physikai és szellemi szervezete által, hogy az észhez szóljon.

Ezért mindig inkább a logika, mint a lelkesedés uralma alatt áll. Czélja az: hogy meggyőzze hallgatóit. Az igazság meggyújtott szövétnekének lángját, a benső meggyőződés hevét a lélek fölmelegítésére elegendőnek tartja. Az érvek erejére és világosságára, sokféleségére és ügyes csoportosítására helyezi a fősúlyt. Hatalmas argumentátor, mint Bourdalouet nevezik; nem fellengző mint Bossuet. Soha sem tesz kísérletet, hogy a mystikus elragadtatás légkörébe emelkedjék. Jól tudja, hogy hallgatói nélkülözik a sas szárnyat, melyekkel röptében követhetnék; de bízik józan belátásukban és ítéletökben. Mindig az égre mutat, de a földet soha sem hagyja el.

Nem declamált, kerülte a páthoszt. Ez később a jezsuitaékesszólás mesterei előtt árnyoldalnak tünt föl; fogyatkozás gyanánt emelik ki azt, hogy az indulatok fölgerjesztésére alkalmas eszközöket nem használja föl, és a művészet külső formáit elhanyagolja.[89] De ő a prédikálást apostoli működésnek tartotta, nem a művészet gyakorlásának. Öntudatosan alkalmazta a természetes és keresetlen modort. Az igaz lelki-pásztor legfőbb dicsőségét abban találja, hogy hallgatói lelkéből a tévedéseket kiirtsa, velök a bűn undokságát megismertesse, őket bűnbánatra és javulásra késztesse. «Nem veszedelmes orvosnak tartanók-e – kérdezi – a ki betege előtt lantot verne, és éneklésével akarná gyönyörködtetni fülét; orvosságokat pedig, mivel azoktól a beteg iszonyodik, nem adna nyavalyásnak gyógyítására. Ilyen ártalmasak a prédikátorok, kik csak szólásnak ékességével, vagy magok álma és elmélkedésök beszélgetésével, vagy igen mély és szokatlan, de haszontalan tudományokkal viszkettetik a hallgatók fülét; a lelki sebek genyedtségét pedig meg sem illetik.»[90]

Mindazáltal a másik szélsőségtől is távol tudta magát tartani. A természetességet nem kereste a trivialitásban, sem az egyszerűséget a pongyolaságban. Ezért ellensége volt a rögtönözésnek; gondosan dolgozta ki beszédeit, vagy legalább a vázlatot mindig papirra tette.[91] A nagy közönséghez, részben műveletlen tömegekhez szólva, akként alkalmazkodott igényeikhez, hogy bizonyítékait első sorban azon eszmékből meríté, melyek a szellemek közös tulajdonát képezik, és azon érzelmekből, melyek a szívnek veleszületett hozományai. Azt mondja, mit mindenki tudott, vagy legalább sejtett; csakhogy nemesen és erőteljesen fejezi ki, hatásosan alkalmazza és kiaknázza.

Képei és hasonlatai megválasztásában nem egyszer hallgatói köznapi foglalkozásának színvonalára száll le. Így például, azon problemát, hogy a világon a jókat miért engedi Isten szenvedni, míg a rosszak gyakran boldogulnak, földműves és baromtenyésztő közönséghez szólva, a következő hasonlattal világosítja meg: «A mely ökröt mészárosnak akarsz adni, munkára nem fogod, tágas mezőn, gyenge sarjún, szabadjában gázoltatod; a melyet pedig magad szolgálatjára tartasz, gyakran befogod, ekét, szekeret vontatsz véle, és minden munkára hajtod. Vaj ha tudnád, miért hizlaltatik ama gazdag, mire velősödik ama nagy úr?! Szánakodnál bizony, nem irigykednél állapotján. Ha eszedbe vennéd, ama szegény koldús Lázárt miért koplaltatták, micsoda eledelre üresítették gyomrát, kévánnád és irigylenéd boldogságát.» Más alkalommal azokat, kik mértéktelen ivásra késztetik barátaikat, így korholja: «Ha meleg időben lovad megizzad és inni akar, megrántod száját, hogy el ne veszessed egészségét. Ha pedig látod, hogy barátod fölgerjedett a sok bor miatt, inkább erőlteted, hogy igyék; és a mitől barmodat elfogod, arra kénszeríted barátodat; nagyobb gondod lévén lovad egészségére, hogy sem barátod életére, üdvösségére.

De gyakran valódi költői hangulat vonul át előadásán. Így Isten azon rendelkezése iránt, hogy a pogány birodalmakat hatalomra jutni, a keresztény népeket elnyomatni engedi, így nyugtatja meg hallgatóit: «Mikor a hold távol vagyon a naptól, akkor telinek látszik és inkább fénylik; de mentűl a naphoz közelebb jár, annál kevesebb része tetszik; így vagyon az emberek dolga, a kik messzebb estek Istentől, azok sokszor inkább fénylenek világi dicsőségekkel, akik pedig közelebb járnak Istenhez, csak alig látszanak.» Vagy a szülők kötelességeit fejtegetve, megjegyzi: «A természet tövisek közé rekeszti a gyenge rózsát; nem azért, hogy szaggassa, hanem hogy oltalmazza; az atyák dorgálása afféle tövis, oltalmazza, nem hervasztja».

Az evangélium tanításának magyarázata képezi prédikáczióinak tárgyát. A hit titkai fejtegetésében világosságot tud deríteni a dogmatika leghomályosabb kérdéseire. Azonban nem hagyja magát polemikus hajlamai által elcsábíttatni. Azon kivételes és ritka tulajdonnal dicsekedhetett, hogy míg tollát nem egyszer magával ragadta az indulat forgó szele: a szószéken teljes szélcsend honol lelkében. A templom küszöbén leteszi a fegyvert, melylyel az irodalom terén oly sok sebet ejtett. Megelégszik azzal, hogy egyháza tanításait a bizonyítékok erős védbástyáival környezi, melyek minden támadás ellen megoltalmazzák.[92]

De bármennyire erős volt a dogmatikában, különös előszeretettel karolja föl prédikáczióiban az erkölcstan gyakorlati kérdéseit.[93] Az életnek különféle irányai, a kötelességeknek ágai közől egy sem kerülte el figyelmét. A fejedelmek és alattvalók, az urak és szolgák, a férj és nő viszonya; a szülők, özvegyek, katonák és betegek kötelességei; az egyes erények elsajátítása és a bűnök elkerülése foglalkoztatják leginkább.

Prédikácziói szokatlan bőven tartalmaznak a szent-írás és szent-atyákból vett idézeteket. A profán írókat, különösen a római classicusokat is szívesen használja. Nézete szerint, minden igazság, mely a pogányok könyveiben található, Istentől ered; és miként Izrael fiai az egyiptomiaktól elrabolt arany-ezüst edényekkel ékesítették föl a frigy sátorát: a pogány bölcsek mondásait is igénybe lehet venni a hívek épülésére, kiknek nagy megnyugvásúl szolgál, ha tapasztalják, hogy a természetes ész sugallataira hallgató pogányok ugyanazt tanították, amit a keresztény erkölcstan rendel.

Pázmány 1601-ben Kassán kezdé meg szónoki pályáját. S már itt föltünt ékesszólásának hatalma. Azóta folytonosan emelkedett prédikáczióinak hire és hatása. Katholikusok és protestánsok egyaránt, messze tájakról gyülekeztek szószéke körül, és csüggtek ajkain, melyekről egyházi szónok által utol nem ért erővel és könnyűséggel folyt a magyar szó. «A hívek – mint kor- és pályatársa, Káldi megjegyzi – nagy vigasztalással, a pártosok álmélkodással hallgatták».[94] És több mint két század multával sem évült el a varázs. Ma is gyönyörködtető olvasmányt nyújtanak, az egyházi szónoklat mintái gyanánt szolgálnak.


13. RUDOLF CSÁSZÁR ÉS KIRÁLY ÉRME.





Jegyzetek




KezdőlapElőre