Három évtizede annak, hogy a régi magyar művészet nagyérdemű búvára, Divald Kornél, hosszú évek lankadatlan felvidéki kutatásainak eredményeként életének főművével ajándékozta meg a magyar múlt rajongóit, a Szepesség művészeti emlékeinek trilógiájával. E három röpke évtized szövevényes távlatában nemcsak a történelmi események száguldottak tova, szinte egy évszázad kereteit is kitöltő gazdagsággal, hanem a művészettörténet tudománya is jelentékenyen fejlődött. Az új meglátásokban, ismeretekben és módszerekben a kutatások nyomán a középkor művészetének képzeletben páratlan, krisztusi hitében oly egységes és zárt világa egyre tisztábban bontakozik ki előttünk. A valóság keresésének és művészi átérzésének e szinte metafizikus küzdelmét a név szerint ismert titánok mellett a névtelenek százai vívják meg. Az így kialakult keresztény művészi közösség ereje kelti életre a régi magyar művészet gazdag világát, ad lendületet egyéni formanyelvének kialakítására és teszi a magyarságot az egyetemes európai művészi kultúra részesévé. A magyar művészi múlt iránti nagy rajongás, a Felvidék névtelen primitívjeinek ösztönös szeretete vezethette Divald Kornélt is a nagy türelmet igénylő anyaggyűjtés fáradságos munkájában. Az első kutatók, Henszlmann, Ipolyi, Myskovszky példáján hevülve száll síkra régi műemlékeink megmentéséért. Kutatását elődeinél szélesebb alapra helyezte, hogy a megmaradt emlékanyagot legalább hűséges regiszterben és megbízható fényképekben az utókor számára megörökítse. Ebbéli munkásságának első és legfontosabb állomása a Felvidék leggazdagabb művészi területe, a Szepesség, amelynek mind építészeti, mind pedig festészeti, szobrászati és iparművészeti emlékeit feldolgozta. Kutatása az első művészeti topográfia jelentőségével bír, aminek érdemét még inkább kidomborítja a Felvidék elszakítása, az emlékek szétkallódása, sőt pusztulása. Épen ezért munkásságának értékét nem annyira a tudományos megállapítások szemszögéből kell megítélnünk, hanem művének mint forrásmunkának alapvetéséből, amelyre mind a magyar, mind a külföldi, cseh, szlovák, német, lengyel kutatók hol közvetve, hol közvetlenül támaszkodnak.

A középkor emlékeinek jelentőségükhöz mért módszeres feldolgozása jóformán csak a világháború után új erőre ébredt nacionalizmus nyomán kelt életre. A nemzeti érzés dinamikus ereje az, amely a kisebb népeket is a régmúlt emlékeinek kegyeletes értékelése és megismerése felé hajtja; ebből fakadnak előbb a nem egyszer felületes szintézisek, majd utóbbiak nyomán a részletkutatásokra irányuló elmélyedés, így válik a jelenkor kutatásának feladatává az, hogy a földrajzilag körülhatárolható művészi körök, iskolák emlékanyagának lehető teljes bemutatásán kívül a fejlődés külső indítékait is keresse és a történeti dokumentumok s a stíluskritika támaszával, az emlékek egymáshoz való viszonyából a fejlődés tiszta képét rajzolja meg.

Régi táblaképfestészetünk kezdeti korszakában, melyet legkésőbb 1460 körül határolunk el, a Szepesség és Sáros összefüggő művészi területet jelentett. Épen ezért a szepességi emlékanyaggal párhuzamosan tárgyaljuk a sárosi emlékeket, valamint azokat az alkotásokat, amelyek ebből a szepes-sárosi iskolából származtathatók, avagy ezzel szoros stiláris összefüggést mutatnak.

A régi magyar táblaképfestészet és fafaragás kezdeti emlékanyagának hiányossága az elé a helyzet elé állíthatja a részletkutatást, hogy a néha csak néhány töredékkel kimutatható művészi fejlődés hézagait adatok hiányában történelmi beállítással töltse ki. Azok az általános gazdasági, politikai és társadalmi mozzanatok, melyek a magyar szárnyasoltár-művészet mintegy kétszázéves fejlődését kísérik, irodalmunkban már ismeretesek és így az emlékek tárgyalásánál az ismétlés helyett csak a fejlődést közvetlenül magyarázó történelmi adatokra hivatkozunk és a Szepesség és Sáros korai emlékeit először az egész felvidéki táblaképfestészet kialakulásának keretében vizsgáljuk meg.