III.
A FIATAL GAZDA ÉS FIATAL LEVENTE.


II. Ferdinánd és Pázmány halála. Zrínyi Miklós viszonya a kettőhöz. Csáktornyára költözik. Csáktornya fekvése. A csáktornyai vár fontossága a Muraköz védelmére nézve. Fölszerelése. A vár alakja s berendezése. A vár környéke. Osztozkodás a testvérek között. A Muraköz és népe. A véghelyek katonai felügyelete és őrizete. Zrínyi mint légrádi és muraközi kapitány. Török zavarok. Betörés Muraközbe. Izdenczy konstantinápolyi küldetése. Zrínyi csatározásai a törökkel. A szőnyi béke megújítása. Torstenson Morvába tör. Zrínyi szerepe a Torstenson elleni hadjáratban. Ezredes lesz. Intézkedései a harczra. Sereget fogad, s elindul a birodalmi sereghez. A svédek előnyomulása. A magyarok szervezkedése. I. Rákóczy György betör Magyarországba. Harcz közte és Ferdinánd között. Zrínyi szerepe a Rákóczy elleni hadjáratban. Ferdinánd kiegyezkedik Rákóczyval. A hadjárat vége. Zrínyi csapata oszlófélben. Velenczével bocsátkozik tárgyalásokba a maga és csapata szerződtetése végett. A tárgyalások megszakadása. Serege szétoszlik. Ő maga Csáktornyára megy.


25. PÁZMÁNY PÉTER NAGYSZOMBATI PALOTÁJA.


ÉP ABBAN az időben, a mikor Zrínyi Miklós honába visszatért, a nemzet két hatalmas veszteséget szenvedett. Meghalt II. Ferdinánd, [166] kinek vallásos rajongása és felekezeti türelmetlensége, diadalmas bosszúja és kiméletlen kegyetlensége a katholikus visszahatás vezérei és harczosai előtt mind az egyház iránt való hűségnek és hősiségnek megannyi magasztos vonása volt. S a hódító és győzedelmeskedő hit nemcsak a cseh és morva földön, az örökös tartományokban: de nálunk is megihletődve és magasztalva áldotta emlékezetét, mert fejedelmi kegyének és pártfogásának, követelésének és hatalmának erejéből emelkedett föl oly gyorsan és terjedett el oly rohamosan. A mellett a király koczkáztató bátorságával a veszélyben, állhatatos kitartásával a szerencsétlenségben általános tiszteletet ébresztett maga irányában, melyet ellenfelei készségesen elismertek, hívei pedig lelkesedve csodáltak. Az ő szemükben férfiúi és emberi jelességei is a keresztény vitéz képébe olvadtak bele, mert minden uralkodói ténye, minden magán cselekménye a kor szellemére, a visszahatás rajongására vallott; annak tükörében pedig az igaz katholicismus az igaz christianismusnak látszott. Az ő szemükben a király vallásuk dicsőséges és üdvösséges bajnoka, ki hitsorsosainak példában hagyta örökül, hogy egyházokért miképen kell merni és csapások közepette is kitartani. S meghalt alig egy hónap mulva Pázmány; [167] a visszahatás ébresztője és vezetője, kinek fényes nevéhez egy egész korszak eszmeáramlata fűződik. Mint főpap mindenekelőtt vallása érdekeinek hódolt, sőt a törvények ellenére is kedvezett: de igaz magyarságáról, nemzete javáról soha el nem feledkezett. S a mily határozottan a papság részére állt ama rendelettel, melyet Buccariban, a Zrínyiek kikötőjében, a családi várak tiszttartóihoz intézett, hogy a tengermelléken az egyházi javakat a fiatal grófok számára le ne foglalják, az egyházi személyeket le ne tartóztassák:[168] ép oly erélyesen felszólalt a pápai szék ellen, a mikor a magyar király apostoli jogait kétségbe akarja vala vonni.[169] S egyenest a magyarság jövőjére való tekintettel védelmezte I. Rákóczy Györgyöt, az erdélyi protestáns fejedelmet annyi sikerrel, hogy halála bizony Rákóczynak nehezen és bánatosan esett, mert a bíboros érsek jóakarata, hazájának és nemzetének szeretete nagy megnyugtatására volt.[170] Lángeszének és lángbuzgóságának nemesítő hatása alatt megújhódott az egyházi élet: a papok erkölcse, fegyelme és míveltsége fölemelkedett, a vallásos érzés megjavult, a felekezeti öntudat büszke pompában és nemes áldozatkészségben nyilatkozott: korszakos közoktatási intézményei és maradandó irodalmi alkotásai a hazai nevelés és nemzeti nyelv fejlesztésére és felvirágoztatására szolgáltak. Elmúlása nemcsak a magyar katholicismus: de az egyetemes egyház gyásza volt.


26. ZRÍNYIVÁR BUCCARIBAN.


Zrínyi Miklós nem hallhatta ezt a kettős veszteséget mély szomorúság nélkül. Ha nem vesszük is számításba, hogy az ozalyi és csáktornyai várban, a gréczi és nagy szombati iskolában, az érseki udvarban és olasz zarándokságában, mind ez ideig csak a katholicismus szeretetét szívta magába, így felekezetével együtt érezett: ifjú élte annyi benyomása és emléke csatolta Ferdinándhoz és Pázmányhoz. A király apjának kegyelmes és bizalmas ura volt, a ki elismeréssel és kitüntetéssel halmozta el. Im, az ő főlovászmesteri kinevezésében is melegen emlékszik meg dicséretes nevéről, fényes híréről, dicső érdemeiről, hogy Magyarország szent koronájának, a felséges ausztriai háznak, s neki magának uralkodása kezdetétől fogva különböző helyeken és alkalmakkor hűségesen és állhatatosan szolgált, s vitézül harczolt úgy a birodalom részeiben a pártosok és lázadók ellen, mint a végeken az örökös ellenséggel, a törökkel szemben, életét is igen sokszor koczkáztatta és veszélyeztette.[171] Aztán uralkodói kegyét reá ruházta. Im, olasz utja előtt, alig értesült a Pázmány kiküldő szándékáról, magas figyelmével azonnal feléje fordult. Válaszában felszólította az érseket, kinek őszinte és atyai gondoskodását dicsérve emelte ki, hogy ha terve szerint alkalmas felügyelő fog találkozni, azt jelentse neki, s az elindulás idejére, a kiséret módjára és számára tegye meg a szükséges intézkedést; még előbb pedig irt Sennyey István győri püspöknek és Mikulich Tamás személynöknek, hogy a kellő útravaló iránt rendelkezzenek, s hogy az uradalmi tisztek teljesen az érsek kivánságához és intézkedéséhez alkalmazkodjanak.[172] S ha zarándoksága nem folyt ismerete gyarapodására és ízlése finomodására nézve érlelő tanulságok nélkül: abban a királyi érdeklődésnek is jelentékeny érdeme volt. Pázmány meg épen apja helyett apjaként őrködött felette. Az ő befolyásának és szeretetének köszönhette boldogító hitét, nemesebb míveltségét, eddigi haladását és szereplését. Mert bizonyosan a biboros gyám vitte magával az országgyűlésekre, hol zászlós-úri tiszténél fogva már 1630-ban, és 1635-ben megjelent, s bizonyosan ő vezette be a királyi udvarhoz, hol annyiszor megfordúlt. Tanulmányai, örömei, élvezetei föl-fölelevenülve és meg-megvillogva reája emlékeztették; a mint élvéje mestere, holtában is vezető példája maradt.

De a míg Zrínyi Miklós hálásan gondolt vissza a múlt kötelékeire: addig szorgosan készült elő a jövő hivatására. Mert alig helyezkedett el a csáktornyai várban: az új gazda fiatalos lázával rendezkedett testvérestűl. A büszke családi fészek fölötte kedvező helyen, a nagy uradalomnak a szigetvári hős e kitünő szerzeményének szinte közepén feküdt, s a biztosságnak és védelemnek minden föltételével rendelkezett. Mert a Mura és Dráva, mint két hatalmas védő kar foglalta be az egész félszigetet; s a hol szabadon hagyta, a stiriai határon, ott veszedelem nem fenyegette: így a Muraköz már a maga természeti fekvésénél fogva erősséget képezett. Különben gazdag és termő föld, még az idő szerint teli őserdővel, ordas és agyaras vaddal, de a szántók és szőlők is teli áldással; Tollius szerint annyira, hogy mindennemű gabonával és borral bővelkednek, mintha Ceres és Bacchus vetélkedtek volna, hogy melyikök vegye oltalmába a vidéket.[173] De ép e miatt a török örömest dúlta, s a mióta a szigeti Arnót vezetése alatt benne először, 1586-ban, megjelent,[174] szárazabb időben, alacsonyabb vízálláskor meg-megrohanta; különösen a kanizsai szomszéd háborgatta. Ily körülmények között a csáktornyai várnak a Muraköz természeti erőssége mellett is fontos szerepe jutott: a Zrínyiek székhelye és a félsziget őrállomása volt. Már akkor, a mikor a szigetvári hős báni követelései fejében I. Ferdinándtól kapta, s királyi parancsára Keglevich Pétertől elfoglalta, bevehetetlennek mutatkozott: a gyors sikert csak a csel szerezte meg.[175] Pedig nem épült megmászhatatlan sziklamagason, hanem sík lapályon; összes erődítése vastag falaiban és mély árkaiban állt, miket a XVII. században is szélesen övezett az ár, s még szélesebben a mocsár. A Dráva alig egy mértföldnyire kanyarog tőle, a Ternova meg épen mögötte sikamlik, s földagadt árjok gyakorta messzire kiönt és elmaradozó mocsarakat hagyogat; régen pedig a szelid Mura és szilaj Dráva keresztűl-kasúl járta az egész vidéket, minél fogva vizenyős helyek, nedves berkek nagy számmal találhatók rajta. Itt egy sűrű sással szegélyezett vékony ér, ott hosszúra nyúló mocsár húzódik. Aztán síkok, mélyedések váltakoznak, melyek messziről kaszálóknak látszanak; süppedékes ingoványok, melyek esőzéskor megközelíthetetlenekké válnak. A szétszórtan vonuló sás és náderdők zsombékos, tespedt tócsák takarói. Egyes nagyobb területű, mélyen fekvő lapályok hepe-hupás részeiben egész éven át a gyalom és hinár szövevényén keresztűl vízfoltok csillámlanak,[176] s holdas estve a békák szakadatlan brekegő versenye hallszik, miben még Petrarca is szive szerint gyönyörködhetnék: akkor meg a víz Csáktornyán épen bőséges lehetett. Mert a vár háta közvetlenűl a Ternovára támaszkodott, mig jobbról és balról a mocsár oly kiterjedéssel vette körül, hogy Tollius szerint az árkok egyenesen fölöslegesek voltak; csupán a homlokzat, mely keletnek a községre vetett, függött össze a szárazzal széles dobogója, felvonó hidja által, mely alatt szintén mély víz tátongott.[177] Így ha a dobogó-hidat felhúzták, a vár a megközelíthetetlen árból úgy emelkedett ki, mint valami sziklasziget a tengerből; csakhogy kiálló szirtek helyett falairól és bástyáiról ágyúk meredeztek le.

A mocsarak gőze és nehéz levegője ugyan sem egészséges, sem kellemetes nem lehetett; de a Zrínyi emberöltője nem a mai idő kényes és finyás nemzedéke, melyet minden őszi szél lázba ejt és csoportosan letarol, mint hervasztó dér a falevelet; még akkor lobogó vér lüktetett a feszülő erekben, az aczélos idegek és szijjas izmok minden időjárást, minden levegőt elbirtak, mert általában a harcz viharára, a leventeség veszélyére nevelték az ifjakat. Az idő háborúkkal volt vemhes, a kemény küzdelmek, válságos veszedelmek szilaj szárnya csattogott az emberöltő felett: rekkenő hőségben és dermesztő fagyban, mocsaras levegőben és tikkasztó aszálykór egyiránt meg kellett vitézül állania. Kagylós bölcsők és selymes takarók helyett a gyermekek csakhamar a fáradságban és munkában edződtek; s a főnemesek még csak ötven évvel előbb is a kényelmet oly kevéssé ismerték, hogy házasságuk előtt rend szerint egy falócza, egy szőnyeg, egy bőr vagy kötés-szalma szolgált pihenőjükül;[178] s a török ellen való várakat, melyeket a síkon emeltek, közönségesen mocsarakkal övezték. S míg az árkok és mocsarak vize tartott, a mint Sziget és Nagy-Várad megvétele bizonyítja, az ellenség nehezen boldogult; csak ha a támadó levezette vagy a szárazság elapasztotta, közeledett a veszély. A mocsár terjedelme fokozta a biztosságot, könnyítette a védelmet; a gyalom, a hinár, az iszap megannyi ágyú volt, melyet a vár ura és parancsnoka a XVII. században gyönyörűséggel szemlélt. Ha a töröktől nem félt, a maláriától sem ijedt meg: keménysége és megszokása oltalmazta tőle.


27. A MAI CSÁKTORNYAI VÁR.[179]


A csáktornyai vár ennél fogva már vidékében a biztosságnak és védelemnek minden föltételével birt; Zrínyi Miklós és öcscse pedig gondoskodott róla, hogy kettős hivatásának, vitézi népével, hadi fölszerelésével és élelmi készletével még inkább megfeleljen. Mert abban az időben, a mint Salamon Ferencz találólag írja,[180] a védekezésnek és gazdálkodásnak egész alapja és biztosítéka a váron nyugodott. Minden várnak megvolt a maga tiszttartója, ki a jobbágyokkal megmiveltette az uradalom földjeit, beszedte tőlük a tizedet, behordta a várba és elhelyezte a bástyák pinczéibe az aratás és szüret áldásait. Azonban a vár – mondja – több volt gabonásnál, a tiszttartó több egyszerű gazdatisztnél. A vár egy-egy örökös hadi lábon tartott erőd, a tiszttartó megannyi katonai parancsnok, valamint a földesúr megannyi született hadvezér. Az ágyúgolyó, fegyver és puskapor szintoly nélkülözhetetlen volt az élet fentartására, mint a búza és bor, melylyel a várőrség táplálkozott; a tiszttartónak szintúgy érteni kellett a várfalak építéséhez, mint a szántás-vetéshez;[181] különösen a muraközi és tengermelléki birtokokon, melyeket az ellenség lesei fenyegettek örökkön. Zrínyi Miklós és öcscse, noha mindjárt 1638-ban megosztozott, az egyezség értelmében közös födél alatt, a csáktornyai várban maradt, mely a védekezés és gazdálkodás középpontja volt: így az ősi fészek egyelőre kettőjük otthona, a hol a testvérek maguk őrködtek. Sajnos, ma már a várnak tüzetes rajzával nem rendelkezünk, ennélfogva teljesen helyre nem állíthatjuk, mert a XVIII. században új birtokosa, gróf Althan Mihály a régi épületet lerontatta, s az újabb szokáshoz és ízléshez képest emeltette föl, fia pedig, gróf Althan János oly úri móddal és annyi ékességgel látta el, hogy annak díszét állítólag «sem hajdani nagysága, sem pompás fényessége meg nem előzte:[182] de tették mindezt a nemzeti kegyelet rovására, s a mai csáktornyai vár többé már nem a költő ősi vára. De a Tollius leírásából az osztályos levelek ellenőrzésével eléggé tájékozódhatunk róla. A hollandi tudós nem győzi csodálni a nép oly nagy miveletlenségénél a pompás épületet, a gazdag bútorzatot, s a mindenütt mutatkozó jeles csint, a miknek biztos nyoma már az első megosztozáskor, 1638-ban fölismerszik. A mi a csáktornyai várban a régi alkotás maradványa: a széles tömött várfalak, melyek a földdel betüremlett, fűvel és bozóttal fölvert árkokba ereszkednek; a Ternovára néző téglafal kivételével, mely nem készülhetett ágyúgolyó ellen; aztán a nehéz, párkányos bástyák, melyek a kiszögellő sarkokon figyelő őrszemekül néztek el a vidéken; meg az erős, boltíves pinczehelyiségek, melyek époly alkalmasak voltak a hadi és élelmi készletek eltartására, mint vivatás esetében a sebesültek és asszonyok menedékül. Mindezeken ma is a régi erő és régi nagyság kifejező bélyege ül, s néma köveikkel a háborús századok viharára emlékeztetnek; de a családi palota a többi épületekkel egyetemben eltűnt, s elváltozott: úgy hogy a költő vára csupán külső alaprajzára és térfogatára egyezett a maival. Annyi bizonyos, hogy hatalmas és pompás fészek volt, négy szögeletre rakva tornyokkal és bástyákkal. A mint a régi oklevelek leírásába merülünk, képzeletünk előtt fölépül az egésznek képe. A kapu fölött nagy kőbástya emelkedett, s keletről sorakozva három fabástya húzódott, aztán a «kinyózó bástya» következett, majd a kisebb kőbástya és utána ismét két fabástya jött. Mindezek nemcsak erősségül, de ékességül is szolgáltak; s nagyságukról fogalmat adhat; hogy a várnagy a kisebb kőbástyában lakott. A várbeli főépületnek a homlokzata kelet felé nézett, a két szárnya pedig délre és éjszakra vetett; a déli szárnyon új sugár torony díszeskedett, az éjszakon meg a régi lőporos torony állt. A főépület és déli szárny négy «contignatió»-val, vagyis az alsó és földszinti helyiségeken kívül két emelettel birt, mig az éjszaki szárny három «contignatiós»-nak, azaz egy emeletesnek készült. A fény benne mindenütt a kényelemmel egyesült; s a paloták és termek csarnokokkal és «himes boltok»-kal váltakoztak. A második emeleten volt az ünnepi vagy nyári nagy palota boltozatos előcsarnokkal, nagyobb összejövetelek és ünnepélyek számára; aztán termek következtek, majd a «vénasszony háza», a szenes házzal és külső sütőházzal; az első emeleten volt a «kisebb palota», szűkebb társaságok és mulatságok részére, mellette termek húzódtak, szenes házzal és konyhával, régebben ott esett az iskola is, a hol valószínűleg Miklós az öcscsével tanult. A földszinten nyúlt el a «hosszú palota», melyet talán gyűlések alkalmával használtak, kisebb boltozatos szobákkal és csarnokokkal, a hol a családi levelek, könyvek, kincsek és fegyverek álltak.[183] A csarnokokban függtek, beszéli Tollius, a török diadalmi jelvények, ívek, puzdrák, buzogányok, paizsok, s más efféle fegyverek, melyek fényét a dönöczki kardvasak csillogása elhomályosította. Némelyeknek markolatja ezüsttől és aranytól ragyogott, másoknak hüvelye volt drága kövekkel kirakva. Itt foglaltak helyet a képek is, később a Miklós vitézi tetteinek megerősítésével. A fegyvertárat azonkívűl rézágyúk, mozsarak, dárdák, kardvasak és egyéb hadi szerszámok töltötték meg. A kincstárban a régi pénzek sokasága feltűnt. Volt köztük Nagy Sándor aranyban és érczben, volt ezüst Ottó, Vitellius, Pescenius Niger, Horatius, Ovidius, s mások, a kiknek pénzei vagy érmei ritkák érczben. Voltak királyok, fejedelmek s híres emberek képei kicsiny köralakban, vésővel kidolgozva, például Luther Mártonnak és feleségének, Bora Katalinnak képe.[184] S aztán itt volt, a földszinten a kisebb himes bolt vagy kifestett csarnok, mely kápolnául szolgált, meg a gőzfürdő. A föld alatt feküdtek a boltozatos tárházak, éléskamrák köztük a Wuk, meg az öreg himes bolt és a belső sütőház. De az egyes részek fekvése biztosan meg nem állapítható, mert a régi írások csak az okleveles és könyvesházról említik, hogy a kincstár mellett nyugat felől esett és a hosszú palotáról, hogy a kisebb himes boltnál éjszakra terűlt.[185] A vár fő- és melléképületeivel, s a maga nagy öblös piaczával szükség idején elegendő volt pár száz főnyi hadi nép befogadására, sőt gyakorlására is: de a Muraköz elszigeteltsége és a Zrínyiek rettegett neve megőrizte a támadástól. A várat a hagyomány szerint éjszak felé földalatt futó folyosó fűzte össze a Remete Pálosok Szent Ilona kolostorával, utolsó veszedelemben a menekvés biztosítására; s ma is mutogatják az épület éjszaki szárnyában a titokzatos lejáratot, mely a sötét mélybe levezetett volna: de a hagyomány merőben a képzelet leleménye, mert a kolostor a vártól egy kis félórányira esik, a mi föld alatt futó folyosónak bizony távol; aztán a család büszke bátorsága és a föld iszapos természete ellene szól, a történeti bizonyság pedig teljesen megczáfolja. A mikor a szerencsétlen Zrínyi Péter és Frangepán Ferencz utolsó veszedelemben forog, Spankau elől nem a föld alatt menekszik, hanem a kapun «fejtekezik ki», a mire «az őrizet is elszélled és a csáktornyai várnak deli fénye homályba borúl».[186] A helyett a vártól Szent Ilonáig vadas kertek húzódtak, annyi ízléssel és annyi csínnal rendezve, hogy Tollius csodálkozásában őket az Alkinoos kertjeihez hasonlítja, hol a rege szerint a levelek soha sem sárgultak és a gyümölcsök mindig pirulva ragyogtak.[187] A félénk őzikék csapatosan tanyáztak bennök. A vártól délre pedig le a Dráváig sötét sűrű erdő borult, hol az ordas farkas és agyaras vadkan csatangolt. Az erdő a víz partjától szinte Kursaneczig ma is áll, bár az ember váltig irtogatta, a romboló ár is egyre tarolta, mert a Dráva régi medréből kikelve, szilaj féktelenséggel hasít magának új ágyat és söpri el maga elől, a mi útjába akad; nem ritkán százados fákat döntöget mélyébe és juttat szárazra megint, a mikor nagy idő mulva régi medrébe visszatér. Elhagyott helyét kavics borítja, az újabb kiöntés iszappal bevonja, a vízhordta magvat, csemetét, fűzfagalyat a sok heverő tuskó és szálfa felfogja, s a nap éltető melege tenyészetre indítja; úgy hogy pár esztendő mulva már fiatal füzesek, szinte áthatolhatatlan ligetek támadnak.[188] A természet e szilajon romboló és bámulatosan alkotó ereje a XVII. században szabadabban érvényesűlt, s a csáktornyai vár vadas kertjei és erdei az évszakos áradások folytában buján virultak. S a növényvilág a maga gazdag pompájának és végtelen lombsátorának üdítő hatásával és illatával sokat javíthatott az iszapok és mocsarak levegőjén is. Még akkor irtás e helyen vajmi kevés volt: Nagyfalú még nem létezett, Kursanecz csupán nyolcz jobbágyi telket számlált;[189] úgy látszik, csak a vártól nyugatra, a Ternován túl, ereszkedtek a szántó földek, melyek vetésében a pittypalatty-madár füttye verte föl a csendet, s fent, a magasban a foglyok húzása villogott, s a bokrok alján, gabna tövében és a rét selyme közt a tapsi nyúl tenyészett szaporászva. Tollius dicsekedve említi, hogy nagy örömmel hajtották hálóba a félénk őzeket, s aztán fürjre, fogolyra és nyúlra vadásztak.[190]


28. SZENT ILONA, A PÁLOSOK KOLOSTORA.[191]

Ime, a Zrínyi Miklós otthona, a minő volt, az osztályos levelek bizonysága szerint, abban az időben. Később, a mikor a várat már egyedűl bírja vala, sokat szépített és erősített rajta; a fabástyákat kőbástyákkal váltotta fel, a gyűjteményeket és diadal-jelvényeket szaporította, a diszkerteket és vadasokat fejlesztette és rendezte; de valójában már mindez akkor létezett, a mikor örökében elhelyezkedett. Sőt akkor, a mint olvassuk, a vár előtt, Csáktornya irányában is kert terűlt el, s az uradalomnak külön nyulasa volt, a Zvirnyák.[192]


29. GRÓF BÁNFFY KRISTÓF ALÁÍRÁSA.[193]


Az osztozkodást Mikulich Tamás királyi személynök hajtotta végre, ki ezzel a jószágok kormányzásától visszalépett: de kiküldött birák jelenlétében. Megjelent arra a csáktornyai várban gróf Bánffy Kristóf, királyi tárnokmester, Zala és Somogy megyék főispánja, aztán Somogyi János, szekszárdi apát és zágrábi kanonok, Chernkóczy Gábor, varasdi alispán, Ruchich János, országos főadószedő, meg Sporarich Péter és Laczkovich Pál, s mindnyájan egyhangulag és egyértelműleg csatlakoztak ahhoz.[194] A biróság nem a régi eljárás szerint indúlt, hogy a muraközi és tengermelléki összes uradalmakat két egyenlő részre szakasztotta volna a két testvér számára: hanem előbb a Muraközön, aztán a tengermellékén a várakat, udvarházakat, szőlőket, malmokat, szántókat, legelőket, bányákat, erdőket, makkosokat, réteket, vámokat, tizedeket, halastavakat, s mindennemű hegyi és vízi jogokat, az összes gazdasági épületekkel és tárházakkal, az összes gazdasági tisztekkel és vámszedőkkel, a városokat és falvakat, egyházakat és kegyuraságokat a jobbágyokkal, zsellérekkel és irtványosokkal együtt helyről-helyre végig-felezte; a mi pedig megfelezhetetlen volt, azt közös kezelésben hagyta. Ily módon a csáktornyai várat tornyonként és bástyánként, s a főépületet szárnyanként megosztotta, s a mennyiben a szárnyak egymásnak meg nem feleltek, a külömbséget számba vette és emeletenként a másik részen pótolta. A biróság az osztályi terv értelmében nemcsak azt határozta meg, hogy mi jut az öregebb vagy ifjabb grófnak használatul és élvezetűl; hanem azt is, hogy minek az ellátásáról vagy javításáról gondoskodik az egyik és a másik, minek az építéséhez vagy fentartásához járul kölcsönösen mind a kettő? A megfelezés oly következetességgel vonul végig minden ingón és ingatlanon, élőn és élettelenen, hogy ha fölös malom találkozik, melynek megfelelő párja nem akad, a két testvér között kövenként oszlik meg. A pénzek, aranyak, ezüstök, gemmák, fegyverek, drágaságok, emlékek, bútorok, lódíszek és szerszámok, foglyok és váltságdíjak, borok és gabonák egyenlően ketté vetendők; még a vetések is, miket eddig közös erővel munkáltattak, megfelezendők, akár lábon, akár keresztekben állnak.[195]


30. MIKULICH TAMÁS.[196]


A megfelezés ez aprólékos gondjának, az osztályos levél e részletező felsorolásának következtében, a zavaró örökös ismétlések ellenére is, a Muraköz XVII. századbeli állapotáról, miveltségéről és lakosságáról határozott képet kapunk, mert ismerjük benne az összes községeket és telepeket, sőt a jobbágyokat és zselléreket is szám és név szerint. A nép szinte kizárólag horvát, csak elvétve akadunk magyar családokra: mindamellett a Zrínyiek magasztos hazaszeretetétől ezen az egész földön az igaz magyar hazafiság tüze lobogott! S a mint a költő magyarnak született és nevelkedett, a nemzeti szellem és nemzeti nyelv ihletével, de horvát jobbágyság közepette élt és már gyermekül anyanyelve mellett horvátul is beszélt: azonképen jobbágysága horvátul is hazafiasan gondolkozott és érezett, Magyarországnak valamennyi hű fia volt. Életrevalóság és vallásos buzgóság jellemzi ma; szívós fajának e kettős tulajdonsága lelkében akkor is éles kifejezésre talált. A protestantismus után, melyet a költő apja gyökerestűl kiirtott, a katholicismus oltárainak tömjén-illata töltötte be újra a templomokat; de még akkor ezek vajmi gyér számmal emelkedtek az egész félszigeten: anyaegyházak csak Mura-Csányban, Perlakon, D. Szent Mihályban, Dráva-Vásárhelyen, Alsó-Vidoveczen és Szelnicában, aztán Stridón, F. Mihaloveczen, Belicában, Soboticában és Pomorjén voltak. S ezeken kívül leány-gyülekezetek Dráva-Egyházban, Macsineczen és Szent Marján, aztán F. Vidoveczen és Dekanoveczen. Már a templomok e ritkasága elárulja, hogy a XVII. század első felében a Muraköz lakossága elég kevés és tanulatlan lehetett, mert iskolák legfölebb az anyaegyházak mellett működtek.

Az osztoztató biróság a kegyúri jog és kötelesség gyakorlása végett az egyházakat épúgy megfelezte, mint a santoveczi, strigovcsáki és czigánscsáki, meg a wugrini, popouscsáki és zuhoboki szőlőhegyeket, vagy a tersztenyakóczi és gerkaneczi, meg a bracsányi és zeboveczi halastavakat. S Miklósnak mindebből az első csoport jutott.[197]


31. STRIDÓN.[198]

A szőlőhelyek felsorolásából kitetszik, hogy a muraközi hegyvidék legkiesebb ormain már ebben az időben pirult a gerezd, s a szüret bőven fizetett. Arany bora, mely a közeli Luttenberg-ről nyerte nevét, annyira kitűnő volt, hogy Tollius szerint íze a méznél édesebb, a tokajinál kellemesebb, mert a míg ez erősebb és részegítőbb, addig a luttenbergi az élvezésre és felvidulásra alkalmasabb.[199] Sőt egyes magaslatokon, mint a bájos Csalfadombon és a gyönyörű Romváron pezsgő élet lüktetett, a miről az utóbbi hely hagyománya regél. A hol ma a két sudaras jegenyefa uralkodik és magános elhagyottságában siváran tekint az erdővel és szőlővel szórványosan bekúszott oldalon végig: ott egykor büszke fészek emelkedett megragadó kilátással a Vend Bühelek sötét-zöldes völgyeibe.

Az osztoztató biróság, Bánffy Kristóf és Somogyi János kivételével, megfordult Ozalyon is, hogy az ozalyi, ribniki, bakari, grobniki, dreveniki, hrelini, brebiri, grisáni, bród-moraviczei várak, a rakonoki, bosiákói és verboveczi kastélyok összes tartozékait, jövedelmeit és jogait felbecsülje és ketté vesse. Teljesen úgy járt el, mint a Muraközön, hogy az ozalyi váron kezdve mindent végig-felezett; s a mi megfelezhető nem volt, közösnek maradt. S a mennyiben itt bányák, révek, kereskedelmi kikötők és ipari vállalatok forgalma, gazdasági fakészletek és sótárházak nyeresége szerepelt, a mi mindig ingadozott és változott: annyiban a közös kezelés sokkal általánosabban érvényesült. Így a biróság kimondta rendező elvűl, hogy a két testvér az összes tengermelléki uradalmakat közös tiszttartóval igazgattatja, ki a jövedelmeket két egyenlő részre osztja, s egyik felét az öregebb, másik felét az ifjabb grófnak szolgáltatja; a ki csak az olyan utasítást tartozik végrehajtani, melyet mind a kettő aláírt.[200] A tapasztalás azonban csakhamar meggyőzte őket, hogy a közös birtokolás ilyetén módja könnyen izetlenségekre vezethet, azért Mallenich György, Ivanich Tamás, Novák Miklós, Mihalich János és Derecskay János házi tisztek meghallgatásával úgy egyeztek, hogy a tengermelléki jószágok közűl Bakar (Buccari) és Grobnik várak és Gerova falva Péternek jussanak, az ország ama törvényénél és szokásánál fogva, hogy a választás joga a fiatalabb testvért illeti meg; míg Hrelin, Drevenik, Grisáni és Brebir várak és Lichfalva Miklósnak maradnak; mind a két részen az összes tartozékokkal együtt, ellenben a kikötők, bányák, vámok, tizedek, halászatok és legelők kivételével, miket eztán is közösen kezeltetnek.[201] Azonfelül Miklós megigéri, hogy Pétert a Chikulini-féle grobniki perben segíti, s abban a nem remélt esetben, ha vesztene, kárpótolja; lakodalmának költségeire a maga tengermelléki, bródi és moraviczai jobbágyait megrójja; Péter viszont kijelenti, hogy Miklósnak, ha Isten a házasságára kedvező szerencsét mutat, hasonló segítségére lesz, neki vagy tisztjének a vámok és más ügyek ellátása végett a bakari várban kényelmes szállást enged, sőt a bakari malom egyik kövét is odaajándékozza; s ha bátyja akarja, a kikötőben magának alkalmas tárházat építtethet.[202] A mikor pedig, alig egy esztendő mulva, Péter a bakari malom másik kövét és a bródi vám másik felét is átengedi, Miklós ennek fejében minden igényéről lemond ama révekben, halastavakban, erdőkben, legelőkben, melyek Bakar és Grobnik várához s Gerovo falvához tartoznak, azzal a kölcsönös föltétellel, hogy ha az idő mostohasága következtében az ellenség az egyikök réveit elpusztítaná, a másiknak épen maradt révei jövedelméből fele hasznot húzzon; hogy ha az egyikök sókészlete kifogyna, jobbágyai a másiknak tárházából legyenek kötelesek a sót beszerezni; hogy a kereskedést sem tengeren, sem szárazon egyikök sem akadályozza, s a közlekedést minden kikötőhöz szabadon hagyja, büntetés terhe alatt.[203]


32. ZRÍNYI PÉTER ALÁIRÁSA


Ily módon itt a közös gazdálkodás a «testvéri szeretet» szavára és a gyakorlati élet követelésére összébb-összébb szorult: de egyebütt még egymást keresztező érintkezéseivel fenmaradt; a legkülönösebb és legérdekesebb példában a védelem megfelezésével. Mert bizony nemcsak a légrádi révben a vámok, a légrádi várban a házak oszoltak meg a két testvér között, de megoszolt a véghely katonai felügyelete és őrsége is. Légrád és Muraköz örökös kapitánya Miklós, születésénél fogva, de királyi kinevezéssel, a mit 1640 májusában nyer meg:[204] Péter mégis hasonlókép légrádi örökös kapitánynak írja magát. S ez nem puszta czím, hanem valódi állás, mely megfelelő szolgálattal és hatalommal jár. Az osztályos levél megállapítása szerint Miklós a kapitány és Péter a hadnagy, a közhasználat szokásos kifejezésével az a főkapitány és ez a kapitány, a ki helyetteseként parancsol; Miklós rendelkezik a vár és félsziget önkénytes hadi népével, Péter ellenben az iratos katonasággal; s ha akár az önkéntesek, akár az iratosok a török hódoltságba beütnek, zsákmányt vagy foglyot ejtenek, a zsákmány ára és foglyok váltságdíja egyenletesen oszlik meg kettőjük között. S ha közülök bármelyik kedvező időben, kinálkozó alkalommal ilyen beütést tervez és rendez, a másikat katonáiért segítség végett megkeresni tartozott. Ilyeténkép hivatásuk és szerepük e fontos véghelyen kölcsönösen összefolyik, sőt nem egyszer összeütközhetik, mert Péter alatta áll ugyan Miklósnak; de az iratosok felett független: ha mégis a vitézi szellem és katonai fegyelem hadi népük soraiban meg nem romlott, – egyetértésöknek és hősiségöknek köszönhető. A figyelő állomásokat vagy őrszemeket, melyeket a félsziget biztosítására a török meglepései és megrohanásai ellenében tartottak, hasonlóképen megfelezték vagy közösen látták el.[205] Ezek az őrszemek természetesen a Mura mentében és közelében feküdtek, mivel a támadások és rajtaütések leginkább Kanizsa és Sziget felől jöhettek; s rend szerint erősebb szállással birtak, mivel húsz vagy harmincz főnyi csapat faházban a viszongás folytonos koczkázatai közt vagy épen szabad ég alatt az időjárás viszontagságaiban nem szállásolhatott. Hisz a mikor a török átok verte a magyar nemzetet, a magyar nem egyszer fogott olyan törököt, a ki vitte, ennélfogva védekeznie kellett ellene. Sajnos azonban, hogy ez őrszemeket, bár megjelölhetjük, egész biztosan el nem helyezhetjük; annál kevésbbé szólhatunk ama tervszerű erődítési rendszer egyes tagjairól, melyeket a költő az olasz földről való hazajötte után kisebb erődökül kijavíttatott, védő őrséggel és védelmi eszközökkel elláttatott,[206] mert ilyenek általában a légrádi és stridói váron kívűl nem léteztek, s mert a költő, az osztályos levelek bizonysága szerint, egyelőre a Muraközön nem építkezett. Csupán azt mondhatjuk, hogy a Mura partján öt őrszem vigyázott, és pedig az első Kis-Kuteczen, a második Szemenyénél húsz-húsz emberrel, kiket Miklós igazgatott és fizetett; a harmadik Szemenyén alól; az Ó-strása, a negyedik a «Réten való új Strása», hasonlókép húsz-húsz katonával, kiket Péter vezetett és élelmezett; végre az ötödik a Csuk-őrség,[207] harmincz főnyi csapattal, mely a kettőjük felügyeletében és fizetésében állt.[208]


33. BATTHYÁNY ÁDÁM.[209]


Zrínyi Miklós, mint új gazda a maga közvetlen érdekeinél, s mint légvádi és muraközi kapitány az ország nyomasztó helyzeténél fogva ez őrszemekre kitűnő gondot viselt. Hiszen a béke ellenére, mely az 1627-iki szőnyi kötés óta hivatalosan megvolt, a török szakadatlanúl hódoltatott. Minden új basa, új bég kijebb terjesztette vára tartozékait, hogy szaporítsa a maga jövedelmeit, minélfogva a békében hódolt falvak száma meghaladta a háborúban hódoltakat. S a törökök ez álnoksága, a szegénységen való nagy kegyetlensége, szüntelen rablása és büntetlen elbizakodása miatt az örökös zaklatásban, a mint Esterházy Miklós nádor panaszolja, szinte oda jutottunk, hogy a szegény végbeli vitézlő nép, mely a fizetetlenség miatt megerőtlenedett és elfogyatkozott, a végváraknak csak kapuján is alig mehet valaki bátorságosan, veszedelem nélkül; mert a lesengő török egyszer orozva támadja meg a védtelenül talált magyart s különösen a nőket és gyermekeket viszi rabul, másszor dobbal, zászló alatt nagyobb csapatokkal tör ki, széltében rabol és éget, vagy pedig a falukra fenyegető leveleket és üzeneteket küld s megrémült népet adózásra kényszeríti, mert ez nagyon is jól tudja, hogy a fenyegetés nem marad puszta szó; minélfogva a nádornak naponként meggyűlt a baja a sérelmek egyengetésével s a foglaltak visszakövetelésével, s megbizottja sokszor hónapokig a budai vezér udvarában tartózkodott. Az örökös zaklatásban szinte oda jutottunk, hogy a török a békesség színe alatt maga alá hajtja és meghódítja vala, a mi kis részecskéje országunknak még megmaradt.[210] Zrínyi Miklós azonnal a hadakozó béke vitézi villongásaiba illeszkedett, mert fiatal lelke tüzében teljesen egyetértett a nádorral, hogy bűn és becstelenség ilyen nemes nemzetnek mindezt megtorlatlanúl szenvedni, s már 1639-ben megkezdi «szablyája élivel, ellenség vérivel írni» a maga örök hírét.[211] Tollius említi, hogy ama képek között, melyek csatajeleneteit a csáktornyai várban megörökítették, látott egyet, melyen a hős visszafordulva fejét veszi egy töröknek, ki mentéjét hátul megkapván fölemelt jobbjával halállal fenyegette; s utána teszi, hogy ez volt ifjúságában első hadi tette.[212] Minden bizonynyal derekas vágás; de kemény föllépéséről beszédesebben tanúskodik, hogy vitézi kiütései miatt maga gróf Batthyányi Ádám, dunántúli főkapitány, május végén panaszt emel a hadi tanácsnál, mikép veszélyezteti a békességet; s a tanács elrendeli a panaszra, hogy hagyjon fel a török háborgatásával.[213] Ám a lobogó vérnek a tilalom hiába szólt; a hitetlen szomszéd garázdasága és vakmerősége kihívta s visszatorlásra ösztönözte. Ime, a kanizsai basa a megye éjszaki részéig, a Zala völgyéig kalandozott; Egerszeget váratlan kanyarodással megrohanta, lángba borította, lakosait levágta vagy fogságba hajtotta: nemzete romlásán Zrínyi sem nyugodhatott.[214] November havában már egyenest a magyar kanczellária intézkedik csillapítása végett.[215] Pedig teljesen megokolatlanúl, a hazafi-kötelesség és erkölcsi felelősség rovására, mert szinte az egész hódoltság megmozdult, s a török végbeli rajzásai úntalan megújultak. S maga a nádor eljárása a fiatal levente igazolására szolgált, mert maga a nádor a megyék sürgetésére 1640 szeptemberében erélyes felterjesztést intézett a királyhoz, hogy engedje meg, mikép visszatorlásul jelentékenyebb haddal a hódoltságba beüthessen.[216] A király tanácsosai azonban, kik a tarthatatlan állapot bosszantó és búsító bántalmait személyesen nem érezték, kik a magyarországi bajokat és bonyodalmakat csak madártávlatból, a birodalmi politika magaslatáról kicsinyítve szemlélték, a harminczéves háborúnak balfordulatára való tekintettel, a beütést ellenezték, mert III. Ferdinánd ereje nem volt elegendő Németországon a szövetséges protestáns sereggel megküzdeni és a magyar földön a támadó török haddal szembeszállani. A király ennélfogva megíratta a kanczellárral, Lippay György püspökkel, hogy a nádor a háború felszításától óvakodjék; mind a mellett, ha a megbőszült károsokat vissza nem tarthatja, Ő felsége nem tehet róla. A király ezeket a szavait többször ismételte, a miért a kanczellár gyanítása szerint nem lenne épen kedve ellenére, ha a nádor a törököt jól megcsapja. «Ezért – úgymond – nem ütjük agyon nagyságodat.»[217] A megcsapás mégis elmaradt, mert a nádornak se pénz, se fölkelés nem állt rendelkezésére; pedig a végbeli törökök országszerte nyugtalankodtak: félelmes fegyverök és még félelmesebb tüzök fénye fel-felvillogott. Zavarokat élesztettek, hogy helyi szükségöket, nélkülözhetetlenségöket bizonyítsák, mert a porta egy részöket a persa háborúba ki akarta vonni: míg ők ebből az országból, melyet a jó Farkas András jámbor szójátéka szerint «a panistól hívnak bő Pannoniának, bő kenyérő országnak», nem örömest távoztak volna el. S mint a hódoltság határvonalain mindenütt, úgy a horvát-magyar végeken is folyt a foglalás, a kisebb erőszakosságnak és sérelemnek pedig szeri-száma se volt. A horvát nemesség azért még júliusban, a nádor fölterjesztése előtt intézkedett a védekezésről: a király zászlóalja Zágráb alatt táborba szállt. Az új bán, gróf Draskovich János a királyi biztosnak, gróf Pálffy Pál kamarai elnöknek jelenlétében átvette a hadat, megtartotta fölötte a szemlét, aztán kiosztatta közte tíz hónapi fizetését előre, hat hóra posztóban, négyre pénzben, hogy a kellő fölszereléssel mindenre készen lehessen.[218] De csak tavaszszal indult meg az ellenségeskedés szaporább és hevesebb csatározással. Keglevich Péter Berislavich Istvánnal márcziusban fegyverre kapott és az Unna mellékéről feltörő törököt Gwozdansko közelében, Kobiljak mellett vitézül visszaverte; aztán mint a véghelyek alparancsnoka és az egerszegi vár főkapitánya Zalába fordult, a hol a viszongás különösen fellobbant.[219] Mert Zrínyi Miklós vállalkozó vakmerősége váltig ingerelte s ismételt megrohanásra szította a megcsapdosott szomszédot; s a bécsi hadi tanács már február elején értesíti a fiatal levente leveléből a királyt, hogy a török a Muraközbe tört és nagy károkat okozott, hogy rablással, tűzzel és gyilkolással szerte pusztít ezen az egész vidéken.[220] Zrínyi úgy a gréczi, mint a bécsi hadi tanácstól fegyvereket és készleteket kér segítségűl; de mire azokat Gréczből, ezeket Bécsből Tieffenbach Rudolf révén megkaphatja vala, már áprilisban jelenteni kénytelen, hogy a török újra megdúlta az ő félszigetét.[221] Semmi sem bizonyosabb azonban, mint hogy a fiatal hős nem maradt adós a fizetéssel, a miben jelenleg hazafiasan osztozott Batthyányi Ádám, dunántúli főkapitány is, ki Hasszánnak, a kanizsai basának garázdaságait megtorlandó, a Balaton mellékére lecsapott s az igali palánkot a koppányi szandzsákságban három faluval együtt fölégette és elpusztította.[222] Csakhogy a magyarnak az efféle kölcsönösség mindig szomorú volt, mert a maga faját és maga honát dúlta: de a török álnoksága és kegyetlensége épen ebben az időben, a mikor az új szultánnak, a kéjencz Ibrahimnak követei a király üdvözlése és a béke megújítása végett már megjárták Bécset, s a mi küldöttünk, Izdenczy Endre a viszonzás és tárgyalás czéljából már konstantinápolyi útjára kelt, annyira elkeserítette a kedélyeket, hogy Izdenczy utazása közben Budán megállva, egyenest azzal fenyegette a beglerbéget, hogy ha katonái fel nem hagynak a rablással, a magyarok sem fogják kímélni a töröknek adózó magyar falukat. «Könnyen megtörténhetik – úgymond, – hogy Budán, Fejérvárt, Egerben és Kanizsán éhen kell veszni a török őrségeknek; mert a magyar urak, különösen a végbeliek, még az is közülök, a ki nem szokott katonát tartani, egyező akarattal katonát szednek, hogy földig pusztítsák azon várak környékének helységeit.» A jelen volt török hűbéresek megdöbbentek a fenyegetésre s úgy látszik, hittek a szavak komolyságában. De a török helytartó jobban ösmerte a viszonyokat. «Annak magatok valljátok kárát – szólt, – a ki fejét a sziklába veri, a magáét töri be s nem a másét.» «Feledi a vezér, válaszolta Izdenczy, hogy az elkeseredett ember nem szokta nézni a maga kárát.»[223] A fenyegetés beváltása helyett azonban még a török állt az erdő felől. A budai helytartó a Zrínyi és Batthyányi kirobbanásaiért elégtételt követelt, s mivel nem kapott, maga szerezte meg. Damasd várát Barsmegyében megrohanta és elfoglalta s aztán a szomszédos Nyitra-megyébe ütött, Tardoskeddet, Keresztúrt és Mező-Keszit megrabolta s lakosait elhurczolta. S maga a nádor, a ki a birodalmi politikára, a harminczéves háborúra és a béke tárgyalására való tekintettel egyelőre elnézésre hajlandó volt, figyelmeztetést intézett a bécsi hadi tanácshoz a Zrínyi és Batthyányi kalandozásai miatt;[224] bár igaz magyar vére izzott és lobogott a török ellen, s bár előbb kétezer ember fogadására pénzt és fölkelést sürgetett, a békeszegés megbosszulása végett. De a király tanácsosai hallani sem akartak róla, s Lippay kanczellár szerint az egész kormányzásban az isteni félelemnél több jó se volt. «Jó az egynek, igaz, – úgymond – de több is kell hozzája. Ezek az emberek mindenestül belemerültek a birodalmi hadba, úgy hogy még fülök sincsen ki belőle, hogy hallani kivánnák a mi nyavalyáinkat. Meg is vagyok szólítva, noha nem ő felségétől, hogy a Nagyságod irásának csak a velejét vegyem ki, ne fáraszszam annyival és terheljem fülöket. De én... vagy szeretik vagy nem, untig, fáradtig elbeszélem nyavalyáinkat; ne vethessen a világ se én reám, sem Nagyságodra. Oly nem örömest hiszik el a töröktől való félelmünket, hogy még Damasd elveszte sem tudja őket felébreszteni... Damasd ugyan nem nagy erősség; de elvesztének következései igen rosszak. Mégis mind halálig a békealkut emlegetik. Attól félnek, hogy megharagszik a török és minden jó akaratját leteszi, ha berzenkedünk».[225] Azért, hogy meg ne haragudjék, a bécsi hadi tanács szeptember havában Zrínyi Miklósnak elrendelte, hogy a török ellen való beütéseit hagyja abban, s mint légrádi kapitány a kerületi parancsnoknak engedelmeskedjék.[226]


34. BATTHYÁNY ÁDÁM ALÁÍRÁSA.[227]



34. KEGLEVICH PÉTER.
Az eredeti olajfestményről rajzolta Cserna.[228]



35. KEGLEVICH PÉTER ALÁÍRÁSA.



36. ZRÍNYI MIKLÓS ALÁÍRÁSA.


Hosszú huza-vona után 1642 márcziusában csakugyan sikerült a törökkel a szőnyi békét megújítani s a végbeli villongásokat ezzel megcsendesíteni: de a harminczéves háború mezején a svéd hadak diadalmas közeledése komolyabb veszedelemmel fenyegette hazánkat, mert a nemzet a vallásos és alkotmányos sérelmek miatt kedvetlen és elégületlen volt. Hiszen a király a törvényeket nem hajtotta végre, az igéreteket nem teljesítette s esküje ellenére még a koronázási oklevél fogadalmait sem váltotta be; ennélfogva aggodalom és gyanú, nyugtalanság és keserűség zaklatta a kedélyeket; a megsokasodott bajjal a gyötrő és vádaskodó panasz megszólalt és élesen kikelt a felség bécsi tanácsosai ellen, a kik miatt a hazafiak az országgyűlések tárgyalásától elidegenedtek, s a rendek magok között meghasonlottak. Hiszen minden jóra igyekvő szándékuk úgyis megtörik, mert a cselekvés teréről, a hivatalok ellátásából és a közvédelemnek intézéséből kiszorultak, mintha csak szándékosan mellőzni vagy megvetni törekednének őket. Az országos hangulat e válságos vivódásában maga a nádor félt, hogy a nemzet a maga romlásával, de a szomszédos tartományok és országok pusztulásával is valamire vetemedhetik; s hazafias hévvel és magyaros, nyiltsággal figyelmeztette a királyt a bajok okaira és orvoslásuk módjaira. A veszedelem pedig annál koczkázatosabbnak tűnt fel, mert az örökös tartományok, Morva, Silézia és Csehországok ama köteles összegeket, mikkel a magyar véghelyeknek, mint a magok védő bástyáinak fenntartásához járultak, évek óta elfeledték, vagy inkább nem birták megfizetni a harminczéves háború nyomasztó csapásai miatt; minél fogva a végházak teljes elhanyagolása és romlása mellett az őrségek száma és fegyelme meglazult, a védekezés esélye és sikere csökkent. Pedig Torstenson, a svéd fővezér, a ki a Baner helyét elfoglalta, májusban már Siléziába nyomult, a hol Franz Albertet, a főparancsnokot főtiszteivel egyetemben elfogta, júniusban már Morvába tört, a hol Olmützöt megvette. Az ép oly döntő, mint megdöbbentő diadalnak hatása alatt az udvar ijedtségbe és zavarba esett s az országtól segedelmet sürgetett. A nádor erélyes hangon megkereste a megyéket, hogy ő felsége mostani nagy szükségére való tekintettel katonákat fogadjanak, gyülekezésükre szállást rendeljenek, aztán szükség szerint lovakkal és élelmiszerekkel szolgáljanak:[229] de a hatóságok, mint Győrmegye is, a közelégületlenségnél fogva vonakodtak az áldozattól. Zrínyi Miklós ellenben nagyrakelő lelkének sovárgásával s családi hagyományának követésével ajánlja fel szolgálatát a királynak, mihelyest a kormány a hódoltságba való beütésektől eltiltja; a hadi dicsőség és jobbágyi hűség sugalmainak hódolva, már februárban folyamodik a bécsi hadi tanácshoz, hogy a maga öt horvát zászlóaljához még öt német századot fogadhasson, hogy e czélra felségi felhatalmazást és toborzó helyet kaphasson, aztán megfelelő feltételek alatt csapatával a táborba vonulhasson.[230] Ez iratos katonák fizetéséről az állam gondoskodott: de, mint ebben az időben rendesen, adós maradt; úgy hogy Zrínyinek vagy ismételve kérnie kellett a hátralékot, vagy magának kellett födöznie a kiadásokat; mind a mellett sem vállalkozó készsége, sem áldozó buzgósága meg nem lohadt, s ha ötszáz magyar katona toborzása, a gróf Batthyányi Ádám augusztusi jelentése szerint, meghiúsult is, – a hadi nép gyűjtésében sem el nem csüggedett, sem ki nem fáradott; a minek dicséretes bizonysága lehet, hogy már alig egy hónap mulva újra ötszáz ember fogadására ajánlkozik, egyenesen a maga erszényéből s egyenesen azzal a kéréssel, hogy az igéret szerint az összes horvát-magyar csapatok parancsnokságát a felség reáruházza.[231] Ám az udvar októberben egyelőre föllélegzett: a diadal öröme, mámora és büszkesége fogta el. Bécs szinte újjongott a hiren, hogy az ellenség Lipcsét meg nem vehette, hanem elhagyta; hogy három tábornoka, nyolcz ezredese veszett el, azonfelül sokan sebesek; hogy a hada úgy megromlott, mikép nem kezdhet semmihez, mert a tízezer gyalogjából alig maradott háromezer, s a lovasában is sok kára vagyon, minélfogva a győzelmet nem kergetheti.[232] Sajnos, az öröm hamar elszállt, a mámor eloszlott s a büszkeség elhanyatlott: a hír hamisnak bizonyult. Az ellenség Lipcsénél is fényesen győzött a Leopold-Vilmos főherczeg és Piccolomini serege fölött. Ennek következtében a kormány a már kétszer kihirdetett országgyűlést a magyar közvélemény ellenére ismét elhalasztotta, mert a súlyos csapások közepette a vallásos és alkotmányos sérelmek miatt ingerült rendekkel szembe állani nem mert. S különben felfogásaként nem szóra, hanem fegyverre volt szükség: A toborzó azért birodalomszerte felhangzott: most a Zrínyi Miklós ajánlata is kedvező fogadtatásra talált. A király január 17-én utasítja a magyar kanczelláriát, hogy küldje meg számára a kért felhatalmazást;[233] január 29-én kinevezi az összes horvát ezredek parancsnokának, ezredesi rangban;[234] február 21-én pedig kegyelmesen meghagyja Vas-, Sopron- és Mosonymegyéknek, hogy Zrínyi Miklós «főlovászmester, légrádi főkapitány és királyi kamarás» a hadsereg segítségeül bizonyos számú lovasságot fogadand; minélfogva egy-egy század elhelyezéséről és élelmezéséről három hétig minden vonakodás nélkül gondoskodjanak, hogy a csapat minél gyorsabban összegyűlhessen és a táborba elvonulhasson.[235] A fiatal levente forrt, lobogott és szervezkedett; egyfelől a légrádi véghelyet kijavíttatta, benne néhány katonai szállást építtetett, a bécsi hadi tanácstól puskaport, fegyvereket, golyókat, tűzcsévéket hozatott, hogy a török ellenében is minden eshetőségre készen legyen;[236] másfelől szorgosan toboroztatott: Csáktornya és Légrád rajzott, meg-megeresztett. Emberei jártak-keltek Pettauban, Regedében, a kapronczai, kőrösi és ivaniczi végeken, Vas-, Sopron- és Mosonymegyék területén mindenfelől gyülekezett a katonaság lobogói alá.[237] Az akadályokat, a mik törekvése elé gördültek, azonnal erélyesen elhárította;[238] úgy hogy márczius végén már újabb ajánlatot tehetett, mikép a maga erszényére szedett ötszáz horvátja mellé még ötszáz németet fogadhasson és közibe a szökevényeket is fölvehesse.[239] Mert abban az időben, a mikor a hadakozás mesterség, a megélhetés módja volt, számtalan szabad hadnagy és szabad legény barangolt az országban. Hisz az elszegényedett nemeseknek, kik a hódoltság földéről, a szolgaság jármából menekültek, mindenük elvesztésével mindenük a fegyver maradt, s véghelyi szolgálatba vagy mezei hadba álltak. A király seregei, a főurak és főpapok zászlóaljai vagy várai tele voltak ilyen iratos nemesekkel, a mint a győrmegyei levelek jó magyar szóval a zsoldosokat nevezik,[240] kik szívökben a török iránt haragot és gyűlöletet viseltek, mert békéjök és boldogságuk, családjok és udvarházok, életök minden eszményi és anyagi java elomlott miatta. Hazafiságuk és keresztyénségök, szeretetök és érdekök összecsapott fölöttük, és ragadta, bosszuló küzdelemre és küzdelmes bosszúra ragadta őket. Nem lévén más megélhetésök, mint épen a vitézi mesterség, elkeseredésből és lelkesedésből, szükségből és kötelességből fölvették azt; annyival inkább, mert törvényeink intézkedései szerint a nemesek, ha semmijök nem maradt is, közfelkelés idején szolgálni, s menekülésökben őket a várkapitányok befogadni és felfogadni tartoztak. A végházakban és mezei hadban így szaporodtak el a vitézlő népek, kiket olykor szegény legényeknek, haramiáknak, s olykor a szolgálat neme szerint, hajdúknak, katonáknak hívtak; a mi eleinte valamennyi tisztes név volt, csak később, az erkölcsi és fegyelmi kötelékek felbomlásakor, változott el jelentésök és közeledett a csavargó és rabló fogalmához. Mert a végházak pusztulásával és az őrségek elhanyagolásával a nagy gondviseletlenség és nagy fizetetlenség miatt a vitézlő népek csakugyan szegény legények lettek, kik a falvakon vagy útakon karddal keresték kenyeröket: csavarogtak és raboltak.[241] Minden toborzóra, tárogató- és síp-szóra felcsaptak, aztán megint hamar elszéledtek, mert a fogadás közönségesen csak néhány hóra szólt; különösen pedig, mert a rendbe beletörődni immár nem birtak. Hisz milyen népből állott az ilyen iratos sereg? Régi látott, hallott vitézekből? «Bizonyára nem, – mondja, Zrínyi a maga tapasztalásából, – hanem mentül rosszabb, hitetlenebb, istentelenebb, tolvajabb volt az országban, az gyűlt össze a mi sípolásainkra. Ismét, ki volt ennek hadnagya? Ugyancsak szintén ilyen, vagy a ki még jobban megelőzte a többit részegséggel, garázdasággal, kevélységgel, a ki a maga vitézsége rudimentáit vagy kassai kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy sopronyi kalmárokon, vagy más szabad városok s szegény polgárok kárán végezte el, a ki nem a jó hírért, névért s becsületért s hazájához való szeretetért iratta be magát a hadakozásba, hanem hogy jobban ezeket az ott fenn megírt virtusokat szabadabban űzhesse; a ki hogy jobban valami bosszúját valamely falura vagy nemes emberre tölthesse, kívánt hadi emberré lenni, hogy evvel a titulussal mind módot, mind mentséget vétkének, mind immunitást találjon. Így azért nem sereg, nem hadakozáshoz való készület s becsület volt ez, nem szegény hazánkhoz s jó lélekből származott igyekezet, hanem farsangolás és ha még mi rosszabb nevet is tudnánk találni ennyi megfeslett erkölcsöknek.»[242] Nem csodálkozhatunk ennélfogva, ha a fiatal leventének annyiszor kellett toborzani, s még a szökevényekre is szüksége volt. A király megengedi, hogy azok, a kik a kegyelem reményében újolag be akarnak állani, ez alkalommal elnézésben részesüljenek, ha azonban ismét megszöknének, földönfutókul lesznek tekintendők; egyszersmind elrendeli, hogy Zrínyi Miklós az új csapatot mielőbb összegyűjtesse és a táborba vezettesse és jobb fegyelemben tartassa, mint a mult esztendőben, hogy az egész tíz század egy alezredes parancsnoksága alatt álljon.[243] Ezt a felségi figyelmeztetést felkelthette volna ugyan már maga az a jelenség, hogy az új csapat micsoda elemekből kerekedett össze: de voltakép közvetlenebb és határozottabb dolog idézte elő, Kis-Marton városa panaszt emelt Zrínyi ellen, hogy katonái a mult ősszel a táborba való elvonulásukkor határában jelentékeny károkat követtek el;[244] a mi annyival valószinűbbnek és elfogadhatóbbnak tetszett, mert Alsó-Ausztria rendei is folyamodtak vala a bécsi hadi tanácshoz, hogy mielőbb vitesse el őket tartományukból.[245] Lehet, hogy volt valami ok a kismartoniak felszólalására, de az nyilván főleg abból az idegességből és idegenségből származott, melylyel a városok és megyék az ily katonaság befogadásától húzódoztak; úgy hogy a nádornak és királynak ismét és ismét közbe kellett nálok magukat vetniök minden száz emberért.[246] Zrínyi legalább kikel a hamis panasz ellen és remélli ő felségétől, hogy nem adand hitelt annak; s ebbeli reményében nem csalatkozott, mert a király félretétette az ügyet.[247] A fiatal leventének szava már oly nyomósan esett a megitélés serpenyőjébe, hogy döntött: feddhetetlen jelleme, lovagi becsülete s ezredesi méltósága kezeskedett igazságáról. A ki annyira magasztalta, hirdette, tanította és követte a katonai fegyelmet, mint ő egész életében: bizonyára most is megtartotta és megtartatta, a mennyire lehetett. Azért ifjonti buzgalommal folytatta toborzásait, befejezte fölszereléseit s várta az elindulási parancsot; de a míg az megérkeznék, párszor diadalmasan kiütött a törökre, hogy a kanizsai szomszéd ne feledje s távollétében Muraközt ne háborgassa. Musza, budai basa, ezek miatt szeptemberben levelet ír «méltóságos barátjához, Esterházy Miklóshoz, a Jézus vallását követő fejedelmek dicsőségéhez, a Messiás nemzete dicső nagyjainak választottjához, a keresztyén nép társadalmi ügyeinek főintézőjéhez, a magyarok nádorához», melyben tudatja Kanizsa beglerbégjének, Samil basának jelentésére, hogy a Batthyányi és Zrínyi emberei nemcsak azon a vidéken zavargásokat támasztottak, de Székesfejérvár környékén is lesbe állva a malmokba és tizedekért járó nép közűl nehányat elfogtak és magukkal hurczoltak, nehányat pedig lemészároltak; miért komolyan inti, hogy a béke megőrzésére nagyobb figyelmet fordítsanak, mert különben napról-napra újabb kihágások keletkezhetnek.[248]

A mikor a levél az Esterházy kezeihez jutott: Zrínyi már akkor útban volt a birodalmi sereghez. Mert a svédek újolag Morvába törtek, hol annyira elhatalmaskodtak és alá hatoltak, hogy már a magyar széleken jártak és Magyar-Barátot elpusztították. A király a veszedelem közeledtére a rendek hűségéhez és vitézségéhez fordult, a dunáninneni és dunántúli két kerület részére közfelkelést hirdetett; azzal a felhivással, hogy a hadak Mosony megyében gyülekezzenek s onnan Esterházy Miklós rendeletére együtt és egyszerre Pozsony felé az ország határaira, a Morvához induljanak. A nádor pedig a rendelet kiséretében hazafias buzdítással kereste meg a megyéket, hogy ime a szomszéd háza ég, a kinek az Isten okosságot adott, addig is oltalmazza a maga hajlokát, a míg a tűz eléri; azért szeretettel kéri és tiszte szerint inti őket, hogy a felség kegyelmes parancsolatjához alkalmazkodjanak, s valaki a maga és felesége s gyermekei életét, hazáját, jószágát, szabadságát és törvényét szereti, éjjel-nappal siessen minél jobb szerrel felülni és csatlakozni:[249] de bizony a felkelés nem találkozott közlelkesedéssel a nemzet elégületlensége miatt. S a mit épen ő férfias egyenességgel oly gyakran hangoztatott, legutóbb januári felterjesztésében is,[250] hogy mindaddig sem az általános, sem a részleges országgyűlésektől, sem a megyei hatóságoktól tetemes segítséget nem várhatnak, a míg a király a sérelmeket nem orvosolja s a törvényes követeléseket ki nem elégíti, – nyilván bebizonyúlt. Még Draskovich György is, püspök és főispán létére, húzakodott a rendelet teljesítésétől és hibáztatta tiszti karát, hogy olyan sietve intézkedett, mert Győrmegyének a régi jó szokás szerint meg kellett volna várnia, hogy az öreg megyék mit cselekesznek, hiszen a vármegyék népe ki nem megyen az országból, nem is tartozik vele; aztán az ő hite szerint az ellenség se jő be reánk Morvából, csak a szegénység fog szenvedni a fölkelés miatt. Mindazonáltal nem árt, mondja e kemény és igaz magyar, ha rözgölődik kegyelmetek, mivel nemcsak Morvában, de magunk vármegyéjében is elég ellenségünk vagyon, a pogány török.[251]

Ily viszonyok közepette, az országos rendek kedvetlenségénél fogva, a király udvara és kormánya a bécsi hadi tanácscsal egyetemben főleg az oly vállalkozó vitézekre számíthatott, a minő Zrínyi volt. Gallasnak, a birodalmi sereg fővezérének parancsára föl Árvába nyomúlt, a jablunkai szoros szakadékos hágóin keresztül Siléziába hatolt, hogy aztán nyugatra fordulva a Götz hadával egyesüljön és Olmütz ellen lovasságot rendeljen.[252] Úgy látszik azonban, hogy inkább az ellenség figyelése és foglalkoztatása jutott feladatául, mint a támadás és ütközet megkoczkáztatása, mert az idő a háborúnak már nem kedvezett: az év végére hajlott. Zrínyinek ennélfogva jelentést kellett tennie, hogy a környező községekben miképen húzhatja ki a telet: de könnyű lovasai messzi elkalandoztak, Ausztriába is lecsaptak, míg a hadi kormány hamarosan ki nem vonatta őket onnan.[253]


37. AZ INTŐ LEVELEK ELSŐ KIADÁSA.[254]



38. PUCHAIM ARCZKÉPE.
Wideman rézmetszete után.[255]


A fiatal leventének itt, a világháború mezején nagyravágya nőtt, vezéri szárnya bontakozott és megereszkedett: folyamodott a királyhoz, hogy horvát dandára mellé adjon egy német ezredet s a károlyvárosi generalatust Frangepán elöregedett kora miatt ruházza reája. A király megigérte, hogy a német ezredet a «legközelebbi alkalommal» megkapja; a mi azonban a generalatust illeti, annak betöltése a belső-austriai rendektől függ; ő felsége rajta lesz, hogy azok képesítsék őt, mikép a jövő üresedéskor javaslatba jöhessen.[256] A dolog ily módon abban maradt: az események gyors fordulatának izgalmaiba veszett. I. Rákóczy György, az erdélyi fejedelem ugyanis a svéd és franczia szövetségében, a török engedélyével, mert Isten a nemzet elnyomatásában és nyomorúságában «az idegenek szivét is hozzája hajtotta,» a vallásos és alkotmányos szabadság védelmére fegyvert fogott és 1644. február elején három hadoszloppal Magyarországba tört: maga Székelyhídnak, fia, Zsigmond, Nagy-Károlynak és vezére, Kemény János Szathmárnak nyomúlt. Kiáltványában ép oly hazafiasan, mint hatásosan a nemzet sérelmeire hivatkozott: a királyi ház örökletességének szándékára, a katholikus papok uralmának önkényére, az ország közjövedelmeinek elvesztegetésére, a végvárak biztosságának elhanyagolására, a jezsuiták alattomos behozatalára s a nádori tiszt hatalmának megcsonkítására, aztán a türelmetlenség és elfogultság, erőszakosság és törvénytelenség mind ama visszaéléseire, a mik következtében a magyar önállósága megdőlt és félő, hogy «a maradékok is szabadságtalan országnak lesznek lakosai.» S nemcsak maga hitte, hogy «Istennek is ez az akaratja és rendelése, hogy szolgáljon az ő tiszteletének, hazánk szabadságának»: de hitében a nemzet nagyobb része osztozott.[257] S ime bekövetkezett, a mit Esterházy Miklós eleve megjósolt, hogy a fejedelem sokat tehet Ferdinánd ellen, mert a felvidék újjongó diadallal fogadta mindenütt: a várak és városok megnyíltak, a rendek és polgárok meghódoltak előtte. S az öreg nádor írta, csak írta Rákóczyhoz a maga kérő és intő leveleit, erős hazafiságának és fenkölt szellemének e nemes megnyilatkozásait: de kiáltó szava a királyi felhívással egyetemben elveszett a fegyverek zajában. S hiába szórta a fejedelem szemébe keserű fájdalommal a vádat, hogy ellenségül vette ezt a szegény hazát, melybe belé is vetette az üszögöt; hogy méltatlanságot követ el, mert a mikor mind a pogányoktól, mind egyéb nemzetségektől is békével volnánk, magunk kivánjuk fogyasztani magunkat, arra ingerelvén az idegeneket is, a természet szerint való ellenségekkel együtt.[258] Rákóczy már sem igéretre, sem fenyegetésre meg nem állt előhaladásában, hiszen Kálló, Tokaj, Szerencs, Kassa már a tizenhárom vármegyével és a bányavárosokkal lobogóihoz csatlakozott. S hadai mindenfelől győzelmesen törtek fölebb-fölebb: előőrsei már a siléziai morva széleken száguldoztak; csak a szövetséges svédekkel való egyesülés hiúsult meg, mert Torstenson a dánok támadásának megelőzésére Holsteint és Jüttlandot rohanta meg. A mikor a fejedelem a szövetség-levelet aláírta: a svéd sereg átlépte az Oderát: a mikor az egyesülést a megállapított hadi terv értelmében végrehajtotta volna: a felszabadult Siléziából és Morvából már Ferdinánd hadai Puchaim és Götz vezérlete alatt közeledtek ellene, sőt Esterházy is megindult a dunántúli magyarsággal.[259] A nemzetnek ebben a szabadságharczában Zrínyi Miklós nem lehetett egyebütt, mint a koronás király oldalán. Hiszen az volt a katholicizmus kifejezője, és a német birodalom képviselője, miknek erejétől a nádor és pártja Magyarország fölmentését a török iga alól reméllte és várta. A fiatal levente származásánál és nevelésénél, a gréczi, nagyszombati és római benyomások emlékeinél fogva egyelőre még csak ebben a jelben bízott, csak ezért a felfogásért hevűlt. A vitézi élet eddig az ideig sokkal inkább elfoglalta, semhogy a magyar rendek panaszával, a nemzeti alkotmány sérelmeivel alaposan megismerkedhetett volna; az ő szemében minden egyéb érdek kicsinyes volt a török kiűzéséhez képest. Már meg-megvillant lelkében, sőt pályája egész iránya felett határozott ez a nagy és magasztos eszme, hisz ennek a szeretetéből járta esztendők óta a hadi iskolát, apró csatározásaiban a Muraközön, rendes táborozásaiban a világháború mezején. Torstenson elvonulásakor Siléziából visszatért, mert a téli szálláson betegeskedett: de mindjárt a tavasz megújultával jelentkezett, hogy Rákóczy ellen harczolhasson.[260] Im, egyszerre itt volt a «legközelebbi alkalom»: folyamodott tehát újra a királyhoz, hogy az ígért német ezredet, amellett a Capeletti-zászlóaljat, bocsássa keze alá;[261] a birodalmi sereg azonban igen megapadt, mert Gallas nagyobb részével a dánok megsegítésére ment, s Puchaimnak és Götznek csak jelentéktelen hada maradt. Zrínyi ennélfogva szándéka kivihetetlenségében ismét ezer horvátot toborzott és az elindulásra várakozott, a mi a Ferdinánd kormánya és tábora lassú mozgása miatt csupán a nyár derekán eshetett meg; a fiatal levente csupán augusztus elején értesítheti a bécsi hadi tanácsot, hogy útban van és nyolcz nap alatt Nagy-Szombatba fog érkezni.[262] S oda tartott Csáky László és Nádasdy Ferencz, már oda érkezett Barkóczy László és Homonnai Drugeth János, a heveskedő országbiró,[263] szívében a nádor iránt nehezteléssel és elkeseredéssel, mert földönfutó lett; családjának utolsó menedéke is, Jeszenő, a gyűlöletes fejedelem kezébe esett; felesége adta fel azt kegyelemre, minek fejében maga gyermekeivel és kincseivel szabadon elvonulhatott; de a várat a Rákóczy emberei a levegőbe röpítették.[264] Ilyeténkép gyűlt a könnyű had, horvát, magyar és lengyel, de jött a német nehéz katonaság is erősítésül Morvából; úgy, hogy Götz, a kit előbb Kemény levert és Privigyéig nyomott vissza, megint megfordulhatott és fenyegetve támadhatott. Kemény a sokasodó ellenség előtt meghátrált, s az Istenre kérte Rákóczy Györgyöt, hogy ne kicsinyelje a római császár erejét s ne higyjen azoknak, kik biztatják, de semmiben nem segítik; vonja vissza seregeit; reá nézve is csináljon oly hirt, mintha ott is, itt is, maga hivatná; ne lássék, mintha futna.[265] De bizony, ha «a halál kínjával vetekedő búsulással» is, hirtelen alá kellett kanyarodnia,[266] a bajmóczi és tapolcsányi kisebb kapdosások után egyenesen keletre csapott, s a Bodrogközbe húzódott, mindenütt «hátán hozva az ellenséget». Népe az üldözésben megcsüggedt, a gyors meneteléstől kifáradt; s mivel épen a Hernád, Sajó és Bodrog mellékéről szedelőzködött, – riadozva szökdösött haza, hogy feleségét a közeledő németség gonosz incselkedésétől és házát fosztogató dúlásától oltalmazza; Kemény a kedvetleneket csak erős tilalommal tartotta vissza.[267] S a míg ő Liszkánál táborozott, az ellenség Gesztely felé nyomkodott; a mire ő Vámos-Újfaluhoz vonult, az már Ónodig érkezett, hol Ibrányi Mihály állt a megyei könnyű haddal és a hajdúsággal. Puchaim és Götz egyesülten Ibrányira ütött, kinek népében Wesselényi Ferencz, Barkóczy László, különösen Zrínyi Miklós a magok magyar, lengyel és horvát dandáraikkal oly tetemes kárt okoztak,[268] hogy háromezer embere részint a Tisza hullámaiba veszett, részint a csata síkján esett el, a mint Ráttkay beszéli. Maga Zrínyi ifjonti vérétől elkapva az öldöklésbe vegyült s vezér létére közkatonaként a harcz gomolyában karddal viaskodott; többet levágva egyik zászló-tartóra rohant és annak kezéből a lobogót kiragadta, aztán Götznek diadalmasan megmutatta.[269] Alig pár nap mulva pedig a Puchaim serege Szerencset bevette és elfoglalta, a Rákóczyak családi sírboltját feldúlta, a fejedelem atyja, anyja és testvére hamvait szélnek szórta; a mivel szomorúan igazolta, hogy a Kemény János népe nem hiába nyugtalankodott a németség jövetelekor. Hisz ebben az időben, a szakadatlan táborozással és szabad sarczolással a katonaság egészen elvadult; s Pethő Gergely, királypárti létére, már a század elején elkeseredve írja, hogy «a német generálisok, tisztviselők és köz német vitézlő rend is hallhatatlan szörnyű istentelenségeket és iszonyú nagy sok inségeket és nyomorúságokat cselekesznek vala az erdélyieken és magyarországiakon, melyeket az emberi nyelv lehetetlen, hogy megmondhasson: mert nem hogy házoknál, jószágokban és marhájokban maradhattak volna békével miattok, de a szentegyházakban a főuraknak és nemeseknek koporsóikat is feltörik és bontják, testeket belőle kihányják vala, és úgy kereskedtek bennek, ha valami hasznosra valót találhattak volna.»[270]


39. WESSELÉNYI FERENCZ.
Ernst Lajos úr gyűjteményéből.


A fejedelem felháborodott a durva kegyeletlenségen: de Esterházy, bár a «csintalanságokat» nem mentegette, azzal felelt, hogy, az ő katonái meg «a barátokon és papokon rút marczangolásokat követtek el, az oltárokat és szentségeket megtaposták, az Isten tiszteletére csinált képeknek fejét vették és Isten bosszúságára a kópiákon hordozták, ha oly méltóságos embereket a koporsóból ki nem hánytak is.»[271]

A háború koczkája e közben nagyot fordult; a Rákóczy erdélyi új hada fia, Zsigmond vezérlete alatt Puchaimot Szendrő felé szorította, szövetségese pedig, Torstenson a részeges és buta Gallast megverte;[272] sőt a cseh határok felé közeledett, hogy aztán a hadi terv értelmében a fejedelemmel egyesülhessen. Götz ennélfogva Zrínyivel, a mint Kemény jelenti,[273] Gácson keresztül a Vág vonalára vonult, hogy a svédek elejébe siessen, mert a királynak nem volt egyéb szembeszálló ereje. Ferdinánd mit tehetett? A dunai két kerületnek újra személyes fölkelést hirdetett, Horvát-Szlavonországot felszólította, hogy ezer jól felfegyverzett lovast küldjön a nádor táborába, a magyar szent korona védelmére;[274] a mellett Zrínyinek Dietrichstein gróf révén meghagyatta, hogy hasonlókép ezer könnyű lovast fogadjon, a birodalmi sereg segítségeűl.[275] De Esterházy Miklós hiába tüzelte a megyéket, hogy a kiben keresztyén indulat és magyar vér vagyon, serkenjen fel, mert Rákóczy a megkezdett béke-alkudozás örve alatt szép szóval és színnel utolsó veszedelmet készít a hazának: ezek húzódoztak.[276] Horvát-Szlavonország karai és rendei meg varasdi gyűlésükön kifejtették, hogy a felséghez és Magyarország szent koronájához ősi hűségükkel ragaszkodnak, életöket és véröket hajlandók és készek értök ontani: de a király korábbi vállalataiba annyi katonaságot vittek ki ez országokból, hogy teljesen kimerültek, s lehetetlen immár bennök még a legnagyobb fizetéssel is ezer lovast toborzani. A végbeli vitézek sem távozhatnak, mert a keresztyén nép ellensége a szomszédságban leselkedik, bármikor beronthat, s nemcsak az országot, de a közeli örökös tartományokat is eláraszthatja, ha a határok pusztán maradnak. Hisz a török az állandó béke megszegésével napról-napra veszélyes kiütéseket tesz. Azért alázatosan kérik a királyt, hogy oldja fel őket kegyelmesen e kötelesség alól és a végbeli katonaságot hagyja meg helyén.[277] Az aggodalomnak és kérésnek annyiban komoly alapja volt, a mennyiben a sultán serege csakugyan Boszniában gyülekezett és a horvát földön szándékozott áttörni, a király tilalma daczára, a velenczések ellen, kikkel a porta elkeseredett háborút folytatott;[278] de a társországok az ezer lovast áldozattal mégis kiállíthatták volna. Lám, Zrínyi Miklós magános ember létére lelkesedésének és akaratának erejével ezer lovas helyett három ezeret fogadott, részint a király költségére, részint a maga erszényére, s élükön Szakolczára indult. A mikor megérkezett, Ferdinánd épen németek és magyarok közepette szemlét tartott: a fiatal levente kivont karddal, aranytól és bíbortól csillogva szép hadi rendben vonult el előtte, s úgy üdvözölte felséges urát. Kevéssel utóbb aztán nyilt csatában a svédeket megűzte, közölök kétszázat levágott s nem sokkal kevesebbet elfogott, mint győztes új dicsőséggel tért meg a táborba;[279] minek katonai és erkölcsi jelentősége annál nagyobb lehetett, mert a Torstenson hada, mint a rohanó ár feltartózhatatlanúl haladott vala előre, Jankau mellett királyi seregünket tönkre tette, úgy hogy egyik vezére, Hatzfeld, fogságba jutott, a másik, Götz, elesett; aztán Bécsre csapott, majd Brünn ellen fordult, a mi közben Nagy-Szombatot fenyegette. Ijesztő villogásai és diadalmai közt a fiatal leventének ez a vitézi merénye a mieinkre úgy hatott, mint a jövendő siker biztató igérete. Ha mégis ez az igéret nem teljesült, ha mégis Torstenson és Rákóczy serege Nagy-Tapolcsánynál, majd Brünn alatt egyesült, ha Morvában közösen oly szerencsésen működött, hogy Ferdinánd az erdélyi fejedelem minden követeléseit teljesítette: mindez abból eredt, hogy a király táborában csak egyetlen Zrínyi volt. Mert ha hívei annyi lovagi hódolattal és jobbágyi áldozattal, annyi vezéri tehetséggel és katonai bátorsággal jelennek meg és küzdenek a harczban, mint ő, a háború koczkája bizonyosan máskép dől vala el, de a nemzet áldására, a vallásos és alkotmányos szabadság javára dőlt. Zrínyi június elején Pozsony födözésére ment; de miután az ellenség a Vág vonalán egyenesen Morvába nyomult, ő is a morva földre hatolt. S ezredei, a Zrínyi-huszárok és Zrínyi-horvátok minduntalan fel-feltűnnek, majd a maga, majd a Puchaim és mások vezérlete alatt.[280]


40. TORSTENSON ARCZKÉPE.
A Theatrum Europæum után.[281]


A mikor azonban Ferdinánd a fejedelemmel kiegyezett s a fejedelem szövetségeseivel szakított: visszavonultak a hadak. Rákóczy a magyar Felvidékre, Torstenson Csehországnak indult. A veszedelem nyomasztó volta egyszerre megszűnt, a király seregei téli pihenőre térhettek, vagy haza széledhettek. A Zrínyi dandára feloszlandó volt. Ám a fiatal levente odahaza váratlanul szivében olyan rázkódást szenvedett, hogy szilaj elkeseredésre lobbant; különben is annyira szerette a hadi életet hevűlő izgalmaival és vérvirágos koszorúival, s annyi ragaszkodással csüngött a maga kemény huszárjain és horvátjain, hogy nehezen esett a megválás órájára gondolnia. A kalandok és küzdelmek mezeje diadallal és dicsőséggel kecsegtette: lelke szenvedélyesen verdesett. Lobogója alatt még mindég ezer lovas és háromezer gyalogos állt, fegyelmezett csapat, mely a táborozás fáradalmaiban és ütközetek viharaiban összeforrt, felhívó szavára mindég hősiségre gyúlt. Hátha hadi vállalatokra kelne velök? Mint az olasz condottierek, kiknek vakmerő fajából Bartolomeo Colleoni jellemzetes alakja ott pompázik a velenczei szent Márk-iskola terén, az Andrea del Verrochio és Alessandro Leopardi oly mesteri megörökítésében, hogy ma is minden izma szilaj erőről és büszkeségről, a kalandok és küzdelmek gyönyöréről beszél. A köztársaság épen a törökkel, a Zrínyiek örökletes ellenségével úgyis háborúban: hátha szolgálatába állna? November végén teljes felhatalmazással egy franciscanus barátot küldött Velenczébe, hogy az ő nevében tárgyalásba bocsátkozzék a köztársasággal a maga és katonasága szerződtetésére nézve. A köztársaság a grófot háromezer gyalogosával készségesen felfogadta volna, de a lovasságtól húzódozott: Zrínyi pedig a maga kedves huszárai nélkül nem vállalkozott.[282] Így a kalandos szándék, mint valami szines buborék, hamar elfoszlott: maga megűlt Csáktornyán, hadi népe meg tűzhelyén.

Nyolcz esztendeje múlt, a mióta Zrínyi Miklós Olaszországból hazatért és önállólag a nyilvános pályára lépett. Ez idő alatt sokat ért és okult: előbb a török ellen, a végbeli villongások között, merész kiütéseivel, aztán a svédek ellen, a nagy háborúban, a módszeres hadakozással. Ferdinánd minden felhivására lelkesedve fölkelt: toborzott, szervezkedett; a támadás, védekezés, a táborozás és vezérlés minden fogásában kivált. Lovagi hódolatában és jobbágyi hűségében magyar vérben is megfürösztötte kardját; mert felfogása szerint, hagyományainál fogva, a király volt a szent korona épségének s az ország egységének megszemélyesítője, a törvényes rendnek és uralomnak letéteményese, mert nagy és magasztos eszméjének kivitelét: a török kiűzését, még a Habsburgok erejében és a katholicismus szövetségében kereste és tervezte. E nyolcz esztendő folyamában hősi bátorságával, vezéri tehetségével, gyors készségével és rendező leleményével, sok önzetlen áldozatával a horvát hadak parancsnoka, a sereg ezredese lett. Mint sudaras tölgy a cserjéből: már úgy emelkedett ki emberöltőjéből. Pedig csak huszonhatodik évében járt. Vitézi hirére és dicsőségére nem mérkőzhetett vele senki: a fiatal levente már az ország első leventéje volt!


41. ESZTERHÁZY MIKLÓS CZÍMERE.[283]





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre