Előszó

Ha jól számolok, éppen négyszáznyolcvan éve annak, hogy Tomori Pál, a déli végek főkapitánya könyörgött a királynak és a rendeknek, hogy erősítsék meg a déli végvárakat A fokozódó török veszedelemmel szemben, mert ha ezt elmulasztják, elvész az ország. Ő már látta, hogy Pestet a Délvidéken lehet megvédeni. Az urak azonban egymás között marakodtak, az előtt váltották le a nádort, akit többszázezer forintnyi közpénz elsikkasztásával vádoltak. Fontosabb volt ez nekik, mint a déli határ védelme, s mikor Tomori nagy győzelmet aratott a Szerémségbe betört basák seregei felett, ebből arra következtettek, hogy mégsem olyan veszélyes a török, s legyintettek csak kétségbeesett segélykéréseire: Hadd ússzon a barát.

A következményeket tudjuk. Az ember gondolhatná, hogy elég súlyosak voltak ahhoz, hogy az utókor tanuljon belőlük. Sajnos, a valóság éppen azt bizonyítja, hogy a történelmi tapasztalat nem alkalmas arra, hogy a belőle leszűrt tanulságokat felhasználjuk a fontos politikai döntések meghozatalakor. A nemzet nagyjainak azóta is sokkal fontosabb gondjai vannak, a végek pusztulásának megállítása még nem került a prioritások közé. Néha persze érkezik anyagi és erkölcsi segély, Budapestről el elhangzik az atyai gondoskodás, hogy az anyaország mindent megtesz azért, hogy a kisebbség beszorult magyarok szülőföldjükön maradjanak.

Mindez messze van annak megértésétől, hogy itt nem a kisebbségnek nyújtandó alamizsnáról van szó, nem erre van szükség. A lényeg: egy egységes, modern (európai) nemzetstratégia, ebből következik, hogy az áldozat, amit a nemzet pl. a szerémségi szórványmagyarok érdekében hozna, azzal a nemzet egészügyét szolgálná.

Majdnem negyven éve már, hogy foglalkoztatnak ezek a gondolatok. Újságírói munkám egyik legmegrendítőbb élménye a dél-bánáti Óléchez fűződik. Negyven évvel ezelőtt az itteni iskola udvarán döbbentem rá, addig sosem gondoltam erre, mit jelent ezeknek a magyar gyerekeknek, hogy a nevüket is csak cirill betűkkel tudják leírni. Mindennél szörnyűbb, dermesztőbb valaminek tartottam. S ezt látva mi másra gondolhat az ember, minthogy ezen a helyzeten változtatni kell. Azt hittem, ha megírom... Nem, senki, az égvilágon senki a füle botját se mozgatta akkor. Tudom, nem az író, nem az újságíró dolga, hogy küzdjön az anyanyelvi iskoláztatás jogának érvényesítéséért. Vannak, voltak, akiknek ez volt a feladatuk.

Évtizedeken keresztül cikkeztünk, riportoztunk erről a siralmas pusztulásról. Ahogy lehetett, Szerémség, Dél-Bánát, Dél-Bácska, Baranya, Szlavónia, Szlovénia falvait járva próbáltunk rámutatni a szórványba szorult magyarok szívszorítóan reménytelen vergődésére. A népszámlálási adatok mutatják, milyen szánalmas eredménnyel.

Az utóbbi évek társadalmi változásai folytán most mintha itt is, ott is a politikai közvélemény érdeklődésének középpontjába került volna a szórvány sorsa. Mintha a politikusok fölismerték volna a szórványban élő magyarok ügyének fontosságát, s mondhatjuk, áldozatot, fáradságot nem sajnálva törekszenek a megmaradás esélyeinek javítására. Vannak helyzetek, amikor a lehetetlent is meg kell próbálni, mikor csak ettől várhatjuk a föltámadást. Ezt látva remélhetjük, hogy talán mégse puszta síremlék lesz ez a válogatás, ami négy szerzőnek a húsz-harminc évvel ezelőtti riportjaiból nyújt ízelítőt, bemutatva nem csak a szórványban élők akkori kilátástalan helyzetét, de az újságírók visszhangtalan segélykiáltását is. Mint dokumentum, talán ma sem teljesen haszontalan figyelmeztetés: annak a máig hiányzó nemzetstratégiának a kidolgozása halaszthatatlan feladat.

Akár Tomori Pál-féle segély kiáltás is lehet ez a kötet...