HARMADIK FEJEZET. (1616.)


I.



Forgách Ferencz tervei Pázmány iránt. Forgách halála. Tárgyalások Pázmánynak esztergomi érsekké kineveztetése iránt. Túróczi préposttá neveztetése. Esztergomi préposttá neveztetése. Esztergomi érsekké neveztetése. Küldetése Felső – Magyarországba a Homonnai György által keltett mozgalmak lecsendesítése végett. A nádori méltóság betöltésének kérdése. A nagyszombati alkudozások Bethlen Gábor biztosaival.


14. ZNIO-VÁRALJAI APÁTSÁGI ÉPÜLET.


AZON sikerek, melyeket Pázmány Péter nyilvános tevékenységének másfél évtizedre terjedő első korszakában, mint a jezsuita-rend tagja fölmutathatott, ha nem állanak is példátlanul rendje történetében, de bizonyára kivételesek és rendkívüliek valának. Nyelvének és szellemének őserejű magyarságával ismét népszerüvé tette a katholikus egyházat Magyarországon. Tollának hatalmával fölkeltette az önbizalmat a katholikusok körében, rettegés tárgyává lett a protestánsok előtt. Könyveinek olvasói, szónoklatainak hallgatói közől számosokat átvont az ellentáborból a kath. egyházba. Különösen a főrendek megtérítésében állandó szerencse kisérte fáradozásait. A hagyomány szerint harmincz előkelő protestáns családot nyert meg.[95]

Nagy befolyást gyakorolt a papság erkölcsi és műveltségi színvonalának emelésére, csakúgy mint az egyház egyéb közügyeire; mert mindabban a mit Forgách primás kezdeményezett és keresztülvitt, jelentékeny tényező vala; sőt a pápai nuntius nem annyira a tanácsadó, mint inkább a vezető szellem szerepét tulajdonítja néki.[96]

Ezen ép oly sokoldalú, mint mélyre ható munkásságát a jezsuita igénytelen állása egyáltalán nem nehezítette, ellenkezőleg több tekintetben elősegítette. Mindamellett nem merülhetett föl kétség az iránt, hogy ha egyéniségének fölénye mellett, az egyházi és politikai hatalom mindazon eszközeivel rendelkezik, melyeket Magyarországon a főpapi állás nyújthat; ha a királyi tanácsban és az országgyűléseken helyet foglal még jelentékenyebb és tartósabb eredményeket biztosíthat tevékenységének.

Ezért természetszerűen föl kellett merülni azon gondolatnak, hogy Pázmány, szerzetesi fogadalmaitól fölmentetvén, egyházi javadalmak elfogadására képessé tétessék. Forgách Ferencz karolta föl legelső azt az eszmét, hogy útat készít néki a főpapi méltóságra, esetleg halála után a primási székre. Első lépcsőül a túróczi prépostságot szánta néki, a melyről részére le akart mondani.

Tervét az udvarnál szivesen támogatták. És a király az 1615 nyarán megtette a kellő lépéseket a római curiánál.[97]

Azonban attól kellett tartani, hogy a jezsuita-rend főnöke nehézséget fog támasztani. A rend következetesen ellenezte tagjainak főpapi székekre emelését, nehogy épen a legkiválóbbaktól fosztassék meg, és táplálékot nyerjen a világi nagyravágyás szelleme, mely egyéni czélokat és érdekeket teremtve, a közös föladatokban való önmegtagadó összemunkálásra hátrányos lehetne. Ezért a jezsuiták, mikor az ünnepélyes fogadalmat leteszik, esküvel kötelezik magokat arra, hogy főpapi javadalmat, ha az nekik fölajánltatik, csak előjáróik parancsára fogadnak el.[98]

Ilyen parancs a legritkább esetekben adatott. Most sem volt a rend generálisa hajlandó azt megadni. Ellenben V. Pál pápa, kinek becsülését és rokonszenvét Pázmány, római tartózkodása alatt, kiváló mértékben megnyerte,[99] készséggel járult a tervhez. Hogy a jezsuiták álláspontja az egyház érdekével kiegyeztessék, abban történt megállapodás, hogy Pázmány a Jézus-társaságból egy más szerzetbe fog átlépni, és csak miután megszünt jezsuita lenni, hatalmaztatik föl egyházi javadalom elfogadására. A pápai bréve, mely Pázmányt fölhatalmazta, hogy más szerzetes-rendbe léphessen át; november hóban állíttatott ki.[100]

Ekkor Forgách Ferencz bibornok már nem volt az élők között. Az 1615-ik év őszét, Pázmány társaságában, az érsekség barsmegyei szentkereszti várában, töltötte. Itt néhány napi betegeskedés után, október 16-ikán váratlanúl elragadta a halál, melynek férfias elszántsággal és a gondviselés határozatában való teljes megnyugvással nézett elébe. Két nappal kimulta előtt, Pázmánynak a prágai pápai nuntiushoz intézett levelet dictált, melyben ettől és általa a pápától bucsút vesz, és igéri, hogy ha, mint reméli, fölvétetik az örök boldogság honába, ott meg fog rólok emlékezni; egyszersmind azon kérelemmel fordúl hozzá, hasson oda, hogy a király mielőbb nevezze ki utódját, mert az esztergomi érsekség hosszú üresedése a mult században, a magyarországi katholikus egyház hanyatlásának és a protestantismus megerősödésének egyik foka volt.[101]

A pápai nuntius, Placidus de Marca, melfii püspök, még mielőtt ezen levelet megkapta, a mint Forgách haláláról értesült, azonnal elhatározá, hogy az érsekség betöltését sürgetni fogja. És az egyénekről gondolkodva, kiket ezen fontos állásra ajánlhatna, egyedűl Pázmány Péterben találta föl a szükséges kelléket. Haladék nélkül közölte nézetét a király legbizalmasabb ministereivel: Khlesl püspökkel és báró Meggau főkamarásmesterrel. Mindketten támogatásukat igérték.

De Khlesl már néhány nappal utóbb módosította véleményét. Egyrészről attól tartott, hogy Pázmány kineveztetése a főpapok és a protestáns rendek körében kedvezőtlen fogadtatásra talál; másrészről azt óhajtotta, hogy az érsekség néhány évig üresedésben maradjon, hogy jövedelmeit a szorúlt állapotban levő kincstár élvezhesse és a véghelyek szükségeire fordíthassa. Ezért azt a tervet pendítette meg, hogy az érsek kinevezése halasztassék el addig, míg az ifjú Pálffi Miklós pozsonyi prépost, a győri hős fia, a kellő kort eléri; Pázmány pedig túróczi préposttá és az érsekség administrátorává neveztessék ki, miáltal az egyházi joghatóság teljességét elnyerné, és csak a jövedelmeket kellene nélkülöznie.

A nuntius ezt határozottan ellenezte; főleg azért, mivel jól tudta, hogy ha az érseki jövedelmek most a véghelyek czéljaira rendeltetnek, később nehéz lesz azokat visszaszerezni.[102] Erőteljes hangon írt jegyzéket nyújtott be a királynak, kit arra figyelmeztetett, hogy a kincstár javára fordítva az érsekség jövedelmeit, ezeket Krisztustól vonná el, és Antiochushoz illő eljárást követne.[103]

Ugyan akkor a magyarországi kath. urak küldötte jelent meg Prágában, hogy az érsekség betöltését és Pázmány kinevezését kérje. Ez a nuntiushoz is fordult,[104] ki utóbb Rómából szintén kapott utasítást, hogy igyekezzék az administratori tervet meghiúsítani.[105] És czélt ért. A király elhatározá, hogy Pázmányt esztergomi érsekké fogja kinevezni.

Pázmány késznek nyilatkozott, hogy elfogadja a magas méltóságot, melynek a mint fénye után nem sovárgott, úgy súlyától sem riadt vissza. «Soha – írja ő maga – világi kitüntetésekre, fáradozásaiért földi jutalomra nem számított. De miután Istennek úgy tetszett, hogy kegyelmességét éreztesse vele, a zsoltáros szavai szerint, a földről fölemelve a tehetetlent, a sárból fölmagasztalva a szegényt; hálás hódolattal hajolt meg akarata előtt».[106]

Ezalatt Rómában, Pázmány tudta és hozzájárulása nélkül, fölszólítás ment a Sommascha nevezetű olaszországi szerzetes-congregatióhoz,[107] hogy tagjai sorába vegye föl őt.

Mivel pedig ezen congregatió szabályai nem engedték meg más szerzet tagjainak fölvételét: ez csak külön pápai dispensatió kiállítása után történt meg; mi azután Pázmánynyal egyszerűen közöltetett, a nélkül hogy bármily fogadalom letétele kivántatott volna tőle.[108] Egyidejüleg pápai irat ment hozzá, a mely meghagyta neki, hogy köteles elfogadni az egyházi javadalmat, melyre a király kinevezi.[109]

Mindazáltal ekkor váratlanúl nehézség merült föl. A prágai és római tárgyalások nem maradhattak titokban. A nádor ügynöke, kit az udvarnál tartott, már deczember elején mint biztos tényt jelenti, hogy Pázmány neveztetik ki primássá. És megjegyzi, hogy ez «a főpap urakra nézve ép oly meglepő mint boszantó lesz».[110]

Csakugyan, soraikban többen igényt tartottak arra, hogy előléptetés utján, az ország első egyházi méltóságát elnyerjék. A kalocsai érsek egyenesen kérvényt adott be a királynak, és a nádor pártfogásában bízott.[111] Telegdy János váradi püspök Bellarmin bíbornokhoz fordúlt, ki csakugyan ajánlotta őt; valószínűleg nem is sejtve, hogy Pázmányról van szó. Pálffi Miklós prépost érdekében előkelő családja vetette mérlegbe befolyását.[112]

Ezek, vagy barátaik között találkozott olyan is, ki az eszközökben nem válogatott. Pázmány tehetségei és érdemei annyira fényesek valának, hogy azokra a rosszakarat sem vethetett árnyékot. De bárkinek is magánélete nyitva áll a rágalom nyilai előtt. Levelek, melyeket Pázmány egy előkelő magyar hölgyhöz intézett volna, a közöttük fönnálló bűnös viszony bizonyítékai gyanánt, Rómába küldettek.

V. Pál pápa áthatva azon meggyőződéstől, hogy a főpapi hivatás sikeres betöltésének föltételei között az erkölcsök tisztasága és a példás élet ép oly fontos helyet foglal el, mint a vallásos buzgalom és a tudományos műveltség; méltó komolysággal tárgyalta a vádat. A leveleket II. Mátyással közölte és a prágai nuntiust megbizta, hogy szigorú nyomozást eszközöljön. – Az eredmény kiderítette, hogy a levelek álművek, és a vád teljesen alaptalan. Minden oldalról megnyugtató és magasztaló jelentések érkeztek a szent-székhez Pázmány élete és erkölcsei felől.[113]


15. FÖLDSZINTI SZOBA A ZNIÓ-VÁRALJAI APÁTSÁGI ÉPÜLETBEN.


Az ármány csak annyit ért el, hogy Pázmány kineveztetését rövid időre késleltette. Ezen időközt arra használta föl a király, hogy Pázmánynak kisebb főpapi javadalmat adományozott, mintegy lépcsőt nyújtva néki, melyen az ország legmagasabb egyházi állásra emelkedjék. 1616. ápril 25-ikén túróczi préposttá nevezte ki.

A túróczi prépostságot m. Béla a premontrei szerzetesrend részére alapította a mai Znió-Váralja helyén. A mohácsi vészt követő időkben lakói által elhagyatván, pusztulásnak indúlt. Rudolf király, a jezsuitáknak adományozta, kik azt a Bocskay-fölkelés idején elvesztették. II. Mátyás, a bécsi békekötés végzései által akadályozva lévén abban, hogy nekik egyenesen visszaadja: Forgách Ferencz bíbornoknak adományozta, oly kikötéssel, hogy az összes jövedelmeket a Jézus-társaságnak engedje át.


16. ELSŐ EMELETI SZOBA UGYANOTT.

Most Pázmány azon kötelezettséggel nyerte el, hogy a prépostság jövedelmeiből az első esztendőben kétezer forintot, minden további esztendőben háromezret fog a nagyszombati collegiumnak fizetni, és mihelyt az ország törvényei a jezsuitákat ingatlan javak bírására képesítik, magát a javadalmat átengedi nekik.[114]

II.



Alig öt hónapig tartott ezen átmeneti állapot. A mint a római curiánál fönnforgó akadályok elháríttattak, a király haladék nélkűl ki akarta állíttatni a kinevezési oklevelet. De ekkor az udvari kamara támasztott nehézségeket.

Az esztergomi érsekség azon nagykiterjedésű uradalmakon fölül, melyekkel a királyok és magánosok vallásos bőkezűsége elhalmozta, gazdag jövedelmi forrást birt az egyházi tizedekben. E mellett régi időkben az érseket, a pénzverdékben gyakorolt ellenőrzői tisztért járó illetmény (pisetum), továbbá a királyi jövedelmek tizedrésze, és az érseki jobbágyok országos adója illette meg.

A mohácsi vészt követő korban, az érseki birtokok és tizedek jelentékeny része (Esztergom, Komárom, Nógrád és Barsmegyében) a török hódításnak áldozatul esett. A királyi kincstár, válságos helyzetében, egymásután megtagadta az érsekeknek a közjövedelmekben való részeltetését. Sőt a megmaradt tizedek tetemes részét olcsó áron bérbe vette, hogy így a katonák ellátására szükségelt gabonát és bort előnyös módon szerezhesse be. És míg a jövedelem fogyott, az érsekekre új terhek háromoltak; legsúlyosabb az Esztergom eleste óta nagyfontosságú ujvári erősség (Nyitramegyében) fönntartása volt. Forgách primás 700 emberből álló magyar őrséget tartott, melynek zsoldjára évenkint saját jövedelméből mintegy 25,000 tallért költött, habár a morvaországi rendek is 13,000 tallért fizettek e czélra. Ily módon az érsekségnek 80,000 frtnyi jövedelméből az érsek alig 25-30,000 forinttal rendelkezett.[115]

Az udvari kamara elnökei és tanácsosai azt hitték, hogy most mikor a primási széket nem fényhez és bőséghez szokott főpap, hanem önmegtagadásban nevelt szerzetes foglalja el, ez nehézség nélkűl fogja jövedelmeit állami czélokra átengedni és kész lesz bármily terhet elvállalni. Ezért több rendbeli kivánatot terjesztett eléje; egyebek között, hogy az ujvári őrség zsoldját egészen a magáéból födözze, és a morvaországi segélyről mondjon le. Nem kevéssé lehetett a kamara meglepetve, mikor a Pázmány válaszát megkapta. Ebben határozottan kijelenti, hogy kineveztetése előtt tárgyalásokba nem bocsátkozhatik; mert «az egyházi javadalmak adományozása előtt bármily fizetést igérni, vagy az egyház valamely előnyéről lemondani, annyit tesz, mint a simonia bűntényét követni el, mely az adományozást semmivé teszi, és úgy arra a ki a javadalmat adományozta; mint arra a ki azt elfogadja, egyházi büntetéseket von.»[116]

A király méltányolta ezen álláspontot. És a nélkül, hogy a megegyezést a kamarával tovább sürgetné, szeptember 28-án aláírta az oklevelet, melylyel Pázmány Pétert esztergomi érsekké nevezte ki.[117]

Az új érsek most nem vonakodott tárgyalásba bocsátkozni a kamarával; de kivánatait teljesíteni ezután sem volt hajlandó. Jól ismerte azon pusztítást, melyet százados vész a magyar egyház körében okozott; tudta, hogy nyomai és következményei elhárítását csak úgy remélheti, ha apostoli szellemének törekvéseit anyagi eszközökkel istápolhatja. Ezért figyelmeztette a királyt azon czélra, mely kinevezésénél szemei előtt lebegett. Már pedig egyházának és uralkodójának hasznos szolgálatokat tenni képtelenné válik, ha az érsekség jövedelmei folytonosan csonkíttatnak. Hogy a kath. vallás ügyén lendíthessen, szükséges az egyházi pályára tehetséges ifjakat neveltetnie, és a szegény lelkészeket segélyben részesitenie. A királynak és hazájának is csak úgy szolgálhat, ha számos házi népet tart, koronként a királyi udvar mellett tartózkodik, általán minden alkalommal bőkezüséget és nagylelkűséget tanusít. Ennélfogva nagyobb terhet mint a melyet elődje viselt, nem vállalhat magára.[118]

A király megelégedett ezen ajánlattal és a pozsonyi kamarát utasította, hogy Pázmányt az érsekség birtokaiba vezesse be. Ezen hatóság késett teljesíteni a parancsot és eljárását azzal mentette, hogy a bécsi udvari kamarától kapott rendelet a beigtatástól eltiltja.

Pázmány fölháborodással fogadta ezen értesítést, és bebizonyította, hogy sem a szerzetesi élet fegyelme sem a király iránti hódolat, lelkének önállóságán és függetlenségén nem ejtett csorbát. Nem gondolva azzal, hogy az udvari kamara élén az uralkodóház egyik tagja, Miksa főherczeg áll, bátran emelte föl szavát az idegen hatóság beavatkozása által megsértett alkotmányos jogok védelmére. A pozsonyi káptalan előtt ünnepélyes óvást tett. «Habár – így szól – a törvények az ország jogait és szabadságait illető ügyekben a német cancellaria és kamara rendeleteinek elfogadását tiltják; a magyar kamara elnökei és tanácsosai nem tartózkodtak inkább a német kamarának, mint a magyar cancellaria utján kibocsátott királyi rendeletnek engedelmeskedni. Ezzel ő felsége tekintélyét, az ország szabadságát megsértették, és tiltakozónak jelentékeny kárt okoztak. A miért is tiltakozó a halogatásból fölmerülő károkért a magyar kamara elnökétől és tanácsosaitól kárpótlást fog követelni.»[119]

Pázmánynak személyesen kellett Bécsbe mennie, hogy az érseki javak átadását kieszközölje.

Ezalatt Pázmány a prágai vár egyik templomában püspökké szenteltetett, és a mint a megerősítő bullát Rómából megkapta, november 29-én ünnepélyes bevonulását tartotta érseki székvárosába Nagyszombatba, hová Esztergomnak a törökök által történt elfoglalása idején, az érsekség és káptalan átköltözött.

Magyarország katholikusai lelkesedéssel üdvözölték Pázmány fölmagasztaltatását, a miben egyházuk szebb jövőjének kezdetét láthatták. Lépes Bálint, nyitrai püspök, a közhangulat méltó tolmácsa, mikor ez időben megjelent munkája élén az új érsekhez intézett ajánlólevelében igy szól: «Az egész magyarországi egyházi rendnek nem történhetett kedvesebb dolog, mint mikor Tégedet igyekezetei részesévé, reményei támaszává, dicsősége terjesztőjévé, fénye fokozójává, ellenségeivel szemben megboszúlójává nyert; Téged, kinek törekvéseitől és fáradozásaitól a kath. egyház a világosságnak, hazánk a békességnek diadalát várja.»[120]

Ezen reményekben a királyi ház is osztozott. A praesumptiv trónörökös, Ferdinánd főherczeg, szerencsét kivánva Pázmánynak; kineveztetését mint a Gondviselés kedvezését dicsőíti. «A magyar ügyek jelen zavarteljes állapotában – úgymond – Isten az esztergomi egyház élére olyan férfiut kivánt állítani, a ki képes lesz bölcseségével és buzgalmával a roskadozót fölemelni, a fölemeltet megszilárdítani. Biztosan hiszem, hogy Főtisztelendőséged sikeresen fogja megoldani föladatát. Arról is meg vagyok győződve, hogy hódolatát és ragaszkodását, melyet az ausztriai ház iránt eddig tanusított, az ország első méltóságának birtokában meg fogja őrizni. Kisérje áldás és szerencse!»[121]

De másrészről előre lehetett látni, hogy ezen esemény a protestáns rendek körében aggodalmakat fog támasztani, hadüzenetnek fogják tekinteni.

Az udvarnál szükségét érezték annak, hogy ezen hatást némileg ellensúlyozzák. Mindenekelőtt a nádort igyekeztek megnyugtatni. Ezért Khlesl püspök őt a kinevezésről értesitvén, Pázmány kiváló tulajdonai között, melyek a király előtt mérvadók valának, különösen kiemeli az ő «bölcs mérsékletét, a béke biztosítására irányzott törekvéseit és a magyar nemzet iránti szeretetét»; egyúttal a maga és a király nevében azon óhajtását fejezi ki, hogy «az ország két főembere között» állandó egyetértés és összhangzás uralkodjék.[122]

Egy későbbi levelében még világosabban adta értésére, hogy Pázmány részéről a vallási béke megzavarásának veszélye nem fenyegeti az országot. «A jelen viszonyok között, – úgy mond – ha a végső veszélyben forgó társadalmat meg akarjuk menteni, az ügyek vezetésében mérsékletet kell tanusítanunk… A főtisztelendő érsek úr, míg a Jézus-társaság tagjaihoz tartozott, sokféle kötelezettség által igénybe volt véve; de most, miután fogadalmaitól föloldoztatván, a közpályára lépett, és az ország főrendei között helyet foglal, más módon fogja azt valósítani, a mit Magyarországban a közjó előmozdítására szükségesnek lát. Mindezt bizalmasan közlöm méltóságoddal, úgy a mint nézeteit maga a főtisztelendő érsek úr előadta.»[123] Pázmány maga egyik kanonokját küldte a nádorhoz, kineveztetését jelentve, szolgálatkészségéről biztosítva őt, és jóakaratát kikérve. Thurzó szíves és udvarias, de tartózkodó hangon válaszolt. Fölajánlotta jó szolgálatait, és azon kivánatát tolmácsolta, hogy «új méltóságában a kereszténység és az ekkorig elegendőképen sújtott haza javára» működjék. Később, Pázmány újabb contestátióira, némileg fölmelegedett. «Bizonyos vagyok benne – írja neki – hogy irányomban továbbra is meg fogja őrizni szeretetét és bizalmát, olyannak mutatva magát, a mint ő felsége hű alattvalójához és jó hazafihoz illik. Nem kételkedem, hogy a kölcsönös összhangzás és egyetértés következtében, a magyar hazának jelenleg siralmas állapotban levő ügyei kedvezőbben fognak alakúlni, ő felségének és közös hazánknak java buzgóbb és szerencsésebb gondoskodás tárgyát fogja képezni.»[124]


THURZÓ GYÖRGY NÁDOR.
(Sadeler Egid 1607-ik rajza után, mely a Történelmi Képcsarnok tulajdona.)

III.



Időközben, az udvar be sem várva Pázmánynak érsekké kinevezését, mihelyt mint túróczi prépost az ország főpapi rendjének tagjává lett, azonnal a politikai téren igyekezett értékesíteni tehetségeit és befolyását.

Mindjárt a legelső megbízás, melyet kapott, szembe állítá őt a nemzeti politika egyik legfontosabb problemájával, melynek megoldása egész életén át mindvégig foglalkoztatni fogja. Értjük: Erdély helyzetét és viszonyát a magyar koronához.

Erdély különválása Magyarországtól, a mit az I. Ferdinánd és János király között létesűlt váradi béke (1538) befejezett és szentesített, a magyar állam egységére, erejére és ellenállási képességére háromlott súlyos csapás látszatát tűntette föl. De másfelől azon sajátságos viszonyok között, melyeket az ausztriai ház németországi hatalmi állása és ebből folyó politikai iránya teremtett, a magyar alkotmány és nemzetiség biztosítékává lett. Azon tudat, hogy a magyarok, ha elidegeníttetnek, Erdély nemzeti fejedelménél támogatást találhatnak, vagy épen uralma alatt menedéket kereshetnek: a királyi udvarnál uralkodásra törekvő német befolyásnak korlátul szolgált. E mellett Erdély, melynek fejedelmei a porta védnöksége alá helyezkedtek, védgátat képezett a török hódítás ellen, melyet az ausztriai ház másfél századon keresztűl nem volt képes föltartóztatni. Ezért a magyar államférfiak, úgy szólván kivétel nélkül, még a Habsburg-ház legloyalisabb hívei is, Erdély különállásának fönntartását politikai hitvallásuk egyik ágazatának tartották.

Bocskay fölkelése után az udvar is meggyőződött arról, hogy Erdély bekebelezését lehetetlen keresztülvinnie, és attólfogva azon törekvésre szorítkozott, hogy befolyása alatt álló fejedelem kormányozza a tartományt. Ezt két ízben sikerült elérni: 1607-ben Rákóczi Zsigmond megválasztásánál, és 1613-ban mikor Báthori Gábor a pozsonyi egyességben a magyar királyt mintegy hűbérurául ismerte el, a katholika vallás szabad gyakorlatát és a jezsuiták megtelepedését biztosította. De ez az alattvalói által gyűlölt fejedelem bukását siettette, mely már néhány hónap múlva bekövetkezett.

Utódjának, Bethlen Gábornak, előzményei és hatalomrajutása körülményei, jelleme és tulajdonságai nem nyújthattak az udvarnak reménységet, hogy őt megnyernie sikerűl. Komolyan hitték, hogy mint száműzött Konstantinápolyban mohamedán hitre tért. Biztosra vették, hogy a Magyarországnak Erdélyhez kapcsolt azt a részét, melyet az utolsó időben visszafoglaltak, nem fogja kezöken hagyni és hogy a kath. egyházra súlyos csapásokat fog mérni. Ezért elhatározták megbuktatását, mit annál könnyebben véltek elérhetni, mert némely cselszövők azt hirdették, hogy Bethlent a szultán nem hajlandó megerősíteni és az erdélyi rendek körében erős ellenzék áll vele szemközt.

Az udvar jelöltje Homonnai Drugeth György volt, az Anjouk alatt bevándorolt főrangú ház sarjadéka, felső Magyarország leghatalmasabb birtokosa. Ifjú éveiben Bocskay zászlaja alatt harczolt, de mióta Pázmány a kath. egyházba vezette, a királyi ház legbuzgóbb hívei közé tartozott. Középszerű tehetségű férfiú, kit inkább a hiúság, mint a nagy tetteket sugalmazó ambitió vezérelt, ki alkalmas eszközül kinálkozott mások által kitűzött czélok elérésére. Forgách érsek, Khlesl püspök és Pázmány a kath. egyház restauratióját Erdélyben várva tőle, melegen fölkarolták ügyét, és a szent-szék pártfogását is biztosították részére.[125]

Ezalatt Bethlen, szelleme fölényével és tettereje határozottságával, csakhamar megszilárdította állását. Mátyás király kényszerítve látta magát arra, hogy őt elismerje és vele 1615 tavaszán a nagyszombati egyességet megkösse.

Mindazáltal Homonnai nem ejtette el tervét. Zsoldjába fogadta a hajdukat, és összeköttetésbe lépett az erdélyi elégületlenekkel. A lengyel király támogatását kieszközölte. Fényes ajánlatokat tett a portának, és a budai vezér-basát megnyerte. A prágai udvar nyilt segítségben nem részesíthette ugyan, de jóakaró érdeklődéssel kisérte működését és titkon kitartásra, merész föllépésre ösztönözte.

Thurzó György nádor és Forgách Zsigmond, a felsőmagyarországi főkapitány, nem voltak beavatva az udvar titkos szándékaiba; sőt ellenkezőleg, rossz szemmel nézték a praetendens terveit, és meghiúsítani igyekeztek azokat.

A bécsi udvar és a szent-szék magatartását érdekesen illusztrálják azon részletek, melyeket a prágai nuntiusnak a pápai titkárral 1615 és 1616-ban folytatott levelezése tartalmaz.

Az evangelikus felekezet fő pártfogója és a kath. egyház fölvirágzásáért lelkesülő convertita találkoztak azon közös óhajtásban, hogy az ország békéjét a kalandos vállalat által való megzavarás veszélyétől megmentsék. Magatartásuk helyességét igazolta az események fejlődése.

Bethlen ugyanis a portánál ártalmatlanokká tette ellenségei ármányait. A budai basa rendeletet kapott, mely őt Homonnai támogatásától eltiltotta. Egyidejűleg az erdélyi országgyűlés (1616 májusban), melytől Prágában azt várták; hogy Homonnait meg fogja hivni, Bethlenhez való ragaszkodásának kétségtelen jeleit adta. A felsőmagyarországi rendek pedig a béke-bontó főúr megfékezésére fegyveres készületeket kezdettek tenni.

Ily körülmények között a királyi udvarnál attól féltek, hogy Bethlen ezen alkalmat föl fogja használni arra, hogy Magyarországba nyomúljon, és török támadást provocáljon. Ezért szükségesnek látták, hogy Homonnait a viszonyok kedvezőbb alakulásának bevárására bírják, és egyszersmind mindazokat, kiket fegyverkezése fölháborított, megnyugtassák, elhitetve, hogy vállalatához a király akarata nélkül fogott.

Ezen föladat megoldására Pázmány Pétert szemelték ki, és őt junius közepén, mint királyi biztost, Kassára küldötték, hová Forgách Zsigmond a felsőmagyarországi megyéknek gyűlést hirdetett.[126]

A választás nem volt szerencsés. Pázmány nem számíthatott kedvező fogadtatásra a felsőmagyarországi protestáns rendek körében, kiknek egyik vezérével, Alvinczivel, évek óta szenvedélyes irodalmi harczban állott. E mellett köztudomású volt, hogy benső barátság csatolja Homonnaihoz, és hogy ennek igényeit ekkorig buzgón támogatta.

Bármily ékesszólással beszélt Pázmány arról, hogy az ország nyugalmának fentartása a király legfőbb gondját képezi: biztosításait, hogy Homonnai le fogja tenni a fegyvert, a rendek bizalmatlankodva fogadták. Abban állapodtak meg, hogy két hét múlva, mikorra Pázmány Homonnaitól visszaérkezik, újra összegyűlekeznek, elhatározásukat Homonnai magatartásától, és attól a mit vele Pázmány végezni fog, teszik függővé.[127]

Bethlen pedig kijelentette, hogy még az sem elégíti ki, ha Homonnai a fegyvert csakugyan leteszi. «Nem elég – írja ezen ügy felől – hogy mivel elkezdett dolgokat, Isten meggyalázván, végben nem vihették, immár csak leszállítsák Homonnait; mert az csak annyit tészen, hogy ha nyerhette volna, ők is igen akarták és javallták volna; de mivel nem volt elég ember elkezdett és rábízott dolgoknak véghezvitelére, immár üljön veszteg és az hadakat oszlassa el, a míg mind az országbeli státusokat lecsendesíthetik magok között s mind törököt és minket leszállíthatnak; de azután jó occásiójuk adatván ismét iterálják ezen intentumokat». Az udvar őszinte békeszeretetének igazolását csak abban látta volna, ha Homonnait megfenyíti. «De ha meg akarnák büntetni – úgy mond – nem papra bíznák az ilyen dolgot.»[128]

És valóban helyesen fogta föl a helyzetet. Pázmány felszólította ugyan Homonnait, hogy hadait oszlassa el, de egyszersmind biztatta, hogy terveit a közel jövőben valósíthatja.[129]

Ez nem maradt titokban. És a fölvidéki rendek, a mint július közepén Kassán újra összegyűltek, úgy beszéltek arról, mint kétségtelen tényről. De alaptalan hírek is voltak forgalomban és találtak hitelre; így például, hogy Pázmány a pápától száznyolczvanezer aranyat hozott védenczének; hogy Forgách Zsigmondot a nemesség «ölésére, tömlöczözésére» buzdította; és azzal fenyegetőzött volna, hogy nemsokára hatalmas sereg élén az ellenszegülők megfékezésére visszatér.

Mikor tehát Pázmány a kassai gyűlésen bemutatta Homonnai téritvényét, melyben magát kötelezi, hogy jövőben mind attól, a mi zavarokat idézhetne elő, tartózkodni fog, és a mennyiben biztosítják, hogy bántás nem éri, hadait elbocsátja; a rendek kinyilatkoztatták ugyan, hogy Homonnait, ha igéretét teljesíti, nem bántják; de hozzáadták, hogy ellenkező esetben, a főkapitány vezérlete alatt indúlnak megfenyítésére.

Még sértőbb formában fejezte ki a gyűlés bizalmatlanságát Pázmány irányában. A következő pontot iktatta a végzések közé: « Mivel a rendek Pázmány Péter jezsuitát testi-lelki ellenségöknek tekintik; kívánják, hogy Felső-Magyarországból, hová a békességnek megzavarása, nem pedig helyreállítása végett jött, mielőbb távozzék».[130]

És ezzel a rendek nem elégedtek meg. A gyűlés eloszlása után, Zemplénmegye közönsége körlevélben fölhívta a szomszéd megyék figyelmét a veszélyekre, melyekkel Pázmány az országot fenyegeti. Mire Sárosmegye azon veszélyek elhárítására a nádort kérte föl.

Thurzó az ügyet a király elé terjesztette, ki az irományokat Pázmánynyal közölte. Ez haladék nélkül igazolóiratot nyújtott be. Egyenkint czáfolja a vádpontokat; végűl fölkéri a királyt, rendeljen vizsgálatot, és ha ártatlannak bizonyúl, némítsa el rágalmazóit.[131]

II. Mátyás nem rendelt vizsgálatot. És Pázmány nyilatkozatát megküldve, Thurzónak meghagyta, hogy az izgató, hamis hírek terjesztését akadályozza meg.[132] Pázmány is írt a nádornak. Csodálkozását fejezi ki a fölött, hogy «eszes emberek afféle hiúságokat elhihetnek». «Az ki forgott ez világban – így ír folytatólag – és tudja quantum est in rebus inane, neveti afféle dolgokat, és én is bizony csak nevetem. De azt szégyenlem, mikor az idegenek nemzetségünket nevetik, hogy efféle gaz híreknek mint valami derekas dolgoknak helyt ád. Mert bár mind úgy volna is, hogy én mondottam volna azokat, a miket hamisan rám fognak, micsoda okosság mutatja, hogy az én mondásomhoz képest nyeregben tartsák lovukat? Mintha skatulában postán küldhetne ember hadat ennyi földre; ki miatt minden órában készen kelljen lenni! Avagy mintha én rajtam állana az hadgyűjtés, vagy az én hitem és hivatalom volna az hadakozás. » Azután meleg szavakkal hangsúlyozza hazaszeretetét, mely a béke fentartása érdekében késztette működni; végül kéri a nádort, hogy «efféle gaz híreknek helyt és hitelt ne adjon».[133]

A nádor biztosította, hogy nem adott hitelt a híreknek, és azok elnémításán fáradozik.[134]

IV.



Mindazáltal a bekövetkezett események csakhamar új táplálékot adhattak a Pázmány iránt uralkodó bizalmatlanságnak.

Homonnai látszólag engedelmeskedett a királyi parancsnak, és elbocsátotta zsoldosait. De Pázmány azon közlései, melyek tervei valósulását a jövőben kilátásba helyezték, mélyebb benyomást tettek rá, mint figyelmeztetései, melyek jelenlegi kivihetetlenségöket hangoztatták.

Szívósan ragaszkodva a nagyravágyása által teremtett ábrándképekhez, türelmetlenségében alig néhány hétig tudott nyugton maradni. Miután a királyi udvarhoz és a római curiához hasztalanúl fordúlt segítségért,[135] augusztus elején Lengyelországban indít meg toborzást és kozákokkal rakja meg várait; majd a hajdukat és a Bethlentől elpártolt Sármasági Zsigmondot szolgálatába fogadja.

Thurzó és Forgách ismét rendeleteket bocsátottak ki a béke megóvása érdekében. De a hajdúk nem hallgatva rájok, (október második felében) Bethlen Gábornak Váradra küldött kétszáz fegyveresét megtámadták; elkeseredett harcz keletkezett, melyben az erdélyiek legnagyobb része elesett. Erre a hajduk diadal-mámorban szerte kalandoztak, dúlva és rabolva; majd mikor más csapatok és elégületlen erdélyiek csatlakozása által megszaporodtak, november első napjaiba Erdélybe törtek, hirdetve, hogy czéljok: «a zsarnok fejedelem» letétele.

Azonban dicsőségök nem sokáig tartott. Bethlen gyorsan megindította hadait, melyek a betörőket november 20-ikán Deés alatt szétverték. Mire, tizenhétezer ember élén Magyarországba készült nyomúlni, hogy az ellene szőtt ármányoknak fegyveres kézzel vessen véget; azon hitben, hogy a király tudtával és hozzájárulásával történt a támadás.

És csakugyan az udvarnál szívesen látták Homonnai és a hajdúk mozgalmait. Bethlen ugyanis több hónap óta megszakította érintkezését a királylyal, és bizalmas összeköttetésbe lépett a törökökkel; hosszantartó habozás után, kényszerítve azon körűlmény által, hogy Homonnai is megigérte, átadta nekik a nagyfontosságú lippai várat; és általán hitték, hogy Jenőt és Váradot is át fogja nekik engedni. Prágában azon fölfogás emelkedett érvényre, hogy ezt a Bethlen ellen irányuló magyarországi mozgalmak megakadályozhatják. Ez pedig végzetes tévedés volt; mert ellenkezőleg, mennél nagyobb veszély fenyegette a fejedelmet a király alattvalói részéről, annál inkább kényszerült ő, áldozatok árán, is, biztosítani magának a törökök pártfogását.

Pázmány szintén azok közé tartozott, kik a Bethlen elleni actiót ép oly jogosnak mint czélszerünek tartották. Ezen felfogását a nádor előtt nem titkolta; éles szavakban adva kifejezést felháborodásának, melyet születési helye, Szent László városa sorsáért táplált aggodalma is élesztett. «Bethlen szándékát – így ír – Várad átengedése iránt nem ismerem; de esküjére keveset adok. Mi fog tehát történni, ha a törökök csakugyan hatalmokba akarják ejteni a várost? Vajjon akkor is eltiltjuk a hajdukat, kik Magyarország ama kitünő részét önveszélyökkel védelmezik, hogy az igaztalan erőszakot jogos fegyverrel visszaverjék? Én részemről Váradot méltónak itélem, hogy megtartásáért akár az egész kereszténység harczra keljen.»[136]

Csak a deési katasztrófa és Bethlen megindulása után ismerték föl Prágában a helyzet egész komolyságát. Ekkor Pázmány megbízatott, hogy a nádorral egyetértőleg a béke helyreállítására szükséges rendszabályokat állapítsa meg. Deczember elején Thurzó György, trencsénmegyei, bicsei kastélyában tanácskozmány tartatott, melynek határozata értelmében a nádor Bethlenhez levelet intézett. Ebben a történtekért reá hárítja a felelősséget. Előadja, hogy a király alattvalói önszántukból intézték ellene a támadást, azon hitben, hogy a királynak kedves dolgot cselekednek. Mert köztudomású, hogy a nagyszombati egyességet megszegte és a királyt többfélekép megsértette. Úgymint a király alattvalóit részint tűzzel, vassal fenyegette, részint a maga pártjára igyekezett vonni; továbbá a királyt gyűlöletessé teendő, azt híresztelte, hogy Homonnai támadása az ő meghagyásából történt stb. E szerint a király méltán boszút állhatna, mindazáltal a nádor, elhárítandó az országról a további veszedelmet és nyomort, felajánlja közbenjárását, ha késedelem nélkül követet küld a királyhoz, megengesztelése végett.[137]

Pázmány nem bízott a levél hatásában. Ezért a hadi intézkedések egész sorozatát tanácsolta a nádornak.[138] Bethlen ezalatt Debreczenig nyomúlt előre, és kinyilatkoztatván, hogy «nem a frigy fölbontására; hanem a frigyfelbontogatókra» indúl, csatlakozásra szólította föl a magyarországi protestansokat. Az ország nyitva állott előtte. Sereg, mely feltartóztassa, nem létezett. Forgách Zsigmond a közelfekvő megyék nemességét fegyverre szólította ugyan, de felhivásának nem sok sikere volt.

Szerencsére, Bethlen ekkor még uralmának inkább megszilárdítására, mint kiterjesztésére gondolt. Ezért kerülte a nyilt összeütközést a királylyal. Követeket küldött Prágába, a kik által eljárását igazolta, és a mozgalmak szerzőinek megbüntetését követelte. A választ be sem várva, az 1617-ik év első napjaiban, seregét visszavezette Erdélybe.

V.



Néhány nappal előbb húnyt el Thurzó György nádor, ki bár nem egyszer gyengének bizonyúlt a nehézségek leküzdésében, de gyakran jelentékeny szolgálatokat tett hazájának, és mindig becsületes buzgalommal igyekezett kötelességét teljesíteni.

A nádori méltóság üresedése idején, Pázmánynak több elődje a királyi helytartó tisztét viselte volt. Ő nem vágyott iá. És mikor a király Thurzó halála után a teendő intézkedések iránt véleményét kérte, azt ajánlotta, hogy a törvény értelmében, egy esztendő lefolyása után, nádor-választás végett hívja össze az országgyűlést; addig pedig egyházi és világi urakból álló tanácsra bízza az ügyek vezetését.[139]

A király, mivel német tanácsosai a kormánytanács felállítását nem helyeselték, soká habozott. Végre, majdnem harmadfél hónap eltelte után, elfogadta Pázmány javaslatát, és őt «mint az ország primását» a hét tagból megalakított tanács elnökévé nevezte ki. De ismét másfél hónap múlt el, míg a királyi rendeletek és utasítások szétküldettek.[140]

Ekkor azután Pázmány, a tanács megalakítását és a királyi rendelet közzétételét, saját felelősségére függőben tartotta. Előterjesztette a királynak, hogy azon időpontig, mikor a nádorválasztásnak meg kell történni, már csak félesztendő van hátra, s ezen rövid időköz a kormánytanács felállításának kihirdetésére és működésének megkezdésére alig elegendő; továbbá kiemelte, hogy a kormánytanács népszerűtlen intézmény volna, mert létesítését úgy magyaráznák, hogy a király a nádori méltóságot nem szándékozik betölteni. Ezért azt tanácsolta, hogy a király álljon el határozatától, és mielőbb hívja össze a magyar országgyűlést.[141]

A kormánytanács csakugyan nem jött létre, és Pázmány elhárította magától azon előkelő állást, melyet a királyi bizalom az ország kormányának élén részére kijelölt. De tényleg mégis a primási méltóság hagyományos közjogi helyzeténél fogva, az országos ügyek szálai az ő kezeiben összpontosúltak. Elnökölt a magyar tanácsosok ülésein. Rá volt bízva a nádor hatásköréhez tartozó ügyek elintézése. És az erdélyi fejedelemmel a tárgyalásokat szintén neki kellett vezetni.

Mikor 1617 márczius elején Bethlen követei Prágába érkeztek, Pázmány meghivatott az udvarhoz. Vele Lépes Bálint cancellár, Révai Péter túróczmegyei főispán és báró Hoffkircher András tanácsos működtek mint királyi biztosok. Mindenekelőtt a sérelmeket, melyeket a király és az ország Bethlentől szenvedtek, tizennégy pontba foglalva, közölték az erdélyi követekkel. Ezek, urok védelmében, Homonnai támadását jelölték ki a bajok és bonyodalmak kiinduló pontja gyanánt, mert az kényszerítette a fejedelmet, hogy saját védelméről gondoskodjék. Viszont ők is a sérelmek hosszú sorozatát állították össze; a zavarok szerzőinek megbüntetését, az ellenséges érzületű királyi tisztviselők elbocsátását, az országgyűlés összehívását sürgették.

A Pázmány által szerkesztett királyi válasz ridegen és elutasítólag hangzott, egyszersmind Bethlentől és az erdélyi rendektől biztosítékot kívánt arra nézve, hogy a nagyszombati egyesség pontjait jövőben lelkiismeretesen megtartják és a töröknek magyarországi területet többé át nem engednek.

Minthogy pedig erre az erdélyi követek nem voltak felhatalmazva, abban történt megállapodás, hogy június végén Nagyszombatban új értekezlet fog tartatni.[142]


BETHLEN GÁBOR PÁZMÁNYHOZ ÍRT LEVELÉNEK HASONMÁSA. 1617 DEC. 17.
(Az orsz levéltárban lévő eredetiről.)

Bethlen készséggel küldötte Nagyszombatba biztosait, kiknek élén Pécsi Simon cancellár állott. A királyi biztosok elnöke Pázmány volt. Értekezleteik ez alkalommal gyorsan eredményre vezettek. Július utolsónapján aláírhatták az egyességet, mely a nagyszombati végzéseket megerősítette, és a béke biztosítására czélzó néhány ponttal kiegészítette.[143]

A siker főleg Pázmány érdeme volt. Az ő magatartásában lényeges fordulat állott be, mióta meggyőződött, hogy azok, kik Bethlen megbuktatását kivihetőnek, sőt könnyű feladatnak tüntették föl, az udvart és őt is tévútra vezették. Fölismerve ezen tényt, nem késett belőle a következtetést levonni. A Homonnai jelöltségéhez csatolt remények meghiusulásáért kárpótlást keresett azon kísérletben, hogy Bethlent a török-szövetségtől elvonja, és tőle a kath. egyház javára engedményeket eszközöljön ki.

Pécsi Simon cancellár alkalmas közbenjárónak kinálkozott a fejedelemnél. A nagy távolság, mely a kath. főpapot és a keresztény alaptól legmesszibbre eltérő zsidózó-szombatosok fejét vallási téren elválasztá, nem képezett nehézséget akár a politikai tárgyalásokban, akár a magán érintkezésben. Szívélyes viszony fejlődött ki közöttök. Pázmány szelleme felsőbbségével meghódította az erdélyi cancellárt, aminthogy hazaszeretete őszinteségéről is meggyőzte őt. Egyszersmind a vendégszeretet és társadalmi figyelem nyilatkozataival lekötelezte; nyájasságával és kedélyességével megnyerte.[144]

Viszont Pécsi, visszatérve küldőjéhez, a magával hozott benyomások uralma alatt, megtudta nyugtatni Bethlent Pázmány törekvései iránt, és eloszlatta aggodalmait.

Bethlen ekkor a prímáshoz levelet intézett, melyben a nagyszombati értekezletekben tanusított jóakaratáért köszönetét fejezi ki.[145] Pécsi által pedig biztosította, «hogy – úgy mond – őfelségéhez, az egész keresztyénséghez, és nagyságtokhoz is csak oly tökéletes szívvel és szándékkal viseltetik és vagyon, valaminél jobbat akárki nem kívánhatna![146]


17. MÁTYÁS CSÁSZÁR ÉS KIRÁLY ÉRME.





NEGYEDIK FEJEZET. (1618-1622.)


I.



Pázmány tevékenysége II. Ferdinánd magyar királylyá választatása érdekében. Az 1618-ik évi pozsonyi országgyűlés. A nádor-választás, király-választás és koronázás. Az 1619-ik évi országgyűlés. Bethlen Gábor támadása. Pázmány menekülése Bécsbe. Két röpirata Bethlen ellen. Békealkudozások Bethlennel. A nikolsburgi békekötés.


18. NAGY-SZOMBAT 1666-BAN.


MÁSODIK Mátyás királynak nem voltak gyermekei. Mivel pedig 1615 óta folytonosan betegeskedett, a császári család körében az örökösödés ügye ismételve tanácskozások tárgyát képezte. Magyarország királyai, olyankor is, ha figyermekeik voltak, tanácsosnak tartották, az elsőszülött részére trónjuk örökségét biztosítani. Ez a jelen esetben még szükségesebbnek látszott.

Az utód személyének kijelölése nem okozott nehézséget. A király testvérei, Miksa és Albert főherczegek hajlott korban állottak, és szintén gyermektelenek voltak. Ezért nagybátyjoknak; Károly főherczegnek fiát, Ferdinándot tekintették a trón örökösének. Vallásos buzgalmában és jeles tehetségeiben az áldásos uralkodásnak, két figyermekében az ausztriai Habsburg-ház fönnmaradásának biztosítékát látták.

Mátyás fiának fogadta őt és 1617 tavaszán Csehország királyává választatta meg. Ekkor azután a magyar koronát kívánta fejére helyezni. Ezért (1617) deczember 13-ikára Pozsonyba király-választó országgyűlést hívott össze.

A királyi ház hivei mindent megtettek, hogy Ferdinándnak az útat a magyar trónra előkészítsék. Főleg Pázmány fejtett ki nagy tevékenységet; mire azon meggyőződés, hogy az ausztriai ház uralma Magyarország állami létének és jövendő fölvirágzásának egyik föltételét képezi; bizalmas viszonya, melyben Ferdinándhoz állott[147] és reményei, melyeket trónra jutásához kapcsolt, késztették vala.

November havában a megyék az országgyűlési követek megválasztása és utasításaik megállapítása végett gyűléseket tartottak. Pázmány néhány ilyen gyűlésen személyesen megjelent, és hatalmas szavával a rendeket a király szándékainak megnyerni igyekezett.[148] A székhelyéről távolabb eső megyékhez emlékiratot intézett, melyben a Ferdinánd megválasztását ajánló érveket népszerű nyelven, hatásos módon fejtegette.

Abból indúl ki, hogy a trón betöltése, a király halála után háborút és vérontást szokott előidézni. Tanúságot tesz erről a történelem; jól tudhatják azt mindazok «valakik az Mohács hada után való királyválasztásbúl származott sok vérontást, pusztítást és végre utolsó veszedelmét hazánknak históriájában olvasták… Az mi atyáink, mivelhogy szájokban vala íze az interregnumnak, és az királyválasztásnak egyenetlensége rontotta és vesztette vala hazánkot, azon mesterkettek mindenkor, hogy ez az veszedelemség újabban hazánkra ne következnék». Utal Miksa, Rudolf, m. Mátyás választására. Czáfolja azokat, kik állítják, hogy ezen eljárás a szabad választás jogát csorbítja. «Bizony – úgymond – az mi atyáink és őseink az ő törvényeket és szabadságokat jól tudták, melyekért véreket is készek voltak kiontani; mindazonáltal azt soha meg sem gondolták, hogy szabad választásokkal vagy törvényeikkel ellenkeznék, hogy az királynak éltében successor választatnék.»

Azután áttér a megválasztandó király kellékeire. A legelső az, «hogy magyarországi vérbűl származott legyen; mert noha az mi eleink az szabad választást megtartották, de azért mindenkor azt követték az választásban, hogy meddig az királyi magból valaki találtatott, addig idegent akarattyok szerént nem választottak». A második kellék az, hogy olyan választassék «az ki szomszédságunkban hozzánk közel lakik, és oly értéke legyen, hogy Magyarországot oltalmazhassa az török ellen… és körösztyén fejedelmek atyafiúságával oly erős legyen, hogy segétséget reménylhessen, ha az török reánk rohanna. Annak okáért, valaki Csehországot, Morvával és Sziléziával, és mellette Ausztriát; Stiriával és Karinthiával birni fogja, úgy tetszik, hogy minékünk kintelen ahoz fejünket hajtanunk.» Magyarország «egy felől német provinciákkal határos, másfelől az törökökkel; lehetetlen, hogy Magyarország erejével az két hatalmas fejedelemség között megmaradhasson, hanem avagy az pogány torkában köll esni, avagy az szomszéd keresztyén fejedelem szárnya alatt kell megnyugodni».

Mindezen kellékek, úgymond, megvannak Ferdinánd cseh királyban, ki a szomszéd országokat és tartományokat birni fogja; a leghatalmasabb uralkodókkal rokonságban áll, és m. Ulászló király leányától származván, «genealogiáját szent Istvánra fölviheti» .

Végül meg akarja nyugtatni a protestáns rendeket, kik vallásuk érdekeit a trón-jelölt hitbuzgósága által fenyegetve látták. «Egy akadékot hallok, hogy némelyek forgatnak, tudniillik az filelmet, szabadságunkban és törvényünkben meg ne bolygasson ő felsége. De az hiába való félelem. Először, mert Csehországnak, Morvának, Sziléziának sokképen több szabadsági vagynak az hit dologban, hogy sem Magyarországnak; mindazáltal, minthogy ezek az országok tutták ennek az fejedelemnek kegyelmes tökéletességét és tökéletes igasságát, semmiben efféle félelem miatt meg nem tartózkottak. Másodszor, hiszem az koronázatkor az mi hazánknak és nemzetségünknek törvényire és régi szabadságára azért esküszik meg ő felsége, hogy bátorságosak lehessünk szabadságunkban.»[149]


19. II. FERDINÁND RÓMAI CSÁSZÁR ÉS MAGYAR KIRÁLY.

Pázmány működése, melyért Ferdinánd meleg szavakban biztosította őt háladatosságáról,[150] nem maradt eredménytelen; bár azon megyékben, hol a protestánsok képezték a többséget, erős ellenzéki szellem nyilvánúlt.

Sokan a királyválasztás elhalasztását kivánták, mert az a trónüresedés idején kedvezőbb alkalmat nyujtott az ország szabadságai biztosítására és a protestáns felekezetek jogainak kiterjesztésére. Mások hajlandók voltak a trón betöltéséről már most intézkedni; de a gyengébb, mérsékeltebb Miksa főherczeg volt jelöltjök.[151]

Mindamellett a német miniszterek nem elégedtek meg azzal, hogy Ferdinánd megválasztását keresztűlvigyék, más czélokat is tűztek ki: az ausztriai ház trónörökösödési jogának elismerését, a nádori méltóság betöltésének mellőzését, a koronának Bécsbe szállítását. Mivel pedig biztosak lehettek a felől, hogy erős ellenállással fognak találkozni, el voltak határozva arra, hogy a megvesztegetés és erőszak eszközeit veszik igénybe; névszerint az ellenzék megfélemlítésére, esetleg elnyomására fegyveres erőt készültek alkalmazni.[152] Mivel pedig e czélra a spanyol udvartól kért segély késett, az országgyűlés határnapja ismételve elhalasztatott.[153]

Pázmány úgy a halasztást mint a fegyveres erő fölhasználását ellenezte. Azt tanácsolta, hogy az udvar a rendeket ne keserítse el, inkább a királyi kegyelem nyilatkozataival, a bizalmatlanság okainak eltávolításával nyugtassa meg; a királyi méltóság épségbentartása mellett, a rendek kivánatait lehetőleg teljesitse. Biztosította, hogy ily magatartást követve, Ferdinánd megválasztatását könnyen keresztülviheti. És szavának megvolt a kellő nyomatéka. A király, az utolsó perczben a spanyol segítségről és fegyveres erő kifejtéséről lemondott.[154]

II.



Az 1618-ik évi márczius közepe táján, a főrendek, megyei és városi követek nagy számban gyülekeztek Pozsonyba. II. Mátyás gyengélkedése miatt nem jelenhetett meg személyesen, Ferdinándot küldötte helyetteséül, három királyi biztost rendelvén melléje: Khlesh bíbornokot, Molard bárót, a hadi tanács elnökét és Ulm birodalmi alcancellárt. A főherczeg márczius 19-ikén tartotta ünnepélyes bevonulását. A Duna partjánál Pázmány üdvözölte, és a főrendek élén, lóháton kisérte a várlakba. Négy nap múlva ment végbe az országgyűlés megnyitása. Ferdinánd latin nyelven rövid beszédet intézett a gyülekezethez, és átadta a királyi propositiót, mely magyar fordításban is fölolvastatott. Mire Pázmány szólalt meg. A rendek sajnálatát fejezte ki a fölött, hogy a király kénytelen volt távol maradni; és reménységöket, hogy az ország bajai orvosoltatni fognak; igérvén, hogy az előterjesztést megfogják fontolni, és rajta lesznek, hogy ő felsége kivánatát teljesítsék.[155]

A propositióban a király fölszólítja a rendeket, hogy unokaöcscsét és fogadott fiát Ferdinándot «ismerjék el, kiáltsák ki és koronázzák meg királyukká».

Azon körülmény, hogy az előterjesztés a «választás» kifejezést óvatosan kerülte és a két főherczeg «lemondásáról» beszélt, a király-választási jog ellen intézett támadásnak tűnt föl. Ez nagy elégületlenséget szült, annál inkább, mert a nádor-választásról nem történt említés.[156] Úgy az alsó táblánál, hol a protestáns követek többségben voltak, mint a főrendek körében, hol Batthyányi Ferencz, Révai éter és az ifjú Thurzó György állottak az ellenzék élén,[157] heves beszédek tartattak. A szabad király-választási jog világos elismerését és a nádorválasztást sürgették.

Pázmány közvetitő állást foglalt el. A király-választás tárgyában azt a nézetet vallotta, hogy Magyarország mindig örökös monarchia volt, és a nemzet a király-választás jogát csak azon korlátozott formájában gyakorolta, hogy az uralkodóház tagjai közől választotta szabadon királyát. A régibb történelemből vont példák mellett, utalt az 1547-ik évi országgyűlésnek Ferdinánd királyhoz szóló nyilatkozatára, hogy «a karok és rendek nemcsak ő felségének, hanem utódai uralmának is örök időkre alávetették magokat». Ezért ellenezte a király-választási jog olyatén definitióját, mely a trón-utódnak az ausztriai ház körén kívül való keresését engedné. Másrészről olyan formulát igyekezett találni, mely ezen korlátozott választási szabadság biztosításával a rendeket megnyugtassa.

A nádori hivatal betöltését, a törvény követelése értelmében, mellőzhetetlennek itélte, de a választás időpontja és módozata megállapításánál kerülni óhajtott mindent, mi a királyt sérthetné.

Az ellenzék mindjárt az országgyűlés kezdetén, a királyi propositió tárgyalásánál, azon követeléssel lépett föl, hogy a nádor-választás és a sérelmek orvoslása a királyválasztást előzze meg; sikerült is ezt végzéssé emelnie. De a király arra utalva, hogy az 1608-ik évi országgyűlésen a király-választás megelőzte a nádor-választást, ezen gyakorlat fönntartásához ragaszkodott.[158]

Az alsó-tábla megnyugodott ebben, de a király-választást több feltétel elfogadásától tette függővé; úgymint a király ismerje el, hogy a királyi trón betöltése «tisztán a rendek szabad választása» által történik; továbbá a nádori méltóságra kijelölendő urak neveit tartalmazó iratot a király-választás előtt kézbesíttesse az országbirónak, és azonnal a király-választás után, még ugyanazon ülésben választassék meg a nádor is; végre a két választást nyomban kövesse a sérelmek orvoslása, úgy, hogy ha ez elmulasztatnék, a király-választás is érvénytelenné váljék.[159]

Ezen föltételekben Pázmány a király iránti bizalmatlanság sértő nyilatkozatát látta, és a főrendi táblánál erélyesen küzdött elfogadásuk ellen. Sikerült is kivinnie, hogy a harmadik föltételhez csatolt záradék elhagyatott, és a királyi biztosokhoz küldöttség bocsáttatott, mely élőszóval azt a jelentőségteljes nyilatkozatot tette, hogy «a rendeknek nem volt és nincs szándékukban, a választásnál a felséges ausztriai háztól elszakadni, tőle az illető tiszteletet, a Magyarország irányában szerzett érdemeiért és áldozataiért tartozó hálát megtagadni»[160]

A király ekkor a három föltételt elfogadta,[161] és biztosait utasította, hogy a király-választási jog biztosításáról kiállítandó nyilatkozatot formulázzák. Ez iránt újabb nehézségek merültek föl. Az ellenzék ingerűltsége oly fokot ért el, hogy Pázmányt, mikor közvetitő javaslatait előadta és védelmezte, többé meghallgatni sem akarta, és beszédeit zajongva szakította félbe. Mire Pázmány az országgyűlés föloszlásának meggátlása végett, a királyi biztosokat bírta engedékenységre.[162]

Ezzel azonban az akadályok nem voltak még elhárítva. Ugyanis a Ferdinánd által kiállítandó választási hitlevél megállapításánál a protestáns rendek vallási szabadságuk kiterjesztésére czélzó igényekkel léptek föl. A bécsi békekötés a főurak, nemesek és királyi városok részére biztosította a protestáns vallás szabad gyakorlatát. Az 1608-ik évi országgyűlés kiterjesztette azt a jobbágyokra, kik e szerint katholikus földesurak birtokain is, ép úgy mint a három rend tagjai, szabadon csatlakozhattak a protestáns felekezetekhez, és akadály nélkül végezhették isteni tiszteletöket; a különbség csak abban állott, hogy a rendek birtokaikon, a városok területükön, a templomokkal is rendelkezhettek, a jobbágyoknak ellenben a templomokra joguk nem volt. Ezt a jogot óhajtották a rendek a jobbágyokra kiterjeszteni, vagyis lehetővé tenni, hogy a katholikus világi és egyházi földesurak birtokain létező templomokat a protestáns jobbágyok, saját isteni tiszteletök czéljaira, igénybe vehessék.

Pázmány – miként láttuk – megnyugodott az 1606 és 1608-ik évi vallásügyi engedményekben; de az ezekben foglalt jogok újabb kiterjesztésének határozottan ellene szegűlt. Álláspontját egyik későbbi röpiratában szabatosan fejezte ki. «Noha – úgymond – az egyházi rend eleitől fogva ennek az szabadság engedelmének nyilván ellene mondott és nem javallotta; mindazonáltal midőn eszébe venné, hogy nem okos emberhez illendő heába való ellenkedéssel csak gyűlölséget keresni, azt az bécsi articulust nem igyekezett ostromolni, hanem az ellenkezők új igyekezetének ereje és lelkiesmérete szerint ellene állott.»

Miként az 1608-ik évi országgyűlésen a jezsuiták ügyében, most is a legerősebb érvét épen a bécsi békekötés szövegéből vonta le. Ez ugyanis a rendeknek a szabad vallásgyakorlatot biztosította; már pedig ha egy újabb törvény a jobbágyoknak megengedné, hogy a rendek által birt templomokat elfoglalhassák, ezzel a rendek szabad vallás gyakorlatát csorbítaná. Igy okoskodott: a templomokkal való rendelkezés vagy kiegészítő részét képezi a szabad vallásgyakorlatnak, vagy nem; az utóbbi esetben nincs joguk azt az 1608-ik évi törvényre hivatkozva a jobbágyoknak követelni; az előbbi esetben a bécsi békekötés végzése alapján nem lehet attól a rendeket megfosztani.

Egyszersmind, a régi magyar jog elveire támaszkodva, kimutatta, hogy a templomokkal való rendelkezés a kegyúri és földesúri jogokhoz tartozik, melyeket úgy a bécsi békekötés mint az 1608-ik évi országgyűlés érintetlenül hagyott; és a melyeknek megcsonkításához ő soha sem adhatja megegyezését. «Inkább pusztuljanak el, és legyenek néptelenek birtokaim; – mondá egy ízben – de azt soha sem engedhetem, hogy kegyuri jogaim sérelmével, a protestáns jobbágyok foglalják el templomaimat!»[163]

A világi urak sorából főleg gróf Frangepán Miklós, horvátországi bán, támogatta őt. Ismételve fölszólalt, és nem hagyta magát a protestánsok közbeszólásai által megfélemlíteni. Egy alkalommal fölhangzott e kiáltás: «Dobjuk ki az ablakon!» A bán nyugodtan válaszolá: «Ám lépjenek elő, kik az ablakon ki akarnak dobni!» És a bátor szót néma csend követte.[164]

Végre a protestáns rendek belátták, hogy csak kettő között van választásuk: engedni vagy hazamenni. Engedtek. És II. Mátyás hitleveléből a vallás ügyére vonatkozó pont változatlanúl átvétetett.

Végre közel két hónapra terjedő tárgyalások után, május 16-ikán, Ferdinánd köz-értelemmel Magyarország királyává kiáltatott ki. Az ország rendei azonnal a várlakba siettek, és nevökben Pázmány tolmácsolta szerencsekivánataikat. A király válaszában igérte, hogy az országot és szabadságait, ha kell vérének ontásával is, meg fogja oltalmazni. Mire szent Márton egyházába vonúltak, hol a primás hála-istenitiszteletet végezett.

Innen az űlés-terembe tértek vissza, hogy a nádor-választást vigyék véghez. Forgách Zsigmond, ki az első helyen volt kijelölve, úgyszólván egyhangulag választatott meg, csak két szavazat volt ellene. A törvények és szerződések tiszteletétől vezérelt magatartása, melyet Homonnaival szemben követett, meghódította a protestáns rendek jóakaratát, míg Pázmány barátságát és ragaszkodását a politikai nézet-eltérések nem ingatták meg.


20. FORGÁCH ZSIGMOND NÁDOR.

Most következett a sérelmek tárgyalása, mely a vallásfelekezetek újabb mérkőzését idézte föl. A protestáns rendek a panaszok hosszú lajstromát nyújtották be. Mint a korábbi országgyűléseken, most is kisérletet tettek, hogy a jezsuiták eltávolítását az ország területéről keresztülvigyék. A zavarok szerzőinek és a közbéke ellenségeinek tűntették föl őket. «A jezsuiták megtelepedése előtt – mondák – egyetértés és összhangzás uralkodott a rendek között; azóta hatalmasodott el a visszavonás, és egyenetlenség. »

Erre a katholikus szónokok a belbéke és egyetértés fölbomlásáért a protestantismusra háritották a felelősséget. «Tekintsetek – így szóltak – Németországra, Angliára és Erdélyre; az ezen országokban uralkodó zavarok szerzőit a protestáns prédikátorok soraiban fogjátok feltalálni. Ellenben fordítsátok szemeiteket Spanyol- és Olaszországra, a hol zavartalan a békesség, bár nagyszámban vannak ott jezsuiták.» És mikor a protestánsok azt bizonyítgatták, hogy hajdan az országban az iskolák virágzó állapotban voltak jezsuiták nélkül is, ezekre tehát most sincs szükség; a katholikusok arra utaltak, hogy miután a nagyszámú monostorok, egykoron a tudományos művelődés csarnokai, elenyésztek, a jezsuitákat, kik önzetlenül szentelik magokat az ifjúság nevelésének, nem nélkülözhetik.[165]

Több napig tartó meddő viták után, abban történt megállapodás, hogy a vallási sérelmek mellőztetvén, tisztán a politikai sérelmek terjesztetnek föl a királyhoz. Ezek tárgyalása, több föl- és leirat váltását tette szükségessé, és egy egész hónapot vett igénybe. Gyorsabban sikerült az országgyűlésnek a kitűzött pénzügyi, katonai és törvénykezési föladatok elintézését keresztűl vinni.

Julius első napján, – Pázmány Péter szent István koronájával megkoronázta Ferdinándot. Mire az országgyűlés berekesztetett.

III.



Míg akként a magyarországi rendek, a politikai irányok és a vallásfelekezeti törekvések ellentéteit, a teljesületlen igényeket és az orvosolatlan sérelmeket felejtve, nemes loyalitással hódoltak jövendő királyuknak; épen azon napokban a csehországi protestáns rendek körében az elégületlenség üszkeiből magasan föllobogott a vallás-háború lángja, mely gyorsan tovább harapódzva, Európa nagy részét harmincz éven át pusztította.

A csehországi fölkelők a helytartóság tagjait és a jezsuitákat elűzvén, készületeket tettek az ellenállásra. Egyszersmind azon voltak, hogy a szomszéd országokban hitsorsosaikat csatlakozásra, közös actióra bírják. És Ausztriában czélt értek.

Magyarország magatartása ily körülmények között döntő fontosságú volt. Ha uralkodója részére áll, talán diadalra segítheti ügyét; a fölkeléshez csatlakozva, ennek biztosítja a győzelmet.

Pázmány ezért szükségesnek látta, hogy a magyarországi rendek hűségének megszilárdítása, áldozatkészségök fölébresztése végett, a király mielőbb országgyűlést tartson.[166] Erre a sír szélén álló II. Mátyás királyt nem bírhatta rá. De a mint csakhamar (1619 márczius 20-án) bekövetkezett halála után, m. Ferdinánd a kormányt kezeibe ragadta, ez Pázmányt azonnal Bécsbe hívta,[167] és tanácsára haladék nélkül összehívta az országgyűlést. Mindazáltal ezen rendszabály nem termette meg a várt gyümölcsöket.

Az: ország mindén részében nagy volt az izgatottság. Több megye utasította követeit: ne engedjék, hogy magyar országi hadak a csehek és osztrákok ellen küldessenek, s igyekezzenek a vallás ügyében új engedményeket nyerni.

És a mint az országgyűlés kezdetén a nádor, – kit a német birodalmi gyűlésre távozott király teljhatalommal ruházott föl, – közfölkelés hirdetését ajánlotta, a többség nem járult az indítványhoz. Ellenben határoztatott, hogy küldöttség menjen az udvarhoz és a fölkelők táborába, a kibékités megkisértése végett. A küldöttség eljárt a megbizatásban, de igyekezetei eredménytelenek maradtak.

Ezalatt a protestáns rendek sérelmeik orvoslását, főképen a katholikus földesurak által elfoglalt templomok visszaadását, az elűzött prédikátorok visszahelyezését és a jezsuiták eltávolítását sürgették. A Pázmány által vezérelt katholikus rendek a vallás ügyében újabb engedményeket nem voltak hajlandók tenni. Egy hónapig tartó vitatkozások után, a nádor kivitte, hogy a sérelmek orvoslása a jövő országgyűlésre halasztatott.

Habár a törvénykönyv az új király iránti hűség és hódolat nyilatkozataiban bővelködött, a protestáns rendek elkeseredve tértek haza, mindinkább megbarátkozva a gondolattal, hogy a csehek s ausztriaiak példájára, fegyverrel küzdik ki a vallás-egyenlőség előnyeit. Csak vezérre volt szükség. És e szerepre az erdélyi fejedelem vállalkozott.

IV.



Bethlen Gábor a csehországi fölkelést élénk örömmel üdvözölte. A Habsburg-ház szorongatott helyzete azt a reményt kelté föl lelkében, hogy török segélylyel, Magyarország trónjára emelkedhetik.[168] De az ép oly óvatos, mint nagyratörő fejedelem, egy egész éven át, az események tétlen szemlélője maradt, míg a fölkelés által kivívott sikerek őt is a cselekvés terére vezették.

Az 1619-ik év tavaszán követet küldött Konstantinápolyba; azzal a megbízással, hogy a m. Ferdinánd ellen indítandó háborúra a porta engedélyét hozza meg. Terve kedvező fogadtatásra talált. A nagyvezér kérkedve mondá, hogy «ő teszi meg Bethlent magyar királylyá».[169]

Ezalatt szándékai és készületei iránt a királyi udvart tökéletesen tévútra vezette. Julius elején, meleg hangon irt levélben szerencsekívánatait fejezi ki azon győzelem alkalmából, melyet a király «árulói» fölött kivívott, és tanácscsal szolgált, miképen kelljen a béke helyreállítását eszközölni. Sőt segítségét is fölajánlotta Csehország visszahódítására. De a mint a portáról a választ megkapta, azonnal (augusztus 26-án) hadai élén megindult Debreczen felé. Magyarországi hiveit fölszólítá a csatlakozásra. Ezek között a leghatalmasabb és legmerészebb RÁKÓCZY GYÖRGY volt, ki hajdú-csapat élén Kassa alá vonúlt és a várost megadásra szólította föl. A tanács, miután biztosítást nyert, hogy «a polgárok közől senkit, a pápistákat sem» éri bántás, megnyitotta a kaput.[170]

Azonban a szabadság új korszaka az erőszak véres tényével avattatott föl. Ez időben két jezsuita tartózkodott Kassán: Grodecz Menyhért és Pongrácz István, kik lelkipásztori buzgóságukkal és hittérítői sikereikkel régóta magokra vonták a protestánsok ellenséges érzületét. Rákóczy, mindjárt bevonulása után, őrizet alá helyeztette őket, és velök Kőrösi Márk esztergomi kanonokot is, káptalana abaujmegyei birtokainak felügyelőjét.


21. JÁSZÓ VÁRA A XVII. SZÁZADBAN.


Mindhárman, az éhség és szomjúság sanyargatásai mellett, különféle kisértéseknek voltak kitéve. Majd fenyegetésekkel, majd nagy igéretekkel akarták őket rábirni, hogy a protestantismusra térjenek át. «Életünket és javainkat – így hangzott válaszuk – ám vegyétek el; csak Krisztustól és vallásunktól ne foszszatok meg.» Végre szeptember 7-ikén hajnalban a hajduk vad csoportja hatolt börtönükbe és halálra kínozta őket, kik ekként a vértanúk dicsőségének részeseivé lettek.[171]

Ugyanakkor Szécsi György Jászót, az egri káptalan székhelyét, kerítette hatalmába, mely alkalommal fegyveresei több kanonokot és egyházi férfiút bántalmaztak és megsebesítettek.

Amint ezen események híre Nagyszombatba eljutott, Pázmány meghagyta a jezsuitáknak, hogy növendékeiket szétbocsátva, biztos helyre vonúljanak el; maga pedig Bécsbe menekült; tudva, hogy ha az országban marad, és a mozgalomhoz nem csatlakozik, halál várakozik rá; már pedig, fölfogása szerint, sem kötelessége, sem az eszélyesség nem kívánta, hogy magát föláldozza, a vallás és a közügy haszna nélkül.[172]

Bethlen, a protestáns rendek által lelkesedéssel fogadva, akadálytalanúl haladt előre. Szeptember 20-dikán tartottá bevonulását Kassára, hol egybegyűlt hívei «előttök-járónak és főgondviselőnek» választottál. Október 9-dikén Nagyszombatba érkezett, és az érseki palotába szállott.


22. A JEZSUITÁK KIVONULÁSA MAGYARORSZÁGBÓL.

Nyilt leveleket bocsátott ki, melyekben az ország rendeit csatlakozásra szólítja föl. Támadásának indító okai között a vallási sérelmekre különös súlyt helyez. «A magyarországi clerus – úgymond – sok helyeken mind szóval, mind irással, nyilvánvaló sok fenyegetésekkel éltenek, hogy nemcsak a religiónak szokott libertását akarnák turbálni, sőt fő-főpátrónusokkal ki tudja mit akarnának cselekedni».[173]

Thurzó Imre különösen a lutheránusokat buzdította, hogy «a végveszélylyel fenyegetett három evangelikus rendnek a babiloniai fogságból kiszabadítása» érdekében a fejedelem zászlaja alá gyülekezzenek.


23. ALVINCZI RÖPIRATA.


Bethlen, a hivatalos nyilatkozatok mellett ügyének publicistai támogatásáról is gondoskodott. Alvinczi Péter, a nagy befolyású kassai predicator által, támadása indokolására magyar és latin nyelven röpiratot készíttetett: «Magyarország Panasza» czím alatt. Azt hirdeté ebben, hogy a sátán pokoli gyűlöletét Magyarországgal éreztetni akarván, eszközül a katholikus papságot használta föl. Ez a török ellen küldött hadakat a haza polgárai ellen indította, hallatlan nyomort hozott az országra. A protestáns vallást gyökeresen kiirtandó, lefoglalta templomait, száműzte prédikátorait. Ezáltal Bocskay fölkelését idézte elő.

Ekkor a protestánsok a kath. clerust kiirthatták volna, de azon reményben, hogy megjavúl, kimélték. Azonban a papság csakhamar újra a viszály magvait hintette el, támadást hozott létre az erdélyi fejedelem ellen, megsértette a protestánsok javára alkotott törvényeket, meghiusította az 1618-ik évi országgyűlést, kierőszakolta Ferdinánd megválasztását, a ki hittel fogadott igérete ellenére az ország sérelmeit orvosolni elmulasztotta. Névszerint Pázmány Péter, Homonnai György, Esterházi Miklós , Dóczi Endre és Lónyai Endre ellen a vallási béke megzavarásának vádját emeli.


24. PÁZMÁNY FELELETE.

Pázmány ellen különösen fölhozza, hogy több protestáns templomot elfoglalt, a prédikátorokat üldözte, erőszakos eszközöket használt a kath. vallás terjesztésére; az országgyűlésen megakadályozta a protestánsok sérelmeinek orvoslását; a király szándékainak, bár az ország szabadságaival ellenkeztek, buzgó pártolója volt, és csak kisebb jelentőségü ügyekben, hogy álnokságát elpalástolja, tartott a rendekkel. Azzal zárja be terjedelmes fejtegetéseit, hogy a protestánsok az egyenjogúságot követelik: azt, hogy vallását mindenki, bárhol szabadon gyakorolhassa; a hivatalok betöltésénél a vallásra ne legyen tekintet; a kath. clerus pedig a közügyekre gyakorolt kivételes befolyásától fosztassék meg. Ha ekként egyik vallásnak a másik fölött nem lesz elsőbbsége, béke és egyetértés fog az országban uralkodni.[174]

A kath. papság oltalmára, maga Pázmány vette kezébe a tolla; de névtelenül bocsátotta közre feleletét, mely ezen czímet viseli: «Az magyarországi támadásoknak hamisan költött eredetinek rövid velős hamisítása.»

Azzal kezdi, hogy közel két évszázad óta soha olyam tartós nyugalom az országban nem uralkodott, mint a legutolsó három esztendő alatt. A törökkel és az erdélyi fejedelemmel kötött béke sértetlenül fönnállott. És Bethlen, a szövetség értelmében, ismételve ajánlkozott, hogy tízezer ember élén, a csehek ellen, a király segítségére jő. Ekkor «némely zenebonás és fúrt agyú emberek, rész szerint az ifjúságnak buzgóságától mondjam-e avagy dühösségétől indíttatván, rész szerint az híres neves német nemzetség ellen való meggyökerezett gyűlölségtől ösztönöztetvén, részszerint uralkodásnak és kóborlásnak kívánságátul gerjesztetvén», rábirták az erdélyi fejedelmet, hogy a király ellen támadjon. És «az hitet fogták pajzsul».

Részletesen czáfolja azon állítást, hogy II. Ferdinánd megválasztása ármány és erőszak műve vala. Igazolta; hogy az rendesen és törvényesen ment véghez. Azon vád ellenében, hogy a király megszegte koronázási hitlevelében elvállalt kötelezettségeit, utal a néhány hónap előtt tartott országgyűlésre, melynek törvénykönyvében a rendek hálásan ismerik el az ország iránt tanúsított jóakaratát. Egyébkint ha valamit elmulasztott volna, ezért nem őt terhelné a felelősség, de a nádort, kit mikor a német birodalomba távozott, teljhatalmú helytartójává rendelt.

Azután visszautasítja a személyét illető vádakat. Egyebek között a következő nyilatkozatot adták szájába: «Jobb, hogy az egész országot vadak lakják, hogy sem mint az eretnekeknek benne való maradást engedjenek». «Esküszik – úgymond – hogy soha az se szájába se elméjébe nem jött.»[175]

V.



Bethlen ez alatt kardcsapás nélkül ejtette hatalmába az ország nagy részét. Míg m. Ferdinánd a német birodalom gyűlésén keresett segélyt, Leopold főherczeg, ki őt Bécsben helyettesíté, tétlen tanúja volt a fejedelem előnyomulásának. Október elején kezdett a császári tábornokokkal a magyarországi hadviselés tárgyában értekezni. Ekkor Bethlen már Pozsony alatt állott. Forgách nádor, képtelen lévén ellenállani, a várat és a szent koronát átadta neki. Sőt miután biztosítást kapott tőle, hogy nádori hatóságát tiszteletben fogja `tartani, tanácsa és jóváhagyása nélkül semmit sem fog tenni, maga is hozzá csatlakozott, hogy így befolyását az ország javára és a király érdekében érvényesíthesse.

Első ténye az volt, hogy Bethlen fölszólítására, Pozsonyba országgyűlést hirdetett. Azonban Ferdinánd eltiltotta híveit a megjelenéstől.

A fejedelem mindamellett kisérletet tett, hogy Pázmányt megjelenésre bírja. A nádor által külön oklevelet küldött néki, melylyel őt biztosítja, hogy ha «barátságos, békés érzülettel és nem ellenség gyanánt jő, ő maga és kisérete teljes szabadságnak fog örvendeni Pozsonyban, és akadálytalanul távozhat onnan.»[176]

Pázmány természetesen visszautasította a meghivást, és tüzetesen indokolta elhatározását. «Mikor – így válaszol a nádornak – minden törvényünk és szabadságunk fölforgattatott, mikor prédára és rabságra hozatott állapotunk,… főurak és prælátusok méltatlan rabságokkal rongáltattak; várak, kástélok, nemes udvarházak prédára vettettek;… egyszóval fundamentomból országunk minden törvénye fölforgattatott;… nem tudom, mint bocsássa ember levélre életét.» Továbbá az országgyűlésnek összehívására a nádor nem volt följogosítva; a király pedig eltiltotta megtartását. «Magam felől resolute irom kegyelmednek, hogy valamíg Ferdinánd király él, soha mást nem uralok. Lássa, ki mit mível, és mint menti Isten és világ előtt magát.» Előrelátja, hogy az országgyűlés oly útra fog lépni, «melyre – úgy mond – hitem, üdvösségem és tisztességem vesztése nélkül semmiképen nem mehetnék… Vak uram az, a ki rosta által nem lát.»[177]

És csakugyan az országgyűlésen egybegyűlt rendek többsége nem titkolta azon szándékát, hogy Bethlen Magyarország királyává választassék. Csakhamar tárgyalás alá kerültek a választási föltételek, melyeket deczember közepén bemutattak a fejedelemnek. Ez azonban szükségesnek látta, hogy hívei túlbuzgalmát mérsékelje. Nyugtalanító hírei érkeztek a portán beállott fordulat felől, mi arra késztette, hogy újabb követséget bocsásson oda.[178]

Egyszersmind kész volt a királylyal béke-alkudozásokba bocsátkozni. A Pozsonyba küldött királyi biztosokat, kiknek élén Lépes Bálint kalocsai érsek, a királyi cancellár állott,[179] kitüntetésekkel halmozta el, és úgy nyilatkozott, hogy «ha ő felsége a császár parancsolja, kész személyesen Bécsbe menni, kezeit és lábait megcsókolni, fejét is rendelkezésére bocsátani».[180] A béke-föltételeket következőképen formulázta: Magyarország fejedelme czímével ruházzák föl; négy megyét örökösen, néhányat élethossziglan engedjenek neki át; Pázmányt, a királyi személynököt és néhány más országos főtisztviselőt törvényellenes magokviseleteért megfelelő büntetés érje.[181]

A király ezen föltételeket nem fogadta ugyan el, de nagy áldozatokra volt kész, hogy a félelmes ellensége lefegyverezze. A római birodalmi herczeg czímét, Oppeln és Ratibor herczegségeket, négy magyarországi megyét örökösen, nyolczat élethossziglan ajánlott.

Bethlen ekkor nyolcz hónapra terjedő fegyverszünete kötött, melynek tartama alatt, az állandó béke létrehozása végett országgyűlés fogna tartatni.

A pozsonyi országgyűlés mindazáltal, nem gondolva a béke-alkudozásokkal, folytatta tevékenységét. Bethlent «Magyarország teljes hatalmú fejedelmévé» választotta. És a protestánsok részére nemcsak a tőlök elvett templomok visszaadását rendelte el; de Pozsonyban, Nagyszombatban oly templomokat és intézeteket engedett át nekik, melyek mindenkor katholikusok birtokában voltak, sőt úgy rendelkezett több helyen, hol csak egy templom létezett, hogy azt a katholikusok és protestánsok közösen használják. A jezsuitákat az országból száműzte. Az országból kimenekült főpapokat és urakat a közjó és a szabadság ellenségeinek nyilvánította, megállapítván, hogy a jövő országgyűlésig vissza ne térhessenek; Pázmány-, Balásfi- és Homonnaira előre kimondatott, hogy őket a következő országgyűlés örökre száműzi.

A király a békekötés létrejöttében bízva, a pozsonyi végzéseket ignorálta. De Pázmány a magyar clerus nevében, ünnepélyes óvást tett mindazon végzések ellen, melyek az egyházra és egyházi férfiakra hátrányokat és sérelmet foglalnak magokban.[182]

Bethlen viszont minden alkalmat fölhasznált, hogy ellenséges indulatát Pázmánynyal éreztesse. Így például értesülvén arról, hogy néki Nagyszombat várósánál hatszáz forintja van letéve, ezen összegről, «mint száműzött ember vagyonáról» rendelkezett; felét a protestáns templom építésére, felét szegény tanulók segélyezésére szánta.[183]

Pázmány lelkét a csapások, melyek Bethlen támadása következtében az országra, az egyházra és személyére nehezedtek, mély elkeseredéssel töltötték el. Ez természetszerűen befolyással volt fölszólalásaira, mikor a bécsi tanácskozmányokban, a Bethlenhez intézendő királyi iratoknak vagy a hozzá küldendő királyi biztosok utasításainak megállapítása került szőnyegre. Nem engedte, hogy a király Bethlen sértő nyilatkozatait megtorlás nélkül, vádjait czáfolatlanul hagyja; nem habozott oly megállapodásokat ajánlani, melyek a béketárgyalások megszakítását vonhatták magok után.

Úgy a császári titkos tanács üléseiben, mint a Bécsbe menekült magyar tanácsosok értekezleteiben, szavának döntő súlya volt; a kormány magatartásának ő adott irányt. Minden fontosabb levél, utasítás vagy rendelet, fegyverszüneti vagy békekötési oklevél, befolyásával és közreműködésével készült. Az állam-iratok fogalmazatai, melyek ránk maradtak, és többnyire Ferenczfi Lőrincz, a magyar cancellária ritka tevékenységű titkára; tollából származtak, magokon viselik Pázmány szellemének és kezének is nyomait.[184]

VI.



Bethlen a beszterczebányai országgyűlést július 3-ikán harczias szellemű beszéddel nyitotta meg. Kijelenté, hogy a béke létrejöttére csekély a remény. Fölhívta a rendeket, hogy a véghelyek ellátásáról és a háború szükségleteiről gondoskodjanak. Ezek ragaszkodásukat személyéhez és vállalatához bebizonyítandók, szoros szövetségre léptek vele, erről oklevelet állítottak ki, melyet egyenként aláirásukkal láttak el.

Ilyen előzmények után Pázmány szükségesnek látta, hogy a király is határozottan lépjen föl. Tanácsára, II. Ferdinánd megbízta Beszterczebányán levő biztosait, hogy a csehekkel fönnálló szövetség és a fejedelemmel kötött egyesség fölbontását kívánják, és amennyiben czélt nem érnek, a tárgyalásokat szakítsák meg.[185]

És csakugyan, mikor fölhívásukra a rendek kijelentették, hogy szövetségeseiktől el nem szakadhatnak, a királyi biztosok augusztus 15-ikén az országgyűlést a király nevében feloszlatottnak, végzéseit eleve érvényteleneknek nyilatkoztatták, és visszatértek Bécsbe.

Az országgyűlésnek az volt a válasza, hogy Bethlent Magyarország királyává kiáltotta ki. Számosan hívei közől kéréseikkel ostromolták, hogy követve a pfalzi választófejedelem példáját, kit tizenkét református pap Csehország királyává koronázott, ő is koronáztassa meg magát. Alvinczi Péter, a kassai lelkész, ki mint udvari pap kísérte, késznek nyilatkozott, hogy fejére helyezi szent István koronáját: «Úgy ám – ellenveté Bethlen nevetve – de te nem vagy esztergomi érsek.» «Felségedtől függ – felelé a prédikátor, – esztergomi érsekké nevezni ki.» «De csak koronás király nevezhet esztergomi érseket!» volt a fejedelem válasza, melylyel a párbeszédnek véget vetett.[186]

Évek multával, épen Alvinczihez írva levelet, megelégedéssel gondolt vissza azon elhatározására, hogy a koronázástól tartózkodott. Éles tekintete előre látta a fordulatot, mely a rendek érzelmeiben és az események alakulásában be fog következni.[187]

Mindazáltal azon mozgalomnak, mely a kath. egyház hatszázados szervezetének fölforgatását tűzte ki czélúl, nem állott útjába. Pázmánynak a nádor által előterjesztett emlékirata, melyben az országgyűlést az elhamarkodott intézkedésektől óvta, hatástalan maradt.[188]

Az ország rendei «a kölcsönös egyenlőség szempontjából» elhatározták, hogy miként a protestánsoknak három superintendensök van, a katholikusoknak szintén három püspökük legyen: Egerben, Nyitrán és Győrött, kétezer forint fizetéssel, és hat káptalannal, melyeknek kanonokjai kétszáz forint fizetést kapnak. Az egyházi javak az ország közszükségeire; különösen a véghelyek fönntartására, fordíttatnak.

A kimenekült főpapok és főuraknak újabb határnapot tűztek ki, a meddig visszatérhetnek az országba. Pázmányra és Balásfira nézve kivételt tettek, őket mint a haza ellenségeit örökre száműzték.

Pázmány most sem késett a személyére és az egyházra vonatkozó végzések ellen fölszólalni. Védiratot szerkesztett, melyet nyomtatásban közrebocsátott. Az országgyűlés ítéletétől a közvéleményhez föllebbezett. Mindenekelőtt kimutatta, hogy a beszterczebányai gyűlés, a főpapi rend távolléte és a törvényes király feloszlató rendelete következtében; a törvényszerűség föltételeit nélkülözi. Továbbá a kath. egyházra vonatkozó rendelkezések már azért is érvénytelenek, mert azokkal a kath. clerust, törvényes eljárást mellőzve, idézés, kihallgatás és vizsgálat nélkül, fosztották meg birtokaiktól. Azután bonczolja az okokat, melyekkel az országgyűlés a végzést támogatta. Az első ok az, hogy a clerus nem az isteni tisztelet emelésére használta föl javait. Különös – úgy mond – hogy Bethlen és követői buzgólkodni látszanak az isteni tiszteletért, míg végzéseik kiirtására czéloznak. Annak megítélésére, vajjon a clerus az isteni tiszteletről miként gondoskodott, nem illetékesek.

A második ok az, hogy a clerus gőgjének táplálására és fényűzésre használta föl javait. Voltak idők, a mikor ilyen vád az igazságnak legalább külszínét mutatta volna föl. De annyira megfogytak az egyházi javak, hogy szegénység és nélkülözés a főpapok osztályrésze. A magyarországi érsekek és püspökök összes jövedelme alig haladja meg a hatvanezer forintot. «Magamról – úgy mond – állíthatom, hogy két éven át, jövedelmem egy harmadát sem fordítottam saját személyemre; kétharmadnál sokkal többet papnöveldék, collégiumok, szegény-házak alapítására, tanulók, koldusok, utasok segítségére, templomok építésére és diszítésére fordítottam.» De ha némelyek másként jártak volna el, sőt talán feslett életet is folytattak volna, az nem elég ok arra, hogy az egész clerust javaitól és becsületétől megfoszszák. Egyébiránt a clerus erkölcsiségére nézve is áll az, a mit szent Ágoston mond, hogy valamint a jó barátok dicsőítésének, úgy az ellenség ócsárlásának nem kell hitelt adni.

Azt a vádat, hogy clérus a haza nyugalmát felzavarta, a zsidók is emelték Krisztus és az apostolok ellen. Folytonosan ismétlődik a farkas és a bárány esete. A fölkelők az alattvalói hűség kötelékeit széttépik, az országot pusztítják és elfoglalják, a királyi tisztviselőket elfogják, a főpapokat bántalmazzák, a törvényeket és jogokat felforgatják; és mégis a clerus felelős minden bajért. Pedig a clerus soha senkinek sem tört vesztére, cselszövényeket nem szőtt, lázadásokat, zavarokat nem támasztott.

Saját személyére térve át, rágalomnak bélyegzi azon állítást, hogy ármányokkal szerezte meg az esztergomi érsekséget. Ráfogás az, hogy a régi családok hősi sarjait megvetette; rosz hazafinak mutatta magát, és az országban támadott zavaroknak ő az okozója. Általános kifejezéseket használnak, mert a vádat indokolni nem tudják. De föltéve, hogy szóval vagy tettel csakugyan megsértett valakit, ezért nem tekinthető az országos zavarok okozójának. «Mily én következtetés! Az érsek megsért valakit tehát profanáljuk a templomokat, forgassuk föl a püspöki székeket, nyomjuk el a clerust, öljük a papokat, mondjuk föl a hűséget a királynak, válaszszunk más királyt, semmisítsük meg az ország jogait! Ha ez a következtetés észszérű, úgy, nem tudom, mi az elmebetegek őrjöngése!»

Híresztelik, hogy Homonnai Györgyhöz írt leveleit, melyekben vészteljes ármányok és kegyetlen tervek nyomára jöttek, fogták él, s igérték, hogy az országgyűlésen bemutatják. De nem tették; e helyett aláírásokat és pecséteket hamisítva, leveleket koholtak, melyekkel hiszékeny embereket tévútra vezettek. «Lelkiismeretemre mondom, soha, sem tollal, sem tettel az ország romlására nem törekedtem. Ha mindazáltal ellenállani a lázadóknak, felszabadítani szeretett hazámat Bethlen igája alól, védelmezni a törvényes király tekintélyét, visszahelyezni a kath. egyházat és papságot hajdani állapotába, törvényes önvédelemmel elhárítani a törvénytelen erőszakot; ha mindez Bethlen szemeiben annyit tesz, mint a haza romlására törni, úgy elismerem, hogy ezt teljes erőmből cselekedtem. Homonnai grófot leveleimmel intettem és buzdítottam, igyekezzék törvényes eszközökkel a haza elrablott szabadságát visszaállítani, Bethlen kárhozatos törekvéseit meghiusítani, az ország erőszakos földúlását megakadályozni. Ezt nem tagadom. De ezzel a haza elnyomott szabadságának visszaállítására, nem vesztére és romlására törtem. Ezt tiszta lélekkel állíthatom![189]


25. A VINDICIAE CZIMLAPJA.

VII.



Az országgyűlési tárgyalásokat csakhamar a csaták zaja váltotta föl. Bethlen szeptember havában újra támadólag kezdett működni. Fegyvereit szerencse kísérte. A Dunán túli országrészt egész a Dráváig meghódította.

De a hadjárat sorsa Magyarország határain kívül dőlt el. Miksa bajor fejedelem, a katholikus liga vezére, Ausztriát engedelmességre szorította; majd Bouquoi császári tábornokkal egyesűlvén, Csehországba nyomúlt és Prága közelében, a fehérhegy tövénél, megsemmisíté a fölkelők haderejét. Frigyes ellenkirály Németországba menekült; a csehországi rendek meghódoltak.

Bethlen azon veszélylyel szemben, hogy a császár most már ellene öszpontosithatja egész erejét, ismét föl akarta venni a békealkudozások fonalát. XIII. Lajos franczia király, ki attól tartott, hogy a németországi vallási mozgalmak a franczia hugenottákat is vallásszabadságuk kiküzdésére késztethetik, már korábban közbenjáróúl ajánlkozott. Most, Bethlen megkeresésére, bécsi követei rábírták Ferdinándot, hogy a tárgyalások megindításához beleegyezését adja.

A franczia követek és a két fél biztosai, az 1621-ik év elején Hainburgban jöttek össze. De Bethlen azon kívánatait, melyek a királyi czím megtartására és tizenhárom felsőmagyarországi megye átengedésére vonatkoztak, a királyi udvarnál – főleg Pázmány befolyása következtében – visszautasították.[190] A tárgyalások ápril második felében eredménytelenűl felbomlottak.

Bethlen ismét folytatta a háborút. De habár Zólyom és Érsekujvár közelében, valamint a Dunán túl is jelentékeny győzelmeket vívott ki, környezetében mindinkább tért foglalt az elégületlenség, melyet a hosszantartó válság következményei és a fejedelem magatartása előidéztek. Pázmány kizsákmányolta ezt a helyzetet, és oda törekedett, hogy a katholikus főurakat a király hűségére visszavezesse.[191] Ez többeknél sikerűlt. Legnagyobb jelentőségű volt a nádor visszatérése. Forgách Zsigmond a franczia közbenjárók előtt megjelenvén, kinyilatkoztatta, hogy «mivel Bethlen makacssága és önzése az alkudozások sikerét meghiusítja, nádori tisztének közbenjárói hivatása által késztetve, Bécsbe megy, hogy a királylyal az ország nyugalmának helyreállításáról tanácskozzék.»

Majd gróf Thurzó Imre is érintkezésbe lépett Pázmánynyal, és felajánlotta szolgálatait a béke létrehozása érdekében.[192] A prímás örömmel fogadta közeledését, és leveleiben meleg szavakkal buzdította igyekezetei folytatására. «Adta volna az Úristen – írja neki – hogy ennekelőtte is mindnyájan a szép, csendes és békességes állapotot megbecsűlvén, ezt a nagy tűzet ne gerjesztik vala, mely immár is sok ezer hazánkfiait megemésztette, és ha idején elejét nem veszik azok a kiken áll, félő, hogy utolsó veszedelemre ne hozza édes hazánkat, kit az Úristen kegyelmesen eltávoztasson. Azt kegyelmednek magam felől ajánlhatom, hogy az szent békességnek véghezvitelében örömest minden értékemet és tehetségemet buzgó szívvel foglalom.»[193]

Pázmány személyesen óhajtott vele találkozni, hogy bizalmasan értekezzenek.[194] Ezen szándék valósítását a kölcsönös bizalmatlanság meghiusította ugyan; de a békealkudozások útjában álló akadályokat sikerűlt elhárítaniok.

A király öt biztost nevezett ki. Névleg Ditrichstein olmützi bíbornok-érsek állott élükön; tényleg Pázmány volt vezetőjök. Bethlen biztosai között Thurzó Imre foglalta el a főhelyet; de alig kezdődtek meg (16214 október 11-ikén) az alkudozások, a nagyreményű ifjút; fényes pályája küszöbén, a halál elragadta. Helyére a fejedelem gróf Thurzó Szaniszlót küldötte.

A tárgyalások kezdetben nem igértek kedvező eredményt. A fejedelem megbízó-levelében magát «választott királynak» nevezte, Pázmánytól pedig megvonta az érseki czímet. Mire Ditrichstein óvást emelt a királyi czím használata ellen; Pázmány pedig kijelentette, hogy a beszterczebányai végzések érvénytelenek lévén, az érseki czímet magától elvitatni nem engedi.

A föltételek tárgyában is a két fél álláspontja nem látszott áthidalhatónak. Bethlen ragaszkodott a tizenhárom megyéhez, a király legfölebb négyet volt hajlandó átengedni. Nyolcz napi meddő tanácskozás után, a királyi biztosok már meg akarták szakítani az alkut.

De időközben Pázmánynak sikerűlt megnyerni Thurzó Szaniszlót. Valószínüleg kilátást nyitott neki arra, hogy a gróf Forgách Zsigmond halála által imént megüresedett nádori méltóságra fogja segíteni.

Thurzó egy részről a királyi biztosokat felszólította, hogy a négy megyén fölűl még legalább kettőt-hármat – ajánljanak meg; másrészről Bethlennek hathatósan ajánlott engedékenységet. A fejedelem e miatt megneheztelt. «Az legnehezebb – írja – hogy magoknak nincsen kegyelmeteknek semmi kedve az én igazságomhoz, kicsiny becsületemnek oltalmazásához, hanem minden rátiókkal, valamelyiket elméjében feltalálhat, csak engemet ostromol irásuk által, hogy ut et qualitercumque a békességet vigyem véghez. » De mivel ugyanakkor hadainak kapitányaitól azt a jelentést kapta, hogy «az vitézlő nép nagyon megunatkozott volna az hadakozástól, kívánják igen a békességet és félő volna, hogy sokan közülök a télen haza oszolnának»; kényszerítve látta magát arra, hogy engedjen.

Új év napján (1622) írták alá a két fél biztosai a békekötés okmányait. Bethlen a királyi czímet leteszi, az országnak általa elfoglalva tartott részeit visszaadja, igéretet tesz, hogy jövőben a király és alattvalói ellen nem fog ellenséges támadást intézni. Viszont a király hét megyét élethossziglani birtoklásra, két sziléziai herczegséget örökös birtokul enged át, és igéri, hogy ha Bethlen a török által megtámadtatnék, segítséget fog néki küldeni.

Ugyanakkor a király külön oklevélben az ország rendeit biztosította, hogy az ország szabadságait és törvényeit, különösen a bécsi békekötést, az 1608-ik évi törvényeket és saját választási föltételeit tiszteletben tartja, általános amnestiát enged, hat hónap alatt országgyűlést hív össze, a sérelmeket orvosolja, és a törökkel a békességet föntartja.

Így végződött a harmadfél esztendeig tartó küzdelem. Eredménye az volt, hogy Bethlen hatalma, területek szerzése és tekintélyének növekedése által, jelentékenyen gyarapodott, a nemzet szabadságait biztosító okiratok száma egygyel szaporodott. De a nikolsburgi békekötés a nemzetnek a királyi hatalom irányában, a protestantismusnak a kath. egyházzal szemben új jogot nem szerzett, jogainak új biztosítékot nem nyújtott.

Nevezetes tény, hogy a mozgalom folyamán a győztes fél szenvedélyeinek a kiküzdött sikerek nem adtak táplálékot. A kassai és jászai véres események nem ismétlődtek. Még a nagyszombati jezsuiták is visszatérhettek rendházukba, anélkűl, hogy bántalmaknak lettek volna kitéve; maga Bethlen tisztelettel járt el irányukban, sőt diplomacziai megbízásokkal küldi őket Bécsbe. A protestánsok elfoglalják ugyan a kath. templomokat, hol szerét tehetik; de a kath. egyház emlékei s szent tárgyai meg voltak kimélve rombolástól, melyre a forradalmak másutt elragadtattak.

Figyelemreméltó a készség is, melylyel a fölkelés vezérei s részesei a fegyvert leteszik. Türelmetlenebbül sovárogtak a béke létrejöttére, mint előbb a harcz megnyitására.

Amint Bethlen az 1622-ik esztendő elején az országból kivonul, minden azon állapotba tér vissza, melyben a fölkelés találta. A rendek, kik imént Bethlent királylyá kiáltották ki, és úgy nyilatkoztak, hogy «készebbek magukat halomba rakatni fejenként, hogy sem mint attól elálljanak»; meghódolnak II. Ferdinánd előtt, kit esküszegéssel vádoltak volt. A főpapok elfoglalják székhelyeiket, a szerzetesek házaikat. A pozsonyi és beszterczebányai országgyűlés végzései feledésbe mennek.

Másrészről Pázmány is fátyolt vet a történtekre. És a fejedelemnek, ki a haza ellensége gyanánt bánt el vele, baráti jobbját nyújtja azon levélben, melyet a békekötés után intéz hozzá.

«Hogy az Úristen, írá, mind azt mi kegyelmes Úrunk szívét s mind az felséged elméjét arra vezérlették, hogy az szegény községnek számlálhatatlan ínségének és az keresztyén vérontásnak véget vetvén, az szent békesség végben mene, méltán hálákat adhatunk ő szent felségének, kiért én is örvendezni akarok felségednek ez kis irásommal.

«E mellett minthogy az visszavonó üdőnek állapottya magával hordozza az gyűlölködésre való okokat, felségedet kérem, hogy az elmúlt dolgokat feledékenységben hagyván, tartson engemet jó akarójának, bizonyos lévén abban felséged, hogy valameddig az én kegyelmes uram és koronás királyom megnyugszik az felséged jó forgódásában, én is igyekezem azon, hogy az én vékony értékem és tehetségem szerént kedveskedgyem mindenben felségednek. Viszontag felségednek hasonló jó akarattyát várván. Tartsa és álgya meg Isten felségedet sok jókkal.»[195]


26. II. FERDINÁND ÉRME.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre