VII. A moldvai hadjárat


Azon évben, melyet Rákóczy az erdélyi törvénykönyv elkészítésére szentelt, az 1652-ik évben, Chmielniczky egy, ha nem is váratlan, de meglepő politikai fordulat útját készítette elő. Meggyőződve, hogy azon az alapon, melyen ő szeretné, Rákóczytól nem kaphat segélyt, s hogy egymagában, vagy a kétes értékű s megbízhatatlan tatársegélylyel függetlenségét Lengyelországtól nem fogja kivívhatni, elhatározta, hogy az orosz czárhoz, Alexi Michailovicshoz fordúl. De a czárnak békéje levén a respublicával s különben is készületlen levén, rögtöni segélyre nem számíthatott nála, – neki pedig arra volt szüksége. Azt ő csak Lupultól kaphatott: s ezért sürgetni kezdte a vajdát, hogy ennek leánya s az ő fia Timus közt tartsák meg a lakodalmat. Lupul a kénytelenségből adott ígéretet nem akarta beváltani: nem csak azért, mert az összeköttetést kicsinylette, hanem még inkább Lengyelország iránti tekintetekből. Mint lengyel indigena s mint Radzivil herczeg ipa, más férjet szeretett volna ő leányának, nem a hetmán fiát, s ígérete beváltását húzta halasztotta. Neje és gyermekei Radzivilnál voltak, tehát biztosságban s a vajda arra számított, hogy ott leányát Wisnioviecki veszi nőűl,[132] s a hetmánt, így egy bevégzett ténynyel állítja szembe. Számítva más felől Chmielniczki támadására is, kieszközölte, hogy a Bug déli részén, Batow mellett, egy lengyel hadtest állíttatott fel, mely Moldvának megtámadtatása esetére segélyt adhat.

Hogy a folytonos halasztással mire czéloz a vajda, a hetmán azt jól tudta s elhatározta, hogy a lakodalmat is, mint korábban az eljegyzést, fegyverrel fogja kierőszakolni. Felűltette hadait s könnyű szerrel kocsik nélkűl útnak indítá Moldvába s hogy ennek útját biztosítsa, fiát Timust egy kozákokból s tatárokból álló csapattal Batow ellen küldé. Timus apróbb csatározások után jun. 1-én diadalt aratott a lengyeleken, ezeket visszavonulásra kényszeríté – s ezzel az út Chmielnczkinek nyitva állott Jassyba. Most már Lupulnak meg kelle adnia magát. Egyedűl azt kötötte ki, hogy a hetman Batow alól küldje vissza kozákjait a tatárokat, s megígérte, hogy a mint ez megtörténik, azonnal meg fogja tartani a lakodalmat.[133]


41. A KOZÁK HAD PECSÉTJE.[134]


Egész a batowi diadalig Rákóczynak nem volt oka törődnie ezzel a mozgalommal. Figyelemmel kísérte az eseményeket, melyekről Máté vajda útján biztos híreket kapott s intézkedett, hogy a szükséghez képest hadai rögtön felűlhessenek. A batowi diadal után azonban arról értesűlt, hogy Lupul ki akarja Mátét székéből túrni, s helyébe Timust űltetni, s e hír következtében összehívta a fejedelmi tanácsot s annak beleegyezésével Kemény János vezérlete alatt vigyázó hadtest küldött a Barczaságba, Havasalföld szomszédságába. A hír még ez idő szerint nem valósúlt meg, mert Lupult is, Chmielniczkit is a menyegzői előkészületek foglalták el, mely sept. 1-én (1652) roppant fénynyel, több napig tartó tivornya közt megtartatott. Rákóczy a menyegzőre «az idő rövidsége miatt» nem küldhetett követet: de megírta a vajdának szerencsekívánatait.

Lupul gyakorlati ember volt: ravasz, erőszakos, semmitől vissza nem rettenő, ki ha már akarata ellenére olyan vőre tett szert, mint Timus, valami úton-módon hasznot akart belőle húzni. Látta Lengyelország hadi készületeiből, hogy a háború a kozákokkal meg fog újulni, s hogy ezért a hetmánnak közvetlen segélyére nem számíthat: de mégis bízott befolyásában, hogy a portán s a tatároknál terveit elé fogja mozdítani. Terveiből egyelőre csak annyi szivárgott ki, hogy Mátét, a havasalföldi vajdát egy véletlen támadással kiűzi országából s helyébe vejét, Timust fogja űltetni. Ettől még nem sokat tartott Rákóczy, mert bízott erejében, hogy a moldvai ellen szövetségesét meg fogja védeni. De később már arról értesűlt a fejedelem, hogy a vajda azt beszélte: ezentúl nem fogja ő pénzét a porta hizlalására, hanem Rákóczy elűzésére fordítani. Bármily mesésen hangzott ez a hír, nemsokára valónak bizonyúlt be. A portán megszerezték Rákóczy ügynökei annak a levélnek mását, melylyel a vajda ajánlatot tett, hogy ha a porta öcscsének vagy vejének adja Havasalföldét, ő útat nyit a török hadaknak Lengyelországba s az oroszokat is ez ország megtámadására fogja bírni; ekkor aztán Erdélyt is el lehet törökökkel, kozákokkal borítani, melyet annyival könnyebben el lehet foglalni, mert ő az erdélyi oláhokat is lázadásra birandja.[135] Fentartotta összeköttetését Wesselényivel, hogy alkalom szerint ennek közreműködését is biztosítsa magának.[136]

E törekvésekről különböző oldalról folytonosan kapott a fejedelem értesítéseket: legutoljára a kozák hetmántól s Vihovszkitól, kik bizalmasan tudtára adták, hogy a vajda, mióta elvette leányát a hetmán fia, «practikálni kezdett».[137] Már akkor volt felhatalmazása a portától, hogy Lupult elűzheti. Két fermán volt a kezében, egy 1651-ből, a másik 1652-ből,[138] s bár akkor már tudta, hogy megbuktatására milyen ajánlatot tett Lupul a budai s egri pasáknak: egyikkel sem élt. Kímélte Radzivilért, a lengyel dissidensek fejéért, kinek barátságát s támogatását a jövőre is biztosítani akarta magának, kímélte, mint fiának keresztatyját. Főtekintettel még is arra volt, nehogy a porta «szokásba kezdje venni» egyik hűbér fejedelmet a másikkal tétetni le.


42. WYHOWSKI JÁNOS ALÁIRÁSA.[139]


De a portáról kapott leleplezés egész más természetű tervezetet tárt fel, mint a milyen a Wesselényivel szőtt fondorlat volt. Ez mindig csak kísérlet maradt: az már egyenes provocatio, melyet nem lehetett egyszerűen elnézni. Igaz, hogy az a terv, úgy mint azt a portára beküldte Lupul, merő chimaera volt: gondolni sem lehetett, hogy a velenczei háborúval elfoglalt porta még egy lengyel háborúba is bonyolítsa magát – azt Lupul is tudta. Hanem azt is tudta, hogy a portának sokat kellett ígérni, hogy valamit kapjon, s a mit ő most meg akart kapni, az egyelőre csak Oláhország volt. Ezt azonban Rákóczy semmi áron sem engedhette meg; saját fegyvereivel verte meg a moldvait.


43. STEFÁN VAJDA ALÁIRÁSA.[140]


Semmit sem árult el abból, hogy meg akarja fenyíteni. Eddigelé, «ártalmas practikái» daczára, közel három éven át «kereste az egyességet vele», mert neki «nem kell az egyenetlenkedés», elnézte, hogy Wesselényivel tervet koholt megbuktatására, s ebbe a basákat is be akarta vonni, mert ezek a megvalósulás stádiumáig nem jutottak: de utoljára is meggondolta, hogy «nem tanácsos embernek ellenségét konyhájába várni». Midőn Lupul 1653 elején kanczellárját, Stefán Görgiczét, Rákóczyhoz küldé, hogy gyanuját eloszlassa s lehetőleg megengesztelje, Rákóczy ezt a maga részére nyerte. Szövetkezett vele Lupul megbuktatására, kötelezvén magát arra, hogy őtet fogja a vajdai székbe ültetni. Görgicze hazament s ott még más két bojárt bevont az összeesküvésbe.

Rákóczy pedig otthon megtette az előkészületeket. Az 1653-i hosszú s a codificálás munkájával elfoglalt országgyűlés végnapjaiban történt, hogy néhány főurral bizalmasan közölte Lupul törekvéseit s ezekkel és a tanácsurakkal megállapítá a teendőket: gyors támadással elűzni Lupult a vajdaságból, egyuttal a kozákokat és lengyeleket, legkivált pedig Radzivilt, követség útján megnyugtatni, hogy ő saját s országa biztossága érdekében volt kénytelen fellépni, mert a vajda, a ki eddig is folytonosan áskálódott ellene, bántalmazta őtet, pusztította országa határait, fosztogatta az erdélyi kereskedőket, most már megbuktatására tör.

Két nappal az előtt, hogy a lengyel királyhoz s Radzivilhez küldött követ útra kelt volna, Kemény János, a moldvai hadak fővezére elindúlt seregével, de olyan titkon, hogy Lupulnak sejtelme se legyen arról: mert Keménynek feladata volt elfogni a vajdát. S hogy fővárosában, Jászvásárt meglephessék, vele ment Boros nehány hordó jó borral. A vajda szeretett inni, Boros sem idegenkedett attól: biztosra vették, hogy egyik lakoma a másikat fogja érni, mialatt Kemény is megérkezik seregével. A dolog nem úgy sűlt el, mert egyik a három összeesküvő közűl elárulta Lupulnak a tervet, s midőn ő fiával együtt a vajda udvarába ment, hogy árulása jutalmát vegye, ez mindkettőt leszúrta. Így járt másik társa is: hanem Stefán Görgicze még ideje korán Kemény táborába jutott. Lupul sietve elhagyta fővárosát s kincseivel együtt álútakon Kameniczbe futott. Hogy pedig Keményt, kiről tudta, hogy utána fog sietni, félrevezesse, kocsiját s ágyúit a főúton küldte. S úgy történt, mint számítá: Kemény hada utána sietett, de csak az üres kocsit találta.[141]

Kemény és Boros mart. 23-án indúltak el, s egy hónap eltelte előtt Jászvásár már Boros kezében volt. Ha Lupul biztosságban volt is, de rokonai közűl többen Kemény kezébe estek, s a megerősített főváros bukása a vajda bukását is jelentette, mert ez otthon bojárjainál épen nem volt népszerű ember. Rákóczy hosszú küzdelemre várt: nem hitte, hogy Lupul az erős helyet olyan könnyen elhagyja, anélkül, hogy valamely megbízható ember kezére bízza.[142] Csakugyan a bojárok első dolga volt új vajdát választani. Választásuk Stefán Görgiczére esett, s most Kemény hadai egy részét visszabocsátotta Erdélybe, azzal a szándékkal, hogy nem sokára maga is haza fog menni.

Pedig a dologban nem várt fordulat állott be.

Színleg, hivatalosan elég szívélyes viszony volt Rákóczy és Chmielniczki közt. Az erdélyi udvarban évenkint legalább egypárszor fordúlt meg kozák követ, nem ugyan úgy mint korábban, kérve a fejedelem szövetségét, segélyét, kilátásba helyezve a királyságot is: hanem rendesen felajánlva a hetmán jó szolgálatát, hogy barátjainak barátja, ellenségeinek ellensége leszen. De bízni ez ígéretekben nem lehetett, mihelyt arról volt szó, hogy nászurával szemben foglaljon állást. Ez idő szerint a hetmánnak kilenczezer emberből álló tábora volt indulásra készen. Ennek a hadnak az lett volna a feladata, hogy Mátét zavarja ki a havasalföldi vajdaságból. A mint azonban Jászvásár bukásának híre terjedt, a kozák had parancsot kapott, hogy nem Havasalfölde, hanem Moldva ellen menjen, s siessen a főváros visszafoglalására (apr. 30). A mint Kemény a kozák had megindulásáról értesűlt, feltartóztatására egy csapatot küldött, de ezen a kozák had diadalt aratott. Amennyi emberrel Kemény rendelkezett, az nem volt elég Jászvásár megvédésére – az új vajda menekűlt s a főváros a kozák had kezébe esett, mely haladéktalanúl folytatta útját Havasalfölde ellen, hogy Mátét országából kizavarja.

Kemény sietve értesítette Rákóczyt e fordulatról, Máté udvarmesterét küldte hozzá, sürgetve «melléje menetelét»,[143] s a fejedelem a legnagyobb gyorsasággal intézkedett, hogy az oláh vajdát megsegíthesse – mert jól tudta, hogy Havasalföldével együtt Moldva is bukni fog, s Lupul diadala újabb bonyodalmak forrásává lesz. Daczára, hogy fia s felesége betegeskedik, megtette az intézkedéseket, hogy maga mehessen a Barczaságba, a Részekben s Erdélyben felűltette a hadakat s a csapatokat egymásután a határra rendelte, hogy onnan kiindíthassa. Minden áron meg kelle gátolnia, hogy Lupul erejét össze ne szedhesse, a visszafoglalt Moldvában gyökeret ne verhessen, s lengyeltől és tatártól segélyt ne kaphasson. A tatár khánnal a tárgyalásokat Máté folytatta, még pedig kitünő sikerrel: a khán egyenesen arra biztatta Mátét, hogy a vajdát kerítse kézre.

A lengyel királyhoz ugyanazt a Szaplonczayt küldé, ki már tavaszszal megjárta Lengyelországot, meggyőzni őtet, hogy Lupultól csak árulást és hálátlanságot várhat. A háború a respublica s a hetmán közt újra kitörvén, lengyel és kozák hadak Ukrajnában verekedtek s a követ meg volt bízva figyelmeztetni a királyt, hogy a moldvai s a hetmán kölcsönösen segítik egymást: az ura kezébe esett kozák foglyok bevallották, hogy az előbbi kötelezte magát, hogy a kapott segélyt azzal fogja meghálálni, hogy ha székét visszafoglalja, a hetmánt megsegíti a lengyelek ellen. Ne feledje el a király s tanácsosai előtt azt is megjegyezni, hogy mindezt a bajt könnyen el lehetett volna hárítni, ha tavaszszal meggátolják, hogy Lupul a király országából (Kameniczből) törjön be a szomszéd országok békéjének felzavarására.[144]

Ezalatt Lupul a kozákokkal benyomúlt, még pedig eleinte sikerrel küzdve. Elébb Boros felett Foksánnál[145] utóbb Teleschin folyónál, áldozó csütörtökön (maj. 22.), diadalt aratott Kemény egy részhada s az oláhok felett. Máté azonban segélyére sietett a vert hadnak s segítve egy hirtelen keletkezett vihartól, mely az esőt a kozákok szeme közé csapta, ezeken diadalt aratott, tizenhat ágyút s gazdag zsákmányt nyert. Lupul menekűlt s Máté is hazafordúlt, hála isteni tiszteletet rendelve el mindenfelé s a bojárokkal a hűségesküt a templomban újabban letétetvén. De a mint Máté visszafordúlt, Lupul is nagy gyorsan összeszedte a megszaladt kozákokat s újabb kozákcsapattal erősítve meg hadát, ezt a serget öcscse vezérlete alatt Stefan Görgicze ellen küldé. Bakownál, Jászvásártól három mértföldre találkozott Lupul öcscse a magyar és moldvai haddal (jul. elején), de ettől megveretett. Maga a vezér is, Lupul öcscse, elfogatott s Erdélybe vitetett (jul. 21).


44. PETKY ISTVÁN ALÁIRÁSA.[146]


E szerencsétlenség Lupult újabb erőfeszítésre ösztönzé. Nejét, leányát kincseivel Szucsavába küldé, maga pedig Chmielniczkihez vette útját, hogy tőle segélyhadakat eszközöljön ki. Ez alatt folyton újabb-újabb csapatok érkeztek Erdélyből Moldvába Petky vezérlete alatt, s ezek a két vajdával Szucsava ostromára siettek. Most már nemcsak a tatár khán, hanem a porta is állást foglalt Lupul ellen: Stefan megerősítette a vajdaságban s a kapucsi basát a megerősítő jelvényekkel útnak indítá. Még fontosabb volt ennél, hogy a lengyel király is kilépett eddigi semlegességéből. A Szaplonczayval folytatott tárgyalásoknak csakugyan lett annyi eredménye, hogy a király Morstynt mint követet Erdélybe küldé, s tudatta Rákóczyval, hogy Szucsava ostromában ő is részt veend: aug. 22-én pedig arról értesíti a fejedelmet, hogy a segélyhadak Kondradsky és Dönhoff vezérlete alatt már megindúltak s hogy maga is a táborba fog menni.[147] Jaskolszki és Gembiczki a tárgyalások folytatására Erdélybe küldettek.[148]

Szucsava ostroma aug. derekán javában folyt, egy darab falát már lerontották. Látni lehetett, hogy a benne levő erő nem lesz képes hosszabb ostromot kiállani, s a hetmán és Lupul segélyhaddal elindíták Timust, kinek a feltartóztatására küldött hadak kijátszásával sikerűlt is bejutni a várba.[149] Megmenteni így sem lehetett, mert az élelmi szerek elfogyván, mialatt Timus czimboráival együtt tobzódott, a várbeliek éhséggel és inséggel küzdöttek, mert Kemény vezérlete alatt a fejedelem Petky megsegélésére újabb csapatokat küldött. Minden attól függött, hogy Lupul megérkezik-e a fölmentő haddal a vár alá: de a kellő időre ő sem tudott odaérni, s az alatt a várban végzetes esemény történt. Az ostromlottak egy kitörése alkalmával egy a Timus kiséretéhez tartozó kozák elfogatott,[150] ki aztán elárulta, hogy Timus a maga kozákjaival az alsó sánczban tartózkodik, a sátrak közt a legalacsonyabb az övé. Most Dönhoff tüzérei ezt a sátort vették czélba s szerencsésen eltalálták. Egy kartácsgolyó épen azt a széket rombolta szét, melyen a czimboráival tobzódó Timus űlt s annak egy forgácsa oly szerencsétlenűl fúródott ennek lábába, hogy pár nap múlva belehalt. Helyette Federenkó vette át a parancsnokságot, s erélylyel vezette a vár védelmét.

Lupul ez alatt mindent elkövetett, hogy serget toborzzon: azonban tízezer embernél nem tudott többet összehozni. Chmielniczki pedig, amint fia haláláról értesűlt, kétségbeesett vad fájdalomba tört ki. Rosszúl esett neki a dicstelen halál, hogy nem csatatéren vitézűl harczolva esett el; egész gyűlölete Rákóczy ellen fordúlt, őt vádolta a szerencsétlen ostromért s boszút esküdött. Egész erélyét összeszedte, hogy mennél gyorsabban s mennél nagyobb sereggel nyomulhasson Moldvába, Szucsava felmentésére. Ugyanakkor Lupullal egyetértve régi szövetségesét a tatár khánt is felszólítá, hogy vezessen hadat ő is Szucsava alá, gazdag zsákmánynyal biztatva őtet: s a khán, Máté vajdának adott ígéreteit s biztatásait mellőzve, csakugyan el is indúlt.

Ez lett volna a szerencsétlen Lupulnak harmadik kísérlete ez évben, hogy székét visszafoglalja. De mennyire átalakultak a viszonyok e három hadjárat alatt! Az első hadjáratban ő Mátét akarta székéből kitúrni, s Rákóczy őt kergette el. A juliusi hadjáratban ő már szövetségese volt a kozákoknak s ezzel a lengyel respublica ellenségének vallotta be magát. Szucsava ostrománál már a lengyel és erdélyi hadak közösen harczolnak az oláhokkal a kozákok ellen, minden írott szerződés és szövetségkötés nélkül, mint szövetségesek.

A dolgok e szerencsétlen fordulatában Rákóczynak nagy része volt; egyetértve ugyan tanácsuraival, de mondhatni egészen ő és pedig saját feje szerént intézte a dolgokat. Maga vezette a csapatok felűltetését s elindítását, s midőn Havasalfölde fenyegetve volt, maj. 28-án a Barczaságra ment,[151] a brassaiaktól hitlevelet vett, hogy ha neki vagy hívei közűl valakinek szorúlása történnék,[152] fogadják be a városba s egész julius végeig ezen a környéken maradt s elébb Gyergyóba, onnan pedig Radnótra ment, hogy szükség szerént mindig küldhessen segélyt arra a pontra, hol arra szükség van. Bizonynyal befolyása volt arra is, hogy a lengyel király Szucsava ostromára hadat küldött s ezzel a küzdelem a lengyel-kozák háború folytatásává lett.

Timus eleste után Federenkó nem tarthatta Szucsavát, daczára, hogy Lupul neje rendkívűli erélyt fejtett ki, s folytonosan biztatta, bátorította a kozákokat, hogy a felmentő had nemsokára meg fog érkezni. De az még sem érkezett meg: ellenkezőleg az ostromló lengyelek s erdélyiek kapnak segélyt s azok oct. 9-én kénytelenek voltak feladni a várat, miután a vezérnek és hadának szabad elvonulás biztosittatott. De Lupul családja kincseivel együtt Stefán kezébe esett, ki ezzel újra visszafoglalta vajdaságát. Az erdélyi és oláh hadak e közben értesűlvén Lupul és Chmielniczki közeledéséről, valamint arról is, hogy a lengyel király táborával útban van, Chotin alá siettek s ott oct. 16-án egyesűltek ez utóbbival. A khán útközben meghallván, hogy Szucsava elesett s azzal együtt a neki ígért gazdag zsákmány is füstbe ment, elfogatta Lupult, lánczokba verette s egy idő mulva mint foglyot Konstantinápolyba küldötte, hol a jedikulába záratott. Ezzel aztán megszűnt veszélyessé lenni az új vajdára nézve, ki is november elején a portától elnyerte a megerősítő jelvényeket.

A mit az öreg Rákóczy nem tudott kivinni: Moldva feltétlen szövetségének biztosítását, azt fia ez ügyesen intézett vállalattal keresztűl vitte. Stefán Görgicze sorsa az övéhez volt csatolva, ki arra is kötelezte magát, hogy Rákóczynak hadi költségei megtérítése fejében a Szucsavában lefoglalt kincsekből százezer aranyat és huszonötezer tallért fizet. De szerette volna Rákóczy tisztázni a lengyel királylyal való viszonyát is, kivel volt ugyan conjunctio armorumja, de szorosabb értelemben vett szövetsége nem volt. Mikor a lengyel király személyesen ment a táborba, a fejedelem Bethlen Jánost és Mikes Mihályt küldte hozzá, üdvözölni őt, egyúttal tisztázni a függő kérdéseket s három főúr és fia, Ferencz számára megszerezni a lengyel indigenatust. Bethlennek és Mikesnek az volt az utasítása, hogy az erdélyi hadak csak azon esetre csatlakozzanak a lengyel hadakhoz, ha a király és senatorok assecurálják őket, hogy kozák, tatár és török ellen is megsegítik, amint a fejedelem már elébb assecurálta a királyt, hogy ellene a kozákot nem fogja segítni.[153] De nem volt idő ezt a kérdést tisztázni, mert sem tatár, sem kozák nem készűlt haza s attól lehetett tartani, hogy döntő ütközetre kerűl a dolog, s az erdélyi had csatlakozott a lengyelhez. Azután folytatták a megkezdett tárgyalásokat, a király kötelezte magát, hogy segélyt ad a török s tatár ellen, s megígérte, hogy e határozatot a jövő évi országgyűléssel is elfogadtatja; az indigenatusra nézve is biztosításokat nyújtott.

A két tábor egész november hónapban szemben állott egymással, anélkűl, hogy döntő ütközetbe bocsátkozott volna. Végre nov. végén a király külön tárgyalást kezdett a khánnal a béke s lehetőleg szövetség megkötése iránt. Mikor már annak megkötése úgyszólva biztosítva volt, dec. 10-én az utolsó erdélyi hadak is hazabocsáttattak. Öt nap múlva a lengyelek és tatárok közt létrejött a béke s a khán elvált cserbehagyott szövetségesétől, gazdag zsákmánynyal térve vissza. Ez volt a második nagyobb csapás, mely Chmielniczkit érhette! Fia meghalt, Lupul megbukva, székébe, az ő szomszédságába, ellensége fészkelte be magát s ő teljesen izoláltatott – s mindezt, legalább úgy hivé, Rákóczynak köszönheté. De a csüggedés nem volt természete: mindenek előtt biztos támasz után nézett, s azt ő csak egy oldalról nyerhette, Oroszország felől, melynek czárjával már négy év óta alkudozott. A czárral szemben azonban szövetkezésről nem lehetett szó – csak meghódolásról: ezért ő ezt utolsó eszköznek tartotta fenn, jól tudván, hogy ezen az úton a lengyel iga helyett az orosz igát veendi nyakába. Most már eljöttnek látta az időt, hozzá nyúlni ehez az eszközhöz: amint Czeherinbe ért, a czár küldöttei előtt letette a hűség esküjét (1654 jan. 8.), elismervén ezzel, hogy Kozákország orosz tartománynyá lett.

De ezzel nem mondott le tervéről, hogy országa függetlenségét még is kivívandja. Fenn akarta e czélból régi összeköttetéseket tartani, legkivált Rákóczyval, kinek megnevekedett hatalmától tartott. Jóformán el sem hangzott a czárnak adott eskü, egymásután két követséget is küldött Erdélybe, hogy a fejedelemnek sorolja fel mentségeit Lupul megsegélléseért s a korábbi szívélyes viszony megújítását hozza javaslatba. Rákóczy épen nem titkolta el neheztelését a követek előtt, azonban mégis megigérte, hogy igyekezni fog a respublica s a hetmán közt létrehozni a békét.

S csakugyan Rákóczy ezt szerette volna legjobban. Mert a mint a viszonyok kényszerítő hatalma a hetmánt Oroszország karjaiba kergette, őtet közel hozza ahoz, hogy Lengyelországgal véd- és daczszövetséget kössön, miután a király maga részéről már elfogadta a feltételeket s csak az volt hátra, hogy az országgyűlés szentesítse azokat. Ő azonban ilyen állandó kötelezettséget nem akart magára vállalni, s midőn 1654 febr. 1-én Gilányi Gergelyt Lengyelországba küldte, nem azzal bízta meg, hogy az országgyűlésen a szövetség elfogadását ajánlja, hanem hogy panaszt emeljen a miatt, hogy a tatárokkal kötött frigybe ő, a fegyvertárs nem volt befoglalva, továbbá sürgesse, hogy a kozákokkal amazok bevonulása nélkűl, az ő jó szolgálatainak felajánlásával béküljenek meg, végűl szerezze meg az indigenatust fiának s a három főúrnak.

Mire Gilányi Varsóba ért, ott már tudták, hogy e nyáron az oroszokkal háborújok lesz. Arról tehát, hogy Rákóczy ajánlatait elfogadják, szó sem lehetett: ellenkezőleg a király sürgetni kezdte Rákóczyt, mint fegyvertársát, hogy a nyáron szálljon táborba s küldjön nekik segélyt. Maga az országgyűlés is eredmény nélkűl oszlott el s Gilányi egy csomó ígéretet hozott haza, s ezek közt azt is, hogy a függő ügyeket és az indegenatus kérdését a juniusra kitűzött gyűlés fogja elintézni.[154]

Ezt a kérdést a juniusi országgyűlés sem oldotta meg, melyre a fejedelem Klobusiczkyt küldte követűl. A lengyelek azt kívánták, hogy Rákóczy haladéktalanúl küldjön segélyt az oroszok ellen, a fejedelem pedig, hogy a király biztosítsa őtet a törökök támadása esetére. De egyik fél sem akarta megkötni kezét, s a kölcsönös segélyadás kérdése függőben maradt. Kárpótlásúl az indigenatus a fejedelem fiának, Keménynek, Rhédeynek s Petkynek megadatott: mert a respublica nem mondott le a reményről, hogy Rákóczy a támadó orosz czár visszanyomására segélyhadakat fog küldeni.[155]


45. MÁTÉ HAVASALFÖLDI VAJDA ARCZKÉPE.





VIII. A protestans államok szövetkezése


A moldvai hadjárat Rákóczy politikájában fordulatot képez. Míg testvére Zsigmond élt, s még azután is egy ideig, gondosan kerűlt mindent, mi őt és országát háborúba keverhette volna. Egyedűli czélja a béke biztosítása volt, s összes diplomatiai működésének nem volt más czélja, mint előkészíteni a jövőt. Bár mily kecsegtetők voltak is a kozákok ajánlatai, akkor midőn a Chmielniczki és Rákóczy birtokai közt elterülő országban olyan szomszéd uralkodik mint Lupul, koczkáztatni nem lehetett semmit. Egészen megbízható szomszéd eleinte a havasalföldi vajda sem volt, ő azzal a követeléssel állott elé, hogy az öreg fejedelemmel kötött diplomája essék revisio alá, némely pontjaiban módosíttassék s jelesűl a ló- és tiszteletdíj-adás alól mentessék fel.[156]

De hosszas alkudozások után másra gondolta magát s ő és bojárjai elfogadták és megerősítették a diplomát úgy, a mint az öreg fejedelem alatt volt.[157]


46. MÁTÉ HAVASALFÖLDI VAJDA PECSÉTJE.[158]


A mi Mátét a különben is törődött öreg vajdát, a diplomának változatlan megerősítésére birta, kétségtelenűl az volt, hogy Lupul felől nem érezte magát biztosságban. A diadal, mit régi ellenségén Rákóczy segélyével vívott ki s még inkább Lupulnak bukása, Stefán Görgiczének felemeltetése a moldvai székbe, az ő állását is nagy mértékben megszilárdította, egyúttal azonban viszonyát Rákóczyhoz is szorosabbra fűzte: mert a fejedelemnek Stefánnal kötött szövetsége olyan előnyöket biztosított, hogy Máténak nem állott volna módjában megtámadni a diploma érvényét. S valóban erős frigygyel s kötelezettséggel, mondhatni némi függő állásban csatolván magához Rákóczy a két Oláhországot, elég erősnek hihette magát, hogy a lengyel respublica által kínált szövetségnek nagyobb árt szabjon, mint a milyent ott hajlandók voltak megadni.

Pedig a szövetség elé váratlan akadályt gördített a havasalföldi vajdának 1654 april 19-én bekövetkezett halála.[159] Most már attól függött minden, hogy helyét olyan vajda foglalja el, ki a szövetséget a fejedelemmel meg fogja újítani. A véletlen itt is kedvezett neki, s az ekkép nyert előnyt ő igen ügyesen hasznára tudta fordítni. Az nap, melyen a vajda meghalt, érkezett Boros Tergovistba, s még ott volt, midőn helyébe Sorbán Konstantin, Radul vajda fia, vajdává választatott, daczára, hogy Máté ennek épen azért, hogy vajdává ne lehessen, levágatta orrát.[160] Az új vajdának szüksége volt Erdély támogatására s Boros hamar kiegyezett vele.

A moldvai szövetségnek is újabb megpróbáltatásokon kelle átmenni: Stefán ellen két ízben is lázadás tört ki. Az első tavaszszal marc. 1-én, s a második őszszel octoberben, de Stefánnak mindkettőt sikerűlt Erdélyből kapott segélylyel leverni, s miután Rákóczy e hadat egy évig benn hagyta nála,[161] erősebben magához fűzte az új vajda érdekeit. Lupul a jediculában sem vesztette el reményét, hogy székét visszafoglalhatja; bőven szórt ígéreteivel mindig tudott valakit részére hódítani, ki által sürgette visszahelyeztetését a fejedelemségbe:[162] de Rákóczy ügyviselői is résen voltak s törekvéseit meghiusíták, habár a porta épen nem nézte jó szemmel Rákóczy hatalma nevekedését s meg is intette őtet, hogy a kozák és moldvai ügyekbe ne elegyedjék. De a velenczei háborúval levén elfoglalva, nem tudott súlyt adni fenyegetéseinek, s ez épen ösztönűl szolgált a vajdának és fejedelemnek, hogy frigyüket még szorosabbra fűzzék. Ennek eszközlésére a bojárok septemberben a fővornikot a fejedelemhez küldték, s ez év végén csakugyan létrejött a szorosabb szövetség Erdély és Moldva közt, melynek megállására a moldvai bojárok az új vajda mellett Rákóczynak is letették a hűség esküjét.[163]


47. GR. CSÁKY ISTVÁN ALÁIRÁSA.[164]


Rákóczy hatalmának emelkedését családjának régi ellenségei Felső-Magyarországon rossz szemmel nézték. «Szakadjon nyaka feltött szándékának» e szavakkal köszöntötte fel egy keresztelői lakomán Csáky István a fejedelmet. «Nem erre iszunk, felelé Zrínyi Miklós, hanem hogy Isten segélje meg. Mert ha Erdély elvész, Magyarország is bukik.»[165] Mint a bán, ki szeretett volna koronát látni Rákóczy fején, sokan a dunántúli s felsőmagyarországi urak közűl örűltek Rákóczy emelkedésének, mert őt tekinték a magyar nemzeti eszme legfőbb képviselőjének. Egy másik lakomán, hol hasonlóképen jelen volt Zrínyi, Szelepcsényi a nyitrai püspök köszöntötte fel Rákóczyt s ivott «szerencséjeért, dolgaiban való előmenetelért: «propterea exaltabit caput». A «bornemisza szabású Zrínyi kiitta a szinültig tölt serleget, úgy mint a többiek, késsel csapván el fölit».[166]


48. SZELEPCSÉNYI GYÖRGY ALÁIRÁSA.[167]


De hát mi volt az az előmenetel, melynek sikerét a hazafi-párt s az a feltött szándék, melynek bukását az aulicusok tábora kívánta? Ez a két dolog lényegesen különbözött egymástól; az előmenetel egy eszmény: a magyar nemzeti ügy diadala, a feltött szándék: a lengyel korona volt. Az első Rákóczy összes törekvéseit betölti, mert ő soha szem elől nem téveszté azt, hogy Erdély önállóságának létjoga ez elven, ez eszményen alapúl; a második, a lengyel korona elnyerése, hasonlag sokat foglalkoztatta őket, de nem annyira, hogy valami idő előtti koczkázatra bírja. Inkább a jövőtől várt, a sokat betegeskedő, koros lengyel király halálától: s egyelőre elégnek tartotta ennek útját lassan ugyan, de folytonosan egyengetni, óvatosan kerűlve az elhamarkodott provocationak színét is. Semmivel sem mutathatta volna annyira ki Wesselényi vádjainak, hogy t. i. a kozákokkal neki e czélra állandó szövetsége van, ez idő szerénti alaptalanságát, mint azzal, hogy sergei együtt harczoltak a lengyel király sergeivel a kozákok ellen. E ténynyel magát az udvart is lefegyverezte: «az inimicus homo – írá neki a nyitrai püspök[168] – nem inimicuskodhatik immár többé; nemhogy kételkednék ő felsége nagyságodban, sőt inkább az olyan nyelvekkel kereskedőket, mint közönséges jónak bántóit meg is bünteti».


49. GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS A KÖLTŐ ARCZKÉPE.[169]

Pedig ez a conjunctio armorum is oly óvatossággal volt végrehajtva, hogy az a fejedelem kezét a jövőre éppen nem kötötte meg. Érintkezését a lengyel királylyal ez idő szerént szívélyesebbé, bensőbbé tette ugyan, de teljes és végleges szövetkezést még sem hozott létre. Közös czélra közös érdek eléréseért szívesen nyújtott segélyt a lengyel királynak – de a mint az érdek-közösség megszűnt, a catholicus királylyal és catholicus respublicával szemben minden kötelezettség alól feloldozottnak tartotta magát. Mert György fejedelem, épen úgy mint atyja, a nemzeti érdek mellett kálvinista vallásának érdekeit is szívén viselte. Nagy munka volt az, mit az öreg fejedelem kivívott: a linczi béke, mely a magyarországi törvénykönyvbe igtatta a vallásszabadságot s a szathmári zsinat, mely Erdélyben biztosítá a protestans vallás suprematiáját az által, hogy annak fővédőjévé magát a fejedelmet tette. A fejedelem és a püspök, a főurak és az esperesek ezek igazgatták az egyházat s György az atyja halála után tartott zsinatokon s a presbyterianusok és episcopalisok harczaiban, melyek az uralkodásának csaknem egész idejét betölték, még testvérével, sőt anyjával szemben is, nem lépett le az atyja által megjelölt útról, védte az episcopalis szervezetet Erdélyben s csak lassan engedett a presbyterianusoknak tért foglalni a Részekben.[170] De ha mint atyja országának és törekvéseinek hagyományosa, kötelességének tartotta alkotását legalább alapelveiben fentartani, mégis úgy volt meggyőződve, hogy a megkezdett munkát folytatni is kell. El volt határozva, hogy a külföld minden olyan mozgalmában, mely a protestans egyház elveinek terjesztését s uralmának és befolyásának szilárdítását tűzte ki czélúl, részt fog venni.

Honnan vette e törekvések impulsusát? Első sorban atyja és Bethlen Gábor példáiból, kik Bocskay nyomdokain haladva, megállapították az erdélyi politikának körvonalait; de bizonynyal saját lelke sugallatából s még inkább azon meggyőződéséből, hogy neki, mint protestans fejedelemnek, istene és vallása iránt kötelezettségei vannak. Anyján kívűl két ember tanácsával élt legtöbbször: Kemény Jánoséval és Bisterfeldével, kik inkább mérséklőleg hatottak rá: de ezek befolyása is csak addig terjedt, míg valamire nem határozta el magát. Akkor aztán, mint «absolutus fejedelem», az akarat egész hatalmával s a meggyőződés erélyével látott a végrehajtáshoz. Első sikereit, első fényes diadalait, Lupul megbuktatását s a moldvai szövetség megkötését e tulajdonainak köszönheté. Anyjához írott leveleiből látjuk, hogy valóban mint absolutus fejedelem mindent a kezében tartott attól fogva, mikor már valamire elhatározá magát, de látjuk azt is, hogy másfelől mennyit fontolgatott és töprengett addig, míg ez elhatározás megérlelődött benne. De a siker megvolt s talán fényesebb eredménynyel, mint maga is várta volna. Nem csoda, ha ez újabb s következményeiben fontosabbá válható kezdeményezésre bírta.

A próféta, ki míg Zsigmond élt, neki küldte meg látományait, melyek jóslatokat s isteni parancsokat foglaltak magukban, ennek halála után magához Györgyhöz fordúlt. A közvetítő Comenius volt, ki Zsigmond halála után is még Patakon maradt s ki, daczára, hogy olykor-olykor megingott bizalma, komolyan hitte Drabik látományainak isteni eredetét. Csaknem egy századnegyed óta ette Drabik a száműzetés és bujdosás keserű kenyerét s gyűlölete azok iránt, kik nyomorúságának okozói voltak a fanatismusig fokozódott. Apocalypticus látományainak ez a központja: bukni kell Babylonnak (azaz az osztrák háznak), s hogy ki buktassa meg, a látomány azt is megjelenté: Rákóczy György. Ő van királynak kiszemelve, kezdje meg a háborút, előre közölvén «okosan és titkosan» Pálffy nádorral mindent, ki ezzel örök dicsőséget szerez magának.[171] A török is segélyére leend: ezek megtérnek az igaz hitre, le kell számokra a Bibliát fordíttatni, a fejedelemasszony nyomassa ki.

Ilyen látományok alapján politikát kezdeni nem lehet: maga a Biblia lefordítása épen olyan képtelen kívánat volt, mint annak kinyomatása, melyhez minden eszköz hiányzott. Aztán Pálffyt avatni be a támadás titkába! ez annyi lett volna, mint csírájában megölni a tervet. Különben is háborút kezdeni a császár ellen azzal a gondolattal, hogy az jeladás lesz egy europai küzdelemre, minden külső segély nélkűl: komoly államférfinak ilyesmi nem juthatott eszébe. De ha magokban az egyes jóslatokban nem is hittek, s ha utasításait és rendeleteit politikai mívelet tárgyává nem is tették: magával a revelatioval épen Comen közbenjárására a fejedelem s kiválóbb tanácsurai kezdtek foglalkozni. A fejedelem azt kívánta, hogy az újabb revelatiok is közöltessenek vele, s Sárospatakon egy bizottság tanácskozott azok felett, mely magát Drabikot is kihallgatta, sőt azon Bisterfeld is megjelent s vitatkozott Comennal a jóslatok felett.


50. PÁLFFY PÁL NÁDOR ALÁIRÁSA.[172]


S ezeknek a jóslatoknak általában s még azoknak is, melyek utólag küldettek meg a fejedelemnek, mind az volt az alaphangja, hogy Rákóczy király lesz. Drabik nem tűzött ki hosszú terminusokat, akár arról volt szó, hogy Babylon bukik, akár Rákóczy felemeltetéséről. Már arról is tudott, hogy Pozsonyban fog megkoronáztatni, Comennak közreműködésével… de épen ezek a jóslatok állottak messze a megvalósulás stádiumáról, sőt épen a pozsonyi koronázás megjóslásakor történt közeledés a Rákóczy-család s a lengyel király közt. E közeledésért Drabik egy látománya a fejedelemasszonyt vádolta: «szeretné már elbontani – mondá – de késő». Bizonynyal igaz: az erdélyi udvar nem sokra tartotta a revelatiokat s politikáját nem is szabta ahoz, de azért olvasták azokat s foglalkoztak is velek. Hogy ne tetszett volna az a folytonosan ismétlődő jóslat a Rákóczy-ház felemeltetéséről?

Comenius 1654-ben nyilvános búcsút vett a sárospataki iskolától: elhagyta Magyarországot. Zsigmond halála után apróbb kellemetlenségei voltak, s befolyása is csökkent. De távozása előtt a fejedelem kezébe juttatta egy alkalmi röpiratát a «Gentis Felicitas»-t, mely nyomtatásban csak öt év mulva látott világot. E röpirat alaphangja is az, mi a Drabik jóslataié: rávenni Rákóczyt a támadó föllépésre az osztrák ház ellen, melyre az időt igen kedvezőnek találja,[173] akkor, midőn egy egész sereg nép fegyverben áll. Az elnyomott hitsorsosok várják a megszabadítót, ő legyen az. A hamis keresztyénség romjain igaz keresztyénség fog támadni, általa történjék az meg!

Erre a munkára, erre a szerepre lett volna kedve Rákóczynak. A revelatiokról nem hiszi, hogy «divinae sint», mert azokból semmi sem teljesedett «és in effectum nem mentek; az isten is per media operatur, ezek pedig nem mediumok, hanem caeca útkövetés; higyje el kegyelmed jó Mednyánszky uram, valamiben istenes út-mód adatik, készen találtatunk».[174] Bizonynyal ez «istenes út-mód», nem egy elhamarkodott, meggondolatlan támadásban állott volna, hanem jól átgondolt, biztos alapra fektetett szövetkezésben. S ennek az istenes útnak-módnak ha nem is alaprajzát, de körvonalait már megalkotta Rákóczy: a Gentis Felicitas épen jókor jött, hogy az eszmét lelkében ébrentartsa.

A protestans államokban, épen ez időtájt, nagy horderővel bíró események történtek, melyek ezeknek kormányzatára is befolyással birtak. A háború Anglia és Hollandia közt véget ért, s Svédország királynéja, Gusztáv Adolf leánya, lemondott trónjáról Károly Gusztáv javára. Krisztina királyné az erdélyi fejedelemmel, mint régi szövetségesével, hivatalosan tudatta ezt, kifejezést adva abbeli reményének, hogy utódja is meg fogja őrizni e barátságot.[175] Ez különben is részt vevén az 1654-iki háborúban, az akkori erdélyi hadvezérekkel személyes ismeretségben volt. A míg Anglia és Hollandia mint ellenségek állottak egymással szemben, míg Svédország trónján Krisztina űlt, a lehetősége is ki volt zárva annak, ez államok közt bensőbb összeköttetést hozni létre. De vajjon nem fogják-e ezt a megváltozott viszonyok magok után vonni? S ha ez államok közt ilyen czélból csakugyan jőne közeledés létre, érezte, tudta, hogy annak ő hasznos szolgálatokat tehetne. Különben is hivatalosan értesíttetvén Károly trónraléptéről, neki is kötelessége volt üdvözölni az új uralkodót. Úgy hitte, legjobb lesz ez alkalmat arra is felhasználni, hogy követe Angliába s Hollandiába is elmenjen, tapogatózzék mindenütt, ha van-e hajlandóság a protestans államok közös szövetségét létrehozni?


51. COMENIUS ARCZKÉPE.


Követté Schaum Konstantint, «titkárát» nevezte ki. Schaun a makoviczai uradalomban, Zborón volt alkalmazva, eddig is járt el politikai küldetésekben főként a fejedelem lengyelországi barátaival tartotta fenn az összeköttetést. Zsigmond herczeg szolgálatában állt eleinte s ott ismerkedett meg Coménnal, Klobusiczkyval s György úgyszólva az uradalommal együtt örökölte. Megbízható s egészen alkalmas embernek ismerte az ilyen kedélyesebb természetű küldetésre is, mely bár csak tapogatózásból állott, de tapintatot s ügyességet kívánt. Mert ő sehol sem állhatott elé kész szövetségi ajánlattal, csak meg kellett pendítenie az összes protestans hatalmak szövetkezésének horderejét «az keresztyén világnak ezen rettenetes üldöztetésében». Meg volt bízva, hogy útközben térjen be Comenhoz s közölje vele utasítását, s ezt a szükséghez és Comen kívánatához képest módosítsák: mert ő még lehetőnek tartotta egy eszmény diadaláért szövetkezésre bírhatni az összes protestans fejedelmeket.


52. X. KÁROLY GUSZTÁV SVÉD KIRÁLY ARCZKÉPE.


Csak úgy, mint Comen, a különben száraz, hideg s egészben véve gyakorlatias gondolkodású Rákóczy is, e pontban idealista volt – mondhatni, ő volt az utolsó protestans fejedelem, ki egész politikai működését alárendelte vallása érdekeinek. Nagyra tört, emelkedni akart, király kívánt lenni, de nem minden áron, csak egy áron, mint protestans fejedelem, vallása diadalra juttatásával. Nem látta, nem hitte, hogy Gusztáv Adolf halála óta, a harmincz éves háború második felében s azóta, megszűntek az emberek eszményért küzdeni, s hogy a politikai érdek hatalmasabb rúgó a vallási érdeknél, ebből a hibájából semmiféle csalódás sem volt képes kigyógyítni.


53. SCHAUM KONSTANTIN ALÁIRÁSA.[176]

A megbízó levelek nagy része Schaum számára már őszszel elkészűlt, de ő csak deczember végén indúlt el. Coménnal találkozott, végezett s tőle egyenesen Stockholmba az új svéd királyhoz sietett. Rákóczy még azzal is megbízta Schaumot, hogy puhatolózzék, ha nem készűl-e el a király háborúra s daczára, hogy már akkor ez lázas gyorsasággal tette az előkészűleteket Lengyelország megtámadására, a Schaumnak adott kihallgatáson ebből semmit sem árult el: tudakozódott Bakosról, Keményről, régi ismerőseiről, a székelyekről s Erdély haderejéről. A cancellar mégis kérdezősködött annyit, hogy van-e a fejedelemnek szövetsége Lengyelországgal? s bár Schaum megnyugtatta, hogy nincs, s biztosította, hogy múlt évi háborújában az orosz czárral semmi segélyt sem adott neki, semmi hajlandóságot nem mutatott a protestans államok szövetkezésének eszméjét magáévá tenni: Angliával – mondá – sincs más, mint kereskedelmi összeköttetése. Ennek a szövetkezésnek eszméje iránt Schaum a meleg rokonszenvet a többi protestans hatalmaknál is, főként Cromwellnél feltalálta: de sehol sem volt komoly hajlandóság azt megvalósítani.

Talált e helyett mást: őszinte rokonszenvet s meleg érdeklődést a fejedelem személye iránt, ki eddigi sikereivel már is feltöltötte a protestans udvarok figyelmét. A Schaumnak kézbesített válaszok egytől egyig mind szívélyesek, udvariasak – de háborúról Babylon ellen senki sem akart hallani.





IX. A havasalföldi hadjárat


1655 elején a fejedelmet két csapás érte. Febr. 15-én Bisterfeld a «világi nyomorúlt élettűl elvált».[177] Mint egyszerű tanár, egy századnegyed óta állott a család szolgálatában, de e mellett bizalmas tanácsadó volt a politikai s diplomacziai ügyekben, kinek megkérdezése nélkűl sem az öreg, sem a fia nem döntött semmi fontosabb ügyben. Lelke egész melegével ragaszkodott a családhoz s az özvegy fejedelemasszony és fia egyaránt sajnálták halálát. Egy hónappal később, martius 15-én, ment véghez a nádor-választás Pozsonyban. A hazafi-pártnak Magyarországon, s Rákóczynak is, Zrínyi Miklós bán volt a jelöltje. Semmi kétség, hogy ha a candidatioba bejön, ő választatik meg, s Rákóczynak Pozsonyban időző követei, Klobusiczky és Mednyánszky, mindent elkövettek érdekében. De Zrínyinek az udvarhoz közel állók bűnűl rótták fel, hogy rokonszenvét a fejedelem iránt épen nem palástolta: ezek nem szívesen nézték volna, hogy a fejedelem és nádor jó egyetértésben éljenek. Sőt nádornak olyan ember sem kellett, ki ha nincs is barátságban, de nem is ellensége a fejedelemnek; a candidatio, Lippay érsek munkája, megmutatta. A fejedelem két legnagyobb ellensége, Wesselényi Ferencz és Csáky István (a protestansok közűl Perényi György, Theököly Zsigmond) candidáltattak s az első roppant szótöbbséggel megválasztatott. «Isten tudja, mi következhetik, írta a fejedelem anyjának, Wesselényin fog talán az generalisság is maradni.»[178]


54. CROMWELL ALÁIRÁSA.[179]


Rákóczy még az 1654 őszén kiment magyarországi birtokaira, «vigyázásnak okáért». A háború, mely Oroszország s Lengyelország közt folyt, közvetlenűl érintette őtet is. A lengyelek a tatárokkal, kik hosszas időn át a respublicának rettegett ellenségei s a kozákoknak hű szövetségesei voltak, kibékülvén, a khán sürgetni kezdte a fejedelmet, hogy ő is küldjön segélyseregeket az oroszok ellen, s ezt sürgette maga a lengyel király is. Rákóczy ez idő szerént azon munkált, hogy a tatár khánnal szorosabb frigyre léphessen s ezért még áldozattól sem volt idegen. Hogy bemutathassa a khánnak, hogy mekkora erővel rendelkezik, a császárhoz küldött s az Erdélyen átmenő tatár követekkel valóságos körútat tétetett országban s minden várnál újabb-újabb kísérettel látta el.[180] Ha a követ erről tett jelentést otthon, a khánt ez valószínűleg arra ösztönözte, hogy még jobban sürgesse segélyhadak küldését, s midőn 1655 elején Ukrajnába a kozákok és oroszok ellen egy hordát küldött, Rákóczynak is írt, adjon segélyt az oroszok ellen. Ugyan akkor egy kozák követség azzal a kéréssel járult a fejedelemhez, hogy ne adjon segélyt a lengyeleknek, hanem maradjon semleges.

Magok a lengyelek is sürgették a segélyt, fényes követséggel gazdag ajándék kíséretében,[181] s a két év előtti összeköttetések alapján bíztak is benne. De Rákóczy épen nem akarta elismerni a követelés jogosultságát: s más különben is épen akkor, midőn a protestans fejdelmek szövetkezése érdekében járatja követeit külföldön, nem volt hajlandó a catholicus lengyel királynak segélyt adni. Húzta, halasztotta a dolgot s kérdést intézett a khánhoz, hogy ő voltakép az oroszszal vagy a lengyellel fog-e tartani? Szerette volna elodázni, mint a múlt évben, de újabb s újabb sürgetések érkeztek, melyekben már meg volt adva a felelet, hogy a segély a lengyeleknek adandó. Egyenesen megtagadni ezt nem akarta, kizárólag a tatárok iránti tekintetekből – de bele sem akart menni a lengyel szövetségbe, s ezért a segélyadásnak olyan formáját kereste, mely kiegyeztette ezt a két ellentétet. Mart. 1-én követeket küldött a khánhoz azzal a kijelentéssel, hogy ő hajlandó segélyt küldeni, ha a lengyelekkel kötött szövetség pontjai alapján ő vele is frigyre lép s erről fermánt ad.[182]

A tatárokkal való szövetkezésre Rákóczy sokat adott, mert a khán birtoka határos volt a két Oláhországgal s a segélyadással arra czélzott, hogy a «tatárt magáévá tehesse».[183] De azért úgy akarta azt végrehajtani, hogy ne láttassék az tényleges beavatkozásnak a háborúba. Arra határozta magát, hogy nem fog többet adni ezerötszáz embernél, nem saját fizetett hadából, hanem az országéból s ez is nem a lengyelekhez, hanem a tatárokhoz fog csatlakozni. Ez által hitte az egyenes interventio színét kikerűlhetni. Ily alakban azonban saját fejedelmi hatalmából nem indíthatta volna el a hadakat, szükségképen az országgyűlés elé kellett volna azt terjesztenie. A tél nagy részét a magyarországi Részekben töltötte, de januárban kijött Somlyóra s onnan február 20-ára Kolosvárra egyetemes országgyűlést hirdetett, hogy a rendes folyó ügyek mellett a beavatkozás kérdését is szóba hozhassa.

A fejedelem a kitűzött határnapra Kolosmonostorról bement Kolosvárra, de a gyűlést nem lehetett megnyitni, mert az árvizek miatt a biharmegyeiek még nem érkeztek meg. Pár nap mulva azonban már beküldhette előterjesztéseit a rendek közé – s ezekben áldozatokat követelt a rendektől az ország biztossága érdekében: engedtessék meg a fejedelemnek, hogy az országban tetszése szerint mindenütt, székely vagy szász földön, fejedelmi vagy nemesi jószágban helyheztethessen el hadakat, mert az oláhok, lengyelek, kozákok, tatárok, mind fegyverben levén, nem tudhatni, a haza melyik pontját kellend védelmezni: különben gondja lesz rá, hogy a hadak fegyelemben tartassanak.[184]

De sem ez a propositio, sem a segélyadás kérdése nyilvános ülésben nem tárgyaltatott: rendes szokás szerint értekezletekből adták meg a fejedelemnek a felhatalmazást. Ezúttal még nem is kívánta Rákóczy ezt végleg eldönteni; csak jelezte, hogy «még fognak olyan dolgok occurrálni», melyek újabb országgyűlés összehívását teendik szükségessé.[185]

A mire a fejedelem e kijelentésével czélzott, az a szemények lázadása volt Oláhországban, s valóban az országgyűlési tárgyalások utolsó előtti napján, mart. 11-én, már el volt terjedve a hír, hogy a lázadók elkergették a vajdát. A délutáni ülés a hadfiak fizetéseire 5 frt pótadót megszavazott ugyan:[186] de más különben, minthogy biztos híreket kellett még a vajdáról bevárni, a kérdés tárgyalásába nem bocsátkozott.

A forrongás Havasalföldén már korábban kezdődött. A szemény és orosz hadak jó szolgálatokat tettek ugyan az előbbi vajdának, de sokba kerűltek s nagy kiváltságokat élveztek. Konstantin szeretett volna egy részüktől menekűlni, s bojárjaival egyetértve kiváltságaikat megvonta s adó alá fogta őket. Eleinte csak békétlenkedtek, de látva, hogy sérelmeiket nem orvosolják, mart. elején fellázadtak s harminczkét bojárt felkonczoltak. A többi bojárok nagy része szétszaladt Moldvába, Szilisztriába s Erdélybe. Ez nagyobb rablások, fosztogatások elkövetésére volt jeladás, s maga a vajda is kénytelen volt elvonulni egyelőre. Átkelt a Dunán, Sciauz szilisztriai basával Sterba falunál találkozott s ezzel együttesen sürgette Rákóczyt, hogy küldjön a lázadás elnyomására segélyhadakat. A fejedelmet egy folyamodványnyal erre a bojárok is felkérték.

Rákóczy ez ügyben apr. 28-ára Gyula-Fehérvárra részleges országgyűlésre hívta össze a rendeket. Kemény vitte meg a fejedelem előterjesztéseit a rendekhez: a tatár khán és lengyel király folyton sürgették, hogy adjon segélyt a kozákok s oroszok ellen, s ezeknek a lázadása Erdélyt is fenyegeti. A tanácsurak és rendek ilyen viszonyok közt nem tarták lehetőnek a lengyelek megsegélését, ellenben nem voltak idegenek attól, hogy a fejedelem s a basa együttes erővel állítsák helyre a nyugalmat Oláhországban, de a dolog végeldöntését a tanácsra és fejedelemre bízták, és figyelmeztették azonban, hogy miután a havasalföldi hadjáratot is a porta engedélye nélkül kezdte meg, most puhatolja ki előre annak akaratját. S e czélból Száva Mihályt Konstantinápolyba küldték, honnan azonban csak szóbeli engedélyt nyert: a porta nem ellenzi, ha a lázadást elnyomja.[187]

Már ekkor minden intézkedés meg volt téve, hogy seregeit mozgosíthassa: de nem sietett. Úgy akarta az interventiót végrehajtani, hogy azzal a lázadást teljesen elfojtsa s Konstantin is épen olyan mértékben lekötelezte magának, hogy ez hajlandó legyen a vele már korábban létrejött frigyet, mely egészen a Máté vajdával kötött pontokat írta át,[188] olyanná alakítni, mint a milyen a moldvai vajdáé volt. Többen a bojárok közűl a lázadókkal tartottak s a mozgalomba a hadsereg egy része is bevonatott. Rákóczynak az volt a terve, hogy mindenekelőtt a lázadó bojárokat csalja be Erdélybe s ezekkel a vajda magyar titkárja, Buday Péter által folytatta az alkudozást. Buday ügyességének sikerűlt a «vajda árulói» közűl többeket megnyerni s ez maj. 7-én már tudatta a fejedelemmel, hogy kívánságára a vajda hajlandó székhelyét Bukurestből a megerősített s Erdélyhez közel eső Tergovistba tenni át.


55. BUDAY PÉTER ALÁIRÁSA.[189]


Ugyan e napról a vajda is írt; nagy és fényes küldöttség megy hozzá: a vladika, a dvornik, a logofet, a posztelnik, az ármás s még számosan.[190] Rákóczy tudta, hogy ezzel a követséggel az árulók közűl is többen mennek, s hogy az érkezőket Erdélybe vezesse, Sebessy Pált küldte Havasalföldre. Junius elején újabb bojár-csapat érkezett Erdélybe, számszerint 23 bojár (Krauss számukat 2255-re teszi), köztük a «legnagyobb lator szemény, a gyalogok kapitánya»[191] s ő ezeket letartóztatta, részint a radnóti úton, részint Medgyesen, egy részöket pedig Segesvárott fogságra vettette.[192] A megréműlt bojárok fogsága nem tartott sokáig. Elfogadták a Rákóczy által elébök adott feltételt: letették a hűségesküt Rákóczynak is, s fogadást tettek, hogy a vajdához hívek maradnak, s ezzel szabadon bocsáttattak.

Ez alatt elkészítette az interventio tervét is. Közös megállapodásra jutott a moldvai vajdával, kinek épen úgy érdekében állott leverni a mozgalmat, mint neki, s ki maga is sürgette a közös operatiot, hogy egy időben induljanak meg sergeikkel s a két hadoszlop egy meghatározott helyen egyesűljön. A terv pontosan végrehajtatott. Mikes Kelemen jun. 1-re Jászvásárra érkezett, honnan 6-án az ágyúk és gyalogok, 7-én meg a vajda elindúltak. Ennek hada jun. 26-án Podgoriára ért, s onnan Krikóra indúlt.


56. MIKES KELEMEN ALÁIRÁSA.[193]


Épen ez időben mozgósította a fejedelem is az ország népét, a maga fizetett hadat s a szabolcsi és nyírségi hajdúságot s jun. 12-én Segesvárott harminczezer ember felett mustrát tartott. Másnap megindította a Barczaságra,[194] s maga is udvari hadával, német zsoldosaival, kellő számú ágyúval s pattantyúsokkal «sátor alá kiszállott».[195] Megállapodás nélkűl folytatta útját a had a Barczaságon át s magának a fejedelemnek vezérlete alatt a Bozza szoroson keresztűl ment a havasokon. Jun. 26-án Ploesthoz értek s Dobvicza és Telche folyók közt táborba szálltak. A lázadás ezalatt már nagyra nőtt. Egy bojárt, Herizát a Dumitráskul fiát, vajdává választották, Konstantin pedig, kit a szemények Bukurestben felügyelet alatt tartottak,[196] a moldvai vajda táborába menekűlt.

Rákóczy szerette volna, hogy a háborút vérontás nélkűl, a lázadók meghódolásával fejezze be: de a Hericzával kezdett tárgyalások nem vezettek eredményre. Ellenkezőleg, Hericza el volt határozva megütközni velük, de nem úgy, hogy megvárja az erdélyi és moldvai hadak egyesülését, melynek következő napon kellett volna megtörténni, hanem mindenikkel külön. S a mint megérkezett Rákóczy és táborba szállt, ő is «nagy, erős, termetes, sok csatában forgott, jól begyakorolt» hadát három szakaszba osztá, s három oszlopban egyszerre támadott. A magyarság épen pihenőt tartott, s egy csapatuk előre szaladott, s a fejedelemnek hírűl adván, ez «az ország dobjával a felűlésre való jelt verette», azzal a parancscsal, hogy indulásra készen álljanak.

Hericza hada meglepetésre számolt s a helyett kész, tömör hadat talált együtt, melynek egy része Kemény alatt előre nyomúlt. Ez alatt Gaudy ágyúi is megszólaltak s a hadak átkelve a gázlókon, a lázadókat egy nagy és véres csatában megverték. (Jun. 27.) Hericza egy közel dombról nézte a csata kimenetelét s a mint meglátta, hogy tábora megszaladott, maga is elhagyta a csatatért s a szilisztriai pasához menekűlt. A vajda Borost küldte Bukurest felé ötezer emberrel a szétfutott lázadók üldözésére s maga pár nap múlva egyesűlt Konstantin vajdával, megérkezésekor két sorba állítván hadait s «azok elébe helyeztetvén» az ellenségtől elvett ágyúkat és zászlókat. Ez alatt Boros bejárta a Duna mellékét s a lázadók közűl «felest» levágatott.[197]

A fejedelem pár hetet még Havasalföldén töltött, alkudozást kezdett Sciaus basával Hericza kiadatása iránt, kinek orrát a basa elmetszette s ezt 25.000 arany lefizetése árán meg is nyerte,[198] ki aztán nejével s gyermekeivel Fejérvárra vitetett. «Ember emlékezet óta nem történt, mondja egy szász krónikás, hogy erdélyi fejedelemnek egyszerre két vajda szolgált volna, s egy vajdafit mint foglyot hozott volna magával.»


57. KONSTANTIN HAVASALFÖLDI VAJDA ALÁIRÁSA.[199]


A fejedelem a Havasalföldön töltött idejét arra használta, hogy Konstantint visszaültette Bukurestben székébe s a moldvai vajdával kötött pontok alapján szövetkezett vele. Azután a törcsvári úton visszatért Erdélybe, hol jul. 29-én diadalát üdvlövésekkel s hálaadó isteni tisztelettel ülték meg. Fejérvárott a püspök, papok, otthon maradt főurak ünnepélyesen fogadták s Basire – Bisterfeld utódja a fejérvári tanárságban – latin szónoklattal üdvözölte. Öröm és diadal napja volt ez az egész országra nézve.


58. BOROS JÁNOS ALÁIRÁSA.[200]

Borost egy részhaddal a fejedelem Havasalföldén hagyta, hogy a még fegyverben levő kisebb csapatokat leverje s a népet feleskesse Konstantin hűségére. Ez azonban nem volt könnyű munka. A lázadók még mindig várták a kozák segélyt, daczára, hogy maga a hetmán sietett a vajdákat a lázadás leverése alkalmából üdvözölni. De segély csak nem jött, s Boros nagy erélylyel és szigorral hajtotta végre a rábízott munkát. Leverte az itt-ott kiütött apróbb lázadásokat s a hűségesküt mindenfelé letétette. Még azután is, hogy a lázadás teljesen le volt verve, ott maradt, mint a fejedelem helytartója egész 1656 tavaszáig – mikor egy toroklob következtében elhúnyt. Benne a fejedelem hű és megbízható embert vesztett el,[201] kinek erélye és ügyessége sokat tett Havasalfölde pacificálására.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre