MÁSODIK KÖNYV
A NÁSZ




33. NÁPOLY.[349]

I.



(1476.) Mátyás és Beatrix egybekelése a török háború miatt késedelmet szenved. Az olaszok akkori vélekedése a magyarok s különösen Mátyás felől; a magyar király hatalmi és anyagi eszközei, személyének nimbusa. Beatrix hozománya; ennek s a násznak czímén a nápolyi király megadóztatja hűbéreseit. 1476 tavaszán Mátyás összeállítja a Nápolyba menendő küldöttségeket; ennek vezetői, tagjai, a kíséret nagy száma, pompája. A küldöttség junius közepén kel útra; vonulása az olasz földön át; szeptember elején érkezik Nápolyba.

Sajátságos volt a középkori fejedelmi házasságokban a férjhez adott leányok sorsa. Rendesen már gyermekkorukban jegyezték el őket politikai érdekből valami távoli ország trónja örökösének, a ki szintén gyermek volt. Évek múltával azután egy idegen küldöttség jelent meg a fejedelmi ara szülői házánál: sohasem látott alakok, sohasem látott öltözékekben, idegen szokásokkal, idegen nyelvvel ajkukon, a kik dús ajándékokat hoztak mintegy mutatóúl hazájok kincseiből, s azután magukkal vitték leendő úrnőjüket nehány honi kísérőjével együtt messze, idegen világba, veszedelmes utakon, hogy ott élettársává legyen egy embernek, a kit sohasem látott, a kinek arczvonásairól legföllebb megbízhatatlan képek vagy érmek után alkothatott fogalmat magának s a kivel sok esetben egyetlen közös nyelvet sem beszélt.[350]

A Beatrix sorsa, helyzete sok tekintetben kedvezőbb volt. Tizenhét éves volt, mikor Mátyás eljegyezte és 19 éves, mikor – a törökkel való háború miatt halasztott – esküvője Mátyással végbement; tehát módja volt ehhez a frigyhez saját, jól megfontolt elhatározásával is hozzájárúlni. Férjét ugyan ő sem látta egybekelésök előtt, de egyéniségét, rendkívüli tulajdonait és tetteit bőven ismerhette hírből. Az iránt sem kellett aggódnia, hogy férjével való érintkezése kedélye és szelleme igényeit legalább kezdetben kielégíteni nem fogja, mert ismeretes volt a király nagy műveltsége is, és – mint láttuk, – Beatrix bírta a latin nyelvet s ismerte annak irodalmát, mely akkor az egész művelt világ szellemi élete fölött uralkodott. De nem lehetett egészen ismeretlen előtte s honfitársai előtt az ország sem, melybe menendő volt, mely Olaszhonnal s különösen Nápolylyal az elmúlt századokban annyiszor állott érintkezésben s melyre őt magában szülővárosában és annak környékén annyi nyoma a történetnek emlékeztette.

A «Mennyország királynőjé»-ről nevezett Santa Maria di Donna Regina-templomban Beatrix láthatta annak a népétől annyira tisztelt és szeretett nápolyi királynénak a festészet és szobrászat gazdag alkotásaival díszített, ma is létező sírját, a ki egy magyar királynak, V. Istvánnak az Árpádok véréből származó leánya volt, s a kinek gondoskodásából ama templomban a sienai festőiskola mestereitől festett falképek a magyar királyi család számos tagjának – különösen az egyháztól szentekké avatottaknak – alakjait megörökítették. Ott láthatók Mária anyja, valamint nővére Erzsébet és nagynénje Szűz Szent Margit, továbbá magyarországi Szent Erzsébet, Szent István és Szent László királyok, az Árpád-ház oroszlános czímermotivumaival.[351] És láthatta a szent Januariusról nevezett Duomóban a Mária fiának, Martell Károlynak, a Dante barátjának sírját, ki ép úgy mint a San Giovanni Carbonara fényes emléke alá temetett László király, igényt tartott a magyar trónra s magát sírján is magyar királynak nevezte. Hogy az Anjou-ház, a melynek egyik ősanyja ilyenképen magyar királyleány volt s a melynek két tagja tényleg Magyarország trónján ült, erre a trónra való igényét fennen hirdette, az még érthetőbb, de Beatrixnak a magyar királyi czím annál ismerősebb hangzású lehetett, mert azt – csodálatos jogkövetkeztetéssel – átvették az Aragoniai házból való nápolyi királyok is: viselte I. Alfonso, viselte Beatrix édes atyja, Ferrante és viselték ennek utódjai is, czímerök vízszintes pólyáit is a magyar czímer folyóitól származtatván.[352] Ferrante még pénzeire is rávésette a magyar királyi czímet;[353] úgy hogy Beatrix a nápolyi közjogi fölfogás szerint tulajdonképen magyar királyleánynak tekinthette magát, még mielőtt magyar királynévá lett volna.

Nápoly szomszédságában, buján termő ligetek és mezők közepett fekszik Aversa, a melynek várában Beatrix mint kis leány időzött nagynénjénél, a sessai herczegnőnél, miután ennek férjét s vele fiát is, az ő gyermekkori jegyesét bebörtönözték. Ennek a várnak boltívei sokat beszélhettek neki egy magyar herczegről, a ki királyi korona reményében jött ide s a kit saját hitvese tudtával csúfosan meggyilkoltak, a mint azt a nápolyi Duomóban olvasható sírirata is elmondja.[354] E tett hírére egy magyar király, ki ugyanabból az Anjou-vérből való volt, melyből az Aragoniak elüzött elődei származtak, hatalmas sereg élén vonúlt be tengereken és hegyeken túl fekvő távoli országából, rettentő vérítéletet tartani a nápolyi birodalomba, kemény bosszút állott öcscse gyilkosain s hosszas háború vérengzéseit idézte föl déli Olaszországban. Ezek az események a Petrarca és Boccaccio költeményeiben is visszhangra találtak.[355]

Az Endre meggyilkoltatása és Nagy Lajos két hadjárata után kevéssel a nápolyiaknak ismét okuk volt rémülettel emlegetni a magyar nevet. Híre jött, hogy – mintegy viszonzásaúl az Endre esetének, – a Nápolyból Magyarországba szintén királyi jogar birtokáért költözött Durazzói vagy Kis Károlyt, kinek megkoronáztatását magyar királylyá csak az imént ünnepelte meg a maga zajos módján Nápoly, szintén utólérte nemzetsége sorsa; családi gyilkosság áldozata lett ő is; Nagy Lajos özvegye és leánya megölették őt párthíveik által. Az első hír csak sebesülésről szólt, – a minthogy a Károly elleni első gyilkos merénylet nem is idézte elő halálát, – s neje, Margherita mezítláb, égő fáklyával ment, Nápoly egész lakosságától kísérve a S. Maria di Piedigrotta templomba, férje fölgyógyulásáért könyörögni. De a gyilkosok nem kegyelmeztek; Károlynak vesznie kellett s nápolyi családjának nem maradt, csak a bosszú reménye; ez azonban teljesült. Mikor a királynék pártját az ellenlázadás leverte s annak vezetőit Horvátországban megölték, a két Garai s Forgách Balázs fejeit Nápolyba szállították s ott szamaras kordén körülhordva, közszemlére tették.[356]

Ezek az események komor és vészes hangzásúvá tették a XIV. század folyamában Nápolyban a magyar nevet, melyhez soká csak vérbefojtott uralmi igények és kegyetlenül megtorolt bűnök emléke fűződött.


34. MÁRIA KIRÁLYNÉ SÍREMLÉKE A DONNA REGINA-TEMPLOMBAN NÁPOLYBAN.[357]


De később épen az tette olasz földön s így Nápolyban is csodálat, sőt bizalom- és reményteljes rokonszenv tárgyává Magyarországot, a mi előbb félelmes hírét keltette. A hősi erő, a harczedzettség, sőt a vélt vadság, melyeket a nyugati közvélemény a magyarságtól egyaránt elválaszthatatlan tulajdonoknak tekintett, egyesülve a keresztény hit iránti odaadó buzgalommal, épen alkalmasaknak tüntették föl Árpád népét arra, hogy a XV. század negyvenes éveitől s még inkább Byzancz elestétől kezdve Európa védpajzsa legyen a terjeszkedő félhold ellenében.

Barbároknak tartották őseinket kétségkívül Olaszországban a XV. században is,[358] bár nem hiányoztak lelkes és tekintélyes hangok, mint a Baptista Guarinusé, kik nemzetünk ily megjelölése ellen tiltakoztak.[359] De egyébként az olaszok barbároknak mondták a németeket, francziákat, spanyolokat is, a kiket e jelszó alatt igyekezett egy harczias pápa a XVI. század elején Itália területéről kiűzni. Ezt a régi görögöktől eredő fogalmat az olaszok a római világuralom egyedüli örökségeképen abból a földből és abból a légből szívták magukba, a mely elődeiket éltette; de ez a fogalom náluk már nem jelentette az uralkodásra hivatottnak lenézését a szolgaságra kárhoztatottak iránt. Ha sokban érezték és éreztették is más nemzetekkel szemben fölényüket, elfogulatlan ítéletök volt azok értékes tulajdonai, jelességei, sőt egyik vagy másik föladatra náluknál alkalmasabb volta iránt is. Azt példáúl készséggel elismerték, hogy a törökökkel való szembeszállásra a magyarok alkalmasabbak bármely európai nemzetnél, sőt talán azt is, hogy azok a csaták, melyeket a magyarok már földrajzi helyzetüknél fogva az ozmán hatalom ellen vívni kénytelenek voltak, s melyek egyikében, Varnánál egy olasz bíbornok is a harcztéren veszett el, sokkal komolyabb és veszedelmesebb harczok voltak azoknál az idestova vonulásoknál és gyakran színpadias összecsapásoknál, melyekre az embereiket és hadieszközeiket mindig kímélni igyekvő olasz bérhadvezérek mint hadi vállalkozók idejöket és megbízójuk pénzét fordították.

Ugyanakkor, mikor az olaszok Magyarországot mintegy a világ végének, népét műveletlen érintkezésűnek, égalját posványai és zordsága miatt veszélyesnek, sőt öldöklőnek tartották,[360] Matteo Villani már a XIV. században érdemesnek találta hadszervezetöket leírni,[361] s később az olasz fejedelmek követei magasztalással emlegetik a magyarokat, mint katonákat, «kik fegyverben születetteknek látszanak, s kiket már természeti hajlamuk ösztönöz a török elleni harczra».[362] Olasz költők, írók magasztalták a magyarok kemény és véres csatáit, melyeket Krisztus nevében vívtak;[363] magában Nápolyban a legtekintélyesebb férfiak különös elismeréssel voltak a magyarok hithűsége, a kereszténységhez és pápasághoz való ragaszkodása iránt.[364] II. Pius pápa kifogyhatatlan volt utalásokban arra az önfeláldozásra, melylyel a magyarok a pogányság elleni harczban a kereszténységnek «pajzsúl és védfalúl» szolgálnak, s az összes többi nemzeteknek méltó példát adnak;[365] a XV. század közepén nyugaton már mindinkább megszokták Magyarországot, nem a görög birodalmat tekinteni Európa védbástyájának a török hatalom ellenében.

S mindazt az elismerést, melyet a magyarok hősi erényeikkel és hithűségökkel Olaszországban is arattak, mintegy betetőzte az a hírnév, melyre Hunyadi János és utóbb fia, Mátyás tettek szert.

Hunyadit, ki maga is járt fiatalkorában Zsigmonddal olasz földön, Carvajal bíbornok kora Makkabäusának, Philippe de Comines «hatalmas, nemes és nagyerényű lovagnak» nevezte;[366] egy jellemző legenda őt törvénytelen úton olasz kényurak véréből származtatta,[367] déli Olaszországban már szoros barátsága a Capistranói Chioli Jánossal rokonszenves hősalakká tette őt. Poggio Bracciolini levelezett vele s ajánlkozott történetírójául,[368] s midőn a nagy férfiú halála után egyik fiát vérpadra, a másikat pedig fogságba vitték, III. Calixtus pápa – ki nyomban követét küldte ki a Hunyadiak védelmére, – azt a meggyőződését fejezte ki, hogy: «Krisztus dicső hősének méltatlanúl meggyalázott családja, a csodákat művelő, igazságos Isten kegyelméből meg fogja érni a fölmagasztalás napját, el fogja venni a Hunyadi János érdemeiért őt megillető jutalmat».[369]

S midőn a pápai követ tevékeny közreműködésével e jóslat teljesült is s Mátyás trónra jutva dicső atyja méltó fiának bizonyúlt úgy kormányzói bölcsessége, mint a törökök elleni küzdelem győzelmes folytatása által, Olaszország volt az a föld, a hol sikerei a legélénkebb és legrokonszenvesebb visszhangot keltették.

Sabáczi úgy mint később kenyérmezei diadalai alkalmából, ép úgy mint régebben a belgrádi diadal után Rómában és Olaszország több helyén örömünnepet rendeztek, már III. Calixtus a kereszténységnek Istentől vett ajándékaként üdvözölte Mátyást,[370] II. Pius pápa 1459-ben mint a kereszténység védőjének, szentelt zászlót küldött neki, s egyik unokaöcscsét katonai nevelés végett melléje rendelte.[371] II. Pál is saját legjelesebb képviselőjét és előharczosát látta benne, s ezért «semmibe sem egyezett bele, a mit ő ellenzett», egy ízben gyöngyökkel kirakott arany kereszt küldésével tüntette ki.[372] Nem volt kisebb a tekintélye az olasz tudományosság és irodalom képviselői előtt. Pomponius Laetus könyvet ajánl neki,[373] Lodovico Carbo versben magasztalja hősiségét,[374] Lorenzo de’ Medici jelképes hódolatként oroszlánokat küld neki. Hogy magában Nápolyban mily véleménynyel voltak felőle, azt Ferranténak már korábbi szándéka, őt családi kötelékkel csatolni magához, eléggé elárúlta; követei is mindig csak csodálattal nyilatkoztak a Mátyás táborában, hadjáratai alatt tapasztaltak felől.[375] Diomede Carafa követendő eszményképül állította Mátyást a nápolyi herczeg elé,[376] s a nápolyi krónikások abban az időben úgy emlékeztek meg róla, mint «nagybátorságú, jeles férfiúról, ki nemcsak Magyarországot védelmezte meg a törökök ellen, hanem Német- és Olaszhont is».[377] Tehát Beatrix is úgy állíthatta képzeletében lelke elé leendő férjét, mint világhírű hadverő hőst, mint a kereszténység hatalmas védőjét, mint a német-római császár veszedelmes vetélytársát s e mellett mint a tudomány és művészet bőkezű pártfogóját és terjesztőjét a «barbár»-nak tartott Pannóniában s mint «kedvenczét Olaszország új műveltségének, melyet pártoló kegyeibe fogadott».[378]


35. MÁTYÁS KIRÁLY FIATALKORI ESZMÉNYESITETT DOMBORMŰ-KÉPMÁSA
A MILANÓI CASTELLO SFORZESCO MÚZEUMÁBAN.[379]


Ismerve a nápolyi udvar gondolkozását, egy perczig sem kételkedhetünk abban, hogy a magyar királylyal kötendő házasság tervének megérlelésénél a Mátyás hírnevének és kiválóságának erkölcsi értéke mellett a birtokában levő anyagi – úgy hatalmi, mint pénzügyi – eszközök bősége is nagy szerepet játszott, melyekre nézve – talán a követül küldött barii érsek útján – igyekeztek is minél megbízhatóbb értesülést szerezni.[380]

Tudva volt Mátyásról, hogy katonai ereje még addig minden ellenséggel daczolt s nemcsak fegyelmezettség tekintetében többet ért a megbízhatatlan condoittere-seregeknél, hanem számra is messze felülhaladta azokat a haderőket, melyekkel az egyes olasz államok rendelkezhettek. Általán jellemző az olaszok véleményére Magyarország haderejét illetőleg, hogy Marino Sanutónak az 1450-iki európai közállapotokat feltüntető kimutatása a magyar király lovas katonaságának számát valamennyi keresztény fejedelménél nagyobbnak mondja.[381] Nem kevésbé tekintélyes volt Mátyás kincstárának állása. Gazdagsága közismert volt, mert már atyjától roppant vagyont örökölt; birtokai az egész országban szétterjedtek s arany- és más fémbányákat is foglaltak magukban. Pénzügyi rendszabályai, melyekkel messzeható vállalkozásainak anyagi eszközeit teremtette elő, gyakran okoztak ugyan elégedetlenséget, de győzelmei, hódításai elnémították az elégedetlenkedőket s végül tagadhatatlanúl az ország anyagi erőit is gyarapították. Hazai történetíróink 7-800.000 magyar arany[382] forintra teszik kincstárának akkori átlagos évi bevételét, mely azonban időnkint sokkal többre is emelkedett.[383] Ily pénzerő birtokában akkoriban Mátyás csakugyan fölvehette a versenyt a leghatalmasabb európai uralkodókkal.


36. FILIPECZ JÁNOS VÁRADI PÜSPÖK NÉVALÁÍRÁSA[384]


Mindezek a körülmények szerfölött kecsegtetővé tehették Ferrante előtt azt a gondolatot, hogy Mátyást vejéül nyerje meg, de az élvezethez, fényűzéshez, bőséges költekezéshez szokott Beatrix elhatározásánál is bizonyára nagy súlylyal bírtak.

Azonban ez az összeköttetés, a mily nagy előnyöket nyújtott a jövőre, pillanatnyilag kétségkívül nem csekély terhekkel járó követelményeket is támasztott a nápolyi királyi házzal szemben. Ezek a követelmények valószínűleg nem annyira Mátyástól indúltak ki, mint inkább magából a helyzetből folytak s a nápolyi király állásának és leendő vejével való egyenrangúságának következményeiként jelentkeztek.

Említettük, hogy legutóbb 1475 júniusában járt magyar követség Nápolyban a házasság előzetes megkötése végett. Ezt a követséget a király ünnepélyesen fogadta a Castello Nuovóban, a velenczei és milanói követek jelenlétében,[385] s az amalfii herczegnél és Carafánál, Maddaloni grófjánál szállásolta el őket;[386] nagy ünnepélyeket rendeztek tiszteletökre s a királyi kamara bőségesen utalványozta a borokat, sódart, szalonnát és sajtot a követek és kísérőik s az abrakot lovaik számára. Kétségkívül e követek föladata volt a királyi ara hozományának megállapítása is, mert bár az átadás csak a nagy lakodalmi követség nápolyi időzésekor, 1476 szeptemberében ment végbe,[387] a hozomány összege, kétszázezer arany, melyből 170.000 pénzben 30.000 pedig ékszerekben volt kiszolgáltatandó, egy milanói követjelentés tanusága szerint[388] már ezen év tavaszán tudva volt. Ez a követ azt is tudni vélte, hogy Mátyás király a hozomány harmadrészének megfelelő jegyajándékban fogja viszont részesíteni menyasszonyát; feltűnő azonban, hogy e viszontajándéknak nemcsak a hozomány-átadási okmányban s a többi egykorú följegyzésekben nincs nyoma, hanem azt később, mikor Beatrix egykori hozományát visszakövetelte s a magyarok – mint látni fogjuk – ellenköveteléseket támasztottak, magyar részről senki föl nem említette.


37. FILIPECZ JÁNOS VÁRADI PÜSPÖK PECSÉTJE.[389]


A Beatrix hozományának nagyságát megítélendők, jó lesz, ha szem előtt tartjuk, hogy Ferrante király – mint láttuk, – idősebb leányának, ki ugyan csak herczeghez ment férjhez, névleg 80.000, tényleg azonban csak 60.000 aranyra menő hozományt adott, hogy továbbá az ő unokája, Isabella d’Aragona, Alfonso trónörökös leánya, mikor Gian Galeazzo Sforza milanói herczeg nőül vette, 100.000 aranyat kapott, rokona, Eleonóra portugali infansnő pedig, mint III. Fridrik császár jegyese csak 60.000 aranyat,[390] hogy Lucrezia Borgia, mikor egy nápolyi herczeghez ment nőül, 40.000 arany, s mikor később Ferrara herczegnője lett, 300.000 arany értékű hozományban részesült,[391] s Bianca Maria Sforza, ki Corvin Jánoshoz 150.000 arany értékű hozománynyal ment volna férjhez, utóbb Miksa császárnak pénzben és ékszerekben 500.000 aranyat vitt hozományúl.[392]

Azonban ennek az összegnek a fölhajtása sem okozott csekély gondot a nápolyi királynak. Már 1475 őszén kezdetét vette a király hűbéreseinek, városoknak, testületeknek, egyházi javadalmaknak a Beatrix házassága költségei czímén való megadóztatása. Nápolyban s másutt is a hűbéri szolgáltatások egy nemeként szerepelt az alattvalók bevonása az uralkodóház tagjainak kiházasítása körül fölmerülő terhek viselésébe.[393] A királyi ház számadókönyvei igen érdekes adatokat szolgáltatnak ahhoz: miképen gyűlt össze a Beatrix hozománya és lakodalmi költsége; a hozzájárulások között szerepelnek kétségkívül a köteles mértéket meghaladó, többé-kevésbé önkényteseknek tekinthető szolgáltatások is; de van viszont nyoma annak is, hogy a kincstári közegek túlbuzgalmából kétszeresen való megadóztatás ellen kellett egyeseknek védekezniök,[394] s hogy a rendkívüli adóteher miatt panaszkodott és zúgolódott a nép.[395] Legnagyobb adózóként szerepelnek Geronimo Sanseverino, Bisignano herczege 3000 aranynyal, az Abruzzók tartománya 2000 arannyal, a Terra di Lavoro zsidóságának egyeteme 1050 aranynyal, Giovanni Sanches 550 és Amalfi herczege 564 aranynyal. A királyság községei mind kisebb-nagyobb összegeket tartoztak fizetni; a legkisebbek egyike volt Genzano hozzájárulása 9 aranynyal. Körülbelül 13.000 aranyra megy az az összeg, a melyre a királynak ilyen módon szert tennie sikerült, s a későbbi események ismerőjében sajátságos gondolatokat kelt az adakozók sorában olvashatni annak az Antonello Petruccinak, a király magántitkárának nevét, a kit Ferrante utóbb a bárók összeesküvésében való részesség czímén elfogatott és lenyakaztatott.[396]

Ez alatt az idő alatt Mátyás is megtette előkészületeit menyasszonya elhozatalára s a nászünnepélyekre, melyeknek fényével az egész világot – de talán az egész világon leginkább magát aráját – elvakítani s bámulatba ejteni igyekezett. Meg is vádolták, hogy egy idő óta gondolatait a török elleni harczoktól minduntalan elvonja közelgő násza.[397]

Már májusban kezdtek Budán gyülekezni lovas kíséreteikkel azok a püspökök és főurak, a kik a Nápolyba induló küldöttségben készültek részt venni, vagy a király követeiként a menyegzői meghívást voltak elviendők valamelyik fejedelmi udvarhoz.[398] Ezernél többre becsülhetjük azoknak a főpapoknak, főuraknak, nemeseknek és kísérőknek számát, a kiket Mátyás ez alkalommal mozgásba hozott s 20.000 forintnál többre a követküldésekkel járó költséget.[399]

Fényes követség ment Domokos, székesfehérvári prépost vezetése alatt Bécsbe, Mátyás régi ellenségének, a német császárnak meghívására, ki azalatt – némely egykorú történetíró tudomása szerint – a nápolyi királyt lebeszélni igyekezett erről a házasságról.[400] A római német birodalom valamennyi fejedelméhez, főpapjához és főurához, az előkelőbb birodalmi városokhoz a lengyel és cseh királyhoz és a cseh főurakhoz, a burgundi herczeghez, a pápához, a velenczei és génuai köztársasághoz s az egyes olasz fejedelmekhez külön-külön küldöttséget menesztett a király, meghívásának átadása végett. Már júniusban érkezett némely udvartól válasz, kilátásba helyezve az illető fejedelem képviseltetését;[401] a milanói követ utasítást kapott, hogy csatlakozzék a Nápolyba menő küldöttséghez,[402] ily czélból tartotta vissza Mátyás a nápolyi király egy követét is.[403]


38. DENGELEGI PONGRÁCZ JÁNOS PECSÉTJE.[404]


A királyi ara kíséretéül rendelt küldöttség vezetőjeül és szónokáúl Rüdescheimi Rudolf boroszlói püspököt szemelte ki Mátyás. Nevezetes és érdekes alak volt ez a püspök ama kor egyháznagyjai sorában; szenvedélyes hangú egyházi iratai ép úgy ráirányozták a figyelmet, mint a fontos megbízások, melyekben koronkint a római szentszék részesítette; 1465-ben ő működött mint pápai legátus Csehországban, ő alkalmazta Podjebrád György ellen az egyházi tilalmat s mentette föl alattvalóit hűségi esküjök alól.[405] Boroszló abban az időben a Mátyás birodalmához tartozván, 1476 tavaszán levelet írt Rudolf püspöknek, kit már előbb megbízott útján szólított föl a követségben való közreműködésre, megköszönte nyilvánított készségét, fölhatalmazta, hogy huszonöt lovast vigyen az ő költségén magával s kiadásai fedezésére 1500 aranyat utalványozott is, egyébként pedig teljes megnyugvását fejezte ki bölcsességében és gazdag tapasztalataiban, melyek a küldöttség legjobb útmutatói és irányítói lesznek.[406]

A boroszlói püspök mellett mintegy második vezetőként a morva származású prosztaniczi Filipecz, máskép Pruisz János nagyváradi püspök szerepelt, több tudós egyházi férfiú kíséretében; ez a János püspök huszita atyától, egy kovácsmestertől származott s egészen a Mátyás teremtménye volt, ki őt főkép mint ó-budai prépost építkezéseiért kedvelte meg s éles észt és kiváló diplomatiai tehetséget fedezvén föl benne, a legfontosabb kiküldetésekre használta, utóbb kanczellárjává is megtette.[407] Mint világi főurak voltak részesei a küldöttségnek: Dengelegi Pongrácz János, erdélyi vajda, a király unokatestvére s személyének a nápolyi esküvőnél képviselője, Szentgyörgyi János bazini gróf, Mátyás hadvezére,[408] ennek öcscse, Szentgyörgyi Péter, továbbá Geréb Péter, Felső-Sziléza főkapitánya, szintén unokatestvére Mátyásnak, Frangepán Bernardin modrusi gróf, Horvátország leghatalmasabb s leggazdagabb főura, ki anyja útján az Estékkel neje, Aragoniai Aloysia útján magával a nápolyi királyi házzal is rokonságban állott, továbbá Rozgonyi László és Drágfy György. A csehországi főrendek közül a küldöttséghez csatlakoztak: János, Ratibor herczege, Miklós, Oppeln herczege, úgyszintén Henrik, Münsterberg herczege, Podjebrád György volt cseh király fia, tehát Mátyás sógora, ki ugyanazt a Brandenburgi Orsolyát bírta nőül, a kit néhány évvel előbb Mátyás akart magának eljegyezni.[409] Ezeken kívül az ismeretesebb magyar nemesi családok közül a Petheő, Telegdy, Justh, Turóczy, Bánfy, Székely és Vitéz nevek viselőivel találkozunk a követség névsorában.[410]


39. FRANGEPÁN BERNARDIN PECSÉTJE.[411]


A magyar küldöttek június közepén hagyták el Budát[412] s az olasz határon találkozván a Morva- és Csehországból, valamint Sziléziából kiindúltakkal, augusztus legelején érkeztek mindnyájan Velenczébe, a hol 756 főre számlálták a követség és kíséret létszámát.[413] Hogy a résztvevő főpapok és főurak mekkora fényt fejtettek ki, azt számokban is mutatják azok a följegyzések, melyek szerint a boroszlói püspök lovas kísérőinek száma 32, a nagyváradié 60, a Pongrácz Jánosé és münsterbergi herczegé 50-50, a Szentgyörgyi Jánosé 36 s a Geréb Péteré 32 volt; négynél kevesebb kísérője egyiknek sem volt.[414] Tekintve, hogy Fridrik német császárt 1468-iki római fogadalmi útján 700 lovas kísérte,[415] valóban el kell ismerni, hogy a Mátyás követsége számra nézve a legmesszebbmenő igényeknek megfelelhetett.


40. A SZENTGYÖRGYI GRÓFOK PECSÉTJE.[416]


De nem kevésbé volt alkalmas a magyar követjárás feltűnést kelteni külső megjelenésének színgazdag és változatos pompájával.

A magyar viselet már magában véve szokatlan látvány lehetett az olaszok előtt; Zsigmond ottjárta óta nagyobb számban fényesebb magyar ruhákat talán csak akkor láttak, mikor II. Pál pápához küldött Mátyás fényes hódoló küldöttséget[417] s mikor a megelőző évben Ujlaky Miklós, a fényűzéséről híres boszniai király a jubiláris év alkalmából Rómában járt.[418] A magyarok öltözködése már a sok prém, sujtás, bogláros csatt s a gyakran bokáig érő mente által is kétségkívül eltért attól, a miben az olaszok a ruházat előkelőségét és választékosságát keresni szokva voltak; hogy pedig ez alkalommal az a számos, valóban gazdag és hatalmas egyházi és világi főúr, a kik a küldöttséget alkották, fény és pompa dolgában úgy saját személyökben mint kíséretökben csakugyan sokat akartak mutatni, a miben a király is bőkezűen segítette őket, az iránt kételyünk alig lehet. Ámde a küldöttség nemcsak magyarokból, hanem csehekből, morvákból, németekből, dalmatákból is állott, s e miatt is tarkább, különlegesebb látványt nyújthatott, a mihez – a mint olasz földön városról városra vonúltak, – nem csekély mértékben járúltak hozzá a többnyire piros öltözékű csatlósok és szolgák, a mindenféle ábrándos vagy furcsa ruhákba bujtatott bohóczok s a nagyszámú zenész, kiknek trombitái, kobozai, dobjai az idegen országban csodásan hangzó zenével kísérték a ragyogó sereg vonulását, a szórakoztatták az urakat pihenő állomásaikon.[419]

A mi pedig a magyar küldöttségnek kétségkívül legnagyobb érdeket és vonzóerőt kölcsönözhetett, az Mátyásnak egy ép oly eredeti mint szerencsés ötlete volt, az t. i., hogy követeinek kíséretéhez kirendelt mintegy 20 előkelő és fényes öltözékű török hadifoglyot, a kik valószínűleg Sabácz bevételekor kerültek hatalmába.[420] Ez aztán már valóban nemcsak ritka, hanem akkoriban, Otranto visszavívása előtt egészen új és rendkívüli látvány volt Olaszországban, melynek épen az a rettegés, a melylyel a török hatalom terjeszkedésének híre az olaszokat eltöltötte, kölcsönzött egészen sajátszerű érdeket. És valóban semmi sem lehetett volna alkalmasabb Mátyásnak, mint törökverő hősnek hatalmát és dicsőségét az olaszok szeme elé állítani, mint ezeknek a félelmes török harczosoknak látványa, a kikre addig máskép mint rémülettől gondolni sem tudtak olasz földön s a kik most íme, a magyar király hatalmától megfékezve, hódolva jöttek díszíteni egy olasz királyleány nászmenetét, a kit az a magyar király a maga trónjára emelt.


41. A NÁPOLYI CASTELLO NUOVO DIADALKAPÚJA.[421]


A küldöttség tagjait Mátyás bőkezűen ellátta pénzzel[422] és azonfölül kiosztásra szánt becses ajándékokkal is, hogy útjokban annál szívesebb fogadtatást biztosítson részökre. Velenczéből augusztus 5-ikén nagy bárkákon Ferrarába vonúltak, telve vágygyal az olasz föld látása után.[423] A ferrarai herczegnek nem kis gondot okozott annyi előkelő vendégnek megfelelő elhelyezése;[424] azonban hiányt bizonyára semmiben sem éreztek, sőt a zenekedvelő herczeg – kinek talán megtetszett a muzsikájok, külön 20 arany forintot fizetett a magyar küldöttség 13 trombitása részére.[425] Itt egyúttal Frangepán Bernardin, a herczeg rokonának fia, alkalmat talált Ercolétól ajánlást eszközölni ki Beatrixhoz, a calabriai herczeghez és Diomede Carafához, atyja, Frangepán István részére, ki a tőle elvett Zengget akarta volna e pártfogás segítségével Mátyástól visszanyerni.[426]

Ferrarán túl úgy látszik megoszlott a menet, mert a nápolyi király Sancio di Samudio nevű emberét küldte két gályával Argentába, Ferrara tengeri kikötőjébe, hogy a küldöttség főbbjeit egyrészt nagyobb biztonságuk, másrészt a szárazföldön uralkodó ragályos betegségek elkerülése végett hajóira fölvegye.[427] Hogy hányan és kik követték e meghívást, azt nem tudjuk, de Bonfin följegyzése nyomán[428] azt kell hinnünk, hogy a követség egy tekintélyes része a váradi püspök vezetése alatt a szárazföldön tovább haladva Urbinónak vette útját s ott Federigo herczeg vendégszeretetét élvezve, őt bámulatba ejtették a magukkal hozott ajándékokkal, melyek közül Mátyás történetírója különösen egy művészi kivitelű, drágakövekkel megrakott óriási sótartót s egy kagylókkal és ékkövekkel díszített, sárkányalakú arany kancsót ír le részletesen.

Valószínű, hogy a megoszlott csapat már csak Nápolyban egyesült ismét, mert az egykorú nápolyi krónika szerint «szeptember 7-ikén szombaton tizenhét (déli 11 1/2 órakor) vonúltak be Nápoly városába a felséges magyar király, Mátyás követei»;[429] azonban a királyi kamara számadókönyvei már augusztus hó 13-ikától kezdve tartalmaznak a nászünnepre érkezett magyarok ellátására vonatkozó utalványozásokat.[430] Szeptember második hetében Nápoly már méhkashoz hasonlított, melyben nemcsak a magyarok csapata, hanem a különböző országbeli követek, vendégek és a kíváncsi nép tarka, nyugtalan tömege várta türelmetlenül a koronázás és menyegző kettős, nagy ünnepének fölvirradását.


42. A NÁPOLYI CASTELLO NUOVO SZENT-BORBÁLÁRÓL NEVEZETT TEMPLOMÁNAK KAPÚJA.[431]

II.



A nászünnepélyek Nápolyban; a királyi család részvétele, a Beatrix dicsőítésére rendezett színjátékok; a koronázási és házasságkötési szertartás szeptember 15-ikén; ünnepi lovagtorna. Diomede Carafának Beatrix számára írt s jövő életére útmutatásúl szolgáló emlékirata. A nászmenet útitervének változása; Beatrix és kísérete szeptember 18-ikán – Róma mellőzésével – Manfredoniába veszik útjokat s ott mulatás után hajóra szállnak. Tengeri útjok viharok miatt kedvezőtlen; végre Chioggia közelében partra szállhatnak. A ferrarai herczegi pár előbb Corboléban, majd Ferrarában fogadja őket; Beatrix tiszteletére fényes ünnepélyeket rendeznek. Az Este-ház és a ferrarai udvari élet; Beatrix benső testvéri viszonya Eleonorához. A királyné öt napi időzés után elhagyja Ferrarát; Velenczében is fényesen fogadják és ünneplik; onnan a nászmenet – a török martalóczokat kerűlve – Karinthián át vonúl a Dráva felé. Az országhatáron, Pettaunál Mátyás anyja fogadja leendő menyét.

A nápolyi «újvár», a Castello Nuovo, melynek bástyái annyi ádáz támadással néztek szembe s melynek mély börtönei annyi szenvedés és kétségbeesés sóhaját hallották, 1476 szeptemberében vidám és zajos napokat látott. Ünneplő néppel teltek meg termei; az is, melyet a nagylelkű Alfonso építtetett húsz évvel előbb Ischia szikláiból vágott kövekből,[432] s az is, melyet csak nem rég Ferrante király megrendelésére látott el márványdíszszel udvari szobrásza Pietro di Martino.[433] Falai között fényes vendéglátásban részesültek a magyar király küldöttjei is, kiknek szállást egyes főurak, gazdag polgárok adtak, míg egy részök vendégfogadóban kapott elhelyezést; Calabria, Sicilia, Spanyolország és Göröghon váltakozva küldték boraikat a dúsan megrakott asztalokra.[434]

A királyi család összes tagjai egybegyűltek a Beatrix ünneplésére, csak a férjnél levő Eleonóra hiányzott és Federigo herczeg, a ki csak a következő hónapban térhetett vissza burgundi útjáról.[435] Az ünneplők között voltak Sessa és Rossano herczegének immár anyjukat vesztett leányai is,[436] kiknek a király nagybátyjuk volt ugyan, de a kiknek tudniok kellett azt is, hogy atyjok és testvérük az ünnepzajtól visszhangzó Castello börtönfenekén sínlődnek.[437]

Beatrixnak és a királyi családnak egyébiránt azok a napok némi ijedelmet és aggodalmat is okoztak. Értesülniök kellett a forradalmi merényletről, melyet Ferrarában szeptember elsején a Mantuában száműzetésben élő Niccolo d’Este, az elhúnyt Kionello őrgróf fia intézett nagybátyja, Ercole uralma ellen. Mialatt ez Belriguardo nevezetű nyaralójában időzött, Niccolo, kit valószínűleg az Ercole iránt ellenséges milánói herczeg és velenczei signoria bátorítottak e tettre, éjnek idején, öt hajón hozott csapattal váratlanúl betört a városba, s ellenállással nem találkozván, azt elfoglalta. A gyermekágyban levő Eleonóra és sógora Sigismondo alig tudtak a palotából a Castello Vecchióba átmenekülni, a hol biztonságban érezhették ugyan magukat, de élelmi szerekkel nem voltak ellátva. Szerencsére a pártütés visszhangra nem talált a város lakosságában, s Niccolo látva csalódását és félve Ercole visszatérésétől, sietve elmenekült; a ferraraiak azonban üldözőbe vették s elfogván, Ercole elé hozták, ki mindjárt első dühében lenyakaztatta unokaöcscsét s fölakasztatta a pártütőnek főbb híveit. A véres esemény után a herczeg – mintegy engesztelésül – fényes temetést és gyászünnepélyt rendezett a kivégzettnek.[438]

A nápolyi örömnapok alkalmával nem hiányzottak a kitüntetések sem. Ferrante király elsőként Frangepán Bernardin zenggi grófot, neje révén rokonát avatta föl a Mária-rendbe; később következett Henrik, münsterbergi herczeg, valamint Szentgyörgyi János és Péter grófok kitüntetése.[439]

Az ünnepélyek sorozatában az egykorú följegyzések megemlékeznek a Castello Nuovóban rendezett «Farsa allegoriche», vagyis alkalmi színjátékokról is. Az előadott darabok egyikének szövegét ismerjük, melyben egy isteni küldött szerepelt, ki jelenteni jött, hogy a mennyei hatalmak fölismervén Beatrix erényeit, három kísérőt adtak melléje, kik megkönnyítsék útját egész a túlvilágig; e kísérők: a Szépség, a Tisztesség és – Apolló; ezek egyenkint előléptek, hogy dicsérjék a herczegnő bájait és jeles tulajdonait. A «Szépség» magasztalja szőke fürtjeit, kellemes, nyílt homlokát, tekintetét, mely a paradicsom tükre s a szerelem fényét löveli, fejedelmi orrát, szemöldökét, arczának hajnalpiros rózsáit, hófehér fogsort mutató száját, melynek minden mondása édes zene, fehér nyakát és keblét, egész lényét, melyben oly állandó a kellem s az okosság, hogy boldog mindenki, ki szolgálhat neki.[440] Az ő születése – így folytatja – megelégedéssel töltötte el a napot, a holdat, a csillagokat, s az elemeket; róla beszélnek mindig a szépek körében, hozzá hasonlítható nincs a földön s a «Szépség»-nek mennyei boldogságot okoz neki kezet csókolhatni.

Ez után az áradozó dicshymnus után – a «Tisztesség» lépett elő s Beatrix erényeit a Lucreziáé, a Judithé, a Virginiáénak fölébe helyezte. Diana nem vadászhat többé, mert hogy, völgy, erdő és forrás mind telve van a Beatrix dicsőségével. Ő maga – a «Tisztesség» – Beatrixszal szemben nem méltó többé pártáját[441] viselni, s azt fölajánlja az ünnepeltnek. Apollo is leszállott az égből, kiváncsi volt látni, vajon a herczegkisasszony csakugyan oly dicső-e, minőnek híre mondta s még hírénél is dicsőbbnek találja. Ég, föld és tenger visszhangozza a dicséretét s hirdeti koronájának fényét, s Apollo, hódolata jeléül lantját nyújtja át neki, már nevénél fogva is boldog életet és boldog uralmat jósol jövőjéül, míg égi kísérői bájos énekökkel elmondják a királyi arának azt is, mily édes harmonia vár reá majd egykor a mennyországban.[442]


43. OLIVIERO CARAFA BÍBORNOK SÍREMLÉK-SZOBRA A NÁPOLYI DUOMO KRIPTÁJÁBAN.[443]


Nem szűnő ünneplések között végre fölvirradt a nagy nap; szeptember 15-ikére, vasárnapra volt a megbízás útján kötendő házasság egyházi megáldása s egyúttal Beatrixnak királynévá koronázása kitűzve. A megkoronázott Boldogasszonyról nevezett templom előtt elterülő nagy Piazza dell’ Incoronatán, a Castello Nuovo előtt, óriási emelvényt állítottak föl a szertartás czéljaira. Miután már egy ideig hullámzott az ünneplő nép Nápoly piaczain és utczáin, szólt a zene,[444] folytak a bajvívások és egyéb mutatványok a nép mulattatására, a Castellóból elindúlt a király, lóháton, teljes fejedelmi díszben, koronával a fején, követve országának nagyjaitól s egyéb kísérőktől, kik az egész úton külön erre az alkalomra vert ezüstpénzt szórtak a nép közé.[445] Utána csakhamar megjelent Beatrix herczegnő is,[446] kit az erre az alkalomra külön pápai legátusnak kinevezett Oliviero Carafa bíbornok, az ország püspökeitől kísérve, kézen fogva vezetett. Ez a bíbornok a Carafák nagy nápolyi családjából való volt, az előttünk már ismert Diomede unokaöcscse, 1458 óta – tehát már 28 éves korában – Nápoly érseke, 1467 óta a szent collegium tagja s egyik legragyogóbb alakja a IV. Sixtus udvarának; hazájában köztiszteletben álló tekintélyes, befolyásos és népszerű ember, e mellett mint jogász, theologus és régész jeles tudós is, ki bőkezűen támogatta az irodalmat és sok szegény ifjút képeztetett ki. Bokros egyháznagyi és államférfiúi érdemek szerzése után még a tengernagyi pálczát is kénytelen volt kezébe venni mint a törökök ellen elindított egyesült olasz hajóraj vezére.[447]

Miután a fényes gyülekezet a nép ezreinek örömrivalgása között elfoglalta a díszes emelvényt, előbb a mise és egyházi esketés következett, melynél Mátyás királyt unokatestvére, dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda képviselte; majd a koronázás szertartását teljesítette Carafa bíbornok s a jelenlevő magyar főurakban különös gondolatok támadhattak, mikor látták, hogy királyuk nejét Nápoly piaczán a nápolyi érsek egy, állítólag a pápától ajándékozott koronával[448] magyar királynévá koronázza. Hogy erről a szertartásról, mely valószínűleg összefüggött a nápolyi uralkodóktól önkényesen viselt magyar királyi czímmel, mit tartott Mátyás maga, azt Beatrixnak utóbb Székesfehérvárott a magyar közjognak megfelelően végbement koronázása legvilágosabban mutatta.[449]

A nyilvános ünnepély azonban még a koronázással sem ért véget. Következett még a lakoma s a nép megvendégelése, lovagtornák és jelképes fölvonulások, melyek sorában az e mutatványaikról egész Olaszországban ismert és kedvelt firenzeiek a Petrarca «hét diadalát» ábrázolták s végül tűzjáték világította meg az esthomályt.

A lovagtornák a Beatrix idejében Nápolyban úgy mint egyebütt is a legnépszerűbb látványosságot nyújtották, mely ép úgy szolgált az udvar s a nagyok hiúságának mint a nép kiváncsiságának s mulató kedvének kielégítésére. Nápolyban ily alkalmaknál az egész város ünnepelni látszott; a kereskedők legszebb és legértékesebb árúikat tették kirakataikba, a házakat szőnyegekkel, selyem és brokátszövetekkel díszítették föl azokban az utczákban, melyeken a fölvonúlás végbement; az emberek ünneplő ruhában jelentek meg, virágokkal kezeikben, melyek mindenféle illatot terjesztettek. Nápolyban csak az egyénenkinti, nem a csapatokban való bajvívás volt szokásos; három-négy lovag szerepelt benne, feltűnő és pompás fegyverzetben s ruházatban; ügyességük és gyakorlottságuk kizárt minden veszélyt, különben a fegyverek sem voltak olyanok, minőket komoly harczban használtak, vér tehát nem folyt, s a látványosság ebben az időben a félelmestől inkább a tréfáshoz közeledett. Nápoly tekintély volt e téren s mint a lóidomítást úgy a bajvívást is szinte mintaszerűnek tartották itt. Zene- és dobszó közt hirdették ki megelőzőleg a díjakat, melyekben rendesen nemcsak a legtöbb mérkőzésben győztes, hanem a legdaliásabb megjelenésű lovag is részesült; a győztest a következő lakománál is díszhelyre ültették s joga volt a legszebb hölgyeket megcsókolni.

A Beatrix saját testvérei: Alfonso a trónörökös s másik bátyja Federigo szintén részt vettek olykor az ily mérkőzésekben s ábrándos öltözéköknek, lovuk vértezetének és takaróinak, valamint kíséretöknek pompája mindent elhomályosított; csakúgy ragyogtak az aranytól s egyre-másra törték össze ellenfeleik lándzsáit. Ezek a lovagtornák is – melyeket az olaszok giostrának neveztek – a Piazza dell’ Incoronatán mentek végbe, mely fölé ilyenkor arany csillagokkal ékesített kék szövetből lengő födelet vontak s a viadal végezetével az emelvényen folyt le a lakoma, miközben czukorsüteményeket szórtak a nép közé.[450]

A koronázást követő napon nyújtotta át Beatrixnak atyai barátja, az öreg Diomede Carafa az ő saját kívánságára készített emlékiratot,[451] melynek egy, jelenleg a parmai könyvtárban őrzött, Colantonius Lentulustól fordított latin szövegét tartalmazó egykorú kézirati példánya valószínűleg a Beatrixé volt; e codex czímlapján kezdetleges miniatur-rajzban örökítette meg Joannes Marcus Cynicus az átadás jelenetét, a trónszerű széken ülő fiatal királynét s az előtte hódolva térdelő szerzőt, kinek czímere az Aragoniai ház jelvényei s Mátyás és Beatrix egyesített czímere mellett szintén a czímlap ékességeül szolgál, míg az első lapon a fiatal királyné éremképe látható.[452]

Az emlékirat tartalma[453] rendkívül jellemző nemcsak a szerző sok tapasztalaton leszűrődött életbölcsességére s a korviszonyokra, hanem arra a fölfogásra nézve is, melyet a nápolyi udvarban a Beatrix személyéről, valamint házasságáról s magyarországi szerepéről tápláltak, s a melyet, ha a fiatal királyné az öreg Carafa tanácsaihoz híven a gyakorlatban is követett volna, talán életpályája sok tekintetben másként alakúl vala.

E jelentőségére való tekintettel nem mellőzhetjük a «Memoriale» tartalmának beható ismertetését.


44. LOVAGTORNA A XV. SZÁZADBAN.
René király «Livre de tournois»-ja nyomán a «Napoli Nobilissima» folyóiratban közölt metszet után.[454]


A bevezetésben a szerző Beatrix utasítására hivatkozik, melyet ő, mint urának és a királyi háznak engedelmességhez szokott híve, készségesen teljesít, bár érzi a föladat nehézségeit s másrészt úgy véli, hogy megbízójának az ő tanácsaira szüksége nincs is.

Az első, a mit az emlékirat szerzője a magyar királynénak szívére köt, az istenfélelem, annak szem előtt tartása, hogy az egész födi élet «hiúságok hiúsága», s hogy ezért földi életünk alatt túlvilági üdvösségünket kell munkálnunk, oly istenfélelem által, mely a vallás buzgó gyakorlásában is megnyilatkozik; szükséges ez kiváltképen a királyoknál és királynéknál; mert az ő cselekedeteik és mulasztásaik után sokan indúlnak, s míg ilyenképen vallásos életök a példaadás erejénél fogva mások lelki üdvének is előmozdítására szolgál, mulasztásuk mások lelki érdekét is károsítja s így annál nagyobb felelősséggel jár.

Ajánlja Beatrixnak, hogy elutazása előtt beszéljen atyjával, mondjon neki köszönetet minden jóért, miben részesítette, s kérje, hogy emlékezzék meg róla szeretettel távollétében is; kérjen bocsánatot tőle mindenért, a mivel neki netán kedvetlenséget okozott, s térdre borúlva kérje ki áldását, egyúttal kegyeibe ajánlva mindazokat, kik neki, Beatrixnak, szolgálatokat teljesítettek. A végbúcsúnál kísértse meg atyjának kezét és lábát is megcsókolni.

Bátyjától, a herczegtől ne csak megemlékezést kérjen, de azt is, hogy pártfogója, szószólója legyen atyjoknál, a királynál, többi testvéreit pedig buzdítsa engedelmességre úgy atyjok mint bátyjuk iránt.

Az országbáróknak, udvari embereknek és nemes hölgyeknek mondjon köszönetet a neki megadott tiszteletért, kérje őket, hogy koronkint keressék föl leveleikkel, az ajándékokat, melyeket bizonyára adni fognak, fogadja, tekintet nélkül értékökre, egyforma szívességgel, és ne fukarkodjék a jó szóval, mert aranyat és ezüstöt nem adhat mindenkinek, de jó szót annál könnyebben.

Útközben ne mulaszsza el a főtemplomok látogatását; ez jó benyomást fog tenni az őt kísérő magyarokra is. Kíséretével igyekezzék az utazás alatt behatóan megismerkedni; lesz módja hol egyiket, hol másikat vonni társalgásba, s méltóságának sérelme nélkül mindenki iránt figyelmet mutatni, különösen azokkal, kiket a király is tanácsadóiúl rendelt, megértetvén, hogy meghallgatásuk nélkül semmit sem kíván tenni. Mert meg kell gondolnia, hogy királyi férje már az utazás folyamában is tudósításokat fog kapni s az első benyomást megdönteni mindig bajos. Ezért igyekezzék környezetével szemben jó kedvet mutatni; a nagyoknak kötelességök, hogy az őket környezőknél valóban nagyobbak legyenek s szeszélyeik fölött uralkodni tudjanak.

Azok iránt, kik őt útjának különböző állomásain üdvözlik, mutasson érdemök szerinti figyelmet; ne feledje el, hogy a megtiszteltetés, mely őt éri, nagy részben atyjának és férjének szól, s inkább vétsünk túlságos mint túlkevés udvariassággal. Kísérete körében tartson rendet, ne tűrje, hogy vendéglátóikat fölösleges dolgokkal zaklassák, vagy hogy valahol valamivel tartozásban maradjanak. Hölgyei közt is tartson fegyelmet, legyenek vigyázatosak és tartózkodók a férfiakkal való érintkezésben, mert «a magyarok féltékeny természetűek».

Ha Rómában fog időzni, ott vigyázzon minden szavára; tartsa szem előtt, hogy a bíbornokokat oly tisztelet illeti meg, mint a királyokat, azonkívül ott sok oly emberrel jöhet össze, ki kevesebb jelentőséggel látszik bírni, mint a mennyi az értéke s mindent mit ott tesz, följegyeznek és világgá kürtölnek. Ottani idejét fordítsa inkább Róma szent helyeinek megtekintésére, mintsem mulatságokra, mert a mit ott lát, azt sehol másutt föltalálni nem fogja.

A pápa ő Szentségéhez intézzen kis beszédet, melyben fejezze ki, hogy benne nemcsak szent atyját, de atyja és férje barátját is tiszteli; kérje áldását s hogy választása szerinti lelki atyát küldjön, és ajánlja neki férjét, kit nem fog megszűnni a kereszténység ügyének támogatására buzdítani.

Ferrarába érve, nővérével Eleonórával ne éreztesse, hogy mint királyné fölötte áll a herczegnének; tisztelje nénjét mint anyját s értesse meg ezt magyar kísérőivel is.

Útja állomáshelyein az indulás idejét úgy tűzze ki mindig, hogy akkor valóban indulásra kész legyen s inkább maga várjon, mintsem másokat várasson; mert a kényszerű várakozás elégedetlenséget kelt és zúgolódásra indít; a mi ajándékot kap útközben, azt oszsza meg mindig magyarjaival, s ha valamelyiket baj éri, azon igyekezzék segíteni, vagy ha nem segíthet, legalább mutasson részvétet; ha valamelyik megbetegszik, azt látogassa meg, vagy legalább tudakozódjék hogylétéről. Titkárát pedig bízza meg, hogy értesítse sűrűn úgy férjét, mint királyi atyját útján való előhaladásáról.

Itáliát elhagyva a német birodalom területére fog lépni, a hol meg kell emlékeznie róla, hogy a császár rokona,[455] s örömét kell kifejeznie mindazok fölött, a miket útjában látni, tapasztalni alkalma nyílik.


45. BEATRIX LAKODALMA ALKALMÁRA VERT EZÜSTGARAS (I.)
(Bécsi udvari múzeum.)[456]


Megeshetik, hogy férje álruhában, fölismerhetetlenül fog elébe jönni, ezért vigyázzon minden találkozásra, s mutatkozzék elmésnek; ha pedig fölismerné a királyt, titkolja el mindaddig, míg ez maga megismertetni nem akar, azután rögtön szálljon le lováról, adja meg neki a kellő tiszteletet, de ne engedje meg, hogy egyebet érintsen, mint kezét.

Írjon útjáról gyakran anyósának is, kifejezve vágyát őt láthatni, s ha – a mi valószínű – elébe jön, mutasson sok szeretetet iránta; mert rá mint közvetítőre lesz szüksége, férjével szemben; sok dolgok vannak ugyanis, melyeket férjének maga el nem mondhat, s a bizalom, melyet az ő anyja iránt mutat, neki is tetszeni fog, még inkább, ha anyósát arra kéri, legyen valódi anyja s tanácsadója mindenben, a mivel férje tetszését megnyerheti. Mert férje megelégedését elérni: ez a fődolog, és nem mindig oly könnyű a férj iránti kötelességeknek, mint a szülők irántiaknak megfelelni. Mutasson ezért igyekezetet férje természetének megismerésére, s kérdezze ki ez iránt már útitársait is.

Férjével való első találkozása kétségkívül zavarba fogja ejteni, a mit nem is szükséges titkolnia; legyen inkább hallgatag, feleljen csak, ha férje kérdezi, «mert a beszédes asszonyt szeretjük mindenütt – csak nem a saját házunkban».[457] Férje iránt mutassa a legnagyobb tiszteletet, még ha tiltakozik is ellene, mégis tetszeni fog neki; jelenlétében sohase üljön, a míg ő maga le nem ül, vagy üléssel nem kínálja; ne is beszéljen sokat, mikor ő jelen van s mások előtt ne bizalmaskodjék vele.

Kérje férjét, hogy saját választása szerinti férfiakat és nőket rendeljen ki királynéi udvarába, s ne kövesse azoknak a nőknek rossz példáját, a kik idegenkednek mindenkitől, kiről tudják, hogy férjök szeretetét és bizalmát bírja; ellenkezőleg, legyen bizalommal és szeretettel irántok férje kedvéért, mert az asszonynak a maga természetét a férjeé szerint kell átalakítania. Kérjen anyósától tanácsot arra nézve is, hogy viselkedjék férje távollétében az országnagyokkal és a kérelmező alattvalókkal szemben? a királytól pedig kérjen bocsánatot azért, a mit talán eleinte tájékozatlanságból kedve ellenére találna tenni és hálálja meg neki, hogy hazájából hozott embereit szolgálatában megtartani engedte; ezekre is szükség lesz, mert a mint más a viszony atya és leány s férj és feleség között, úgy más azoknak a hűsége, kik magukat atyja s azoké, kik magukat férje szolgáinak tekintik.


46. BEATRIX LAKODALMA ALKALMÁRA VERT EZÜSTGARAS (II.)
(Bécsi udvari múzeum.)


Azzal, a mit férje udvartartására szán, gazdálkodjék jól, hogy semmiben hiányt ne szenvedjen, de zavarba se jusson; tartson akarata lépést anyagi képességével és jegyezze meg magának, hogy «inkább hagyjuk vagyonunkat halálunk után ellenségünkre, mintsem hogy életünkben tőle valamit kérnünk kelljen», és hogy «több tiszteletben részesül a posztóba öltözött király, mint az olyan, a ki aranyos ruhában jár, de tartozásait kifizetni nem tudja».

«A felől pedig – így folytatja a jó Diomede – biztosíthatom Felségedet, hogy mindaddig sok vesződése lesz, míg a magyarok nyelvét meg nem tanúlja, úgy férje iránti tekintetből, mint azért, hogy beszélhessen a néppel s főkép a tisztelegni jövő hölgyekkel; ezért keressen már útközben valakit, kitől tanúlhat, s majd megtanúl jobban is azoktól a nőktől, kiket a király szolgálatára fog rendelni.»

Tovább arra inti az emlékirat Beatrixot, hogy az ajándékokat, melyeket kapni fog, ajánlja föl mindig férjének; az vagy elfogadja, vagy visszaajándékozza, az egyik esetben bírni fogja az ajándékot is, férje megelégedését is, a másik esetben oly valamit fog nélkülözni, a minek birtokát férjének vágya utána úgyis megkeserítené. Már pedig neki férjével kell élnie és halnia, s együttélésök biztos alapja csak az lehet, ha férje az ő lelkét is úgy megszereti, a mint testét bizonyára szeretni fogja. Mutasson ezért ő is megelégedést házasságában és ne feledje, hogy ha ő talán találhatott volna férjül más királyt is, férje is választhatott volna magának más királynét. Halljon meg mindent, a mi jót mondanak uráról, semmit abból, a mit rosszakarói híresztelnek, és ne feledje, hogy embert úgy mint állatot könnyebb észszel, mint erővel meghódítani. Hízelgőjévé nem akar válni az öreg harczos, de figyelmezteti a királynét, hogy a gondviselés gazdagon áldotta meg a szív és érzelem ama kincseivel, a melyeket elkölteni nem lehet; ezeket jól értékesítve, istenfélelemben, férje iránti szeretetben és engedelmességben élve, maga is elégedett lesz, – a mennyire a földön megelégedés található. És ne higyje, hogy van élő ember, a ki mindazt bírja, a mit bírni szeretne; de hát nem is ez a föld a mi életünk czélja, hanem az, hogy itteni cselekedeteinkkel kiérdemeljük ama másik élet üdvét.

Az emlékirat utolsó szakasza tanácsokat tartalmaz arra nézve, hogy Beatrix majdan új hazájából kikkel levelezzen s kikkel váltson koronkint ajándékokat, mindig figyelemmel arra, hogy mások szeretetét és becsülését látva, a magyarok is, mind jobban szeressék és becsüljék őt.[458]

A mi Diomede Carafának ebben az iratában a legközelebb következett események szempontjából mindjárt szembe ötlik, az az, hogy a «Memoriale» részletes utasításokat tartalmaz Beatrixnak Rómában, a pápával és a bíbornokokkal szemben követendő magatartására nézve, holott tudjuk, hogy a királyné nászkíséretével nem Rómának vette útját, hanem nápolyi területről mindjárt hajóra szállva csak a ferrarai tartományban lépett ismét szárazföldre. Kétségtelen ennélfogva, hogy mikor az emlékirat készült, még római út volt tervezve, s úgyszólván csak az utolsó napokban változott meg a terv. Ezt bizonyítja egy szeptember 4-ikéről keltezett s Ferrarába küldött nápolyi követjelentés is, mely ujdonságként közli, miszerint elhatározták, hogy a magyar királyné tengeren menjen Ferrarába s hogy Manfredoniában fog hajóra szállni.»[459] Úgy az eredeti tervnek, mint a változásnak magyarázatát is könnyű megtalálni.


47. A DIOMEDE CARAFA-CODEX CZÍMLAPJA.[460]


Ha már az Eleonóra férjhezmenetele idejében megokoltnak látszott a fejedelmi ara római fényes fogadtatásában a pápa és a nápolyi király közötti szövetséges és baráti viszony csattanós bizonyítékát szolgáltatni, még több ok szólt e mellett a jelen esetben, midőn a római curia előzékenysége és szívélyessége egyúttal a kereszténység ügye közül oly kiválóan érdemesült s a pápával szintén a legbarátságosabb egyetértésben élő magyar király iránti figyelem nyilvánítása lett volna. Az iránt sem lehet kételyünk, hogy a becsvágyó és pompaszerető Beatrix képzeletét nénje római időzésének emlékezete nyugodni nem hagyta, s ő annál inkább tartott igényt rá, hogy azt maga is átélje, minthogy ő királyné volt, nővére pedig csak herczegné.

Hogy mindezek daczára a véglegesen megállapított útiterv mellőzte Rómát s a többi olasz szárazföldet is egészen Ferraráig, annak lehet, hogy közvetetlen oka a pestisjárvány volt, mely miatt tudjuk, hogy a magyar küldöttség egy részét is hajóra szállították s a mely a pápát is arra kényszerítette, hogy előbb Viterbóba, majd Foligno hegyes vidékére meneküljön a római nyár elől, s e nyaralásról csak október 23-ikán térjen vissza Rómába,[461] úgy hogy a nápolyi násznép útrakelésekor ő maga tényleg nem is volt Rómában. De nincs kizárva az sem, hogy épen az a körülmény, mely oly kecsegtetővé tette a Beatrix szemében az első útitervet, hozzájárúlt annak megdöntéséhez. Pietro Riario bíbornok, a ki az Eleonóra ünnepélyeit rendezte, már nem élt, az ő akkori pazarlása méltó visszatetszést is keltett, s most a római curiának csak kettő között volt választása: vagy ismét az akkori hibába esni, vagy kisebb pompával fogadni most a magyar királynét, mint akkor a ferrarai herczegnőt. Lehetséges tehát, hogy a pápa maga tért ki a kényes helyzet elől, kiszabadítva abból a többi középolaszországi városokat is, melyek nem vonhatták volna ki magukat Róma példájának következményei alól s az ily tömeges vendéglátások terhét csak nagyon is érezhették.

Szeptember 18-ikára volt Beatrixnak és kíséretének elutazása Nápolyból kitűzve.[462] Megelőzőleg bizonynyal buzgó imádságot végzett a Castello Nuovo Santa Barbaráról nevezett vártemplomában, mely leánykora ájtatoskodásainak színhelye volt és a San Gennaro Dómjában, a hová Diomede Carafa utasította; érzékeny búcsút vett, – ha Mátyás egykorú történetírójának hitelt adhatunk, – a királyi vár falaitól, ajtóitól, ősei képeitől, legérzékenyebbet atyjától, kit «nagy szeretete a távozó iránt majdnem megölt,» mert «élete legfőbb gyönyörétől» kellett megválnia.[463] És elbúcsúzott Beatrix Nápoly népétől is: koronával a fején, kísérve atyjától és az ország báróitól, meglátogatta Nápoly összes kerületeinek főpiaczait,[464] még egyszer körülhordozva szemeit a szép városon, annak élénk, vidám népén és viruló vidékén, mielőtt elhagyta volna e tájat, hogy elköltözzék abba a távoli, idegen világba, a mely felé annyi büszke remény vonzotta s a mely felől annyi ismeretlen veszély ijeszthette és a honnan nem tudhatta: lesz-e valaha és milyen visszatérés?

El volt határozva, hogy Beatrixot öcscse Francesco is elkíséri Magyarországba; állítólag Mátyás király élénken nyilvánított kívánatának megfelelően.[465] Ez a herczeg akkor tizenötéves volt, nála idősebb nővéréhez, mintegy anyja helyetteséhez, melegen ragaszkodott;[466] magyarhoni útja bizonyos tekintetben nevelésének befejezéseül volt szolgálandó, a mennyiben Mátyás mellett mindenesetre bő alkalma nyílhatott magát a hadtudományokban kiképezni s a katonai életre edzeni; legalább erre buzdította Diomede Carafa a számára írt külön emlékiratban.[467] Kívüle a királynét Nápolyból magyarországi útjának legalább egy részén elkísérték Andria herczege, Sora herczegnéje, Terranuova grófja nejével, Montorio grófja nejével, Tommaso Filomarino, bizonyos Madonna Laura di Messer Antonio da Bologna, és számos nemes úr s hölgy háromszázötven lóval. Ezekhez csatlakozott a magyar kíséret.[468]

Beneventón át Manfredoniáig, vagyis a tengerig vele ment bátyja, a calabriai herczeg is, a ki ott búcsúzott el tőle s onnan küldte követe kezeihez szerencsekívánatait Mátyás és a megérkezendő Beatrix számára s ajánlását a magyar főpapokhoz és főurakhoz.[469] Vele volt neje Ippolita és fia Fernandino, valamint öcscse Giovanni,[470] s valószínűleg csak idáig csatlakozott a menethez egy másik Alfonso is, a király természetes fia s Beatrix törvénytelen testvére, kit egy ferrarai követjelentés említ a kísérők között.[471]

Manfredonia akkoriban a nápolyi birodalomnak fontos kikötővárosa volt; fekvése szerint ma is legkedvezőbb pontja annak a róla nevezett öbölnek, melyet az Adriai-tenger Apulia felső részében, nem messze Foggiától s a Monte Gargano kinyúló hegyfokától délre formál, de ennek ellenére most a teljes elhagyatottság, hátramaradás és pangás képét nyújtja. A várost a Hohenstaufen Manfred király alapította a XIII. században, nem messze attól a helytől, melyen a görög-római korszakban a virágzó s később földrengéstől elpusztított Sipontum állott. A tengerig kinyúló, kerek bástyáktól védett négyszögű várát még az Anjouk építették, de az Aragoniaiak is megerősítették s körfalán rajtahagyták czímeröket; sánczárkának falait most füge- és opuncziabokrok födik.[472] Ebben a várban mulatott Beatrix olasz és magyar kísérőivel, mielőtt elhagyta volna atyja birodalmát, s itt eszébe juthatott, hogy ugyanebben a kikötőben lépett először olasz földre a dicsőséges Mária nápolyi királyné, a ki abból az országból jött, melybe most ő volt menendő.[473]


48. MANFREDONIA VÁRA.[474]


Az út Nápolytól a tengerig s az időzés a kies fekvésű kikötővárosban aránylag soká tarthatott, mert Beatrix csak október 2-ikán szállott kíséretével hajóra, a nápolyi király négy gályájával és egyéb kisebb hajókkal indúlva el magyarországi útjára.[475]

Tengeri útjok nem volt szerencsés; viharok miatt majdnem két hétig vergődött a szétszórt hajóraj a hullámokon,[476] végre október 13-ikáról 14-ikére éjjel Chioggia közelében partra szállhattak s a Po melletti Corbolában, hol elhelyezésökről fényesen gondoskodott a ferrarai udvar, a fáradalmak és izgalmak után kissé megpihenve, harmadnapra bevonúlhattak Ferrarába. Ercole és Eleonóra már október 5-ike óta várták őket éjjel-nappal nyergelt lovakkal s földíszített hajókkal; aggodalmaktól gyötörve a Po-torkolat egész környékén kerestették már a nápolyi gályákat s midőn végre hírt vettek kikötésökről, a herczegné maga sietett húga üdvözlésére, még mielőtt az székvárosukba érkezett volna.[477]

Ferrarában már hónapok óta folytak az előkészületek is a fogadtatásra. Velenczéből hozatott a herczeg drága szöveteket palotája földíszítésére s szeptember végén érintették Ferrarát a magyar király küldöttei is, kik viszont Firenzéből szállítottak – Mátyás ajánlásával ellátva – díszes szövetneműeket és drágaságokat Magyarországba az ottani nászünnepélyeknél leendő használat végett.[478]

A nászmenet bevonúlása Ferrarába október 16-ikán, szerdai napon, a vecsernye után, délesti 4 óra tájban ment végbe nagy ünnepélyességgel, a Porta San Biagión keresztül. A herczeg egész udvarától s a nemesektől lóháton kísérve a városon kívül fogadta a királynét s aranybrokátból készült baldachin alatt vezette be felséges vendégét trombita- és dobszó mellett fényesen díszített palotájába.[479] Beatrix magyar és nápolyi kísérete Ferrarába érkeztekor okvetlenül meghaladta a 800 főt.[480]

A palota, melyben a herczegi család az átutazó királynét fogadta, az a Palazzo del Cortile volt, melyben Ercole később is lakott, s a mely a Duomo homlokzatával szemben terült el, összeköttetésben a nagy, tornyos Castello Vecchióval, melybe Eleonóra a kevéssel előbb lezajlott lázadási kísérlet alkalmával menekült. Legnagyobb díszt ennek a palotának a Castello felé néző nagy termében fejtettek ki s az ehhez csatlakozó szobák voltak a királyné, a nápolyi királyi herczeg s közvetetlen kíséretök lakosztályaúl berendezve. Karmazsin vörös bársony, új-selyem és finom gyapjúszövet szolgáltak kárpitokúl, függönyökűl; lándzsák emelték, díszes zsinegek húzták redőbe a függönyöket; a padlót, az asztalokat szőnyegek borították, a fabútor nagy része berakott művekkel s czímerekkel volt ékesítve; a herczegiek mellett díszítésül szolgált «idegen czímerek» nyilván a magyar király s a királyné jelvényei voltak. A fakárpitokat sok helyen czímeres fűzérek s festett vagy szövött képek borították: férfiak és nők alakjai gyalog és lóháton, zöldelő gyümölcsfák, továbbá – vonatkozással az uralkodó herczeg nevére, – Hercules hőstettei, egy helyen pedig «a rózsa regényének», a troubadur-költészetből ismeretes jelenetei. Az előkelőbb vendégek szállása már augusztusban ki volt jelölve s a ferrarai főurak saját lakásuk díszéből bocsátottak egyet-mást a herczeg rendelkezésére, hogy azzal palotáját a magyar királyné fogadtatására fölékesítse.[481]


49. UDVARI ÉLET FERRARÁBAN A XV. SZÁZADBAN.
(Franc. Cossa falfestménye a ferrarai Palazzo Schifanojában.)[482]


A magyar királynénak és a magyar uraknak megszállása Ferrarában föleleveníthette az emlékét annak, hogy erről a helyről is került egy fejedelmi hajadon a magyar trónra, kinek ivadéka királylyá is lett,[483] hogy tehát az Esték már az Árpádokkal voltak rokonságban. Az ő büszke házuk egyébiránt költőinek dalai szerint Trojában kereste eredetét[484] s a Nápolyban mythosi háttérhez szokott Beatrix a Po vidékén is találhatott vonatkozásokat a Phaeton bukására.[485]

Bár a ferrarai herczegi család történetét sok véres viszály és bűn emléke sötétíthette el, az abban az időben oly fényben ragyogott, hogy udvarát némely történetíró az Augustuséval, X. Leoéval s Lorenzo de’ Mediciével hasonlítja össze.[486] Ercole saját személyére nézve nem bírt magasabb műveltséggel, de mint tapasztalt, okos, higgadt uralkodó, erős kézzel és jól tudott kormányozni, s az irodalomért és művészetekért nemcsak a kor divatja kedvéért, hanem saját hajlamánál fogva is sokat tett. Székvárosát megnagyobbította s megszépítette, hatalmas közkerttel is díszítvén azt. Folyók szabályozásával, mocsarak lecsapolásával a földművelést is előbbre vitte, az építészet pedig paloták, templomok, kolostorok alkotása által nyert lendületet. Szerette az írókat is, szívesen dicsőíttette magát általok; Bojardo, Collenuccio, Leoniceno, Guarino, Tebaldeo nevei irodalmi téren is fényt kölcsönöznek az Ercole korszakának, s nem kevésbé híresek voltak zenészei, különösen udvari zenekarának hegedűsei.[487] Ha tehát a múzsák cultusában Ferrara bizonyos tekintetben fölülhaladta Nápolyt, fényűzés, elpuhúltság, élvezetvágy és feslettség dolgában legalább is nem állott mögötte, mint azt Ariosto életteljes vígjátékai világosan elárúlják.[488]

E fényes udvar és virágzó város ünnepi zaja közepett ölelhette Beatrix egyetlen nővérét, Eleonórát, kit férjhezmenetele óta nem látott s ki azóta már három gyermek anyjává lett; ezek egyike a Beatrix saját nevét viselte,[489] a legifjabbik, a herczegi trón örököse, akkor még csak néhány hónapos csecsemő volt. De a fejedelmek terhes kötelességei, melyekhez az ünneplés és ünnepeltetés is hozzátartozik, aligha juttattak sok időt a két nővér bizalmas beszélgetésére. Az az öt nap, melyet Beatrix Ferrarában töltött, zajos és változatos ünnepélyek között folyt le, melyeket Ercole herczeg különben is kedvelt, s melyeknek czélja ezúttal épen annak az örömnek a kifejezése volt, a mit Ferrara uralkodó-háza és népe a herczegnő testvérének a magyar trónra emelkedése miatt éreztek. Az ünnepélyek mindenféle mulattató előadásokat és mutatványokat öleltek föl, melyek főkép a herczegi palotában folytak le s arról tanuskodhattak, hogy az Esték ferrarai udvara már abban az időben nagy tökélyre fejlesztette a mindenféle versenyek és harczjátékok mellett nemcsak a zene-, hanem a színművészetet is. Itt már Ercole idejében állandó színház volt keletkezőben, s itt honosodott meg először a balett, mint a színielőadások járuléka és itt történtek az első kísérletek, a régi classikusok színműveinek – nevezetesen Plautus Menächmijének – színrehozására.[490] Beatrix tehát sokat láthatott, hallhatott itt, a mit majdan a saját udvarában is meghonosítani iparkodott, ez is egy eleme lévén annak az élénk szellemi összeköttetésnek, mely közte és a ferrarai udvar között létrejött.


50. VELENCZE A XVI. SZÁZADBAN.[491]

Mert, hogy ez a találkozás mily szorosra fűzte a kapcsot a két testvér között, azt a következett évek s mindaz, a mit Beatrix az Este-házért a maga népszerűsége rovására is tett Magyarországon, eléggé igazolták.

Mikor Beatrix október 21-ikén elhagyta Ferrarát, nem sejthette, hogy nővérének utolsó Isten-hozzád-ot mond. Sógora, Ercole herczeg, Christoforo de’ Bianchi lovagot adta mellé kísérőül, egyúttal magyarországi követéül s képviselőjeül a menyegzőn.[492] Legközelebbi állomáshelyül Rovigo szolgált, a hol még a ferrarai herczeg gondoskodott a fejedelmi ara s kísérete ellátásáról;[493] innen azonban a tenger irányában Anguillárának s onnan Chioggiának vették útjokat valószínűleg azért, mert a nápolyi hajók ott vártak a málha egy részével. Itt már velenczei területet érintvén a nászkíséret, a köztársaság 20 nobilit küldött ide a királyné üdvözlésére; mint legközelebbi állomáson, Malamoccóban negyven tagú küldöttség fogadta Beatrixot, s San Clemente mellett már maga a Doge, Andrea Vendramin jött elébe, az aranyos Bucintoron, hölgyektől is kísérve.[494] Bonfin megemlékszik az ékes beszédről, melylyel Beatrix Velencze tanácsának üdvözlésére válaszolva, olaszokat és magyarokat egyaránt bámulatra ragadott,[495] s a Signoria levéltárának lapjai tanuskodnak a bőkezű, de a mellett körültekintő s a fölösleges pazarlástól óvakodó ellátásról, melyben a magyar királyné nagyszámú kísérőivel velenczei területen részesült.[496]

Október 29-ikén utazott Beatrix kíséretével tovább és pedig – végkép megválva most már a nápolyi hajórajtól – legközelebb Trevisóba[497] s onnan a friauli havasok felé. Egykorú közlések szerint a magyar határszélre érkeztekor a kíséretben szekerek nem voltak, csak hátas lovak és teherhordó állatok.[498] Habár abban az időben nagyobb utazásoknál társzekerek használatosak voltak,[499] lehetséges, hogy a havasi utakon a málhát lovak vagy öszvérek hátára rakva kellett átszállítani. Novemberben Villachban látjuk a nászmenetet fölbukkanni, a hol különösen a lovak ellátása okozott sok gondot,[500] s így bizonyosnak látszik, hogy a nászmenet útjáúl olasz földről a német birodalomba ugyanazok a hegyszorosok szolgáltak, melyeken át most az Udine-pontebbai út- és vasútvonal visz, s hogy nem érintették Istriát, melyet Bonfin említ.[501] Az útirány e választását a törököktől való félelem okozhatta, kik abban az időben is, úgy mint más években, portyázó csapatokat küldtek Dalmáczián és Horvátországon át a szomszédos tartományokba, ezúttal, mint látszott, azzal a czélzattal is, hogy a fejedelmi arának és kíséretének foglyúl ejtésével egészen rendkívüli zsákmány birtokába jussanak. Garázdálkodásuk nyomaival stájer földön találkozhattak is a jövevények. Szomorú látvány volt az, mely az új hazája felé a török martalóczok nyomán közeledő királyné előtt föltárúlt: elhamvasztott templomok, földúlt falvak, temetetlen holttestek a merre csak nézett. Kénytelen volt meglassítani utazását s mindig a magyar küldöttek tanácsával élve, sok helyen megállapodni s bevárni, míg előreküldött csapatok elhárítottak minden akadályt s veszélyt útjából.[502]


51. ANDREA VENDRAMIN DOGE SÍREMLÉKE A VELENCZEI GIOVANNI E PAOLO-TEMPLOMBAN.[503]


Végre Stiria és Szlavonia határán, Pettau dombra épült váránál, mely a Drávára néz le, volt oly találkozása, mely lelkét fölvidíthatta; Mátyás édesanyja, a nagy Hunyadi János özvegye, az öreg Szilágyi Erzsébet akart az első lenni, ki fia leendő hitvesét megpillantja. Kísérve alsó-lendvai Bánfi Miklós pozsonyi gróftól s a király főpinczemesterétől, kit már nápolyi követjárása óta ismert Beatrix, udvarhölgyeivel és húsz előkelő magyar hajadonnal jött menyét üdvözölni s Székesfehérvárott várakozó fiához vezetni.[504] A magyar matróna, a ki hősnek neje és hősnek anyja volt, dobogó keblére ölelte a finomúlt nyugati műveltség minden csábjai közt fölnevelkedett olasz királyleányt és ebben az ölelésben két nemzet érzelemvilága látszott egy perczre egymásba olvadni, melyeknek ki nem egyenlített ellentétei és harczai tették azután küzdelmessé és viszontagságossá a Beatrix életét Magyarországon.


52. UTAZÁS A XV. SZÁZADBAN.[505]



53. PETTAU A DRÁVA MELLETT.[506]

III.



Beatrix magyar földön; lelkesen fogadják; a fogatok pompája; a földet nagy hó borítja. Mátyás fényes lakodalmat kívánván rendezni, az uralkodókat is meghívta, de egyik sem jött el személyesen. Deczember 10-ikén Székesfehérvár mellett fogadja a király aráját; az üdvözlés és bevonulás; a koronázási ünnepélyek Székesfehérvárott. Beatrix kíséretében van öcscse, Francesco nápolyi herczeg is, ki hosszabb ideig Magyarországon marad, s nagyszámú olasz előkelőségek. Deczember 16-ikán a násznép bevonúl Budára; itteni fogadtatása, a királyi pár megjelenésének fénye. A szerencsekívánatok fogadása, lakoma és táncz a királyi várban. Az esküvő deczember 22-ikén; Veronai Gábor egri püspök végzi az esketést; az ünnepélyek zaját Pongrácz János vajda hirtelen halála s temetése szakítja meg; a násznép csak 1477 vízkeresztje táján oszlik szét. Galeazzo Maria milanói herczeg meggyilkolásának híre és benyomása.

Beatrix tehát magyar földre lépett és a havas, hideg világban, mely a délről érkezőt körülfogta, melegen dobogó szívek vártak reá. Minden jel arra mutat, hogy a királyi arát általános rokonszenv s örömmel és reményekkel teljes várakozás fogadta.[507] Az ország határától kezdve a magasan álló hó ellenére, melyben utat kellett vájni, «nemesek, pórok örömzajjal elébe siettek, mint hajdan őseik, mikoron a délczeg urak Buzillát Apuliából Kálmánhoz kísérték».[508] Nemcsak királyné, királyok is kerültek már Magyarország trónjára abból az országból; annak a nagy Lajosnak a családja is onnan származott, kinek uralkodása elég dicső volt arra, hogy feledtesse a nápolyiak és magyarok közötti sűrű vonatkozásoknak egynémely, vérengző pártoskodásokhoz fűződő sötét emlékét. A Beatrix név is ismerős hangzású lehetett a magyaroknak, két királyné viselte már előbb: a II. András harmadik felesége, Aldobrandino d’Este leánya, kinek István fiától s Tommasina Morosinitől született unokája, III. András lett az utolsó Árpád-házi király; és a Róbert Károly második neje, VII. Henrik német-római császár leánya.[509] Mátyás, ha még nem is hatalmának, de népszerűségének – mondhatni – delelőpontján állott akkor; még el nem merülve a nyugateurópai politikai törekvések útvesztőjébe, nemzeti király volt a szó teljes értelmében, mindenkép hivatott egy nemzeti dynastia alapítására s így saját vágyának egyesült népének az az óhajtása, hogy kötendő frigye házának jövőjét is szilárd alapokra helyezze. Emberi számítás szerint miért ne lehetett volna e remény teljesülését elvárni attól az arától, kinek személyében egy régi, büszke királyi nemzetség előkelősége a viruló ifjúság minden bájával egyesült?

Kissé érthetetlennek látszik, miért kellett a Mátyás és Beatrix menyegzőjének idejét az évszakokra való minden tekintet nélkül megállapítani? A magyar király küldöttségének a legnagyobb nyári melegben kellett Nápoly vidékére leszállania, miközben a hőségnek és pestisjárványnak többen áldozatúl is estek,[510] s a déli égaljhoz szokott Beatrixnak és kísérőinek épen a kezdődő téllel kellett Magyarhonba feljönniök. Ezt kétségkívül az eredetileg tervbe vett határnapoknak – talán a törökök részéről fenyegető veszély miatti – eltolódása okozta, mert nyoma van annak, hogy Mátyás már februáriusban szándékozott a Nápolyba menő küldöttséget összeállítani s hogy akkor a királyné jövetelét Szent Lukács napjára, vagyis október hó 18-ikára várták.[511]

Beatrix és nászkísérete útjokat Nápolytól a magyar földig harmadfél hónap alatt tették meg s eltekintve a hajóúttól, a lovagláshoz szokott királykisasszony úgy látszik mindvégig lóháton utazott, legföllebb hordszéket használt talán néha. Mátyás azonban már Pettauba elküldte a pompás kocsikat, melyek anyját s nejét voltak haza hozandók; az, a melyikben Erzsébet és Beatrix helyezkedtek el, egészen be volt aranyozva s reá skófiumos zöld bársonytakaró borítva; az ülések vánkosai aranyszövetből s a cselédek ruhái, valamint a lovak takarói és csótárai aranygombos bársonyból voltak. Aranyos díszben pompázott a többi hét kocsi is és mindegyiket egyforma színű hat-hat mén húzta. Egy szemtanú megjegyezte jelentésében, hogy ilyen pompás fogatokat sohasem látott.[512]


54. SZÉKESFEHÉRVÁR A XVI. SZÁZAD VÉGÉN.
(A Tört. képcsarnok egykorú rézmetszete nyomán.)[513]

A vidéket, melyen áthaladt: a Balaton haldús vízsíkját, már akkor is borairól híres, hegyes, lombos környékét,[514] az Árpádházi királyokra emlékeztető tihanyi monostort, csak hólepeltől borítva láthatta a jövevény s fagyos hidegben közeledett az akkor mocsaras vidékű városhoz, Székesfehérvárhoz,[515] melynek belső, várszerű részét 1473-ban sietve építteté s erősítteté meg újra Mátyás,[516] és melynek közelében, deczember hó 10-ikén, keddi napon[517] ment végbe a fejedelmi mátkapár találkozása.

Mint láttuk, Mátyás a legszélesebb körre terjesztette ki meghívásait[518] s a külföldi keresztény udvarokkal szemben ez alkalommal minden ellenségeskedéstől és nehezteléstől eltekintett; lovagias előzékenysége azonban csekély viszonzásra talált, ami néki némileg zokon is eshetett.[519] Milanóra már azért is nehezteltek Budán, hogy sem a nápolyi ünnepélyeken nem képviseltette magát, sem a közelebb eső Ferrarába vagy Velenczébe nem küldött követeket a Beatrix üdvözlésére, amit a Sforzák s a nápolyi királyi ház között az öreg Francesco halála óta elhidegült viszonynak tudtak be.[520] A német császár, úgyszintén a lengyel és cseh király sem képviseltették magukat, beérték különböző mentegetődzésekkel.[521] Követeket küldtek a pfalzi és a szász választófejedelem, Ottó és Lajos bajor herczegek s a velenczei signoria; az olaszországi küldöttek legtöbbje különben a menyasszony kíséretével volt jövendő. Személyesen úgyszólván csak Mátyástól függő viszonyban levő fejedelmi személyek jöttek el, úgy mint Ujlaky, bosnyák király, Kristóf, bajor herczeg, Fridrik, Liegnitz herczege, a nászmenethez csatlakozott Münsterbergi, Oppelni és Ratibori herczeg. Sok sziléziai, lengyel és cseh főúr volt jelen, s a lengyelek «megbánhatták, hogy uruk leányát nem Mátyáshoz, a nemes királyhoz, hanem csak egy herczeghez adta férjhez».[522] Boroszló városa három tanácsbelit küldött 40 lovassal s ezer forint értékű nászajándékkal, azonfölül «költöttek is vagy ezer forintot», mint tanácsjegyzőjük följegyezte.[523]

Mátyást a meghívások nagy részének sikertelensége nem tántorította meg előkészületeiben, melyekkel királyi várát nagy költséggel arája elfogadására minden tekintetben méltóvá s a lakodalmi ünnepélyeket pompásakká s élvezetesekké igyekezett tenni.[524] Neje koronázása alkalmából országgyűlést is hirdetett Székesfehérvárra s arra nemcsak a főrendeket és a nemességet, hanem a szabad királyi városokat is meghívta.[525] A városokat ebből az alkalomból – utalással a török háborútól okozott kiadásokra s arra, hogy menyegzőjét a saját és országának dísze érdekében fényessé kell tennie régi szokás szerint, – meg is adóztatta Mátyás.[526]

Mária fogantatásának napján, deczember 8-ikán, fölkerekedett összes, Budán már akkortájt összegyűlt vendégeivel s mintegy 3000 lovassal és Székesfehérvárra ment, a hol már másnap megérkezvén, harmadnap kivonúlt egy félmérföldnyire a várostól, a szabad mezőre, kísérve összes vendégeitől, udvarától és az egybegyűlt rendektől; előtte haladt tíz apród lóháton, különböző színű bársonyba öltözve, aranynyal és gyöngygyel ékes lószerszámmal.[527]

A találkozásra kiszemelt helyen három díszes sátort állítottak föl; a középső, mely a királyi párnak volt szánva, rojtos bíborszövettel volt beszegve, előtte pedig tizenkét vég égszínkék posztó volt hosszában leterítve az érkezők és üdvözlők számára. A sátrak mellett fából és rőzséből rakott óriási máglyák lángoltak s szolgáltak a várakozók melegedésére; nem kellett egyébiránt soká várakozniok: amint a királynénak s kíséretének érkezését jelezték, Mátyás leszállott lováról s jobbjára állította Ujlaky Miklóst, Bosznia királyát, a választófejedelmek s a bajor herczegek küldötteit; baloldalán a főpapok, főurak s a velenczei követek foglaltak helyet; a nádornak Országh Mihálynak fia, a király előtt tartotta kezeiben a meztelen királyi kardot.

Beatrixot megelőzve megjelent Bánffy Miklós, mint a menyasszony küldöttje s annak nevében pompás virágcsokrot nyujtott át a királynak, melyről drága gyűrű függött le, nagyértékű gyémánttal.[528] Mátyás megilletődve vette kezébe arája ajándékát, melyről azonban tekintetét csakhamar maga a küldő vonta magára! Megjött a várva várt királyi hölgy, kísérve Mátyás anyjától, a húsz magyar hajadontól, Dengelegi Pongrácz Jánostól s az egész magyar és olasz küldöttségtől, – a kocsikról s lovakról leszállva közeledtek a leterített posztón a királyi sátor felé, miközben ezer meg ezer szem szegeződött Magyarország leendő királynéjára…

Galeotti és Bonfin Beatrixot képmásainál sokkal szebbnek jellemzik; Galeotti «rendkívüli szépségéről» beszél, mely mellett a többi nők rútaknak látszottak,[529] Bonfin jellemzése szerint pedig az ő «nemes homloka, magasan ívezett szemöldöke, telt halántéka, piruló orczái, szemének nyájas derűjével, orrának és szájának kellemével annyi bájt egyesítettek, hogy szépségre Venushoz, szemérmességre Dianához, bölcseségre és ékesszólásra Pallashoz lehetett őt hasonlítani. Szóval olyan volt – Bonfin szerint, – hogy még Sokrates szívét is lángoló szerelemre gyujtotta volna.»[530] Bármennyire szállítjuk le e hízelgéshez szokott tollak dícséretének értékét a tárgyilagos igazság kedveért s bár a Beatrix egykorú képmásai szépségéről ép oly kevéssé nyujtanak hírének megfelelő fogalmat, mint példáúl kortársának, Lucrezia Borgiának arczképei ennek bájairól, az kétségtelen, hogy Mátyás mindjárt kezdettől szenvedélyes vonzalom jeleit adta fiatal nejével szemben, s ezt Beatrix egyéb megnyerő tulajdonságain s férje szívének meghódítására irányzott ép oly buzgó mint ügyes törekvésén kívül bizonyára külső megjelenésének is köszönhette.

Viszont Mátyás, ki ugyan a külsejének szépségét is magasztalásai körébe vonni akaró túlbuzgóságot önérzetesen utasította vissza,[531] s kit udvari írója is «inkább marsi, mint venusi szépségűnek» jellemzett,[532] mint akkor 36 éves férfiú,[533] hősisége, hatalma, hírneve egész nimbusával, szelleme ragyogásával és megjelenésének, föllépésének minden kortársától elismert királyi fenségével csakugyan alkalmas lehetett a hevesvérű, élénk képzeletű és becsvágyó nápolyi királyleányra mély benyomást tenni.

A király menyasszonya elé sietvén, mikor félúton találkoztak, Beatrix térdre akart ereszkedni előtte; Mátyás azonban szelíd nyájassággal magához emelte[534] s jobb kezénél fogva bevezette a sátorba, hová a király anyja, a kísérő hajadonok, a bosnyák király, a követek s a jelenlevő főméltóságok követték.

Itt a király meghagyásából Veronai Gábor egri püspök, s a Beatrix honfitársa, kit, mint állítólag Guido Rangoni törvénytelen fiát, Rangoni Gábornak is neveztek, üdvözölte a királynét rövid olasz beszéddel;[535] kifejezve Mátyás örömét megjötte s egyúttal sajnálkozását hosszú utazásának fáradalmai fölött. Ez első találkozása volt Beatrixnek az ő életében is nevezetes szerepre hivatott egri püspökkel, ezzel a kétségkívül érdekes és jelentős egyéniséggel, ki mint modenai, némelyek szerint mantuai származású minorita-szerzetes a keresztes háborút hirdető Kapisztrán János oldala mellett kezdte pályáját magyar földön, majd pápai küldetésben a hussiták megtérítésén buzgólkodott Csehországban s a trónvesztett Podjebrád cseh koronáját Mátyásnak fölajánló küldöttséggel került ismét Magyarhonba, hol előbb mint pápai követ, majd mint erdélyi, később egri püspök s királyi kanczellár és egyúttal az apostoli szék legátusa, Mátyás egyik legmeghittebb tanácsadójává lett, ki a királyt majdnem sohasem hagyta el, s az ő befolyásával kevéssel később tábornoki méltóságra is emelkedett.[536]

Beatrix a püspök szavaira «azonnal igen szerényen és nyájasan, kevés, de válogatott és helyes szerkezetű szavakkal felelt,» – úgy látszik, latin nyelven,[537] – s háláját fejezte ki a király iránt. Majd utána a pfalzi választófejedelem követe szólalt föl s a többi követek és azok megbízói nevében is kimenté a meghívott fejedelmek távolmaradását, kifejezvén egyúttal azt az örömet, melylyel e házasságot fogadják, a melyet «Isten dicsőségére s a keresztény ügy közjavára szolgálandónak tartanak».[538] A királyné köszönetét erre az üdvözlésre egy megbízott udvari embere tolmácsolta.

Most megszólaltak a kürtök, a zene, s a királyi mátkapár kilépett a sátorból, hogy lóra üljenek s lóháton vonúljanak be a koronázó-városba. A sátorban való időzésök alatt kissé megbomlott künn a rend: az olaszok bátorító kezdésére a nép darabokra szaggatta a kék posztót, melyen az ünneplők lépkedtek, hogy emléket vigyen magának belőle. Általán az olaszok, különösen a velenczeiek rakonczátlan viselkedését minden egykorú híradás fölemlíti; ez utóbbiak minduntalan elhagyták a nekik kijelölt helyeket, hogy a fejedelmi pár közelébe tolakodjanak.

A királyné fehér paripán, a király barna ménen ült; mindkét ló érczszerszáma aranyból volt, hímzett takarója drágakövekkel kirakva. Mikor a fényes menet a városhoz közeledék, Kristóf bajor herczeg Munchingen Vilmos lovaggal a királyné üdvözlésére s mulattatására német szokás szerinti lovagtornát rögtönzött ott az úton; a két lovag a hosszú kopjákkal oly erővel csapott össze, hogy mindkettő lovastul eldőlt s a lovak nehéz vértjeikben tehetetlenül fetrengtek a földön.

A város kapuja előtt az egész lelkészi kar, főpapoktól vezetve s előlvitt ereklyékkel várta a menetet; a Szent István jobbjának hódolandók a király s királyné leszálltak lovaikról és hordott mennyezet alatt gyalog mentek a szent király ősi bazilikájába, melybe ő és utódai temetkeztek s melynek falaira függesztették a győzelmes csatákban elfoglalt zászlókat, pajzsokat.[539] Ennek szentélyében a király balról, a királyné jobbról helyet foglalván, fölzendült a hálaadó Te Deum-ének. Azután Mátyás maga vezette menyasszonyát lakására, ő pedig a prépost házában vett szállást, melynek lépcsőjéig az összes követek elkísérték.


BEATRIX LEÁNYKORI MELLSZOBRA FR. LAURANÁTÓL A BERLINI „KAISER FRIEDRICH-MUSEUM”-BAN.
(W. Rolfs, Fr. Laurana cz. művének 44. táblájáról készült, a szerző szíves engedélyével.)


A következő napon, szerdán, fényes istentisztelet tartatott, melyre a királyt s a királynét ismét lakásukról kísérték el a bosnyák király, a követek s főméltóságok; a szentélyben ismét egymással szemben helyezkedtek el, a királyné előtt telepedtek le udvarhölgyei, a király oldalán a nápolyi herczeg, Francesco,[540] kit itt említenek először az egykorú magyarországi közlések, a nápolyi s többi követek, a barii érsek[541] és a birodalombeli főpapok s főurak, köztük a kalocsai érsek,[542] és a boroszlói püspök is.


BEATRIX MELLSZOBRA FRANC. LAURANÁTÓL A FIRENZEI BARDINI-FÉLE MŰKERESKEDÉSBEN.
(W. Rolfs, Fr. Laurana cz. művéből.)
Ugyanonnan van véve.







BEATRIX ÁLLÍTÓLAGOS MÁRVÁNYLÁRVÁI:
1. A CHAMBERY-I MÚZEUMBAN. 2. AZ AIX-I MÚZEUMBAN. 3. A BERLINI „KAISER FRIEDRICH” MÚZEUMBAN.
Mind a három Fr. Laurana műve, W. Rolfs, idézett művéből.


A mise alatt, melyet az egri püspök olvasott, a templom harsogott a zenétől s énektől; az evangélium után úgy Mátyás mint Beatrix megcsókolták a szent könyvet, miközben hat főnemes vitte előttük az égő gyertyákat. Mikor pedig az áldozatfölajánlásra került a sor, az egész gyülekezet, a királyi párral együtt körüljárta az oltárt s kiki letette az egyháznak és a szegényeknek szánt, többnyire dús ajándékát.

Ez a nap egyébiránt mintegy pihenőül volt szánva a királynénak s útitársainak; másnap, csütörtökön ment végbe ismét fényes templomi szertartás alakjában a királylyal képviselet útján tulajdonképen már egybekelt Beatrixnak magyar királynévá való megkoronázása, míg a megkötött házasságnak a házasfelek saját személyeiben való megáldása a Budán tartandó ünnepélyek rendje számára volt fönntartva.

A misét ez alkalommal a királyné koronázására jogosított veszprémi püspök, Vetési Albert mondta, kit Beatrix már olaszországi követsége óta ismert s úgy a királyi pár, mint a főpapok és főurak kápráztató fényű öltözékekben jelentek meg; különösen föltűnt a fényűzéséről ismert Ujlaky, boszniai király, hímzett s egész hosszában skófiummal és gyöngyökkel átszőtt dolmányában s ugyancsak aranyszövésű mentéjében, mely ötszáz gyémánttal s számos más drágakővel volt díszítve, nyaklánczát magát tizenhét márka arany súlyúnak, övét pedig hatvanezer arany értékűnek becsülték.[543]

A mise közepén a királynét, ki aranynyal átszőtt, piros ruhát viselt, fölötte kivágott ujjú, olasz szabású selyempalásttal, s kinek kibontott gesztenyebarna haját[544] két sor hatalmas nagyságú gyöngy ékesítette, tizenkét lépcső magasságú, aranyos szőnyeggel borított trónemelvényéről, melyre Mátyás anyja kísérte, az oltár mellé vezették, a hol egy kárpit mögött[545] oly ruhába öltözött át, mely jobb karját és hátát mez nélkül hagyá a szentelt olajjal való fölkenés czéljából s mely fölé aranyszövésű, bő piros koronázási palástot borítottak.

Ekkor a bosnyák király mint hűbéres fejedelem, az aranyalmával és pálczával kezében a trónján koronával és királyi palástban ülő Mátyás elé ment s őt is az oltár elé vezette; itt térdre borúlt a királyi pár, a püspök mindkettejöket megáldotta, a királyné pedig letevén a szertartásszerű esküt, jobb karját és vállát fölkenték. Erre Gúthi Ország Mihály nádor harsány hangon kérdezé a királyt, akarja-e, hogy a királyné megkoronáztassék? Mire Mátyás igennel felelvén, a veszprémi püspök, a bosnyák király, a nádor s a többi főúr Beatrixnak fejére tették a koronát, melynek drágaköves ékessége és roppant értéke általános csodálatot keltett a jelenlevőkben. Mintegy a közörömnek kifejezést adandók az énekesek és zenészek olyan harsogással töltötték meg e perczben a templomot, hogy «az emberek egymás szavát meg nem érthették».[546]

A szertartás befejezéseül Mátyás, trónján ülve, Szent István kardjával lovagokká ütötte legelőkelőbb vendégeit: Francesco, nápolyi herczeget, immár sógorát, Kristóf bajor herczeget s több német, morva és cseh főurat.

A koronázást követő lakomát a királyok rendes szállóhelyén, mely a királyné lakásáúl szolgált,[547] tartották meg a «boltíves teremben», mely szép kárpitokkal volt díszítve s a hol egy négyszögletű és egy kerek asztalnál helyezkedett el a társaság. A király jobbján a nápolyi herczeg ült; az ebéd huszonnégy fogásból állott, de «a nap rövidsége miatt nem lehetett valamennyit föltálalni».

Sajnos, hogy nem bírunk pontos és kimerítő értesüléssel a felől, kik voltak Beatrixnak ama honfitársai, a kik vele magyar földön töltött első napjainak örömét és fényét megosztották; a ferrarai vendégjegyzék csak keveseket nevez meg kísérői közül s ezek mindegyikéről sem tudjuk, vajjon mindvégig útitársa maradt-e? Másrészt Ferrarától kezdve is sokan csatlakoztak hozzá, a menyegző egykorú leírásai pedig többnyire csak sommásan említik a «nápolyi követeket» s az «asszonyokat és hajadonokat, kik Nápolyból jöttek».

Kétségtelen Beatrix öcscsének, Francesco herczegnek ittléte,[548] ki hosszabb ideig Magyarhonban maradt is, úgy hogy Bonfin őt később a Beatrix és Mátyás neveltjének, Mátyás kedvenczének nevezi, ki itt «második Itáliát» talált s őt Mátyással és Beatrixszal folytatott erkölcsbölcseleti vitatkozásokban szerepelteti.[549] Valószínűleg vele jött nevelője, Rutilio Zeno is, az Accademia Pontaniana tagja. Egy rokonát itt találta már Beatrix: Aragoniai Aloysiát, a már említett Frangepán Bernardin gróf nejét. Nápolytól egész Magyarországba elkísérte a fiatal királynét s itt vele élte át a hosszas lakodalmi ünnepélyeket Sora herczegnője, atyjával Andria herczegével együtt; ugyanis 1477 tavaszán történt visszatérésökről van tudomásunk.[550] Hasonlóképen kétségtelen a már említett barii érsek: Antonio Ayello di Taranto ittléte a Beatrix érkezésekor; ez azonban nem vele jött, hanem – mint tudjuk, – már évek óta működött a nápolyi király követeként Mátyás oldala mellett, s bár ő kevéssel előbb – valószínűleg a Federigo herczeg házassága ügyében – Burgundba kapott kiküldetést, bizonyos, hogy a menyegző idejében már ismét Magyarhonban volt, s itt nagy fényt űzve, mint a nápolyi követség feje szerepelt annál a házasságnál, melynek megkötésében oly fontos része volt.[551] Valószínűleg a nápolyi vagy ferrarai követek között volt Florio Roverella is, a jeruzsálemi lovagrend tagja, eredeti hivatására nézve orvos, származása szerint pedig ferrarai, testvére annak a ravennai érseknek és ferrarai püspöknek, kikkel a Beatrix két mátkasága történetében már találkoztunk. Florio, miután előbb pápai szolgálatban Benevento kormányzóságánál hivataloskodott, utóbb Ferrante király szolgálatába lépett, ki őt bírói, majd diplomacziai teendőkre alkalmazta; részt vett az Eleonóra herczegnő nászkíséretében és utóbb a Beatrix házassági ügyének rendezése végett küldték Magyarországba, hol már 1475-ben találjuk s hol – jelentéseinek tanusága szerint – a ferrarai herczegnek is diplomacziai szolgálatokat teljesített.[552] Az itt tartózkodó olaszok között Mátyás személyének talán legőszintébb és leghívebb csodálója volt s tőle mind haláláig fontos megbízásokat kapott.[553]


55. ANTONELLO DI AJELLO BARII ÉRSEK CZÍMERE.[554]


A ferrarai herczeg képviselőjeként egyébiránt a királyné kíséretében Christoforo de’ Bianchi lovag szerepelt, kinek az utazás alatt tett szolgálataival való különös megelégedésének adott kifejezést Beatrix sógorához, Ercole herczeghez mindjárt a menyegző után írt levelében.[555] Tudomásunk van Firenze akkor itt időzött követéről is, Francesco Bandini de’ Baroncelliről, ki kevéssel később jelentést küldött Lorenzo Medicinek a Magyarországon történtekről.[556]

És alig lehet kétségünk felőle, hogy a királynéval együtt jöttek be Magyarországba gyermekkori dajkája Nardella s ennek férje Sabatino Viola, kik mindketten előbb Nápolyban, majd Magyarországon Beatrixnak tett szolgálataikért – mint látni fogjuk, – birtokadományozásban is részesültek később.

Végül ne feledjük, hogy Beatrix idejöttekor már nagy számmal talált itt olaszokat. Mátyás sokszoros diplomacziai viszonyainál fogva is, melyek Olaszországhoz fűzték s nem kevésbé az olasz szellemi műveltség iránti előszeretetétől indítva szívesen vette igénybe az olaszok szolgálatait s mióta Beatrixszal kötendő frigye el volt határozva, «az olasz ügyekre nézve állandó olasz tanácsosok tűnnek föl a Mátyás udvarában, kik ép oly szerves tagjaivá válnak udvartartásának, mint akár a magyarok.»[557] Lesz alkalmunk a Mátyás udvaránál működő olasz diplomaták, írók, tudósok és művészek némelyikének működésével különösen Beatrixhoz való viszonyukban még közelebbről is megismerkedhetni; itt elég, ha arra utalunk, hogy Magyarországba jöttekor Beatrix – mint láttuk, – itt találta fontos egyházi és állami hivatalban veronai Rangoni Gábort, továbbá mint oly diplomatákat, kik nemcsak olasz udvarok ügynökei voltak, hanem Mátyás szolgálatában is állottak, a ferrarai Giustiniano Cavitellit, a milanói Lucus Lupust, nem különben Mariottus Senilist, Quirinót, Leoncius Jánost s az eredetileg a király orvosaként működött s Nápolyban és Milanóban többször követségben járt Francesco Fontanát, ki nagy műveltségén és ügyességén kívül kétségkívül Gábor püspök rokonságának is köszönhette a kiváló bizalmat, melyben Mátyás részesítette.[558] Hogy a Mátyás udvarában gyakran föltűnt, koronkint azonban Olaszországban is időző Marzio Galeotti, a fürge tollú, élelmes vándor-író és udvaroncz a menyegző idejében Magyarországon lett volna, az nem valószínű.[559]

A koronázást követő napon, pénteken, deczember 13-ikán, Lucza napján virradatkor a királyi pár az összes násznéppel együtt elhagyta Székesfehérvárt s ki kocsin, ki lóháton, Budára indúlt; az akkori kocsiközlekedésre világot vet az a tény, hogy kétszer kellett útközben meghálniok, míg végre vasárnap délelőtt, nagy fénynyel és pompával megtörtént a bevonúlás Budavárába.

Legelől huszonnégy trombitás lovagolt, damaszt- és posztóruhákba öltözve, mellükön aranyozott ezüstből való czímeres vérttel,[560] utánok jött négyezer válogatott lovas, csoportonkint, zenészektől kísérve, majd a király kamarásai és apródjai; ez utóbbiak nagyobbrészt még gyermekek, mind délczeg paripákon, fényes szerszámmal, kardosan s a király czímerszineibe öltözve. Az apródok után jöttek a követek,[561] s a vendégfejedelmek és főurak, és közvetetlenül utánok a király, ki hófehér ménjén, kalpagjától saruiig aranytól, gyöngyöktől és drágakövektől elborítva, megjelenése fényével «mindenkit túlragyogott». Mögötte szintén pompás öltözékben egy apródja lovagolt s vitte a király arany pajzsát, koronás sisakját és lándzsáját. Azután jött a királyné, – szintén fehér paripán, fején koronával,[562] aranyszövésű kék köntösben, melyet sárga selyem palást födött, – úgy nézett ki, «mintha egészen aranyból és drágakövekből állott volna». Körülötte főurak, lovagok alkottak udvart s mögötte nyolcz aranyozott hintó vitte a hölgyeket, mindegyik elé hat fehér ló volt fogva.

A mint a menet Budához közeledett, annak lakossága – legnagyobbrészt lóháton – kivonúlt üdvözlésükre a város elé. Legelől jött a zsidók küldöttsége: egy előkelő agg zsidó vezette őket lóháton, kezében karddal, melyről ezüsttel telt edény függött le; mellette lovagolt fia szintén karddal és ezüstös edénynyel, utána huszonnégy lovas, sötétpiros öltözetben, strucztollas süvegekkel, majd meg mintegy kétszáz zsidó jött gyalog, rajtok, imádkozó palást, ábrándos jelképekkel hímzett piros zászlót vittek elől s középen a vének mennyezet alatt hordozták a tízparancsolatot, melyet üdvözlésképen a királynénak is bemutattak, átnyujtván ajándékaikat a pártfogásáért esedezvén. A város falai alatt Kristóf bajor herczeg ismét lovagtornát rendezett s a nehéz lovasok zuhanása úgy megrémítette a királynét, hogy fölsikoltott.

A bevonulás valószínűleg az úgynevezett «bécsi kapun» át történt, mert a menet a Nagyboldogasszony templománál[563] áthaladva jutott a Szent-György térre[564] s onnan a királyi palotához, melyet akkor még sánczárok és fölvonóhíd választott el a többi várostól. A várkapu elé itt is kihozta a papság nagy díszben egyházi menettel a szent ereklyéket, s azután a király és királyné, lovaikról leszállva, mennyezet alatt a templomba vonúltak, hálaadó istentiszteletre. A várpalota dobogójánál a királyi pár elbúcsúzott mindazoktól a vendégektől, kik nem a palotában voltak szállva.

A szerencsés megérkezés után egy nap a pihenésnek volt szánva s csak másodnap, kedden fogadta a király ismét vendégeit, fényes lakomát is rendezvén nekik palotájában. Az ünnepély szent misével kezdődött, melyet a várkápolnában Csupor Demeter győri püspök olvasott,[565] s melyet Mátyás udvari zenekara művészi zenével kísért; azután egy nagy teremben a követek szerencsekívánatait fogadta a király, mely alkalommal a velenczeiek állítólag nagyon eldicsekedtek azokkal a szolgálatokkal, melyeket Beatrixnak útjában tettek; ellenben a ferrarai követek röviden, egyszerűen szóltak.[566] A király nevében az egri püspök válaszolt az olasz követeknek.

Most a lakoma következett, mely egy még nagyobb és fényesebb teremben várt a vendégekre. Itt a falak piros selyemkárpitokkal voltak bevonva, melyeken elszórva gyöngyök tündököltek, a királyi asztal melletti falat pedig arany szövésű szőnyeg borította, az emelt helyen levő királyi asztal három selyemszőnyeggel volt hosszában befödve, a középsőt a királyné, a két szélsőt a király czímere díszítette.[567] Ennél foglalt helyet a királyi pár a külföldi vendégek legelőkelőbbjeivel. Mátyás sárga atlasz mentét s czobolyprémes dolmányt viselt, Beatrix pedig aranyszövetből való ruha fölött szintén czobolyprémes, aranynyal átszőtt piros ujjast. A királytól jobbra a nápolyi királyfi, a barii érsek, az andriai herczeg s a többi nápolyi és velenczei követ; balra a királyné oldalán Kristóf bajor herczeg és a német követek ültek. A többi vendégek nyolcz kisebb asztalnál helyezkedtek el, melyek egyikénél a király anyja, másiknál a nádor, a többinél más egyházi és világi főméltóságok foglalták el a díszhelyet. A vendégségben részes követek, kiknek az ünnepélyek leírását köszönhetjük, magasztalással sőt bámulattal szólnak az asztalokon s különösen az akkoriban minden asztalhoz hozzátartozó pohárszékeken fölhalmozott drága evő- és ivókészletről, az arany és ezüst edények és tartók számát közel ezerre becsülvén. A király asztala mellett álló, s valószínűleg a boltozatot tartó kőoszlophoz támaszkodó pohárszék nyolcz polczra oszlott, ezen magán ötszázhatvan arany és ezüst serleg, kupa, kancsó, csésze, tányér díszlett. A legalsó polczot díszképen két, összesen 700 márka ezüstből vert, Mátyás czímerét viselő egyszarvú foglalta el, mindkettő valószínűleg a narváltól kölcsönzött valóságos 3 rőf hosszú szarvval a fején,[568] e polcz előtt 600 márka súlyú magas ezüstmedencze állott, részben megaranyozva, benne ugrókút csobogott, körülötte pedig öt nagy ezüst kenyérkosár sorakozott.[569] Továbbá ezüst állványon két-akós ezüst hordó csüngött, mely négy részre volt osztva és négy csapra járt; ebből csapolták a négyféle bort a király s vendégei asztalai számára; a királyi pár előtt külön asztaldísz is állott, tiszta aranyból, ló formájában, e körül sorakoztak a külön arany evő- és ivóedények. A király asztalánál főurak jártak körül az ételhordásnál; az ételfogók vezetőiként nem kisebb urak mint Hinkó (Henrik) münsterbergi herczeg, Podjebrad György cseh király fia, Ujlaky Lőrincz, a bosnyák király fia s Liegnitz és Ratibor herczegei voltak láthatók.


56. BUDA A MÁTYÁS IDEJÉBEN.
(A Schedel-féle krónika képe után.)[570]

A mint a lakoma véget ért «s a király és királyné kezeiket megmosák,»[571] az asztalokat elhordták s ugyanabban a teremben megindúlt a táncz. Hat körbe osztva tánczoltak s a tánczban a király is részt vett a királynéval, úgyszintén a nádor, a herczegek s főurak; egészen külön tánczot járt azután a királyné öcscsével a nápolyi herczeggel, egy egész óra hosszant; ez a táncz a többiek előtt, úgy látszik ismeretlen volt; a boroszlói tanácsjegyző és egy drezdai jelentés olasz táncznak mondják, a pfalzi követ ellenben német nevén «der Zeuner»-nek nevezi. A táncz végeztével Mátyás elbúcsúzott vendégeitől, a királynét lakosztályába vezette s miután a követek a király anyjának is jó éjtszakát kívántak, kiki lakására vonult.[572]

A következő napok is, egészen a karácsony előtti vasárnapig, melyre az esküvő volt kitűzve, fejedelmi lakomák és lovagtornák közt teltek el; az utóbbiakban legnagyobb szerepet vitt mindig a bajor herczeg, Kristóf, ki egészen otthonos volt a Mátyás udvaránál, de részt vett bennök a münsterbergi herczeg és Bánfy Miklós is s mindháromnak lovag-bajtársai. A bajvívásokat egészen német módra rendezték; általán a külsőségekben és szertartásokban a kortársak sok német vonatkozást láttak, a mi némelyeket arra a következtetésre indított, hogy Mátyásnak menyegzője rendezésénél a német-római császárság elérése lebegett szemei előtt.[573]

Vasárnap, deczember 22-én már reggel 8 órára hívta össze Sternach Waczlau báró, a király szertartásmestere az összes násznépet a várpalotába, melynek udvarán szállott lóra Mátyás és Beatrix, s innen indúlt a fényes menet – a király anyja az udvarhölgyekkel díszkocsikon, – a Boldogasszony templomába, a hol az esküvőnek kellett végbemennie. A királyi pár magas trónszékeken teljes fejedelmi díszben foglalt helyet, fejök fölött az aranyos mennyezetet főurak – köztük német és cseh herczegek – tartották. Az egyházi szertartást az esketéssel együtt most is Gábor egri püspök végezte, az ég áldását könyörögvén le az oltár előtt térdelő egybekeltekre, kik a szertartás végén ismét leszállván trónszékükről, az összegyűltek szerencsekívánatait fogadták. Elsőként Szilágyi Erzsébet üdvözölte fiát s menyét, azután a nápolyi herczeg, úgy a többiek. A szertartás befejeztével az előírt rendben vonúlt vissza a menet a palotához, hol a lakomát ezúttal a külföldi követektől hozott nászajándékok átadása követte. Az összes ajándékoknak, melyeket Beatrix e napokban kapott, értékét az egykorú krónika 100.000 forintra becsüli.[574] Ajándékokkal halmozták el különösen a birodalombeli városok is úgy, hogy «minden tárházak megtelének vala»,[575] ezeknek adományai közül följegyeztek harminczkilencz nagy arany billikomot, hat gyönyörű lovat és három «Ruthénországból» való vadászsólymot.[576] Beatrix Stein György, a király tanácsosa, mint tolmács útján fejezte ki köszönetét az ajándékozóknak.

A karácsonyi ünnepek alatt ismétlődtek a lovagjátékok, melyeknek kíséretében nem hiányzottak a népies és tréfás mutatványok sem; vastagon kitömött bohóczruhákba öltözött fiatal legények, nyereg nélkül a ló meztelen hátán ülve, dorongokkal szurkálták és lökték le egymást, mintegy gúnyolva az idegen urak bajvívását s megkaczagtatva a népet,[577] a mely künn ünnepelt szintén, az utczákon, tereken, miközben a királyi pár, követve az udvari néptől és vendégektől, a frissen esett havon aranyos szánon, csilingelő fehér paripákon járta be a várost, – oly mulatság, a minőben Beatrixnak és a nápolyiaknak aligha lehetett addig részök.

A lakodalom vidám zaját azonban hirtelen gyászharangok kongása szakította meg: mialatt a násznép – melyet a jókedvében levő király vízkeresztig nem akart elbocsátani, – karácsony utáni hétfőn tartandó újabb udvari lakomára készült, megelőző éjjel – talán épen az olasz út fáradalmai következtében – váratlanúl meghalt Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda, Mátyásnak anyai ágon közeli és kedvelt rokona, ki személyének képviselőjeként járt Nápolyban Beatrixért s a fehérvári és budai esküvői ünnepélyekben is élénk részt vett.

Néhány napra minden vígság elhallgatott most, az udvar gyászt öltött, s mielőtt a halottat nyugvóhelyére, Gyulafehérvárra kísérték volna, Mátyás fényes gyászünnepélyt rendeztetett ravatala fölött a budai templomban. Mikor a koporsót a templomba vitték, harmincnégy égő szövétnek világolt előtte, melyekbe ezer darab magyar arany volt beillesztve, ez arra szolgált, hogy elégvén a szövétnek, a lehulló pénzeket fölszedhessék a szegények,[578] s ez a neme a halott fölötti áldozat-bemutatásnak ismétlődött a templomba, a hol Mátyás és vendégei aranyokkal megrakott szövétnekekkel kétszer járúltak az oltárhoz. Azután a lándzsára tűzött s a koporsó előtt vitt gyászlobogót az oltár előtt szétvágták és a ravatalra borították.

Újév után folytatódott a vendégeskedés az udvarnál s csak vízkeresztkor oszlott szét a fényes társaság; akkorára már Magyarországba is elérhetett a híre egy eseménynek, mely még alkalmasabb volt a nászának örömeit élvező Beatrixot megdöbbenteni, mint az erdélyi vajda halála. Karácsony másodnapján Milanóban egyike a legiszonyúbb fejedelemgyilkosságoknak szennyezte be vérrel Szent István vértanú templomát, hirtelen gyászba borítva a Sforzák herczegi családját, melylyel a nápolyi uralkodóház legközelebbi sógorság viszonyában állott.


57. GALEAZZO MARIA SFORZA MILANÓI HERCZEG.
(Bernardino Luini falfestménye a milanói Castello Sforzescoban.)[579]


Galeazzo Maria Sforza, atyját, Francescót fölváltván az uralomban, nem annak bölcs elvei, hanem a saját szeszélyes és zsarnoki természetének sugallata szerint kormányozta népét;[580] anyját minden kormányzati befolyástól eltávolítván, erőszakosságaival, kegyetlenségével és fajtalanságával annyira maga ellen bőszítette alattvalóit, hogy az elkeseredés csak alkalmat keresett a kitörésre. Magánsérelemből eredő bosszútól is indítva Gian-Andrea Lampugnani, Girolamo Olgiati és Carlo Visconti, milanói nemes ifjak összeesküdtek a herczeg élete ellen s midőn ez szokása szerint Szent István vértanú napján az erről nevezett templomba vonúlt udvarával ájtatoskodni, közelébe hatolván tőrdöfésekkel meggyilkolták. A tetteseket részint a hely színén fölkonczolták, részint kivégezték.[581] Galeazzo Mariát, – ki a calabriai herczegnőnek, Beatrix sógornőjének testvére volt, – népe meg nem siratta, de halálának következménye fiának s törvényes utódjának, Gian Galeazzónak zsenge kora s ezzel szemben öcscsének Lodovicónak hatalomvágya, végzetes zavarokba sodorták Milanót, Nápolyt is, sőt egész Olaszországot.

E megrendítő esemény hatása alatt Beatrix megbecsülni tanulhatta új hazájában egy oly uralkodó helyzetét, kit nemcsak fejedelmi erényeiért és érdemeiért, hanem emberi tulajdonaiért is igazi tisztelet környez, s kinek életét a harcz gyakran veszélyezteti, de az orgyilok egyszer sem.


58. MÁTYÁS ÉS BEATRIX CZÍMEREIVEL ÉKESÍTETT EGYKORÚ FAYANCE-TÁL.
(A londoni Kensington-múzeumban.)[582]





HARMADIK KÖNYV
AZ URALKODÓTÁRS



59. OLTÁRPREDELLA MÁTYÁS ÉS BEATRIX CZÍMEREIVEL.
A lőcsei Szent-Jakab-templomban.[583]

I.



(1477-1479.) Beatrix új helyzete, szerepe; Mátyás hatalmi állása, addigi sikerei és jövőbeli föladatai. Az új környezet: Mátyás anyja, főpapok, főurak, vezérek és tanácsosok. A nemzeti és birodalmi politika mérkőzése; Mátyás a német császár ellen fordúl, III. Fridriknek hadat üzen, 1477 nyarán táborba száll, neje Beatrix, és anyja Erzsébet vele mennek; időzés Győrött, Pozsonyban és Bécs környékén. Beatrix élénk összeköttetést tart fönn atyja s nővére, Eleonora családjával; rokonságuk révén s atyja tanácsára a Mátyás és Fridrik kibékítésére törekszik. Atyja, Ferrante másodszor nősűl, elveszi unokanővérét, Aragoniai Giovannát; Mátyás és Beatrix követséget és fényes ajándékokat küldenek a nász alkalmából Nápolyba. Olaszországban viszály támad a pápa és Firenze között; a nápolyi király a pápa, Ferrara Firenze oldalára áll; Mátyás és Beatrix fonák helyzete. A királyi pár meglátogatja a bányavárosokat; Mátyás, hogy Beatrixnak kedvében járjon, a megszökött Beckenschlager helyére neje bátyját, Aragoniai János bíbornokot nevezi ki esztergomi érsekké; ez az országba jön, de a pápa ellenkezése miatt még nem foglalhatja el érsekségét, Mátyás a Jagellókat – Zsigmond lengyel királyt s ennek fiát, Ulászló cseh királyt – a császártól való elpártolásra bírja, velök szövetséget kötendő, nekik 1479 nyarán találkozót ad Olmützben; csak Ulászló jön el s pazar vendéglátásban részesűl; Beatrix is kedveskedik a cseh királynak s megajándékozza őt. Ulászló iránti szerelmének híre nem bírt alappal; Beatrix a cseh királyt unokahugával, Isabella d’ Estével akarta összeházasítani. A kenyérmezei diadal a törökök fölött. A nápolyi király és Firenze között béke jön létre.

A majdnem egy hónapig tartó magyarországi nászünnepélyek lezajlása után Beatrixnak végre módja volt számot vetni új helyzetével s magának fogalmat alkotni új környezetéről. Az ismerkedés ugyan már Nápolyban kezdődött, s ha megfogadta atyai barátja, az öreg Diomede Carafa tanácsát, akkor már hosszú utazása alatt magyar kísérőitől is hallhatott egyetmást új hazája felől, de mindez nem pótolhatta a szemléletet és tapasztalást, kivált ott, a hol addigi életviszonyainak, hivatásának és környezetének oly gyökeres változásáról volt szó.

A szerep, melyet neki férje, a király, már eleve szánt s melyet iránta házas életük kezdetétől fogva megnyilvánúló, szenvedélyes vonzalma mindinkább nagyobbított, valóban fényes volt s módot nyujtott neki úgy a kormányzatba való befolyásra, mint az udvari életnek saját vágyai szerint való alakítására. Meg fogjuk látni, hogy e befolyást és hatalmat miképen érvényesítette Beatrix; itt azt a belső és külső politikai helyzetet kell szemügyre vennünk, melyet talált s azokat a tényezőket, melyeknek barátságos vagy ellenséges hatásával látta magát szembeállítva.

Mátyás addigi, 19 éves uralkodása alatt kemény iskolán ment keresztül, de az csak megedzette, nem tört meg, nem is lankasztotta el erejét; s bár ez idő alatt – kivált eleinte – sok csalódást, sok kudarczot is kellett elviselnie, sok hűtlenséget és hálátlanságot tapasztalnia épen a hozzá legközelebb állók részéről, végül mégis minden irányban diadalmaskodott. Hűbéri fennhatóságát érvényesítette Szerbiával és Boszniával szemben. Dalmácziának csak kis részében volt kénytelen a velenczeiek uralmát megtűrni; viselte – bár nem ellenmondás nélkül – Csehország királyi méltóságát s Sziléziát és Morvaországot tényleg birtokában tartotta. Véres küzdelmekben sikerült visszavernie a törököt; irgalmatlanúl kiirtotta az ország éjszaknyugoti részeiből a cseh rablókat, nehány veszedelmes ellenségtől pedig épen idejében szabadította meg a halál. A német császártól, ki őt vajdájának, magát pedig magyar királynak tekintette, kicsikarta a Szent István koronáját s azzal megkoronáztatván magát, minden lázongó törekvésnek nyakára hágott. Seregét úgy szervezte, hogy azt messze országokban szinte mintaszerűnek ismerték el, s kellő pompakifejtés és fejedelmi bőkezűség mellett még a tudományok és művészetek barátjának méltó hírnevére is szert tett.

Igaz, hogy uralkodása eredményeinek e fényes képébe sok sötétebb vonás is vegyült. Czéljai követésében erőszakos és önkényes volt, az alkotmányon, törvényen és jogon gyakran kíméletlenül túltette magát; az ország nem egyszer följajdúlt az adóteher, a királyi közegeknek – mondhatni fosztogató – eljárása alatt. De azzal, hogy a békétlenkedőkkel szemben, ott, a hol az indokolt volt, kíméletes is tudott lenni s hogy a hatalmaskodást – bár maga gyakorolta – másoknak meg nem engedvén, a gyöngébbeket gyakran vette védelmébe a nagyok túlkapásai ellen, megszerezte az «igazságos» nevet s tekintély mellett a nemzet széles rétegeiben népszerűséget is vívott ki. Hadi és kormányzati sikerei végül annyira elnémítottak minden ellenmondást, hogy a nemzet hovatovább szentesíteni látszott azt is, a mit jogai mellőzésével cselekedett s belényugodott abba, hogy «az állami élet legfontosabb érdekei egészen a királyra legyenek bízva.»[584]

A Mátyás helyzete azonban mindezek után is telve volt nehézségekkel és veszélyekkel, különösen a külső viszonyok terén. A törököt úgyszólván csak a zord tél tartotta féken; becsapásaitól egy perczig sem volt biztonságban az ország. «És mikoron az Urak megették volna immáron az bélest Budán a menyekezőbe, – mondja Heltai Gáspár,[585] – visszatérvén, megtalálák az puszta helyeket hazájokba.» A milanoi követ már a megelőző év októberében annak a közvéleménynek adott jelentésében kifejezést, hogy lakodalma után Mátyás csakhamar kénytelen lesz Szendrő alá vonulni.[586] Borúlt volt a nyugoti politika szemhatára is, mert a III. Fridrik császár ravasz, megbízhatatlan magatartása különösen a cseh uralom vitás kérdésében folytonos meglepetéseknek tette ki Mátyást.


60. MÁTYÁS ÉREMKÉPE.
(Nemzeti Múzeum.)[587]


Magában az országban sem voltak mindenkorra eltemetve azok az ellentétek, melyeket Mátyás merész és messzeható politikai tervei s az azokkal járó áldozatok és veszélyek a nemzet nagyjai között is támasztottak, s azok mellett, a kik udvaronczi engedelmességből, vagy kötelezettségöknél fogva, vagy nagyravágyó önérdekből a király minden tervével egyetértettek, nem hiányoznak, leghívebb emberei sorában sem olyanok, kik – a régi nemzeti párt hagyományaihoz híven – őt a német birodalom felé irányuló vállalkozásoktól visszatartani s a török erejének megtörésére indítani igyekeztek.

Beatrixnak volt bizonyára elég politikai iskolázottsága arra, hogy ezeknek az ellentétes törekvéseknek a szövevényeibe bepillantani tudjon s az udvar és az ország szereplő egyéneit azok szempontjából is megítélhesse.


61. HUNYADI SZILÁGYI ERZSÉBET.
(Gr. Teleki József: «A Hunyadiak kora» cz. munkájából.)[588]


A király elhatározásaira olykor befolyást gyakorló tényezők között legelőször s talán legbehatóbban is azzal a fejedelmi hölgygyel kellett megismerkednie, a ki a magyar udvarban férje után mindenesetre legközelebb állott hozzá s a ki már fogadtatásakor tanuságot tett róla, hogy nemcsak anyósának, hanem anyának a helyét akarja mellette betölteni. A Mátyás anyja, Szilágyi Erzsébet magas korban állott már ekkor, de erőteljes lelkét a kor bizonynyal ép oly kevéssé törte meg, mint életének megpróbáltatásai. A Hunyadi-ház nagy vagyonának megalapításában s megóvásában, a jó helyen alkalmazott áldozatkészségben s a hol kellett a szívós, sőt makacs kitartásban is a ház érdekeinek és hatalmának előbbrevitele körül, mindenütt fölismerjük azt a hőslelkű matrónát, a ki «kedves magzata, László lealacsonyító halálán nem siránkozék asszony módra, hanem azt férfiként fegyverrel akará megbosszúlni»,[589] s a ki másik fiát, Mátyást is «inkább halva akarta látni, mint korona nélkül».[590] Őt már Aeneas Sylvius mint bíbornok, hozzá intézett levelében magasztalta érdemeiért;[591] az olaszok is «heroica mulier»-nek nevezték s egyúttal mély és buzgó vallásosságra és bölcsességre való tekintettel «sanctissima et sapientissima donná»-nak, kinek nagy tekintélyéről s arról, hogy köztiszteletben és közszeretetben áll, Beatrixnak már olasz földön is volt módja értesülni.[592]

Már férje hagyományaira való tekintettel is mindenkép valószínű, hogy a Mátyás anyja a királyi udvarnál szintén annak az irányzatnak az erősbítésén fáradozott, mely fiát az ősi nemzeti politika ösvényén igyekezett megtartani. Beatrix azonban az ország nagyjai között számosokat találhatott, kik ebben s más politikai kérdésekben nyílt ellenkezésbe jutottak Mátyással a múltban, sőt olyanokat is, kik mint házának ellenségei, vagy mint pártütők állottak vele egykor szemben. Mert a mily kíméletlen tudott lenni Mátyás olykor a büntetésben, ép oly bölcs mérséklettel tudott megbocsátani és felejteni is ott, hol a politikai érdek azt követelte.

Példáúl Ujlaky Miklós, Boszniának pompaszerető, bár akkoriban már öregedő királya, tudvalevőleg hosszú időn át legelkeseredettebb ellensége volt a Hunyadiaknak; mint erdélyi vajda, Gara nádorral együtt részt vett abban a vérbíróságban, mely Hunyadi Lászlót lefejeztette; Mátyás azonban kitüntető bizalmával s különösen hiúsága folytonos táplálásával teljesen magához lánczolta őt s mikor kevéssel a királyi nász után súlyos betegségbe esett, mely el is ragadta őt, még halálos ágyán is meglátogatta.

Két összeesküvésben voltak részesek a Zápolyai testvérek, Szepesvármegye dúsgazdag örökös grófjai is. Az idősb, Imre, már Hunyadi János bizalmas titkára s jószágainak felügyelője volt, Mátyás is különösen szerette őt;[593] Bosznia meghódításában szerzett érdemeiért e tartomány kormányzata volt egy ideig rábízva, a kincstárnoki hivatalt is viselte; a nemzeti ellenhatásban kétízben vezető szerepet vivén, teljesen kegyvesztetté lőn, de újabb szolgálatokkal annyira kiengesztelte Mátyást, hogy ez, öreg, atyai barátjának és törhetetlen hívének, Guthi Ország Mihály nádornak utóbb bekövetkezett halálakor beléegyezett Zápolyaynak nádorrá választásába. Öcscse, az akkoriban mintegy 37 éves, nagytermetű István, Alsó-Szilézia főkapitánya és Felső-Lausitz vogtja, Mátyás hű tanítványa, vitéz vezéri karának egyik legfényesebb alakja volt, kinek hőstetteiről Bonfinius különösen megemlékezett.[594] Zápolyay vitte belé a király elleni lázadásba a német eredetű, szintén dúsgazdag Szentgyörgyi grófokat is, Jánost és Zsigmondot, kiknek egyike, János egy időben erdélyi vajda is volt; botlásukért teljes bűnbocsánatot nyervén, Mátyás hű udvari embereivé lettek s János a nászkísérettel lenn is járt Nápolyban. Kemény ellensége volt a Hunyadiaknak Vetési Albert veszprémi püspök is, egy időben kanczellár, kit Beatrix szintén nápolyi követjárásából ismert. Maga a Mátyás hű és lelkes kegyencze, ki a moldvabányai véres éjjeli ütközetben saját testével védte őt, kit «mindig úgy tekintett, mint testvérét»,[595] jószágadományozásokkal halmozott el s kit a királyné érkezésekor az ő szolgáló lovagjaként láttunk szerepelni: Bánffi Miklós pozsonyi gróf és főpinczemester, oly nemzetségből származott, mely mindig a Hunyadi-uralom ellen lázadozott.


62. UJLAKI MIKLÓS, BOSZNIAI KIRÁLY SÍREMLÉK-KÉPMÁSA.[596]


Habár Mátyás rokonai részéről is sok támadásnak volt pályáján kitéve, mindvégig szívesen helyezte belé rokonait magas állásokba, így a Dengelegi Pongráczokat, Laki Thúzokat és Gerébeket. Keresztatyja,[597] Laki Thúz János ebben az időben is tárnoki s Szlavonországban báni méltóságot viselt s e minőségben követül volt küldve a házasságkötés ügyében Nápolyba; testvéröcscse, Thúz Osváth, Zágráb püspökségét bírta. A Gerébek közül László ez idő tájt erdélyi püspök volt, Péter és Mátyás mint hadvezérek vitézkedtek; Pétert ott láttuk a Beatrix nászkíséretében, Mátyás utóbb Horvátország báni méltóságára emelkedett. Bonfin a király «kardjának» mondja az egyiket, «pajzsának» a másikat;[598] dúló hadjárataikat rettegték az ellenséges tartományok.

Az egyháznagyok sorából hiányzott akkoriban az ország egyházi főméltóságának viselője, mert a német Beckenschlager János,[599] kit Mátyás e javadalomba helyezett, hűtlenül és hálátlanúl kiszökött a császárhoz s ott szőtte méltatlan ármányait volt ura tervei s állítólag házassága ellen is.[600] Jövedelemre második helyen sorakozott akkor az egri püspökség, melynek 16.000 aranyra becsült járandóságát[601] a már méltatott veronai Rangoni Gábor élvezte. Beatrix már Nápolyból ismerhette a boroszlói és nagyváradi püspököt, úgyszintén Handó György, akkor még csak pécsi prépostot, ki kevéssel később Gábor kalocsai érsek és kanczellár[602] helyére az ország második érseki székébe emelkedett. Ugyancsak préposti állásban találta még Beatrix Nagylucsei Dóczi Orbánt, ki azután az ő pártfogásával is oly fényes egyházi és politikai pályát futott be. A győri püspökséget Csupor Demeter, a váczit az Olaszországban képzett Báthori Miklós, a szerémit Pálóczy Zsigmond, az olmützit Protasius, a pécsit pedig az akkor még fiatal Erneszt Zsigmond bírta, kit nagy humanisztikus műveltségére való tekintettel Lodovico Carbo olasz humanista «Mátyás dicső tulajdonairól és viselt dolgairól» írt párbeszédének egyik részesévé tett meg.[603]

Mátyásnak a cseh korona több tartománya, valamint Bosznia és Szerbia fölött gyakorolt uralma hozta magával, hogy udvarában a magyar egyházi és világi nagyok s hadvezérek mellett németekkel, csehekkel, morvákkal, sőt szerbekkel is találkozhatott Beatrix; Így a német Stein Györgygyel, Mátyás fő tanácsadójával birodalmi ügyekben, kit már egyszer a Beatrix szónokaként láttunk szerepelni s kit az olaszok Georgius de Lapidének neveztek,[604] továbbá Hasenberg csehországi kanczellárral és Boskovitz Venczel főkamarással, báró Sternach Watzlau szertartásmesterrel; a hadvezérek közt Magyar Balázs, Egerváry László, Ujlaky Lőrincz, Dávidházy István, Rozgonyi László és Tárczai Tamás[605] mellett ott szerepelt a német báró Grafeneck Ulrik és Tettauer Vilmos, a cseh-morva Hag Ferencz, Podmaniczki László és Zeleni János, valamint Gregorievics Brankovics Vuk szerb deszpota és a szintén rácz Jaksics Demeter.[606]

Azonban a Mátyás király paladinjai fényes sorának legünnepeltebb alakjai már akkor is, – bár legszebb babérjaikat még csak később, a kenyérmezei csatánál voltak kiérdemlendők, – Báthori István és Kinizsi Pál lehettek, kiknek hőstettei az olasz királyleány képzeletét is élénken foglalkoztathatták. A mi a magyar sereg vezérlő vitézeinek más, példáúl a mindig változó szolgálatban álló bérhadvezérekkel szemben kétségkívül bizonyos ideális dicsfényt kölcsönzött, az az a körülmény volt, hogy fegyvertényeik javarésze egyértelmű volt a kereszténység védelmével az előnyomúló pogány hatalommal szemben. Ennek a vallásos vonásnak feleltek meg többnyire szigorú erkölcseik is. Kivált a régibbek még egészen annak a vallásos lelkesedésnek a varázsa alatt állottak, melyet a nagy Hunyadi János alakja árasztott a magyar seregre s mely szinte a vértanúi önáldozat dicsőségét látszott a hadi hőstettekben keresni. A Mátyásnál jóval idősebb, még a Hunyadi János tanítványai közül való Báthori István erdélyi vajda és országbíró, kiről kortársai azt tartották, hogy soha nőhöz nem közeledett, az öldöklő ütközet előtt az oltári szentségben részesíttette minden vitézét s az elesettek porai fölébe maga állíttatott kápolnát az áhítatos kegyelet számára.[607] A regeszerűség határát érinti már a Báthorinál jóval fiatalabb Kinizsi Pál alakja: az egyszerű molnárlegény, a ki a Magyar Balázs figyelmét hatalmas testalkatával és erejével vonja magára; felcsapva katonának, vezére leányát kapja nőül, idővel Mátyás jóvoltából temesi főispán lesz, kiterjedt javak ura s maga is hadvezér: «dux Hercle fortissimus»,[608] s «mint egy oroszlán oly fene a viadalban».[609] Van valami hasonlatosság a Sforzák őse és a Kinizsi pályája között; ilyen alakokat a renaissance úgy látszik főkép olasz és magyar földön termett.


63. BÁTHORI ISTVÁN PECSÉTJE.[610]


A nemzeti és a birodalmi politika, a keleti és a nyugati érdekek régi vitakérdése csakhamar ismét ütközőpontra jutott, a mint a mennyegzői vígságokat a kormányzás gondjai váltották föl. Bonfin közli az ékes, bölcs és keresztényi szellemtől áthatott beszédet, melyet – hite szerint – az országnagyok tanácsában Báthori István tartott, arra igyekezvén rávenni a királyt, hogy feledje inkább a német császártól szenvedett sérelmeket s indítsa hadát a hitetlenek ellen; és közli a Kinizsi Pál állítólagos ellenbeszédét, mely az osztrák tartományok ellen indítandó háború melletti érveket foglalta egybe s melynek meghallgatása után a király – természetesen közhelyeslés között – kimondta s megokolta elhatározását, hogy a császár ellen fordúl.[611] Ez a leírt jelenet annyiban mindenesetre megfelel a valóságnak, a mennyiben tudvalévő, hogy Báthori István ép úgy mint Zápolyai Imre, a nagyváradi s a veszprémi püspök határozott ellenzői voltak a német császár elleni hadviselésnek.

Hogy Mátyás mégis ez utóbbira határozta el magát, annak okait Beatrix előtt is csak az előzmények megismerése tehette érthetővé.

A Habsburgok már Albert király óta igényt tartottak a magyar trónra s ezt az igényöket semmi sem veszélyeztette annyira, mint az a tény, hogy Mátyás személyében hosszú idő – mondhatni az Árpádház kihalta – óta először jutott ismét egy nemzeti király uralomra Magyarhonban. Ezért igyekezett Fridrik császár oly megátalkodottan akadályozni a Mátyás trónjának megszilárdúlását, előbb az elismerés nyílt megtagadása, majd mindenféle alattomos sakkhúzások, a magyarok ellenségeinek támogatása, az ország nyugtalanítása, sőt Mátyás házassága elleni gáncsvetés által is.[612] Mátyás tudta, hogy a nemzeti királyságban nagy erő rejlik, de olykor kételkednie kellett abban, vajon ez az erő pótolhatja-e azt a támaszt, melyet egy oly királynak, ki nem csupán Magyarország uralkodója, más országok birtoka nyujt? Ezért igyekezett sokáig a császárral szoros szövetségbe jutni; házassági összeköttetést keresett, sőt örökbe fogadtatta magát a császár által, kit «atyjaként» tisztelt s hogy annak pénzvágyát is kielégítse, magyar koronáját «aranynyal töltötte meg»,[613] mielőtt visszakapta. Azonban «német és magyar fő sohasem lehet egy fő», mondja ép erre a viszonyra vonatkozólag Zrínyi Miklós, a költő;[614] az érdekek és a két ember ellentéte minden őszinte és tartós frigyet kizárt; így Mátyásban szinte önkénytelenül ébredt föl a gondolat, hogy uralmának külső támaszt keresendő, maga álljon a német-római birodalom élére, a mire a pápa segítségével elnyert cseh királyi méltóság – mint a választófejedelemségek egyike – lépcsőül szolgálhatott. Ámde Fridrik hamar átlátta e törekvés veszélyes voltát s Ulászló, a lengyel király fia oldalára állott, kit a huszita cseh rendek királyúl választottak meg s kivel a császár már 1476 decemberében szövetséget kötvén Mátyás ellen,[615] oly föltétel mellett, hogy seregével ő is betörni tartozik Magyarországba, készséggel kiállította részére a cseh királyságba való beiktatásáról szóló okmányt. Casus bellinek ez kétségkívül elég volt s a viszony elmérgesítéséhez még hozzájárúltak a megszökött Beckenschlager áskálódásai. Mátyás ennélfogva szinte kényszerítve volt Fridriknek 1477 június 12-én hadat üzenni.[616]

Azonban a háborúnak sem akarta új házasélete örömeit föláldozni; a nyár derekán[617] fölkerekedvén seregével, magával vitte feleségét s – mintegy ennek fényesebb kíséretet adandó – anyját is, úgy hogy a szemtanú egri püspök megjegyzése szerint ez a hadjárat inkább nászmenethez hasonlított.[618] Bizonyára Beatrix kívánsága volt ez a hölgyekkel való táborbaszállás; azt is sejthetjük, hogy a példát saját családjából vette: bátyja, a calabriai herczeg tette meg azt, hogy 1468-ban a toscanai háborúba, melyben igaz, hogy alig látott csatát, magával vitte fiatal feleségét.[619]

A táborozó királyi udvar első állomása Győr volt, az akkor ötszáz tűzhelyet számláló dunaparti város, melyben Mátyás hölgyeivel valószínűleg a csillagerődszerűen megerősített várba szállott. Innen Pozsonyba vonúltak, a mely azután hosszabb ideig főhadiszállásúl szolgált, mert Mátyás úgy rendezte menetét, hogy a fejedelmi hölgyek mindenütt a táborhoz legközelebb eső városban vagy várban szállhassanak meg, a hol semmiben se szenvedtek szükséget. Különösen Pozsonyban a város gondoskodott bőkezűen ellátásukról; itt még a királyi párral volt Hunyadi Erzsébet,[620] és bizonyosan Francesco herczeg is, – magyar földön Aragoniai Ferencz, – ki főkép hadi kiképzés czéljából jött Magyarországba.


64. GYŐR A XVI. SZÁZADBAN.
(Hufnagi György rézkarcza a Történelmi Képcsarnok metszetgyűjteményében.)

Míg Beatrix ilyenképen nemcsak rá nézve új vidékekkel és helyekkel, hanem a tábori élettel is megismerkedhetett, a jövő-menő követek és futároktól hozott hírek őt a családja és rokonai körében is amaz időben előfordúlt nevezetesebb eseményekkel élénken foglalkoztatták.

A távollétben még fokozódni látszó gyöngédség és ragaszkodás nyilatkozik meg azokban a levelekben, melyeket Beatrix már házassága legelső idejében vált nővére családjával, Ferrarában és Nápolyban levő testvéreivel s melyekben férje odaadó szeretetéről is hálásan emlékszik meg.[621] A házasság fölötti megelégedést csak növelhették azok a hírek, melyeket a menyegzőről hazatérő nápolyi vendégek hoztak haza márczius vége felé.[622]

Úgy az Esték mint az Aragoniaiak újabb családi örömöket éltek és vártak akkoriban. 1477 májusban ment végbe Alfonso, Estei herczeg s Ercole uralma örökösének, ki ekkor még alig volt egy éves, eljegyzése Sforza Annával, a meggyilkolt Galeazzo Maria és Savoyai Bona leányával;[623] a gyermekkorban létrejött frigy később nem bizonyúlt tartósnak, de a Sforzák és Esték összeköttetése máskép újult meg. Alighogy e fiát eljegyezte, az épen reményteljes állapotban levő Eleonora herczegnő, – Beatrix testvérnénje, – atyja hívását követve fölkerekedett s két kis leányával és megfelelő kísérettel Livornón át hajón Nápolyba utazott hosszabb tartózkodásra.[624] Ez az út kétségkívül ugyanazzal az eseménynyel állott összeköttetésben, a mely miatt Alfonso herczeg nagy és fényes kísérettel már előbb Rómán és Génuán át Barcelonába utazott, hogy Nápolyba kísérje leendő mostohaanyját, aragoniai Giovannát, ki azon év szeptember havában volt az özvegy nápolyi királylyal egybekelendő.[625]

Ferrante ugyanis, mihelyt leányait férjhez adta, új házasságra lépett; nagybátyja, Aragonia és Sicilia királyának, Jánosnak leánya lőn nejévé s e házasság – melynek ünneplésében a király kívánságához képest olasz földön levő leányának, Eleonórának is részt kellett vennie – az Aragoniai ház két ága közötti régi idegenkedést megtörni s a törvénytelen származású nápolyi királynak nagybátyja részéről való elismertetését is meghozni volt hivatva.[626]

Mátyás az egész nyarat s őszt Bécs körül hadakozva töltötte, miközben Beatrix anyósával és udvarával úgy látszik többnyire Pozsonyban tartózkodott, melyet egykorú adatok már akkor főbb utczáin kövezettel is bíró, szép, nagy, többnyire németektől lakott, de sok olasz lakóval is bíró városnak, termékeny vidéke s a Duna melletti fekvése által jelesnek mondanak, s kiemelik erős és terjedelmes várát, melynek a várdomb magassága ellenére kútja is volt.[627] A királynak magában a városban is volt egy curiája, s lehetséges, hogy Beatrix udvarával koronkint abban tartózkodott, de valószínűtlen, hogy állandóbb lakásukat Mátyás és neje nem abban a várban tartották volna, melynek palotáján és kapuján a műszerető király annyi helyét hagyta építőkedvének.[628] Beatrix később – mikor férje már meghódította Bécs környékét – többször ellátogatott hozzá[629] s a beköszöntött téllel estélyekre is hívta magához Pozsony polgárnőit, kiket a városi hatóság kísértetett lámpahordozókkal az udvarhoz és vissza.[630]


65. POZSONY. (Háry Gyula rajza.)[631]


A Bécs körül fekvő várak és városok: Hainburg, Trautmannsdorf, Petersdorf (most Perchtoldsdorf), Marcheck, Bruck, Baden, Klosterneuburg, Tulln, Greifenstein és Sanct-Hippolyt (most Sanct-Pölten) részint önkényt, részint ostrom után megnyíltak a magyar hadak előtt s a cseh ellenkirály, Ulászló katonái szétfutottak, sőt egy részök a Mátyás szolgálatába lépett.[632] A magyar csapatok pusztítva kalandozták be a vidéket s egész Linzig hatoltak, mintegy megfenyegetendők az ott székelő császárt. Bécs valósággal körül volt zárva s így nem csoda, hogy Fridrik, diplomácziai befolyásoktól is indítva,[633] béketárgyalásokba bocsátkozott, melyek eleinte a Mátyás merev magatartása miatt nem kecsegtettek eredménynyel, a tél kezdetén azonban oly egyezségben jutottak befejezésre, mely a magyar királynak nem kicsinyelhető diadalát jelentette.

Az egyezség szerint a császár kénytelen volt a cseh királyságot illetőleg Ulászlónak adott beiktató-oklevelet érvénytelennek nyilvánítani s egy új oklevélben Mátyást Csehország törvényes királyának elismerni. Azonban a többi, inkább az ígéretek terén mozgó föltételek a Fridrik megbízhatatlansága következtében kétes értékűeknek bizonyúltak.

Közvetetlen írott adat nincs ugyan rá,[634] de a körülmények s a Beatrix későbbi magatartása nagy valószínűséget kölcsönöznek Bonfin abbeli állításának, – melyet az összes régibb történetírók is magukévá tesznek, – hogy a királyné, teljes összhangban a pápával, már ez alkalommal is a békekötés érdekében hatott leveleivel a császárra s rábeszéléseivel Mátyásra, a mit[635] Bonfin az Aragoniai ház és Fridrik között, ez utóbbinak házassága révén fennálló, már említett sógorsági viszonynyal magyaráz meg. Beatrixnak ez, a későbbi fejleményekben kétségtelenül kimutatható törekvése valószínűleg atyja és a pápa befolyásának volt tulajdonítandó, kik közül az utóbbi az egész kereszténység, az előbbi veszélyeztetett országa érdekében kívánhatta, hogy Mátyás erejét osztatlanúl a török ellen fordítsa; bár tehát igyekezetének rúgója egészen más volt, az mégis csodálatosan találkozott a nemzet legjobbjainak kívánságával. Ebben az időben azonban neki és családjának még külön oka is lehetett a császárral való megegyezést sürgetni, mert annak egyik, mély titokban tartott pontja Milano herczegi trónján oly változást tervezett, mely az Aragoniaiak újabb térfoglalásával lett volna egyértelmű. Arról volt ugyanis szó, hogy a császár, mint hűbérúr, megtagadja a meggyilkolt Galeazzo Maria Sforza kiskorú fiától, Gian-Galeazzotól az investiturát s helyette a herczegi jogart a nápolyi király másodszülött fiának s Beatrix testvérbátyjának, Federigonak fogja adományozni, ki egyúttal a császár leányát, Kunigundát kapja nőül.[636] Könnyen érthető, hogy Mátyás e tervet szívesen karolta föl, mert, különösen Velencze megbízhatatlan magatartásával szemben, nagy javára vált volna e sógorsági kötelék segítségével Milanora támaszkodhatni. Hogy Beatrix és atyja e terv szerint készek voltak trónjuktól fosztani meg a Sforzákat, kiknek házából való volt a Ferrante saját menye, a calabriai herczegné, az sem kelthet csodálkozást abban, ki a nápolyiak politikáját ismeri. Federigo herczeg úgyis épen akkor a burgundi házasság meghiusulása következtében tervtelenül tért vissza Nápolyba,[637] a hol – mint másodszülöttnek – emberi számítás szerint uralomra nem lehetett kilátása s így a milanoi herczegség birtoka nagyon kecsegtető lehetett rá nézve; de a német császárral boldogulni ebben az ügyben sem lehetett s így a merész terv füstbe ment.

Mátyásnak a Beatrix családja iránti jóakarata és barátsága csakhamar fényes külső nyilvánúlásra is módot talált. Alkalmat szolgáltatott erre Ferrante királynak azon év szeptember és október havában Nápolyban lezajlott nászünnepélye, melynél az esketést s az új királyné megkoronázását Rodrigo Borgia bíbornok, a későbbi VI. Sándor pápa végezte, negyven püspök segédletével. A lovagtornában az összes Nápolyban levő királyi herczegek részt vettek s az ünnepélyeken ott volt látható Eleonora ferrarai herczegné is, – egész addig a napig, melyen gyermeke megszületett; a lakodalmi vígság zajában világra jött fiúgyermek nagyapja, Ferrante nevét kapta a keresztségben.[638] A nápolyi krónikások az ünneplés különösen kimagasló mozzanataként említik föl a magyar király és királyné ajándékainak megérkezését október 9-ikén; egész küldöttség vitte azokat Nápolyba s a magyar leventék el nem mulasztották azután a tornakedvelő nápolyi udvarnak és közönségnek a saját bajvívásuk módját is bemutatni; négyen viaskodtak s minthogy nyergök lapos volt, nem oly mélyhajlású, minő nyugaton volt használatos, az összecsapásnál rendesen kilökték egymást a nyeregből s a földre terültek.[639]

A Castello Nuovoban Mátyás király részéről átadott ajándék tizennégy lóból állott, valamennyit aranyrojtos, bíborvörös takaró borította; közülök hat spanyol hátasló volt, nyolcz teherhordó, ezek óriási ezüstszekrényt hoztak, melyben gyönyörű művű ezüst asztalkészlet volt elhelyezve, összesen 92 darab; mindenféle tálak, tálczák, korsók, billikomok, tányérok, csészék, sótartók, kések, sőt gyertyatartók is.[640] Ismerve a magyar ötvösség némely akkori termékét, valószínűnek kell tartanunk, hogy a fényes ajándék hazai gyártmány volt, s Mátyás épen próbáját akarta adni népe fejlett iparának.[641]

Beatrix megszívlelve a Diomede Carafa tanácsát, külön ajándékot is küldött: brokát-szövettel bevont aranyozott kocsit, melyet hat fehér, ugyancsak brokát-takaróval pompázó mén húzott. A capuai herczegről és öcscséről, Pietroról, az Alfonso fiairól s a Ferrante unokáiról is külön megemlékeztek Mátyás és Beatrix: egy-egy kis paripát kaptak mindegyiköktől, teljesen ezüst fölszereléssel.[642]

Sűrűn levelezett Mátyással és Beatrixszal Alfonso calabriai herczeg, ki egyik-másik bizalmas emberét küldte el olykor Nápolyból nővére és sógora látogatására, néha fontosabb megbízásokkal is; ilyenekül látjuk megjelenni Mátyásnál, – ki az 1477-ről 1478-ra forduló telet részint még Bécs környékén, részint Pozsonyban és Budán töltötte,[643] – Lucas Synnust és Garzia Betest.[644] Ily jövevények hozhatták meg azt az örömhírt is, hogy IV. Sixtus pápa 1477 deczemberében a Beatrix legújabb testvérbátyját, a pápai pályára lépett s akkor huszonegy éves Aragoniai Jánost bíbornoki méltóságra emelte. Ugyanakkor kapta meg a bíbornoki kalapot az egri püspök, Rangoni Gábor is, ki majdnem mindig Mátyás táborában volt s győzelmeiről tudósításokat küldött az olasz udvaroknak.[645]

Nemsokára azonban az olaszországi viszonyokban beállott súlyos bonyodalom vonta magára a magyar királyi pár figyelmét s hozta rendkívül kényes helyzetbe őket. 1478 április 27-ikén Firenze duómójában a Mediciekkel szemben ellenséges Pazzik összeesküvése következtében gyilkossági merénylet történt Medici Lorenzo és Giuliano ellen, melynek ez utóbbi áldozatúl esett. A feldühödött nép rögtön bíráskodott az összeesküvés kézrekeríthető részesei fölött s többek között Salviati pisai érseket is a Palazzo Vecchio ablakában fölakasztották, a pápa jelenlevő unokaöcscsét, Raffaello Riario bíbornokot és pápai legátust pedig letartóztatták. Ha a pápa már kezdettől fogva azt a gyanút vonta magára, hogy az ő rokonainak keze beléjátszott az összeesküvésbe, ennek a gyanúnak csak megerősítésére szolgálhatott az a kegyetlen szigor, melylyel a firenzeiek bosszútényével szemben föllépett; a várost interdictum alá helyezte s ő és a vele egyetértő és Firenze iránt egy idő óta elhidegült nápolyi király a gazdag firenzeieknek Rómában és nápolyi területen levő összes vagyonát elkobozták.[646] A pápai rokonoknak s a nagyravágyó és harckedvelő Alfonso nápolyi trónörökösnek heve nyílt hadüzenetre juttatták a dolgot s a Firenze ellen indítandó hadjárat ügyének csakhamar meg volt nyerve a Mediciek városával mindig ellenséges Siena, sőt a liga az urbinoi herczeg fegyvereit is szolgálatába fogadta. Az olasz földön lappangó ellentétek nyílt kitörésére jutottak, mikor Firenze szintén szövetségeseket keresve, azokat megtalálta Velenczében, Milanoban és Ferrarában. Két fegyveres liga állott tehát egymással szemben s a legsajátságosabb az volt, hogy Firenze és szövetségesei vezérökül Ercole ferrarai herczeget választották, míg a pápai szövetség seregeinek élén Alfonso állott s így két sógor – egyúttal Mátyásnak két sógora – volt egymás ellen hadakozandó.[647]

Ily visszás körülmények közt, midőn Mátyás és Beatrix rokonszenvét mindenkép a pápai szövetség bírta s ahhoz való csatlakozásuk viszont a ferraraiakkal hozta volna őket ellentétbe, a magyar király törekvése csak az ellentétek elsimítására irányúlhatott; majd meg, – miután Ercole nehány sikeres fegyverténye előnyt vívott ki a firenzei ligának, – legalább arra igyekezett Mátyás, hogy e szövetséget megbontsa s különösen arra, hogy Velenczét – melyben joggal látta mindig titkos ellenségét – elszigetelje. A köztársaság ellen, már az elragadott dalmát területek visszahódítása czéljából is, szívesen nyúlt volna, ő maga is fegyverhez.[648]

Egyelőre azonban a dolgok nem fejlődtek odáig, hogy Mátyásnak olasz területen akczióba kellett volna lépnie; elég dolgot adtak neki nyugati és északi ellenségei; a császár és a Jagellók, kikhez a brandenburgi választófejedelem is járúlt, a ki ellen szövetségesének, a glogaui herczegnek védelmére volt kénytelen 1478 nyarán egy hadosztályt küldeni.


66. KASSA LÁTKÉPE.[649]


Fejedelmi gondjai és táborozásai közepett is Mátyás nemcsak hogy Beatrix közelében igyekezett mindig maradni, hanem gyöngéd és buzgó gondoskodással rajta volt, hogy fiatal neje országa viszonyait, kincseit és szépségeit, valamint főbüszkeségét: hadseregét minél alaposabban megismerje. E czélból a hadműveletektől szabadon maradó időt katonaságának oly gyakorlataira fordította, melyek a hadi szolgálat érdekének is megfeleltek, de egyúttal alkalmasak voltak a királynét gyönyörködtetni és bámulatra ragadni. Bonfin saját szemlélete nyomán szépen írja le az ily fegyvergyakorlatok ragyogó s ép oly tanulságos mint mulattató látványát a későbbi, Bécs bevételét követő időben,[650] de kétséget nem szenved, hogy Mátyás már előbb is ily szórakozásokkal igyekezett Beatrixra nézve a tábori életet kellemesebbé tenni. Kevésbé valószínű, a mit csak a Mátyás ellen gyűlölködő Dlugoss lengyel történetíró jegyzett föl,[651] hogy t. i. Beatrix vérszopó természete az öldöklő ostromok látványában is gyönyörködött. Ezt már a vele járó veszély miatt is aligha engedte volna meg Mátyás.

S mihelyt a fegyverek zaja egy időre elhallgatott, a király – úgy látszik 1478 folyamában két ízben is, tavaszszal és télen – fölrándúlt nejével a felvidékre,[652] hogy neki a betelepített német iparos polgárság tevékenységével fölvirágzott s erődítvényekkel, szép épületekkel, kincsekkel jeleskedő városokat megmutassa. Kassát, Körmöczbányát, Beszterczebányát,[653] majd Selmeczbányát és – Heltai szerint – Ó-Zólyomot is meglátogatták,[654] s a lakosság mindenütt eléjök jött, lelkesen hódolva nekik. Kassa nevezetes város volt már akkor, mint némely iparágban országszerte első s a felvidék kereskedelmének góczpontja;[655] azonfölül kamaraszékhely, a hol sokáig pénzt is vertek.[656] De valószínűleg a bányavárosok vonzották Beatrixot leginkább, a hol megnézték az arany- és ezüstbányákat, megcsodálták a módját, mint ássák ki a földből, mint zúzzák össze, választják el s olvasztják meg az aranyat, a mit azelőtt még sohasem láttak.[657] Magyarország termelési ágai közül ugyanis általános kereskedelmi fontosságra akkoriban csak bányászata emelkedett s hazánk főkép mint aranytermő ország volt az olaszoknál abban az időben ismeretes.[658] E látogatások a városok szépítésére is alkalmat szolgáltattak, mert nyoma van annak, hogy Mátyás Beszterczebányán a szállásáról való kilátást akadályozó dísztelen bódékat lebontatta.[659]

Különösen a királyi pár selmeczbányai fogadtatásáról van részletes értesülésünk;[660] tudjuk, hogy itt kíséretökben volt Nagylucsei Dóczi Orbán prépost és kincstartó, valamint Mühlstein Vitus körmöczi kamaragróf. Eléjök siettek a dominikánus rendház perjele, Körndel György kamaragróf, Resch János városbíró az esküdt polgárokkal, Steck Boldizsár városi jegyző, ki utóbb sok szolgálatot tett Beatrixnak s a czéhek és bányák képviselői. Nagyobb harangzúgás fogadta őket, mint egykor Zsigmond királyt; a csiliki városkapunál huszonhárom dominikánus barát égő gyertyákkal várta a lóháton érkezőket, kik, miután a számukra készített díszes sátorban megpihentek, a mostani Rózsa-utczán át vonultak a kamaraházba, mely szállásukúl szolgált. A királyi pár a bányászok számára mulatságokat rendeztetett s megnézte a város tereit, utczáit, templomait és természetesen bányáit s érczolvasztóit is, szép érczdarabokat vivén emlékül magával.

Az 1479. év nyarára esik Beatrix legifjabb testvérbátyjának, Jánosnak, az akkor huszonhárom éves bíbornoknak első Magyarországba jövetele.[661] A fiatal herczeg már korán rendkívüli tehetségek jelét adta s különös önművelési hajlamot tanúsított. Csak tizenöt éves volt, mikor Rómában az akkor újon megválasztott pápának, IV. Sixtusnak, atyja, a király hűbéresi hódolatát ékes beszédben tolmácsolta s majd ugyancsak nyilvános beszédben számolt be Nápolyban küldetéséről.[662] Láttuk, hogy a pápa már 1472-ben adományozta neki a monte-casinoi apátságot s utóbb a salernoi érsekséget; bírta ezenkívül a tarantoi érsekséget és – mint említve volt – kevéssel előbb bíbornoki méltóságra emelkedett, Szent Adrianus templomának czímével. Korán lett az irodalom pártfogója s Campanus, a jeles humanista nemcsak tehetségeit és képzettségét dícséri, hanem nyílthomlokú, kedves arczát is, kellemes beszédmódját és szerénységét.[663] A most mondott időben a pápa őt követként küldte Magyarországba s a szomszéd államokba oly megbízással, hogy az uralkodókat a török elleni küzdelemre buzdítsa.

Kétséget nem szenved, hogy Mátyás már Aragoniai János ez első jövetelének idejében el volt határozva az esztergomi érsekséget neje e testvérének adományozni. Tekintve, hogy magának a Szentszéknek bizalma mily magas méltóságokkal és megbízásokkal ruházta föl már akkor a fiatal herczeget, Mátyásnak nem lehetett aggálya arra nézve, vajjon választása egyházi szempontból méltó egyénre esik-e? s a sok keserű tapasztalás, mely oly férfiak részéről érte, kiket ő emelt föl a porból, előtérbe állíthatta azt a politikai szempontot is, hogy az ország első egyházi javadalmát, melyből akkor még nem voltak a beszterczebányai és rozsnyói püspökségek kiszakítva, hozzá a legszorosabb család kötelékkel csatolt s királyi vérből származó egyénnek juttassa. De a főok, mely őt elhatározásánál vezette, mégis csak az lehetett, hogy szenvedélyesen szeretett hitvesének ezzel is kedvében járjon. Szembetűnő, hogy Mátyás Beatrix iránti vonzalmát mennyire igyekezett mindjárt kezdettől az ő családja tagjaira, hozzátartozóira is kiterjeszteni. Később az Estei Hipolit kinevezésére vonatkozó adománylevélben[664] nyíltan kimondta, hogy annak idejében az Aragoniai János kinevezésére a «legkedvesebb neje iránti halhatatlan szerelem mellett az a rokonszenv és vonzalom indította, melyet nejének testvére iránt táplált s ama kötelességérzete, hogy neje atyjának tőle telhetőleg kedveskedjék». Ferencz herczegről is azt jelenti a firenzei tízek tanácsának egy megbízottja, hogy a király mindenkép megtiszteli őt s kedvében jár,[665] a mit Bonfin is igazol, ki egy kisebb művében a Ferencznek és Jánosnak Mátyástól adott pazar ajándékokról is megemlékszik,[666] s a mit már az a körülmény is bizonyítani látszik, hogy Mátyás nyolcz esztendeig tartotta Ferenczet magánál,[667] mialatt úgy látszik nemcsak a katonáskodásba avatta be, hanem királyi kanczelláriájában is foglalkoztatta.[668]

Azonban a Mátyás szándéka sógorának, Jánosnak az esztergomi érsekségre való emelése tekintetében nem valósúlhatott meg oly könnyen és gyorsan, mint kívánta volna. Az ármánykodó Beckenschlager János, kit Mátyás a győri püspökséggel próbált kielégíteni,[669] biztatva és támogatva a császártól nem akart a hűtlenül elhagyott érsekségre való igényéről lemondani, s míg pöre folyt Rómában, János herczeg a királyi adományozás alapján őt illető jövedelmeket, – melyeket akkor évi 30.000 aranyra becsültek,[670] – a káptalannál letétbe helyeztette.[671]

Időközben sikerült Mátyásnak a csehországi kérdésre nézve a két Jagellóval, t. i. III. Kázmérral, a lengyel királylyal és ennek elsőszülött fiával, Ulászló cseh ellenkirállyal valamelyes megegyezésre jutnia. E szerint Mátyás és Ulászló egyenlő jogon viselendik a cseh királyi czímet s mindegyik megtartja azt, a mit a cseh korona uralmi területéből a békekötéskor bír; Mátyás halála után azonban Ulászló vagy örökösei meghatározott összegen magukhoz válthatják a Mátyástól bírt részeket is.[672]

A megegyezés létrejöttekor Mátyás abbeli óhajtását nyilvánította, hogy – mintegy annak megpecsétléseül – a két király látogatást tegyen nála; a találkozás helyéül az ő uralma alatt álló Olmützöt tűzték ki s idejéül 1479 február 2-ikát. Ide hívta meg Mátyás a közbenjáróúl fölkért két fejedelmet is: a «bátorszívű»-nek nevezett Albrecht szász herczeget, kivel ebben az időben Beatrix is rokonias leveleket váltott, és Ottó pfalzi grófot.[673] Ismételt elhalasztás következtében azonban az összejövetel csak a mondott év júliusának első napjaiban jött létre, ekkor is csak Mátyás, Ulászló és a német fejedelmek részvételével, mert Kázmér király jobbnak látta elmaradni.


67. OLMÜTZ.[674]


Mátyás – valószínűleg szándékosan – megvárakoztatta vendégeit. Albrecht szász herczeg már májusban megérkezett 500 lovassal Olmützbe,[675] őt János váradi püspök fogadta a király nevében.[676] Ulászló 1500 főből álló kísérettel és katonasággal 15 napig vesztegelt a közeli «Neustadt»-ban,[677] míg Mátyás megjöttérül értesült; időközben beérkeztek Ottó és Kristóf bajor herczegek is. Végre július 2-ikán[678] váratlanul s egész csöndben megjelent a városban Mátyás, csekély kísérettel s nyomban utána jött a királyné aranyos kocsiban, öcscse, Ferencz herczeg, püspökök és főurak kíséretében s követve mintegy 5000 főnyi seregtől.[679]

Mátyás, bizonynyal nemcsak hiúságból, hanem politikai számításból udvara, kísérete fényével, vendégei ellátásával s a tiszteletökre Olmützben rendezett ünnepélyek és mulatságok pompájával és zajával bámulatot igyekezett kelteni, a mi teljes mértékben sikerült is neki. Egykorú s elfogadható tanubizonyságok szerint az olmützi napok pazar pompakifejtése mindent fölülmúlt, a mit a kortársak láttak.[680] Húszezerre tehető a lovak száma, melyek azokban a napokban a városban és környékén voltak elhelyezve. Az öltözékek, lószerszám, lakásberendezés, asztalkészlet dísze és értéke, a keleties fényűzés,[681] a szemlélhető drágaságok sokasága akkora volt, hogy «az egész cseh királyság becsével fölért» s Mátyás úgy tűnt föl, mintha «Ahasverus» és Nagy Sándor s a föld minden királya fölött állana.[682]»

A megbékélt királyok első találkozása a városon kívül a seregek jelenlétében sátrakban ment végbe, a hol találkozván, megölelték s megcsókolták egymást s három óra hosszant tanácskozván, országnagyjaik közbejöttével újra megerősítették s új pontokkal bővítették a békeegyezményt; azután az egyik városába, a másik táborába tért vissza.

Három nappal később Mátyás bizalma jeléül fegyvertelenül, de fényes kísérettel kivonult az Ulászló táborába s bevezette őt és kísérőit a városba, a hol saját lakásával szemben fekvő palotában rendeztetett be neki lakást s a hol úgy őt, mint a többi fejedelmeket és a hozzájok tartozókat tizenöt napig vendégeiként látta el.

Első ízben látta ekkor Beatrix az ő életében oly végzetes szerepre hivatott cseh királyt, ki tizenhat évvel volt ifjabb Mátyásnál s csak egy évvel idősebb Beatrixnál, a kortársak tanusága szerint daliás termetű férfiú vala, kinek «nagy testalkatához jobban illett a vértezet mint a köntös.»[683]

A királytalálkozás napjainak három szemtanuja lett egyúttal krónikásává; az egyik Albrecht szász herczeg, a másik a bőbeszédű boroszlói tanácsjegyző, ki Mátyás esküvőjét is leírta, a harmadik Lengyelország legrégibb történetírója: Dlugoss János, ki mint krakkói kanonok Kázmér király kedvelt diplomatája s Ulászló egykori nevelője, ez utóbbinak kíséretében vett részt az olmützi látogatásban. Saját nyilatkozata szerint ott volt Galeotto Marzio is, ki e szerint Olmützben látta először Beatrixot, kiről oly magasztaló jellemzést hagyott hátra. Ő azonban az olmützi napokról csak annyit jegyzett föl, hogy a királyné a cseh királylyal oly folyékonyan és ékesen beszélt, – valószínűleg latinúl – hogy az egész hallgatóság elbámult rajta.[684]

Úgy az egyidejű följegyzések némelyikéből, mint a szintén egykorú Bonfin későbbi elbeszéléséből meglehetős részletesen vagyunk tehát értesülve a rendezett ünnepélyek és vígságok felől, melyekben lovagtornák lakomákkal, színészek és dalnokok föllépése zenével és tánczczal váltakoztak s melyek alatt az összeverődött sokaságban nehéz lehetett a rendet és nyugalmat föntartani. Egykorú adatok szerint nemcsak a katonaság és a nép között volt czivódás és verekedés,[685] de még a magyar és cseh urak között is heves összetűzések fordúltak elő.[686]

Az ünnepélyek rendezése egyébiránt nagyon rávallott a Beatrix intéző kezeire. Határozottan olasz szokás volt abban az időben a piaczon fölállított díszes emelvényeken úgyszólván nyilvánosan rendezni a fejedelmek és nagyurak lakomáit és vigalmait; ilyen czélokra szolgáltak némely olasz városban a köztereken épült tágas, nyitott loggiák s ily czélokra állítottak föl például Nápolyban is minden ünnepi alkalommal fényesen kárpitozott emelt tereket a Piazza dell’ Incoronatá-n. A Mátyás olmützi lakomáinak a piaczon fölállított «négyszögű sok grádicsos magas pohárszéke» – mint Heltai nevezi,[687] – mely tulajdonképen egy drága szőnyegekkel kárpitozott díszes emelvény volt nemcsak a lakoma és táncz, hanem a hódolati eskü elfogadása czéljára is,[688] – nagy csodálkozást keltett az ő és Ulászló alattvalói körében, míg a szintén olaszos délutáni alvás a szász herczegnél visszatetszéssel találkozott.[689] Az, hogy a vendégeskedés végén Mátyás és Beatrix Ulászlónak az egész lakásberendezést és asztalkészletet, melyet használt, odaajándékozták, szintén oly neme a bőkezűség gyakorlásának, a melyre legkönnyebben az akkori Olaszországban találunk példákat.[690]


68. ULÁSZLÓ CSEH, KÉSŐBB MAGYAR KIRÁLY ÉREMKÉPE.[691]


Mátyás feladatául tűzte ki Ulászlót megnyerni és magához lánczolni, a mire különösen abban az időben, mikor el volt határozva döntő csapást mérni a német császárra s ezért legalább a Jagellók ellenségeskedése ellen biztosítania kellett magát, nagy szüksége is volt.[692] A lágyjellemű fiatal királyt nemcsak vendéglátásának pazarságával és a mulatozás zajával iparkodott elkábítani, nemcsak a saját egyéniségének egész megnyerő varázsát árasztotta ki reá, hanem nyilvánvaló igyekezettel felesége megnyerő tulajdonságait is ütőkártyáúl használta föl vendégével szemben játszmája megnyerésére. Beatrixnak a nép tetszészaja közepett nyilvánosan tánczolnia kellett Ulászlóval; majd gyakran kellett férje belső szobáiban sakkot játszania vendégökkel, kivel úgy ő, mint Mátyás «háziasan, tréfálkozva mulattak».[693] Beatrix állítólag maga készítette ki Ulászló ágyneműjét, lakásberendezését is az ő választéka és fényűző olasz ízlése szerint s a drága ruházatok és az ágynemű, a miket a cseh király ajándékba kapott, ugyancsak az ő ajándékaképen szerepeltek.[694]

Lélektanilag érthető az, hogy Mátyásnak – mint sok szerelmes embernek – szerelme tárgya biztos birtokában, gyönyörűségére szolgált láthatni, hogy az másokat is elbájol és meghódít. De a legvakabb szerelem is élesen látó, sőt gyakran gyanakvó ott, hol szerelmese hűsége forog kérdésben; s már ezért sem hihető, hogy Beatrix és Ulászló között az olmützi napok alatt – úgyszólván a férj szemeláttára – gyöngéd viszony fejlődött volna ki. Ha mégis, bár nem szerelmi viszonyul, de a Beatrix részéről heves vonzalmat származtatnak Ulászló iránt az olmützi találkozás óta az egykorú s a későbbi történetírók,[695] ennek magyarázatát az a magatartás adja meg, melyet a királyné Mátyás halála után Ulászlóval, mint trónkövetelővel szemben tanusított. A maga helyén lesz alkalmunk bevilágítani e magatartás érzelmi rúgóiba, melyek a valódi, odaadó szerelemtől meglehetősen idegenek.

Hogy Ulászló, ki Olmützben úgy látszik egészen feledte és feledtetni igyekezett, hogy őt már érvényes, bár végre nem hajtott házasság köti Brandenburgi Borbálához,[696] sima, nyájas modorával Beatrixra kitünő benyomást tett, az kétségtelen, de hogy a királyné a saját vonzalmának kielégítését kereste volna a vele való összeköttetésben, azt egy eddig a történetíróktól figyelmen kívül hagyott tény is valószínűtlenné teszi. Kevesebb mint két évvel az olmützi találkozó után Beatrix levelet írt nővérének, Eleonora ferrarai herczegnének,[697] melyben őt és férjét megnyerni igyekezett annak a tervnek, hogy legidősebb gyermeköket, az ekkor hét éves Isabellát adják nőül Ulászlóhoz. A kis herczegkisasszony ekkor már jegyese volt Francesco Gonzagának, a mantuai őrgróf fiának; ezt azonban Beatrix nem tekintette akadálynak: ígérjék oda Gonzagának Isabella helyett ifjabbik leányukat, a hat éves Beatricét!

Eleonora herczegné hosszú levélben válaszolt a meglepő ajánlatra; férje és a maga köszönetét fejezte ki a gyöngéd gondoskodásért a fényes és megtisztelő ajánlatért, de kérve kérte nővérét, ejtse el e tervet, melynek kivitele lehetetlen. A mantuai őrgróf már leányának tekinti a kis Isabellát, kit fia is megszeretett, mindketten látogatóban voltak Ferrarában s úgy féltik mint a szemök fényét azt a leányt; nem lehet már ezt a frigyet szétszakítani s mással pótolni. De különben Beatrice sem szabad már, azt Lodovico Sforzának ígérték oda, a ki nem hajlandó jogától elállani s a ki a kiskorú herczeg mellett nagy hatalommal bír az országban, úgy hogy nem tanácsos őt, mint jó szomszédot megsérteni. A herczegné háláját tagadó válasza nem csökkenti, de nővére kívánságát valóban nem teljesítheti.

Ismerve Beatrix heves és csökönyös ragaszkodását elhatározásaihoz és terveihez, valószínűnek tarthatjuk, hogy első szóra nem engedett; a terv mindazonáltal, mint tudjuk, soha meg nem valósúlt, de meleg fölkarolása a Beatrix részéről, tekintve azt a bensőséget, mely viszonyát nővére családjához mindenkor jellemezte, szinte kizártnak tünteti föl, hogy magának szánta volna már ekkor azt a férfit, kit testvére gyermekével akart összeházasítani.

Miután Mátyás Olmützben többi vendégeit is dúsan megajándékozta, július végén szétoszlott a fényes gyülekezet. Épen ideje volt, hogy Mátyás hazatérjen: nagy veszélyek és bajok várták erős keze beavatkozását. Míg az országban szárazság és dögvész pusztított, a török – Mátyás hite szerint a velenczeiektől bíztatva – Olaszország felől becsapott Erdélybe. A pestis veszélye miatt előbb maga is a felvidék «erdői által kellemes» helyein járt nejével, de kötelességétől szólítva megvált tőle s Beatrixot Kassa felé küldvén,[698] ő maga székvárosába sietett.

Október hó vége felé már ismét együtt kellett lennie a királyi párnak Budán, mert ekkor érkezett híre a roppant győzelemnek, melyet a Mátyás két hős vezére, Báthori és Kinizsi, vezéreikhez méltó seregeikkel a Kenyérmezőn október 13-ikán vívtak ki Alibég török hada fölött s mely harminczezer török harczos életébe került. Mátyás sietett a diadalhírt nemcsak Rómába, hanem apósához, Ferrante királyhoz is levélben eljuttatni,[699] Beatrix pedig bátyját, a calabriai herczeget értesítette a nagy eseményről.[700] A király rendeletére minden templomban hálaadó istentiszteletet tartottak s Mátyás és Beatrix maguk is templomról-templomra jártak ájtatoskodni, s áldozataikat lerakni Isten oltáraira.[701]

Még azon év deczember havában, Beatrix viszontláthatta bátyját, Jánost, kit, habár esti 8 órakor érkezett Budára, a sötétség és a téli hideg ellenére Mátyás egész udvarával, a pápai legátust és bíbornokokat megillető egyházi és világi pompával a város előtt fogadott, miközben a tömérdek viasz- és szurokfáklya fénye «nappallá változtatta az éjtszakát».[702]


69. AZ OLMÜTZI VÁROSHÁZ.[703]

János herczeg ezúttal több hónapig maradt Magyarországon, bár érseki kineveztetésének megerősítése Rómában még mindig nem volt kieszközölhető. A jövevénynek tehát volt módja nővérének és magyar földön élő öcscsének elmondani minden részleteikben a távozásuk óta Nápolyban történt dolgokat. Gyász és öröm váltakozva látogatták meg az Aragoniai házat. A megelőző év vége táján véletlen mérgezés következtében meghalt Enrico, marchese di Gerace, Calabria kormányzója, kit, bár törvénytelen fia volt Ferrante királynak, ennek családja jeles és szeretetreméltó tulajdonaiért igaz testvérül szeretett s kinek elvesztése fölötti gyászában a király két napra elzárkózott mindenkitől.[704] Kevéssel később, 1479 januárjában új gyász érte a királyi családot, János aragoniai királynak, a Ferrante apósának halálával.[705] Leánya, a nápolyi királyné már akkor várandóban volt s áprilisban leánygyermeket szült, ki a keresztségben – úgy mint anyja – Giovanna nevet kapott;[706] Beatrixnak ez a későn született mostohatestvére arra a sajátságos sorsra volt szánva, hogy saját unokaöcscse, Ferrandino vegye nőül, és – bár csak rövid időre – Nápoly királynéjává legyen. Abban az időben Federigo herczeg – a Beatrix bátyja – Francziaországban járt leánynézőben, sikerült is ezúttal – a Mátyás saját közreműködésével[707] – létrehozni a házasságot közte és egy franczia herczegnő, Savoyai Anna között, a mi egyúttal a trónkövetelési viszály miatt egymásra neheztelő franczia és nápolyi királyi házak kibékülését jelentette. De ez a frigy nem volt szerencsés; Federigo fiatal neje kevéssel férjhezmenetele után meghalt még franczia földön, s így a herczeg, ki kérőként hagyta el Nápolyt, özvegyül tért oda vissza.[708]

Egy valamennyinél messzibbre kiható esemény körülbelül János herczeg idejöttével egyidejűleg játszódott le Nápolyban. Lorenzo de’ Medici, Firenze koronátlan ura, súlyosan érezve a liga elleni háborúskodás következményeit s fölhasználva a hadműveletekben a téllel beállott szünetet, bátor és okos elhatározással fölkerekedett s személyesen ment le Nápolyba, a királyt a béke ügyének megnyerni. Bátorság kellett ehhez az elhatározáshoz, mert hiszen sok esetből tudhatta Lorenzo is, hogy Ferrante a magát neki bizalommal kiszolgáltató ellenfeleivel hogy szokott elbánni. De Firenze nagy polgárának szíve, esze és – valószínűleg – pénze is minden veszély és nehézség fölött diadalmaskodott. Lorenzo Velencze tudta nélkül és Ferrante viszont a pápa tudta nélkül megegyeztek és békét kötöttek,[709] – a miben állítólag Ercole herczegnek is, valamint Ippolita calabriai herczegnőnek és Diomede Carafának közvetítői részök volt,[710] – s így mindkét liga egyszerre fölbomlott, javára Olaszországnak és bizonyára Mátyásnak s Beatrixnak is örömére, kik ilykép olaszhoni rokonaik viszályát elsimúlni láthatták.

II.



(1480-1485.) Mátyás hirtelen megbetegedése Lövöldön; Aragoniai János visszatér Olaszországba; Mátyás bizalma s barátsága iránta. A törökök betörnek a nápolyi királyságba s elfoglalják Otrantót; Mátyás csapatokat küld apósa segedelmére: a török kiűzetik, Olaszországban új ligák keletkeznek, a pápa Velenczével szövetkezve Ferrara ellen fordúl; Ercole és Eleonora igyekeznek Mátyás támogatását megnyerni s őt a Velencze elleni ligába való belépésre rávenni; Beatrix levelezései Eleonorával, Mátyás tartózkodó állást foglal el; a nápolyi sereg Róma közelében vereséget szenved, Ferrara s Velencze békét kötnek. Míg Mátyás folyton hadakozni kénytelen Fridrikkel, Beatrix tárgyalásokat folytat a béke érdekében; a királyi pár Tata vidékén mulat és vadászik; Galeotti és Ranzano Mátyás udvaránál. Aragoniai Jánost a pápa végre megerősíti érsekségében; IV. Sixtus meghal, VIII. Incze lesz pápává. Mátyás folytatja hódításait Ausztriában s 1485 nyarán a körülzárolt Bécs megadja magát neki.

Az 1480 év kezdetén Mátyás feleségével, Aragoniai Jánossal és bizonynyal Ferenczczel is Veszprém vidékén járván, január 25-ikén meglátogatta a Veszprém várostól éjszaknyugatra fekvő lövöldi karthauzi kolostort, melynek helyén most Városlőd község áll. János herczeg pápai legátusi hatalmánál fogva engedélyt adott arra, hogy a királyné és udvarhölgyei beléphessenek a kolostorba, valamint arra is, hogy a magas vendégek vacsorára húst ehessenek. A rövidre tervezett látogatás azonban váratlanul hosszúra nyult, mert Mátyás Lövöldön súlyosan megbetegedett. Felüdülvén s elutazván kíséretével, hálásan emlékezett meg a vendéglátó kolostorról; nagyobb összeget adományozott a karthauzi barátoknak házuk kiépítésére s egy halastó létesítésére, ezenkívül könyvtárukat is megajándékozta néhány könyvvel, melyek egyikén egy ma is látható följegyzés örökítette meg a király látogatását; e könyv kezdőbetűjének miniaturképe nőt ábrázol, kit egy szerzetes gyóntat, míg háta mögött angyal és ördög látható. Némi valószínűséggel lehet e kép nőalakját a talán épen Lövöldön gyónást is végzett Beatrix képmásának tartanunk.[711]

Még néhány hónapig örvendhetett Beatrix mindkét testvére társaságának; János május 11-ikén[712] ünnepélyesen bevonult leendő érseki székhelyére Esztergomba, azután azonban nemsokára elhagyta az országot s Róma felé vette útját. Alighogy távozott, alkalma nyílt Mátyásnak sógora iránti nagyrabecsülésének és rokonszenvének ékesszólóbb kifejezést adni. Nápolyi jövevények hírül hozták, hogy apósa, Ferrante király előtt János herczeget úgy tüntették föl, mint ki tolakodó és fennhéjázó magaviseletével magát a magyarok s a magyar király előtt kellemetlenné tette, úgy hogy ez utóbbi már alig várta, hogy szabaduljon tőle. Mátyás, egy, 1480 nyarán Nápolyba küldött levelében legerélyesebben szembeszállott e híresztelésekkel s a János «szerénysége, komolysága és bölcseségé»-ről a lehető legfényesebb bizonyítványt állította ki, biztosítván apósát, hogy nemcsak hogy el nem únta a János ittlétét, hanem ellenkezőleg, «azt óhajtaná, bárha örökre nála maradhatna!»[713]

E rokonszenves megnyilatkozás őszinteségét teljes mértékben igazolja az a bizalom s a nagyratartás, a melylyel Mátyás a következő négy éven át minden oly ügyében, mely a szent Szék hatáskörét érintette, a többnyire Rómában tartózkodó Aragoniai János közbenjárását, támogatását, befolyásvételét kérte ki. Rokonának s «kedves barátjának» szólítva őt, olykor Beatrix levelére is hivatkozva, hozzá fordúl, mikor a pápát az olaszországi belső viszályban a Velencze oldaláról a nápolyi királyéra akarja áttéríteni,[714] mikor a törököktől elpusztított területek benépesítése érdekében a pápától rendkívüli fölhatalmazást akar kieszközölni arra, hogy a háborúban hitvesöket veszített egyének másokkal kelhessenek egybe.[715] Előtte panaszkodik az Olaszországból ígért segély elmaradása,[716] a főkegyúri jogain s a magyar főpapok joghatóságán Rómában adományozott kiváltságok által ejtett sérelmek miatt;[717] az egri püspökkel együtt őt nevezi meg ügyviselőjeként a pápának,[718] az ő közbenjárásától reméli, hogy a császárral való békeközvetítés bizalmat érdemlő pápai diplomatákra ruháztassék[719] s az ő pártfogását veszi másoké mellett akkor is igénybe, mikor egyes főpapi székek betöltése vagy a kalocsai érsek részére elnyerendő bíbornoki kalap forog szóban.[720] Levelezésök kiterjed a János saját ügyére is; ő látva a tornyosuló nehézségeket, maga kéri Mátyást, engedje az esztergomi érseki széket a kalocsaival fölcserélnie s Mátyás is, Beatrix is magyarázzák neki, hogy az utóbbira nézve tett ígéret már meg nem változtatható, de a pápai beleegyezést ki fogják eszközölni, a mi végre – az olasz viszonyok miatt egyfelől a pápa, másfelől a nápolyi és a magyar király között fennállott feszültség megszüntével – meg is történik.[721]


70. ARAGONIAI JÁNOS BÍBORNOK CZIMERE.
(Ciacconius «Historia Rom. Pontificum» cz. művéből.)[722]


A Mátyás lövöldi megbetegedésének híre ment s ellenségei már halálát remélték;[723] ő azonban hamar összeszedte ismét erejét s még februárban lenn termett Zágrábban, a hová vele vagy utána eljött Beatrix is[724] s a hol az erőszakoskodó és vérengző főnemesség fölött kellett bíráskodnia, a mitől menekülendő, maga a főbűnös Laki Thúz János bán, Mátyás rokona és kedves embere összeharácsolt pénzével megszökött Velenczébe, a mit utóbb a királyné ellenségei az ő befolyásának tulajdonítottak.[725] Innen Stiriába csapott át a király, fegyveres kézzel szerezvén érvényt a császárral kötött egyezsége ama pontjának, mely szerint a megállapított s megtérítendő összeg fizetésének elmulasztása esetében tetszése szerinti kárpótlást vehet magának. Be is vette nyomban Regede (Radkersburg) várát s csapatai később pusztítva járták be a Duna vidékét és elfoglalták Merkenstin várát is. A császár följajdúlt az állítólagos békeszegés miatt s fűhöz-fához fordúlt orvoslásért és segítségért; a nyáron többnyire Pozsonyban tartózkodó Beatrixot is fölkereste, mint békeközvetítő, György bajor fejedelem, a nélkül azonban, hogy czélt ért volna.[726]

Az 1480 év nyarát Mátyás a megújúlt pestisjárvány ellenére majdnem állandóan Budán töltötte,[727] miközben figyelmét a német császárral való örökös viszályától a törökök elleni küzdelem vonta el. Míg a saját csapatai egyesülve István havasalföldi vajdával, keleten Bazarád ellenében diadalmaskodtak, a miről Beatrix nem késett, mint férjét és «a kereszténység javát érdeklő» dolgokról nővérének és sógorának Ferrarába tudósítást küldeni:[728] Mátyásnak a fényes portánál tartózkodó titkos megbízottjai értésére adták, hogy a török császár legközelebb hatvan hajót indít a nápolyi királysághoz tartozó apuliai partok megszállására. Fiui jóindulattal sietett ezt apósával tudatni,[729] egyúttal, miután őt ép akkor török részről fegyverszünetre vonatkozó ajánlatokkal kecsegtették s ő el volt keseredve az olasz belviszályokba elmerült római curiának a félhold elleni küzdelem iránti közönye miatt, kérdést intézett Ferrante királyhoz, vajjon nem kívánna-e ő is a kötendő fegyverszünetbe befoglaltatni?[730] Azonban valószínűleg mielőtt a Mátyás figyelmeztetése czélját elérte volna, megtörtént az, a mit ő előre látott, s a mi így a váratlan és meglepetésszerű csapás egész iszonyatosságával érte Olaszországot: július hó vége táján egy hatalmas török hajóraj megszállotta Apuliának a joniai tenger felé kinyúló csúcsát s ostrom alá vette az e vidék fölött uralkodó Otranto – hajdan Hidruntum – megerősített tengerparti várost. Mielőtt az ostromlottak védelmére megfelelő segély jöhetett volna, Otranto augusztus havában[731] a török hatalmába esett, s a behatolt pogány hordák példátlan kegyetlenségeket követtek el, melyeknek a lakosság fele áldozatúl esett; a város parancsnokát, az érseket és papjait lenyakazták, a nőket meggyalázták, a fegyverforgatásra alkalmas ifjakat a mohamedán vallásra próbálták téríteni s mert keresztények akartak maradni, ezeket is kardra hányták s testöket az állatoknak adták táplálékul. A törökök behelyezkedvén a városba, a megmaradt lakosságot rabszíjra fűzték, a templomokat pogány istentisztelet czéljaira fordították s az erődítvényeket állandó védelemre képesekké tették.[732]


71. I. FERRANTE MELLSZOBRA.
(Guido Mazzonitól, a nápolyi Nemzeti Múzeumban.)[733]


Az Otrantoban történtek híre rémületbe ejtette az egész keresztény világot. Az olasz államok egymás közti harcza egyszerre elcsöndesedett; Alfonso herczeg Toscanát odahagyni kényszerült s előbb Nápolyba, majd onnan Otranto visszavívására sietett. A leginkább sujtott és veszélyeztetett nápolyi király, ki szorultságában már kénytelen volt a templomi kincseket beolvasztatni s belőlük pénzt veretni katonái zsoldjára,[734] mindenfelől segítséget keresett s legnagyobb bizalommal az épen legtávolabb levő magyar királyhoz fordúlt. Habár Mátyás ugyanakkor a törökökkel Boszniában és Szerbiában hadakozott, főkép Beatrix kérésének engedve, a Magyar Balázs vezetése alatt hétszáz válogatott vitézt küldött le segítségül a nápolyi területre.[735] E segélyhad bemenetelének idejét pontosan meg nem határozhatjuk. Mátyás 1481 márczius 10-iki levelében jelzi Ferrantenak, hogy a csapatok már lementek[736] s kimenti magát, hogy előbb nem küldhette azokat és hogy többet nem küldhet; ámde adataink vannak arra is, hogy a nápolyi kincstár már januárban és februárban utalványozott zsoldot Brindisi és Lecce váraiban állomásozó magyar harczosoknak,[737] e szerint hihető, hogy többízben küldött le Mátyás katonákat, úgy hogy segédcsapatainak ereje a 2000 főt elérte.[738]

A magyar csapatok, úgy látszik, derekasan küzdöttek olasz földön is; főérdemök annak az erősségnek az elfoglalása volt, mely a várost vízzel ellátó forrás védelmére szolgált; a nyár beálltával a törökök már a vízhiány miatt sem tarthatták magukat soká. A nagy szultán, II. Mohammed halála is bénítólag hatott a törökök ellenállására; így Otranto szeptember 10-ikén megnyilt az egyesült keresztény hadak előtt s a törökök részint fogságba kerültek, részint kitakarodtak Olaszországból, a minek emlékére a pápa érmet veretett s a fölszabadításban oly sikeresen segédkező magyarok emlékét a tőlük elfoglalva tartott s azóta róluk nevezett forrás őrzi.[739] A calabriai herczeg Otranto visszavívása után, melyet egészen a maga érdemének tekintett,[740] nagy diadallal vonúlt be Nápolyba, a magyar harczosokat pedig októberben hazabocsátották gazdagon megjutalmazva s még harmincz török foglyot is vittek magukkal.[741]

Míg ezek a dolgok folytonos összeköttetésben tartották Mátyást és Beatrixot a nápolyi udvarral, a viszonyok és napi események sűrűn termették az érintkezési pontokat köztük és a ferrarai herczegi ház között is. 1480 júniusában Ercole herczeg levelet írt úgy Mátyásnak, mint Beatrixnak, melyben abból indulva ki, hogy irántuk való érzelmeinél fogva minden jót és rosszat, minden örvendeteset és gyászosat, a mi családját éri, velök is közölni kötelességének ismeri, tudja, hogy egyidejűleg két eljegyzés történt családjában. Mint ugyanis már előbb említettük, elsőszülött gyermekét, Isabella herczegnőt, eljegyezte a mantuai őrgróf elsőszülött fia, Francesco Gonzaga, második leányát, az öt éves Beatricét pedig eljegyezte az akkor már 29 éves Lodovico Sforza, a meggyilkolt Galeazzo Maria testvéröcscse, kit már akkor mint a kiskorú uralkodó herczeg, Gian-Galeazzo helytartóját nevez meg Ercole. Ez utóbbi eljegyzésre nézve megjegyzi a levél, hogy annak tulajdonképeni szerzője Ferrante, nápolyi király, ki a kis Beatricét anyja ottléte óta magánál tartotta s hogy már a calabriai herczeg és a Sforza-ház között fennálló házassági összeköttetésénél fogva ezt az eseményt Nápolyban is – ép úgy mint Ferrarában – nagy örömmel ünnepelték meg, a mint hogy, reménye szerint, az a magyar királyi párnak is megelégedésére és örömére fog szolgálni. Láttuk előbb, hogy Beatrix ezeket az eljegyzéseket egy Ulászló cseh királylyal kötendő házasság érdekében fölbontatni igyekezett, de eredménytelenül.[742] A kettős eljegyzés mellett rövid idő alatt két új fiú születésének hírével is örvendeztethette meg a ferrarai herczegi pár Beatrixot és Mátyást: 1479-ben született ugyanis Hippolit fiok, ki oly nagy kegyeltje lett majd idővel a magyar királynénak s általa gyermekkorában Magyarország legmagasabb egyházi méltóságára emelkedett; egy évvel később jött világra az Este-család legutolsó gyermeke: Sigismondo.[743]

Az említett kettős eljegyzés oly politikai szövetséges viszony megpecsételéséül szolgált egyúttal, mely hosszas és élénk tárgyalásokat vont maga után a budai, ferrarai és nápolyi udvarok között s mely kevésbé múlt, hogy Mátyás is belé nem vonta az olasz államoknak egymás közötti villongásaiba.


72. OTRANTO FÖLSZABADÍTÁSÁNAK EMLÉKÉRE VERT ÉREM.[744]


A nápolyi király kibékülése Firenzével, – mely az első percztől kiterjed Ferrarára is, – egészen új helyzetet teremtett ugyanis az olaszországi államok csoportosulásában. Ez a béke csak egyfelől a pápa, másfelől Velencze kijátszásával válván lehetővé, szinte természetszerű következménye lett a két kijátszottnak: a pápának és Velenczének szövetkezése, melynek éle most már főleg Ferrara ellen irányúlt. Ercole házassága óta érezhető volt, hogy Velencze Nápoly iránt ellenséges indulatát immár Ferrarára is kiterjeszti, a mihez még hozzájárúlt a herczeg ellenkezése Velencze bizonyos, régi gyakorlaton alapuló s Ferrarára nézve megalázó követeléseivel szemben.[745] Ismerve a pápai rokonoknak hatalomvágyát, a köztársaságnak könnyű volt a sértődött római curiát megnyernie oly politikai vállalkozásnak, melynek vége az lehetett volna, hogy Ferrara, sőt talán végül még Nápoly birtokával is Imola és Forli ura, Girolamo Riario, a pápa unokaöcscse gazdagíttassék.[746]

Ferrara herczege tehát épen idejében igyekezett Nápolyon és Firenzén kívül házassági összeköttetésekkel Mantuát és Milanot is szövetségesekül megnyerni, mert 1482 tavaszán Velencze csakugyan megüzente a háborút, s szövetségesei egyszerre két oldalról támadták meg Ferrarát, egész a főváros közelébe nyomulva. A mantuai őrgróf nyomban segítséget küldött s a calabriai herczeg a nápolyi hadakkal már 1481 novemberében elindúlt, hogy a pápai tartományokon keresztülvonulva, egyesüljön a ferrarai sereggel.[747]

Azonban mi sem természetesebb, mint hogy ily veszélyes helyzetben Ercole hatalmas sógorát, a magyar királyt is a Velencze elleni szövetségbe bevonni igyekezett s hogy e törekvésében főkép nejére s ennek nővérére, Beatrix királynéra kellett számítania.

A gondolat Mátyásnál rokonszenves fogadtatásra számíthatott. Ő maga már 1478-ban foglalkozott a Velencze elleni hadviselés tervével. Az, hogy a köztársaság a Dalmácziától elszakított részeket birtokolta, ellenséges viszonyban állott Nápolylyal, kibékült a törökkel, a hűtlen Frangepán grófokat – Veglia urait – pártolta, mind nyilvánvaló tény volt, mely Mátyást Velencze ellen ingerelhette s ezekhez járúlt az a meglehetősen alapos gyanu, hogy még a török betörései is velenczei bujtogatás eredményei voltak. Mindazonáltal Mátyás kezdettől fogva szembetűnő óvatosságot és tartózkodást tanusított az olaszországi tervekkel szemben.

Beatrix 1482 márczius 29-ikéről Budáról keltezett levelében,[748] hivatkozva atyjuk közbenjárására is, biztosítja nővérét, Eleonorát, hogy férje szívén viseli az ő ügyöket és átérzi a kérdés fontosságát, de tekintve a háború veszélyeit és bizonytalan kimenetelét s azt, hogy most inkább a török ellen kell minden keresztény hatalmasságnak erejét fordítania, legindokoltabbnak találná mégis, ha Ferrara és Velencze viszálya békés úton egyenlíttetnék ki, mivégből követeket küld haladéktalanul a köztársasági kormányhoz, egyúttal nem fogja elmulasztani fegyveres erőt rendelni Friaul határára a ferrarai területek esetleges védelmére. Ugyanily értelemben írt néhány nappal később Mátyás Ercolénak.[749]

Április végén az akkor Győrött tartózkodó Beatrix hosszú levélben közölte atyjával, hogy ő ugyan mindent elkövet arra, hogy Mátyást a ligába való belépésre rávegye, de férjének komoly aggályai vannak a szövetség tartóssága és megbízhatósága tekintetében. Tapasztalta már a Firenze elleni liga idejében s a Federigo herczeg javára a saját hátrányára a császárral kötött egyezségnél, hogy neki ezek a dolgok csak költségeket okoznak, melyeket senki sem térít meg. Attól tart, hogy majd az olasz hatalmak egy szép napon kibékülnek és őt cserben hagyják, mielőtt bármi eredményt ért volna el. Ő képes nagyobb haderőt kiállítani, mint egész Olaszország, kívánna is Velenczén bosszút állani, de bizonytalan ígéretek fejében s bizonytalan czélokért nem hajlandó áldozatot hozni. Kívánja ennélfogva, hogy a liga legalább azt az összegét fizesse ki neki előre, a mely miatt a német császárral még mindig hadakozni kénytelen.[750]

Időközben velenczei részről megtörténvén a formaszerű hadüzenet, sőt a támadás is, Eleonora herczegnő megújította kérését Beatrixnál, szorgalmazva, hogy Mátyás is indítson hadat a köztársaság ellen.[751] Mielőtt e két levelet kézhez vehette volna, Beatrix Pozsonyból, május végén, Mátyás egyenes megbízására hivatkozva írja, hogy férje fölötte nehéz helyzetben van, mert egyszerre két irányban kell hadat viselnie a török és a német császár ellen. Mindezek ellenére kész segíteni Ferrarán s erre nézve kitűnő terve van: a svájcziakkal ez idő szerint szövetséges viszonyban áll, azok készek tízezer harczost küldeni Brescia és Verona felé a velenczeiek ellen, ezekhez Mátyásnak hatezer katonája fog csatlakozni s ötszáz lovast még készenlétben tart. Fizessen azonban a liga 100.000 aranyat, a többi költséget ő viseli s elküldi még Magyar Balázst is Horvátország határára szintén a ferraraiak oltalmára. Mindezt úgy kívánja végrehajtani, hogy a ligába nem lép be s nyíltan nem fordúl Velencze ellen; az egészet úgy kell feltüntetni, mint a liga vállalkozását, mely csak szolgálatába fogadja a svájczi és magyar katonákat. Ha ellenben még másik 100.000 aranyat is rászán a liga, akkor majd meglátják, milyen erővel fog fellépni s akkor majd Velencze «nagyobb kárt fog szenvedni maga, mint a mekkorát most másoknak okozhatni remél».[752] Pár nappal később Mátyás is írt sógorának, Ercolénak, de most – Beatrix-szal való egyetértő megállapodásra hivatkozva – csak a Magyar Balázs kiküldetéséről szól és arról, hogy ötszáz lovast – köztük száz huszárt, vagyis könnyű lovast – készen tart, eszeljék ki azonban ők az elküldés módját, mert a csapat sem császári, sem velenczei területen át nem vonulhat.[753] Mátyásnak ez az álláspontja Beatrix levele nyomán Nápolyban is ismeretes volt s ott az országnagyok és követek megbeszélésének tárgyaúl szolgált.[754]


73. III. FRIDRIK NÉMET CSÁSZÁR.
(Gr. Teleki J. «A Hunyadiak kora» cz. művéből.)[755]


A liga azonban csak segítséget óhajtott kapni, de pénzt adni nem volt hajlandó s erről értesülve Beatrix június 8-ikáról Pozsonyból a Mátyás megbízásából s valószínűleg az ő kifejezéseit használva, nagy részben titkos írásjegyekkel azt írja nővérének, hogy a liga olyan, mint az a fösvény, a ki, hogy megtakarítson egy garast, elveszít egy aranyat s hogy Mátyás kész életét és birodalmát koczkára tenni azért, hogy megszabaduljon egyszersmindenkorra vetélytársától, de «nem hajlandó részt venni oly labdajátékban, melyben a játszók mindig oda térnek vissza, a honnan kiindultak».[756]

Mátyás ismételt sürgetésére a liga követküldés útján való tárgyalásokba bocsátkozott vele s a ferrarai herczeg köszönetet is mondott sógorának, Nicolo Sadoleto követ szíves fogadtatásáért;[757] ugyanabban az időben – augusztus elején – Nápolyban az a hír volt elterjedve, hogy Mátyás hadai Aragoniai Ferencz vezetése alatt a «szlavoniai határon, Spalato közelében» meg is ütköztek volna a velenczeiekkel.[758] Csakhamar azonban egy más, igaznak bizonyúlt csatahír idézett elő kedvezőtlen fordulatot a liga ügyében. Augusztus 21-ikén Róma közelében az úgynevezett Campomortón csatát vívott Alfonso nápolyi herczeg a Roberto Malatesta és Girolamo Riario vezetése alatt álló pápai sereggel s főkép egy hirtelen záporesőnek a liga ágyúütegeire gyakorolt romboló hatása következtében a csata a pápai hadak fényes győzelmével s a liga haderejének teljes megsemmisítésével végződött. Maga Alfonso életveszélyben forgott s csak 100 lovassal menekült; ellenfelei diadalmasan vitték a nápolyi zászlókat s hadifoglyaikat magukkal Rómába.[759]

A nápolyi király állítólag nagy léleknyugalommal fogadta fia vereségének hírét, saját élettapasztalatából bizalmat merítve az iránt, hogy a koczka még fordulni is fog.[760] Ellenben a ferrarai herczeg helyzete a campomortoi csata következtében még súlyosabb lett. Velencze már addig is annyi területet hódított el tőle, hogy az ellenség portyázó hadai már székvárosát fenyegették, így neki is javára szolgált az, hogy a nápolyi diplomáczia jóvátette a nápolyi sereg kudarczát s a pápa kibékült Ferrante királylyal. A békekötés még ugyanazon év deczemberében ment végbe s megpecsétléseül a pápa Alfonso herczeget Rómában fölötte kegyesen fogadta s érzülete változásának azzal is kifejezést adott, hogy Jánosnak esztergomi érsekké való kineveztetését Mátyás és Beatrix legnagyobb örömére valahára megerősítette.[761]

A calabriai herczeg azután januárban tekintélyes sereggel, – melyhez egy, Otranto visszavívása óta szolgálatába fogadott török csapat is tartozott, – Ferrarába jött sógora védelmére; megjelenése s Argentánál a velenczeiek fölött aratott győzelme valóságos megváltás volt Ferrara népére s a herczegi családra nézve, mert különösen Eleonora herczegnét az ellenség közelléte állandó rémületben tartotta, s a herczeg is Modenába való menekülésre gondolt.[762] Azonban sem az Este-ház veszélye, sem nejének bizonyára nem hiányzó rábeszélései nem indíthatták Mátyást arra, hogy föltételeitől elálljon s a ligába belépvén, Velencze ellen maga is fegyvert ragadjon. Beatrix 1484 június 24-ikén sógorához, Ercoléhez intézett levelében sem tudott ennek egyebet nyujtani, mint azt a biztatást, hogy a «háború Isten és az emberek segítségével majd csak jobb véget fog érni, mint általánosan hiszik».[763] E tekintetben tehát a nápolyi király, – ki egy ferrarai követjelentés szerint maga odanyilatkozott, hogy leánya férjhezadásnál az a czél lebegett szemei előtt, hogy a magyar királyt a köztársasággal való szakításra indítsa,[764] – teljesen csalódott. Ferrara kénytelen volt 1484-ben épen nem előnyös békét kötni a velenczeiekkel, Mátyás pedig követeket küldött a Signoriához, abból a czélból, hogy a császár elleni küzdelmében a köztársaságot szövetségesül igyekezzenek megnyerni.

Mert a császárral való ellenséges viszony az itt tárgyalt egész időszak alatt jobbra nem fordúlt, csak a hadműveletek folytak időnkint lanyhábban. A német fejedelmek közvetítésével 1480 őszén létrejött fegyverszünet Beckenschlager érseknek egy Stiriában állomásozó magyar hadtest ellen intézett támadása megtörvén, a Zágrábban telelő Mátyás 1481 elején ismét átment Radkersburgba s csakhamar Marburgot vette ostrom alá.[765] A viszály a pápát is foglalkoztatta. Mátyás apósa útján igyekezett a szent Széket a császár ármánykodásai felől fölvilágosítani,[766] majd pedig sógora, János bíbornok útján sietett megakadályozni azt, hogy a pápa a békeközvetítést Prospero Caffarelli ascolei püspök helyett Orsini teanoi püspökre bízza.[767] A háborúskodás mellett soha meg nem szűnő alkudozásokban Beatrixnak is nevezetes szerep jutott. Levelekkel, sőt ajándékokkal kereste föl Pozsonyból Fridriket, a nélkül azonban, hogy szép szavaknál egyebet tudott volna kicsikarni;[768] Mátyás nem átallotta még az áruló Beckenshlagerrel szemben is fölhasználni neje békéltető közbenjárását s 1482 tavaszán Budáról, Tatáról és Pozsonyból Beatrix ismételve küldött megbízottakat és leveleket az érsekhez, megnyerni igyekezvén őt a béke ügyének.


74. A ZÁBRÁGI PÜSPÖKI VÁRKASTÉLY.[769]


Így látjuk, hogy április 10-ikén György esztergomi éneklő kanonokkal küld a királyné levelet és üzenetet a Salzburgban tartózkodó Beckenschlagernek, kit levelében – tekintet nélkül bátyja, Aragoniai János igényére – állandóan esztergomi érseknek s kedves és főtisztelendő atyjának az Úrban nevez;[770] majd, néhány nappal később Hessel János friesachi archidiaconus a megbízott és levélvivő; a királyné változatlan jóakaratáról sőt szeretetéről biztosítja az érseket.[771] Hogy az ügy, mely iránt hozzá fordúl, a császár és Mátyás közötti békeközvetítés, az kitünik Beckenschlager május 20-ikáról kelt leveléből, melyben jelenti, hogy teljesen megbizható egyént küldött a császárhoz s az eredményről majd értesítendi a királynét; «nincs – úgymond – semmi a világon, a mit élénkebben óhajtana, mint hogy a két leghatalmasabb fejedelem között megegyezés jöjjön létre és országaikban béke uralkodjék, a kereszténység javára s a kegyetlen török romlására»… erre törekszik ő is egész erejével.[772]

Beatrix azonban nem egészen bízik az ígéretben s az érseket a maga közelébe akarná vonni. A már említett esztergomi kanonok és Schomberg György pozsonyi prépost útján érintkezésbe lép Pewscher Gebhardt lovaggal, a Beckenschlager jószágkormányzójával, s általa kieszközölni igyekszik, hogy az érsek biztos őrizet mellett Bécs közelébe, Mátyáshoz jöjjön; mert – állítása szerint – Mátyás is a békét óhajtja, s ő – Beatrix – minden törekvését ennek a «szent ügy»-nek a sikerére fordítja.[773] Pewscher válaszai szerint az érsek a Beatrixtól megbízott esztergomi kanonokot küldte a császárhoz s örvendez a királyné kívánsága fölött, de arról, hogy maga menne Mátyáshoz, hallgatnak a levelek[774],

A Hessel Jánosnak adott utasításból[775] kitűnik az a Beatrixot minden vállalkozásában jellemző, szinte szenvedélyes hév és buzgalom, melylyel czélját elérni törekszik. Bár épen az ő bátyja az, ki a Beckenschlagertől most is igényelt helyet elfoglalva tartja, ez utóbbival el akarja hitetni, hogy közbenjárására a király őt vissza fogja fogadni kegyébe; föltünteti előtte, mily szép és nemes dolog volna, ha a békeszerzés szent ügyében «egy pap és egy asszony» aratnának diadalt, s milyen érdemet szerezne ezáltal az érsek Isten és emberek előtt!

Ezt az okmányt olvasva, el tudjuk hinni a Habsburgház krónikásának elbeszélését,[776] mely szerint Beatrix, mikor betegeskedő s kedvetlen férjét sikerült rávennie, hogy a béketárgyalásokra megbízottakat küldjön ki, úgy megörült, hogy térdre esvén férje előtt, ennek lábait átfogta, azután megölelte, megcsókolta őt s könnyezve mondott neki köszönetet. Beatrix vérmes várakozásai sugalmazhatták azokat a Nápolyba küldött jelentéseket, melyek alapján ott, túlbecsülve a királyné békeközvetítői szerepét, 1483 elején tudni vélték, hogy Fridrik és Mátyás közmegegyezéssel az ő kezeibe teszik le az elfoglalt osztrák területek fölötti uralmat.[777] Nem sok valószínűséggel bír az a másik, Nápolyból eredő híradás sem, mely szerint Mátyás a béke iránti alkudozásokkal Aragoniai Ferenczet bízta volna meg.[778]

A tárgyalásoknak nem lett egyéb eredménye, mint hogy a háború Mátyás és Fridrik között 1482-83 folyamában meglanyhúlt; előbb azonban – 1482 tavaszán és nyarán – még heves összecsapások voltak Bécs környékén. Mátyás Tatáról Pozsonyba volt kénytelen vonulni, mikor a birtokában levő Merkenstein vár visszavívását kísérlette meg egy német birodalmi sereg; a király puszta közeledése megszalasztotta az ostromlókat, a mit Mátyás sietett a pápának, a nápolyi királynak s római követeinek megírni.[779] A megkísérlett támadást most már támadással viszonozta; makacs ellenállás s a környéken változó szerencsével folyt küzdelmek után megadásra kényszerítette Hainburgot, melynek magas hegyen fekvő, szinte bevehetetlen várát Ausztria kulcsának tekintették, s elfoglalta a Bécs körül fekvő helyeket; magának Bécsnek ezúttal csak az ijedelemből jutott ki.[780]


75. A POZSONYI VÁR DÉLI KAPUJA. (Dörre Tivadar rajza a Tört. Képcsarnok gyűjteményében.)[781]


Mátyás, saját levelének tanusága szerint e hadjáratot megelőzőleg üdülés és vadászat végett[782] ment Budáról Tatára, abba a szép várba, melyet – a földig lerombolt réginek helyére – ő építtetett föl igen rövid idő alatt azon a kies, vízgazdag vidéken.[783] E szórakozásában örömest osztozott a vadászati kedvteléshez már gyermekkorában hozzászokott Beatrix. Ő Magyarországon a vadászatnak mondhatni klasszikus talajára talált, mert a magyarok e hajlamot már nomád őseiktől örökölhették s földjük az egész középkoron át híres volt vadakban való változatos gazdagságáról.[784] A Vértes árnyékos erdőségeiben gyakran fölhangzott a királyi pár vadászainak kürtje, ebfalkájának csaholása; Mátyásnak Buda környékén, Visegrád körül, Tatán nagyszerű vadaskertjei voltak, nemkülönben Zólyomban, Diósgyőrön és a Csepel-szigeten; ez utóbbi két uradalom, mint a királynét illető, a Beatrix tulajdonába ment át;[785] a Csepelsziget gazdagsága szarvas-, őz-, nyúl-, dámgím- és egyéb vadban még II. Ulászló idejében is csodálat tárgya volt.[786] A veszprémmegyei Puszta-Palotán, Várpalota határában, Mátyás egykori vadászkastélyának romjai most is láthatók,[787] s Budához közel, az Érd melletti erdőben egy «Kutyavár»-nak vannak nyomai, melyben valószínűleg a királyi peczérek tanyáztak.

A vadászatok abban az időben többnyire zajos vígsággal s gyakran igen dús eredménynyel folytak le; egy, a XVI. század elején Estei Hipolit, akkor egri püspök birtokain megtartott medvevadászat élénk leírását épen olasz tollnak köszönhetjük.[788] Beatrixnak legnagyobb öröme itt is a sólymokkal való vadászásban telhetett, melyet Magyarhonban már a XII. században gyakoroltak, s mely, hogy mennyire honos volt a Mátyás uradalmain, azt némely, a királyi sólymárok után elnevezett község is bizonyítja.[789] Nálunk akkor még a folyóvizek szabályozatlanok lévén, a nagy mocsáros területeken roppant számban tenyészett a kócsag és egyéb gém, a sólyommal való vadászás legkedveltebb zsákmánya, a mi által különbözhetett leginkább e vadászatnem nálunk az olaszországitól, hol inkább a fogolyneműek elejtésére szolgált. Itt főleg a kerecsensólyom használata dívott, keresettek voltak a kisoroszországi és erdélyi sólymok, melyeket néha még az olaszok is szívesen cseréltek be tőlük kitanított vadászsólymokért. Ilyen sólyomcsere ügyében Beatrix is levelezett sógorával, a szintén nagy vadászként ismeretes ferrarai herczeggel.[790]


76. TATA A XVI. SZÁZADBAN.[791]


Épen Hainburg, melyet csak az imént foglalt el Mátyás, vált híressé sólyomtenyésztő telepéről. Beatrix csakhamar követte oda férjét; általán kedve telt benne az újon meghódított helyeket mindjárt meglakni, s ott, a hol a harcz nyomai még alig tüntek el, a fejedelmi fényűzés és életélvezet sátorát fölütni. Hainburg magas fekvésével, gyönyörű kilátásával a kanyargó Dunára s két ország területére, különösen vonzhatta Beatrixot, mert alighogy 1482 szeptemberében Mátyás hatalmába ejtette a várat, bútorokat, ágyneműt vitettek oda Pozsonyból, sőt Beatrix udvari személyzetét, az udvari zenekart és énekeseit is odarendelte, s a zeneélvezet teljességeért még orgonát is hozatott a várba.[792]

Hainburg ostroma idejében Bécs közelébe is kiindulván, Badenben is időzött Mátyás, bizonyosan itt is Beatrix-szal, ki később is szívesen kereste föl e hely gyógyforrásait. Itt jelent meg az udvarnál ismét Marzio Galeotti, ki «Olaszországból jött, hogy kiházasítandó leányainak hozományához segélyt kérjen a királytól s egyszersmind tanuja legyen a Mátyás dicsőségének», ebben a «hévvízeiről és pompás fürdőiről» már akkor «fürdő»-nek (Balneum, Baden) nevezett városban. Mátyás, az író tanusága szerint, a még mindig folyó harcz zaja közepett sem feledkezett meg Galeottiról, s ez kapott szekeret, fegyveres őrízetet, pénzt és élelmet s bántatlanúl mehetett Magyarországba.[793]

Egy másik olasz honfitársával is találkozott Beatrix abban az időben. Ez Pietro Ranzano lucerai püspök volt, egykor Aragoniai János nevelője, most Ferrante király követe, ki azzal a megbízással jött Mátyáshoz, hogy teljesen egyetértve Beatrix-szal, a királyt a német császárral kibékíteni és – akkor még – a Velencze elleni ligának megnyerni igyekezzék.[794] Ez a tudós és ékesszóló dominikánus – ki, mint látni fogjuk – később is fontos szerepet vitt a Nápoly és Magyarország közötti viszonylatokban, többszöri s huzamosabb itt tartózkodását az akkori magyarhoni viszonyoknak s a magyarok történetének irodalmi ismertetésére is fölhasználta.[795]

Az 1483. év, melynek elejét Mátyás nejével ismét Tatán töltötte, a magyar-német viszonyokban olyan volt, mint a nagy vihar kitörése előtti szélcsend. A későbbi fejleményeket tekintve, nem bírt különös jelentőséggel Bartolommeo Maresca, città-castelloi püspök s pápai legátusnak 1483 őszén a császárnál és a magyar királynál való közbenjárása, mely reánk nézve inkább ama jelentések szempontjából emlékezetes, melyeket a püspök Rómába tett.[796] Ezekből kitűnik, hogy utasítása volt mindenekelőtt a Beatrix közvetítését biztosítani magának; de nagy elismeréssel is szól a püspök az előzékeny gondoskodásról, melyben őt a királyné részesíti, s ennek rendkívüli eszéről. Még áradozóbb elismeréssel szól Mátyásról, kinek hatalmát és udvarának fényét úgyszólván tetőpontján tünteti föl. Nem kevéssé növelte épen akkor a király dicsőségét a győzelem, melyet hadai Geréb Mátyás horvát bán vezérlete alatt a török felett kivívtak, s melyről Mátyás a nápolyi királynak és fiának, valamint a ferrarai herczegnek és Velenczének is azonnal hírt adott.[797]


77. A TATAI RÉGI VÁRKASTÉLY.[798]


Ekkortájt Aragoniai János, mint immár pápailag megerősített esztergomi érsek visszatérőben volt már Magyarországba,[799] a hol nővére annál inkább vágyott őt viszontlátni, mert öcscsét, Ferenczet már visszavárták Nápolyba; nem sejtette, hogy nemsokára mindkettőtől meg kellend válnia. Ha Ferencz követte azokat a bölcs utasításokat, melyeket Diomede Carafa adott neki emlékiratában,[800] úgy magyarországi tartózkodása alatt valóban sokat tanulhatott királyi sógorától s rászolgálhatott a dicséretre, melylyel őt Marzio Galeotti illette, ki «tanultságát, bőkezűségét, jóságát, nagylelkűségét, éles eszét, a közügyekben tanusított bölcseségét, a veszélyekben mutatott bátorságát, nemes erkölcseit és becsületes szótartását» tekintve, elvárhatni vélte tőle, hogy nagyatyjának hasonmása, egy «második Alfonso fog válni belőle».[801] Ő az 1484 év nyara elején hagyhatta el Beatrixot és Mátyást, mert augusztus 25-ikén tért vissza Nápolyba,[802] a hol meleg fogadtatásban részesült.

János bíbornokot február hóban beiktatták az esztergomi érseki székbe s már kevéssel később két pápai bréve érkezett hozzá, közbenjárásra buzdítva őt Mátyással egyfelől a császárral való békekötés, másfelől Ferrara védelme s a «szent liga» támogatása érdekében.[803] Oly nagyot változott tehát időközben a pápa politikája, hogy most ő unszolta Mátyást, előbbi szövetségese, Velencze megtámadására! Tudjuk, hogy ez sem volt hatással Mátyásra, s alig hihető, hogy csak az ő tartózkodása lett volna okozója az ugyanezen év augusztus 7-ikén Bagnoloban megkötött békének, mely a «szent liga» Velencze elleni háborújának nem épen dicsőséges véget szabott.


78. MÁTYÁS KIRÁLY BEVONULÁSA BÉCSBE.
(A Philostratus-Codex miniaturája.)[804]

A sors úgy akarta, hogy Aragoniai János kevéssel ez esemény után kénytelen volt sietve elhagyni Magyarországot, melybe többé nem volt visszatérendő. IV. Sixtus pápa ugyanis öt nappal a béke megkötése után váratlanúl meghalt. Uralkodása egész ideje annyira háborús volt, hogy ellenségei azt a hírt keltették, mintha halálát a békekötés fölötti bosszúsága okozta volna.[805] Jánosnak is úgy, mint a többi bíbornokoknak, Rómába kellett sietnie a conclavéba, a hol fontos szerep várt reá. A nápolyi és milanoi udvarok őt és Ascanio Sforza bíbornokot bízták meg azzal, hogy óvásukat fejezzék ki némely bíbornok megválasztása ellen, ezek között volt Giambattista Cibò is. Úgy ő, mint Sforza és Raffaello Riario bíbornokok is nagy buzgalommal támogatták Rodrigo Borgia megválasztását, ki a pápai tiara elnyerése esetére már oda is ígérte Jánosnak az alkanczellári méltóságot. Főkép Giuliano Rovere bíbornok befolyásának tulajdonítható, hogy Borgia ezúttal még nem diadalmaskodott s pápává végül – a nápolyi udvar politikájában nem szokatlan fordulat következtében – az Aragoniai János saját hozzájárulásával is Cibò bíbornokot választották meg, ki VIII. Incze név alatt szeptember 12-ikén ünnepelte megkoronáztatását.[806]

A pápai trónon beállott változás Mátyásra és Beatrixra nézve nem jelentett kedvező fordulatot. A háborús Sixtussal is – kivált élete utolsó éveiben – voltak ugyan kisebb-nagyobb összetűzései a magyar és nápolyi királyi háznak. Tudjuk, hogy az Aragoniaiak – a megelőző benső barátság és szövetséges viszony után – fegyveres kézzel állottak a pápával szemben, s hogy Mátyás bizonyos föltételek alatt maga is hajlandó lett volna Róma és Velencze szövetsége ellen fegyvert fogni; a modrusi püspökség betöltése, Beckenschlagernek érseki székétől megfosztása és Aragoniai János megerősítése kérdésében a szent Székkel hosszú tusákat kellett vívnia Mátyásnak, ki egyébként is kénytelen volt a török elleni segély elmaradása s a maga főkegyúri jogainak csorbításai miatt nem egyszer panaszra fakadni. Azonban a kibékülés mindannyiszor bekövetkezett s az érintkezés alaphangja mindig barátságos maradt a magyar király és a pápa között, ki kegyét szívesen terjesztette ki «Krisztusban kedves leánya, a királynéra» is.[807]

Ellenben az új pápa iránt az Aragoniaiaknak volt okuk már megválasztatása előtt bizalmatlankodni; talán épen azért, mert megelőzőleg soká működött Nápolyban közigazgatási és bírói téren és nagyon jól ismerte az ottani udvart, mely őt az Anjouk hívének tartotta. Egyébiránt békés természetű embernek ismerte mindenki, sőt valószínűleg ennek is köszönhette megválasztatását; de mint kevés önállósággal bíró jellem, csakhamar a hatalmas Giuliano della Rovere – a későbbi II. Julius pápa – befolyása, sőt vezetése alá került[808] s ez, valamint némely rokonának, különösen Franceschetto Cibònak nagyravágyása,[809] találkozva a nápolyi király és még inkább a trónörökös kihívó és csökönyös magatartásával, mindjárt kezdetben a legádázabb ellenségeskedésbe keverte a pápát Nápolylyal, míg – részben mindenesetre e viszály behatása alatt is – viszonya Mátyáshoz is állandóan feszültté vált, s a kiegyenlítetlen összeütközések egész sorát idézte elő.

Ez események idejében egyébiránt a magyar királyi udvart mindenfelől fegyverzaj környezte. Míg Kinizsi délen, a török ellenében hadakozott diadalmasan, Mátyás – neje kíséretében – a Bécs körüli helyeket tartotta megszállva, mind szorosabbra vonva a vasgyűrűt, melylyel a büszke osztrák székvárost végleg megfékezni s hatalmába ejteni törekedett.

Deczember elején a magyar hadak Mátyás személyes vezetése alatt megvívták Korneuburgot is, melyet Bécs kulcsának tekintettek. Ekkor alkudozás indúlt meg, melynek eredménye az a megegyezés lőn, hogy ha június 1-ikéig fölmentő sereg nem érkezik, a város megadja magát. A császár és a birodalom cserben hagyták az ostromlottakat s 1485 június 1-én Bécs kapui megnyíltak a győzedelmes magyar király előtt.

III.



Beatrix állása Mátyás mellett; viszonyuk érzelmi oldala, a királyné roppant befolyása férjére; valósággal uralkodótársi szerepet visz, különösen diplomácziai téren. Anyagi ellátásának kérdése; mi történt hozományával? birtokai s jövedelmei, különösen a bányavárosok s a kamarai jövedelmek; kormányzati hatásköre a «királynéi városok» fölött; rendetlen gazdálkodása. Befolyása a kormányzatra, az udvarra s az Olaszországgal való összeköttetésekre. A magyar-olasz viszonyok és vonatkozások Mátyás előtt és alatt; az összeköttetéseket nem Beatrix teremtette, de azok élénkítésére sokat tett. A korabeli olasz írók és tudósok véleménye Beatrixról s az általok neki ajánlott könyvek.

Beatrix élete folyásának azon a pontján, melyhez értünk, meg kell állapodnunk egy kissé, hogy szemügyre vegyük azt az állást, melyet királyi férje oldalán elfoglalt s azt a szerepet, melyet az ország ügyeinek vezetésében, a nemzet életének irányításában vitt, mielőtt reményei és törekvései őt Mátyással, növekvő befolyása s annak némely következménye pedig a nemzettel összeütközésbe hozták volna.

Heltai Gáspár, ama, hozzá még közelesett kor magyarjainak közvéleményét vélte kifejezhetni, mikor a Bonfin tanuságtételét ékes szóvirágaitól megfosztva, azt mondja, hogy «Beatrix királyné asszony megfogta a Mátyás király szívét… mert szép és igen hízelkedő beszédű vala»… s hogy látni való lett, a mint «egy olasz menyecske megváltoztatta a hatalmas királyt».[810]

A királyné hatalmi állásának kulcsa kétségkívül férjének szenvedélyes vonzalma volt, mely – mint látni fogjuk – törekvéseiknek bizonyos szétválása után sem veszített hevéből s a mely nem lehetett csupán érzéki természetű, hanem Beatrixnak a Mátyás egész szellemi irányával tökéletesen megegyező műveltségében, élete egész folyamában, a legkülönbözőbb viszonyok között s a legkülönbözőbb kortársaktól elismert szerencsés szellemi adományaiban[811] is találta gyökereit.

Mátyás, mint minden, korszakára alakító hatást gyakorló nagy ember, egészen korának gyermeke volt s föltétlen odaadással vette föl lényébe amaz idők uralkodó szellemi áramlatát. Az Olaszországban megindúlt renaissance legcsodásabb varázsát épen akkor árasztotta az európai népek kimagaslóbb szellemeire. Addig nem is sejtett perspektivák nyíltak meg az emberi értelem előtt a klasszikus ókor hagyományai elterjedésének s az ember és a természet elfogulatlanabb megismerésének hatása alatt. Az a gyökeres átalakulása az egyéniségében fölszabadúlt ember világnézletének, mely a keresztény hit tanításának s az ókori irodalom eszmekörének megkísérlett összeolvasztásából bontakozott ki, az a pogányosan szilaj életkedv, mely a középkor aszketizmusát háttérbe szorította, s míg egyfelől az élet legfinomúltabb örömeinek, legszíngazdagabb pompájának élvezetére tanított, másfelől az antik műemlékek becsének s az emberi test bájainak fölismerése útján a művészeteknek szinte káprázatos föllendülését idézte elő: mindez ellenállhatatlan erővel vonzotta, ragadta magával Mátyás lángeszét, égő képzeletét, határtalan becsvágyát. És mindennek az igéző női báj szimbolumában való megnyilatkozását, megtestesülését láthatta ő a Beatrix személyében.

Kétségtelen, hogy a nápolyi királyleány nemcsak személyének vonzó tulajdonaival, hanem a renaissancenak és az akkori olasz nemzeti géniusznak belőle Mátyásra átáramló delejes hatásával is bűvölte meg a király szívét és eszét.

Hogy Mátyásnak ez az odaadó vonzalma mennyiben talált igazi viszonzásra? ez a Beatrix belső, lelki életének az a nagy problémája, melynek megoldására a megállapítható történeti tények ép oly kevéssé nyujtanak határozott és biztos támpontot, mint az olasz renaissance többi nagy nőalakjai hitvesi életének megítélésére. Az akkori Olaszország az emberi szellem csodálatos gazdagságát tárta föl, de olyan szíveket, melyek a maguk föláldozásával gazdagodtak volna – legalább a történelem látókörén belül – alig hozott létre. Beatrix is oly világban nőtt fel, melyben az udvaronczok hízelgése és a stilisták versengése, minden magas állású nőt, a legelveteműltebbet is nyilvánosan földicsért többek között hitvesi erényeért is, de a melyben alattomban mindenkinek – talán még a legtisztábbnak is – kételkedtek erényében s a menynyiben ahhoz valóban nem fért kétely, ezt igazi, megkülönböztető érdemül sohasem tudták be.

Ha Beatrix valóban «szerelemre képtelen»[812] lett volna is, mindenesetre képes volt férje iránti akkora odaadásra, a minő szükséges volt a Mátyás szerelme táplálására; ezt már a szerelem tartóssága is igazolja. Becsvágyának és érdekének óvó pajzsa alatt hitvesi erénye valószínűleg biztonságban volt, de férje iránti érzelme soha a becsvágyával és önérdekével való összeütközés próbáját ki nem állotta volna. Ezt Mátyás halála utáni magatartása tanusítja.

Habár Beatrix természetének érzékies voltához kétely alig fér, s habár ő önmagát – mint az egész nemet – Vergiliussal «örökké változónak és folyton ingatagnak» vallotta,[813] kétes hitelű egykorú följegyzésekkel[814] s későbbi általános vádaskodásokkal szemben közbotrányt okozó erkölcstelenségének hírét föltétlenül vissza kell utasítanunk; vissza kell utasítanunk úgy a Mátyás önérzetének ismeretében, mint ama történeti tény alapján, hogy a magyarok királynénál ily életmódot egyáltalán nem tűrtek. Még közel esett ahhoz az időhöz a Zsigmond király neje, Cilley Borbála példája, a kit férje bizonyára nem annyira a saját mint inkább a nemzet erkölcsi fölháborodása miatt botrányos hűtlenségei miatt udvarától eltávolítani s hosszú időre majdnem fogsághoz hasonló belebbezéssel sujtani volt kénytelen.[815]

Beatrix, míg csak férje élt, mindig kellő elismeréssel volt az ő gyöngédsége iránt; ezt legbizalmasabb levelei is elárúlják;[816] iránta mindig hódoló tiszteletet mutatott;[817] sokáig okosan tudott befolyásával gazdálkodni; nem dicsekedett vele, sőt nem is igyekezett azt észrevétetni; ha férjét valamire rábeszélni nem tudta, megnyugodott, sőt olykor – mint láttuk – maga szembeszállott olasz atyafisága lehetetlen követeléseivel s őket férje fölfogásának helyességéről meggyőzni igyekezett; néha levelöket nem is közölte férjével, ha tudta, hogy az bosszúságot szerezne neki.[818] Szolgálatkészsége Mátyással szemben, valahányszor ez diplomácziai közbenjárását igénybe venni kívánta, a mi gyakran megtörtént, vagy mikor neje fényes tulajdonaival másokat elvakítani akart, soha fogyatkozást nem mutatott.


79. MÁTYÁS NAGY CZÍMERE, BENNE AZ ARAGONIAI CZÍMERREL.[819]


Olaszországban már a Beatrix házasságának első éveiben tisztában voltak azzal, hogy ő a királlyal «mindent tehet a mit akar»,[820] sőt – különösen Nápolyban – a királyné politikai szerepének súlyára nézve gyakran túlzó vélemények is uralkodtak. Könnyen érthető tehát, hogy csakhamar szokássá vált az olasz államokban a magyarországi követeket külön utasítással és külön megbízó-levéllel látni el a végből, hogy a királynénál is tisztelegjenek, hogy a királynénak is üzenetet, üdvözléseket vigyenek, az ő befolyását, támogatását is megnyerni igyekezzenek, mihez képest viszont a követek is jelentéseikben rendesen külön emlékeztek meg a királynénál való eljárásukról.[821] Ilyen utasításokat ad a római kuria is többször követének; a firenzeiek az ő pártfogását kérik ki megkárosodott kereskedő polgártársaik részére,[822] a ferrarai herczegi család, a nápolyi uralkodóház tagjai minduntalan ajánlásokkal fordúlnak hozzá, a mit különben ő ép oly sűrűn viszonoz.[823] Hogy Mátyás minden fontos ügyben az ő tanácsát is meghallgatja, azt a Mátyásnak hódoló írók is kiemelni szeretik, a mi nyilvánvalóvá teszi, hogy a király, neje e nagy befolyását nem is titkolta, sőt maga hangsúlyozta, hogy szavára szívesen hallgat.[824]

A külpolitika terén való közreműködésének jelenségeivel s diplomácziai levelezéseivel már eddig is találkoztunk. Nemcsak a rokon fejedelmi udvarok, maga a pápa is többször veszi igénybe közbenjárását a királynál s hálálkodik neki érte;[825] ugyanezt tapasztaljuk Ernő és Albert szász herczegeknél, kikkel németül is levelez s kikkel szemben rokoni megszólítást használ.[826] A most ismertetett korszakban szerepe – mint láttuk – főleg a német császárral való egyezkedésre irányúl, a miben magát férje által meghatalmazottnak vallotta, kinek nevében ígéreteket is vélt tehetni. Ő a kibékülés ügyének mindvégig legfontosabb tényezője volt s nem rajta múlt, ha a létrejött fegyverszünet ellenére Mátyás Fridrikkel szemben ismét fegyverhez nyúlni volt kénytelen; e békebaráti buzgalmát a pápai követ is elismerte.[827]


80. BEATRIX KIRÁLYNÉ PECSÉTJE.
(Eredetije az Orsz. Levéltárban.)[828]


Tévutakon járnak azonban azok, kik Mátyásnak házassága után a török háború iránti állítólagos ellanyhúlását a Beatrix elpuhító befolyásának tulajdonítják;[829] láttuk, hogy Beatrix még a táborba is elment Mátyással, s az egyik főok, a melyért ő – egyetértésben Nápolylyal és Rómával – a császárral való kibékülés politikáját pártolta, épen az a czél volt, hogy a magyar haderő az ozmán hatalom ellen osztatlanúl működhessék. Azok, a kik – különösen olasz földön – minduntalan a Mátyás lanyhasága miatt panaszkodtak, ezt azért tették, hogy a saját lanyhaságukat, melylyel a török elleni védelmet egészen a magyarok nyakába akarták hárítani, álcázzák.

A belső kormányzat terén a Beatrix állását legjobban világítja meg az a tény, hogy míg elődei csak kivételes, különösen ünnepélyes alkalmaknál kiadott okleveleikben hivatkoztak néha az anya- vagy hitveskirályné beleegyezésére,[830] Mátyás adományleveleiben, rendeleteiben igen gyakran utal neje hozzájárúlására, kívánságára, vagy közbenjárására.[831] Beatrix maga is javakat, vámmentességet, sőt egy esetben – saját kijelentése szerint, – püspökséget adományoz;[832] előfordúl még az is, hogy a Mátyás adománylevelét, ennek életében, átírva megerősíti;[833] ehhez képest érthető, hogy a II. Ulászló választási föltételei a «Mátyás és Beatrix által» jogtalanúl elfoglalt jogok és javak visszaszolgáltatását ígérik.[834] Egészen helyesen jelöli meg tehát Fraknói a Beatrix viszonyát Mátyáshoz, midőn azt mondja, hogy ő «tényleg az uralkodótárs állását foglalta el».[835] Ez a fogalom megelőző közjogi gyakorlatunkban nem is volt szokatlan; tudjuk, hogy ilyennek tekintették házasságuk után Zsigmondot Mária mellett, már amannak megkoronáztatása előtt is, és Erzsébetet Albert király mellett ez utóbbinak kimúltáig; míg azonban az első esetben az uralkodótárs alkalmazását a nemzetnek a nőuralomtól való idegenkedése s a vezetésben a férfierő szükségessége, a második esetben pedig azt magyarázza meg, hogy a trón vérség szerinti örököse tulajdonképen Erzsébet volt s mindkét esetben az uralkodótársi viszony törvényen alapúlt, Beatrix az említett példákhoz hasonló hatáskörét csakis Mátyás nagy királyi hatalmának s iránta való kedvezésének köszönhette.[836]


BEATRIX DOMBORMŰ-KÉPMÁSA A BÉCSI UDVARI MÚZEUMBAN.



MÁTYÁS DOMBORMŰ-KÉPMÁSAI A BÉCSI UDVARI MÚZEUMBAN ŐRIZTETNEK. Fénykép után.


Ennek az állásnak megfelelően Beatrix körül inkább mint valaha látunk «királynéi udvart» kifejlődni – melynek viszonyait később világítjuk meg – s az ő külön, vértes lovascsapata[837] Mátyás halála után fontos tényezővé válik a trónutódlási küzdelmek eldöntésénél. A bányavárosok fölött gyakorolt kormányzati jogkörét külön világítjuk meg.

De ez az állás nagy jövedelmeket is igényelt, annál inkább, mert – mint láttuk – Beatrixot családi hagyományai, természete, megszokása egyaránt a fényűzésre és pompakifejtésre indították s Mátyás – a maga hasonló hajlamával – kivált eleinte, valószínűleg nem hatott mérséklőleg nejére s így az igényei kielégítésére szükséges anyagi eszközökről is gondoskodnia kellett.

Előzetes gondoskodásnak nyoma nincs. Említettük már, hogy csak egy követjelentésben van bizonyos, a hozomány harmadának megfelelő jegyajándékról szó, a mely hírt megerősítő adatot nem találunk. Szokásban volt nálunk is a királynénak már a házasság megkötésekor bizonyos birtokokat és jövedelmeket szerződésileg biztosítani. Így Albert király neje, Erzsébet udvartartására 20.000 arany forintot biztosított bizonyos szlavóniai illetékekből s a bányatizedből és pénzverésből;[838] Mátyás maga, első nejének, Podjebrád Katalinnak ugyanily czímen 7000 arany forintot kötött le a kincstárból s azonkívül a Zsigmond neje, Cillei Borbálától bírt összes uradalmak birtokát;[839] később II. Ulászló, nejének, Candalei Annának 30.000 arany évi jövedelmet biztosított, de ezt rendesen megpótolta ajándékokkal;[840] és II. Lajos is ünnepélyes okmányban állapította meg mindama birtokok jegyzékét, melyeket mint a «királynéi korona tartozékait» nejének adományoz.[841]

Ilyszerű kötés, adományozás, megállapodás a Mátyás és Beatrix házassága alkalmából vagy akár később is, Beatrix királynéi jövedelmére vonatkozólag nem történt, vagy legalább is nincs adat megtörténtére. Feltűnő, hogy míg például Zsigmond s később II. Lajos királyoknak nejeik javára tett birtokadományozásairól van értesülésünk,[842] sőt magának Mátyásnak is már a Beatrix ittléte idejéből bírjuk számos adománylevelét törvénytelen fia, Corvin János javára,[843] Beatrixot csupán benne találjuk a rendesen királynét megillető birtokok és javadalmak legnagyobb részének élvezetében, de hogy mikor és miként jutott belé, azt okmányszerűen kimutatni egy esetben sem tudjuk.

Ennek legtermészetesebb magyarázata az, hogy a Mátyás hosszú özvegysége idejében a királynéi jövedelmek egy részét ugyan a király valószínűleg magának tartotta fenn, s így azokról bármikor rendelkezhetett is neje javára, nagy részöket azonban Mátyás anyja, Hunyadi Erzsébet élvezte, ki azt ismert kuporgató természetével nem volt hajlandó menyének átengedni. Tény az, hogy Hunyadi Erzsébet halála után a tőle bírt uradalmak legnagyobb részét kedvencze, a Mátyás természetes fia, Corvin János örökölte, és pedig a Mátyás saját adományából, ki ekkoriban már – Beatrix ellenére is, – mindenkép igyekezett kiszemelt örökösének vagyonát s ezáltal hatalmát öregbíteni.[844] Kétségtelen, hogy Beatrix sohasem jutott mindazoknak a javaknak a birtokába, melyek Zsigmond s valószínűleg Albert idejében is a királynét megillették,[845] és ép oly kétségtelen, hogy Mátyás uralkodásának utolsó éveiben Corvin János ingatlanokban sokkal nagyobb vagyon fölött rendelkezett, mint a királyné.[846]

Hogy Beatrixnak mindvégig törekvése volt azokat a birtokokat is megszerezni, melyeket elődjei bírtak, de melyek jobbára elzálogosítás következtében más kézre kerültek, azt a nápolyi összeesküvések idejében egy ott időző hívéhez intézett levele is elárulja.[847]

A dolgok ily állásában, összefoglaló egykorú adat hiányában, Beatrix vagyoni helyzetére, birtokai és jövedelmei mennyiségére a Mátyás élete idejében csak részleges adalékok egybevetéséből vagyunk képesek következtetést vonni.

Itt előáll mindenekelőtt a kérdés, hogy mi történt a Beatrix hozományával? Ő a Mátyás halála után ismételve visszakövetelte azt s ezt a követelését mind haláláig fönntartotta, azon a czímen, hogy hozományát az ország közszükségleteire fordította, a mivel szemben – mint látni fogjuk – a magyarok ellenköveteléseket támasztottak. A királyné gazdálkodását majdnem kezdettől fogva a készpénz állandó hiánya jellemzi, a mi arra mutat, hogy a kétszázezer – illetőleg, az ékszerneműek levonásával 170.000 – arany mint készpénz nem maradt meg sokáig, de miután viszont az egésznek oly gyors elköltése sem valószínű, hihetővé válik, hogy Beatrix annak legalább egy részét fekvőségek megvásárlására vagy visszaváltására fordította, a mire írott adatok is utalnak,[848] s ez esetben hozománya értékének e részével birtokainál kell találkoznunk.

A királynét régi törvényes gyakorlat alapján az országlakók részéről bizonyos pénz- vagy terménybeli szolgálmányok is megillették. Már III. Endre 1298. évi decretuma említ királyi és királynéi «adókat és harminczadokat»;[849] de ezen adók mineműségéről s évi hozadékáról ma alig alkothatunk fogalmat, ilyenek befolyásának a Beatrix idejében biztos nyoma nincs is.

Azonban másnemű, biztosabban meghatározható részesedése is volt a magyar királynéknak a közszolgáltatásokban. Kétségkívül királyi adomány, de már kifejlett gyakorlat alapján is őket illette meg a kamarai jövedelmek bizonyos része.

Magyarország ugyanis az Anjou-ház trónraléptétől egészen a II. Lajos haláláig pénzügyi tekintetben több kerületre, úgynevezett kamarákra oszlott, melyeknek élén kamaragrófok állottak; e kamarák elsősorban a regaleképen, vagyis királyi haszonvételül fenntartott bányászat kormányzatára szolgáltak, s a szerint a mint hatáskörükbe sóbányák és a sóelárusítás, vagy a nemes ércztermelés tartozott, só- vagy bányakamarák nevét viselték. A körmöczi bányakamarához mint főkamarához tartozott a pénzverés és pénzbeváltás ügye is, mely utóbbinak czéljaira minden sz. kir. városban pénzbeváltó kamara állott fenn.[850]

A kamaráktól kezelt királyi jövedelmeket az uralkodók koronkint bérbe is adták, és Zsigmond volt az első, ki a körmöczi főkamarát az alája tartozó hét ú. n. alsómagyarországi bányavárossal[851] második nejének, Cillei Borbálának engedte át, ki azok után 9000 arany évi bért kapott.[852] A bányajövedelmeknek akkoriban minden másneműnél nagyobb biztossága magyarázza meg királyainknak nejeikről ily módon való gondoskodását, mely hosszú ideig szinte rendes szokássá vált.[853] Erzsébet királyné, Albert neje s később özvegye különösen erélyes intézkedésekkel teremtett rendet a bányavárosokban s a pénzverés körül;[854] mert a királynék ezen állandóvá váló birtoklása s érdekeik védelme szükségkép azt a gyakorlatot vonta maga után, hogy ők a bányajövedelem és bányaügyek szabályozása és ellenőrzése révén valósággal kormányozták a bányavárosokat, azok adóját is meghatározták,[855] a miért azokat királynéi városoknak is nevezték, s idővel lakóik a királyné iránti hűségök zálogáúl jobbágyi esküt is tartoztak tenni.[856] A királynék e jogköre azonban nem korlátozta a királyt abban, hogy különösen fontos esetekben, a saját, nagyobb kormányzati tekintélyével tegyen a bányavárosokban intézkedéseket s kötelezze azokat bizonyos terhek viselésére; ilyen példáink Mátyástól is vannak Beatrixszal való házassága idejéből.[857]

Hogy mikor és mi módon jutott Beatrix a bányavárosok birtokába, azt biztosan nem tudjuk; a királyi pár 1478-iki látogatása az ünnepélyes beiktatás egy neme lehetett,[858] de kormányzati jogok gyakorlásának a királyné részéről csak 1486-tól kezdve van nyoma, s neki előterjesztett számadásokat is csak 1486 augusztus 1-től bírunk.[859] Beatrix ebben az időben a derék és érdemes öreg Scheyder Péter, addig körmöczi városbírót nevezte ki kamaragróffá, a mi a bányavárosoknak inkább vált javára, mintha ebben az esetben is kedvelt olaszai közül szemelt volna ki valakit,[860] mint ezt a pénzverési biztos állásának betöltésénél 1488-ban tette.[861] Scheyder üdvös intézkedéseit azonban néha Beatrix maga megváltoztatta s ellenében a panaszlók oldalára állott, a mi természetszerűen csökkentette a kamaragróf tekintélyét.[862] Bár egyes kérelmekkel szemben igyekezett olykor kegyet tanusítani s például Breznóbánya részére vásárjogot eszközölt ki Mátyásnál,[863] a királyné saját rendelkezéseit a bányavárosokkal szemben többnyire a kapzsiság és kíméletlenség jellemezte. Be nem érve biztosított jövedelmeivel, melyeket rendesen már előre elköltött, többször rendkívüli adóval rója meg városait,[864] s a szolgálmányok teljesítése érdekében kibocsátott rendeletei csak úgy hemzsegnek a szigorúbbnál szigorúbb ráparancsolásoktól, sürgetésektől és fenyegetésektől.[865] Ugyanígy szólnak azok az utasítások is, melyeket a maga sóelárusítási joga érdekében bocsátott ki a kormányzata alatt álló városokhoz. Beatrix ugyanis a bányavárosokon kívül bírta a mármarosi s több más sókamarát is;[866] érdekében állott ennélfogva, hogy az ő savát fogyasszák, mi végből a valószínűleg olcsóbban kapható lengyelországi só kitiltása érdekében ismételve kellett rendelkeznie.

A mi a bányavárosok birtoka révén a királynék javára befolyt jövedelmeket illeti, ezek különböző természetűek voltak s időről időre változtak is. A Beatrix idejebeli számadások szerint a bányajárandóságok két csoportba oszlottak, ú. m. a bányaadó, bányatized vagy urburára és a kamarai nyereségre; az utóbbi jövedelem majdnem kétszeresét tette az előbbinek. Mindkét czímen Beatrix bevétele a század nyolczvanas éveinek végén és a kilenczvenesek elején évenkint 16-18.000 arany forintra rúgott.[867] Ez az igényeihez képest nagynak nem mondható összeg volt kétségkívül a királyné legbiztosabb jövedelme, mert a szorosan vett kezelési és kamarai építkezési költségeit kívül a legkülönbözőbb fényűzési, jótékonysági és beszerzési kiadásokat, tiszteletdíjakat és béreket, sőt később hadi költségeit is utalványozta folytonosan e bevételek terhére s a maga kisebb kézi kiadásaira is a körmöczi főkamara szolgáltatta neki majdani elszámolás czéljából a kisebb-nagyobb összegeket,[868] oly gyakorlat, melyet már az előbbi korban meghonosodva látunk[869] s mely a Beatrix gazdálkodási módjának mindenesetre legjobban felelt meg. A királynéi bányajövedelmek egyébiránt mint általán a bányászat, a Mátyás és Beatrix idejében inkább hanyatló, mint emelkedő irányzatot mutattak, pedig, hogy e vidék bányászatából mekkora vagyont lehetett teremteni, azt később, az Ulászló idejében Lengyelországból a bányavárosokba betelepedett s itt hatalomra vergődött Thurzók roppant meggazdagodása mutatja.[870]

Egészen más természetűek s ránk nézve mindenesetre sokkal nehezebben számbavehetők azok a jövedelmek, melyeket Beatrix különböző, részint királynéi jogon, részint szerzemény vagy esetleg adomány czímén birtokába jutott ingatlanaiból élvezett, s melyek nagy része várbirtokkal összekötött uradalmakból állott.

Ezek között mindenekelőtt megnevezhetjük a régi koronabirtokon levő óbudai várat, mely Ó-Buda királyi város mellett – valószínűleg a mai királydombon – emelkedett s mely már Nagy Lajos király özvegy anyjának birtoka és lakóhelye volt; utána menye, Erzsébet királyné örökölte, később pedig Borbála királyné, a Zsigmond neje, ki 1425 táján megujíttatta az épületeket; bírta Albert neje is, Erzsébet, és rövid időre a Mátyás első felesége. Ennek kimúltával e vár birtoka Mátyás anyjára, Hunyadinéra szállott, ki azt mind halálig bírta, úgy hogy Beatrix csak 1484-ben kaphatta meg; ő azután nagyobb építéseket eszközölt itt s tartózkodott is koronkint e várában, különösen özvegysége első idejében. A királynékon kívül azonban a budai káptalan is földesura volt Ó-Buda egy részének.[871] Magában Buda városában is volt egyébiránt Beatrixnak Mátyás uralkodása végéveiben a Dunaparton egy kőháza, hozzátartozó halastóval; ezeket az ingatlanokat ő Lipthay Bálinttól szerezte s a király halála után szolgálatok fejében két hívének adományozta.[872]

Buda közelében Beatrix birtoka volt a Csepelsziget, máskép Nagy-Sziget vagy Becse szigete, mely akkor Fejérmegyéhez tartozott s gazdag vadaskertjeiről volt ismeretes, de vár is volt rajta abban az időben. Ez volt a királynéktól birtokolt koronajavak legnagyobbika, mely külön ispán alatt állott s hozzátartoztak a Beatrix korában Gyála, Simonfalva, Demsed, Gárdony, Adony helységek és Kevi mezőváros.[873]

Királynéi birtok volt a Beatrix idejében is úgy mint már a Zsigmond korában Diósgyőr vára a hozzátartozó mohii uradalommal s Miskolcz, Diósgyőr, Keresztes és Mező-Kövesd városokkal;[874] hogy egy időben Szikszó és Forró abaújmegyei mezővárosokat is bírta, azt ezeknek özvegysége idejében történt elidegenítéséből, illetőleg elzálogosításából tudjuk.[875] Máramarosban Huszt és utóbb M.-Sziget jutottak birtokába.[876]

Turóczmegyében Mátyás utolsó életévében szerezte meg Beatrix nemes Hajszki Miklós birtokait;[877] Zólyomban Zólyom vára, továbbá a lipcsei és a dobronyai uradalom, Barsban pedig Szászkő vár és uradalom volt az övé, mint már régebben a Borbála királynéé, mert a Szászkőhöz tartozó Teplicze községben egy nemesi curiát egy olasz hívének, a zólyomi főispánnak adományozott még Mátyás életében, Dobronyát pedig Frangepán Bernátnak zálogosította el; a szászkői és lipcsei uradalmat később Dóczi Orbán egri püspökre és testvéreire ruházta át.[878]


81. Ó-BUDA XIV. SZÁZADBÓL VALÓ PECSÉTJE.[879]


Végül túl a Dunán övé volt Veszprémben Igar és Vám helységek területe, a már Tolnában fekvő Simontornyával tartozékképen.[880]

Ennyi az, a mit a Beatrix kétségtelen birtokaiból névszerint kimutatni tudunk, de bírt mindenesetre ennél többet is, mert van tudomásunk oly megyékben való birtoklásáról is, melyekben fekvőségeit biztossággal megnevezni nem tudjuk. Mindezen ingatlanai jövedelmezőségére némi következtetést vonhatunk abból, hogy például az 1494. évben – mikor tehát javai egy jelentős részén már túladott – Pilis-, Pest-, Heves-, Nógrád- és Fejérmegyék területén levő birtokaira 1412 arany forint adó esett; ennek legnagyobb részét a csepeli uradalom viselte.[881]

Mindezek azt mutatják, hogy Beatrix későn s csak részben jutott ama jövedelmek birtokába, melyekkel abban a korban a magyar királynék rendelkezni szoktak s miután alig föltételezhető, hogy a neje iránt oly előzékeny, sőt engedékeny, és mindenki iránt bőkezű Mátyás őt mostohább anyagi ellátásban kívánta volna részesíteni, mind elődjei hitveseiket, csak azt hihetjük, hogy ő a Beatrix szükségleteinek fedezéséről más módon is gondoskodott, szóval, hogy erszényét mindig nyitva tartotta számára. Ámde ez csak a legalkalmasabb mód volt a királynét megrögzíteni abban a rendetlen gazdálkodásban, melyre való hajlandóságát már leánykorában is elárúlta, s melynek jeleivel szakadatlan lánczolatban találkozunk hitvesi s még inkább özvegyi életében, s melyek kezdettől végig ellenmondanak annak a Beatrix hízelgőinél úgy mint ellenségeinél elterjedt hitnek, mintha ő itt az országban kincseket gyűjtött volna, a mely hit fölkeltéséhez koronkinti dicsekvéseivel és nagyzolásaival ő maga is hozzájárúlhatott.[882]

E rossz gazdálkodásának jeleiként tapasztaljuk példáúl, hogy bizalmas leveleiben, nővérével szemben gyakran kell készpénz hiányáról panaszkodnia;[883] hogy tartozásait néha unokaöcscse, az esztergomi érsek által fedezteti;[884] adósságokat csinál, s azok fejében – az akkor, kivált Olaszországban fejedelmi személyeknél is szokásos módon – ékszereit zálogosítja el,[885] sőt egy ízben bécsi udvartartása költségeinek fedezhetése végett egy zólyomi uradalmát kénytelen rokonának, Frangepán Bernardinnak 7000 arany forint fejében zálogba adni.[886] Az adósságcsinálásban annyira megy, hogy egyszer atyjának kell őt egy firenzei tartozása kiegyenlítésére – «melyet már ő is röstell» – figyelmeztetnie;[887] s hogy mily kevéssé tartotta szemmel jövedelmei és kiadásai mérlegét, azt legvilágosabban mutatja, hogy körmöczi főkamarájával öt és fél éven át nem számozkodott s mikor végül az elszámolás végbement, az eredmény az volt, hogy még ő tartozott kamaragrófjának 4499 aranynyal és 64 dénárral.[888]

Ha e tényeket látjuk, és látjuk, hogy a mint a Mátyás gondoskodó keze lehanyatlik, az ő halála után, Beatrix csakhamar a legsúlyosabb anyagi zavarokba sülyed, mindezek okáúl – akármennyire dícséri Galeotti a királyné háziasszonyi szorgoskodását[889] – csak a nápolyi, sokkal szűkösebb viszonyok között is megszokott rossz gazdálkodást adhatjuk; azt a megrögzött tulajdonságát Beatrixnak, mely őt egész életén át jellemzi, hogy mindig pénzzavarral küzdve, mindig adósságokat csinál s e mellett állandóan játszsza a bőkezű adakozót, ajándékoz és veszteget, segélyez és jótékonyságokat gyakorol s táplálja maga a gazdagságáról elterjedt hitet és szaporítja a kérelmezők és kizsákmányolók számát, kiknek azután ellentállani nem tud.

Mert bő költekezéseinek egyik oka mindenesetre az is volt, hogy sokan valának kegyeire utalva és bizonyára sokan vissza is éltek azokkal. Más helyen fogunk szemlét tartani azok fölött a különböző minőségekben alkalmazott olaszok fölött, kik udvarában, vagy azon kívül többnyire az ő pártfogásának védpajzsa alatt voltak letelepedve. Itt csak a tudomány s azután külön a művészet embereihez való vonatkozásait ismertetjük, amaz alkotások, berendezések és beszerzések kapcsában, melyek ittlétének ideje alatt s az ő többé-kevésbé kimutatható befolyásával jöttek létre.

Mert mindabban, a mi nem e térre tartozik, a mi a belkormányzat gyakorlati föladatait illeti, nehéz volna az ő hatásának jeleit fölismerni. Bonfin valószínűleg csak a humanisták megszokott magasztalásaiba akar élénkebb, új elemet vegyíteni, mikor Beatrixot Bellonaként tünteti föl, ki a csata előtt a harczvonal egyik szárnyán – úgy mint a király a másikon – beszéddel buzdítja a katonákat a csatára,[890] majd lágy szívét és könyörületességét dícséri, melylyel a háború iszonyaitól sujtott nőket, gyermekeket a hadfiak nekivadult kegyetlensége ellen védelmezi.[891] Csak az ő tanuságát bírjuk arra az egyébiránt nem valószínűtlen állításra nézve is, hogy Mátyás, távolléte idejére az elfoglalt ausztriai területeket a királyné kormányzatára bízta.[892] Magyarországi szerepének egyes olasz méltatói érdemeket tulajdonítanak neki Mátyás különböző, a nép üdvét czélzó kormányzati rendszabályai és reformjai tekintetében is,[893] a mire nézve azonban támogató adataink nincsenek; ellenben mutathatók föl esetek, hogy Beatrix hozzá intézett panaszok orvoslása czéljából férje életében közvetetlenül maga is rendelkezett.[894]

Kétségtelen azonban nagy befolyása az udvari élet átalakulására – a mit a nemzeti ellenhatással való összefüggésében később fogunk kimutatni – és mindarra a mi a fényűzés, valamint a tudományos és művészeti érdekek ápolása körül Magyarországot az ő idejében olasz hazájával hozta összeköttetésbe.

Ezt az összeköttetést semmiesetre sem teremtette ő; az megvolt régóta, az Árpádházi királyok alatt sem hiányzott, élénkült az Anjouházbeliek idejében s még fokozódott Mátyás alatt már a Beatrix jövetelét megelőzőleg is.

Bonfin – a Salamon idejéről szólva – Henrik német császárnak a magyarokhoz intézett beszédet ad a szájába, melyben azt mondja, hogy a helyi közigazgatást, a törvénykezést, szokásaikat, hitöket és a tudományt az olaszoktól kapták a magyarok.[895] Ez csak némi túlzása az igazságnak, mert hogy a hittérítésben olasz papoknak, a különböző polgári foglalkozások meghonosításában olasz telepeseknek nagy részök volt, az kétségtelen. Hogy a magyar tengerparton s kissé beljebb a Dráva-Száva közén, de azon túl is elszórva az országban már az Árpádok idejében is nagyszámú olasz lakos volt letelepedve, azt a használatból kiment vagy ma is használatos helynevek is igazolják; különösen a kereskedelmet tartották több helyen, – mint Budán, Esztergomban, Székesfehérvárott, Pécsett, Pozsonyban – habár többnyire a németséggel megosztva, – olaszok a kezökben.[896] Az Árpádházi királyok idejében előfordúlt többszörös összeházasodása a magyar királyi háznak olasz uralkodócsaládokkal, eredményezte az Anjouk magyarországi uralmát is és az ez alatt létrejött kapcsok Zsigmond s az ő utódjai alatt sem szakadoztak el. Főurak fiai s különösen egyházi pályára lépő ifjak már a XIII. században szívesen keresték föl a hírneves olasz egyetemeket, a hol ifjúkorban levő egyházi javadalmasok is megjelentek kiképzésök befejezése végett. Az Anjouk idejében kezdenek olaszok Magyarországon főpapi vagy magas hivatali állásokban szerepelni, ezekkel, valamint a pápai követekkel is sok honfitársuk jött be az országba, míg mások mint kézművesek s különösen mint ötvösök honosodnak meg. De vannak viszont példák rá, hogy magyar származású egyének olasz földön különösen katonákként bérhadakban teljesítettek szolgálatot; egyesek ipari, sőt művészeti téren is bizonyos jelentőségre emelkedtek.[897] A török hatalom részéről fenyegető közös veszély s az ellene való védekezés közössége különösen Velenczével hozták sokszoros összeköttetésbe a magyarságot. Zsigmond alatt a hatalmas aradi comes és fővezér, Filippo Scolari – Ozorai Pipo, mint közönségesen nevezték – hozta úgy látszik az első olasz művészeket magyar földre,[898] s ez időtájt került ide az első olasz származású hártyacodex is;[899] egyébiránt az olasz művészet első befolyását hazánkra Róbert Károlynak firenzei mintára vert arany pénzeiben láthatjuk.[900] Magyarország aranytermésében Olaszország is részesedni igyekezett, a magyar állattenyésztés piaczot talált Velenczében, lovaink távolabbi helyeken is, borait pedig úgy látszik szívesen cserélte ki a két ország.[901]


82. KÖRMÖCZBÁNYA[902]


Mátyás uralkodásának kezdetétől fogva, sőt már atyja kormányzósága idejében látjuk az olasz renaissance mozgalmának lassankinti behatolását Magyarországba, mely e tekintetben a havasokon inneni összes nemzeteket megelőzte. Épen az érintett sűrű vonatkozás, valamint az a körülmény is magyarázza meg ezt, hogy itt nem volt oly kifejlett nemzeti kultura és megállapodott művészeti stil, mely ennek az új áramlatnak ellenállhatott volna. Érdekes jelenség azonban mindenesetre, hogy a magyaroknál az erre való fogékonyság nem hiányzott, hogy – mint Eugen Müntz mondja – «Magyarország, mialatt a kereszténység pajzsa volt az izlámmal szemben, ráért lelkesedni egy ügyért, mely a legnemesebb törekvéseket egyesítve magában, a görög és római műveltség világosságát terjesztette a Duna mentén.»[903] Épen ebből a körülményből, abból, hogy saját testével védelmezte a nyugatot s tehát Olaszországot is a félhold rombolásának veszélyei ellen, meríthetett hazánk bizonyos jogot arra, hogy elsőnek részesedjék az olasz renaissance-kultura gyümölcseiben.

Vitéz János előbb nagyváradi püspök, majd esztergomi érsek udvara már a Hunyadi kormányzósága alatt s később a Mátyás uralkodásának első idejében gyűlőhelye lett az olasz tudósok, írók és művészeknek; ő és Mátyás a latinosan Histropolis-nak nevezett Pozsony rövid életű egyetemére Gatti és Brandolini személyeiben olasz tanárokat is hívtak meg;[904] a Vitéz unokaöcscse, Csezmiczei János pécsi püspök, humanista nevén Janus Pannonius a Beatrix jövetele előtti időkben latin költőként Olaszországban is tisztelet, sőt csodálat tárgya volt, mint «Latium reménye és Pannónia dísze»;[905] már ő gazdagította a Mátyás könyvtárát, a híres Corvinát, melynek keletkezésére bizonynyal a Vitéz János példája adott indítást s mely az 1476-iki nász idejében kétségtelenül tekintélyes gyűjtemény volt már. Galeotti a század hatvanas éveiben Magyarországon jár, Mátyás 1471-ben levelez a nagy olasz humanista tudóssal, Pomponius Laetussal,[906] 1475 táján Lodovico Carbo párbeszédet ír az ő dicsőítésére; a magyar király már 1467-ben olasz embert használ követéül[907] s egy olasz ember – Veronai Gábor püspök – legbizalmasabb tanácsadója. Mátyás vásárlások végett is fordúl már ez időben Firenzébe,[908] s nemcsak könyvminiatorokat, hanem építészeket, szobrászokat, műasztalosokat és festőművészeket is hív be onnan, vagy megrendeléseket tesz nálok. Nyoma van az Aristotele Fioravante bolognai építész ittjártának 1458-ban és 1467-ben,[909] valószínűleg Benedetto de Majano műasztalos, szobrász és építész is már megfordúlt Magyarországon 1476 előtt, valamint Chimenti Camicia szintén firenzei művész és Agostino di Duccio szobrász.[910]

Túlzásnak kell tehát tartanunk Bonfin és más magasztalóknak azt az állítását, mintha a Beatrix idejövetele előtt itt egészen barbár viszonyok uralkodtak s különösen az olasz kultura teljesen ismeretlen lett volna s mindent csak ő változtatott volna meg, mintha az ő megjelenése által – mint egy gyászbeszédben mondatott[911] – «a barbárság közepett Athene keletkezik vala».[912] Hanem az a legtöbb téren tényekkel is kimutatható, hogy a mint általán a magyar-olasz vonatkozások s az olaszok Magyarországba jövetele Beatrix ittléte következtében összehasonlíthatatlanúl nagyobb lendületet vettek, különösen az alkotó és termékenyítő szellemi hatás is innen kezdve feltűnően fokozódik. Nem volt nehéz a Beatrix föladata e tekintetben; előkészített talajt talált, férjében a legnagyobb hajlandóságot, mely szinte elvárta tőle, hogy a megkezdett munkában segítője legyen. Mátyásnak addig körülményei sem engedték meg, hogy az irodalom és művészet iránti hajlamát méltóan kifejtse. Első neje beteges volt, s rövid ideig élt, majd az özvegység évei következtek, országos nagy gondok, válságokkal teljes háborúk; második házassága óta Mátyás is jobban ráért a pompakifejtésre, a művészetek és tudományok ápolására.[913] Hogy e szükséglet Olaszország felé irányította a magyar udvar összeköttetéseit, azt a Mátyás szellemi hajlamain s a Beatrix odatartozásán kívül még Olaszország kínálkozó előnyei is magyarázzák meg. Utóvégre az olaszok kitünősége és elsősége a művészetben és irodalomban ép úgy mint az iparban, kereskedelemben, az állami és hadtudományokban, a hajózásban és mérnökségben akkoriban annyira el volt ismerve, hogy nemcsak Magyarhon, hanem Orosz- és Törökország is hévvel kereste az olaszok szolgálatait. S mindezeken fölül volt ama kor szellemi áramlatában valami, a mi kedvezett annak, hogy fejedelmi nők legyenek a nyugati művelődés közvetítői kelet felé; Mátyás kortársát, III. vagy Nagy Iván czárt is egy Olaszországban nevelkedett herczegnő: Paleolog Tamás leánya, Zsófia avatta be az olaszos czivilizáció titkaiba s ő is az olasz építészek és kézművesek egész telepét gyüjtötte maga köré, kiknek nagy részök volt az orosz templomstil megalkotásában. Beatrix pedig még abban az előnyös helyzetben is volt, hogy mind a három olaszországi udvar, melyekkel szoros rokoni összeköttetésben állott: a nápolyi, ferrarai és milanói becsvágyát helyezte belé, hogy az olasz szellemi élet kitűnőségeit a maga körébe vonja, s így ott legalkalmasabb közvetítőket talált.


83. SELMECZBÁNYA.
(XVII. századbeli fametszet után.)[914]

A Beatrix személyes érdeklődését a tudomány és irodalom iránt kiemelik mindazok az olasz írók és szónokok, a kiktől jellemrajzait bírjuk; Bonfin százada legbölcsebb asszonyának mondja, ki a tudományokban rendkívül gyönyörködött;[915] Coelius Calcagnini szerint szerette a művelt elméjű embereket, mindenünnen magához hívta s gazdagon jutalmazta a tudósokat,[916] Christoforo Persona az ókor nagyszellemű s a tudományokat pártoló nőivel hasonlítja össze,[917] Galeotti pedig kiemeli a latin írók idézésében való készségét és azt, hogy ősei módjára mindig olvas, vagy fölolvasást hallgat.[918] Ezeknél az általános magasztalásoknál értékesebb a már említett Ransanus püspök közlése, ki Magyarországról írt műve bevezetéseül szánt s Mátyáshoz intézett ajánlásában[919] elmondja, hogy munkája megírására tulajdonképen Beatrix buzdította, ki neki bizonyos codexet is adott át, melyben Attilától egész a Mátyás koráig ismertetve voltak Magyarország fejedelmei.[920] Ugyanez a Ransanus a királyi pár általi fogadtatása alkalmával tartott beszédében Beatrixnak erényei mellett csodálatos, nagy elméjéről is magasztalólag szólt, őt szellemi tekintetben is Mátyással vetélykedőnek mondván.[921] Naldus Naldius firenzei humanista író 1485 táján a Mátyás budai könyvtárának dicsőítésére írt költeményét ajánlólevéllel kísérte, melyben Beatrixot mint Mátyás bölcs tanácsadóját ünnepli, de kiemeli vallásossága mellett a régi írók műveiben való nagy jártasságát is.[922] Philippus Bergomensis már Mátyás halála után a királynénak szintén a «szép-tudományok» iránti buzgó s már gyermekkorából eredő fogékonyságát, a történetben, bölcsészetben való beható ismereteit s innen eredő ékesszólását dícséri, mely kortársait állítólag annyiszor bámulatra ragadta.[923]


84. SELMECZBÁNYA.[924]

Tények is igazolják egyébiránt a Beatrix tudománykedvelését, mely ittléte alatt csak tápot nyerhetett a Mátyás hasonló hajlamaiból. Bonfin, kit saját vallomása szerint főkép a Beatrix szellemének híre vonzott a magyar udvarhoz,[925] ennél mint a királyné fölolvasója s udvari történetíró kap alkalmazást. Jellemző továbbá, hogy míg Mátyás oly szívesen követte az olasz udvarok szokásait s Beatrix is bizonyára erre ösztönözte, az egykorú olasz fejedelmek körében szinte nélkülözhetetlennek látszó udvari költők[926] hiányzanak a Mátyás környezetében; az egyetlen Franciscus Cynthius de Dionysiis, anconai polgár és «poeta laureatus», kit Mátyás birtokadományozásban is részesített, volna talán ilyennek tekinthető, csakhogy épen ennek itteni költői működéséről legkevesebbet tudunk, de tudjuk azt, hogy Mátyás őt fontos politikai szolgálatokra alkalmazta.[927] Ellenben tudósokat szívesen von magához a király, velök leiratja tetteit, társaságukban olykor – mintegy pihenőül – dialektikai ügyességét próbálgatja; tudósai néha egy-egy verset is faragnak, de oly írót, ki hivatásszerű és jeles költő volna, nem igyekszik megnyerni; a verses panegyrikusok többnyire külföldről jönnek, megfelelő jutalom reményében.[928] Ez arra mutat, hogy a Beatrix hajlama is szívesen csatlakozott férje komoly irányához, mely a tudományos eszmecserét többre becsülte a csengő rímeknél vagy hangzatos distichonoknál. Látni fogjuk, hogy Bécs bevételekor az ottani egyetem tanácsa különös tisztelettel járúlt a tudomány kedveléséről ismert királyné elé, az ő pártfogásától várván kiváltságai megerősítését a király részéről; Beatrix arczkifejezésével adja jelét az egyetem tudós szónoka beszédjében való gyönyörködésének, s utóbb – bécsi időzésök alatt – férjével együtt jelen volt egy egyetemi disputatión.[929]

A közelébe jutó írók is egytől-egyig komoly tartalmú könyveket ajánlanak Beatrixnak. Mint ilyen, egyedül neki, vagy legalább neki is ajánlott könyveket ismerjük ma a Diomede Carafa emlékiratának a parmai könyvtárban levő latin kiadását s ugyane szerzőnek «A legjobb udvarfi»-ról írt, a milanói Trivulzio-féle könyvtárban őrzött művét;[930] úgyszintén a Christoforo Persona latin fordítását Agathiasnak a góth háborúról szóló görög műve után, melyet a bécsi udvari könyvtár őríz. Továbbá tudjuk, hogy Bonfin jöttekor két könyvet ajánlott fel a királynénak, az egyik az író szülőhelyének, Ascoli délolaszországi városnak történetét tárgyazta,[931] a másik a már többször idézett «Symposion Trimeron», melynek eredeti példánya – valószínűleg a Bonfin kézírása – szintén a bécsi udvari könyvtár birtokában van. E mű tulajdonképen a hitvesi szemérem dicsőítése Mátyás és Beatrix alakjaiban, három beszélgetés formájában, melyet Mátyás, Beatrix és Aragoniai Ferencz folytatnak egymással, s tárgya kezelésére nézve jellemző, hogy sikamlós részletei miatt csakhamar az egyházilag tiltott könyvek jegyzékébe került.[932] Ide sorolandó továbbá Roberto Caracciolonak a «Szentek dicsőítésére» írt könyve, melyet 1489-ben a parmai Johannes Marcus Cynicus két barátjával rendezett sajtó alá s szintén Beatrixnak ajánlott,[933] és a Ransanus már említett műve, mely eredetileg Mátyásnak és Beatrixnak volt ajánlva,[934] valamint Filippo Bergomensének már a király halála után 1493-ban Ferrarában nyomtatásban megjelent s Beatrixnak fölajánlott könyve a «Jeles és kiváló asszonyokról».[935] Egyébiránt az idők folyamában fölfedezett «Corvinák», vagyis a Mátyás könyvtárából eredő codexek közül több, czímlapján egyesítve mutatja a Mátyás czímerét az Aragoniak czímerével, a mi szintén arra mutat, hogy a könyvek készítői a királyt és királynét egyaránt Maecenásaiknak tekintették.

Ilyenképen joggal tulajdoníthatjuk a Beatrix befolyásának is azt, hogy a Mátyás személyes érintkezését olasz tudósokkal második házassága idejében még sűrűbbé látjuk válni. Ez idő alatt jönnek hozzá a firenzei Francesco Bandini és Filippo Valori a híres Marsilio Ficino ajánlásával,[936] továbbá Taddeo Ugoletti, ki mint a Corvina-könyvtár őre s a Corvin János nevelője kap alkalmazást; eljön Aurelio Brandolini és Ugolino Varini,[937] Galeotti is vissza-visszatér; Aragoniai János magával hozza nevelőjét, Rutilio Zenonét, az Accademia Pontaniana tagját.[938] Bécs meghódítása után jelenik meg Mátyás udvaránál Bonfin s a király utolsó éveiben ismét Ranzano; nyoma van a firenzei Bartolommeo Fontio ittjártának is[939] és 1489-ben kedveskedik a becses codexek egész gyűjteményével Mátyásnak az olasz humanismus legnagyobb alakja: Angelo Poliziano.[940]

IV.



Beatrix szerepe a Mátyás korabeli művészet s különösen a magyar-olasz művészeti vonatkozások terén. Mátyás budai palotája; az ó-budai királynéi vár; Visegrád; pozsonyi, tatai, komáromi építkezések; Mátyás templomépítései, Giovanni Dalmata valószínű szerepe, Benedetto és Majano s a többi megnevezhető, itt működött olasz művészek. Verocchio domborművei Mátyás és Beatrix számára; a bécsi relief-képmások. A Beatrix éremképe Christoforo Romano műve. A Corvin-codexek miniatur-festései Attavantétól s más olasz festőktől; Beatrix képmásai ezeken. Az iparművészet Mátyás és Beatrix korában; a hazai készítmények értéke, különösen az ötvösségben; külföldi behozatal s különösen olasz munkák a királyi palotákban. A Corvin-kálvária, a miniatur-házioltár, a trónkárpit. Színészek és zenészek; Beatrix zenekedvelése; magyar és külföldi zene; a király és királyné udvari ének- és zenekara; a megnevezhető külföldi zeneművészek Beatrix levelezése azok érdekében.

Nem kevésbé élénk, mint az irodalomban, volt az összeköttetés a királyi udvar és Beatrix hazája között a művészetek terén; az ő személyes közreműködése itt is csak elvétve mutatható ki, de nemcsak az egykorú hízelgők, ellenségei s a közelebbi utódok is majdnem mindent neki tulajdonítottak, a mi olasz művészek és művek behozatala körül az ő idejében történt.[941] E szerepe, valamint a művészet iránt már nevelésével beléoltott szeretete, s a fontosság, melyet az a világ, melyben ő élt, a művészetnek tulajdonított, egyaránt megkívánják s mondhatni élete képének teljességéhez hozzátartozik, hogy az őt környező s körülötte létrejövő művészeti jelenségekről és alkotásokról is számot adjunk.

Már a budai nászünnepélyek egykorú leírása is bizonyítja, hogy Mátyásnak székvárosabeli királyi palotája a Beatrix jöttekor is már nem csekély fénynyel és kényelemmel volt berendezve; ez okból föltételezhetjük, hogy annak az az építészeti elrendezése, melyet Bonfinnak egy évtizeddel későbbi, meglehetősen részletes, bár kissé zavaros leírásából[942] ismerünk, nagyjából már akkor befejezve lehetett. Valószínűvé teszi ezt az a körülmény is, hogy míg a Beatrix jövetele után a magyar udvar megbízásából itt működő, majdnem kizárólag olasz művészek minden munkájukban az olasz renaissance akkor új stíljének kizárólagos érvényesítésére törekedtek, a Mátyás palotája egykorú ábrázolások szerint a maga szerkezeti részeiben határozottan csúcsíves jelleget mutat, sőt sok faszerkezet is található rajta. Ha tehát – Bonfin szerint – Mátyás a legkitünőbb építészeket, kőfaragókat, szobrászokat hívta be Olaszországból s tartotta udvaránál, úgy hogy az ő idejében «serényebben dolgoztak a márványbányákban, mint az aranybányákban», ez – legalább a budai várat illetőleg – inkább csak a külső és belső kiképzésre, a dekorativ elemek lassú átalakítására vonatkozhatik, azokra a plasztikai díszítményekre, melyeknek nehány töredékét ma is bírjuk Nemzeti Múzeumunkban, s melyeknek némely részlete úgy a formák nemessége s határozottan klasszikai stilje, mint a kivitel művészi tökélye miatt – kivált, ha a carrarainál jóval alsóbbrendű magyar vörös márványanyagot is számításba vonjuk – valószínűvé teszi azt a föltevést, hogy olasz mester művével van dolgunk, s miután az esküvő leírásai az ünnepélyeknél használt termekben szobrászati díszítéseket nem említenek, valószínű az is, hogy ezek a Beatrix idejében keletkeztek.[943] Lehetséges viszont, hogy azok az építmények, melyek elpusztúltak, – mint a visegrádi kéjlak, a krisztinavárosi márványpalota, – renaissance-stilben épültek, azt azonban biztosan tudjuk, hogy Mátyás templomépítései Budán, Székesfehérvárott, Kassán, egytől-egyig csúcsívesek voltak.[944]


85. A MÁTYÁS-KORABELI BUDAVÁR KÉPZELETILEG RECONSTRUÁLVA.
(Györgyi Gézának Hauszmann Alajos művében [A budai királyi vár] közölt képe után.)[945]


A budai királyi várlakban a Mátyás idejében végrehajtott építkezésekre s a palota akkori külső és belső szerkezetére nézve a kortársak följegyzései nyomán meglehetős biztossággal állapíthatunk meg annyit, hogy Mátyás megkezdte a «régi palota» átalakítását, a Zsigmond-féle úgynevezett «friss palota» befejezetlen homlokzatát görögös «trigliph»-díszszel láttatta el s hogy akkoriban a palota kapuját és belső udvarát számos szobor díszítette, az udvart oszlopos, loggiaszerű csarnok vette körül, mint azt az egykorú olasz palotáknál is látjuk. E csarnokból az emeletre márványkeretben díszes érczajtón lehetett jutni, melyen domborműben a Hercules tizenkét munkája volt ábrázolva. Miután ez ajtó fölébe Bonfin egy dicsőítő epigrammáját[946] vésték be, föltételezhetjük, hogy a portále csak az ő jövetelét követőleg, vagyis 1486 után készült el egészen. A kettős lépcsőzet is vörös márványból készült s érczből való gyertyatartó-állványok díszítették; az emeleten hosszú, széles, máványnyal, szobrokkal és oszloppárokkal ékesített folyosó vezetett a téli és nyári lakosztályokhoz, a sok kisebb-nagyobb teremhez, melyeknek ajtó- és ablakkeretei szintén márványból, padlói mozaikból készültek; a mennyezet bolthajtás volt, vagy faragott és aranyozott famű s több teremben mennyezetkép gyanánt az égbolt volt lefestve, az egyikben a csillagzatok állása abban az órában, melyben Mátyás született, a másikban a csillagállás akkor, mikor cseh királylyá választották. A híres könyvtár két egymásba nyíló teremből állott egy közös félköralakú előteremmel, festett üvegablakokkal, pompás kilátással a Dunára.[947]

A királyi vár tartozékai lenyúltak a hegy mindhárom oldalára s az alatta levő területekre is; a Dunaparton voltak az istállók, a mostani Krisztinaváros területén Mátyás úgy látszik antik stílben egy márványoszlopos nyári palotát, egy «aula marmoreá»-t építtetett, vályúzott oszlopokkal, mozaikdíszszel, római diadalkapura emlékeztető portáléval; mindennek a fönnmaradt képek tanúsága szerint már a XVII. század második felében semmi nyoma sem volt. A Ráczfürdőt oszlopos porticus kötötte össze a várpalotával;[948] a Boldogasszony várbeli templomától, melynek tornya is már 1470-ben elkészült, nyílt kőlépcsőzet vezetett le a Dunához.[949] Ezen a plébániatemplomon kívül, melyben Mátyással való házasságát megáldották, s az Alamizsnás Szent Jánosról nevezett várkápolna mellett Beatrix Budán még három más templomban is ájtatoskodhatott: az egyik a dominikánus szerzeteseké volt, közvetetlenül a Boldogasszony temploma mellett s kolostorral egybekötve; ennek tornya máig fönnmaradt; a másik a Ferenczrendieknek Szent János evangelistáról nevezett temploma a mai várszinház helyén, a harmadik a Zsigmond királytól alapított Szent Zsigmond-templom volt a Szent György-tér éjszaki oldalán, melybe Mátyás első nejét, Podjebrád Katalint temettette el.[950] A királyi palotát egyébiránt harmincz lábnyi szélességű, áthidalt árok választotta el a Szent-György-tértől s a többi Budától, melynek meleg fürdői már akkor is ismeretesek voltak, s melynek lakosságát túlnyomóan németek alkották, olaszsággal is erősen vegyítve. A kereskedő nép főkép a vár alatt, a Duna mentén lakott, a hol a hajók lerakodó helye is volt; a Budát környező hegyeken már akkor sok szőlőt termesztettek. A másik parton, Pesten is sok volt a templom és kolostor s különös nevezetességgel bírt a «Nyulak szigete», Szt. Margit, magyar királylány sírjával, prépostsággal és nőkolostorral.[951]

Mátyásnak és Beatrixnak ebben a székvárosában az ő idejökben élénken folyt az építkezés; Mátyás ugyanis, ki – mint látszik – vidéki helyeken is a hol megfordúlt, sokat tett a város szépítése érdekében, elkobzás terhe alatt kötelezte a budai telkek tulajdonosait az építkezésre; Budán Aragoniai János érseknek is volt háza.[952]

Említettük már, hogy Beatrix Ó-Budán építkezett, a mit nemcsak Bonfin útján tudunk, hanem onnan is, hogy építkezéseihez 1487-ben és 89-ben Estei Hipolit érsek a komárommegyei síkkői és tardosi bányákból 42 hajón márványt szállíttatott.[953] Az építkezés valószínűleg a már említett királynéi vár kiegészítésére vagy díszítésére szolgált, a hol Beatrix utóbb tartózkodott is. Talán e palotájáról való a Nemzeti Múzeum egy építészeti töredéke, mely csak az aragoniai czímert mutatja. Maga Ó-Buda akkoriban – Ransanus tanúsága szerint – csöndes, elhagyatott hely volt, melynek kisszerűségéhez sehogysem illett a fényes bazilika, melyet ott a Boldogságos Szüz tiszteletére emeltek s a nagyszerű női kolostor, melyet a Szent Ferencz-rendi apáczák bírtak. A fényes ó-budai templom építésére Mátyás 1483-ban fölhasználta az elpusztúlt fehéregyházai templom oszlopait is, a mire pápai engedélyt kért.[954] Ó-Budán még a XVIII. században nagy építmények romjai voltak láthatók.[955]

A krisztinavárosi márványoszlopos nyári palotát bájos kert környezte, mely kétségkívül szintén olasz jövevények műve volt: virágos rétek, rózsaligetek, ibolyaágyak, halastavak és fasorok, rejtett barlangok és útvesztők változatos szórakozást nyújtottak, még a nagy madárkalitkák sem hiányoztak, s az üveges éttermekben és erkélyeken a királyi pár – úgy mint a nápolyiaknál láttuk, – a szabad természet közepett költötte el estebédjét. De kertje volt Mátyásnak a pesti oldalon is, továbbá a budai sóház mellett, míg a budai hegyek Nyéknek nevezett erdőségei pompás vadaskertül szolgáltak.[956] Élte végéveiben a király élénken érdeklődött sógora, a ferrarai herczeg nyári palotájának építése iránt s a herczegi követet kérdezte ki annak szerkezete, beosztása felől.[957]

A Buda közelében kinálkozó királyi kéjlakok között fényben és szépségben valamennyit felülmúlta Visegrád, németül Plintenburg, úgy a mint azt Mátyás, elődjei építéseit fölhasználva, bizonynyal itt is a Beatrix izlésétől s olasz művészek tudásától segítve, a maga számára átteremtette. Ez a palota lenn, a vizivár mellett, a hatalmas, erdőtől borított hegyoldalhoz hozzáépítve, s a Dunára nyílva, emelt terekkel, vadas- és függőkertekkel és loggiákkal ékesítve terjedt szét. Tágas udvarát gyönyörű hársfasorok, illatos virágágyak s vörös márványból alkotott nagy ugrókút díszítette; ez utóbbin a Múzsák szoboralakjai s Ámor mint vízöntő voltak láthatók. Itt, a csobogó vizek mellett szeretett a királyi pár nyáron étkezni, sőt a tisztelgőket is gyakran itt fogadták. E nyaraló-palotáról, – melyben egyébiránt Mátyás koronkint a zordabb évszakban is tartózkodott, – nemcsak az udvari krónikások, hanem az ott időzött követek is a legnagyobb elragadtatás hangján szólnak. A castelloi püspök, mint pápai legátus, egyik jelentését «ex Visegrado, paradiso terrestri» keltezteti;[958] egy másik követ Párisnak akkor legszebb épületével hasonlítja össze;[959] még a XVI. században, mikor már romladozhatott, Oláh Miklós érsek bámulattal ír róla,[960] – s a XVIII. századbeli képeken már nyomát sem látjuk.


86. BUDA A MÁTYÁS KORÁBAN, NYUGATRÓL NÉZVE.
(Münster krónikájából.)[961]

Dicsérik a követek Mátyás pozsonyi palotáját is, mely alatt valószínűleg a mai vár értendő, bár a városban is volt háza;[962] tüzetesebb egykorú leírásaink nincsenek, de joggal a Mátyás korának tulajdoníthatók a még jobbára csúcsíves formákat mutató délkeleti várkapu s azok a dekorativ építészeti töredékek, melyek a várlak régi alakjából megmaradtak.[963] Bécs meghódítása után – mint látni fogjuk, – ott is sokat épített Mátyás. Ezeken kívül Tatát és Komáromot említi Bonfin, mint királyi lakásokat; amannak jellegét a «hétezer lépésnyi területű» tó adja meg, mely a völgyeknek malmokat hajtó vizeit fölfogja, s melyben ezrével tenyésznek a pontyok és csukák, míg a messzeterjedő vadaskert fényes vadászatok tere. A tó teszi szinte bevehetetlenné a négyszögalakra épült, kettős kőfallal, tornyokkal és árkokkal is megerősített várat, ebben pedig hosszú sora az ebédlő-, háló-, mulató- és fürdőszobáknak, bőkezűen ékesítve színekkel, aranynyal, faragványokkal pompás fejedelmi lakásul szolgál. Komáromban is nagykiterjedésű paloták és udvarok léteztek; ez dunaparti hely lévén, ennek kikötőjében állomásozott a velenczei és ferrarai példa szerint Bucentaurusnak nevezett díszhajó[964], mely a királyi pár dunai kirándulásainak czéljaira egészen palotaszerűen épült, termekre, lakosztályokra beosztva.

Mátyás templomépítkezései közül történetírója különösen a székesfehérvári bazilikát dicséri, melyet Mátyás nagy fénynyel egészen újjáépíttetni szándékozott, de befejezetlenül hagyott; a maga és családja számára tervezett sírkápolna Bonfin saját leírásából kitünőleg csúcsíves stilben épült[965] s annyira elkészült, hogy Mátyás anyját oda temethette s utóbb maga is oda tért örök nyugalomra. Pozsonyban a főtemplom szentélye a Mátyás műve; a kassai templomon ő építtette a déli csonka tornyot, melyen czímere kétszer is előfordúl, úgyszintén az úgynevezett «királylépcsőt», mely a királyi oratoriumba visz; «szerelmesek lépcsőjének» is nevezik, mert a két irányban haladó lépcsőn fölmenők útközben négyszer találkoznak.[966] Miután Beatrix többször is időzött Kassán, föltételezhetjük, – jóllehet irott adat nincs rá, – hogy ezekre az építkezésekre, bár azok nem olaszos, hanem csúcsíves stílűek, az ő jelenléte is lendítően hatott. Az ő rendelkezése következtében építették 1488-ban Selmeczbányán a városháza melletti Szent Anna-kápolnát, mely a városi tanács istentiszteletének helyéül szolgált, azonban a XVIII. században lebontatván, nyomát most már csak egy Szent Anna-szobor jelöli.[967]


87. A VISEGRÁDI «VIZI VÁR» MARADVÁNYAI.
(Fénykép után.)[968]


Mátyás és Beatrix építkezéseik czéljára itthon aligha találtak alkalmas építészeket. A Trau dalmácziai városból való János családi néven Duknović, hírneves építész és szobrász, ki kétségkívül a Mátyás szolgálatában állott, dalmata volt s mint ilyen valószínűleg a magyar király alattvalója, de kiképeztetését Olaszországban nyerte s biztosan tudva van, hogy már Magyarhonba jötte előtt olasz földön működött Giovanni Dalmata név alatt.[969] Hogy a Traui Jakabnak mondott másik «Dalmata» csakugyan létezett-e? mindinkább kétessé válik s mind valószínűbbé az, hogy e megkülönböztetés tévedéstől eredett.[970] Mint olasz építészeket, kiket Mátyás második házassága idejében megbízásokkal látott el, – eltekintve az előbb itt járt Aristotele Fioravantitól, – az olasz renaissance-művészet érdemes életrajzírója, Giorgio Vasari nyomán megnevezhetjük Baccio és Francesco Cellinit, a Benvenuto Cellini nagybátyjait,[971] és Chimenti di Lionardo Camiciát; mindannyian firenzeiek voltak és mindannyian egyúttal műasztalosok, a mely mesterség akkoriban ép oly gyakran járt együtt az építészettel, mint az ötvösség a szobrászattal. Hogy azonban melyik, hol és milyen munkát végzett? azt nem tudjuk. Camiciáról följegyezte Vasari, hogy a magyar király megbízásából palotákat, várakat, templomokat, kerteket és ugrókutakat létesített; egyszer a honvágy visszavitte Firenzébe, azután ismét Budára jött s itt is lelte halálát.»[972]


88. VISEGRÁD.[973]


A legnevesebb olasz művész, kit Mátyás és Beatrix foglalkoztattak, Benedetto da Majano volt, ki műasztalosságon kezdve pályáját, szobrászattal folytatta s mint építész végezte, mindhárom téren nemes ízléssel, nagyot alkotva. Vasari elmondja, hogy a Firenzében lakó Benedetto, hallván a magyar király bőkezűségének és műszeretetének hírét, két remek berakott művű, ú.-n. intarsiás faszekrényt készített, azokat hajóra tette, áthozta az Adrián s felutazván velök Budára, bemutatta munkáit a királynak. De a szekrényeket útban a behatoló víz végkép megrongálta s ez annyira elkedvetlenítette a művészt, hogy azontúl inkább a szobrászatra adta magát.[974] Nem tudjuk, hogy mikor és hányszor járt itt Benedetto, de az a körülmény, hogy a nápolyi király – talán épen a Beatrix ajánlására – őt kimutathatólag 1488-ban fogadta nagybátyjával, Giulianoval együtt szolgálatába s végeztetett általa fontos munkákat,[975] valószínűvé teszi, hogy habár tán első műasztalos föllépése magyar földön fiatalkorába esett, ő a Beatrix idejötte után is összeköttetésben maradt a magyar udvarral. Olaszországi szobrászati művei közül egyik leghírnevesebb a firenzei Santa Croce-templom szószéke, melynek szép és életteljes domborművei némileg emlékeztetnek arra az elefántcsont-domborművű kis házi oltárra, mely a Mátyás tulajdonából került a Louvreba. Másik főműve a sienai San Domenico-templom főoltárának márvány-ciboriuma, melynek dekorativ motivumai határozott hasonlatosságot árúlnak el némely, Mátyás megrendelésére készült díszművel, példáúl a Corvin-kálváriának nevezett ereklyetartó feszület alsó részével. Hogy milyen munkát végzett itt Benedetto, azt biztosan nem tudjuk; általán az a sajátságos balvégzet nehezedik a Mátyás idejében létrejött műalkotásokra, hogy azoknak a művészeknek, a kikről tudjuk, hogy a magyar udvar szolgálatában állottak, úgyszólván egyetlen művét sem tudjuk biztossággal megjelölni s viszont a meglevő műemlékek szerzőire nézve többé-kevésbbé csak találgatásokra vagyunk utalva.

Föltételezhetjük, hogy Benedetto a budai várpalotában dolgozott; talán ő készítette a három Hunyadi: János, László és Mátyás szobrát, melyek Bonfin szerint a palota udvarát díszítették s valószínűleg már Mátyás második házasságának idejéből valók voltak, legalább alig hihető, hogy ő uralkodásának elején emelt volna szobrot önmagának is.[976] A nagynevű firenzei szobrász lehetett esetleg a márvány ajtó- és ablakkeretek mestere, melyeknek töredékeit bírjuk; e nemben jeles műveket láthatunk tőle Firenze kormánypalotájában; az elpusztúlt budai és visegrádi ugrókutak, oltárok, tabernaculumok is tőle valók lehettek.

A budai várpalota többi, Bonfintól említett szobrait, úgy mint Herculest, az ugrókút tetejére helyezett Minervát, a két kapuvédő harczost s némelyek szerint még Dianát és Apollót talán Giovanni Dalmata készítette érczből; ezeket a szobrokat – vagy legalább azok egy részét – a törökök a mohácsi vész és Budavár bevétele után Konstantinápolyba hurczolták s ott a régi császári hippodromban állították föl, a hol azonban még a XVI. század folyamában elpusztúltak.[977] Kétségtelen, hogy a már említett Traui János, vagy Giovanni Dalmata, a ki Rómában és Anconában is emlékezetes alkotásokat hagyott hátra, Mátyásnak kedvelt művésze volt, kit a nyolczvanas évek elejétől ő és valószínűleg Beatrix is Budán s Visegrádon állandóan foglalkoztatott, nemesi rangra is emelt s egy jogilag úgy látszik vitás birtokkal jutalmazott meg; e birtokát az erőszakoskodó vránai perjel elragadván tőle, Mátyás halála után kénytelen volt ismét Olaszországban keresni munkát, iskolája azonban, úgy látszik, tovább működött Felső-Magyarhonban.[978] Dalmatával olasz földön is összeköttetésben állott nála idősebb honfitársa, Francesco Laurana; ezért, és mert láttuk, hogy Laurana sok képmást készített Beatrixról ennek leánykorában, nem nélkülözi a valószínűséget az a már említett föltevés, hogy Laurana a Beatrix idejében Magyarországon is járt, Dalmatával együtt működött az udvar szolgálatában, s itt készítette a valamivel későbbi korra valló képmásokat.[979]

Andrea del Verrochioról, a híres firenzei szobrászról és festőről tudjuk, hogy Lorenzo de’ Medici közvetítésével Mátyásnak két ércz domborművet küldött, az egyik Nagy Sándort, a másik Dariust ábrázolta, mindkettőt sisakosan, vértezetten. A visegrádi várról olvassuk, hogy ott egy ugrókutat egy szobor díszített, mely Cupidót ábrázolta, a mint tömlőből szorítja ki a vizet; lehet, hogy ez is a Verrochio műve volt, ki hasonló alakot állított a firenzei Palazzo Vecchio udvarán lévő kútra. Vasari említi, hogy 1488-ban a firenzei mester megbizottat küldött Budára a magyar királytól neki járó pénz fölvétele végett.[980] Nagyon valószínű, hogy a Verrochio műve[981] az a két Firenzéből való s márványból készült domború képmás a berlini múzeumban, melyeknek egyike Mátyást egészen idealizálva, mint egy fiatal római vagy görög herost, másika Beatrixot nagyon hátrányosan s épen nem képmáshűséggel, még serdülő leánykorában ábrázolja. Ellenben ismeretlen annak a márványdomborműnek a szerzője, melyet szintén a Mátyás eszményesített, babérkoszorúzott fiatalkori képmásának tartanak, s mely Milanóba kerülvén, most ott a Museo del Castello-ban látható.

A Beatrix királyné legismeretesebb plasztikai képmása az a sötét jáspis-alapon fehér márványból vésett dombormű, mely párjával, a Mátyás hasonló reliefképével együtt a tiroli Ambrasvár gyűjteményéből került a bécsi udvari múzeumba. Ezek is kétségkívül olasz mestertől vagy mesterektől valók, kiket azonban biztosan megnevezni szintén nem tudunk.[982] Történetükből mindössze annyi ismeretes, hogy Corvin János özvegye azokat Belay Imrének, a pálosok sajó-ládi perjelének ajándékozta, kitől Bornemisza Gergely szepesi püspök megszerezvén az érdekes képmásokat, elküldte Miksa királynak 1571-ben egy levél kiséretében, melyben elmondta, hogy ezek nem a képzelet alkotásai, hanem hű és igaz másai az arczoknak, melyeknek rajzát a művész természet után készítette el.[983] Ez igaz is lehet, nem is mert Bornemisza püspök egy emberöltővel Mátyás után élt s ezt csak hallomásból tudhatta. A domborművek mindenesetre Mátyás uralkodásának legvégén készülhettek, – ha nem az ő halála után, – mert a királyt mint élemedett embert tüntetik föl s Beatrixot oly kövérnek, a minőnek csak a XV. század nyolczvanas éveinek végén készült codexminiaturákon látjuk, sőt összes képei között, elrendezését tekintve, a meglevő Beatrix-érem hasonlít legjobban e képmáshoz, mely pedig már özvegysége alatt készült. Az is feltünő, hogy Mátyás – bár nyilván olaszos ruhában akarták ábrázolni, – elől olyan mélyen kivágott gallért visel, a minőt a Quattrocento olasz képein egyáltalán nem látunk s a minőt az olaszok csak a XV. század legvégén kezdtek viselni.[984]


89. KOMÁROM A XVI. SZÁZAD VÉGÉN.
(Rézmetszet Ortelius Chronologiájából a Történelmi Képcsarnok metszetgyűjteményében.)[985]


Említettük a Beatrix érmét. Az éremöntés és éremvésés is az olasz renaissance-szal jött divatba s első magyar érmeink azok, melyek Mátyást és nejét ábrázolják; ezek sem készültek Magyarországon; Körmöczbányán 1508-ban vertek először érmet, addig csak forgalomra szánt pénz került ki a pénzverőből. A Beatrix érme valószínűleg a Christoforo Romano műve[986] s alighanem 1507-ben készült; ez abból következtethető, hogy ebben az időben készítette Christoforo Nápolyban az Aragoniai Izabella, Galeazzo Sforza özvegyének érmét, mely nagyon hasonló ehhez s hogy Beatrix ugyanakkor Nápolyban tartózkodott. Miután a Beatrix érme egészen el nem készült, hátlapja t. i. nincs, lehet, hogy ezt az özvegy királyné halála okozta, mely tudvalevőleg 1508-ban következett be.[987]

A Nemzeti Múzeumban még két, Beatrix korabeli kőemlék van; az egyik eredetiben: a Monellus Bernát, a királyné bizalmas udvari emberének s a diósgyőri vár biztosának czímeres és fölírásos, vörös márvány sírköve, a másik egy, valószínűleg a visegrádi kápolna ajtajáról való márvány-timpanon másolata, mely a Bold. Szüzet a gyermek Jézussal ábrázolja s talán Rossellino vagy Mino valamelyik tanítványának műve.

Mátyásnak és Beatrixnak a korukbeli olasz festészettel való összeköttetését ma semmi egyéb nem hirdeti, mint az olasz földön készült Corvin-codexek miniatur festései. Pedig tudjuk, hogy Lorenzo Medici arczképet készíttetett róla, melyet ajándékúl küldött el neki,[988] hogy a milanói herczeg Mátyásnak egy időben Lionardótól igért egy Madonna-képet, mely azonban a király haláláig el nem készült, tudjuk, hogy Filippo Lippi és Berto Linaiuolo,[989] kit újabban a rejtélyes Amico di Sandro Botticellivel azonosítanak, képeket festettek Mátyás számára s hogy Visino firenzei[990] és valószínűleg Ercole Roberti ferrarai festőművész is – ez utóbbi talán az Estei Hipolit kíséretében – Magyarországon tartózkodtak is.[991] Lehet, hogy Roberti festette Estei Alfonso és Hipolit ama gyermekkori képeit, melyeknek megküldésével kedveskedett a ferrarai herczeg Mátyásnak és Beatrixnak.[992]

Mátyás könyvgyűjtő szenvedélye második házassága idejében érte el tetőpontját; őt az akkor még fejletlen könyvnyomtatás őstermékei nem érdekelték, csak a pergamentre írt, gazdag művészi ornamentikával s kötéssel ellátott kézirati codexek, melyek terén Európában elsőrendű kedvelő és gyűjtő volt, úgy hogy a leghírnevesebb firenzei miniaturista, Attavante,[993] a Mátyás utolsó éveiben már majdnem kizárólag az ő számára dolgozhatott csak s a Beatrix számára, ki koronkint külön megrendeléseket is tett nála s egy ízben 318 aranyat fizettetett neki, úgy hogy azt az összeget, melyet a magyar udvar könyvmásolásokra és azok művészi díszére fordított, évi 30000 arany forintra lehet becsülni.[994]

A Corvin-codexek belső festői díszítése, melybe illesztve Beatrixnak nem kevesebb mint tizenkét előttünk ma ismert miniatur-arczképe fordúl elő, fantasztikus mesevilágba vezet bennünket, a melyben a formák változatos gazdagsága vetélkedik a színek és az aranyozás pompájával. Képzeleti csodalények, emberi és állati alakok vannak benne ábrándos virág- és növényalakzatokkal szeszélyesen összefonódva, az antik világ ornamentikájának elemei helyi, személyi, vagy tárgyi vonatkozású motívumokkal, fegyverekkel, czímerekkel és emblèmekkel vegyülnek. Ezt a stilt csak az a gazdag és változatos eszmekör hozhatta létre, mely az olasz renaissanceban először egyesítette mindazt, a mit addig a pogány és keresztény művelődés létrehozott; ugyanaz a dekoráló stil ez, mely a korai renaissance plasztikájában megjelenik, frízeken, pilléreken, ajtókereteken és kandallókon, s mely valószínűleg a Mátyás palotáiban is meghonosodott, ugyanaz a «groteszk» stil, melyet az ornamentális mennyezet- és falfestésben is oly nagy tökélyre vittek Pinturicchio s a Ráfael-iskola.

A Beatrix-szal vonatkozásba hozható Corvin-codexeknek időrendben elsejét, a Diomede Carafa emlékiratának latin fordítását tartalmazó parmai codexet már a maga helyén említettük. A többi, melyet ismerünk, mind a nyolczvanas és kilenczvenes évekből való.

A brüsseli kir. könyvtárban őrzött Corvin-Missale kétségtelenül Attavantetól s 1485-87-ből való; festői díszére nézve ez talán a legkiválóbb valamennyi Corvina között. A Beatrix arczképe kétszer fordúl benne elő, egyszer egy nagyobb czímkép pilasterszerű oldalszegélyébe helyezve, csipkézett alakú medaillon-kép gyanánt, természetes színekben, kendővel a fején, melyet dicssugarak környeznek s valószínűleg kevés képmáshasonlatossággal. A másik arczkép, a Mátyáséval összepárosítva egy alsó lapdíszbe, arany érmet utánzólag van festve; ezt könnyebb vonatkozásba hozni a Beatrix egyéb ábrázolásaival.[995]


BEATRIX FIATALKORI KÉPMÁSA A BERLINI MÚZEUMBAN VERROCCHIÓTÓL.
eredeti fénykép után készült.


A régebben a római Collegium Romanumban őrzött, most ismeretlen helyen lappangó Didimus-codex 1488-ban készült Firenzében; nem az Attavante műve, hanem valószínűleg a Francesco del Chierico-é. Ennek miniaturái is művészi kivitelűek; a második czímlapon a Mátyás és a Beatrix alakjai egymással szemben térdelnek, gazdag renaissance-díszítésű pillérek között. Beatrix hosszú, világoskék ruhában van, imára kulcsolt kézzel, haja simára van fésülve, fején nyílt korona, előtte rózsa fekszik, arcza itt hasonló az ambrasi reliefekhez.[996]


90. BEATRIX MINIATURKÉPE A BRÜSSELI KIR. KÖNYVTÁR CORVIN-MISSALÉJÁBAN.[997]



91. BEATRIX MINIATURKÉPE A WOLFENBÜTTELI MARSILIUS-FICINUS-FÉLE CODEXBEN.[998]


Már említettük Christophoro Persona Beatrixnak ajánlott Agathias-fordítását a bécsi udvari könyvtárban. Ennek czímlapján a fejléczben Beatrix koszorúba foglalt mellképe látható, arany sugaraktól környezve, előlrül nézve fején nyilt koronával; arcza nem hasonlít többi képeihez.

Attavante műve a gyönyörű római Corvin-Breviarium, mely el nem készült a Mátyás életében s most a Vatikán könyvtárában van. A gazdagon díszített 1200 lap egyike Szent Pál apostolt prédikálva ábrázolja, a háttér valószínűleg Rómát mutatja. Az apostol előtt térdeplő ájtatoskodók sorában ott van legelől Mátyás trónon ülve, fiatalosan, kissé idealizálva, jobbján egy géniusszerű ifjú látható. Balján Beatrix térdel, összetett kezekkel, nyakon kivágott ruhában, koronája háta mögött levő trónszékére van letéve. Arczvonásai kevéssé hasonlók a reliefképekhez és éremhez, de testformái megegyeznek a későbbi korszak ábrázolásaival.

Ugyane művésztől való a Bécsből most már Nemzeti Muzeumunkba került Hieronymus-codex, mely groteszk díszítményben éremformában mutatja a királynénak telt arczú profilképét.

A wolfenbütteli herczegi könyvtár is tartalmaz két Corvin-codexet, melyekben a Beatrix képei találhatók, szintén medaillonszerűen az oldallécz ornamentikájába illesztve. Az egyik Priscianus Lidusról, a másik Marsilius Ficinusról van elnevezve, mindkettő a Mátyás uralkodásának utolsó idejéből származik s Beatrix arczképei bennök igen önkényesen rajzoltaknak látszanak; a viselet és hajék is elüt a korhűbb képektől.

A bécsi udvari könyvtárnak a Bonfin már többször említett Symposion Trimeronját tartalmazó codexe nemcsak a Beatrix czímerét és emblème-eit, hanem egy kezdőbetűben miniatur-arczképét is tartalmazza; a könyv valószínűleg a Bonfin saját kézírása, de festései rendkívül kezdetlegesek s hihetőleg nem Olaszországban készültek. Annál művészibb kézre vall a szintén a bécsi udvari könyvtárban látható, «Joannes Regiomontanus in Ptolomaeum« czímű codex miniatur dísze, mely az egyesített Corvin és Aragoniai czímerből vonható következtetés szerint a Beatrixé lehetett, azonban jelképes nőalakjai aligha tekinthetők a királyné képmásainak.


92. BEATRIX MINIATURKÉPE A WOLFENBÜTTELI FRISCIANUS-CODEXBEN.[999]



93. A HIERONYMUS-CODEX BEATRIX-MINIATURKÉPE.[1000]


Nem kisebb valószínűséggel tulajdonítható Beatrixnak a mölki benczések könyvtárában levő imakönyv, melynek czímlapja fényes díszkeretben az aragoniai czímert mutatja korona nélkül; a könyv zsoltárokat s a Mária-kultusz legkíválóbb imáit tartalmazza, s szövegéből kitűnik, hogy nő számára iratott.[1001]

Érdekes a Nemzeti Muzeum Ransanus-codexének története. A már többször említett Pietro Ranzano püspök, mint a nápolyi király követe hosszabb magyarhoni tartózkodása után megírván Magyarország történetét, azt fényesen kiállítva, czímlapját Mátyás és Beatrix képeivel és czímerével díszítve, ajánlással a királyi párnak szánta. Időközben azonban Mátyás is, Ranzano is elhalván, a codexet a szerző egy rokona fölajánlotta Bakócz Tamás esztergomi érseknek s e czélból a czimlapon a Mátyás czímerét átfestette a II. Ulászló Jagelló-czímerévé, a Beatrixét pedig a Bakóczévá. A czímlap felső részén lévő kép azonban mindenesetre még a Mátyás idejében készült s a Ranzano fogadtatását ábrázolja csekélyebb műbecsű, mert valószínűleg nápolyi eredetű, de történetileg érdekes kivitelben.[1002] Beatrix a képen a király mellett trónon ül, háta mögött egy hölgymenyét az Aragoniaiak czímer-emblème-jére emlékeztet s az, hogy az ország almáját a királyné, a jogart a király tartja kezében, a hitvesinél több, az uralkodótársi viszonyra látszik mutatni. Nem kevésbé érdekes, hogy Beatrix várakozásteljesen a királyra nézve van ábrázolva, mintha maga is kéréssel csatlakoznék a követ előadásához; a mi meg is felel a történelmi ténynek, mert tudvalevőleg Ferrante király épen azért küldte Ranzanót Mátyáshoz, hogy őt a trónutódlás kérdésében a Beatrix érdekének nyerje meg.


A REGIOMONTANUS-CODEX EGY LAPJA.
(A bécsi cs. és kir. udvari könyvtárban.)
Az eredeti Corvin-codex, a bécsi udvari múzeum tulajdona. A háromszínnyomat lemezeit Lőwy J. műintézete készítette.

Itt említjük föl végül újból a Philippus Bergomensis Beatrixnak ajánlott könyvét, bár az nem Corvina s fölajánlása a Mátyás halála utáni időbe esik. A nyomtatott könyv czímlapjának fametszete a szerzőt mint dominikánus barátot ábrázolja, ki művét a trónon ülő Beatrixnak átnyújtja. A háttérben levő városról nem tudhatjuk, vajjon az Ferrara legyen-e, a honnan Philippus jön, vagy talán Esztergom, a hol Beatrix özvegysége éveit töltötte?

Míg a magasabbrendű képzőművészetben: az építészetben, szobrászatban, festészetben Mátyásnak és Beatrixnak hazai erők alig állottak rendelkezésökre, a művészi ipar legtöbb nemében egészen más volt a helyzet; az iparművészet eléggé virágzó és kifejlett állapotban volt akkor Magyarországon, bár művelői valószínűleg nagyrészt külföldi eredetűek voltak s az ipar mindenféle nemeinek föllendítésére szolgáltak azok a czéhszabályok is, melyeket épen Mátyás hozott be.[1003]

Különösen virágzott a zománcztechnikában elsőrendű ötvösség, mely épen mert mély gyökerekkel bírt már a hazai talajban, legtovább tudott csúcsíves formáival a renaissance-stíl behatolásának ellentállani. Főkép a bányavárosok és Erdély szolgáltatták a szép ötvösműveket. Láttuk, hogy az ötvösség remekeit küldték Mátyás és Beatrix ajándékúl Nápolyba; Mátyás, Bonfin szerint Aragoniai Jánosnak egy arany kelyhet s hat ezüst edényt, és – valószínűleg szintén nemesérczből készült – babérkoszorút ajándékozott,[1004] Beatrix pedig később egy keresztet rendel érkező unokaöcscse, Estei Hipolit részére Körmöczbányán,[1005] miután ott jártakor valószínűleg maga győződött meg az ottani mesterek ügyességéről. Mikor a fiatal érsek már itt volt, arany- és ezüstedényekért, serlegek-, boglárokért nem fordúlt Olaszországba, hanem Budára, Körmöczre, Nagybányára; a leltárban fölsorolt műkincsek közül több erdélyi eredetűnek van jelezve. A Beatrix várnagya részére egy korponai ötvösmester készített érczből kupákat. A magyar ötvösiparnak olyan híre volt, hogy III. Iván moszkvai nagyfejedelem Mátyás királyt kérte, küldene neki arany- és ezüstműveseket, a kik e műiparágat az oroszoknál meghonosítanák.[1006]

A bronzöntő-ipar és agyagművesség mellett virágzott akkor már az országban a műasztalosság, sőt a hímző-ipar is, a mit főleg az egyházi fölszerelés körébe tartozó tárgyak igazolnak, melyek egyúttal az olasz renaissance-stil kezdődő hatásáról tanuskodnak.[1007] Mint a fafaragásnak oly műemlékét, mely kétségtelenül hazai eredetű s személyes vonatkozásban áll Beatrixhoz, említhetjük a lőcsei Szent Jakab-templom «vir dolorum»-oltárának predelláját, mely még csúcsíves stilű, gazdag faragványú mértani műbe illesztve mutatja Mátyás és Beatrix czímereit.[1008] Ugyancsak a Mátyás és Beatrix czímerei ékesítették a pozsonyi székesegyháznak abban az időben készült főoltárát, mely a XVIII. században elvitetett s elpusztúlt.[1009]

Azonban a főkép az udvar példájára s az olasz renaissance hatása alatt mindinkább fejlődő és terjedő s mindenben művészi kivitelre törekvő fényűzési szükségletek a műipar terén is hovatovább utat nyitottak a behozatalnak s a külföldi műiparosok bejövetelének. Ha Bonfin szerint a magyarok főleg csak öltözetükben, lovaik szerszámában s fegyvereikben voltak fényűzők s pompakedvelők, ez Mátyás alatt mindenesetre megváltozott, ezt már azok a mesés fényű és értékű ajándékok is tanusítják, melyekkel Mátyás és Beatrix is ellenségeiket, kiket lekenyerezni, vagy barátaikat, kiket megtartani kívántak, elhalmozták.

A hazában nem termelt kisebbrendű iparczikkek a budai vásárokon s a határszéli helyeken is beszerezhetők voltak;[1010] az értékesebbek legnagyobb részét Olaszországból kapták s azokért Beatrix ügynökeit, néha a legmesszebb helyekre küldte el. Így szerezték be a sok selymet, bársonyt, posztót s más szöveteket, a szőnyegeket, kárpitokat, vásznakat, finomabb bútorokat, edényeket, díszesebb művű fegyvereket, ékszereket.[1011] Hogy a velencze-muranói művészi üveggyártás termékei már akkor utat találtak hazánkba, azt a somogyvári s bártfai üvegserlegek tanusítják; de maga az udvar is kedvelte az akkor nálunk még ritkaságszámba menő üvegneműeket,[1012] ép úgy mint az olasz keramiának különösen a Marca Anconában, Urbinoban és a Romagnában nagy színpompával készített termékeit. A ferrarai követ egyszer azt jelenti urának, hogy a fia, Hipolit érseki kineveztetése alkalmából a királynak és királynénak küldendő ajándékok közül ne hiányozzanak a kristályüvegneműek és a faenzai – vagyis fayence – edények, mert ezekben Ő Felségeiknek nagyobb örömük telik, mintha ezüstből volnának.[1013] Mátyás már a 80-as évek elején rendelt ily evőkészletet Faenzában; lehet, hogy abból valók azok a Corvin és Aragoniai czímerrel díszített majolika tálak, melyek egyikét most a londoni Kensington-Muzeum,[1014] másikát a párisi Gaillard-gyűjtemény őrzi.

Ugyancsak a ferrarai követ mondja egyik jelentésében, hogy Beatrix királyné, mikor vele egy a herczegi udvart érdeklő örömhírt közölt, tréfálkozva borravalót kért modenai aranyozott kések és villák alakjában, a minőket bírni szeretne, s a követ hozzáteszi, hogy jó lenne, ha Hipolit, jövetelekor ferrarai készítményű ezüstözött fegyvereket, dárdákat, tőrt és törökös kardokat is hozna magával ajándékúl a királynak.[1015]

Magának a királyi palotának berendezése bő alkalmat nyujtott az iparművészet legkiválóbb termékeinek megrendelésére s külföldi, különösen olasz műiparosok foglalkoztatására. Az egykorú történetíróknál s a követjelentésekben olvassuk, hogy a palota termeinek mennyezete aranyozott fafaragványokban körülbelül ugyanolyan ornamentikát mutatott, a minőt a Corvin-codexek lapszél-ékítményein látunk. A nagy, művészi kivitelű kályhákat, melyeknek egyike tiszta ezüstből volt,[1016] quadrigák és egyéb antik motivumok díszítették. A kályhák s falak körül stilszerű faragványokkal ékes fa- vagy márványpadok húzódtak, melyek részben szekrényekül is szolgáltak s szőnyegekkel és vánkosokkal voltak megrakva, a székekre is aranynyal és ezüsttel átszőtt szövetek voltak borítva; a nyugágyak és ágyak részben ezüstből készültek, dúsan aranyozva. A szintén művészi faragású asztalokon üveges szekrényekben[1017] aranyos poharak, drágaságok és csecsebecsék voltak fölhalmozva, más asztalokon szobrok, képek, tükrök, órák, nemes fémből való gyertyatartók; a falakról is érczkandeláberek nyúltak ki, a mennyezetről csillárok és olajlámpák csüngtek alá, a padlót allegoriai és szentképeket föltüntető szőnyegek takarták.[1018] A pápai követ egyízben elálmélkodott a fölött a kincshalmaz fölött, melyet a király ruha- és kincstára arany- és ezüstedényekben, gyöngyökben és drágaságokban, hímzett ruhákban és szőnyegekben tartalmazott.[1019]

Mindazokból a kincsekből és ékességekből, a melyek Mátyást és Beatrixot palotáikban környezték, csak vajmi keveset sikerűlt az utókor számára megmenteni; de a mit ma ismerünk, azt is legnagyobb valószínűség szerint a Beatrix hazája szolgáltatta. Az esztergomi székesegyház gazdag kincstárában őrzik a Corvin-kálváriának nevezett gyönyörű, nehéz aranyból készűlt s drágakövekkel pazarúl megrakott ereklyetartó-feszületet, melynek már egész irodalma támadt, a nélkül, hogy a szakemberek keletkezésének helyére nézve meg tudtak volna egyezni. Mindössze annyi látszik valószínűnek, hogy e roppant becsű mű két különböző eredetű alkotórészből lett egybeillesztve s hogy alsó része XV. századbeli olasz, hihetőleg firenzei készítmény.[1020] Több műtörténész Mátyással hozza összeköttetésbe azt az elefántcsontból alkotott miniatur-házioltárt is, mely kétségkívül olasz mester műve s ezidőszerint a Louvreban látható.[1021] Végül ismerjük azt a bársony- és selyembrokátból készűlt trónkárpitot, mely a Mátyás palotájából való s melynek egy része az Erdődy grófi család birtokában van most, míg másik részéből a budai vártemplomban őrzött misemondó-ruhát szabták. Néhányan firenzei, mások lombardiai műnek tartják.[1022]

A királyi pár egyező műszeretete kiterjedt a régiségekre, valamint a zene- és szinművészetre is. Mátyás végéveiben az ő megbízásából Beatrix ferrarai rokonaival levelezett az elhunyt Gonzago bíbornok után hátramaradt érem- és camea-gyűjtemény megszerzése tárgyában;[1023] a törekvés azonban sikertelen maradt. Élénk levelezést folytatott – mint látni fogjuk – olaszországi atyafiságával zeneművészeti érdekekből is.

Míg ugyanis a szinészi előadások terén, melyekben különösen Beatrix gyönyörködött, a tőle behívott olaszok mysteriumszerű vallásos párbeszédeikkel és dalaikkal vagy bohózatos szinjátékaikkal úgyszólván versenytárs nélkül állottak, a zene terén az idegen jövevények csak lassan tudtak tért foglalni s úgy látszik, sohasem szorították ki egészen a hazai elemeket. Mátyás maga is szerette a zenét és sokat adott udvarának zenei hírére. Templomainak orgonái kitünőknek voltak elismerve; valószínűleg azok is Olaszországból kerültek ki, bár orgonakészítőkűl magyarokat is képeztetett Mátyás.[1024] Egyházi zene- és énekkarai már a Beatrix esküvője alkalmával fölkeltették a nászvendégek csodálatát. De legtöbb értesülésünk a magyar udvar körül kifejlődött zenei életről, mely sok olaszországi összeköttetésről is tanúskodik, a Beatrix ittléte alatti időből van.

A hegedősök és kobzosok, kik vitézi dalokat énekeltek népies hangszereik pengetése mellett, Galeotti tanúsága szerint valószínűleg sohasem hiányoztak a Mátyás lakomáinál,[1025] de helyöket Beatrix jövetele óta legalább is megosztani voltak kénytelenek az Olaszországban divatos lágyabb és finomabb hangszerekkel, a hárfával és vonós-hegedüvel, a trovatorékkal és dalnokokkal, kik a királyné hívására jöttek be külföldről s kiknek zenéjét ő annyira szerette, hogy még betegsége alatt is abban keresett üdülést és szórakozást.[1026] A zenének e nagy szeretete Beatrixnál egyrészt családi vonás is volt, másrészt megfelelt az olasz renaissance-műveltség amaz irányának, mely főleg a nőkben kereste a zene élvezete iránti fogékonyságot.[1027] Hogy azonban ugyancsak maga Beatrix a hazai magyar zenét sem vetette meg, azt abból következtethetjük, hogy csepelszigeti uradalmán kobzos czigányzenekar volt, mely pártfogását élvezte;[1028] s így a történetileg körülbelül legrégibb nyoma a czigányzenének az olasz származású magyar királynéval hozható kapcsolatba.

Mátyás a műzene terén úgy látszik mindvégig a fősúlyt egyházi ének- és zenekarára helyezte, melynek kitűnő voltát már esküvőjekor dicsérték a jelen volt külföldiek s utóbb Bonfini is magasztalta, a pápai követ pedig 1483-ban azt a vallomást tette, hogy az jobb a pápáénál.[1029] A zenészek előkelőbbjei fényes ellátásban és dús ajándékokban részesültek s nagy becsülésben állottak az udvarnál; hasonlóképen a vendégművészek is. A külföldről, különösen Olaszhonból behivandó zenészek ügyében rendesen Beatrix viszi a levelezést; ő különben nyilván külön énekkart is tartott s arra tetemes összegeket költött; 1483-ban énekkara a tizenhárom tagból állott, legalább annyit küldtek utána Pozsonyból Hainburgba, hová egy hordozható orgonáját is elvitette.[1030] Az osztrák háború idejében tábori járataira is cziterásokat vitt magával s Bécsből Hipolit érseknek is küldött egy énekest az iskolásgyermekek oktatása végett.[1031] A nyolczvanas évek végéről egy György nevű zenészét tudjuk megnevezni;[1032] valószínű, hogy ebben az időben ugyanaz a Tinctor János volt udvari ének- és zenekarának vezetője, ki már Nápolyban atyja szolgálatában állott s neki leánykorában egy művét ajánlotta, legalább egy egykorú levél szójátékából a karmester ily nevére lehet következtetést vonnunk.[1033]


94. A VATICÁNI CORVIN-BREVIARIUM KÉPE.[1034]


Az 1486. évben nővérével, Eleonorával folytatott levelezésében Beatrix bizonyos Mechino nevű franczia udvari zenészét említi,[1035] más alkalommal pedig Todisco Simonello olasz zenészt óhajtaná nővére közbenjárásával fölfogadni.[1036] Ugyanakkor az Eleonora férjének, a ferrarai herczegnek azt írja magyarországi követe, hogy a királynét boldoggá tenné, ha elküldené neki Pétert, a kitünő lantost hegedűseivel;[1037] ez a Péter valószínűleg el is jött s huzamosabb ideig itt is maradt, mert Beatrix két évvel később egy levelében pártját fogja Péter nevű zenészének, ki folyvást mellette van s igen jól viseli magát.[1038] Ugyancsak a ferrarai követ elbeszéli, hogy bizonyos Sandrachino nevű zenész és társainak elfogadása végett az udvar küldötteket meneszt Zengg kikötőjébe, kik dús ajándékokat, különösen fényes ruházatokat visznek már foglalóúl a jövevények számára.[1039] A következő évben ismét az Eleonora közvetítésével óhajtana Beatrix Rómából énekeseket hozni udvari kápolnájában való szolgálattételre;[1040] hogy eljöttek-e? nem tudjuk, de Eleonora egy levele szerint bizonyos firenzei énekesek megígérték, hogy követik a királyné hívását.[1041] Majd ismét az elhunyt udvari orgonás helyére, ki olasz volt, Pál mestert, Zsigmond osztrák herczeg orgonását igyekszik megnyerni Beatrix, s mert a magyar udvar rossz viszonyban van a herczeggel, sógorát, Ercolét kéri föl a közbenjárásra, de hasztalanúl, mert a keresett művész időközben elszegődött Miksa római királyhoz.[1042] Úgy látszik azonban, hogy ez utóbbi is ismerte a királyné zenei hajlamait, mert egyízben egy Jacopo Barbiria nevű – valószínűleg olasz – zenészét küldte megbízással hozzá, kiről Beatrix válaszában, melylyel őt visszaküldte, a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik.[1043]

Míg tehát a zene tere az, melyen a királynét leginkább látjuk kimutatható személyes tényekkel szerepelni, bizonyára nem csalódunk, ha benne keressük fő mozgató erejét annak az egész művészeti életnek, mely a Mátyás uralkodása idejében a magyar királyi udvarnál az olasz renaissance hatása alatt rövid időre kifejlődött.


95. BEATRIX ÉREMKÉPE.
(Nemzeti Múzeum.)[1044]





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre