Hatodik könyv.


I. Magyar-velenczei háború Padova érdekében. (1373)



A ZÁRAI 1358. évi békekötés, mely Velenczét Dalmácziától megfosztotta, s a tenger és a kereskedelem szabadságát hangoztatta, nyugtalansággal töltötte el a köztársaságot. Hogy a Balkán-félszigeten folytatott kereskedelme kikötőit, a dalmát városokat elvesztette; bennök új vetélytársakra bukkant, és monopoliuma az Adrián naponkint csorbulást szenvedett: talán még elnyögte volna, jóllehet ezáltal balkarja bénult meg. Hajh, de nemcsak a magyar állammal kellett megosztania a kereskedelem áldásait! Ott volt Genova is, Velencze régi vetélytársa, melylyel való görcsös viaskodásban egy század óta vérrel festette a tengert; ott a még régibb ellenség, az aquiléjai patriarcha; továbbá az osztrák herczegek, kik a tengerhez tolakodtak és Triest lázadását szították; Verona és Padova urai, kik a többi apróbb, nagyobb szomszédokkal együtt a gazdag köztársaság rovására iparkodtak gyarapodni; ott végre mindazon tengerparti államok, a siciliai királyság, Ancona stb., melyek az Ádrián szabad hajókázást követeltek.

Legtöbben az érintettek közől az utóbbi háborúban részint szövetségesei valának a magyar királynak és segiték legyűrni Ádria jegyesét, tehát díjul követelték ez előnyöket; részint vérszemet kapva Velencze megaláztatásán, úgy nézték, rúghatnak egyet-egyet szent Márk megtépett, megernyedt oroszlánán.

Ezt, a lassú halált, a morzsánkénti megsemmisülést Velencze nem tűrhette! Ahol tehát anyagi erejéből nem telt, észszel, álnoksággal igyekezett segíteni magán.


145. SZÉCSI MIKLÓS PECSÉTJE.
Körirata: S.. NICOLai. ZECHI. IVDICIS CVRIE. REGIE. ET. COMITIS. POSONIENSIS.


Hogy ez úton nem egyszer összeütköztek az érdekelt felek, magától értetik. Már a békepontok végrehajtása sok kellemetlenséggel járt, és Szécsi Miklós bán, sőt a király közbenjárását, sürgetéseit és türelmét sokszor igénylék. Velencze pedig ismét elővette régi csábító eszközeit: elégületlenséget szított, kedvezéseket adott előbbi híveinek, pénzt kölcsönzött nekik, polgárai közé vette föl őket, csakhogy meg ne szakítsa velök az összeköttetést.[553]

Még inkább kitűnt Velencze álnoksága azon rosszhiszemű értelmezésből, melyet az 1358. évi békekötés egyik pontjának adott. E pont a szabad kereskedést czélozta. A magyar király megígérte, hogy Velencze alattvalóit szabadon engedi tartományában kereskedést űzni; viszont ugyanezt ígérte a velenczei doge. Mindkét okirat, a magyar és velenczei, megegyezett a szövegben, de a velenczei oly pontozást vett föl, mely ezen, a dolog természetéből folyó jogot a magyar alattvalókra kétségessé tette.[554] Lajos király sürgette a hiba kijavítását, s hogy a vitás pontot kellőn értelmezzék; de a velenczei tanács úgy tett, mintha nem értené Lajos király követelésének horderejét. A gyakorlat azonban megmutatta, hogy igen nagyon érti.


148. MARCO CORNARO DOGE ARCZKÉPE.


A dalmaták kereskedelmi főczikke a só volt, melyet Velenczébe és még tovább szállítottak. A velenczeiek eltiltották nekik e czikkel való kereskedést, mert – mondák – sójok úgy is bőven van. Sőt Padovával oly szerződést kötöttek, mely mellett Padova sóját Velenczétől és nem máshonnan vehette. A pápát pedig, kit az 1358. évi békekötés őreűl fogadtak el a felek, azzal nyugtatták meg, hogy e jogot réges régtől gyakorolják.[555] A dalmaták e károsításokra azzal feleltek, hogy közhírré tették: ne merjen réveikben sóval rakodott velenczei hajó kikötni, mert azt népestűl fölégetik. – Lajos király röstellette e tudtán kívül megesett dolgot és megígérte, hogy segít rajta.[556]

A velenczeiek azonban tovább mentek, és még inkább megszorították a kereskedést az Ádrián. Elvűl szabták, hogy minden, kereskedőt ért kár felett sehol másutt, hanem csak Velenczében történhetik a bíráskodás;[557] elrendelték továbbá, hogy (az arany és ezüst kivételével) mindennemű fémek után, ha az Ádria bármely pontjáról velenczei hajókon kivitetnek, annyi vám és vitelbér fizetendő, mint a mennyit a Velenczéből kiindúlt hajók fizetnek;[558] végre hajókat küldöttek ki, melyek Cattaroban történt valamely sértésért elégtételt vegyenek, sőt Raguzát és Cattarot egyenesen eltiltották a Velenczével való kereskedéstől. Lajos királynak mind e visszaélések és hatalmaskodások ellen nem maradt más menedéke, mint a magyar állam kereskedőit Estei Miklósnak, Visconti Barnabásnak és Malatesta Galeottonak ajánlani.[559]

Lajos király e hosszútűrésének főoka – úgy véljük – abban rejlett, hogy gályái, melyekkel alattvalóit a tengeren megvédhette és Velencze túlkapásait megtorolhatta volna, nem valának; a signoria pedig sikerrel akadályozta, hogy a magyar állam tengeri hatalommá fejlődhessék.

Hanem végre a magyar király türelmének nyaka szakadt s az ellenségeskedés lánggal tört ki, midőn Velencze Carrarai Ferenczet, Padova urát és Lajos szövetségesét ismételve megtámadta.

Emlékezhetünk reá, hogy Carrarai Ferencz a háborúban, melyet Nagy-Lajos Dalmátország visszafoglalása végett a velenczei köztársaság ellen folytatott, híven tartott Lajoshoz, ki őt az 1358. évi zárai békébe is bele foglalta. A köztársaság Ferencz úr e magaviseletét igen zokon vette, minthogy ez neki köszönhette első sorban, hogy Padova uraságához jutott. És most «a hálátlan» a köztársaság szárazföldi birtokát, Trevisót áhítá! – Hasztalan fáradt utóbb a Carrarai abban, hogy Velenczét más nézetre bírja: meglátogatta a lagunák városát, megvendégelte a patriciusokat, megújította a só beviteléről szóló szerződést: a signoria mindig kémkedő szemmel nézte és leste az alkalmat, hogy megfizethessen neki.

Ellenben Lajos király ünnepélyes esküvel és levélben biztosította Ferencz urat, hogy ha bármely okból megtámadnák, síkra száll mellette; még támadó hadjáratában is segíti, ha Ferencz úr az ő, a magyar király tudtával izen háborút.[560] Sőt jutalmúl – láttuk – neki adta Feltrét és Bellunot, melyeket IV. Károly császártól kapott.

Agg mondás: az ebnek, melyet el akarnak emészteni, veszett hírét költik. Velencze is arról vádolta Padovát, hogy a határszélt bolygatja s annak erőszakos kiigazítását határozta el. Lajos király azonban Siket (Surdus[561]) János váczi püspököt küldé Velenczébe, hogy az követelje Padova urától Sant-Ilario vidékét, mert ez nem tartozik a köztársaság területéhez; más újításokat se tegyen, minthogy a magyar király azokban, mikben Padovának igaza van, ezt el nem hagyja. (1363 junius?)[562] Velencze ugyan ez állítás ellenkezőjét firtatta, de – alkalmasb időre várt, mivel a pápa is Padova pártját fogta, és sürgette Lajost, intse meg az osztrák herczeget és Can grande della Scalát, ne szítsák a viszályt, mely a velenczei köztársaság és Padova közt izzik, és ne bonyolitsák a zavarokat, melyek veszélyessé válhatnak.[563] Később meg arra kérte XI. Gergely ugyancsak Lajos királyt: minthogy a velenczeiek fegyverrel fenyegetik Carrarai Ferenczet, ki a pápa szövetségese, mely háborútól, ha kitörne, nagy hátránya támadhatna Padovának úgy, mint az egyháznak, – járjon közben Lajos, hogy Velencze elfogadja a békét, vagy legalább két-három évre fegyverszünetet kössön.[564]

A magyar király Firenze és Pisa városok társaságában már előbb közbelépett a béke föntartása érdekében,[565] s ekkor, hogy a kinevezett határigazító bizottságok dolgozhassanak, két havi fegyverszünetet is kötöttek; de míg a velenczei bizottság újabb és újabb nehézségeket támasztott, a signoria e két hónapot fegyverkezésre fordította.

Az ellenségeskedés kitörvén, Padova ura fegyveres segítséget kért Lajostól. Velencze ugyan azzal fenyegetődzött, hogy erőszakot erőszakkal torol meg; de Lajos ezzel keveset törődvén, elsőben Laczkfi II. Istvánt, az erdélyi vajdát, a hasonnevű vajdának és nápolyi hősnek fiát kétezer lovassal Felső-Olaszországba küldötte, kiket Carrarai Ferencz San-Pietroban helyezett el, honnét Treviso ellen mívelkedének. Nemsokára aztán megjött az esztergami érsek is, ki akkor Telegdi Tamás vala, kétezer ötszáz lovassal. Előkelő urak számosan voltak a magyar csapatokban, kik közől azonban csupán nehányat említenek az olasz kútfők: Benedeket és Györgyöt, kikről úgy tudjuk, hogy amaz Hém, ez az Ákos nembeli Bebek; továbbá (Czudar) Pétert, ki ujabb csapattal érkezett, és Ubol grófot, nem valószinűtlen, a Kállayak közől valót, kiknél az Ubol (Ubaldus) név hagyományos volt.

Carrara még másként is remélt segíthetni magán. Orvgyilkosokat bérelt, hogy a velenczei tanács azon tagjait, kik ellene dolgoztak, lába elől eltétesse. Azonban, minthogy szándékát elárulták, az elkeseredés annál nagyobb lett. Velencze pedig minden felelősséget a magyar királyra hárított, kit semminemű szerződés által nem lehet megkötni, ha Olaszország vesztéről van szó.


146. CZUDAR PÉTER PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) PETRI • ZVDOR. BANI.


Lajos király e rágalommal szemben Visegrádon, 1373 február 7-én kelt manifestumot adott ki,[566] melyben közhírré tette, hogy tengeren és szárazon tör Velencze, e fölfuvalkodott város ellen, mely igaztalanúl támadott Padovára, a magyar király szövetségesére, jóllehet ő, a magyar király, számos követséget küldött békeszerzés végett és hogy a keresztények vére haszontalanúl ne folyjon, Velenczébe, de Velencze megátalkodott kevélységében. Kalózjogot ad tehát ellene minden ember fiának, és a meddig e háború tart, menedéket Velencze minden ellenségének Dalmátország réveiben, váraiban.

IV. Károly császár is ráírt a birodalmi olasz városok uraira, nevezet szerint Visconti Bernabosra és Galeazzora, mint milanoi helytartóira, hogy Lajos magyar király és szövetségesei ellen ne fenekedjenek, mert ő, a császár, ezt semmi esetre sem fogja tűrni, annál kevésbbé elhagyni a magyar király pártját, minthogy ez jogosan indított háborút Velencze ellen.[567] – Az osztrák herczegeket, III. Albertet és Lipótot, kik eleinte Velenczéhez szítottak, szintén rábírta Lajos, hogy Padova részére álljanak, amiért ez Feltrét és Bellunot adta át nekik, mely városokra az osztrákok jogot tartottak.

A háború tűzzel folyt. Carrarai Ferencz az új magyar segélyhad elé, melyet az esztergami érsek hozott, ment; azt, Sacilenél találkozván vele, a Piave-vonal védelmére indította. Mások (valószinűleg Czudar Péter ötszáz lovasával) Feltre, Belluno és Bassanonán át vették útjokat. Ütközetre kerűlt, mely a velenczeiek vereségével végződött; Gustiniani Tádé, Camino Gellért, a cenedai gróf, Risolini Azzo a velenczeiek vezérei egyebekkel fogságba kerűltek és foglyokúl Magyarországba küldettek. Több szerencsével harczolt Velencze a tengeren; de egészben véve ügyei oly gonoszúl állottak, hogy nem átallott ötezer törököt és morlákot fogadni zsoldjába.[568]

Treviso elfoglalását tűzték föladatokúl a Carrara hadai. A velenczeiek palánkokat (bastidákat) építettek Treviso védelmére; Carrara népei pedig ugyancsak bastidákkal elzárták amazok kimenő útját, úgy hogy a velenczeiek kénytelenek voltak egy új, harmadik bastidát építeni, hogy teljesen el ne rekesztessenek. E bastidákat megtámadni és szétrombolni, volt a carraraiak feladata. A magyarok is (noha számok megfogyott, amennyiben[569] György és[570] Benedek időközben haza tértek csapataikkal) részt vettek e feladat megoldásában és első izben szerencsésen, mert kiűzték a velenczéseket a bastidákból és lerombolták azokat. Ez alkalommal az ifjú Carrarai Ferencz oly hősiesen viselte magát, hogy megnyerte a vajdától a vitézkötést. De a második, 1373 junius 30-án intézett támadás annál szerencsétlenebbűl végződött. Ekkor már a törökök is részt vettek az ütközetben. A velenczeiek és törökök, kik gyalog harczoltak, a magyar lovasságot mocsaraknak szorították, honnét nem menekülhetvén, az ellenség kézi és számszeres[571] íjjaiból röpített nyilainak födetlen czéljáúl szolgáltak. Meg kellett magokat adniok. A Dandolo-féle krónika ezerre, Chinazzoé kétszázra és sok padovaira, meg más zsoldosra teszi a foglyok számát, kik közt valának István vajda, tizennégy (mások szerint harmincz, köztök a már említett Ubol gróf) magyar főúr. A zsoldosokat zsoldos módra, elvevén fegyvereiket, lovaikat, szabadon bocsátották. A magyarokat és padovaiakat ellenben elzárták, és pedig a főnemeseket a palazzo ducalenak amaz, ólakhoz hasonló sötét zárkáiba (in cameras palatii), melyeket maig is borzalommal szemlél az útas; a többieket a Giudecca alsó csűcsébe (ad oras s. Blasii). Fölváltva hat-hat nemes őrizte a vajdát.[572]


147. A PIAZZETTA VELENCZÉBEN.

Hanem e szerencsétlenség annál kevésbbé törte volna meg a magyar szövetségben bízó Carrarai Ferenczet, minthogy Lajos király legott visszaküldötte (Bebek) Györgyöt ezerötszáz lovassal. De miután Velencze Ferencz úr testvérét, Carrara Marsiliust föllázította ellene; a Viscontiak pedig, immár nyílt szövetségesei Velenczének, oldalában fenyegették; Lajos király is a magyar fogoly urak rokonai unszolására sürgette Carrarai Ferenczet, kössön békét, amilyet tud, hogy a fogságban senyvedők megszabadulhassanak: csak ekkor hajlott a békére, melyet a pápa közbenjárásával 1373 szeptember 21-én megkötöttek.

A békeföltételek Padovára vajmi súlyosak voltak: százezer aranyat kellett fizetnie; a határkérdést Velencze saját előnyére döntötte el; a várakat, melyeket Padova határai védelmére épített, lerontották; a régi szerződések a só-monopoliumra nézve fönmaradtak; a velenczei kereskedők Padovában vámot nem fizettek; Marsilius visszakapta birtokait s azok jövedelmét elkölthette Velenczében; és, ami Padova urának leginkább fájhatott, egyetlen fiát Velenczébe kellett küldenie, hogy ott a nagy tanács termében térdenállva kérjen bocsánatot a signoriától. Petrarca készítette a beszédet, melyet az ifjú vitéznek kellemetlen helyzetében el kellett mondania. «Kelj fel, – válaszolá neki a doge – s ezentúl ne vétkezzél se te, sem atyád.»[573] A foglyokat, természetes, kicserélték.

Nagy-Lajos király is háromszáz ezer forintra becsűlte kárát a Padovának adott hadi segély alkalmából, ide nem számítva azon harminczezer ló értékét, melyek akkor oda vesztek. – Kissé soknak tűnhetik föl, hogy Lajos király harminczezerre becsli az oda veszett lovak számát. Hisz lehet nagyítás a számban: ez katona dolog. Azonban nem szabad figyelmen kívűl hagynunk, hogy minden magyar lovasnak azon kívűl, melyen ült, legalább még egy tartalék lova volt.[574]

E békekötésnek is, mint annyinak, nyomában új háború járt Velencze és Ausztria közt, minthogy Velencze némely helyeket, melyeket az osztrák herczegek Padovától kaptak, elkövetelt; az osztrák herczegek viszont háromszáz ezer arany kárpótlást kívántak Feltre, Belluno és más helyek visszaadásáért, melyeket Padova adott nekik. Ezen árt túlságosnak találta Velencze és kitiltotta a nevezett helyek lakóit területéről, mit Lipót herczeg akkora sértésnek vett, hogy négyezer emberével rajt’ ütött Cenedán és Trevison. Ebből aztán kölcsönös pusztítás keletkezett, mígnem Lajos magyar király közbenjárására a felek (1376 november) másfél évre fegyverszünetet, – s ennek leforgása után a statusquo alapján békét kötöttek.[575]

II. A nagy hadjárat tengeren és szárazon Velencze ellen. (1378.)



Az IMÉNT vázolt hadjárat arról is nevezetes, mert a velenczések ebben használtak először ágyút, melyet a trevisoi krónika ekként ír le: «Ormótlan, öblös szájú vas szerszám az, mely hosszában ki van fúrva. E fúrt nyilásba gömbölyű követ, kén-, salétrom- és szénből készűlt port tesznek. Ha e port egy külön lyukon át meggyújtják, a kő oly erővel repűl kifelé, hogy fal ellent nem állhat neki. Közben pedig azt hinnéd, hogy mennydörgést hallasz». Ez uj találmány használata csakhamar általános lett; a hadi hajókat is vele kezdették fölszerelni.

Hanem a béke nem sokáig tartott; háttérbe szorúlt az oly háború elől, mely csodálatunkat és részvétünket akaratlanúl felkölti. Velencze e kis terjedelmű és csekély népességű állam léteért küzd ellenségei egész sorával, miközben – nem látjuk honnan – oly jellemet és erőt fejt ki, mely díszére vált volna az őskori hős népeknek. És miután emberfölötti erőködései kimerítették anyagi minden tehetségét, hazafiságából, e legnemesb szenvedélyből merít uj erőt, hogy eszével győzzön azok felett, kik anyagi hatalmokkal szinte elborították.

Indító oka e háborúnak következő vala:

A velenczeiek, hogy kereskedésöknek a genovaiak által féltékenyen őrzött Fekete-tengerbe útat nyissanak, nagy pénzen megvették V. Jánostól, a konstantinápolyi császártól Tenedos szigetét. A genovaiak ezen, kereskedelmök ellen intézett merényt meggátolandók, kiszabadították Andronikost, V. János pártütő fiát, ki a genovaiak segélyével 1376 augusztus 12-én bevevén Konstantinápolyt és ott magát IV. Andronikus néven császárrá koronáztatván, Tenedost azonnal Genovának engedte át. Hanem a sziget parancsnoka és népe hű maradván a régi, fia börtönében sanyargó császárhoz, átadta a szigetet Velencze gályáinak.

Hogy ebből háború keletkezik a két engesztelhetetlen köztársaság közt, előre tudható volt, amiért monnón szövetségesek után néztek. Kihez fordulhatott Genova nagyobb bizodalommal, mint Lajos magyar királyhoz, kinek neheztelését Velencze iránt jól ismerte. Lajos Genova mellett nyilatkozott, és példáját Padova ura követte, ki – úgy mondák – magyar fensőbbség alatt Velencze ura is szeretett volna lenni.


149. ALSÁNI BÁLINT PÉCSI PÜSPÖK PECSÉTJE.
Körirata: S. VALENTINI • EPI(scopi) QVINQVEECLESIEN(sis).

Padovába gyűltek aztán egybe a szövetségesek: a magyarok, padovaiak, veronaiak és az aquilejai patriarcha követei. A patriarcha zilált államában fönn nem tarthatta magát idegen oltalom nélkül, amiért 1376-ban ötven évre szóló védelmi szövetséget kötött a magyar királylyal. Így keveredett a velenczei háborúba, melynek következtében visszanyerni reméllette mind a helyeket, melyeket Velencze Istriában tőle elfoglalt vala.

Velencze, miután a háborút szintén elhatározá, és szövetséges társul a cyprusi királyon felűl Visconti Bernabost megnyeré, elküldötte követeit Padovába és szövetséget ajánlott e város urának. Hanem Francesco di Carrara szemére vetette a tőle szenvedett méltatlanságokat és joga tudatában készebbnek nyilatkozott meghalni, mintsem hogy ellenségei rabszolgájaúl aljasuljon.

A magyar sereg ötezer lovassal már megérkezett volt 1378 junius 26-án Padovába, és a Carrarai épen arra készűlt, hogy Velenczére lecsapjon, midőn Alsáni Bálint, pécsi püspök, a magyar király követeképen azon parancscsal kereste föl, hogy még egyszer kísértsék meg a békés egyezkedés útját. Elment tehát nehány padovai úr Velenczébe, hol 1378 julius 14-én kijelentették, hogy ők ime újra békét ajánlanak; ha azonban czélt nem érnek, az összes szövetségesek nevében hadat izennek. A signoria, hogy – ha lehet – szétbontsa a magyarok és szövetségeseik közös ügyét, azt felelte: «Padova nem tud veszteg maradni, legyen tehát neki, amint kívánja, háborúja; de a magyar király nem adott okot az ellenségeskedésre», és követséget külde Budára fölvilágosítást kérendő. Hanem itt – úgy látszik – kihallgatást sem nyert.[576]

Carrarai Ferencz e válaszra tizenhatezer emberével, kiknek nagy részét a magyar segítő hadak tevék ki, megtámadta Mestrét és elzárt Velenczétől minden közlekedést. E jelre föltámadt Visconti is, és Verona urára, Padova barátjára küldötte zsoldos hadait; viszont a padovai háromezer magyarral pusztíttatta Brescia vidékét. Hasztalan hivatkozott Visconti, hogy hisz neki nem szándéka háborúba keveredni a magyar királylyal, mert Horváti János macsói bán, a magyar hadak vezére, azt válaszolta, hogy királya nem hagyja el szövetségeseit, kik közé Verona is tartozik. Visconti tehát három hónapos fegyverszünetet kért és kapott, mely időt arra használta, hogy a genovai területet támadta meg, de szertelenűl visszaverték: Genova ekkor tekintélye zenithjét érte el.[577]

Így indúlt meg a háborúság a Terra fermán; mert tudni való, hogy az kezdetét a tengeren vette, valamint hogy a hadi hajókon feküdt mindvégig a döntő súly.

A Tiberis torkolatának közelében, a régi Antium előtt találkozott 1378 május 30. először a genovai és velenczei hajóhad. Ez utóbbi tizennégy gályából állott, melyek parancsnoka Pisani Viktor volt, míg a genovai tengernagy, Fiesco Lajos tíz gályát vezényelt. Iszonyú vihar dühöngött éppen akkor a tengeren, mely a harczot csaknem lehetetlenné tette. Végre Pisanit segítette győzelemre az orkán. A tíz genovai gálya közől csak négynek sikerűlt menekűlnie, az olasz félszigetet megkerűlnie és Zára kikötőjében ótalmat találnia. Ezek itt várták be a hazulról, Genovából küldött segítséget: mert Doria Lucián, az elfogott Fiesco utóda, az uj genovai tengernagy, csakhamar tizennégy, majd huszonkét gálya fölött parancsnokolt.

Pisani követte az elmenekűlt négy gályát Dalmácziába. Megtámadta Cattarót és hármas roham után megvette, azonképpen bánt el Sebenigoval, midőn hírét vevé, hogy a genovai hajóhad egy része a travi kikötőben horgonyoz. Gyorsan ide vitorlázott tehát, de csakhamar belátta, hogy e jól védett kikötőt el nem foglalhatja. Ellenben elfoglalta Arbet[578] és nehány ágyúgolyót küldött Zárába, melyek azonban kevés kárt okoztak.

A signoria nem volt megelégedve míveleteivel, hanem utasította Trav ostroma folytatására, melyhez nehány uj gályát küldött. Pisani engedett; azonban második kísérlete Trav ellen, jóllehet legénységét éppen nem kímélte, csak oly eredménytelen maradt, mint az első.

Dalmácziában viszont igen izgatott hangulat keletkezett azon kegyetlenségek miatt, melyeket ott a velenczei hadak, kivált Cattaroban és Sebenigoban elkövettek. Azok is, kik eddig kelletlen fogtak fegyvert Velencze ellen, most erre igen hajlandók lettek, és elhatározták, hogy hét hajót szerelnek föl Velencze ellen.[579]

Közben a tél beköszöntött. A genovaiak a kedvező időt fegyverkezésre használták föl. Habár a velenczések hadjárata dúsabb volt eredményben, mert elvették ellenségeiktől Cattarot, Sebenigot és Arbét; de sokat szenvedett legénységöknek nyugalomra volt szüksége, melyet Pólában szánt számokra vezérök.

Az új erőhöz jutott genovaiak 1379 májusban léptek föl támadólag. Hogy a velenczéseket a pólai révből kicsalják, hajóik egy részével ingerkedtek velők, míg a többieket elrejtették. Pisani nem látta czélszerűnek, hogy a kihívást elfogadja; de kapitányai, ingerlékenyebbek mint ő, hangosan követelték a megütközést, melyet a signoria tiszttartói is sürgettek. A vezér vonakodva engedett ugyan, hanem aztán eltökélten rontott az ellenségre mintegy húsz hajójával; kiszemelte a maga számára a genovaiak admiralisa hajóját, hídat vetett reá, és mialatt Doria Lucián elesett, elfoglalta.

Vezérök halála, mely egyébkor lohasztólag szokott hatni, dühbe hozta a genovaiakat. Elrejtett gályáik e perczben jelentek meg a csatasorban, és nehány óra alatt tizenöt velenczei gályát keritettek hatalmokba, ezerkilenczszáz embert, közöttök huszonnégy patriciust tettek fogolylyá. Pisani Parenzoba menekült hajóhada romjaival, honnét Velenczébe idézték, és a halálra ítéltet börtönre vetették.

Ha Doria Ambrus, ki a genovai hajók vezérletét ideiglenesen átvette, a pólai győzelem után egyenesen Velenczének tart, kardcsapás nélkül foglalta volna el e halálra réműlt várost. De ezt elmulasztá; Doria Péter pedig, az új tengernagy, azt határozta, hogy hamarabb nem indúl Velencze ellen, míg összes hajóhada együtt nincs, és meg nem szabadította Cattarot, Sebenigot és Arbét az ellenségtől.[580]

III. A budai királyi udvarban.



HOGY a pólai csapás után kissé fölocsudtak a velenczeiek, nyakra-főre városuk védelméről gondoskodtak, aztán pedig legott követeket küldének a magyar királyhoz, békéért esedezvén. E követek május 25-től julius 2-ig csaknem naponkint titkos jelentéseket írtak a dogénak, melyek igen érdekesek.

Contarini Zakariás és Priuli Jakab – így hítták e követeket – magyar födözet alatt indúltak el Trevisoból. Első dolguk volt Benedeket,[581] az olaszországi magyar hadak egyik vezérét és Jakab ispánt[582] megnyerniök. Utjokat azután Sacilén, Spilenbergán, Villachon és Magyar-Óváron át Budának vették, hol junius 12-én érkeztek meg Jakab ispán kíséretében. A király nem volt Budán, hanem két mérföldnyi távolságra fekvő magányában tartózkodott. Kihallgatásukra kirendelte azonban Durazzoi Károly herczeget, a győri és váradi püspököt[583] és a nevezett Jakab ispánt. Hanem a követek inkább szerették volna, ha a király maga, vagy a királyné hallgatja ki őket. Hogy ez így megessék, Lajos mester, a barátok új generalisa, sokat fáradott, de czélt nem ért.


156. SZEPESI JAKAB PECSÉTJE.
Körirata: SIGILLUM. IACOBI. DE. ZCEPVS IVDICIS • CVRIE. REGIS.

Junius 13-án, a vecsernye után, voltak első kihallgatáson. A velenczei követek ez alkalommal megtették bőbeszédű előterjesztésöket. Czéljok, tudniillik, az volt: húzni, halasztani a tárgyalást, míg a teljesen védtelen Velencze, mely 5-6 gályánál többel nem rendelkezett, kissé lélekzethez jut. Hanem a magyar urak ezt hamar észrevették és nyíltan kimondák: hagyják a fölösleges szószaporítást, drága idővesztegetést. A magyar királynak fontosabb dolga van, mint hosszadalmasságaikat végig hallgatni, melynek czélja – úgy tetszik – nem egyéb a halogatásnál. A magyar ember a dolog velejét keresi; hanem ebbe a követek nem ereszkednek.

– De sőt – válaszolák a követek – hasonlókép gondolkozik a signoria is. Azonban ne csodálják az urak, ha mi csak átalánosságokban mozgunk, hisz küldőink azt sem tudják, mi oka, mi ürügye van a mostani háborúságnak? Mi ketten jártunk itt nem régen; volt akkor szerencsénk a királynéval, főpapokkal és főurakkal érintkeznünk, de azt még se tudhattuk meg: mi indította haragra a királyt Velencze ellen?

Felelt e beszédre a győri püspök, ki hangsúlyozta, hogy a király mindenek fölött vallásos és igazságos. Az egész világ tudja, hogy őt csak észszerű és igazságos okok indították a hadizenetre. És mielőtt ezt megtevé, bölcs és jámbor emberek tanácsát s az ország nagyjainak véleményét kikérte. Ellenben az út, melyen a követek elindúltak, a békekötés halogatására, nem pedig megszerzésére vezet. Egyébiránt előterjesztik ők kívánataikat a királynak, aztán válaszát is meghozzák.

Kilátás a békére tehát kevés volt. A firenzei követek, kik nyilván a velenczések ügyét törekedtek támogatni, szintén a háború folytatását jósolgatták. Azonképpen a budai udvarnál tartózkodó pápai követ is hasonló nézetet vallott.

A válasz, melyet a győri püspök hozott és Károly herczeg, valamint a többi, fönnevezett urak előtt előadott, megerősíté e gyanítást. Még azt is szemökre lobbantotta a velenczei követeknek, hogy színeskednek. Velenczében azt híresztelik, hogy a követség nem önszántából, hanem a magyar király meghívására indúlt útnak. Ajkukon hordják, de szívökből nem kívánják a békét, és ide csak kémlelődni, tapogatózni jöttek. Ellenben a király, Károly herczeg és ők valamennyien a békét óhajtják. Ami a háború okait illeti, azokat majd elmondja Károly herczeg Olaszországban, hova nemsokára elindúl, mint a magyar hadak fővezére és a király meghatalmazottja. Most azért nem adják elő azokat, mert a király nem akarja saját házában megbántani vendégeit. Egyébkint, ha még más mondani valójok volna, a király szívesen meghallgatja őket. Azután biztos födözettel, Károly herczeggel vissza, haza indúlhatnak.

Jól tudták a velenczei követek az ellenségeskedés okát, mert (miként őszintén előadják jelentésökben) miután megkísérlettek minden útat és módot, hogy valamit megtudhassanak a király szándéka felől, de semmire sem mehettek; hacsak nem akartak visszatérni eredménytelenűl, mintha másért se voltak volna Budán, hanem csak a király üdvözletére; meg nehogy végkép megszakaszszák a tárgyalás fonalát: előhozakodtak a pagoi sóügygyel, melyről (tettetve magokat) azt állíták, hogy itt Budán értesűltek legelőbb. Szeretnék tudni a dolog mibenlétét, s a fölvilágosítást korán se vennék sértésnek; de sőt óhajtanák, ha itt folytatnának a béketárgyalások, mi az ország és király tekintélyével megegyezőbb lenne. Itt a királylyal könnyebben lehetne végezni, mint lám! Zárában is gyorsan megkötötték a békét.

Igen – felelték a magyar urak; – ha jókor, idején kívánták volna megtudni a király haragja okát, megtudhatták volna; de – tevék hozzá példálódzva – száraz lábbal a király nem mehetett Velenczébe. Szövetkezett tehát barátaival, s ezek ügye úgy bele van szőve, fonva az övéibe, hogy azt kibontani belőle nem lehet.

Egyébiránt kéz alatt megkapták a háborúság okait és némely békepontokat a franciskanus generális által, kinek azokat a győri püspök adta át, de azt kellett mondania, hogy két alsóbb rendű tanácsostól szerezte.

E pontok a következők: A Padova ellen indított hadjáratban nem tartották meg a velenczeiek az 1358-ki békekötés azon kikötését, mely szerint a vitás ügyek a pápa békebírói ítéletére bizandók. Ennek következtében a magyar királynak részt kellett vennie a velencze-padovai (1373. évi) hadjáratban, mi nagy költséggel járt. Padova ura is tetemes kárt szenvedett e háborúban. Nem csekély kárt vallott a magyar király abban is, hogy a velenczeiek nem engedték a pagoi (dalmát) sót kikötőikbe és azokon átbocsátani. Kártérítést követel a király cattaroi és sebenigoi alattvalói számára (a károkért, melyeket Pisani az imént okozott nekik). Követeli jelen hadi költségei megtérítését is. Végűl elégtételt kér a követein elkövetett sérelmekért.

A velenczei követek a tárgyalást e pontok fölött még az napon megkezdették a magyar meghatalmazottakkal, kikhez Czudar Péter tótországi bán, a főbbek egyike is járult.

Dicsekesznek dogejoknak, hogy kimerítették ékesszólásuk tárházát a köztársaság érdekei védelmében. De kárba veszett fáradságuk, mert «a magyarok, mint afféle durva és míveletlen emberek» nem is hallgattak érvelésökre, azt semmibe se vették, levén egyedüli argumentumok a kard és íjj. «Miután pedig tapasztaltuk, hogy feleleteink nem tetszettek a magyaroknak, s hogy a béketárgyalásokat Olaszországban akarják folytatni, ami érdekeink ellen lenne, azt az engedményt tettük nekik, hogy ami a só-ügyet illeti, jól van, majd találunk oly módot kiegyenlítésére, mely a király úrnak tetszeni fog. Padovára nézve is kijelentettük, hogy ezt a kérdést is a király megelégedésére fogjuk megoldani.» Hanem mind ez engedményeik mellett is úgy látták a követek, kevés remény volt a békekötéshez, főleg azért, mert a genovaiak és padovaiak ellene voltak, kivált ez utóbbiak egyenesen kimondották, hogy nem kell nekik a béke. «Pedig ezek, sajnos, nagy tekintélylyel bírnak a királyi udvarnál.»

Junius 17-dikén a királyi jegyző meghítta a velenczei követeket ünnepélyes kihallgatásra a királyhoz. Az előszobában mondá már nekik a győri püspök Károly herczeg és Jakab ispán jelenlétében, hogy a királyi tanács határozatához képest a béketárgyalások a helyszínén, Velencze közelében történjenek. Ez – elgondolható – nagyon bántotta a velenczéseket, és el nem fojthatták a megjegyzést, hogy eltekintve a király méltóságától, melylyel egyezőbb, ha Budán tárgyaltatnék a béke, ők főleg azért óhajtanák az alkudozások megkezdését itt, mivel az igazságos király jelenlétében nem merne Genova és Padova igaztalan, vagy túlhajtott követelésekkel előállani, vagy ha merészelne, a király azokat kellően leszállítaná. Az nem volna baj, hogy a szövetségesek követeinek nincsenek kellő meghatalmazásaik, minthogy azokat be lehet várni. De szegények csak falra hánytak borsót. A padovaiak és genovaiak azzal biztatták a királyt és tanácsát, hogy vessék ki őket a király szövetségéből, ha szeptember végeig át nem szolgáltatják a magyar királynak Velenczét: szerintök e város végét járja; nincs már se pénze, se katonája, se elesége, semmije.

Közben sokan gyülekezének a főurak közől az előszobába, mire mindnyájan a terembe, a király színe elé bocsájtatának.

A velenczei követek előléptek és a legalázatosabb, legengesztelőbb hangon adták elő követségök tárgyát. Nagy-Lajos feszűlt figyelemmel hallgatta őket végig. A választ Vilmos győri püspök adá a király és a főurak jelenlétében. Azt mondá, hogy ura, királya az ország tanácsa meghallgatásával Károly durazzoi herczeget küldi Olaszországba teljes hatalommal döntendő a háború és béke fölött, és elrendelte, hogy szövetségesei is küldjenek meghatalmazottakat a tárgyalásokhoz. Ő Felsége a király, amennyiben rajta áll, hajlandó szövetségesei joga és tisztessége főntartásával békét kötni. – Aztán a király elbocsájtotta a követeket, kik – mint mondá – teljes biztossággal utazhatnak haza.

Jóllehet immár elbocsátották a velenczei követeket, ezek a két királynénál és minden egyéb jóakarójoknál még mindig azon fáradoztak, hogy a béketárgyalások ne olasz földön, hanem Budán legyenek. Ideig-óráig úgy látszott, mintha czélt érnének. Visegrádról azt írta Lajos király, hogy hát kezdjék meg Budán a tárgyalásokat, és amennyiben a szövetségesek megbizottjainak nincsenek elégséges meghatalmazásaik, küldjenek utánok. Azonban már junius 21-én magához hívatta Károly durazzoi herczeg a velenczei követeket, és levelet mutatott nekik a királytól, mely elrendeli, hogy a követ urak térjenek haza. Augusztus elején Sacilébe érkezik a herczeg s a többi főurak; akkor majd tárgyalnak a béke iránt.

Elindúltak tehát szomorúan Oroszvárig magyar, innen osztrák födözet alatt haza felé.[584]

A kép, melyet a velenczei követi jelentés elénk tár, pompás. A budai királyi udvarban egyidejűleg ott találjuk a pápai, firenzei, genovai, velenczei és padovai követségeket. Lajos és magyar tanácsosai határoznak Olaszország, Európa sorsa fölött. Mert nemcsak Velenczéről van itt szó, hanem Nápolyról is, mely iránt a pápai követ érdeklődik, s ettől a kérdéstől függ – mint látni fogjuk – az egész keresztény világ nyugalma. A velenczei követek ujságolják, hogy Czudar Péter szlavon bán és más urak ezer lándzsással szállanak táborba, hogy onnét Apuliába indúljanak. A velenczei követek ezt ugyan még nem hiszik, de nem sokára meg fognak győződni a hír valóságáról, mert Lajos barát értesíti a doget az ügyek állásáról, és a doge fölhasználja az adott viszonyokat, fölhasználja Velencze megmentésére.

E fény és hatalom mögött azonban megérzik, hogy Lajos ereje időnek előtte hanyatlik. Alighanem bölcs elhatározás volt a béketárgyalásokat meg nem indítani, míg a genovai és padovai hadak a csapást, melyet Velenczére mértek, rá nem sújtották, s ekkorra legjobb volt kéznél lenni, közel Velenczéhez, hogy gyorsan meg lehessen kötni az előnyös békét az elkábult és még föl nem ocsúdott signoriával… De a habozás a király elhatározásában különböző irányú befolyást tételez föl, s ha nem is találunk két pártot, melyek egymás ellen agyarkodnak; az ármánynak, hazugságnak és megvesztegetésnek világos nyomaira akadunk.

Lajos király már hanyatlik… Hogy a csaták zajába nem kívánkozik, az föltünést nem kelt, hisz az ötvenet már meghaladták életkora évei és nem ritkán nyavalygó teste[585] gondos ápolást igényelt; de hogy a fontos béketárgyalások vezetését, melyek ha kellő erélylyel és becsületességgel vitetnek, uralkodása legfényesebb eredményét alkotják vala, a legbiztosabb kézből, a saját kezéből kiadja: az kétségtelen jele Lajos ernyedésének, mely – mit hazánk érdekében eléggé sajnálni nem lehet – igen korán mutatkozott a nagy férfiúban.

IV. Chioggiát a szövetségesek elfoglalják.



MÍG a béketárgyalások, melyek érdeklődésünket ismét teljes mértékben igénylendik, augusztus elején megindúlnak, addig nézzünk körűl a csatatereken. A szárazföldi csatatérről kevés érdekest, még kevesebb változatost jelenthetünk. A dolog természete hozta ezt így magával. Az összes hadviselő felek közűl egyedűl a magyar királynak voltak saját hadai; a többi részvevő államnak nem volt, vagy csak igen csekély nemzeti hadserege. Ezek zsoldos csapatokat szerződtettek, melyek kalandorok vezérlete alatt állottak. Egy ilynemű franczia had, a Csillagcsapat Visconti zászlója alá állott; az angol, úgynevezett «fekete testvérek» fölváltva minden fél szolgálatába szegődtek; voltak Padova urának is, Aquileja patriarchájának is különféle zsoldosai; Velencze, mely saját fiaival gályáit sem volt képes ellátni hajós néppel, szintén zsoldosokat fogadott oltalmára. Természetes, hogy az ily nép, melynek se hazája, sem országa, a nemzetek háborúiban nem látott egyebet alkalomnál, a mikor hol az egyik, hol a másik országot fölprédálhatja, kizsákmányolhatja. – A zsoldos csapatok vezérei, minthogy mindenök e rosszúl fegyelmezett hadból állott, nem szerették azt veszélynek kitenni, de sőt lehetőleg kímélték. Inkább a föld gyámoltalan népe, mint a hadértő seregek ellen viseltek háborút; a döntő ütközetet pedig, a hol lehetett, elkerűlték, mert a béke keresetöket csorbította. Azon mesterkéltek, hogy szükségesekké tegyék magokat, hogy naponkint nagyobb követelésekkel állhassanak elő, és mindig azt latolgatták, mi előnyösebb: híven szolgálni-e, vagy elárulni gazdájokat?

Nos, ily had miveleteit figyelemmel követni, keveset ingerelte kíváncsiságunkat; elég legyen megemlítenünk, hogy a szövetségesek hadai a velenczei Terra fermán jártak, keltek, Trevisót körűl zárolták, a nélkül, hogy rendszeresen ostromolták volna. Az 1379. évi hadjárat eredménye összesen annyi, hogy a szövetséges had az ellenség földén és költségén élődött.

Ellenben fölkelti érdeklődésünket az az életre, halálra törő harcz, melyet Velencze és Genova a tengeren vívott. Egy perczig sem lehetett kétség az iránt, hogy Genova Velencze elfoglalására készűl, a velenczeieknek tehát nem volt vesztegetni való idejök, ha városukat meg akarták védelmezni. Ehhez képest a San Nicolo del Lido szádáját vagyis csatornáját elzárták erős lánczokkal, és részint ágyús hajókkal, részint mindkét parton erődített táborokkal védelmezték.

Hanem a Lido nem az egyetlen út, melyen az ellenség a városba hatolhatott. A hosszú, keskeny szigetek, inkább zátonyok, melyek a lagunákat a tengertől elválasztják, hat kijárást nyitnak a nyílt tengerről ama hat mérföld hosszú és másfél mérföld széles medenczébe, melyben Velencze fekszik. E hat bejárás közől legészakibb a Tre-Porti csatorna; aztán következik a Lido, melyen az időben a főbejárás volt; Velencze alatt kezdődik a Malamocco sziget, melyet mélyvizű csatorna választ el a Palestrina szigettől; ennek déli csúcsán szintén van egy bejárat; mögötte fekszik Chioggia a hasonnevű csatornával, míg a Brondolo sziget alatt a hatodik és legdélibb bejáratot, a Porto di Brondolót az Adige és Brenta beömlő vizei időközönkint eliszapolják.

Alig voltak a velenczeiek készen a Lido elzárásával, midőn julius elején tizenhat ellenséges gálya végig járta a zátonyok hosszát, megvizsgálta a lagunák mélységét Chioggiáig, hol az éjt eltöltvén, távoztak. Ez intésre a velenczeiek a malamoccói és chioggiai csatornát is úgy elzárták, mint a Lidót. Chioggiába háromezer embert helyeztek el, egy kis flotillát rögtönöztek a lagunák védelmére, hat megmaradt gályájokat pedig a főbejárat oltalmára rendelték ki.

Csak hogy épen elkészűltek e minden erejöket megfeszített munkával, midőn Doria Péter negyvenhét gályával, melyek közt voltak a dalmácziaiak is, megjelent a Lido előtt, de mert ezt jól megerősítve találta, lement Malamoccohoz, s minthogy ez is ilyenűl tűnt föl, Chioggia ostromára határozta el magát.

Padova ura támogatta e támadásában. Hajókat küldött le a Brentán; az e folyót elzáró czölöpöket kitörte, a czölöpzetet védő nagy hajóval együtt elégette és a lagunát bárkáival elárasztotta. A szövetséges magyar hadak szintén részt akartak venni Velencze kilátásba helyezett ostromában; de Carrara csak 20-25-nek, a főbbeknek teljesítette ezen kívánatát, mert – mint mondá – nincs helye bárkáiban. Ez nagy kedvetlenséget szűlt a magyar táborban. Ezen elutasításból azt következtették, hogy a genovai és padovai csapatok, melyek létszámát huszonnégyezerre tették, mindent, első sorban a zsákmányt, magoknak akarják megtartani.[586]

Chioggia város a hasonnevű sziget csűcsén fekszik, melylyel kétszáz lépés hosszú híd kötötte össze a szomszéd szigettel. E hidat védő műveket elfoglalni volt tehát a szövetségesek első föladata. Az ostrom augusztus 11-től 15-ig elkeseredetten folyt. Augusztus 16-án Carrara elhozatta gyújtó gépeit, melyekkel nagyra volt; de nem sokat ártottak. A chioggiaiak oly kitartással harczoltak, hogy a szövetségesek az e napi ostromot már éppen meg akarták szüntetni, midőn láng csapott föl, mely azonban csak a gyújtótól eredt, de a chioggiaiak azt hivék: a híd ég. Nehogy tehát az esetben, ha a híd meggyulladt, visszamenő útjok elrekedjen, oly rendetlenűl futottak a hídon keresztűl, hogy az ostromlók velők együtt értek a városba, s azt azonnal fosztogatni kezdették.

E hatnapi ostrom Velenczének hatezer emberébe kerűlt, és közel négyezeren jutottak Genova fogságába. A szövetségesek még nagyobb veszteséget szenvedtek; de Chioggia birtoka hasonlíthatatlanul nagyobb haszonnal járt rájok: egy jól megerősített várost nyertek, és hajóik számára alkalmas bejárást a lagunákba.

Carrara, kinek nevében a várost elfoglalák, és ki a lakosokat legott hűségére esketé, azt indítványozta, hogy azonnal támadjanak a megréműlt Velenczére. Doria azonban biztosan, rendszeresen akart eljárni, s ez nap megelégedett azzal, hogy a főtéren a genovai, a palotára a padovai, a toronyra pedig a magyar zászlót felhúzatta.[587]

Velencze – úgy látszott – el van veszve. A tenger felől a leghatalmasabb hajóhad fenyegette, mely elé azt az egy pár gályáját, hajóhada romjait, ki se merhette küldeni; a part felől ellenséges hadak környékezték, és neki nem voltak hadai, nem szövetségesei. Egy zátony védelmére volt utalva elcsigázott, elvégre is az éhhalálnak kitett népe. Attól lehetett tartani, hogy e kétségbe esett nép önmaga adja föl a várost az engesztelhetetlen genovaiaknak.

Velenczében, képzelhető, mekkora volt a rémület Chioggia veszedelme hírére. Éjjel tudták meg s azonnal félreverték a harangokat; fegyverre szólították az összes népet, mely így virrasztott reggelig. Midőn megvirradt, ott látták lobogni Chioggia tornyán a magyar zászlót! Az asszonyok jajveszéklése, a nép izgatottsága, a javaikat féltő gazdagok szepegése, a hivatalnokok aggodalma, minthogy a város élelmezéséről nem volt elégségesen gondoskodva, ezer hang, mely minden áron békeért esengett, arra bírta a tanácsot, hogy követséget küldjön a genovai tengernagyhoz. A doge alázatos levele, melyet Padova ura «ő fenségéhez» intézett, visszatükrözi a köztársaság nagy szorúltságát.

A követek elindúltak Chioggiába; hét előkelő fogoly genovait vittek magokkal, kiknek kedvezésűl szabadságokat akarták visszaadni, s egy fehér lapot adtak át, melyre Doria és Carrara írják föl a béke föltételeit.

Carrarai Ferencz a nézeten volt, hogy meg lehetne kötni a békét; hisz a mit ő kívánt, azt már elnyerhette Velenczétől, mely lételeért remegett. Ámde a genovaiak e lételt akarták megsemmisíteni, a miért a magyar királylyal takaródzván, ellene nyilatkoztak a béke megkötésének. «Nem kötünk előbb békét, volt Doria kegyetlen válasza, míg a négy érczlóra, melyek székesegyháztokat ékesítik, zablát nem vetettünk. E hét genuai foglyot pedig vigyétek vissza: nehány nap múlván kardunkkal szabadítjuk meg e testvéreinket.»

E keserű és gúnyos szavak a velenczeiek kétségbe esését a végsőig fokozták. Ez útjokban láthatták, hogy az ellenség – egyen kívűl – Velencze minden erősségét, melyek partjait oltalmazták, elfoglalta. Malamocco őrségét is visszavonták tehát, minek következtében a köztársaság terűlete csupán magára, Velencze városára szorítkozott. Az ellenség oly közel volt, hogy a signoria eltiltotta a harangszót, melylyel a népet egybegyűjteni szokták, nehogy ez is árulójok legyen.[588]

V. A fölcsigázott békepontok.



EKKOR, a kétségbe esés rémséges perczeiben, csöndűlt meg a velenczei tanács fülében Nagy Lajos kegyes szava, melylyel követeit Budáról elbocsájtotta, hogy ő óhajtja a békét, s egyetlen bizalmok a magyar táborba vonzotta őket. Morosini Miklós, Contarini Zakariás és Gradenigo János Sacilebe indúltak tehát, hol augusztus 5-én megérkezvén, találták (Hém) Benedek bánt és (Szepesi) Jakab ispánt. Károly herczeg még Kapronczán késett, hol találkozója volt a győri püspökkel. Aztán augusztus 8-án írt nekik Udinéből, hol a nádorra[589] és Czudar Péter szlavon bánra várakozék, kiknek, valamint a szövetségeseknek jelenlétében hallgatja majd meg őket. Jelen voltak az osztrák követek is, mióta uraik, a herczegek két-kétszáz lándsást küldvén hadi illetékűl, szintén a szövetségbe léptek. A velenczei követek Károly herczeg intésére visszavonúltak Trevisóba, hol csakhamar értesűltek Chioggia veszedelméről.

Vigasztalóképen azonban találkozott velök Benedek bán és Jakab ispán, az ő megnyert jóakaróik, és azt a tanácsot adták nekik: Ha Velencze teljesen tönkre menni nem akar, adja magát a magyar korona védelme alá. Fizessen neki évenkint némi adót, és tűzze ki a magyar zászlót. A szövetségesek nem fogják merni megtámadni a magyar korona fönhatósága alatt álló várost.

A követek ez ajánlatot azonnal közölték a trevisoi tanácscsal, mely azt elfogadhatónak találván, beküldék Gradenigo Jánost Velenczébe, hogy a dogenak ez ügyet előterjeszsze és parancsait kikérje.

A signoria ez ajánlatnak igen megörűlt, minthogy – úgy látszik – keményebb föltételekre is el volt készűlve. Gradenigo a válaszszal visszatérvén, a velenczei követek Sacilebe utaztak Károly herczeghez, kit «a Pace» névvel előlegesen megtiszteltek, és augusztus 23-án társaságában találták a győri püspököt, Czudar Pétert és Hém Benedeket. Gradenigo előadta küldetése eredményét: a doge és a tanács köszönik a magyar király kegyességét, elfogadják a nekik tett ajánlatot a közlött föltételek mellett, melyeket írásban is átnyújtott.


151. GARAI MIKLÓS PECSÉTJE.
Körirata: SIGILLVM. DOMINI. NICOLAI. HVNGARIE. PALATINI. x


Erre egy óráig tanácskoztak a magyar urak. Képzelem, mennyire meg voltak elégedve a minden reményöket meghaladó eredménynyel. A büszke Velencze magyar fönhatóság alatt! A gazdag Velencze Magyarország adófizetője! A magyar király hosszú czímébe Velenczét is beigtatja! Ő fogja beigtatni a dogét a Palazzo ducaleban, melynek ormán csak úgy, mint a szent Márk terén, a magyar zászló leng!

A tanácskozás határozatához képest előlépett a győri püspök, és biztosította a túlboldog velenczei követeket, hogy még a gondolatot is, miszerint Velencze elpusztúljon, visszatetszéssel utasítják el magoktól. Tetszik ellenben nekik Gradenigo előterjesztése és elfogadják a föltételeket. Maradjon meg Velenczének herczegválasztó joga, kormánya, tanácsa, hivatalnokai, városai, várai s egyéb helyei, miről jegyzéket is adtak. A velenczei követek hálálkodtak és esküdöztek, mennyire megmutatják, hogy híven szolgálják majd a magyar királyt és mindenben kedvét keresik.

Óh, ha ott lett volna a magyar király, bizonyára mindenek ekként történnek! Lajos bölcsesége és mérséklete megtalálta volna a kellő mértéket, melylyel mindenkor az igazságot mérte. E nap valószínűleg forduló pont leendett hazánk történetében. Egészen más irányt vett volna az. Tegyük föl: ha a török veszély idején a magyar király rendelkezik a velenczei gályákkal, Velencze pénzerejével; ha sikerűl kiegyenlítenie a korona alá tartozó dalmát városok érdekeit a velenczeiek érdekével; képzeljük el a hatást, melyet Magyarország a Balkán félszigetre ez úton is gyakorolhatott volna… De félre, hiú képek…

Esedeztek aztán a velenczei követek, méltóztassanak gondoskodni arról, nehogy a genovaiak és padovaiak megrohanják Velenczét. Írni lehetne a dalmát gályáknak: ne mozdúljanak Chioggiától; írni Genovának és Padovának, hogy a magyar király képviselői nélkűl ne fogjanak semmibe. – Károly herczeg biztosította őket, hogy a Velenczét fenyegető veszély elhárítására megtett már, a mit jó szerével megtehetett. (Jakab ispán küldetése Padovába alighanem e végből történt.)


152. III. VAGYIS CZOPFOS ALBERT AUSZTRIAI HERCZEG ÉS KÉT FELESÉGE: ERZSÉBET ÉS BEATRIX.

Ekkor előállott a győri püspök és még a következőket tartá szükségesnek elmondani: «Nem szeretném, hogy az én kevésbbé szabatos beszédem miatt mást értsetek, mint Károly herczeg s ez urak értenek. Ez urak véleménye, hogy nekünk egy várostokra szükségünk lesz; ezt át kell adnotok örökre. (Triesztet gondolta, melyet az osztrák herczegek, a czopfos Albert és öcscse áhítának.)[590] A dogeválasztás is csak oly módon fog történhetni, mely a király méltóságát elismeri. Királyunknak, ki nem az anyagi hasznot lesi, minden tisztességet meg kell adnotok.» – A velenczei követek ezzel igen meg voltak elégedve. Károly pedig sürgette, hogy végére járjanak a kötésnek. «Estig elkészűlhetünk – mondá – a pontozatokkal azokra nézve, melyeket tőletek kívánunk. Ha készen leszünk velök, magunkhoz kéretünk titeket s aztán végezhetünk – nem ugyan véglegesen, mert ehhez a nádor hozzájárulása is szükséges. Őt egyébiránt, valamint Jakab ispánt, minden órán várjuk.»

Ebéd után, este felé, csakugyan a velenczei követekért küldöttek és fölolvasták előttük a békepontok fogalmazatát. Oly nagyokat kívántak, hogy megborzadtak tőle a velenczei követek. Három köztársaság – mondák – nem elég e pontok betöltésére. Hogy fogalmunk legyen a szertelen követelésekről, melyeket eredeti alakjokban nem ismerünk, ide igtatjuk a már leszállított ultimatumot, melyekből engedni akkor semmi szín alatt se voltak hajlandók a szövetségesek: Velencze elismeri a magyar királyt, örököseit és utódait urának; adóképen fizet neki évenkint százezer aranyat, hadi kárpótlásúl pedig egyszer mindenkorra egy millió aranyat.[591] Addig, míg a hadi kárpótlás megkerűl, Velencze zálogba adja a herczegi süveget s a köztársaság kincseit. Továbbá lemond Triesztről és átadja a Terra fermát: Trevisót, Coneglianot, Castelfrancot, Mestret, Cenedát stb. A dalmát sót szabadon árulják, vagy e szabadság megszorításáért kárpótlást fizet Velencze. Ezek mellett természetesen föntartották még a szövetségesek, névszerint Genova által teendő követeléseket.

Mi okozhatta e rögtönös változást, arról egyenes tudósításaink nincsenek. De gyanítjuk, hogy a magyar urak, mielőtt e pontok fogalmazásához fogtak, értesítették Genova és Padova képviselőit az ügyek állásáról. Treviso s a többi szárazföldi városok fölvétele e pontozatokba, melyek Carrara javára kerűltek oda, ezt kétségtelenné teszik ime tehát ez Padova befolyása. A genovai érdekek képviselői szintén magokon kívűl lehettek e váratlan fordulat hallatára. Bevallott czéljok volt Velenczét megsemmisíteni. Nem tagadták, hogy vagy ők lesznek Velencze alattvalói, vagy a velenczeiek az ő alattvalóik. És most így elsilányítják régen ápolt, a megvalósuláshoz közel álló terveiket! Árulással vádolták a magyar urakat, hogy most, midőn hosszú fáradságok gyümölcse annyira érett, hogy leesik magától: ők magoknak szakítják le azt. Ám ha beérik vele; ők lássák. Csak oly botorok ne volnának; hogy egy tál lencséért adják oda minden örökségöket. Mert Velencze, a város, Genovának nem kell; azt pusztán a magyar király számára foglalnák el. De ki téríti meg a roppant költségeket a magyar államnak? Legalább erről gondoskodnának, hogy árulásuk díját vegyék! Ehhez könnyen hozzá jutnak. Velencze készséggel oda adja mindenét, csak bőrét hagyják meg, hisz életeért remeg.

Ezen és hasonló okoskodások, melyeket későbbi tárgyalásokból merítünk, bírhatták a magyar urakat követeléseik oktalan hatványozására. A velenczei követek e szörnyű követeléseket olyanoknak találták, melyeket elfogadni annál kevésbbé lehet, minthogy Lajos magyar király világosan kikötötte, hogy szövetségeseinek is eleget tegyenek, azok jogait megvizsgálják, mire nézve a döntő ítéletet föntartotta magának. A pontozatok tehát csak egy részét tehetik az összes követeléseknek.

Ezek után a velenczei követek arra kérték a doget, kezdjen titkos tárgyalásokat Genova- és Padovával. Mert még az esetben is, ha sikerül a magyarokkal kiegyezkedniök, kérdés: képesek lesznek-e a magyarok őket megvédeni Genova és Padova ellen. Ők, a követek, maradnak a magok helyén és azon lesznek, hogy az ügyet húzzák, halaszszák, bonyolítsák.[592] Qui habet tempus, habet vitam.

VI. A halogatás megmenti Velenczét.



A VELENCZEI, új emberekkel megszaporodott követek: Morosini Miklós jogtudós, Priuli Jakab, Contareno Zachariás, Gradenigo János és Morosini Mihály, a szent Márk templom ügyésze, azon feladatok teljesítésében, hogy a béketárgyalásokat addig húzzák, halaszszák és terjeszszék, míg Velencze időt nyer újabb erőgyűjtésre – valóban remekeltek.

Ki-kivetették horgaikat, melyek egyikére e csalit[593] tűzték: Kész örömmel megismerjük a magyar királyt urunknak, és mert ez nem volt elég, hozzátették: fisarjadékát, és végre: leányait és azok királyi ivadékát is. A másikra: Adunk hadi kárpótlásúl ötszáz-, hatszáz-, hétszáz-, nyolczszázezer aranyat. A harmadikra: Fizetünk évi adót is; de nem százezer, hanem egyelőre csak tízezer aranyat.

A magyar urak pedig: Károly durazzoi herczeg, a nádor, Vilmos győri és Alsáni Bálint pécsi püspök, Szepesi Jakab, Hém Benedek, Czudar Péter és Ákos[594] úr erősen pedzették a kivetett csalit, melyet a velenczei követek hol közelebb eresztettek ajkaikhoz, hol visszavontak. Mikor pedig már-már megegyeztek, azzal állottak elő: Ők ugyan, «tekintettel a magyar király nagy jogérzetére és arra, hogy mindig gyűlölte az igazságtalanságot», igen nagyon megbíznak az ő ígéretében, hogy mindent meg fog tenni szövetségesei: Genova, Padova, Ausztria és Aquiléja követeléseit mérséklendő; de szeretnék tudni részletesen, melyek ezek a mérsékelt követelések? Hanem erre a kérdésre nem tudtak pontos választ adni a magyar urak, minthogy szövetségeseik, kivált Genova, fölöttébb bizalmatlan volt irántok és vele egy követ fújt Padova ura. Carrarai Ferencz vakmerőn Lajos királyt is vádolta, hogy álúton jár, hogy «oly módon akarja elnyerni Velencze uralmát, melyen még az Istennek sem engedi».[595]

Ez boszantotta a magyarokat. Heves jelenetek folytak a közös tanácskozások alatt, melyet a szövetségesek nem egyszer megszakítottak, oda hagytak.

És mivel az izgatottság folyton nőtt, a velenczei követek és bizalmasaik tehetségök szerint minden oldalon tüzeltek.

A genovaiaknak nem nagyon kellett magyarázgatniok, hogy voltaképen az ő állok koppan. Pedig hát ők tettek, a mit tettek: ők győztek Polánál; ők foglalták el Chioggiát; ők szorítják Velenczét. Hanem e négyszeres munkáért nekik csak a morzsákat szánták hű pajtásaik, a magyarok, kik a semmiért, a mit fölmutathatnak, a főkonczot követelik. – Ellenben a magyar táborba egyenesen elküldötték Lajost, a barátok generalisát, fejtse föl az ottani uraknak, hogy a genovaiak azért irtóznak a békétől és törnek Velencze végső elpusztítására, mert annyira kapzsiak, hogy irigylik a magyaroktól Velenczét.

– Igaz is; felelének a magyarjaink. Világos, hogy az a szemétzsák, – Padova ura tudniillik, kire nagyon megnehezteltek, a magyar király ellen intézett kifakadásáért, – az a szemétzsák csak ezért nem akarja a békét és gázolja urunk becsületét. De jaj neki, ha Velenczével megegyezünk: ellene törünk mind halálig. És esküdöztek, hogy akár akarja, akár nem, de megszelídítik. Megszállják tartományát. Sőt a nádor arra is vállalkozott, hogy leszúrja; és ajánlotta, támadjanak ellene azonnal hathatósan. Különben – tevé hozzá – legott megüzente a fölséges úrnak azt a czudar nyilatkozatát.

A velenczeiek meg lehettek elégedve munkájokkal; azonnal meg is írták a dogenak eredményét, valamint megírtak neki minden más újdonságot, melyekkel Lajos barát, a firenzei követek, kik szintén a táborba érkeztek és némely magyar jóakarójok bőven ellátta őket.

Mind a mellett a szakítás a magyarok és szövetségeseik közt be nem következett. Lajos király meg nem engedte. Pedig a békét, mely ez idő szerint ama szakítás nélkűl alig volt elképzelhető, a magyarok kívánták, főleg Károly herczeg, kinek a pápa és Lajos király a nápolyi trónt szánta, és a ki égett a vágytól, hogy Apuliába indúlhasson, nagyon áhítá. Még a velenczei követeket is arra unszolta a herczeg: találják ki a módját, miképen lehetne a genovaiakat békére hajlítani vagy legalább eltávolítani a helyektől (Chioggiától), melyeket elfoglalva tartanak?

A herczeg bizalmasságán kapva kaptak a velenczeiek, s a hozzájok intézett kérdésre ekképen válaszoltak:

«Úgy értesűltünk, hogy a genuaiak czélja Velenczét elfoglalni a magyarok segítségével, aztán Velenczét kiprédálni a magyarok segítsége nélkűl. Tervök ez: rábirják a magyarokat, hogy lejőjenek a Lidóra és ostrom alá vegyék ott a megvíhatatlannak tartott Szent-Miklós erődöt. Azon esetre, ha ezt nem bírnák megvíni, minthogy a szigetről nem tudnának genuai hajók nélkűl menekűlni, oly kötésre kényszerítenék őket, a milyen nekik tetszik. Ha pedig bevennék amaz erődöt, minthogy a Lidóról nem lehet Velenczébe jutni, hacsak hajón nem, a genuaiak magok mennének gályáikon Velencze elfoglalására és fölprédálására, visszahagyván a magyarokat a szigeten, s ekkor is úgy kötnék meg a békét, a mint nekik tetszenék. A genuaiakról minden föltehető; hisz látták, hogy nem törődnek a király becsületével, a magyarok biztonságával, hanem csak önhasznokkal. Ha másként volna, nem tartanának a békétől.»

«Mondják meg tehát a genuaiaknak: álljanak a békére. Ha nem állanak rá, a király igazolva lesz Isten és a világ előtt, magokra hagyván őket, minthogy szövetségi esküje nem kötelezheti a királyt igaztalanságra, hanem csak arra, a mi jogos. És ha még e fenyegetésre se hallgatnának a genovaiak, akkor híja vissza a király a dalmát gályákat Dalmátország őrizetére; zárja be a dalmát kikötőket előttök, és ne szolgáltasson eleséget nekik. Ez megtörné a genovaiakat, annál inkább, minthogy hazulról rossz híreik vannak.»

E kaján válaszuk azonban nem gátolta a velenczei követeket abban, hogy ismételve meg ne keressék a dogét: alkudozzék titkon Genovával és Padovával, a mi meg is történt, de eredményre nem vezetett. A magyarok már államcsínra is gondoltak és azt a tanácsot adták a velenczeieknek: adják magokat azonnal és teljesen, minden szó nélkűl a magyar király uradalma alá. E bevégzett, önkéntes ténynyel számolniok kellene a szövetségeseknek, és Velenczét vagy nem mernék megtámadni, vagy ha megtámadnák, a magyar királynak meg kellene védelmeznie Velenczét, mint sajátját.

Velencze azonban ekkor (1379 szeptember 25-én) már nem igen gondolt komolyan arra, hogy magát a magyar uralom alá bocsássa, mert szinte két havi szakadatlan erőfeszítése gyümölcseűl azt reméllette, hogy a végső veszélytől e nélkűl is megvédi magát. Követei tehát azt válaszolták: Az adott tanácsot be nem vehetik, mert ebből roppant botrányok és zavarok keletkeznének; egyszer azért, mert a polgárok minden osztálya hozzá van szokva a legnagyobb szabadsághoz, függetlenséghez; aztán mert a lombardok, romagnaiak, a Márkák és Toskána emberei, kik eddig hajlandók segíteni őket, azonnal ellenkező nézetre tereltetnének, attól félvén, hogy idővel a magyar király őket is uralma alá akarja hajtani. Ezen coup tehát nem lehetséges. «Hanem adtunk – folytaták a velenczei követek jelentésöket – a magyaroknak más tanácsot arra nézve, mint birják szövetségeseiket a békére. De e tanácsot megköszönték, minthogy hasznát nem látták. Ők már ennél többet tettek. Most is a pécsi püspököt és két társát azon izenettel küldötték Padovába, hogy ha Carrara akar tisztességes békét, ez esetben a magyarok nem alkusznak Velenczével nélkűle; de viszont, ha nem akar, hajlandók velünk szövetkezni életre, halálra. E követek estére visszaérkeznek, akkor majd hívatnak bennünket. – A válaszszal pedig, melyet a teljes uralom iránt adtunk, meg voltak elégedve a magyarok, mivel belátták okaink helyességét.»[596]

Ez így tartott szakadatlanúl négy-öt hónapon keresztűl. Békére e tárgyalások, miután a mieink az első, kedvező alkalmat elmulasztották, nem vezettek. Azt a czéljokat ellenben, hogy időt nyerjenek, teljes mértékben elérték. Megtették halogatással, amit eszökkel kivinni nem tudtak.[597] Amiért a nagy magasztalás, melyben részesűltek, megillette őket.


CONTARINI ANDRÁS VISSZATÉRÉSE VELENCZÉBE A CHIOGGIAI DIADAL UTÁN.
Paolo Veronese festménye után.

VII. A turini békekötés. (1381.)



AZ EKKÉNT nyert időt jól fölhasználták a velenczeiek. Elsőben, hogy legyen, ki a védelem ügyét bölcsen vezesse, szabadon bocsájtották Pisani Viktort, a rajta elkövetett méltatlanság által mind népszerűbbé vált tengernagyot, és a honvédelem élére állították. Pisani váradokat rakatott Velencze védelmére; a hajógyárban levő gályákat kijavíttatta; a készletben talált anyagból újakat építtetett; összeiratta a csatornákban talált naszádokat, hogy hadi czélokra fölszerelje; újra szervezte a harczképes polgárságot és fegyvert osztott ki közötte; végre besorozta mindazokat, kik hajós szolgálatra alkalmasak valának és szorgalmasan begyakoroltatta őket.

Minderre pénz, sok pénz kellett. A polgároknak e nehéz napokban kitüntetett áldozatkészsége teljes dicséretet érdemel. Contarini András, a doge adta a példát, midőn nem csupán lemondott fizetéséről, de minden ezüstjét az állami kincstárnak ajándékozta. A papság, mely tetemes adót rótt magára, sőt fiatalabb tagjait a seregbe állította, azonképen a polgárok, követték e jeles példát. A velenczeiek áldozatairól fényes lapok tesznek sürű említést.

A munka serényen folyt, és szeptember vége felé biztosan lehetett számítani arra, hogy október közepéig harmincznál több új gálya indúlhat Chioggia ellen. A doge közhírré tétette, hogy hetven éves agg kora daczára ő maga veszi át a hadnagyságot és vissza nem tér addig, míg az ellent a város közeléből el nem űzte. Deczember 21-én lépett a doge vezéri gályájára s vele a tanács egy része (1379).

Pisaninak geniális ötlete támadt: a lagunákba vezető két csatornát, a brondoloit és chioggiait, a genovaiak kimenő útját sűlyesztett hajók és bevert czölöpök által begátolni, a genovai hajóhadat ez által a lagunákba bezárni, s aztán Chioggiában ostrom alá fogni. E terv nagy erőfeszítéssel ugyan, de jól sikerűlt, mire megkezdődött Chioggia ostroma, mely változó szerencsével félévig tartott, mígnem 1380 junius 24-én a chioggiai kikötőben levő tizenkilencz genovai gálya 4170 emberével kegyelemre megadta magát. A visszatérő dogét a sok kiállott szenvedéseiért megbosszúlt Velencze nagy diadallal üdvözölte.

Az öröm kissé korai volt. Genova belátván a chioggiai kikötőbe zárt gályái veszedelmét, sietett újakat készíttetni, hogy Chioggiát az ostrom alól fölmentse, vagy ha ez nem sikerűlne, a háborút folytassa. Maruffo, a genovai új tengernagy csakhamar harminczkilencz gályával mutatkozott az Adriában és 1380 junius 26-tól augusztus 1-ig terjedő időközben elfoglalta Triesztet, melynek váradját elbontatta, Arbot, Polát és Capo ďIstriát; augusztus 8-án pedig Velencze alatt mutatkozott, mire a signoria Pisanit bízta meg, hogy negyvenhét gályával a genovai hajóhadat űzőbe vegye. De a hős Pisani augusztus 13-án, Manfredoniában, rövid betegség után meghalt.

Utódja Zeno Károly lett, ki a zárai kikötőben menedéket talált genovai hajóhadban kárt nem tehetett; Zengg elfoglalása és megrablása pedig aligha kárpótolta, valamint hogy sem a tengeri, sem a szárazföldi hadsereg, miután a magyar csapatok, mint látni fogjuk, másutt is találtak foglalkozást, emlékezetest ezentúl nem igen tett.[598]

A tél beálltával újabb békítő kísérletek történtek. Firenze szép levélben ajánlotta Lajos királynak jó szolgálatait a velenczei és genovai viszályok kiegyenlítésére.[599] Velencze kész volt áldozatok árán is megszerezni a békét; de akkorákra nem határozhatta el magát, milyeket ellenfelei követeltek. Miután pedig belátta, hogy Trevisót és terűletét, melyet negyvenhárom év óta bírt, semmiképen se tarthatja meg; nehogy e tartományt halálosan gyűlölt szomszédjának, Carrarai Ferencznek átadni kénytelen legyen: inkább oda ajándékozta Lipót osztrák herczegnek (1381 május 2.), ki ez ujonnan szerzett terűletet 1400 lándsással (május 21.) legott birtokába vette.[600] – Hogy e miatt az osztrák herczeg és Padova ura közt a háború ki nem tört, csupán Lajos király erélyének köszönhető, ki megtiltotta nekik: míg a szövetség tart, s az Velenczével békét nem kötött, egymás ellen ne fenekedjenek, hanem intézzék el ügyeiket békességben, s az egyezményt, melyet Feltrére és Bellunora nézve egymással kötöttek, tartsák meg.

A háború pedig még mindig tartott, minthogy Velencze a Lajos ezen levele keltét követő napon (1381 junius 27.) kiküldötte kapitányát, Loredano Lajost két gályával és azon utasítással Dalmátországba, hogy ott annyi kárt okozzon, amennyit okozhat.[601]

A nápolyi, alább elmondandó események befolyása alatt sikerűlt végre VI. Amadé savoyai grófnak és a firenzei köztársaságnak az ellenséges feleket békére hajlítani. Leghajlandóbb volt arra Lajos magyar király, kinek követei: Alsáni Bálint pécsi püspök, Horváti Pál zágrábi püspök, Pásztói Domokosfia János udvari vitéz a Rátót nemzetségből, továbbá Dalmátország részéről De-Georgiis (Gyorgyević?) és De-Raduchis (Radučić?) Jakab jogtudós már 1381 február 13-án kapták ki megbízó leveleiket, míg Velencze ápril 5-én, Aquiléja ápril 9-én, Padova ápril 18-án, Genova május 9-én állította azokat követei számára.


153. BÁLINT BÍBOROS PÉCSI PÜSPÖK SIRKÖVE.


Fényes congressus űlt össze ennek folytán Turinban, hogy a vágyva várt békét megadja az évek óta sanyargatott népeknek. Egyenkint kötötték meg azt a hadviselő felek. Első sorban a magyarok végeztek Velenczével, melynek követei ez alkalommal nem azt az utasítást kaphatták, hogy akadékoskodjanak. A magyar-velenczei békekötés főbb pontjai: Az 1358. évi zárai béke megerősíttetik és bővebben meghatároztatik; a dalmatáknak szabad 35,000 arany erejéig magyar árút Velencze területére bevinniök, ott akárkinek eladniok és húszszor annyit kivinniök – kivévén a sót, mely megszorításért a köztársaság a magyar királynak hétezer aranyat fizet évenkint szent István király napján, s ez összeget Zárán át Budára szállítja; szól pedig Velencze e kötelezettsége örök időre; a dalmaták vám, vagy más czimen semminemű fizetséggel se tartoznak Velenczének; ellenben a háború alatt elfoglalt helyeket (Velencze Cattarót), nem különben a hadi foglyokat, egymásnak kiadják. Zengben Velencze konzult és zászlót tarthat, a meddig ez a magyar királynak és a zengi grófnak tetszik.

A többi békepontok közől megemlítendők: Padova ura föloldatik a fizetség alól, melyre őt az 1373. évi béke kötelezte; viszont, némely, a lagunák közelében épített erősségeit lebontani tartozik; a határokat az ő és Velencze terűlete közt vegyes bizottság állapítja meg; Treviso és terűlete az osztrák herczegé marad.

Az aquilejai patriarchatus, mely ekkor üresedésben volt,[602] megtartja mindazon birtokait, melyeket a hadjárat előtt bírt.

Végre a genovaiak és velenczeiek megegyeztek abban, hogy Tenedos szigetét Velencze kiadja a savoyai grófnak, ki az ottani erősségeket két év alatt lebontani tartozik mikoron e sziget iránt újabb végzést hoznak. Hogy pedig minden háborgásnak eleje vétessék, a két köztársaság lemond a Don torkolatánál űzött kereskedéséről, eddigi foglalásaikat azonban föntartják.[603]

A foglyok kölcsönös kicserélésénél kitűnt, hogy a 7200 hadi fogoly közől, kiket a velenczeiek hatalmokba kerítettek, csak 3464-et adhattak vissza; a többi, mintegy négyezer szerencsétlen e nyomorúlt kufárok börtöneiben elveszett. Genova csaknem minden foglyát visszaállíthatta.

A velenczei köztársaság Turinban, 1381 augusztus 24-én kötött békét Magyarországgal szemben október 4-én ratifikálta, mely alkalommal a turini congressus magyar tagjai Velenczében megjelentek, hogy a doge esküjét átvegyék.[604]

Viszont Velencze két követét, Dandolo Lénárdot és Fantino Györgyöt küldötte Magyarországba, hogy jelen legyenek, midőn Lajos király megerősíti a békekötést. A király Diós-Győrt, november 26-án fogadta a velenczei követséget. Körűlötte voltak: a pécsi, váradi, zágrábi, csanádi püspökök, a bosnya és császmai prépostok, Czudar Péter orosz vajda, Bebek György a királyné tárnokmestere, Bebek Imre dalmát és horvát bán és más urak.

Nagy örömet okozott Lajos királynak, ki ez időben a hit örök vígasztalásait mindinkább kereste; hogy Velencze Remete szent Pál ereklyéit Alsáni Bálint és Horváti Pál püspökök által neki ajándékozta.


154. DIÓS-GYŐR.


Úgy tetszik, titkos feltétel gyanánt kötötte ki magának, hogy szent Pál első remetének, kinek tiszteletére Magyarországban a pálosok szerzete keletkezett, ereklyéit melyeket akkor Velenczében őriztek, neki átadják. Megígérte Lajos király, midőn egy alkalommal Mária-Nostrán a pálos atyáknál látogatóban vala, ha Isten a velenczei háborúban megsegíti, a sz. Pál testét megszerzi. Mire Lukács nevű, tiszteletre méltó öreg remete, biztosította őt Isten segítségéről; ennek jeléűl legott egy hárscsemetét beültetett, melyet minthogy azonnal megfogamzott, sokáig Lajos fájának neveztek, mígnem a törökök kivágták.[605]

Küküllei János és egyéb történetíróink tudnak a szent ereklye áthozatalának történetéről, meg is említik azt.[606] Mi azonban mellőzzük őket, és a karthaúziak legendatárából vagyis az Érdy-codexből, mely a Nemzeti Muzeumban őríztetik, adjuk a remete szűz szent Pál kihozása történetét:

«Annak utána, mikoron irnának ezer háromszáz nyolczvanegy esztendőben, mikoron Magyarországban uralkodnék az Nagy Lajos király, kinek hagyomásából es az veneccei uraknak engedelmekből pécsi Bálint pispek es zágrábi Pál pispek egy éjjel nagy csendességgel, hogy a köznép reájok ne rohanna érötte, miért nagy böcsölettel tartják vala, hozák szent Pálnak testét két apró szentöknek testivel Magyarországban, Budának fénes királyi városában, oly nagy tisztösséggel es készölettel, oly nagy processióval es ajojtatossággal, kihöz hasonlatos soha Magyarországban nem volt; es helyheték Buda várában szent János (udvari) kápolnájában éjjel es nappal vigyázván két remete fráterek. Kinek kihozásán mondhatatlan nagy ereme vala az felséges jámbor királynak, nagy eremek vala mind teljes országbeli szegénynek bódognak; nagyobban kedég az ő remete szerelmes fiainak. Es koronkéd nagy folyamás (sereglés, tódulás) vala Krisztus Jézus szent confessorának látogatására. Kevés idő azért elmulván, az felséges király, a magyari jó uraknak tanácsokból, nagyságos tisztelendő isztragomi (esztergami) Demeter érsek, romai cardinál es gubernator, ez országnak jeles cancelláriosa, úr pápának kedég ez országra es Lengyelországra választott legátusa, kinek mikoron felséges régi Lajos király mind az urakkal látta volna tekélletes jámborságát, kéré, hogy dicsőséges remete szent Pálnak szent testét emelné fel Budáról szent János kápolnájából es vinné bódogságos szent Lőrinc martirnak egyházában Buda felett, hogy ott az ő fiai mint atyjokat, bizony tagok ő fejöket es szerelmes mestereket es tanojtványi nyílván tisztölnék, dicsérnék es éjjel nappal szenetlen szolgálnának ő neki erekkül erekké. Az felül megmondott érsek azért es legát nagy sok pispeköket es egyházi népeket egybegyüjtve, es sok szegények bódogok hozzájok gyűlvén, vevé fel a szent testet, es vivé szent Lőrinc mártirnak egyházába Buda fölött, mindszent havának tizenegyed napján, az szent Bereczk confessornak másod napján; es legati hatalmával meg es confirmálá, hogy azon napon ő szent vitelének innepét illének; kit megtartnak mind ez mai napiglan az ő szent szerzetében jámbor ősfiak.»[607]

Mely szép elbeszéléshez csak annyit adunk, hogy Nagy Lajos király is részt vett ez ünnepélyes menetben.


155. DEMETER BÍBOROS PECSÉTJE.
Körirata: x S(igillum) DEMETRII. TT. S(an)CTORUM………. PRESBITERI. CARDINALIS

VIII. Lajos király ujabb tervei Nápoly ellen.



VELENCZE iránt az ellenszenv, Nápoly felé a rokonszenv vezette Lajos királyt. Szíve nem bírt egészen elszakadni Nápolytól. A vérrokonság, a ki nem elégített vágyak vonzódásával révedez szeme Nápolyon. Vissza-vissza kapkod utána, míg élte alkonyán oly görcsösen markol története küllőibe, hogy azok megroppannak és kizökkennek a szokott vágásokból. A közeledés a nápolyi és a magyar Anjouk közt a durazzoi herczegektől indúlt ki. Ők kérték meg a pápát, békéltesse ki velök Lajos magyar királyt. VI. Incze pápa az ismert fermoi püspököt, Bonjohannest küldötte e végett Magyarországba. Hogy Lajos király nemes szíve készséggel hajlott ez intésre, tanúsítja a levél, melyet Budáról, 1361 szeptember 10-én küldött rokonaihoz.

Nem épen sok magán levelet bírunk Lajos királytól, egyet sem, mely oly mély pillantást engedne vetnünk nemes szívébe, amiért e rövid iratát egész terjedelmében adjuk: «Fönséged, legkedvesebb testvér! Minthogy kedves testvéreinket, Róbert konstantinápolyi császárt és Tarantoi Fülöp fönséges herczeget színről-színre látni óhajtjuk és testvéri szeretetök által üdülni vágyunk, minden szeretettel kérjük fönségedet, hogy testvéreinket, vagy legalább egyet közűlök, hozzánk, mint saját otthonukba, bizalmasan és biztosan elküldjed, hogy velünk és a fönséges királyi asszonyokkal, szeretett anyánkkal és hölgyünkkel, a meddig neked vagy nekik tetszik, együtt örvendhessenek, hogy nekik, kik azt vélik, hogy testvérek és rokonok nélkűl vagyunk, megtessék, miszerint még vannak testvéreink és rokonaink e földön. – Mihelyest jöttökről értesülünk, magunk megyünk eléjök Záráig, hogy személyesen és kellő tisztelettel hozzuk őket hozzánk. Azon esetben pedig, ha egyéb ügyeink tartóztatnának attól, hogy őket személyesen fogadjuk és hajlékunkba vezessük, főpapjainkat és főurainkat küldjük fogadásukra és illő kíséretökűl.»[608]

Féltékenységgel nézte Johanna e közlekedést. Fölfogatta Lajos királyunk leveleit, melyekből kisüthetni vélte Lajos durazzoi herczeg, «ki folytonosan rossz indulatot mutatott iránta», ármánykodásait, és elküldé azokat a pápának azon kéréssel, hogy e levelekben érintett bullákat, melyeket Lajos király és anyja a ferencziek dalmát tartományi főnöke által sürgetett, ki ne adja.

Tarantoi Lajos, Johanna második férje, ekkor már nem élt. Meghalt 1362. évi május hó 26-án. Gyermekei: Franciska és Katalin, kiket Johannával nemzett, előtte haltak meg, Johanna pedig nem kis zavarban volt az iránt, kit válaszszon harmadik férjeűl. V. Orbán pápa a franczia király negyedik fiát, Fülöp touraini herczeget hozta javaslatba; a tarantoi herczeg, az özvegy királyné süve, azaz Máriának, Johanna nővérének férje is azonnal jelentkezett, hogy a kormány terheit vele megoszsza: de a nápolyi nép ép úgy idegenkedett a tarantói herczegtől, kitől nem sok jót várt, mint Johanna a francziától, kiről föltette, hogy befolyást akar majd gyakorolni a kormányügyekre, s ez ínye ellen volt. Oly férjet keresett tehát, ki szerencséjének tartsa, ha felesége őt valamivé teszi. Ilyenűl mutatkozott Aragoniai Jakab, a czímzetes mallorkai király, birtok és hatalom nélkűl való fejedelmi sarjadék, kivel szemben Johanna kikötötte, hogy az állam ügyeibe nem avatkozik, magát meg nem koronáztatja és a siciliai királyi czímet nem viselendi.

V. Orbán pápa el nem mulasztá Lajos királyt értesíteni e házasságról és szeretetébe ajánlani Mallorka finom modorú királyát: «qui suis elegandis moribus cunctis se reddit amabilem». (1363 május 25.)

Hanem Johanna e harmadik házassága sem volt boldogabb az előbbieknél. Jakab még is csak bele ártotta magát a kormányba, s minthogy e miatt kellemetlenségei keletkeztek uralmára féltékeny nejével, eltávozott Péter kasztiliai király udvarába s annak seregében részt vett az Aragonia ellen indított háborúban, remélvén, hogy ez úton atyja örökét, Mallorkát vissza szerezheti. E helyett azonban fogságba kerűlt, melyből feleségének kellett őt negyvenezer aranyon megváltania. Visszatért tehát Nápolyba, de itt megint nem volt maradása, mert folyton azon tépelődött, hogyan juthatna atyai örökéhez? Végre is a halál szabott határt sikertelen kísérleteinek.[609]

Ekközben mind bensőbbre fűződött Lajos király viszonya a nápolyi herczegekhez. A pápa maga kérte a magyar királyt, hogy az árva Durazzoi Károly herczegre, kit történelmünk Kis Károly néven ismer, tekintve nemcsak a rokonságot, mely közöttök fennáll, hanem a tiszteletnél fogva is, melylyel a szent-szék iránt viseltetik, kedvezését és szeretetét áraszsza.[610]

Lajos király készségesen teljesíté a pápa kívánságát; Károly herczeget udvarába hozatta, atyai szeretettel fölneveltette, aztán Dalmát- és Horvátország herczegévé nevezte ki, miért ugyancsak V. Orbán pápa, ki mindezeket a váczi püspöktől érté meg, köszönetet mondott. (1369 deczember 11.)[611]


156. MÁRIA, DURAZZOI HERCZEGNŐ, JOHANNA KIRÁLYNÉ TESTVÉRÉNEK SIRJA.

Az Anjouk magyar családfáján, Lajos királyon kívűl, fimagzat, élő, nem volt. Tudjuk, hogy az utolsó, István herczeg fia, János még 1360-ban elhúnyt. Fönmaradt azonban e János nővére Erzsébet, s Lajos király szerette volna erre ruházni mindazon jogokat, melyeket Nápolyra bírni hitt és melyeket többször hangsúlyozott. A pápa ugyanazt hozta ajánlatba, hogy Lajos király ezen unokahúgát, ki már többeknek el volt jegyezve, Fülöp burgundi herczegnek adja feleségűl, mert meg van – úgymond – arról győződve, hogy a magyar királyi család kedvelni és tisztelni fogja ez ifjú herczeget, sőt hasznosnak találta volna, hogy e két rokon nemzetségi ágat a sógorság köteléke ismét egybe fűzze. Lajos király azonban utóbb mégis Tarantoi Fülöp herczegnek adta feleségűl, ugyanazon Fülöpnek, ki előbb férje volt Máriának, Johanna királynő 1366. május 20-án elhalt húgának.[612]

Ezen egybekelést megelőzőleg Lajos király követeket[613] küldött a szent-székhez azon előterjesztéssel: noha a nápolyi királyság jog szerint őt illeti, nem akarja Johannát, míg él, háborgatni. Ellenben igen zokon venné, ha Johanna halálával ez ország másra jutna. Kéri tehát a pápát, hogy ezen jogának kedvezzen. A pápa válasza kitérő volt. E jogok említése nem lehetett az avignoni hagyományos politikának ínye szerint. – Még nagyobb ellenzésre talált az Johannánál, ki minden szerencsétlenséget, mely életét elkeseríté, a magyar királyi családnak tudta be. Johanna tehát, hogy a gyűlölt magyar király terveit meghiúsítsa, örökösökről kezdett gondoskodni. Gyermekei magának nem levén, húgának, Máriának leányaira, mint legközelebbi rokonaira vetette szemét. Ezek közől az idősbik Evreuxi Lajos navarrai herczegnek, a másik Della Scala Cangrande, Verona urának volt felesége. De ezeknek gyermekeik nem valának, nem is remélhettek már, tehát nem is ők voltak Johanna királynő választottjai, hanem a harmadik: Margit, kinek férjeűl kiszemelte Durazzoi Károlyt, a magyar királyi udvarban nevelt herczeget, kit egyúttal utódjának és trónja örökösének jelölt ki.

Hogy Johanna ez által nem Lajosnak, a magyar királynak, kereste kedvét, az kitűnik az előzményekből és következményekből egyaránt. Ő arra számított, hogy ezen rendelkezése által a herczeg érdekeit a magyar király érdekeivel hozza ellentétbe. Károly herczeg azonban lakodalma után visszatért Zárába, honnét Dalmát- és Horvátországot tovább kormányozta, és ügyessége által mind kedveltebbé tette magát uránál, a magyar királynál.[614]

A házasság Durazzoi Károly és Durazzoi Margit, Tarantoi Fülöp, konstantinápolyi czímzetes császár és a magyar Erzsébet közt csaknem egyidejűleg történt.[615] De míg Károly visszament ura hű szolgálatába, addig Fülöp Johannát, királynőjét, követeléseivel nyugtalanítá. Követelte, hogy vagy a salernói, vagy a bari herczegségeket, vagy a Garganótól az Otrantóig terjedő földet adja át neki. Lajos magyar király pedig támogatta e követeléseket, és oly pontozatokat terjesztett Johanna elé, melyek ezt félelemmel töltötték el. – Johanna a pápa védelme alá menekűlt. XI. Gergely pápa tehát megkérte Lajos királyt, ne bolygassa Sicilia királynőjét; ne kívánjon tőle oly terűleteket, melyeket Siciliától elszakítani nem szabad, minthogy ezt a szent-szék, melynek Sicilia hűbére, nem engedi. Kérte, intse Fülöpöt békére erélyesen, hogy tisztelje királynőjét és engedelmeskedjék neki. A veszély nagy lehetett, mivel a pápa szükségesnek látta Agapitus lissaboni püspököt küldeni Magyarországba, és őt a két Erzsébet királynénak s az ország főpapjainak ajánlani. De a baj elhárúlt Johannáról, mert Erzsébet meghalt,[616] és követte őt röviddel utóbb a sírba férje, Fülöp, kiben a tarantói herczegi ág kihalt.

IX. Magyar-franczia szövetség.



LAJOS király méltó haragját Johanna ellen sem a pápa békítési kísérletei, sem az idő nem bírták enyhíteni. Élénk tudatában igazának, öröködési jogát Nápolyra annál kevésbbé adta föl, minthogy Johanna egyenesen leszármazó örökösök nélkűl levén, ha Nápoly másokra száll, újabb csorbítást szenved jogaiban.

A még mindig fiörököst remélő, nem egészen ötven éves és tevékenysége után ítélve, teljes férfi erejében levő Lajos három leánya egyike számára óhajtotta Nápolyt, mit hogy elérjen, minden diplomacziai ügyességét megfeszítette.

Az eszme, az első lépés – úgy látszik – a szent-szék közvetítésével a franczia király udvarából indúlt ki. Lajos király ugyanis, mentegetődzik jegyzője, Patai Simon által, hogy miért késlekedett eleddig a franczia udvarhoz követséget küldeni, mely tárgyaljon az ő leányai és a Károly franczia király fiai közt kötendő házasság fölött. A pápa a mentséget kielégítőnek találta, kimentette őt a franczia udvarnál s egyúttal jelentette, hogy Perugiai de Podia lovag, diplomacziai ügynök, ki a franczia és magyar király gyermekei közt kötendő házasság ügyében hosszabb ideig tartózkodott a szent-széknél, immár a királyi udvarhoz indúl. (1374 január.)[617]

A megpendített eszme visszhangra talált Lajos királynál. Meghatalmazta tehát legbizalmasabb és legügyesebb diplomatáját, KANIZSAI ISTVÁN zágrábi püspököt, továbbá Czudar Péter szlavon bánt, s az imént nevezett de Podio lovagot, mint követeit, hogy eljegyzési szerződést kössenek a franczia király másodszülött fia s az ő valamelyik leánya: Katalin, Mária vagy Hedvig közt, nászhozományúl Siciliát és a hozzá tartozó részeket ajánlván föl. (1374 ápril 16.)[618]

A követség, melyhez Czudar Imre székes-fehérvári prépost csatlakozott, sikerrel járt. Az eljegyzési oklevél, mely Párisban a liparai kastélyban kelt, a király és királyné által eskűvel megerősíttetett, a következő pontokat tartalmazza: Lajos, a valoisi (későbben orleansi) herczeg, a franczia király másodszülött fia, eljegyzi magának házastársúl Katalint, a magyar király elsőszülött leányát azon esetre, ha megnyerhető a pápa nyilatkozata, mely Lajos magyar király jogát a siciliai királyságra s a hozzá tartozó terűletekre, úgymint a Provencera, Forcalquierre és Piemontra, mint érvényest, elismeri. Ha pedig a pápai nyilatkozat ez irányban késnék, akkor a magyar király tetszése szerint leányai bármelyikét adja nőűl a franczia herczegnek. Hozományúl leánya részéről fölajánlja a magyar király Siciliát a nevezett tartozékokkal. Egyúttal szövetséget köt a két király, hogy együttesen visszaszerzik és megvédik a mondott nászhozományt és mindent elkövetnek, hogy erre a szent-szék megegyezését elnyerjék. (1374 augusztus 10.)[619]

A magyar király követei útjokat menet és jövet Avignonon át vették, mint erről XI. Gergely pápa Johanna királynőt értesíté. Az eljegyzés tényét a pápának előadták ugyan, de a szerződés egyéb pontjait elhallgatták. Hanem e mellett az elhallgatott szerződésből kifolyó feladatokhoz képest, urok, Lajos király igazait Siciliára erősen hangoztatták. Lajos királyt, úgymondák, jogsértéssel fosztották meg Siciliától. Ugyanis, néhai Károly Róbert, Lajos atyja, elsődszülött fia volt Károly Martelnak, II. Károly siciliai király elsődszülött fiának. Tehát egyenes leszármazás útján Károly Róbertet s utána Lajos királyt illette volna Sicilia trónja, melyet most Johanna bitorol, ki örökösök nélkűl fog meghalni. Nehogy tehát az esetre újabb sérelem érje a magyar királyt, kérik a szent atyát, jelentse ki, hogy Johanna után a magyar királyt illeti az ország.

A pápa, VIII. Bonifácius ismert rendelkezésére, mely a siciliai királyi család örökösödési rendét II. Károly király hozzájárúltával meghatározta, hivatkozott. Ez idő szerint – úgymond – más értelemben nem dönthet, minthogy törvényt nem láthat az ellenfél meghallgatása nélkűl, a minthogy Lajos király – így ösmeri a pápa az ő igazságos voltát – hasonló körűlmények közt nem mívelkednék különben. Bízza, ha úgy tetszik, a magyar király ez ügyet a szent-székre: gyors igazságszolgáltatást ígér. Vagy ha inkább volna kedve szerint, hogy egyezséget kísértsen meg, ekkor is fölajánlja jó szolgálatait.

A magyar követek e válaszszal nem érték be, hanem hogy a szent-széket s általa Johannát engedékenynyé tegyék, más oldalról intéztek támadást. Jól van, mondák; föltéve, de meg nem engedve, hogy VIII. Bonifácius jogát gyakorolta, midőn Siciliáról, mint hűbéréről a magyar királyi család rovására intézkedett; de a salernói herczegség, a szent Angyal hegye, a Provence, Forcalquier s a piemonti grófság nem foglaltatik VIII. Bonifácius rendelkezésében. Ezekről, nevezet szerint a három utóbbi tartományról nem is rendelkezhettek a pápák, minthogy nem a szent-szék fönhatóságához tartozó hűbérek. Kérik tehát ő szentségét, hogy megidéztetvén a másik fél is, igazságot tegyen közöttök.

A pápa ráállott, hogy törvényt lát, és vagy ítéletet mond, vagy egyezséget ajánl a vitás kérdésben, föltéve, hogy mindkét fél megbízik benne. De a magyar követség ezzel nem volt megelégedve, mert ő nem békebírót keresett a szent-székben, hanem igazságot követelt ura, a magyar király részére. Mire válaszúl a pápai konzisztoriumban a következőt nyerte: Minthogy ő szentsége ezen ügy állását nem ismeri, meg kell hallgatnia, mielőtt ítéletet mond, az összes érdekletteket. Ha ez megtörtént, megtesz a tiszta igazság szerint mindent, a jó egyetértés föntartására. (1374 szeptember.)

Ezek után Kanizsai István püspök és követtársai Rómán, Velenczén és Zengen át visszaindúltak hazájokba. XI. Gergely pápa pedig fölhívta Johanna királynőt, hogy kellően megfontolván a kérdést, küldjön mentűl előbb ahhoz értő jogtudókat a szent-székhez, kik ügyét megvédjék, hogy ő, a pápa, idején válaszolhasson a magyar királynak, mert különben ellenségeskedés, vagy botrány támad a dologból; a pápa pedig azt szeretné, ha barátságosan, az igazság és rokoni szeretet értelmében intézhetné el ezt az ügyet.

A hazaérkezett magyar követeket nyomon követte a franczia király fényes küldöttsége (1374 november),[620] mely Budára érkezvén, míg egyrészt a szóban forgó eljegyzési levél megerősítésére Lajos esküjét vevé, másrészt pótló szerződést kötött a magyar királylyal, melyben megállapították, hogy azon esetre, ha Katalin herczegnő leendő férje előtt halna meg, Sicilia visszaszáll a magyar királyra és örököseire; ellenben, ha Katalin után gyermekek maradnak, ezek öröklik anyjok hozományát, Siciliát és tartozékait. Ezen pótló szerződést Lajos király 1374. évi deczember 24-én erősítette meg, V. Károly franczia király ellenben csak 1375 deczember 17-én; egy teljes év mulva, kelletlenűl járúlt hozzá.[621]

Időközben nápolyi Johanna királynő, megfogadva a pápa szavát, jogvédőit Avignonba elküldé, hogy őt megoltalmazzák. A franczia király is odaküldötte öcscsét, Anjou herczeget, nagy követség élén, azon föladattal, hogy a pápát a franczia-magyar szövetség czéljainak megnyerje: Johanna védői azzal hozakodtak elő, hogy Lajos magyar király lemondott volt háromszázezer forintért minden jogáról Siciliára s a hozzávaló tartományokra. Másolatban mutattak is valamelyes okiratot, melyet Lajos király megbizottai annak idején kiállítottak. Fölhozták továbbá, hogy Johanna átszállította már az öröködés jogát unokahúga férjére, Károly durazzoi herczegre; tehát más rendelkezést nem tehet.

Ez utóbbi ellenvetést nem tekintette sem a pápa, sem a franczia király súlyosnak, minthogy meg voltak arról győződve, hogy Durazzoi Károly nem fog Lajos király követelései útjában állani. Annál inkább sürgették tehát, hogy Lajos király Johanna első helyen említett ellenvetéseit megczáfolja. Tette volt ezt már Piacenzai Jakab jogtudó, a magyar király embere Avignonban, hosszadalmas emlékiratban kimutatván, hogy a szóbanforgó okirat eredetije azért se létezhet, mivel ha létezne, Lajos király, «a világ legigazabb fejedelme», az ellenkezőt nem állítaná. Hisz kitenné magát a szégyenítő eshetőségnek, hogy saját, ünnepélyes okiratával meghazudtolnák?[622] Ezen okoskodást azonban elégségesnek nem találták. – Lajos király tehát egybe hívatta országa főpapjait és főurait, név szerint azokat, kik Siciliában oldala mellett valának, és kik közől még számosan éltek. Ezek egyhangúlag azt állították, hogy a lemondásnak hírét se hallották. Lajos király is úgy emlékezett, hogy soha se mondott le Siciliára bírt jogairól; nem is mondhatott le egy magában, mivel akkor még élt öcscse, István herczeg, kinek gyermekei is valának, és kiknek jogai szintén épségben állának. Ama háromszázezer forintot váltságdíjul ajánlották föl neki a fogoly herczegekért, s ezen összeget is elengedte néhai Kelemen pápa kérelmére, mert gyöngédtelennek találta, hogy vérei szabadon bocsátásaért pénzt fogadjon el. Ellenben joga föntartásának jeléűl pecsétjében és jeles alakú kiadványaiban a salernói herczeg és a szent-angyalhegyi javadalom ura czímével szakadatlanúl élt, valamint hogy minden pápa előtt, kik egymásra következve kormányozták Isten szent egyházát, esedezett követei által, hogy Siciliát, melytől atyját álnokúl elütötték, neki visszaadják.

Megállapítván még kevésbbé érdekes más pontokat; végre abban egyeztek meg a szövetségesek, hogy együttesen követséget küldenek Johanna királynőhöz. Bírjuk a franczia követségnek, melynek vezére a toursi érsek vala, utasításait, ezekből a következőket közöljük:

A követség mindenek előtt a pápának mondjon köszönetet a közbenjárásért, melylyel az eljegyzést Valois herczeg s a magyar királyleány közt létre hozta, továbbá az Anjou herczegnek és embereinek adott utasításokért, melyek szerint eljárva, mindenek jól sikerűltek. Kérje meg ő szentségét, adná ki másolatban mindazon egyezményeket, melyeket Lajos magyar király és a nápolyi királyi pár kötöttek, hogy ezekből a teendők iránt okulván, a magyar király jogát bebizonyíthassa. Esedezzék végre, hogy a követség, melyet a szent atya Johannához ez ügyben küldeni fog, oly férfiakból álljon, kik a franczia királynak kedveznek, és utasítsa őket; hogy a magyar-franczia követség után, ne előtte járjanak.

Ha pedig Nápolyba érkezének, – folytatja a követi utasitás, – adják elő a királynénak az eljegyzés történetét; kérjék meg alázatosan, egyeznék abba, hogy a pápa a magyar királyt, illetve Valois herczeget és jegyesét ismerje el és nyilvánítsa Nápoly s a hozzá tartozó részek örökösének; biztosítsák Johannát, hogy ez esetben, míg Isten élteti, semminemű háborítása nem lesz, de sőt mindennemű támogatásban és védelemben részesülend a szövetségesek részéről; igérjenek, ha kívántatnék, kárpótlást a királynő unokái számára, évi járadékot vagy javakat, és kössenek ez iránt, ha lehet, a szent-szék közbejöttével szerződéseket.

Ellenben, ha a követek látnák, hogy jó szóval nem sokra mennek, figyelmeztessék Johannát a kellemetlenségekre, melyek keletkezhetnének, ha a föntebbiekben meg nem nyugodnék. Fájdalmasan esnék ugyan a franczia királynak, ha nápolyi nővére a háztól, melyből eredt és melytől eddig szeretetben és kedvezésben részesűlt, kellemetlenséget tapasztalna; de ez el nem maradhatna, mert két oly király, mint a franczia és a magyar, nem tűrheti, hogy gyermekeik öröküktől megfosztassanak. Jusson eszébe Nápoly királynőjének, mekkora szorongatást szenvedett, midőn e királyok egyike volt csak ellensége, és mérlegelje ezek után, mi vár reá, ha majd mindketten megtámadják? Ez pedig be fog következni. E következményeket fessék ki mentűl komorabb színekkel, s aztán lépjenek elő a pápai követek, és puhítsák meg őt kellően.

E strategema, tagadni nem lehet, ügyesen ki volt dolgozva. Hanem hátra van még a lóláb, az utolsó pont, melyben a franczia király a Lajossal kötött szerződések ellenében azt rendelte: Követei igyekezzenek fiának Nápolyt minden körűlmények közt biztosítani, – azon esetre is, ha Katalin férje előtt halna meg, még ha a magyar követek ellentmondanának is, még ha elutaznának is: semmivel se törődve, igyekezzenek Johanna királynőt a franczia érdekeknek megnyerni.[623]

X. Az egyházi nagy szakadás.



MIT FELELT Johanna ezekre, – miután a franczia-magyar szövetség Katalin király kisasszony halálával rövid idő mulva tárgytalanná vált, – kevés érdekkel bír. Felelet volt egyébiránt Johanna részéről az is, hogy a negyvenhat éves, harmadszor megözvegyűlt, királynő negyedszer is férjet vett. Udvaronczai még mindig gyermekekkel kecsegtették a szép és erőteljes némbert. És ha a jövendőlgetés beteljesednék? Ez határt vetne a sok zaklatásnak, melyekkel az örökösödés végett ez utóbbi időben annyit keserítették.

Férjeűl Braunschweigi Ottó lovagot jelölte ki.

Az olasz közvélemény elképedt Johanna választása hírére. A firenzei köztársaság Colucciónak, a humanismus egyik úttörőjének klasszikus tollával értesíté Lajos királyt e hangulatról. Szörnyű házasság ez, – úgymond – melyet a legtöbb keresztény királyi családdal rokonságot tartó királyasszony kötött oly emberrel, kit Italia középrendű hölgyei kikosaraztak volna. Mert a kit Johanna maga mellé a trónra emelt, nem egyéb egyszerű katonánál, ki gyermekségétől fogva mint zsoldos szolgált Itáliában. Mennyire meg van gyalázva a rokonság, midőn német vérrel elegyedik az Anjou Károly sarja, Károlyé, ki leverte a Manfrédokat, Conradinokat, kiűzte Olaszországból a németeket. (1376 ápril 2.)[624]

Sokkal fontosabb esemény tolakodott azonban csakhamar előtérbe, mely még az egész keresztény világot megrázkódtatá, első sorban Johanna királynő sorsára volt sújtó hatással. Értjük az egyházi nagy szakadást.


157. VI. ORBÁN PÁPA ARCZKÉPE.


Ismeretes, hogy XI. Gergely pápa halálával (1378 márczius 27.) a bíboros atyák elsőben VI. Orbánt, aztán nagy részök elszakadván tőle, VII. Kelement választották meg pápának, kit főleg Johanna királynő méltatott pártolására, és menedéket adott neki országában, Fondiban, aztán Nápolyban, míg VI. Orbán elhagyatottságában nagy szorongatásnak volt kitéve.

Ezen elhagyott és szorongatott helyzetében VI. Orbán pápa legelőbb IV. Károly császárhoz és Lajos magyar királyhoz fordúlt, «siralmasan panaszkodván» az erőszakoskodásokról, igaztalanságokról és károkról, melyeket Kelemen, franczia bíborosai és czimboráik rajta elkövetnek.


158. VENCZEL KIRÁLY PECSÉTJE.
Körirata: WENZESL(aus) DEI. GRACIA. ROMANORVM. REX. SEMPER. AVGVSTVS. ET. BOEMIE. R[[625]].

A császár és a magyar király már előbb tanakodtak a fölött, mint vegyék elejét e szakadásnak. Követeket küldöttek Kelemenhez és bíborosaihoz Fondiba, «illendően kérvén őket», hogy a megkezdett szétvonással hagyjanak föl, és térjenek vissza VI. Orbán pápához, kit az imént ők választottak a keresztény fejedelmek és népek legfőbb papjává. Mert ha a szakadás még nagyobbá lenne, ebből nagy kár háramlanék az egész kereszténységre.

Hanem Kelemen és környezete siketségre vette a császár és a magyar király kérését; követeiket gyalázattal illették, sőt némely, a követséggel járt «tisztességes» papot, mintha «rablók volnának», megkínozták és tömlöczre vetették.

Megdöbbenve értették ezeket a császár és a magyar király, és elhatározták, hogy VI. Orbán pártját megvédelmezik. Az ő fáradozásaiknak volt eredménye, hogy csaknem egész Németország fejedelmei VI. Orbán hűségében megállottak, és dús ajándékokkal örvendeztették meg a szent atyát. Fölülmúlta valamennyiöket Erzsébet asszony, Nagy Lajos hites társa, ki igen drága, huszonkétezer forintnál többre böcsűlt egyházi ruhákat és oly fényes tiarát küldött a pápának, hogy azt még utódai is sokáig viselték. «Mondhatni, ha a császár és Lajos magyar király az időben oly melegen nem fogták volna VI. Orbán pártját, sokkal veszedelmesebben állott volna ügye.» Így azonban Toskána, Lombardia, Német-, Cseh-, Magyar-, Lengyel-, Angol-, Dán-, Svéd-, Norvég-, Poroszország és Frisia az igazi pápa engedelmességében megmaradtak.[626]

Johanna ellenben, férje rosszaló véleménye daczára, kitartott az ellenpápa mellett. Hasztalan intette őt Venczel cseh király (Károly császár időközben elhalálozván), egyetértve Nagy Lajos királyunkkal; hasztalan intézett hozzá Sienai szent Katalin hasontartalmú leveleket: Johanna mindez intések daczára tisztelettel halmozta el tovább is az ellenpápát, s nyílt parancsban népének is meghagyta, hogy VII. Kelement ismerje el az egyház fejéűl.

Kelemen ellenpápa is azt hitte, megbosszúlja magát Lajos magyar és lengyel királyon, sőt reménykedett, hogy Német-, Magyar- és Lengyelország egyesűlését VI. Orbánban is szétrobbantja, ha sikerűlne a lengyel trónra valamely hívét ültetnie. Tudta, hogy Kassán tekintélyes párt nyilatkozott az Anjouk nőágának öröködése ellen; az eredmény, melyet később Fejér Vladislav kivívott, szintén arra mutatott, hogy a Piast névnek még nem múlt el varázsa: elhatározta tehát, hogy ama Vladislavot, ki csak imént tért vissza hőbörtös kalandjaiból a dijoni zárda csöndes falai közé, eszközűl fogja használni terve kivitelére. Levelezett vele, és levelei egyikében kijelentette, miszerint tekintettel arra, hogy Lengyelországban régi helyes és föntartott szokás szerint asszony nem örökölheti a trónt; tekintettel arra, miszerint Vladislav harmad fokon rokona néhai Kázmér királynak s így legközelebbi öröködési jogai vannak: fölmenti őt a szerzetesi fogadalmak alól és megengedi, hogy világi javait ismét bírhassa, igaztalanúl elvett herczegségét ismét elfoglalhassa. – Azonban Kelemen fáradozásai kudarczot vallottak, minthogy a szegény barát-herczeg hívekre nem találván, visszatért Dijonba, hol utóbb (1398 márczius 1.) meg is halt.[627]

VI. Orbán pápa pedig válaszúl huszonkilencz új bíborost nevezett ki, köztük Demeter esztergami érseket, aztán Alsáni Bálint pécsi püspököt is,[628] és nem egy nápolyit a legtekintélyesebb családokból, kiknek a befolyásosabb egyházi javakat adta Johanna királynő országában; míg hívét, a nápolyi érseket, kitette székéből; kéz alatt pedig fölszólította Durazzoi Károly herczeget, foglalja el a nápolyi trónt.

Durazzoi Károly herczeg ugyan nem szívesen látta Johanna negyedik házasságát, de némi megnyugvást talált abban, hogy a nápolyiak, kik semmitől sem irtóztak annyira, mint a német uralomtól, osztoztak érzelmeiben. Eleinte tehát egykedvűen vette a pápa fölhívását. Befolyhatott e magatartására a hála is, melylyel Johanna iránt feleségestűl tartozott, nemkülönben Lajos király föntartott jogainak tisztelete. Kevés hajlandóságot mutatott ennélfogva a velenczések ellen küzdő magyar tábort, ennek győzelmei közepett elhagyni. Hanem miután újabb és sürgető fölhívások érkeztek hozzá Rómából, nem küzdhette le vágyát, és csak azt kötötte ki, hogy a pápa Lajos király megegyezését és hathatós segítségét nyerje meg.

VI. Orbán, ki Johannát[629] közvetlen tapasztalásból ismerte, mert előbb barii püspök levén, alattvalója volt, belátta, hogy Olaszországot a hitszakadástól csak azon esetben óvhatja meg, ha ennek fő pártolóját ártalmatlanná teszi: kemény bullát intézett Johanna ellen (1380 ápril 21.), melylyel őt trónjától megfosztottnak nyilvánította és alattvalóit hűségi esküjök alól fölmentette. Ez ítélet végrehajtásával pedig Lajos magyar királyt bízta meg, kihez követét küldötte azon kérelemmel, segítse Durazzoi Károlyt tehetsége szerint Nápoly elfoglalásában.

Lajos király, ki ekkor már nagyon érezhette fáradalmak által elnyűtt korát, és annyiszor tapasztalta a szentszék ellenkezését, arra nézve, hogy a siciliai korona bármely más koronával egyesíttessék, megnyugodott a pápa kívánságában. – Miután megesketé[630] Durazzoi Károlyt, hogy leányait Magyar- és Lengyelország békés birodalmában háborgatni nem fogja, – reá ruházta, mint kívűle az olasz-magyar Anjou-ház egyetlen fisarjára mindazon jogokat, melyeket Siciliára bírt. Megengedte neki, hogy a velenczei terűleten álló magyar csapatokból hadi népet gyűjtsön, melynek vezéreűl Horváti János macsói bánt nevezte ki. – Pénzt, az állam kincstára teljesen ki lévén merítve, nem adhatott ugyan, de adott hitellevelet, melylyel fölhatalmazta a macsói bánt, hogy a magyar király nevére százezer aranyforintot vehessen kölcsön. (1380 június 2.)[631]

XI. Johanna végzete.



ALKATA és élénksége, fiatalabbnak láttatta Durazzoi Károlyt, ki ekkor a harminczadik évet meghaladta, e kicsi, de finom férfiút mint a milyen valóban volt s ki nagy kedvességben részesűlt. Egyszerű, nyílt föllépte, jóakaró tekintete, fínom míveltsége, melyet a föléledő humanizmusból merített, módjához képest tanúsított bőkezűsége és nagylelkűsége, erélye, melyet az Anjoukkal közös nagy becsvágya aczélozott, meghódította számára a magyar urakat, kikkel a magyar táborban megoszta örömet, fáradalmat. De e mellett hideg, számító esze, ravaszsága és önzése annyira uralkodott rajta, hogy az eszközökben nem válogatott, és nem rettent vissza a legvégsőtől sem, ha tervei sikerűlte ettől függött.[632]

Mintegy kilenczezren szegődtek zászlói alá, magyarok; a tizedik ezret többnyire olasz zsoldosok tették ki. Hová, mi végett indúlnak? azt a főbbeken kívűl kevesen tudták. Lajos király csak annyit adott értésökre, hogy némely ügyei elintézése végett küldi őket Olaszországba.[633] Királyi küldetés, az előbbi olasz hadjáratok híre, kalandvágy: elégséges volt arra, hogy a legelőkelőbb daliák vállalkozzanak.


159. SZÉCSÉNYI FRANK PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) COMITIS: FRANK: D(e): ZECHEN: IVDICIS: CVRIE: REGIS.


A sereg kapitánya Horváti János macsói bán volt, míg a diplomacziát Vilmos győri püspök képviselte; a senescálok, mondjuk főhadnagyok, Bebek László és Lancz, a hadnagyok (caporales, a capite, capo): Horváti László a kapitány testvére, Szécsényi Konya fia Ferencz (Frank) előbb sopronyi vármegye-ispán és kőszegi várnagy, utóbb országbíró, Gersei Pető fia János, egy Hédervári, Csuzi Miklós, Szemenyei Kún Miklós az Oslok közől, Poháros Pál, Kompolti István, utóbb országbíró, az Aba nemzetségből, Megyesi és Móriczhidai Simon bán fia, a Pok nemzetség tagja és mások valának.[634] Tolmácsúl Héregi János jogtudós, Kapronczai György fia András udvari belső ember és nápolyi Dentiz Ferencz szolgáltak. Kísérte Durazzoi Károlyt Agapitus bíboros is, ki mint VI. Orbán pápa követe a múlt télen érkezett a magyar táborba; nem különben a magyar királynál járt firenzei követség.


160. KOMPOLTI ISTVÁN PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) COMITIS x STEPHANI x KO(m)POLTI x IVDICIS x CVRIE x REGIE x


Durazzoi Károly 1380 július elején indúlt meg Treviso vidékéről, hol a magyar sereg táborozott és Vicenzának vette útját. Della Scalaék fáklyafénynyel, nagy ünnepséggel fogadták. Feltűnt itt is a lovagok és főbb nemesek nagy száma; kik a herczeget követték. Százötven társzekér járt nyomukban. Másnap folytatták útjokat a pusterlai hídon át Monte Belloba, aztán Veronánál átkelvén az Adigén, tovább haladtak.[635]

A haladás lassan történt. Az élelmezés vagy a barátságos fejedelmek szívességéből, vagy zsákmányból telt. – Szeptember elején elfoglalta Károly Gubbiot. Innét meghítták őt az Arezzo városbeliek, átadták neki magokat és városukat, oltalmat esdvén ellenséges pártfeleik ellen. Károly a győri püspököt nevezte ki helytartójának, ki hogy uralmát Arezzoban biztosítsa, a guelfeket és ghibellineket – úgy a hogy – egymással kibékítette.[636]

A firenzei száműzöttek (ghibellinek) látván az eredményt, kezdének Károly köré seregleni, nagy boszúságára a firenzei tanácsnak, mely panaszt panaszra küldött Lajos királyhoz, nyakra-főre fegyverkezett és izgatottan segítséget keresett a szomszéd államoknál. Károly herczeg ez ijedtséget hasznára fordítandó, elküldé Firenzébe a győri püspököt, fölhíván a várost, hogy tekintettel arra, mennyi hálával tartozik a magyar királynak, segítse őt, mint követei ígérték, pénzzel és hadi szerekkel Johanna ellen. De Firenze erre nem volt hajlandó. Megismerte ugyan, hogy Lajos király nagy hálára kötelezte le, midőn a császárnál s egyéb hatalmaknál oltalmazta a köztársaságot s egyes polgárait kegyességgel védelmezte; sőt hálával tartozik Firenze az egész Anjou-háznak. Szívesen le is rója háláját bármikor, bárki ellen; de nem teheti ezen családi versengésben, midőn vér vér ellen harczol.

Károly herczeg haragra lobbant e válaszért, mire a firenzeiek siettek neki azt a pénzt fölajánlani, melylyel a pápának tartozának, és mivel ezt a pénzt el nem fogadta, kölcsönképen tizenötezer forintot bocsátottak rendelkezésére. Ő azonban százezer forintot remélt, az egész összeget, melynek fölvételére Lajos király a macsói bánt meghatalmazta. De aztán lejebb hangolta követelését és hatvanezret kívánt, miről Firenze első szóra hallani sem akart. Midőn azonban «barbár magyar hadait» mind közelebb hozta a városhoz, az ezektől és saját száműzötteitől való félelem csakhamar megkönnyebbítette a győri püspök fáradozásait, melyek szeptember végén ezen egyességre vezettek: Károly herczeg védelmébe fogadja Firenzét és szövetségeseit; ellenségeit, a száműzötteket, nem segíti; viszont Firenze a magyar hadak kapitányának negyvenezer forintot ad kölcsön, ötezer forinttal pedig a herczegnek kedveskedik.[637]

Durazzoi Károly a nyert pénzen nemcsak olasz és német zsoldosait tarthatta meg szolgálatában; hanem még a firenzei hadi nép közől is felfogadta azokat, kik szegődségök idejét épen leszolgálták.

Míg aztán ő maga Rómába indúlt, hogy a szent-székkel az ügyek tovább viteléről értekezzék, magyarjait Genova segítségére küldötte, hogy a meddig ő a pápával tárgyal, addig a genovaiak Visconti Bernabossal végezzenek. (1380 október 9.)[638]

Rómába Durazzoi Károly 1380 november 11-én érkezett. VI. Orbán pápa ünnepélyesen fogadta, kinevezte az egyház zászlótartójának és megtette Róma szenátorának, mely méltóságot ősei, Anjou I. Károly és Róbert királyok szintén viseltek. Az egész telet és tavaszt Rómában töltötte az új szenátor. Ügye még nem érett meg egészen.

Első sorban pénz kellett. A pápa beolvasztotta kincseit és a papságot megadóztatta.[639] De míg e rendszabályok eredményre vezettek, az idő eltelt.

Johanna ezalatt Anjou Lajos herczeget, V. Károly franczia király öcscsét, VII. Kelemen engedelmével fiává fogadta, halála esetére utódjának nevezte és Calabria herczege czímével ruházta föl. Meghítta, jőjjön mielőbb Nápolyba, hogy a koronát fejére tétethesse.[640] De ép akkor (1380 szeptember 16.) meghalt a franczia király, mi az új trónörököst meggátolta, hogy fogadott anyja segítségére siessen. – Johanna Firenzétől is kért segélyt, méltán panaszkodván Durazzo hálátlanságára. Firenze csak sajnálkozott; fölajánlotta közbenjárását és arra intette a királynőt, hogy békére legyen hajlandó, hisz Károly vér a véréből, a királyi család egyetlen fisarja. Jobb a biztos béke a bizonytalan győzelemnél.[641]

Közben Durazzoi Károly megegyezett a szent-székkel a föltételekben, melyek alatt VI. Orbán pápa őt pünkösd első napján személyesen királylyá kente és megkoronázta. Julius 8-án új ünnepélynek volt színhelye szent Péter temploma. A pápa magasztaló beszédben emlékezett meg Lajos magyar királyról; azután feltűzte a vörös keresztet Károlyra és mindazokra, kik őt Nápolyba valának követendők. Károly még az nap el is indúlt.[642]

Johanna királynő hírt vevén Károly koronázásáról, férje után küldött, ki a várakat őrséggel látta el; segítséget kért Francziaországtól, gályákat Provenceból, és hadi adót vetett ki, mi által a népet, mely Anjou Lajos felől amúgy sem akart hallani; még inkább elkeserítette.

Braunschweigi Ottó a királynő serege élén eleinte San-Germanonál várta III. Károlyt, mint a Durazzoit koronázása után hítták. De mivel serege naponkint fogyott, az urak, nevezetesen azok, kiknek birtokát az ellenség már megszállotta; elpártoltak, félvén az árulástól, folytonos csatározás közben visszavonúlt. Károly nyomon követte és Nápoly alá julius 16-án, csaknem egy időben érkezének.


161. JOHANNA KIRÁLYNÉ SIREMLÉKE.

A nápolyi nemesség és nép nagyrészint Károly pártjára hajolván, azonnal zavarogni kezdett, és nem engedte, hogy Johanna zászlait a város falaira tűzzék. Károly erről értesűlvén, még az nap esti 9 órakor bevonúlt a tárt kapukon, másnap pedig Castel-Nuovot fogta ostrom alá, míg Ottó előle Marsigliano felé vonúlt vissza.

Castel-Nuovóba Johanna zárkózott számos asszonynyal és gavallérral, kik az eleséget segítették emészteni. Hasztalan kísérlé meg Ottó mezei csatára késztetni Károlyt, mert ez sem az elfoglalt város birtoklását koczkára tenni, sem Castel-Nuovo ostromát abba hagyni nem akarta. A segély Provenceból is késett; az élet pedig a váradban kifogyott, a miért Johanna fegyverszünetet kért ostromlójától. Károlyt lovagiassága el nem hagyta. Mentegette eljárását; friss eledelt küldött nagynénjének; négy-öt napi fegyverszünetet engedett neki azon föltétel alatt, hogy ha férje ez idő alatt az ostromzárt meg nem töri, megadja magát.

Augusztus 25-én, mint a fegyverszünet végső napján, végre megérkezett Ottó Aversából, a hová visszahúzódott vala. Károly csatarendben várta. Az ütközet kimenetele kétes volt. Ottó vitézűl haladt előre csaknem Károly zászlójáig; de ekkor túlnyomó erővel körűl fogták és foglyúl ejték.[643] E leverő hírre csapatai meghátráltak; a sűrű eső meggátolta a rendetlenűl futók üldözését. Johanna hadai megbomlottak, ő pedig megadta magát és tisztes fogságba kerűlt.

Szeptember elsején tíz gálya érkezett provenceiakkal Nápoly alá. Károly futott a fogoly királynőhöz, kérte őt, fogadja fiának és hagyja meg a gályáknak, hogy ellenségeskedéstől tartózkodjanak. Johanna ígéretet tett ez iránt s azon ürügy alatt hívatta magához a tengerésztiszteket, hogy hódolatra intse őket. Károly engedelmével eljövének a tisztek; a királynő tanuk nélkűl beszélhetett velök. Szemökre lobbantotta késedelmüket, és arra intette, ha még egy csepp hűség van bennök, tartsanak Anjou Lajoshoz és minden erejökkel harczoljanak elnyomói ellen.

Ez álnokság hallatára Károly király Muro várába záratta el a királynőt, s végre, midőn értésére esett, hogy franczia vetélytársa, kit VII. Kelemen szintén Sicilia királyának koronázott, ellene fölkerekedék és pártja Siciliában vérszemet kap, négy magyar zsoldos által megfojtatta. (1382 május 22.)[644]

A szomorú végzet, mely Johannát elérte, elnézővé tette bírálóit. Hogy ő maga buja, udvara feslett volt, azt tagadni nem lehetett; hogy uralomra vágyó természete a kormányon maga mellett senkit sem tűrt, azt harminczkilencz évi uralkodása eléggé tanusította; hogy első férje, András herczeg halálában része volt, azt a kortársak egyhangúan vallják. De idősb korában mint ájtatos, eszes asszonyt, ki templomokat építtetett, az igazság kiszolgáltatására ügyelt, a tudósokat pártolta, a szegényeket segítette: dicsérték. Szépítette Nápolyt, a kereskedelmet elősegítette. Tékozló maradt azonban mindvégig, s a nép ezért is szerette. Dicsérték határozottságát is, természetes ékesszólását és bájait.

XII. Nagy Lajos halála, dicsérete.



JOHANNA királynő halálát nem sokáig élte túl Nagy Lajos király. Koros ember nem volt ugyan még; mindössze ötvenhét és fél esztendőt élt. De ha elgondoljuk, szinte nyugalom nélkűl, mennyit fáradott teljes életében: vett részt számos hadjáratban; háromszor, Canosánál, Aversánál és Belcnél megsebesűlt; átszenvedte a nagy járványt: megfejthetjük, mi őrlötte meg, mi emésztette föl aránylag oly gyorsan életerejét. Bizonyos alkalommal (1353 nov. 26.) Zólyomban vadászott, midőn váratlanúl egy sebes medve kerűlt eléje, melyet a király vadászó dárdájával, erejét túlbecsűlve, merészen megtámadott, hogy elejtse, a mint nem egyet ejtett el már életében. De ez egyszer szerencsétlenűl járt, mert a medve a királyt feldöntötte, mindkét lába szárán huszonhárom marással megsebesítette és bizonyosan megölte volna, ha Besenyő János al-lovászmester jókor meg nem jelenik s a fenevadat kardjával ki nem végzi.[645]

Lajos király a vadászatot ifjúságától fogva kedvteléssel űzte;[646] élete vége felé azonban fölhagyott e daliás időtöltéssel, és pedig – úgy látszik – nemcsak testi ereje hanyatlása miatt, hanem mert lelke is a szellemi élet nyugalmát áhítá. Ha tehette, visszavonúlt immár a világ zajától, hol kedvelt szerzetesei tudományos körébe, Szent-Lőrinczre, Maria-Nostrára; hol a magányba, az akkor már elcsöndesűlt Visegrádra, vagy Diós-Győrre, hogy szent elmélkedésbe, imádságba mélyedhessen. Életének e végső szakasza a nyári verőfényes nap alkonyához hasonlított, melynek bucsúfénye minden érdességet elsímít, eloszlat.


162. NAGY LAJOS HALÓ HÁZA ÉS SZOBÁJA NAGY-SZOMBATBAN.

Különben is a nagy király uralkodása zenithjén, trónja virágában is minden reményét a királyok királyába helyezte, szerencséjét neki köszönte, boldogságát tőle reméllette. Elhihetjük tehát benső káplánjának, hűséges titkárjának, utóbb életírójának, hogy vágyott már e fáradalmas életből egyesűlni teremtőjével, kinek hívására csakhamar föl is cserélte e mulandó földi létet az örökké valóval.[647]

Lajos király meghalt Nagy-Szombatban, 1382. évi szeptember hava 10. napján, éjfél előtt,[648] miután negyven évig, egy hónapig és huszonkét napig uralkodott.[649] Eltemették Székes-Fehérvárt, az általa temetkezésűl épített szent Katalin kápolnában, ugyanezen hónap 16. napján.[650] Egész Magyarország mélyen gyászolta elköltözött nagy királyát.[651]

Lajost nagynak nevezték őseink, és az utódok nem vonták meg tőle e nevet, melylyel őt a nemzet hálája megdicsőítette, míg a magyar egyház szentként tisztelte.[652]

«Királyaink közűl István és László, a védő szentek után szokta említeni a magyar nép ma is, és minden magasztalásnál többet mond, hogy nevét a Mátyásé sem volt képes elfeledtetni az ősz magyarral,» úgymond SZALAY László, ki történészeink közűl eleddig legélesebb szemmel tekintett az Anjouk korába.

Az egykorúak magasztalásával dicsőíthetnők őt, valamint ezt alkalmilag a pápák dicséretei megemlítésével tettük is. Előadhatnók PETRARCA beszédjét, mely a nagy király négy sarkalatos erényét: eszélyét, jogérzetét, erélyét és mérsékletét magasztalván, joggal kérdi: a világ mely királya tett annyit birodalma becsületére és alattvalói javára, ki mindamellett nem fuvalkodott föl, nem volt nagyralátó, de sőt, mentűl inkább fölemelte Isten az ő sorsát, annál alázatosabb és kegyesebb volt.[653]

Megerősíti a humanismus második szülője e hízelgő ítéletét JÁNOS, alexandriai patriárka és szent-széki követ, IV. Károly császárhoz 1372-ben intézett jelentésében, bámulattal vallván: «Soha se láttam – úgymond – fejedelmet, ki oly nagy hatalommal annyi szerénységet párosítson.»[654]

MONACIS Lőrincz a királyok dicsőségének nevezi Lajost, a magyarok királyát, ki népét gazdaggá, nevét tiszteltté és félelmessé tette, hírét a csillagokig emelte.[655]

Az egykorú verses krónika írója, valószínűleg a király kápolnájában alkalmazott, nem magyar eredetű pap, miután a kereszténység magaslatának, a hit vitorlatartó árboczának, harczias Makkabeusnak, kinek szívéből szelídség, becsület és jog árad, nevezte el Nagy Lajost, kérdi a kerek világot: látott-e már ekkora fejedelmet?[656]

SUCHENWIRT Péter, a becsületes német udvari poéta is, nem bízván tehetségében, habozva fog Lajos királyt tárgyaló verse írásához, melyben őt, mint a lovagok példányát magasztalja, nemességét, jóságát, kegyességét és vitézségét mindenek fölé emeli.[657]

Ide sorolandó ALEGRETTI Jakab, forlii költő ódája Lajoshoz, a «legnagyobb király»-hoz;[658] a mária-czelli benczések a nagy királyra halmozott dicsőítéssel telt epitáfiuma,[659] és a sterzingi codex miscellaneusban újabban fölfedezett vers Lajos király magasztalására, mely e szavakkal kezdődik: «Princeps virtutum rex Ungarie».[660]

De nem szándékunk sem a nagyok fellengős bókjaival, sem a «parasita múzsa» alant járó hízelgéseivel jellemezni Nagy Lajost, midőn becsületes életírójának, ki vele és mellette élt, kit bizalmával megtisztelt, szeretetével kitűntetett, rövid de átgondolt ítélete áll rendelkezésünkre.

XIII. Küküllei János korirata.



TÓT-SÓLYMOSI APRÓD JÁNOS, Nagy Lajos király viselt dolgainak írója nemes Apród Miklósnak volt fia. Apródnak valószínűleg azért hítták atyját, mert I. Károly király udvarában apródúl szolgált. Tévednénk azonban azt hivén, hogy apródok alatt merő sihedereket kell értenünk. Voltak közöttök meglett emberek, kik a királyt hadjáratain és vadászatain kisérték.

Apród Miklós is kitűntette magát Sárosvár elfoglalásánál (1312), a miért a sárosmegyei Tót-Sólymost nyerte jutalmúl a királytól.

Azonban ez új birtokának egyelőre nem sokáig örvendhetett. I. Károly király ugyanis, mihelyt trónján megerősödött, az ország minden vidékére biztosokat küldött, hogy a fejetlenség idején jogtalanúl elfoglalt királyi jószágokat visszapöröljék. Tót-Sólymos, mint királyi várbirtok, szintén vizsgálat alá kerűlt; de új birtokosának nem lett volna mitől tartania, ha el nem múlasztja a királyi adományos levelet, miután I. Károly király első pecsétje elveszett, s az alatta kiadott levelek erejöket vesztették, a második, utóbb harmadik pecséttel is megerősíttetni. Ebbe a formaságba kapaszkodott az országbíró, midőn Apród Miklóst elütötte becsületes szerzeményétől.

Talán e szerencsétlenség vitte Apród Miklós fiát, Jánost arra, hogy a királyi nagy irodába, melynek feje a főkanczellár volt,[661] állott és ott mint íródeák (literatus) szolgált, oly kitünő ügyességgel és szorgalommal, hogy nemcsak a főurak, de maga az ifjú Lajos király is megszívelte.

Midőn tehát a király 1349-ben Gyula-Fehérvárt tartózkodék, hozzá fordult János deák s kérte, hogy Tót-Sólymost adja vissza. A jelenlevő főurak és vitézek is pártját fogván, Lajos király meghallgatta esedezését és Tót-Sólymost neki, atyjának és testvéreinek visszaadatni rendelte.

Apród János aztán a papi pályára lépett, s úgy találjuk, hogy előbb az aradi káptalanban, aztán az egriben a lectorságot viselte, e mellett az egri, zágrábi és székesfehérvári káptalanokban egy-egy kanonoki javadalmat élvezett, melyeket megtartott akkor is, midőn 1355 junius 14-én a pápa őt Lajos király kérésére az erdélyi egyházmegyében a küküllei főesperességben, melyet András erdélyi püspöktől kapott, megerősítette. Megmaradt azonban a király szolgálatában is, ki őt benső (specialis) káplánjának czímezte és kegyeiben haláláig részesítette.

A küküllei főesperesség abban sem akadályozta Apród Jánost, hogy az esztergami érseknek a lelkiekben és világiakban helytartója legyen, milyenűl 1363-tól 1380-ig működött. Még 1383-ban is előkerűl, mint Demeter bíboros és esztergami érsek megbízottja. Azután keveset hallunk felőle, jóllehet mintegy 1397-ig élt és nem haszontalanúl, minthogy épen életének e végső szakát fordította Küküllei János, mint kanonoktársai közönségesen hívták, arra, hogy Nagy Lajos viselt dolgait, melyeknek részint önmaga volt tanúja, részint szavahihető emberektől hallott, híven megírja, nehogy feledékenységbe merűljenek. Ő jelöli meg az időszakot is, a mikor művét megírta, midőn a következőket adja elő: Érdemes – úgy vélem – elmondanom, hogy Lajos királynak két felesége volt; az első Margit, Károly morva őrgrófnak, ki aztán a császári trónra jutott, leánya, s ez magtalanúl halt meg. A második: Erzsébet asszony, István bán leánya, kivel három leányt nemzett: Katalint, Máriát és Advigát (Hedviget). Hanem Katalint még gyermekkorában lepte meg a halál. Máriát aztán eljegyezték a császár fiának, Zsigmond brandenburgi őrgrófnak, midőn mindketten még gyermekkorukban valának. Történt pedig ez a két királynénak, Lajos anyjának és feleségének, nemkülönben az ország főpapjainak és főurainak előleges megegyeztével Nagy-Szombatban, Zsigmond anyjának, a cseh királynénak is, valamint a cseh országnagyoknak jelenlétében nagy ünnepséggel és vígassággal, kik (Zsigmond és Mária) most együtt uralkodnak a királyi széken. – Advigát pedig atyja halála után Lengyelország királyának koronázták meg, kit azután a lengyel főurak, országnagyok és nemesek Jagulának (Jagyellonak), a litvaiak hatalmas fejedelmének, miután ez testvéreivel együtt a katholikus hitre tért, adtak feleségűl. Ez (Jagyello) is Lengyelország királyának koronáztatván, László nevet vőn fel, és hasonlóképen együtt uralkodik feleségével, a mondott országban.[662]

Minthogy pedig Jagyello 1386. évi februárius 15-én keresztelkedett, 18-án kelt egybe Hedviggel és márczius 4-én koronáztatott meg; minthogy továbbá Zsigmondot 1387. évi márczius 31-én koronázták meg magyar királynak, Mária királyné ugyanazon évi julius elején szabadúlt ki Novigrádból: ezen legutóbbi időszak előtt vagy bele se kezdett művébe Küküllei János, vagy még be nem fejezte.

Ha nem is kimerítő Küküllei János korirata, és lehetne részletesb: magyar krónikáink közt előkelő helyet foglal el, és anjoukori okirataink bőséges adatai mellett is, e korra nélkülözhetetlen. Nagy előnye a megbízhatóság. Megbízhatunk szerzője fölfogásában, megbízhatunk hűségében. Tudva, akarva, sohasem mond valótlant. A miért – úgy hiszszük – helyesen cselekszünk, ha Nagy Lajos uralkodása jellemzésében az ő szaván indulunk el.

Ugyan ő Lajos király uralkodása jellemzésénél kiemeli, hogy a nagy király bőséges hatalma mellett is, nem önkénye vagy a szenvedély sugallata szerint, hanem a józan ész tanácsával, a törvény értelmében uralkodott; körűltekintőn, nagy gonddal, bölcsen és erényesen igazgatta népe ügyét. Minden igyekezettel azon volt, hogy elődjeinek, a szent királyoknak[663] példáján indúlván, az Istentől gondjaira bízott országokat, tartományokat és nemzeteket szabadságaikban, törvényeikben, törvényes szokásaikban, békében és nyugalomban megtartsa, minden ellenséges betörés ellen megoltalmazza, megvédje.

Az igazságnak hű őre volt és buzgó fia az egyháznak, melyet igazaiban és kiváltságaiban megtartott, földi javakkal gazdagított. De a hitbuzgalom, a kereszténység terjesztése is szívén feküdt, és különösen szerető gondja volt azokra, kiket lelkileg újjá szült.

Így jellemzi Küküllei János Nagy Lajos király uralkodását.[664] Lássuk, a mennyiben immár szűk terünk engedi, a részleteket.[665]

XIV. Nagy Lajos kormánya.



SOKAN történészeink közől Lajos király mulasztásaúl róják föl, hogy országgyűléseket nem tartott. Annyi igaz, hogy országgyűlési végzéseink az ő 1351. évi rendeletén kívül nincsenek. «Ha kiveszszük ez egyet, akár szent-istvánnapi, akár máskori országos gyűlekezetnek nyomára nem akadunk.»[666]

Azonban ma már ismerünk nyomokat; melyekből bizonyos, hogy ilyennek többnek is kellett lennie. Ez gyanítható azon levélből, melyet Lajos király az aquiléjai patriárkával ötven évre kötött szövetségéről adott ki (1376 junius 21.), és az országnagyok egész Magyarország helyett és nevében írtak alá: – Továbbá a Zsigmond király alatt 1397-ben tartott országgyűlés végzéseiben két ízben történik hivatkozás Lajos királynak eddig ismeretlen országos rendeleteire, miből helyesen következtethetjük, hogy az 1351-ikin kívűl más országgyűléseket is tartott.[667]

Különben is képzelhető-e, hogy Lajos király, kinek minden, még családi ügyekre, titkos szövetségekre[668] vonatkozó rendelete is bőséges megfontolásnak és tanácskozásnak volt eredménye, melyeket (anyjának, öcscsének) az ország főpapjainak, főurainak, főnemeseinek, vitézeinek és nemeseinek előleges tanácsával és hozzájárúltával adott ki: az általa ünnepélyesen megerősített arany bulla által előírt országgyűlést mellőzte volna? Hogy Lajos király, ki a lengyelekkel többszörösen tartott országgyűlést, kedvelt magyarjait, kiknek pedig szemökbe mondotta: «Tudjátok, hogy ekkorig minden kívánságtokat és óhajtástokat betöltöttem», ezen sarkalatos jogukban megrövidítette volna!?

DLUGOSZ, a lengyel történetíró, ki semmiképen sem gyanúsítható részrehajlással, állítja, hogy Lajos király, ha a maga belátása szerint szabadon rendelkezik; ha a magyarok és lengyelek tevékenységét nem korlátozzák vala: még nagyobbakat mívelt volna.

Csakhogy a középkori országgyűlést nem szabad mostani szemeinkkel néznünk. Az akkori országgyűlések nemcsak törvényhozó, törvényvédő, de egyúttal törvénylátó napok voltak. Törvénysértések orvoslatát közügyekben úgy, mint súlyosabb magánügyekben az országgyűlésen, melyen a király elnökölt, kereste a sértett fél.

A királyi kötelességek közt a középkor az igazság kiszolgáltatását első helyre helyezte. Királyát tekintette a nép a jog hivatott védőjének és az országlakosok legfőbb bírájának. A legnagyobb dicséret, melyben a középkori írók a fejedelmeket részesítették: igazságos voltok magasztalása. A koronázás főkép e kötelesség teljesítésére: hívja föl a fejedelmet; erre szól esküje, s egész a középkor végeig a király nemcsak bírja a bírói hatalmat, de sőt személyesen gyakorolja.[669]

Nagy Lajos király, az igazság őre, nem tért ki e terhes kötelesség elől;[670] ellenkezőleg mindenképen azon volt, hogy a ki az igazságot keresi, azt közelebb és könnyebben megtalálja. Tudjuk, hogy az erdélyi és szlavon részekben, valamint Magyarországon megyénként gyűléseket tartott, hogy a nép baját meghallgassa, orvosolja, és tette ezt élte végeig.[671]

Azonképen szigorúan követelte, hogy az országbíró, a nádor, erdélyi vajda, szlavon bán, tárnokmester, főispánok stb. szorgalmasan és lelkesen teljesítsék részint az ő személyében,[672] részint hivatalbeli kötelesség szerint az igazság szolgáltatását. Egyik első rendelete volt, mint említők, hogy az ország minden megyéjében közgyűléseket tartsanak; azonképen ezer példánk van arra,[673] miszerint Lajos király nagy gondot fordított a törvénykezésre, valaminthogy törvénytelenségről, törvénysértésről nem vádolták soha a nagy királyt, jóllehet van eset reá, hogy túltette magát a törvényen, a mint ezt maga megvallja, de egyúttal előadja az okokat, melyek őt erre késztették.


163. KOLOSMONOSTOR.

Nem hallunk Nagy Lajos egész uralkodása alatt egy, ellene irányúlt lázadó merényletről, vagy csak az elégületlenség kitöréséről. Uralkodása e tekintetben is kivétel hazai történelmünkben.

XV. Az 1351. évi országgyülés.



RÉSZLETESEBBEN kell szólanunk az 1351. évi országgyűlés némely határozatáról, ezek fontossága miatt. Ez országgyűlést valószínűleg Budán, 1351 deczember 11-én tartották. Végzéseit az ország főurai, főnemesei és nemesei, mint az ország összesége képviselői (universitatis ydemptitas) a király elé járúlván, terjesztették színe elé, esedezvén, hogy iránta viseltető, bebizonyított hűségökért az ország szabadságait, a mint azok II. András király arany bullájában foglaltatnak, megerősíteni méltóztassék. Lajos magasztalólag emlékezett meg a magyar nemzetnek a nápolyi hadjáratban is kitűntetett érdemeiről, megerősítette és átírta az arany bullát, kivévén annak egyetlen czikkelyét, azt tudniillik, mely szerint az egyenesági örökös nélkűl elhalandó nemes birtokairól szabadon rendelkezhetett. Ezt a czikket törűlte, elrendelvén, hogy a mondott esetben a mellékági rokonokat illeti meg az örökség, mi által az ősiséget újra megalapította.

Ezenfölül az ország javára még huszonöt törvényczikket szentesített, melyek közől legfontosabb a zilált adóügy rendezése és egyszerűsítése. Lajos király törvénye szerint minden jobbágyi telek után három garas, melyekből tizennégy ment egy fertóra,[674] volt fizetendő és nem több. Az úgynevezett fölös (superfluos) denárokat és adóváltságot (dicarum redempcionem) ezentúl senki sem tartozott fizetni; élelmiszereket sem volt szabad a jobbágyoktól szedni. Valaminthogy adómentesek lettek a községi elüljárók (villici) és az úri szolgák birtokai.

Lajos király nagyot könnyített az adózók sorsán, midőn az adóügyet ekként szabályozta, és minden visszaélést, pótadót megszüntetett. De itt nem állapodott meg, hanem mindennemű igaztalan és fölötte terhes szárazvámot nemesek és nemnemesek javára eltörűlt; csakis a híd- és révvám szedését engedte meg. Eltörűlte továbbá azt a némely földbirtokos által gyakorolt, igen alkalmatlan előjogot, mely szerint az utasoknak, nehogy a vámtulajdonos hasznától elessék, bizonyos, habár kerűlő útirányt kellett venniök. Ezentúl járhatott mindenki azon az úton, a melyen akart. – Divatban volt Magyarországon továbbá az is, hogy ha a nemes ember feleségét haza vitte, a nászút minden vámhelyén egy-egy ezüst márkát kellett fizetnie. Lajos király ezt a visszaélést is megszüntette.

Úgy tetszik, oly nagy könnyebbítések és jótétemények voltak a fölhozottak és még fölhozandók, hogy Lajos király ezek fejében nem találta igaztalanságnak a kilenczed behozatalát, melyet méltán tekinthetünk hadi adónak.

Rendelkezése erre nézve így szól: Mindennemű jobbágyainktól, szántó-vetőktől és szőllőművelőktől, legyenek azok szabad, vagy bérfizető helységek lakói, kivévén a kulcsos (fallal kerített) városokat, kilenczedet szedetünk mi és a királyné, és meghagyjuk, hogy a főurak és nemesek hasonlóképen mívelkedjenek; a főpapok is és a jobbágyokkal bíró egyházi személyek, miután a tizedet beszedték, szedjék be a kilenczedet is, hogy ez által módjokban legyen nekünk hívebben szolgálniok, s ekkép tisztességünk gyarapodjék.

Ez indokolásból, de még inkább Lajos királynak Győr vármegyéhez intézett leveléből[675] kitetszik, hogy a kilenczed hadi adó volt, melyet a hadi szolgálattól fölmentett jobbágyság fizetni tartozott a hadköteles nemességnek, hogy ilyképen legalább költségeit megtérítse.[676]

Ahol a jobbágyság régibb ivású volt, és lassan-lassan amúgy is megvették rajta a mit lehetett, ott Lajos király rendelkezését nem látták szívesen. Éltek talán a gyanúperrel, hogy a bizonytalan, mert a terméstől függő kilenczed révén elvesz majd a biztos földbér,[677] és azt reméllették, hogy a király e törvényét idővel megváltoztatja. – De Lajos király erősen sürgette annak végrehajtását. A ki – úgymond – elmulasztja a kilenczedet beszedni a maga javára, az ilyen törvényszegőn majd megveszszük azt a magunk hasznára.

Nem keménység volt e szigor, hanem elejét kellett venni a zavarnak, mely abból keletkezik vala, ha a szabadon költözködő jobbágyok a kilenczedet mellőzött urak birtokaira sereglettek és a régi, törvényes alapon álló gazdájokat, földes urokat elhagyták volna. Mert Lajos király nemcsak az urak, hanem a pórok javát is szívén viselte, mint ezt még Bonfini is tudta, alighanem Mátyás király ajkáról. Ő tiltotta meg törvény által, noha ez már atyja alatt is szokás volt, hogy a jobbágy fölött más ítélhessen, mint földes ura. Megtiltotta továbbá, hogy régi vétségekért jobbágyát költözködési szabad jogában gátolni senki se merészelje. És e helyütt szúrja közbe, mintha szégyenelné a múltat: Az atya vétségeért pedig a fiát se személyében, se vagyonában elmarasztalni nem szabad.

Ugyancsak Bonfini értesít felőle, mint öltözködött Lajos király nem ritkán álruhába, járta be a falvakat és lépett a szegények kunyhóiba, hogy kivált az adószedők eljárásáról hitelesen értesűljön. Olykor megesett, hogy a király tettét is megszólották, a mikor alkalma nyílt Lajosnak – mondja, ki tudja, nem-e példálódzva az olasz – önmagát is, hol és mikor kellett, megjobbítania.

Ugyanezen 1351. évben keletkezett a nemesek adómentessége. «A nemesek kérésére ahhoz is járulunk, úgymond, hogy valamennyi igazi nemes országunk határain belül… egy és ugyanazon szabadságnak örvendjen. E kedvezmény kivált a szlavonoknak vált hasznára, kik a kamarai nyereségen fölül, a bán zsolozsmája czímén a nyest-adóval és egyebekkel tartoztak.[678]

De a mily nagylelkű az országvédő nemesség irányában, oly bőkezű volt a nemesi kiváltság osztogatásában. Lajos király – úgymond a küküllei főesperes – az udvarnokok és egyéb udvari szolgák közől sokakat fölszabadított és Magyarország nemesei sorába fölvett, minthogy a jószágok és egyéb kegyelmek osztogatásában igen bőkezű és kegyes vala és ezért is sokan szerették.[679]

XVI. A városok és polgári elem.



POLITIKAI tekintélye, súlya nem igen lehet oly országnak, mely nemzetgazdasági tekintetben nem virágzó. Szegény embernek szegény a szerencséje, mondja a közmondás; de bizony szegény országnak is hátul kell kullognia. Korában aligha érte föl eszével e tétel igazságát akkora fokban valaki, mint Nagy Lajos király, a miért nagy gondot fordított míveletlen, erdős vidékek kiirtására és betelepítésére, városok alkotására, az ipar és kereskedelem fölvirágoztatására, a polgári elem színvonalának emelésére s a béke egyéb áldásos műveire.

Jóllehet szinte évenkint kénytelen volt hadat indítani, mindenképen arra törekedett, hogy az ország határaitól a háború borzalmait távoztassa. E védelmi intézkedés azonban – mondhatnók – csak talajkészítő dolog volt.

Tudvalevőleg Magyarország határait – talán a déli részt, a Duna partját és nyugaton a mosonyi fertőket kivéve – még a XIII. század végén sűrű erdők boríták. Árva, Liptó, Turócz, Szepes; Gömör, Sáros, Zemplén, Ung felső része és a Máramaros lakatlan, mívelés alá nem fogott kerületek valának. Sóvár, Borsod, Zólyom, Trencsény és Bolondócz voltak az ország éjszaki határvárai. És a koríró aligha nagyított, állítván, hogy Batu kán tatárjainak negyvenezer ember kellett a Halics és Munkács közt fennállott erdő kivágására s az akadályok elhárítására.[680]

Már Árpád-házi királyaink alatt kezdették meg a nagyobb erdőirtásokat, hogy a vágásokban telepeket, helységeket alapítsanak. Alkalmat erre, úgy tetszik, azon szerencsétlenség szolgáltatott, mely Flandria szorgalmas népét érte, midőn gátjait a Zuyder szétrombolta, s ezzel mívelhető földjét megsemmisítette. E hontalanoknak, valamint a Türingiából később beköltözött szászoknak, utóbb egyes osztrák-stájer rajoknak Magyarországon adtak menedéket királyaink és alapját vetették meg Kolozsvár, Dézs, Brassó, Nagy-Szeben, Segesvár, Toroczkó s a többi erdélyi szász-, valamint Zólyom, Besztercze, Korpona, Libet-Bánya, Selmecz, Körmöcz, Lőcse, Késmárk és más szepesi, nemkülönben Beregszász, Kassa, Eperjes, Kis-Szeben, Bártfa s egyéb észak-magyar-, azonképen Pozsony, Soprony, Kőszeg és sok más, a Dunán túl fekvő városnak.

Ismételjük, csak alapját vetették meg, csíráját ültették el a mondott városoknak, melyek lakói kezdetben falukat alkottak, kiváltképen földmívelésből éltek, és a falunagy (folunag = villicus) vezetése alatt állottak.[681]

E telepek alakulása ilyképen történt: A telepűlők vezetőjök vagy ügynökük által szerződést kötöttek a föld birtokosával, kinek szolgálatába szegődni szándékoztak. Kihasították aztán az új község terűletét és fölosztották egyes telkekre, melyeket németűl Lahn-, Lehen- vagy Hub-nak, latinúl mansionak hívtak. A telkek a föld termőképessége szerint nagyságra változtak, de harminczhat holdnál ritkán voltak nagyobbak. Az ügynök, ki rendesen az új községnek nem ritkán örökös elüljárója (Schulz, Voigt, scultetus, soltész) lett, többnyire kettős, bérmentes telket kapott, választhatott malomhelyet, mert az őrlési jog kizárólag őt illette, állíthatott sörházat, korcsmát, alkalmazhatott mesterembereket. Ő volt hivatva kisebb ügyekben igazságot szolgáltatni, kezdetben a szász vagy magdeburgi, később a szepesi, korponai, zsolnai stb. törvénykönyv szerint.

Az új telepesek, vagyis «jobbágyok» földjeiket nem örökjogon, noha ez gyermekeikre átszállott; hanem csak bérben bírták. Azonban a telkeikre rakott épűletek sajátjok volt. Ha távozni akartak, ezeket eladhatták; és «világos nappal», – mint szerződéseik mondják, – tehát szabadon távozhattak. – Az első években (tizenkét, tizenhat, húsz, sőt néha több éven át) nem fizettek földbért; azontúl egy-egy telek után egy-egy negyed márkát (fertót), sőt többet is kellett fizetniök.

E földbéren (terragiumon) fölül még ajándékok is járták, melylyel részint a telkesek személyenkint, részint a község testületileg volt kénytelen kedveskedni a földesurnak: egy hordó sört, egy hízott sertést, nehány bárányt, baromfit, tojást, zabot, kalácsot adtak időközönkint, a miért viszont faizást, halászati és vadászati jogot élveztek.

Nagy előnyére szolgált a községnek, ha egyháza is szabad volt; azaz a lelkész, kit a hitközség választott, nem fizetett semmit a földes urnak; ellenben a tizedet (de többnyire csak mérsékelve) ő kapta és nem a püspök. Magától értetik azonban, hogy a püspöknek és a főesperesnek azért kijárt az illetéke a lelkészi jövedelem arányához képest.[682]

Nagy Lajos király az atyja korában új lendületet vett telepítéseket, nagy gonddal folytatta. Egyebek közt Árva megnépesítése az ő műve.[683]

Az ilyen régibb vagy újabb telepnek, természetesen a viszonyok által is elősegített életre valóságától, szorgalmától, ipar- és kereskedelem-fejlesztő képességétől függött aztán, hogy várossá növekedjék. Mert – mint dicsőűlt Ipolyink jól megjegyzé – habár a magyar nem városalapító, de, mit története minden lapja tanúsít, inkább államalkotó nemzet; bírt nemzeti alkotmányában oly tényezővel, mely városaink keletkezésének és fönnállásának főfeltétele. Ez az önhatósági, önkormányzati jog és szabadság volt, melylyel a magyar állam mindannyi városainak alapját megvetette és fejlődésöknek legnagyobb lendületet adott. Mindegyikök, a mint első, gyenge körvonalai kifejlődtek, a szabadelvű magyar alkotmányhoz képest és a magyar államjog gyakorlata szerint azonnal elnyerte a független önállást, az önkormányzat és igazságszolgáltatás teljes szabadságát, e mellett a királyi védelmet, a tárnokmester jó akaratát és számos más kedvezményt; szóval: elnyerte a szabadságlevelet, a privilégiumot, mely nálunk olyan széleskörű volt, minővel csak az olasz és a dalmát városok bírtak, pedig tudjuk, hogy ezek a mondott alapon szinte független, köztársasági államokká fejlődtek.

Az autonomia minden városnak saját kezébe tette le sorsát. Fölvirágozások saját polgáraik szorgalmától, eszétől függött; vagy ellenkező esetben, csakis lakosai élhetetlensége, korlátoltsága szolgálhatott okúl, ha vagy ki se fejlődtek, vagy elhanyatlottak, s apró, jelentéktelen községekké sülyedtek.[684] Mert a mi a városok kifejlődéséhez még megkívántatott, a kedvező viszonyokat az Anjouk, kivált Nagy Lajos, bőven megteremtette. «Nagy Lajos – mondja egyik városi korírónk – valamint atyja, Károly, a városokat igen szerette, fölmagasztalta, sorsokon javított és… mindeneket jó rendbe hozott.»[685]

Alig van, de nincs is régibb város az országban, mely az Anjouktól, kivált Nagy Lajostól, szabadságlevelet ne kapott volna, és nem egyet, hanem némelyek szinte minden esztendőben nyertek egynél is többet. Hallgatással mellőzöm nagyobb városainkat, milyenek: Buda, Pest, Kassa, Pozsony, Nagy-Szombat, Bártfa, Soprony, melyek Magyarország hét elsőrangú városai voltak; továbbá Zágrábot, Kőszeget, Eperjest, Sárost, Esztergamot, Komáromot, Gyöngyöst, Szebent, Brassót, Kolosvárt, Debreczent, a dalmát városokat és másokat; de említés nélkűl nem hagyhatom Visegrádot, Nagy-Marost, Lipcsét, Pelsőczöt, Csetneket, Szécsényt, Rima-Szombatot, Gölnicz-, Abrud-, Libet- és Breznóbányát, Szomolnokot, Zsolnát, Vasvárt, Kis-Martont, Hanuszfalvát, Suchfalvát, Zsidó-Patakát, Visk-, Huszt-, Técső- és Hosszú-Mezőt, Barsot, Kis- Szebent, Kaprinát, Kapronczát, Nyirbátort, Bazint, Modort, Szakolczát, Privigyét, Lublyót és sok más apró, kivált erdélyi és szepesi szász várost.[686]

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szabad királyi városok önkormányzati jogai nem voltak terjedelmökre nézve egyenlőek. Voltak nagyobb szabadságú városok, az úgynevezett «nagyobb városok», és alsóbb rendű vagyis «kisebb városok», az előbbiek önrendelkezési joga korlátlan; az utóbbiakban több fontos ügy (az emberölés, nagyobb sebesítés, rablás, gyújtogatás, pénzhamisítás), a király által kiküldött biróra, várnagyra vagy főispánra volt bízva. Az első önkormányzati jogot, a városi autonomia azonkori főkellékét, az egyházi és világi hatóság: a lelkész (plebános)[687] és városi bíró szabad választása képezte. A második alapjog, melylyel a magyar állam a korona tagjait, a helyhatóságokat és testületeket fölruházta, az önkormányzat és saját igazságszolgáltatás volt. A város, a földesúri vagy bármely fenhatóság kizárásával, önmaga intézhette ügyeit; a polgári és magánjogi, a rendőri és bűnfenyítő ügyekben csak önválasztotta bíróságoknak volt alávetve. Föllebbezés csak egy másik város törvényszékéhez történhetett. Csak felségsértés és hazaárulás bűneseteiben ítélt az országbíró, csak az ország és király iránt tartozó legfőbb kötelességek iránt intézkedett a tárnokmester. A város közvetlen a királyi fönségnek volt alárendelve, csak a király szállhatta meg kíséretével és hadaival, bármely más főúr előtt csak a város akaratával nyíltak meg a kapuk; csak a király zászlója alatt álló seregben voltak kötelesek a polgárok harczolni s e tekintetben az ország nemeseivel egyenrangúak valának. Mint ilyenek a «karok és rendek» sorában, a főpapok, világi főurak és nemesek után az ország negyedik rendét a szabad királyi városok képezték és élvezték ezen előjoguk minden folyamányát. Saját czímerök és pecsétjök volt, melyek alatt hiteles okiratokat állíthattak ki. A teljes tulajdonjogot s e czímen nemesi jószágok birtoklásának jogát is élvezték. Belső viszonyaikra nézve közvetlenűl jogérvényes, senki szentesítésétől nem függő helyhatósági szabályokat (statuta) alkothattak, testületi szabályokat, milyek példáúl az akkoron nagy fontosságú czéhek szabályai voltak; jóvá hagyhattak.[688]

XVII. Ipar és kereskedés.



PANASZRA mégis okuk az erdélyi szászoknak, kik Nagy Lajos királyt reményöknek, vígaszoknak és oltalmuknak szólítgatták,[689] nem lehetett, midőn a király elrendelte, hogy az iparosok czéhszabályai Göböly erdélyi püspök és Sárfenéki János várnagy, mint királyi biztosok, a hét szász szék bíróival tanácsot ülvén, vizsgálat alá vegyék és megjavítsák. Az Anjouk korán fölismerték az iparos és kereskedő egyesűletek fontosságát, melyek hivatva voltak az emberiség egész osztályait átalakítani, a nemzetek életében új korszakot alkotni s a világnak új képet adni.[690]

A czéhszerű egyesületek nyomát nálunk ugyan nem észleljük 1285 előtt, mint a mikor Ladomér esztergami érsek a pesti és jenői hajósok egyesűletét (universitas nautarum)[691] említi; Kassa város levéltárában is csak az ottani szűcsök 1307. évi czéhszabályzata maradt fönn:[692] de Lajos király érintett rendelete arra enged következtetnünk, hogy a czéheknek tekintélyes multjok volt Magyarországon, minthogy immár nem egy visszaélésöket kellett korlátozni, sőt általános rendezésöket meghagyni. Erre mutat, hogy a szebeni és pozsonyi új czéhszabályok ugyanegy időben keletkeztek. A mód is, a miképen Lajos királynak a közjóra (communi bono) irányzott e szabályokat hozatta, fényes példája szabadelvű bölcseségének, úgy, mint a kézi ipar virágzó állapotának Magyarországon.

Szebenben és vidékén (Segesvárt, Sebesen és Szászvárosban) huszonöt iparágról történik már említés:[693] Ha azonban tekintetbe veszszük, hogy ezek közt még számos, nálunk igen mívelt ipar nem volt képviselve, milyenek a fegyverkovácsok, pajzsgyártók, bábsütők, viaszárúsok, ötvösök és mások; hogy Buda, Pest, Kassa, Pozsony, talán Nagy-Szombat is meghaladták az iparos élet tekintetében Szebent, vagy legalább lépést tartottak vele, mely viszont a maga részéről Augsburgon, hol azon időben csak húsz iparágat űztek, túltett: lehetetlen nagy fogalmat nem keltenünk a mesterségeknek virágzásáról Nagy Lajos király korában.

Az ipar haladása, az általános jólétet valamint föltételezi,[694] úgy főleg a kereskedés által emeli is.

I. Károly, de még inkább Nagy Lajos király, mindent megtőn a pénz és hitelviszonyok emelésére, a vám- és harminczadügy rendezésére, a bel- és kül-kereskedés biztositására. Már I. Károly szakított elődjei azon eljárásával, kik rendesen minden évben beszedvén a forgalomban levő ezüst denárokat, ezek értékének bizonyos részét kamarai nyereség czímen tartották meg, s így mindig rosszabb és rosszabb pénzt bocsájtottak forgalomba.[695]

Még nagyobb haladás volt, midőn 1335-ben aranypénzt kezdett I. Károly veretni. I. Károly aranyai tizenkét karatosak, azaz felerészben aranyak, Lajos királyéi finomabbak, tizennégy karatosak. Mennyire kedveltek voltak ezen florenczi utánzatú arany forintok (floreni), az is mutatja, hogy más tartományokban utánozandó mintáúl vették és a pénzt «ad bonitatem auri hungarici» verték. A magyar pénz nemsokára hatalmas hitelre tett szert és tért hódított Európában.

A középkorban a fejedelmek igen becses felségjognak tartották, hogy ott állítottak föl vámokat, a hol akartak. Arra nem sokat tekintvén: mennyire nyomasztó a sok vám az iparosra és kereskedőre, valamint a fogyasztó közönségre, melynek életét ekképen megdrágították.

A vásár-, másként helypénz, híd- és rév- (komp-)vám még igazolhatók; kevésbbé a száraz vámok, melyeket tehát Lajos – mint láttuk – eltörült. Lajos még többet tett. Midőn példáúl, Pozsonyt nagy anyagi csapások érték, megtiltotta, hogy az oda szállított élelmi és ruházati czikkektől vámot és harminczadot szedjenek; 1364-ben pedig, midőn az egész ország éhinséggel küzdött, minden élelmi czikk vámmentességét a legszigorúbban parancsolta meg, és más tekintetben is bölcs rendeleteket adott ki.

Már a visegrádi kongresszuson előkerűlt a nemzetközi kereskedelem ügye, és a benne részt vett három (magyar, cseh és lengyel) király, áthatva annak fontosságától, iparkodott elmozdítani mindazon akadályokat: az útak bizonytalanságát, a vámok rendezetlenségét, mik a kereskedelem föllendűlését gátolták.

Elsőben biztosokat neveztek ki a rendbontók, a rabló lovagok megfenyítésére. Az illető hatóságnak kötelességévé tették a rabló várát lebontani, birtokát elkobozni. E rendszabályok oly szigorúak voltak, hogy a rabló-lovagot az esetben is becstelennek jelentették ki, ha a kárt megtérítette. A hármas szövetség terűletén elitélt rabló sehol, se Magyar-, se Lengyel-, se Csehországban nem talált menedéket; idegen földre kellett menekűlnie.

Azonképen rendezték a szövetségesek a vámokat is, hogy hol és mekkora vámokat szabad a kereskedőktől szedni. E határozatokról érdekes példát nyújt Károly király rendelete a morva határtól Budáig terjedő kereskedelmi vonalról. – A cseh és morva árúk behozatala (ez áll a rendeletben) Fehér-Egyháznál (hítták Újvárnak is a mai Holicsot) történjék, hol az árúk értékének nyolczvanadát fizetik vámképen. Holicstól az út Nagy-Szombatig ketté ágazott; az egyik Sásvárnak (ma: Sasvár), Bikkszádnak (Bikszárd) vitt, a másik Szinczének vagy Szenczének (ma Szenicz), Jablonczának (Jablonicz) és Bénynek (Binyócz), Korlátkő vára mellett vezetett el. Nagy-Szombatból a cseh-morva kereskedők útja Farkashídján, Semtén, Nyárhídon és Udvarhídon át Esztergamig, innét Csabán és a királyné ó-budai várához tartozó, később a margit-szigeti apáczáknak ajándékozott Szent-Jakabon keresztűl a budavárosi kapunál érte végét. A nevezett helyek mindegyikén kellett fizetni. Fizetett pedig a kétfogatú, vagyis rudas kocsi egy lat ezüstöt, az egyfogatú, vagyis ajnczás annak felét.[696]

Lajos király megerősítette e rendelkezést és kiterjesztette a kölni, hoyi és más rajnamelléki, valamint a nürnbergi, ambergi, regensburgi, egeri, boroszlói stb. kereskedők számára. A salzburgiakat pedig Durazzoi Károly, szlavon herczegnek jóakaró figyelmébe ajánlotta.[697]

A bécsieknek szintén megengedte, hogy az igazságos vám és harminczad lefizetése után szabadon kereskedhessenek az országban. E nagy kedvezmény nemcsak onnan eredt, mert a hatalmas magyar király mindig jóakarattal volt a szegény Ausztria herczege iránt; hanem onnan is, mert Bécs már akkor is piaczúl szolgált némely magyarországi nyers termények számára. Bécs utalva volt a magyar lisztre, vágó és szúró marhára, füstölt és sózott húsra, halra, borra, állati bőrökre, mézre, szappanra, gyümölcsre. A magyar viasz, szűcsárú, réz és ón, vámmentesen ment Bécsbe.

Hogy e forgalom a termelésnek és a mezőgazdasági iparnak nagy lendülést adott, főleg a dunántúli, Ausztriához közelebb eső vidéken, fölfogható, a miért a malomipar, kivált a Rába folyó mentén, hol hatkerekű műmalmokra is nem ritkán akadunk, magas fokra hágott.

Harminczadot szedtek külországi kereskedők által behozott, vagy külföldre kivitt árúktól. A harminczad jövedelme a királyé volt. Harminczad-hivatalt találunk Pozsonyban, Nagy-Szombatban a nyugati, Győrben és Budán a dalmát partokról jövő, Székes-Fehérvárt a Bécsbe törekvő szebeni és brassai kereskedők megvámolására, és valószínűleg voltak egyebütt is.

Lajos király gondoskodott róla, hogy a harmiczadoknál minden zsarolásnak elejét vegye. A fő harminczadost a főurak tanácsából választotta, és hogy mily pontosságot követelt, az is mutatja, hogy a harminczados helyeken rendes registrumot, jegyzéket íratott, melybe a megvámolt czikkeket följegyezték. E registrumot minden év végén magához kívánta és pontosan megvizsgálta.

A harminczadon áthaladt kereskedők természetesen a vásárokra indúltak, melyek a középkorban a kereskedés központját képezték.

A vásárok háromfélék voltak: napi, heti és országos vásárok. A napi vásárok csak nagyobb városokban bírtak jelentőséggel. A heti vásárok valamely vidék helyi kereskedésének előmozdítására fontosabbak valának. Budán hetenkint háromszor volt vásár. Lajos király nagyon sok városnak adott jogot heti vásár tartására. Országos vásáraik csak a nagyobb, az ipar és kereskedelem tekintetében fejlettebb városoknak voltak. A megelőző korszakban, tudtunkra, még csak Budának, Székesfehérvárnak, Sopronynak és Gerécznek (Zágráb) voltak országos vásáraik. Lajos király uralkodása alatt azonban több város nyert országos vásártartási szabadalmat: Kassa, Pozsony, Nagy- és Felső-Bánya, Bártfa, Zsolna, Nagy-Marton, Brassó, Zilah, Margita és mások, mely körűlmény arra mutat, hogy a kereskedés mindinkább fejlődött. Leghiresebb, mert legtöbb szabadalommal ellátott vásárok valának Budán, Kassán, Szebenben, Brassóban és Pozsonyban.

Buda városának minden szabadalma közt árú-megállító joga (ius stapulae, Stapelrecht) volt a legfontosabb. Nagy Lajos alatt teljes érvényben találjuk ezt. E kiváltság értelmében a kereskedők akár szekéren, akár hajón, felülről vagy alulról érkeztek Budára, e városban minden árúczikkeikkel együtt meg kellett állapodniok, s azokat csakis itt lehetett eladniok, mi ha nem sikerűlt, vissza-, hazavihették portékájokat. Német, cseh, lengyel, olasz, porosz, tatár és hazai kereskedők egyformán alá voltak vetve e, Budára, Lajos király új fővárosára nézve rendkívűli előnyökkel járó szabadalomnak. Csupán csak a brassai és szebeni kereskedőket vette ki Lajos e szabály alól, valamint Pozsonyt, midőn megengedé neki, hogy a déli tengerpartról hozott árúkkal Budát is kikerűlve kereskedhessék.

Kassa szintén bírt árú-megállító joggal.[698] E várost már I. Károly, de különösen Nagy Lajos emelte. Fölvirágozására az a benső viszony szolgált, mely Magyar- és Lengyelország közt Lokietek Ulászló ideje óta szövődött. E körűlményből Kassa és Krakó húzták a legtöbb hasznot. Magyarország felől Kassa lett központja a lengyel-magyar, s ezzel a lengyel-orosz-galícziai kereskedésnek.

Nagy gonddal ápolta Lajos király Szeben és Brassó városok kereskedését is, úgy, hogy ezek alatta Erdélyben a Kassáéhoz hasonló helyet foglaltak el. Árúmegállító joguk ugyan nem volt, de e hiányt pótolta Nagy Lajos azzal, hogy idegen kereskedőknek nem engedte, miszerint Brassón túl, Moldva és Oláhország felé adhassák el árúikat, és meghagyta oláh vajdáinak, hogy a brassaiak kereskedését egész Oláhföldön elősegítsék.[699] E két város e mellett saját erejéből is törekedett előre. Élénk kereskedést folytatott Bécscsel és Prágával; még nagyobb forgalma volt a dalmát városokkal és Velenczével, továbbá Lengyel-, Orosz- és Tatárországgal, Moldva- és Oláhországgal.[700]

A többi városok közűl még Pozsony űzött nagyobb kereskedést és örvendett a király különös támogatásának, ki Pozsonyt adó, vám, időnkint a harminczad alól is kimentette. Már I. Károly megengedte Pozsonynak, hogy osztrák árúkat hozhatnak az országba. Nagy Lajos Pozsony kedveért tiltotta meg az osztrákoknak boruk behozatalát, minthogy – úgymond – e város jóléte kiváltképen a bortermeléstől és borkereskedéstől függ. Ez természetesen – retorsiót szült, minthogy az osztrák herczegek szintén eltiltották a magyar bor kivitelét Bécsbe. Azonban az osztrák bor akkor még nem igen lehetett jó ízű, mert e tilalom alól kivettek az osztrák herczegek minden tisztességes embert, mint a kiket érdemesnek találtak arra, hogy külföldi bort igyanak, és föltették rólok, hogy a bort ki nem mérik.


164. WLADISLAW LOKIETEK, LENGYEL KIRÁLY.


Különben is a magyar bornak volt keletje külföldön; egyszer azért, mert Lajos király kieszközölte a cseh királynál a pozsonyi bor bevitelét Brünnbe, Olmützbe, Znaymba és Morvaország más városaiba; aztán, minthogy a külföldi kereskedők, a kik posztóval és egyéb iparczikkel jöttek hozzánk, hazamenet jóféle borral terhelték meg kocsijokat. IV. Rudolf osztrák herczeg tehát gondosan figyeltetett az átutazó kereskedőkre, nehogy az osztrák tartományokba bort csempészszenek. Mindamellett kénytelen volt a bécsieknek azon engedményt tenni, hogy külföldi borok számára külön csapszéket nyithassanak.

Ily módon kezdett Pozsony oly helyet fogni Lajos korában nyugaton, mint Kassa éjszakon, Brassó-Szeben délkeleten. A többi városok: Soprony, Kőszeg, Nagy-Szombat, Szakolcza, maga Győr is, utána állottak Pozsonynak, noha Nagy Lajos ezek, valamint Bártfa, Lőcse, Késmárk, Igló, Eperjes kereskedése előmozdítását is szívén viselte.

Általában Nagy Lajos király az összes magyar városok jólétének emelésével alapította meg «nagy» nevét a történelemben. Ő és atyja, de különösen ő emelte a városok foglalkozását, támogatta őket az egyház és aristokratia ellen[701] megerősítette szabadalmaikat és újakkal halmozta el őket. Hazánknak Lajos uralkodása alatt mutatkozó erejében, a városoknak, ezek iparának és kereskedelmének nagy részök volt.[702]


165. POZSONY VÁR ÉS VÁROS LEGRÉGIBB ALAPRAJZA.


Hogy mégis Lajos király ennyi számító bölcsesége és jóakarata foganatosb nem volt, s az általa megalapított anyagi jólét mélyebb gyökeret vert, annak okát a mohácsi vészt követő sanyarú viszonyon kívül, talán annak lehet tulajdonítanunk, hogy a betelepült polgárság a hazulrúl hozott hagyományhoz szívósan ragaszkodott és a nemzetbe olvadni csak lassan tudott.[703]


166. IV. RUDOLF OSZTRÁK HERCZEG PECSÉTJE.
Körirata: RVOD(olphus) DEI: GR(aci)A: SACrI ROMANI x~
IMPERII RODI x MAGISTER:…… DVCIS: ET: IOHINNE; DVCISSE: PRIMOGENITVS:

XVIII. Nagy Lajos magyarsága.



HA MÁTYÁST, Hunyad nagy fiát kiveszszük, nem találunk a különböző házakból származott királyaink közt egyet is, ki magyarabb, nemzetiebb volt Nagy Lajosnál. – Nevelése, társalgása, udvara, az országos tanácskozás nyelve kizárólag magyar volt.[704]

Érintettük már, hogy Lajos király jegyesét, Margitot, IV. Károly leányát Magyarországban nevelték, hogy magyarúl megtanúljon s a magyar szokásokat elsajátítsa. Második neje, Erzsébet, a bosnya bán leánya, szintén a magyar királyi udvarban nevelkedett. Lajos leendő vejeit Zsigmondot és Vilmost Magyarországba hozatta, hogy magyarokká váljanak.[705]

Természetes; hisz a magyar főurak ritkán értettek más nyelvet a magyarnál. Lajos király egy ízben (1368) Ludbrégi Jánost, előbb dalmát és horvát bánt, továbbá Treutel János pozsonyi főispánt, követéűl küldötte a szent-székhez és kénytelen volt Francisci István zárai nemest tolmácsúl küldeni.[706] Német okiratokat, milyenek akkor már nagy számban voltak, hisz a németek se tudtak anyanyelvöknél mást, a magyar törvényszékek, minthogy nem értették, figyelembe se vették.[707]

Lajos király beszélt ugyan németűl; németek számára német leveleket is bírunk tőle,[708] a miért hadjárataiban a német lovagok örömmel követték a lovagias és bőkezű fejedelmet;[709] mások is, papok és világiak, szívesen özönlöttek a gazdag Magyarországba: a királyi udvar fénye és a király kegyelme vonzotta őket. De azért Lajos nemcsak nem tűrte a «szemtelen németek túlkapásait» (insolentiam et proterviam), hanem – mint láttuk – a Kanizsai testvérek által meg is vagdostatta. – Pozsony városának is meghagyta, hogy a németeket, kik nekik kárt okoznak, tömlöczre vessék.[710] – Zsolnának pedig megtiltotta, hogy ne a tescheni, hanem valamely magyar város törvénykönyvét használja.[711]

A lengyelek se szerették a németeket. A pápánál is panaszkodtak ellenök. Még vallásosságok iránt is kemény panaszokat hallat maga a pápai nuncius. Hol a németek uralkodnak, – úgy mond – ott az egyház jogait csorbítják. A lengyelek és a németek hűsége közt az a különbség, a mi a világosság és sötétség közt.[712]

Nem csekély bajt okozott már akkor, valamint okoz maig, hogy némely szerzetes-rendek közös ügyet vallottak az osztrákokkal, velök közös tartományt alkottak, egy közös fő alatt állottak. Minek következtében, azt ugyan nem tapasztaljuk, hogy magyar embert helyeztek osztrák monostorok élére, de annál gyakrabban, hogy németek tolakodtak a magyar monostorokba, ezeknek rendesen nagy kárára. Így voltak (vannak ma is) a cisterciták, kik az osztrák heiligen-kreutzi atyaapátot vallván főuroknak, ennek aegise alatt német szerzetesek tönkre tettek nem egy magyar monostort.


167. A CZIKÁDORI APÁTSÁG ROMJAI.

Ez utóbbiak egyik kiváló példánya, Henrik, pilisi apát, még Lajos király kegyeibe is be tudta magát hízelegni, hogy annál inkább garázdálkodhassék, pazarolhassa szerzete javait. Egyebek közt András czikádori apátot megrabolta,[713] aztán apátságától megfosztotta, helyébe pedig egy osztrákot erőltetett be; jóllehet András törvényesen nyerte el méltóságát s azt évek óta viselte. Később ugyan visszahelyezte Andrást apáti székébe, de csakhogy gonoszságot gonoszságra halmozván – mint a pápa mondja – még keményebben bánjék vele. Világiakkal elfogatta, tömlöczbe vettette, majd megkötözve titkon Heiligen Kreutzbe hurczoltatta és míg András a hosszas fogság keserveit szenvedé, ismét az osztrák barátot erőszakolta helyére.

Az ügy V. Orbán pápa elé kerűlt, ki megbízta a kalocsai érseket, a pozsegai cisterci apátot és a kalocsai egyház kincsőrzőjét, a tényállás megvizsgálásával és elintézésével. (1367 szept. 3.) A vizsgálat nem ütött ki a Henrik javára, mert úgy látjuk, hogy lemondott a pilisi apátságról, és pedig – a mint látszik – felsőbb rendeletre, és elvonúlt Ybsbe, Ausztriába, hol nagy német élelmességgel birtokot vásárolt, míg a Stadeckiak az arbesthali majort mise-alapítványkép engedték át a német martyrnak, ki a pilisi apátságot szánandó viszonyok közt hagyta el, közel az anyagi bukáshoz.

Az örvény széléről Nagy Lajos ragadta vissza. Mint az apátság különös kegyura, semmisnek nyilvánította a birtokai, földjei, házai, épületei, halas tavai, vámjai elidegenítését, bérbe adását, eladását, jogföladását és átruházását; a szolgák és udvarnokok szabadon bocsájtását. Viszont meghagyta, hogy mindazok, kiknek kezére ily néven a pilisi apátság valamely birtoka jutott, azt adják vissza; a szabadon bocsájtott szolgák és udvarnokok pedig térjenek meg és teljesítsék kötelességöket úgy, mint azt I. Károly király nyilt levele megszabta.[714]

Lajos király jóllehet eltűrte, sőt szívesen is fogadta országaiban a külföldi, főleg tudós papokat, kivált ha siettek a hazai nyelvet megtanulni; mert ha nem, – mint Galhardnál, a kinevezett veszprémi püspöknél láttuk, – ugyan kímélet nélkűl kitette szűröket: mégis aggódva nézett a jövő elé, midőn a pápák a világegyház egész terűletén létező papi javadalmak betöltését, hivatkozva Istentől nyert teljes hatalmokra, saját kezökben összpontosíták, és valamint a világi fejedelmek előbb gyakorlott kegyúri jogait, úgy az egyházi testületeknek választási szabadságát, melyet az investitura-harcz győzelmes befejezése után a közzsinatoktól nyertek, hatályon kívűl helyezték.

Alig szenved kétséget, hogy szent Istvántól kezdve a XII. század elejéig királyaink nevezték ki a magyarországi főpapokat. A XII. században e jog átment az egyházi testületekre, melyek – első sorban a káptalanok – ez időtől alakulnak és emelkednek. A király csak közvetve gyakorolhatott befolyást a választásokra, és ezt annál inkább tehette, minthogy ekkor még az illető metropoliták magoknak igényelték a tartományukbeli püspökök megerősítését. III. Incze azonban csakis a szent-széket tartotta hivatottnak arra, hogy a püspökválasztás fölött ítéljen. IV. Kelemen pedig magának tartotta fönn a szent-széknél megürült püspökségek betöltését. Fra Gentile, ki Magyarországba hozta (1308) a IV. laterani zsinat helyes főpapválasztó szabályait, hozott oly bőséges reservatiókat is, hogy ama szabályoknak nem sokáig lehetett hasznát venni. A XIV. század közepe felé ritka eset, hogy Magyarországon püspököt választanak. Az avignoni pápák siettek a kinevezési rendszert kifejteni, midőn jövedelmeik Itáliából megszüntek, máshonnan kisebbedtek és a kuria pénzügyi zavarában új források után kutatott.[715]

Az eredmény teljes volt: a folyamodványok tömegesen érkeztek. VI. Kelemen alatt a várandóságok a megürülendő javadalmakra oly számosak valának, hogy már kezdettek panaszok érkezni a kuriához, miszerint az exspectansoknak adott pápai kegyek haszonnal nem, hanem csak haszontalan fáradtsággal és költséggel járnak. – Nem segítettek a bajon XII. Benedek és utódai, kik mindazon várandóságot, melyeket elődjeik adtak, ha még realizálva nem voltak, megsemmisítették: minthogy új várandóságokat osztogattak.

Nem ez bántotta Lajos királyt. Nem irigyelte ő a pápai kanczellária megszaporodott jövedelmét, se nem akart rést ütni a szent-szék teljhatalmán, midőn befolyni kívánt, mint ősei, az egyház kegyurai befolytak az egyházi kinevezésekre Magyarországon. Hanem azon aggsággal nézett a jövőbe, melyet utóda, Zsigmond ekkép fejezett ki «Az ország javadalmasai legnagyobb részben hatalmasak, és ha nincsenek lekötelezve a királynak, állását veszélyeztetik, a mint ezt már meg is cselekedték». Ezért kísérlé meg Nagy Lajos a magyar korona kegyúri jogait visszahódítani. Igen komor hangulatú leveleket írt a pápának ez ügyben; e komor hangulatában meg is maradt elannyira, hogy se jó szót, se jó tettet tőle a pápa nem kaphatott.

XI. Gergely íratott az esztergami és kalocsai érseknek és utasította őket, hogy jogtudósok közreműködésével is magyarázzák meg a magyar királynak, miszerint az egyházi javadalmak adományozásának joga meg nem illeti. Előadatta neki követe által, hogy az egész világon egyetlen uralkodó sincs, kinek az egyházak betöltésénél akaratát annyira tekintetbe vennék, mint az övét; egyetlen uralkodó sincs, ki országának megüresedett, vagy megüresülendő javadalmai ügyében oly sürűn fordulna hozzá, mint ő, kitől a pápa semmit se tagad meg, a mit becsülettel megadhat.[716]

Tetézett mértékben meg is érdemelte Lajos e figyelmet, mert szent Istvánon kívűl egy se volt, elődjei és utódjai közt, ki az apostoli czímet, melyet ugyan nem viselt, annyira, mint ő, kiérdemelte.

XIX. A czelli és aacheni kápolna.



TÜNDÖKLŐ fényben állnak Nagy Lajos király apostoli buzgóságának alkotásai, melyeket a pogány jászok, kúnok és tatárok megtérítésével, Isten házai építésével és diszítésével, a szerzetes-rendek ápolásával mutatott. Mindezen törekvései hazánk mívelődését, polgárosítását, a művészetek: építészet, képfaragás, képírás, ötvösség fölvirágozását, a tudomány föllendülését czélozták. Szép Magyarországot önképére és hasonlatosságára nagygyá tenni: ez volt a nagy király szándéka, melyet oly mértékben, mint ő, meg nem közelített egyik se királyaink közől.

A kúnok megtérésének főgátja a tizedadó volt. A tizedet a keresztény hívők püspökeiknek, főespereseiknek és papjaiknak fizetni tartoztak, a mondott hitetlenek azonban idegenkedtek tőle.

Ezen akadályt mellőzendő, megkereste Lajos király a pápát: Minthogy – úgymond – országában jászok (philistei), kúnok, tatárok, más hitetlenek és félhitűek nagy számmal vannak, kiket ő a kereszténységnek meg akarna nyerni, adjon neki a pápa engedelmet, hogy templomokat építhessen, plebániákat alapíthasson számokra; egyúttal mentse föl a megtérendőket a papi tized alól. (1352 jul. 10.)

A pápa, ki már előbb (1348 máj. 31.) megbízta volt a ferencziek provinciálisát, hogy a kúnokhoz térítőket küldjön, most is készségesen ráállott Lajos király ajánlatára, hogy – jól van hát – a kúnok és pogány társaik tized helyett harminczadot fizessenek. Mire aztán az esztergami érsek és a domokosiak nagy tevékenységet fejtettek ki; új plebániák és zárdák keletkeztek, s a keresztény hit mély gyökeret eresztett.[717]

A Nagy Lajos által emelt egyházak és zárdák közől névszerint négyet említ életírója, Küküllei János: a nosztrai zárdát a pálosok számára, a lövöldi karthausi zárdát, továbbá az aacheni és czelli kápolnákat.[718]


168. LAJOS KIRÁLY FÖLAJÁNLJA A MÁRIA-CZELLI TEMPLOMOT.

A mária-czelli kápolna keletkezése nagy gondot adott az osztrák történetíróknak. Mert míg Küküllei János az aacheni és czelli kápolnákról csak annyit említ, hogy szép és csodálatos (csúcsíves) művel építtette azokat Nagy Lajos, drága egyházi szerekkel, edényekkel, kelyhekkel, könyvekkel, különféle diszítményekkel s egy tiszta arany kehelylyel ellátta; Menestarfer (vagy Mannesdorfer)[719] a szent lambrechti benczés apátság gondnoka, 1487-ben Mária-Czell alapításának csodálatos történetét írta meg. Szerinte Dávid lamberti apát, IV. Károly császár, Harczias Lipót, Stiria herczege és III. Frigyes nagyatyja, valamint IV. Albert osztrák herczeg, V. László magyar király nagyatyja korában[720] Lajos magyar király háborút viselt a török ellen. Lajosnak húszezer embere volt, a töröknek nyolczvanezer, min annyira megijedt, hogy menekülni készűlt. Azonban az álom elnyomta, és álmában megjelent neki a czelli szent szűz, kinek csodatevéséről már előbb is hallott, és bátorítván őt, meghagyta neki: támadja meg bátran az ellenséget, mert győzni fog, minek zálogáúl képet tett a mellére. Fölébredvén, s a képet kezéhez vevén, elbeszélte a király hadi vitézeinek álomlátását, kik megörülvén és megbátorodván, az ellenségre ütöttek, azt megverték, és aztán mint fogadások tartá – seregesen Czellbe indúltak. Minthogy pedig Lajos király az ott állott kápolnát (sacellum) fölötte szűknek találta, lebontatta, és a jelennen (1487-ben) fönnálló templomot saját költségén fölépíttette. Fölajánlotta egyúttal az érintett, arany és drágakövekkel diszített képet, egy gazdag ereklyetáblát, melyet nyakán szokott viselni, egy kelyhet, aranyos liljomokkal diszített szent ruhákat, számos más ékszert és szentségmutatót, melyek czímerével vannak – úgymond Menestarfer – ellátva, és mind e napig a kincstárban őriztetnek.

Az értelmes olvasó azonnal belátja, hogy legendával van dolga, melyet a tudákos Menestarfer, vagy száztíz évvel az esemény után, történeti formába öntött. A dolog magva annyi, hogy Lajos király a magyar nép által mind e napig szívesen látogatott kegyes helyre, meglehet: fogadásból, templomot építtetett.

A kép, melyet, a legenda szerint, Lajos király a szent szűztől kapott, a czelli egyháznak adott, s az ottani kincstárban maig is látható, szaktudósok állítása szerint, nyilván ugyanazon művész által készült, ki a Nagy Lajostól az aacheni templom számára ajándékozott madonna-képeket készítette.[721]

A kik Menestarfer előadását készpénzűl fogadták, azok a magyar-török hadjáratot, melyről emlékezik, majd 1363-ra, majd 1366-ra, legújabban 1377-re tették.[722]

A drágaságok és emlékek közt, melyeket a mária-czelli kincstár állítólag Nagy Lajostól megőrzött, a mondott madonna-képen fölűl, különösen két, gyönyörűen hímzett misemondó ruhát, Nagy Lajos menyekzői alsó és felső ruháját, úgy szintén neje menyekzői ruháit, továbbá a nagy király vértjét, kardját, két kengyelét és sarkantyúit kell megemlítenünk.

Sokkal több és műbecsre nézve tetemesen értékesebb, a mit Nagy Lajos ajándékaiból az aacheni templom megőrizett.

Aachent, Triert, Kölnt és egyéb rajnavidéki várost, a magyarok az ott őrzött szent ereklyék végett szívesen látogatták. Egy évben az aacheni magyar zarándokok száma ötezerre ment. Aacheni magyar szállóról is van említés.[723] Lajos király tehát telket vett Aachenben, reá szent László tiszteletére kápolnát építtetett, azt kellő jövedelemmel, papokkal és egyházi szerekkel ellátta.[724]

Ezen aacheni magyar műemlékekből főnmaradt három madonna-kép, aranyozott ezüstből készűlt és a Lajos király által használt czímerekkel diszített keretekben; két ezüst, részben aranyozott gyertyatartó, két aranyos ezüstből csinált ereklyetartó és hat darab, részint magyar, részint lengyel czímer, melyek az ötvösség remekei.[725]

Műemlékeink a XIV. századból szép számmal vannak olyanok, melyek magyar eredetét megbizonyíthatjuk; és nem szenved kétséget, hogy alig volt Magyarországon jelentősb város, melyben a művészeti ötvösséget ne gyakorolták volna.[726] Hol is virúlhatott volna föl az ötvösség, ha nem az akkori dúsgazdag és pompaszerető Magyarországban?!

Remélhetőleg, nem egyet lesz még szerencsénk fölfödözni,[727] mert azok oly bőségben voltak a magyar királyi udvarnál és főurainknál; oly bőkezűen osztogatták mindenfelé, fejedelmeknek, templomoknak, városoknak és egyeseknek,[728] hogy bátor sokat beolvaszthattak, mások, minthogy eredetöket ki nem mutathatjuk, ránk nézve elvesztek: mégis biztat a remény, miszerint nem egyet sikerül még fölkutatnunk, hogy tanúja legyen a magyar művészetnek.

Kik voltak e művek, képek és ékszerek mesterei, arról ugyan vannak gyér adataink; de a legtöbb művész elhallgatta nevét, nem írta, nem véste mesterművére, hogy «annál biztosabban beírják azt az élet könyvébe», mint egy régi codex mondja. Mégis a legjelesb középkori művészeinket, Kolosvári Miklós festő fiait: Mártont és Györgyöt, szerencsés volt kipuhatolni Ipolyi Arnold püspök, «első műtörténészünk».[729] Ők voltak, kik szent László, szent István és szent Imre monumentális szobrait mintázták, érczbe öntötték és a váradi templomtéren fölállították.

Azonban, mikor Ipolyi 1863-ban e két mester emlékezetét megújította, még nem volt tudomása arról, hogy azoktól Prágában fönmaradt egy lovas szobor, melyet a műtörténet nagy magasztalással a XIV. század elsőrendű alkotásai közé soroz.[730] A kik eddig a prágai szent Györgyöt figyelemre méltatták, egyaránt magasztalják azt a szeretetteljes gondot, melylyel a nevezett magyar művészek rajta a legapróbb részleteket kidolgozták.

XX. A lövöldi, nosztrai és egyéb zárdák,
templomok, iskolák; művészet, tudomány.



VESZPRÉM vármegyében, a Bakony-Somlyó felöli részen, ott, a hol a pápai és devecseri országút vonúl, egy hoszszant elnyúló völgy vezet, melyet természeti szépségeinél fogva Paradicsom völgyének neveztek. E völgyben, a helyen, hol ma Város-Lőd fekszik, emelte Lajos király a lövöldi zárdát a karthausiak számára; kiket igen szívelt, rendjöket a szeretet égő mécsének s a tudomány legfényesebb világának nevezte el.

A lövöldi zárda egyike volt a világ legszebb kolostorainak, közepén fényes templom emelkedett, mely magában véve műremek lehetett. Lajos király bakonyi vadászkastélyából, Hölgykő-ből építtette azt, és neki adományozta királyi birtokát Alsó- és Felső-Lövöldön, a balatonmelléki Tapolczát, három Soprony vármegyében fekvő jószággal egyetemben.

A karthausiak tudós szerzetesek valának, kik a szépművészeteken, szobrászaton és festészeten felül, kivált szellemi munkával töltötték idejöket. «A könyveket – mondja a rend szabályainak szerkesztője – mint lelkünk örökös táplálékát a legnagyobb gonddal őrizzük. Sőt újakat is írunk, mert ha már szóval nem hirdethetjük Isten igéjét, teszszük azt írás által.»

E végre minden egyes szerzetes a következő tárgyakat kapta: íróanyagot, táblát és pergamentet, tollat, krétát; a bőr és pergament simításához két darab horzsakövet, két rudacskát, melyre a kézírást föltekergette; metsző-eszközt, két törlő kést, egy pontozót, egy árat a könyvek bekötéséhez, ólmot, vonalzót, egy, az irónt helyettesítő grafit-darabot, és – természetesen – kellő utasítást.[731]

Ez lehetett, nem csekély részben oka, a miért Nagy Lajos a karthausiakat különösen szerette, mert a könyveket is szerette és jeles könyvtára volt.[732] Különben is a remete-életnek is a mily alapos ismerője, oly kedvelője volt egyúttal a magyar király. Kegyében állottak a pálosok is, mint a kik magyar származásuk mellett, buzgóságra nézve a karthausiakkal vetekedtek.

Nosztrán, Hont vármegyében, a szobbi Dunától egy dombsorral elválasztott kies völgyben épült 1352-ben Nagy Lajos uralkodása tizedik évfordúlója alkalmából, a fényes monostor, melyet Bonfinis «excellentissimum»-nak nevez. Szépsége vetélkedett minden más monostoréval. Merő csiszolt kőből készült, melyeket szintén e czélra elbontott váradból hozatott a király.


169. DOMINICANUS TEMPLOM FENMARADT RÉSZEI: SZENTÉLY ÉS TORONY.


E két kolostort azonban csak példaképen, nagyszerűségök miatt emeli ki Küküllei János, mert sok más istenházat és zárdát épített Nagy Lajos, anyja és felesége, kiknek nyomában – mint ezt Küküllei meg is említi – főurak, vitézek és nemesek, de «némely» főpapok is jártak.

Ugyancsak Nagy Lajos alapította Visktől keletre, a Tisza mentén fekvő Remetén a pálosok máramarosi zárdáját, azonképen Aba-Ujvár megyében a gönczit; javadalmazta feleségével egyetemben a diós-győri, buda-szentlőrinczi és kalodvai kolostort; építtette a pozsonymegyei mária-völgyi zárdát, melynek szép temploma régi díszébe visszahelyezve, maig is fönnáll. – Nyomdokán indúlva, emeltette sógornője, Margit; szlavon herczegasszony, férje, István herczeg lelke üdveért, és fia, János herczeg szerencsés uralkodásaért az ujhelyi pálos zárdát.

Erzsébet anyakirályné már 1349 elején kérte a pápát, minthogy Magyarországon tekintélyes városok és vidékek vannak, hol a szent Pál remetéinek még nincs szerzetes házok: engedje meg, hogy a főpapok és főurak ilyeket építhessenek, az esetben is, ha a megyés püspök erre megtagadná megegyezését. – A pápa ugyan csak két zárdára adott ily kivételes engedelmet, még is csakhamar megalapították a Boksa nembeli Sztriteiek (Szűrteiek) az eszényi pálos zárdát Ungban; Kont Miklós nádor a csatkait Veszprémben; Elefánti Dezsőfia Mihály a felső-elefántit Nyitrában; a pelsőczi Bebekek a gömbőszegit Gömörben, melyben Bebek Györgynek, a királyné tárnokmesterének síremléke maig is látható; Ellerbach Bertold a monyoró-kerékit; Bessenyei János, fehérkői várnagy a kőrösmegyei strezait. Utóbb aztán Homonnai Druget János Ungvárt, Gőböly (Goblinus, Geubel) erdélyi püspök Szent-Mihályban, Czudar Péter és György Ládon, Kanizsay Jánosfia Miklós pedig Örményesen, építtettek zárdákat a paulinusoknak, míg Oppelni László herczeg és volt nádor átvitte őket Lengyelországba és a czenstochovai zárdát adta nekik.[733]

Egészen oly mértékben, mint a pálosokat, gondozta és ápolta Lajos király és hozzá tartozói Isten többi egyházait, melyek közbenjáró imái segélyével – úgymond él és uralkodik.[734]

Hogy a királyi hölgyek különös pártfogásokba fogadták az Istennek szentelt szűzeket, mondanunk is fölösleges. Idősb Erzsébet királyné Ó-Budán szent Klára tiszteletére száznál több főrendű és nemes hölgy számára, kik közt rokonai is valának, nőkolostort emelt, gazdagon alapított és javadalmazott. Ugyanott építtetett nagy monostort egy prépost és világi kanonokok számára, míg 1349-ben már pápai bucsúkat kér az általa emelt lippai szent ferenczrendi, az esztergami szent annai, az eger-egyházmegyei hocinoi vagy hotnoi[735] templomok és a budai királyi várban szent Márton tiszteletére alapított, de még befejezendő kápolna részére, «melyben számos ereklye őriztetik».[736]

Ha végig tekintünk a többnyire «Quoniam ut ait apostolus» arengával kezdődő pápai bucsús levelek nagy tömegén, oly templomok javára, melyek Magyarországon épültek, vagy restauráltattak és hozzájok számítjuk az Anjouk korából származó műemlékeink jelentékeny számát: lehetetlen nem örvendenünk a keresztény hitélet élénkségén fölül az építő művészet hatalmas föllendülésén, melyen Nagy Lajos, de atyja alatt is, a franczia és olasz befolyást inkább megérezni, mint a németet,[737] jóllehet már a XIV. század elején, de különösen Nagy Lajos király idejében kezdett nálunk a csúcsíves építés, melyet tévesen ugyan, de kiválóan németnek emlegetnek, divatossá lenni. Szembeötlő előnyei, meglepő magasztossága és csínja végett, legelőbbkelő egyházi székeink és városaink[738] vetekedve siettek román basilikáikat lerombolni és helyökbe gót dómokat építeni. Még szerencse, ha így történt. De nem ritkán úgy esett, hogy a csúcsíves építés technikájával nem számolva, román templomaikat derűre-borúra gótokká kezdették átépíteni. Az egyszerű famenyezettel, vagy komor félköríves boltozattal födött templomaink gyöngén alapozott falaira súlyos boltíves süvegeket raktak. A mi rendszerint katastrofában végződött.


170. A TÜSKE-VÁRI TEMPLOM.



171. A SZEPESI SZÉKESEGYHÁZ.


A nagy buzgalom mellett is ezen körűlmény, mely t. i. kettős kiadásokat szült; valamint az, hogy az újabban keletkezett kolduló szerzetesek (ferencziek, domokosok, pálosok) nem állottak a művészet, nem a vagyonosság azon fokán, mint az előbbiek (benczések, cisterciták, prémontreiek), oka annak, hogy a gotikában oly nagyot fölmutatni nem tudunk, mint a román építészetben. Hátramaradásunknak e téren pedig főoka az, hogy az országot egy századon át eltöltött folytonos zavarok miatt a gót ízlés csak akkor kezdett nálunk általánosabban terjedni, midőn másutt már hanyatlott.

Bírunk mégis a kassai dómon kívűl, mely sok tekinteten mint valóságos unikum, egyedűl áll, a veszprémi, lőcsei, nagy-szombati és mária-völgyi templomokban, valamint a pozsonyi szent János kápolnában szép műemlékekkel Nagy Lajos idejéből, míg másutt egyes részletek arra a következtetésre juttatnak, hogy nagy tehetségű építőmesterek iparkodtak megküzdeni az építő urak alantasabb felfogásával. Ilyen részletek a pozsonyi szent-ferenczi egyház tornya, mely művészi tekintetben túltesz a bécsi, szervezetlen és ormótlan szent István toronyóriáson; továbbá ugyanott a dús faragványú Klarissza-torony. Vannak egyes, szép portaleink is, különösen pedig gyönyörű szentségházaink a páratlan és remek kassain kívűl, mindenfelé, melyek csínos alkotása sokszor a falusi egyház fülkéjében is meglep.[739]

Legtöbbre becsűlte azonban Nagy Lajos király az egyháziakban a tudós papot.

A tudományoknak mindenha volt keletjök Magyarországon. Rendesen találkozunk a külföldi főiskolákon Párisban, Bolognában, Rómában, Padovában, Vicenzában, Toulouse-ban stb. tanúlt magyar emberekkel. Azon javadalmas kanonokok száma pedig, kiknek meg volt engedve, hogy egyetemeken töltvén idejöket, jövedelmeiket húzhassák, elég jelentékeny.


172. OLDALBEJÁRAT A MISKOLCZI TEMPLOMBA.


Így (kevésbbé ismert példának legyen fölhozva) értesülünk, hogy Szigeti (de Insula)[740] István, ágoston-rendi szerzetes, Lajos király kedves embere, húsz évig részint különböző egyetemeken (per diversa studia generalia) Magyarországon és Toulonse-ban tanított. Nagy tudós hírében álló, erényes és jámbor férfiú, kit rendjének milanoi káptalana arra szemelt ki, hogy Párisban bizonyos tételekről olvasson. Toulonse-ban is ő volt az első licentiandus.[741]

Az országban is volt iskola, a külföldhöz aránylag bőven; nemcsak a káptalanok mellett, melyek egyik tagja rendesen az iskolás kanonok volt, hanem falvakban is. Kiveszszük ezt a stola-jövedelem elosztásának arányából. A stola harmada – úgymond a szabály – a plébánost illeti, kétharmada a káplányokat és tanítót. A tanítónak annyi jár, mint egy káplánynak.[742]

De a felsőbb tanításban azóta, – úgy látszik, – hogy Csák Péter szétverte a veszprémi főiskola tanárait (1276) hiány keletkezett. Miklós pécsi püspök is panaszkodik, hogy papja ugyan sok van, de mentűl kevesebb köztök a tudós. Azonképen Nagy Lajos király csaknem egyidejűleg azt írja a pápának, hogy királyi tanácsában sokszor látja szükségességét a tudós theologusnak, de régóta nem találkozik papjai közt a szent hittan mestere. Pedig, ha valakinek, neki, ki körűl van véve hitetlen és félhitű népekkel, volna szüksége olyan egyénekre, kik a hit igazait meg tudják védeni.[743]


173. PRÁGAI EGYETEMI TANULÓK.

Innen magyarázható, hogy a papok, jogtudósok, orvosok, kik csak úgy, mint a költők és énekesek, hírét vevén a magyar király tudományszeretetének és bőkezűségének messze földről összegyűltek udvarában.[744] – Ez vitte Nagy Lajost, ki még midőn Siciliának volt királya, megerősítette a nápolyi hittani főiskola szabadságlevelét,[745] arra, hogy a pécsi egyetemet alapítsa.[746]

Hasonló helyzetben lehetett IV. Károly császár és cseh király, midőn 1348 ápril 7-én, a párisi mintájára, a prágai egyetemet alapította, melyben a magyar tanulók a csehekkel, morvákkal és déli szlávokkal egyetemben az első nemzetet alkották; azonképen Kázmér lengyel király, midőn 1364 május 12-én a krakói egyetem alapító levelét közzé tette; és IV. Rudolf osztrák herczeg, midőn 1365 márczius 12-én alapját vetette a bécsi egyetemnek, melyben a magyar tanulók (az olaszokkal) szintén külön nemzetet képeztek.[747]

XXI. A magyar vitézség.



A KORTÁRSAK Nagy Lajos királyt a vitézek (milites, lovagok) példájának, mintájának tartották. A középkor úgy tekintette a vitézi rendet, mint a legelső világi tisztességet; hisz még a királyoknak, királyfiaknak sem ingyen adták, hanem meg kellett érdemelnök a vitézkötést; még az angyalok karát is tiszteletből a mennybéli vitézek hadának (militia coelestis exercitus) nevezték, a minthogy a főangyalokat pánczélosan, sisakosan festették is.


174. BÁCS VÁRA NYUGATRÓL.


A vitézek mennybéli patronusa szent György volt. E kappadocziai herczegnek és «nagy vértanúnak», ki a legenda szerint Aja királyleányt megszabadította a sárkány torkából, és Diocletianus császár idején, 303-ban vértanúságot szenvedett, nagy tisztelője volt Lajos király.[748] Hanem szent György mellett a magyar vitézek szent László királyt, mint különös pártfogójukat, szintén tisztelték. Sírját Váradon, melynek közelében temetkezni legméltóbb, óhajtások volt, áhítattal látogatták, egyházát gazdagon megajándékozták.

Az igazi vitéz – ezt tartották még a XIV. században is, – védelmezi az özvegyeket és árvákat, hadba száll törvényes ura mellett, szeretettel szolgálja Istenét és tisztelettel viseltetik a hölgyek iránt. Jutalma ezért a borostyán koszorú, melyet tisztességes hölgyek, piros ajkok dícséretével nyújtanak neki, kedves barátjoknak, szívesen látott vendégöknek.

A fejedelem pedig elárasztja őt arannyal, ezüsttel, paripákkal és drága ruhákkal.[749]

De hajh! a XIV. században már megfogyott az igazi vitézek száma, azért is oly nagy a becse a magyar királynak, mert sok a becstelen lovag, ki szereti a jó asztalt, rágalmazza az asszonyokat, úton, útfélen dicsekszik. Az éj az ilyennek kedves ideje; az ivásnál túl tesz három nemes vitézen; virradat előtt nem vetődik haza, aztán alszik a misék idején túl, azaz délig.

A nemes vitéz ellenben a fejedelmek minden aranyáért se kívánna olyasmit, a mi a becsülettel és tisztességgel meg nem fér. A laza szerelem, erkölcstelen élet távol van tőle; csak a hű szerelmen csüng. De ez egy asszony iránti szeretete miatt tiszteli a világ minden hölgyét, nem szalajt ki ajkán egy szeméremsértő szót, illedelmes tréfái fűszerezik a társalgást. A mit megígért, azt megtartja. Kora reggel Istenének, aztán a világnak szolgál.

A tornáknál és lovagi játékoknál a hitvány lovag cziczomásan, de elpuhult gyöngeséggel jő a porondra: dárdát nem igen tör. Ha valaki hatalmasan ellene hajt, hamar elejti azt, mert attól fél, hogy kivetik a nyeregből. Az ő lökése alatt nem rendűl meg a ló, mert nincs erő karjában. Mit neki a vitézi hír? Bajjal, sebbel jár az. Ő mindig épen tér haza…

Ellenben az igazándi, nemes vitéz fényesen jelenik meg a porondon: szép a lova, fénylik a vértje, csillog a fegyvere és czímeres paizsa. Öröm látni, mint üli meg lovát. Választottja jelét föltűzte sisakjára és paizsára. Ügyesen kezeli dárdáját a rettenthetetlen; kimérve, nem vakon tűzi ellenfelének, miközben megsarkantyúzza lovát, hogy ellenesét a porba taszítsa. A piros ajkak ekkor egyhangúan tanúságot tesznek róla, hogy ő a legderekabb vitéz és neki ítélik oda a tisztelet díját.

A csatatéren, ha az ellenséget megpillantja, s a hadakat rendezni kezdik, fölvidúl, megvidámúl a jó vitéz és bátorságát felközli ezrekkel. «Jeles vitézek, – így szól, – legyetek bátrak és merészek! A mit ma, egy nap alatt végezünk fegyverünkkel, az örök dicsőségére válik nemzetünknek, magunknak. Ma mutassuk meg, ki a hős? Úri erőnkkel megverjük a gyáva ellenséget.» Azonnal gondja van, hogy biztos kézben legyen a zászló; az első sorba a legvitézebbeket állítja; megmutatja, mint kell az ellenséges had élét megtörni, azt túlszárnyalni. Aztán rendezi övéit és szent György nevében az ellenségre tör. Nagy bontást visz véghez benne; sok súlyos sebet oszt, nem feledkezvén meg, hogy barátain segítsen. Ha megbontotta az ellenség csatasorát, a buzogánynyal vág reá oly keményen, hogy ember és ló vihog a fájdalomtól. És ha sikerűlt zavarba hozni az ellen sorait, azt le is győzte. Sebektől vérzik ugyan, de barát és ellenség megismeri, hogy ő a nap hőse.

Visszája a gyáva lovag. «Ahol zászló zászló ellen, csapat csapat ellen küzd, – így beszéli kedvese, – teljesen nyugodt vagyok, mert ért ő a maga dolgához.» Hogy, hogy? Ha kardot rántanak, ott van az utolsó sorokban és arra néz, valjon az első csapat előre nyomúl-e, vagy hátrál? Minek is tenné ki becses életét veszedelemnek? Az ellenségre oly óvatosan megy, mint a macska a vízbe. Ha birokra kerűl az ütközés, jókor eloldalog, mígnem övéi végeztek az ellennel. Hanem ekkor pihent erővel előre vágtat; kétszer is bele mártja kardját – egy döglött ló vérébe; aztán versenyt fut haza felé, hogy első hozzon hírt a diadalról, melyet ki ő vívott.

A rossz nevelés az oka ezen elkorcsosulásnak, teszi hozzá kútfőnk. A helyett, hogy idegen lovagokhoz, szigorú fegyelemre, jó iskolába küldenék a szülők az ifj’urakat; honn tartják őket és lesznek belőlük anyámasszony katonái. Az elpuhult élet, a semmittevő otthonülés, a kényelmetlen, eszelős ruha oka a lovagias szellem hanyatlásának. Vitézi tettek híán a ficsurak fülbesúgás, hízelgés és henczegés által kellemeztetik magokat, jutnak be úri jó társaságokba, még a fejedelmi csarnokokba is; míg a jeles vitézeket, kik vagyonukat és véröket áldozták a hölgyekért és becsületért, a kapu előtt várakoznak.

Nagybirtokú atyák is, merő fösvénységből nem adnak fiaiknak annyit, hogy idegen földön valamely hadjáratban részt vehetnének. Ha aztán meghal az öreg, fia nem mehet sem a tornához, sem a fejedelmi udvarba, se nem tüntetheti ki magát a hadjáratban, mert nem tud mindezekhez. Megnősűl tehát és – mások ajánlatára – gazdag, de idősb özvegyet vesz feleségűl. Az asszony koros, mondják az ifjúnak, nem sokáig viszi, akkor aztán élhetsz vitézi kényedre. Dehogy; hamarabb meghal a férj kétszer is, mint felesége egyszer, ki megifjodik fiatal férje mellett és fölvidúl. Kedvében is jár urának; ezüst öveket, drága ruhákat ad neki és czifra szalagot, hogy varkocsát ékesen befonhassa. Gyöngéden elkényezteti, finom ételt, tüzes bort ád neki. «Egyél, igyál, töltsd kedvedet; – mondja, – látod, telik bőven mindenből.» Így esik, hogy az ifjú egy vitézi járatban se vesz részt. Ha ez eszébe ’jutna, bánatosan siránkozva visszatartja az asszony, mert «ki fogja a jószágot gondozni? Végy inkább egy malmot az úti költségen».

Így renyhűl, vénűl, összezsugorodik, mint a vályog, a nemes úr, és elmulasztja idejét, éveit a magtalan házasságban.

A másik ok pedig, a miért az úrfiak megfásúltak és nem gyakorolhatták magokat az ugrásban, birkózásban, kőhagyításban, lándsavetésben: a gyalázatos, divatos viselet, az elől-hátul összeszíjjazott fűzők, melyekben az emberek, mint a czölöpök úgy jártak. Hanczározni se mertek, nehogy elpattanjon valamelyik szíjjok, csatjok. De nemcsak fűzték derekukat és gyapottal tömték ki testök egyéb részeit, de festették orczájokat és hamis hajat kötöttek. Lábok fejét is másként akarnák, mint Isten megteremtette, hogy tudniillik hosszú, keskeny és hegyes legyen; czipőjök is olyan mint az ördög orra. Rövid felső ruhájok is oly szűk, hogy alig ér feszes lábravalójokig, melybe bevarrták őket. Tisztességtelen viselet – sopánkodik kútfőnk – a régi vitézek hosszú, méltóságos ruházatokhoz képest.[750]

A ki végre hozzá szokott a nagy urak finnyás asztalához, az elszokik attól, hogy életét latba vesse a hölgyekért és becsületért. A mai vitéz – panaszkodik kútfőnk – többre becsüli a nyalánkságot a lovagiasságnál. A fűszeres étel és a bor feltüzelik annyira, hogy miután egyet lejtett az asszonynyal azt hiszi, nagyobbat mívelt Parzifalnál. Ha aztán fejébe ment a bor, másnapra megereszt egy lándsavetést, egy színes harczot (mert a komoly harcz ellen biztos), melyhez czifrán és kényelmesen megjelenhetik; fáradságába se kerűl.

A torna játék volt a vitézek gyakorlatára. A tornán tanultak sorban lovagolni, csapatokat képezni, lóháton harczolni, a nyeregből kihajolni, keményen ülni, az ellenséghez hozzá férkőzni. Megtanították ott az ifjú leventét kíméletre a vendégek iránt és szigorra a hitványok ellenében. A gyávák sok szégyent vallottak a tornán. Szóval: a torna a vitézek iskolája, fegyvergyakorlata volt. Összeszoktatta a hadakat, barátságot szőtt a különböző elemek közt.

A XIV. század második felében kezdettek a tornák kikopni a divatból. Igen fájlalja ezt kútfőnk, és ennek is tulajdonítja a vitézség hanyatlását.

A lándsavetést, a vitézi játék egyik nemét, mint a mely kevésbbé fáradságos és a derékséget kisebb mértékben igényli, nem épen sokra becsüli szerzőnk. A lándsa tompa volt, s a lovag egészen födve, sisakja leeresztve. Ellenben a dárdatörés hegyes vasakkal történt és a test nem volt annyira védve.


NAGY LAJOS TORNAÖLTÖZETE.


Suchenwirt leír egy tornát, melyet a Minne (Venus) asszony tiszteletére rendeztek. Hadakozhatott kiki tetszése szerint karddal vagy furkóval. Megjelent ugyan-ott kétszáz hölgy is, zöld bársonyba öltözve, arany paszománttal, hermelinnel díszítve valamennyi. Ezek osztották a díjakat. A legvitézebb lovag a legszebb hölgytől rózsakoszorút, a legjobb apród zöld süveget kapott.

Hogy az efféle ünnepélyre vendégség következett; mely zenével és tánczczal járt, mondanunk se kell. Fődísze a vendégségnek az asszony volt, ki gyöngyökkel, arany sujtással, karpereczekkel ékesen jelent meg. Fején rangjához képest koronát, (herczegi) süveget, vagy koszorút viselt. A középkori asszony vidám, de szemérmes.

Költői lelkű szerzőnk nem szalasztja el az alkalmat, hogy a női szépség kellékeivel megismertessen. Ezek kicsi, fehér láb, oly magas lábfejjel (Rist), mely alatt a csíz kényelmesen elbújhasson; fehér selyem rokolya aranyszálakkal és drágakövekkel díszítve, ugyanilyen a zárt ruha, mely a középnagyságú, karcsú testet födi; fehér kéz hosszú újjakkal; gömbölyű, fényes nyak és vállak, az állon gödröcske; tüzes ajkak, elefántcsont fogak, fehérpiros arcz, szép egyenes orr, barna keselyű-szemek fehér zománczczal, sötét szemöld, mintha ecsettel készűlt volna, fehér és üde homlok, göndör és fodor haj, benne drágakövekkel és gyöngyökkel kirakott szalag.

A vendégséget vagy a palotában, vagy a szabadban sátor alatt tartották. A sátor födele égszín bársony, arany ágakat és rajta madarakat mutató hímzéssel, közben drága smaragd, ametiszt, rubin kövekkel és gyöngyökkel kirakva. Oldalfalaira gyöngygyel kivarrott mondásokat alkalmaztak. Elefántcsontból gyönyörűen faragott, aranynyal berakott állatokkal és liljomokkal kirakott székek állottak benne.[751]

Az evést kézmosás előzte meg. A vizet ezüst medenczékben hozták. A vendégek fejére lombkoszorúkat tettek. Hallal és vaddal bőven szolgáltak. Mentűl úriasabb volt az ebéd, annál több fogásból állott. Az ételeket fűszeresen és borsosan szerették, mert a hűtött bor jobban ízlett rájok. A vendégséget zene kísérte, táncz követte. Ismert zeneszerek: a harsona, tárogató, postasíp, trombita és vihető orgona. A dudának is van nyoma, de már akkor is aligha volt szalonképes.

Suchenwirt, ki ép’ úgy megfordúlt Magyarországon, Lajos király udvarában, mint az osztrák herczegeknél és főuraknál, kétségkívűl magyar élményeit is bele szőtte tarka rajzaiba. A külföldi divatok már régebben meghonosodtak nálunk a főúri körökben; a XIV. században annál inkább, minthogy nem ritka az eset, hogy főuraink német nőket vettek feleségűl, sőt jól megfizettek érettök.[752]

Az se szenved kétséget, hogy a magyar főbb urak a német lovagok vitézi ügyetlen fegyverzetét, az úgynevezett sváb fegyverzetet a sisaktól kezdve a pikkelyes vas sarúig elfogadták.[753] De a magyar hadi nép zöme, mely a magyar fegyvert félelmessé tette; megmaradt régi hadi viselete és harczi modora mellett.

Érdekes tudósításaink vannak erről épen a XIV. századbeli szemtanúktól,[754] melyek arról értesítenek, hogy a magyarok hadi öltözete bőrből (di cordovano) készűlt és többszörös volt. Az alsó ruha puha, jó zsíros irhákból állott, erre a második (néha harmadik, sőt negyedik) rövid, bőr (pellicium) «mentét» öltötték, mely szorosan a testhez símúlt és izmaikat feszítette. Sisakot is bőrből viseltek, mely a szalonnával befent, s így a levegő behatásaitól megóvott arczokat egészen nem födte el. Szemökre nagy szükségök volt, levén ügyes nyilazók, ebbe helyezték minden reménységöket. Támadó fegyverök tehát az íjj volt, melyet lóhátról előre, hátra hajolva biztosan kezeltek. Ehhez a nyíltartó puzdra tartozott; védelműl pedig hosszú kardot viseltek oldalukon. A csatában kerűlték a sváb (német vitézi) harczot, hanem tíz, tizenöt emberből álló csapatokban, nyíllövő távolságra megközelítették az ellenséget és kilőtték reá nyilaikat, melyek a vértezett vitéz népben ugyan kevésbbé, de a lovakban és gyalogságban sok kárt okoztak. – Ha megfutott az ellenség, üldözték; ha azonban első támadásoknak kívánt sikere nem lett, ők futottak szélylyel, hogy aztán (jeladás végett puzdráikat veregetvén) ismét összeverődjenek, újra, meg újra az ellenségre támadjanak, melynek zaklatásában nagy mesterek voltak. A halálmegvetésből eredt merészség tette a magyarságot félelmessé, valamint gyakorlottságok a zsákmányejtésben. Leírhatatlan, szóval el nem mondható, hogy mennyi kárt okoznak a magyar hadak, írja Péter apát, és buzgón kéri az Istent, hogy mielőbb szabadítsa meg tőlük az országot.[755]

A magyarok lovai – úgymond tudósítónk – kicsinyek, de ép oly kitartók mint lovasaik, kik lovaik nyakára és szügyére főtt bőrből, vagy vaslemezből vértet kötnek. Minden lovas két lóval rendelkezik. Magyarországon nagy ménesek vannak, ott lovakkal még szántanak is, kitelik tehát könnyen a pót-ló. Ez utóbbiakat kárék, kis kocsik elé fogják; de úgy gondolom, nem csupán azért, hogy a sereg poggyászát, mint inkább, hogy a remélhető zsákmányt haza szállítsák. A lovak csak úgy nem finnyásak, mint gazdáik nem azok. Ha lakatlan vidéken táboroz a had, ember és ló a szabad ég alatt, sátor nélkűl tanyáz. A katona leszedi lováról a vértet, és ha szép idő van, rajta alszik; ha esik, vele takaródzik. A ló pedig jó, vagy rossz időben födetlen: nem árt neki; könnyen elviseli a rossz időjárást is. Lábaikra béklyót tesznek ekkor és kiverik a mezőre, vagy czövekhez kötik, hogy legeljenek, mert a magyar ló beéri fűvel, szalmával, szénával; szemet (biada) keveset kap.

A katona is kevéssel megelégszik; élelme nem sok gondot ad neki. Magyarországon sok a gulya. A szarvasmarha a legelőn meghízván, leöletik. A faggyút jó áron eladják, a húst pedig megsózzák, nagy üstökben puhára megfőzik és kiszedvén belőle a csontot, kemenczékben vagy a levegőn megszárítják, aztán lisztté, porrá törik. Ha tehát úgy esik, hogy a seregnek pusztán kell táboroznia, hol nem kap eleséget, a katonák bográcsokban vizet forralnak, s e conservből, melyből egy kis zacskóval van minden lovasnál, a hadnagy pedig nagy mennyiségben hordat a sereg után, egy marékkal bele vetnek a forró vízbe.

Ha e húsliszt felduzzadt, egy-két marékkal tesznek valamely más edénybe szárazat, az egészet egy gombóczczá gyúrják, mely ehető kenyérrel vagy kenyér nélkűl és igen tápláló.

Ily formán a magyar sereg ellenséges földön is sokáig föntarthatja magát; hisz a lovak füvet mindenütt találnak, a legénység pedig megél e martoriata carne-val.[756]

De már végeznem kell…

Küküllei János Nagy Lajos királyt eléggé szálas, nyílt, élénk szemű, göndör hajú és szakállú, vidám arczú, duzzadt ajkú, s egy kevéssé félvállú embernek írja le,[757] mihez Villani hozzá teszi: «essendo naturalmente di subito movimento».

Adom még Nagy Lajos király czímere hiteles leírását, mint azt a szakértő Suchenwirt, ki mesterségére herold volt, reánk hagyta:

Ezüst színű paizs két egyenlő részre osztva. Az egyik mezőn nyolcz pólya, váltakozva világossárga gyöngyökből és rubínokból kirakva; a másik mező égszínű, gazdagon díszítve domború aranyos liljomokkal. A paizs tetejében aranyból készűlt, drágakövekkel ékes, koronás sisak nyugszik. A sisak koronájából két, strucztoll emelkedik ki és közből a strucz nyaka hermelinből. A strucz feje koronás, szeme rubintos; arany csőrében pedig kis arany patkót tart.[758]

Ugyancsak Suchenwirttől tudjuk, hogy Nagy Lajos király e szavakkal buzdította csatába rohanó hadait: Éljen Magyarország! [759]

***

Tizenkét esztendeje, hogy a magyar Anjouk történetében pihenni nem tudó fáradsággal búvárkodom, és jóllehet nem egyedül működöm e téren, sőt mások tovább fáradnak és részszerint eredményesebben, mint én: mennél mélyebben bocsátkozom le a történet aknáiban, annál szélesebben tárul föl előttem a teendők mezeje, és fényesebben hazánk elmúlt dicsősége.

Ez buzdítson további munkáinkban és azon, tanulmányainkból merített meggyőződés, hogy Magyarország, fiainak Istenbe helyzett bizalmával, összetartó igyekezetével és kitürő szorgalma mellett, lehet, lesz is akkora, de még nagyobb, mint volt Nagy Lajos király negyvenéves uralkodása alatt.

Úgy legyen!


175. RÉSZLET NAGY LAJOS SÍREMLÉKÉRŐL.





MEGJEGYZÉSEK A KÉPEKRŐL.


ÖNÁLLÓ KÉPEK:



Nagy Lajos és Hedvig királyné arczképeit SMOLKA Szaniszló és MATEJKO Jan «Polens Könige und Herrscher» czímű díszművéből közöljük, mely munka a lengyel királyoknak lehetőleg korhű s jellemző arczképeit adja.

A Szent Januariusról nevezett nápolyi érseki székesegyház főbejárati kapujának valamint I. Károly és Endre síremlékeit Óváry Lipót úr szíves közvetítésének köszönhetjük. Ő készíttette azokat a fényképet, melyekről ezek a metszvények készűltek.

1. A bejárati kapu magyar czímerekkel, a régi templom 1260-80 közt lett restaurálva, mikor Mária V. István leánya II. Károly neje volt nápolyi királyné. (Lásd Óváry értekezését: Budapesti Szemle 1874.)

2. I. Károly, Martell Károly s neje Ausztriai Klementia közös síremléke a Januarius templom főbejárója fölött van.

Visegrád romjait Cserna Károly eredeti felvétele után mutatjuk be.

Róbert király síremlékét Nápolyban a chiesa di S. Chiarában az eredetiről vett fénykép után közöljük, melyet Capasso Bertalan úr, a nápolyi levéltár igazgatója, volt szives velünk közölni.

Zára 1346-iki ostroma, Tintoretto remekműve, s Contarini András visszatérése Velenczébe Paolo Veroneseé, a velenczei doge palotájában őriztetnek. Mindkét képnek körvonalait kiadta Zanotto «Il palazzo ducale» czimű munkájában.

Aversában három kastély létezett: a normann, az arragoniai s az anjoukori, mely utóbbi a S. Pietro a Majella-templom közelében állott. 1. Az Anjou kastély maradványait Montemajor őrgróf a Societa Storica titkára fényképezte le Óváry Lipót úr szíves közbenjárására: a mai épület façadját, melyen nehány csúcsíves vonal látható az Anjou-korból s a templom tornyának egy részét. Lefényképezte továbbá az épületnek egy belső részletét is, mely szintén csúcsíves.

2. Az arragoniai kastélyt Capasso és Óváry urak szívességéből közöljük. A régi Aversa látképe egy asztalra festett sz. Sebestyén hátterét teszi, s mi a képről ezt a részletet közöljük. Az alatta levő kép a kaszárnyát ábrázolja, mely a kastély helyén áll.

Endre síremléke a Januarius templom főoltárától balra van elhelyezve.

Nápoly látképét Braun «Praecipuarum Urbium Delienatio» II. kötetéből;

Canosa vára «Saint Non Voyage pittoresque de Naple et de Sicilie. II. partie Tome III. Paris 1782» czímü díszműve 30. lapjáról vétetett.

Róma és Krakó látképeit Schedel-Hartmann «Liber Chronicarum»-jából vettük.

II. Albert, IV. Rudolf és III. vagy Czopfos Albert osztrák herczegek arczképeit következő czímű munkából közöljük: Der Stammbaum des allerdurchlauchtigsten Hauses Habsburg-Österreich in einer Reihe von Bildnissen habsburgischer Fürsten und Fürstinen von Rudolf I. bis Philipp den Schönen nach dem in der k. k. Ambraser Sammlung befindlichen auf Befehl Kaiser Maximilians I. verfertigten Originalgemälde, – zum erstenmale herausgegeben durch das Lithographische Institut und mit kurzen historischen und Kunstnachrichten begleitet von Al. Primiszer.

Florencz XV-ik századi fametszet után készült.

IV. Károly császár és neje, IV. Károly és fia Venczel a karlsteini várban levő Mária-kápolna falfestményeiről vétettek. Társulatunk elnökének szives közbenjárására gr. Thun csehországi helytartó ő nagyméltósága volt szives a fényképfelvételeket eszközöltetni.

Contarini András visszatérését Velenczébe a chioggiai diadal után Paolo Veronese eredetije után Cserna Károly másolta.

A magyar királyok torna alkalmával viselt fegyverzete és lovaik takarója «Ancien Armorial equestre, Paris, 1890», czímű munka után közöltetett, mely a francziaországi arsenál könyvtárában őrzött XV-ik századból eredő kéziratnak képeit reproducalta.

A SZÖVEGBE NYOMOTT KÉPEK



A czímlapot a nyitrai evangelisterium ezüst széldiszítései után rajzolta Cserna Károly. Ugyancsak ő az első könyv fejdíszét a pozsonyi XIV-ik századi missaleban s a II. könyv fejdíszét a nemzeti Muzeum XIV-ik századi codexében levő betűk után rajzolta. A kezdőbetük – egy párnak kivételével – a pozsonyi és nemzeti muzeumi codexek betűi után Cserna által rajzoltattak.

Károly Róbert, Mária királyné halála, Károly házassága Erzsébettel, Lajos király születése, Zách merénylete (Felicianus vulnerat dominam Elisabetham reginam), Erzsébet királyné a bécsi képes krónikából vétettek.

Károly calabriai herczeg síremléke fénykép-felvétel után készült rajzról.

Johanna és udvara a «Decameron»-ból, 1492-ki velenczei rajz után.

Róma látképe Benozzo Gozzuli San Gimignanoban levő frescója után, a Traján foruma és a Vatican közti részletet ábrázolja, amint szent Ágoston elhagyja Rómát. (Készült 1465-ben.)

A kerczi apátság két rajzát az Archaeologiai Közleményekből vettük át.

Littau, Aquileja Schedel krónikájából vétettek.

A Florián-kapu részleteit a «Mittheilungen der Centralcommission» II. kötetéből, a spalatoi campanilet, a dalmácziai archangeloi kolostort, Szent Domokos templomát Zárában, szent Chrysogonus reliquiariumát a «Jahrbuch der Centralcommission» V-ik kötetéből s Trieszt legrégibb látképét a «Mittheilungen der Centralcommission» IX-ik kötetéből vettük.

Dandolo András doge arczképét «Palatii Fasti Ducales» czímű művében levő rajz után közöljük.

A XIV-ik századi függő gyertyatartó a pozsonyi káptalan tulajdonát képezi. Közöljük az Ötvösség remekei czímü díszmunkából.

A 36. lapon előforduló oklevél-töredék az Orsz. Ltr. Dl. 3691. sz. a. őriztetik. Kelt 1344. máj. 14. Olvasása: Nos Lodonicus dei gratia Hungarie.

A 38. lapon előforduló oklevél-töredék u. o. Dl. 4152. sz. a. őriztetik. Kelt 1351. márcz. 27. Olvasása: Elisabeth dei gratia Regina Hungarie.

A pápák palotája Avignon: fényképről vett másolat után.

Stracimir Iván érmei «Ljubica Opis Jugoslavenskih Novaja» u Zagrebu 1875, III. I. és II. f, 22.

XI. Gergely érme «Cola di Rienzi»-ből reproducáltatott.

Andronicus érmét Sabatierből vettük.

A moldvai érmek «Sturdzas Münzen und Medaillen des Fürstenthums Romanien» czímü czikkéből. Numismatische Zeitschrift IV. I. és II. f.

Bogomil sírokon látható lovasok Asboth János művében látható felvételekről rajzolta Cserna Károly.

III. Albert (hibásan II. Albert nyomtatva) nagy pecsétje eredeti nagyságban egy 1354. márcz. 27-én kelt oklevélről, a bécsi udv. ltárban.

A bécsi főiskola «Mittheilungen und Berichte» 101. l.

Bécs városának 1303-ik évi nagy pecsétje a bécsi udv. levéltár pecsétlenyomati gyűjteményéből.

Rudolf oklevelének kezdőbetűi 1363. jun. 3-án kiállított okiratáról vétettek.

Mária királyné karperecze «Az ötvösség remekei».

Ankerstein fényképfelvétel után rajzolta Cserna.

Sz. Katalin kápolnája Karlsteinban, Károly császár és neje a Mittheilungen VII-ik kötetéből vétettek, az első rézmetszetről a 94. lapról.

Nagy Kázmér mellszobra a Mittheilungen XV. k. LIV. lapjáról. Kázmér király sírja a krakói székesegyházban a Mittheilungen X. k. 84. l. A Kázmér király sírjában talált ékszerek a Mittheilungen XV. k. LV. l.-ról. Krakó székesegyháza a Mittheilungen X. kötetében közlött rézkarczról.

Prága látképe Schedel Chronica Mundijából.

Vilmos herczeg és Durazzoi Johanna «Berichte und Mittheilungen des Alterthumvereines zu Wien» I. 95 (az udvari könyvtár 2763. sz. eredetije után).

A vilnai sz. Anna templom a Mittheilungen XVI. kötet XVII. old.

Wladislaw Jagello arczképe Matejko «Polens Könige» czímű művéből.

A krakói nagy vásárcsarnok a Mittheilungen VIII, k. 132. l.

Zólyom vára Cserna Károly felvétele után.

A szepes-iglói templom ereklyetartójáról közlött részlet az Ötvösség Remekei után.

Marco Cornaro doge arczképe «Palatii Fasti Ducales» 130. l.-ról vétettek.

A Piazetta Velenczében Cesare Vecelli rajza után készült.

III. vagyis Czopfos Albert két felesége, Erzsébet és Beatrix, Stillfried «Kloster Heilbronn» czímü munkájából vétettek.

Padova látképe Schedel (Hartmanns) Libeg Chronicarum-ból.

Rienzi állítólagos arczképét a római Barberini palotában levő dombormű után adjuk.

Udine régi városháza fénykép után készűlt.

Szent Anastasia temploma Veronában. A Mittheilungen der k. k. Central-Commission V-ik kötetében levő felvétel után.

A Ferrara-i kastély Münz «La Renaissance en Italie et en France. Paris 1855» czímü munkájában levő felvétel után készült.

Pisa Schedel (Hartmanns) Liber Chronicarum-ból.

Siena látképe Münz «La Renaissance» czímü művében 77. l. levő felvétel után.

A flagellansok. Tollrajz a Constanczi Krónikából.

Johanna királynétól három pénzt közlünk: Vétettek: Monete del regno di Napoli de Roggiero fino al Carlo VI accolte e spiegate de D. Cesare Antonio Vergara (Roma 1715 4°) a XIII. és XIV. táblákról. A 186. l. közlött ezüst, a 190. l. közlött réz s a 217. lapon közlött ezüst.

A velenczei doge-palota belseje: Cesare Vecellio a XVI-ik század elején élt olasz festő műve után.

Barletta – 20. l. – Benevento (régi kapu) – 10. l. – Salerno – 161. l. – Saint Non Voyage pittoresque de Naples et de Sicilie II. partie. Tom. III. Paris 1782. czímü díszművéből vannak véve.

Siena a pápa lakása Antonio Federighi XV-ik századi sienai szobrász műve után készűlt.

Szt. Patrik purgatoriuma eredeti fölvétel után, melyet Molnár János apátúrnak köszönünk.

Csatajelenet az Anjou-korban a Nemzeti Múzeum kincstárában levő ékszerről rajzolta Cserna.

Krakkó: a Florián-kapu a «Mittheilungen der k. k. Central-Commission» II-ik évfolyamából véve.

Kázmér lengyel király arcképét Matejkó festménye után adjuk.

A megcsúfolt szerzetes Dürer Albert munkája.

Nagy Lajos érmei közül a felső s a második ezüst, a harmadik arany; a Nemzeti Múzeumban levő példányokról rajzolta: Malahovszky.

Dragutin és Milutin érmei közül a felső Dragutin VI. Nemanics, a 2-ik: II. Uros s a 3-ik is Milutin II. Uros pénzei.

Žiča a szerb királyok koronázási temploma: restaurált állapotjában van feltüntetve a Mittheilungen XVII-ik kötetéből.

Genova Schedel «Liber Chronicarum»-jából vétetett.

A cseh korona (IV. Károly koronája) a Mittheilungen II. évf. 232. l.

Kula és Belogradčik a Mitfheilungen XVII-ik évfolyamában közlött felvétel után készültek.

Dusán szerb czár érmét Érdy munkája után adjuk.

Gradenigo János és Delfino János doge arczképeit Palatii «Fasti Ducales»-éből adjuk.

Velencze Jacopo de Barbari fametszvényének (1500 körül) töredéke.

A padovai főtemplom a Mittheilungen VIII. kötetében kiadott felvétel után.

A traui templom portaleja s a szószék a Jahrbuch der k. k. Central-Commission V. évfolyamában kiadott felvételről.

A Szent Simon koporsójáról vett három képet Erber Tullio zárai gymn. tanár szíves közvetítésének köszönjük; a három photogr. felvétel közül kettő a zárt sírt, a harmadik a nyitottat tünteti elő.

Arbe szent Kristóf ereklyetartója a Jahrbuch V. évf. 150. l. közlött felvétel után.

VI. Incze érme Rodocanachi munkájában «Cola di Rienzo» van közölve.

III. Andronicus érmét Sabatier «Monnais byzantines» Paris 1862. megjelent munkájából adjuk.

III. Uros érmét Érdy munkájából vettük.

Visoki Dečani klastrom Kopčevič Makedonien (I. 221) czímű munkájából adjuk.

Dusán érmét Érdyből vettük, valamint IV. Urosét, Tvartkó Istvánét, és Kotromanič-ét is.

A két bogomil sírkövet, Ključot s a bosnya kardot Asboth János orsz. képviselő úr szívességének köszönjük, ki azokat Bosznia és Herczegovina czímü nagybecsű munkájából engedte át.

Sokol vára Gopčevič Serbien I. 68 munkájában fordul elő.

Murad szultán képét a «Türkische Chronica» (Frankfurt 1577 6-ik l.-ról) közöljük.

III. Mihály érme Ljubica Opis Jugoslavenskih Novaca u Zagrebu 1875. 2. tábla 22. aranyérem.

IV. Palaiologus érmét Sabatier-ből adjuk.

János franczia király a párisi «bibliotheque nationale»-ban őrzött eredeti után.

Bálint bíboros püspök sírköve a Mittheilungen XVI-ik kötetéből.

Diós-Győr az Arch. Értesitőből.

Mária durazzói herczegnő s Johanna királynő síremlékei fényképfelvételek után készült rajzokról.

VI. Orbán pápa arczképe: Accuratae effigiis pontificum maximorum numero XXVIII ab anno Christi MCCCLXXV ad aetatem neque nostram praesidentium ad vivum et romano prototype expressae Strassburg 1573. fol.

Nagy Lajos hálóházát és szobáját Nagy-Szombatban eredeti, a helyszínén készült rajzokról adjuk.

Kolosmonostort Kimnach László rajzolta a helyszínén.

Wladislow Lokietek Matejkó rajza után.

Pozsony térképe a XV-ik századból, Bécs városa legrégibb térképének melléklete, melyet Glax tanár Bambergben a Reider-féle térkép-gyűjteményben, 1849-ben felfedezett, CAMESINA bécsi conservator lerajzolt és a bécsi községi tanács 1869-ben kiadott ily czímű «Wiens ältester Stadtplan aus den Jahren 1438-1455», mi pedig RÉNYI József úr szíves másolata után közlünk. – Miután a ZAPPERT által állítólag feltalált XII-ik századbeli bécsi térképről (lásd: Sitzungsberichte der kais. Akademie d. Wissensch. XXXI. Bd. S. 399.) kisült, hogy hamisítvány (lásd: Allg. Zeitung, 1892. márczius 22.); alig szenved kétséget, hogy a Reider-féle kép valamint Bécsnek, úgy Pozsonynak is legrégibb térképe, annál értékesebb, minthogy mérések után készült.

A czikádori apátság s a tüskevári templom romjait az Archaeologiai Közlemények után adjuk.

A Mária-czelli templom legrégibb rajza, Weiss, Diva virgo Cellensis (Bécs, 1637.) czímű munkának czímlapját képezi. Dankó pozsonyi prépost úr szívességéből.

A dominicanus templom fenmaradt részeit, s a miskolczi templom oldalbejáratát, valamint Bács várát Dörre Tivadar úrnak eredeti felvételeiről készített rajza után adjuk.

A szepesi székesegyház a Mittheilungen VI-ik kötetében közlött rézmetszetről vétetett.

A prágai egyetemi tanulók a Lacroix «Sciences et lectures aux moyen âge» czímű munkájában közölt kép reproductiója.

Részlet Nagy Lajos síremlékéről a «Sz.-Fehérvári ásatások»-ban közölt rajz után készült.





Jegyzetek




HátraKezdőlap