II.
A NÁDORSÁG ÉS ÖRÖKLETES KIRÁLYSÁG KÜZDELME.



III. Ferdinánd gyásza öregebb fia, IV. Ferdinánd király halálán és gondoskodása ifjabb fia, Lipót megválasztásáról. Az országgyűlés összehívásának szüksége. Lippay és Szelepcsényi halogatása. A követválasztások. Zrínyi és a horvát-szlavón rendek. A zágrábi útasítás a nádori szék betöltésére és hősünk megválasztására nézve. Az ország sérelmei és Mikulich Sándor féktelenségei. Gyülekezés és korteskedés Pozsonyban. A nádor-jelöltek és pártjaik, különösen a Zrínyi pártja. Hősünk látogatása az udvarnál és jelentése a fejedelemhez. A király leérkezése, jelölése és Lippay mesterkedésére a Zrínyi mellőzése. Meglepetés és közmegbotránkozás. Wesselényi Ferencz megválasztása és a választás hatása. Az új nádor jelleme és képességei. Zrínyi elkeseredése, háborgása, – szándéka urának és hazájának elhagyására. A Rákóczy lengyel és magyar királyságának esélye. Az örökletesség kérdése szóban és irásban. Hazafiatlan gyalázkodás a nemzet ellen, toborzás az örökletesség mellett. Lakomák, mulatságok, viták. Az örökletesség bukása. Szabad választás és koronázás. Zrínyi otthon: családi öröme, leánya születése. Mikulich Sándor elitéltetése, a posavinai zendülés leverése. A török ellen való védekezés szervezése. Rákóczy követei Csáktornyán, levelei és ajándékai hősünknek; az ő válaszainak meleg érzése és mélabús hangja, jókivánata a fejedelem lengyel útjához. A török Kulpán innen és túl.

17. POZSONY 1655-BEN.
(Egykorú metszet után.)


EDDIG elég szó volt a nádorságról. Az érdekeltek egyre emlegették: de a választásról nem beszéltek. Mert még mindég kérdés, mikor lesz, sőt általában az is, hogy a közel jövőben meg lesz-e? Mert attól függ, mikor ül össze az országgyűlés? A törvény értelmében még a Pálffy életében össze kellett volna hívni, mert 1649 óta nem tartották meg, holott minden három esztendőben megtartandó volt; de akkor Lippay és a papok ellenzésére elmaradt, mert ezek a vallásos sérelmek miatt vihar kitörésétől féltek, s készebbek voltak új törvényszegést elkövetni, mint a hazafi-párt támadásaival szembe állani.[78] A nádor halála óta ismét másfél év telt el, és még mindig késlekedtek, hogy állását betöltsék. Az érsek helyettesítette, s ez a helyettesítés annyira kedvezett az ő czéljainak és vágyainak, hogy egykönnyen és hamar nem szeretett volna tőle megválni. Július 9-én azonban elhúnyt az ifjabb király és a gyűlés kérdése egyszerre égetővé lett. Az öreg Ferdinánd belemerült bánatába, s a korai áldozat tiszteletére nagyszerű halottas ünnepeket, gyászszertartásokat rendeztetett:[79] de mihelyt magához tért, azonnal többször értekezett kisebb fiának, a passaui püspökségre nevelt Leopoldnak érdekében magyar tanácsosaival. A megbeszélésekben nem az egyszerű választásról, hanem ez alkalommal sokkal többről volt szó, az uralkodóház örökletességének elfogadásáról, vagyis arról, hogy a nemzet mondjon le a szabad királyválasztás jogáról és Lipótot az örökletesség elvénél fogva koronázza meg. Elhisszük, hogy az öreg és beteg király sebhedett szivének nagy vigaszúl szolgált volna a jobbágyi ragaszkodás e tüntető megnyilatkozása: de a nemzeti önállóság és függetlenség biztosítékai nem arra valók, hogy feláldozásukkal egyéni szenvedéseket enyhítgessenek. A választási szabadság őseink bölcs kikötése és drága öröksége volt, melylyel a nemzet az uralkodóház tervszerű és következetes önkénye, korlátlan uralomra törekvése ellenében védekezhetett, a mennyiben a jövendőbeli királyt a választás alkalmával feltételekre kényszeríthette és a koronázás előtt azokra megeskethette; vagy szükség esetén más nemzetségből kereshetett magának urat. Igaz, hogy nem tette, hogy egy század óta a Habsburgokat mindég készségesen választotta meg, legföllebb alkotmányának őrzésével s hitlevelük megállapításában aggodalmaskodott: hanem megtehette volna, s már ezzel a lehetőséggel a szabad királyválasztás joga a nemzeti önállóság és függetlenség hatalmas támasza volt. Ezt a jogot nem ez az emberöltő szerezte, tehát nem is áldozhatta fel, mert a mi az ősöknek a tulajdona, azt egy nemzedék sem vesztegetheti el. Bármily szolgalelkűek voltak a magyar tanácsosok, úgy látszik, akadt mégis köztük a szabad választásnak szószólója; az pedig egy pillanatig sem foroghatott kétségben, hogy a karok és rendek nagy többsége sorakozni fog mellette, mint sorakozott I. Ferdinánd korában. Az volt a kérdés: mikor legyen az országgyűlés? Mi czélszerűbb és sikeresebb: mielőbb megtartani, vagy addig halasztani, míg a közhangulat előkészíthető és megnyerhető? S mi biztatóbb és megnyugtatóbb, az esetleges országgyűlésen a nádori széket betölteni vagy elodázni a nádorválasztást? Természetesen a király és az udvar szívesebben vette volna, ha Lippay nádori helytartó maradhatna, mert ő a protestáns urak ellen való vallásos engedményekért ez idő szerint habozás nélkül hozott volna alkotmányos áldozatokat; míg a nádor-választás a mellőzött jelölteket elkeserítheti és pártjukkal az ellenzék táborába kergetheti, a mivel az örökletesség kimondása fölöttébb kétessé válik. Az érsek tehát azt kivánta, hogy a nádor-választást egyelőre függőben hagyják, s a többséget képező katholikusságot meg ne bontsák, mert ilyen módon inkább remélhető volt, hogy az érsek befolyásával a szándék sikerülni fog. S ezzel a számítással abban történt megegyezés, hogy az országgyűlés Szent-András napjára, november 30-ikára hívandó össze.[80] Ettől a naptól azonban hamar eltértek; részint azért, mivel a fekete halál Oroszországból Lengyelországon keresztül a felvidékre bevonult, s a Dunántúl is mindjobban elhatalmasodott, részint azért, mivel a királyasszony épen erre az időre lebetegedéséhez közeledett és véletlen elszerencsétlenedése nagy zavart okozott volna; 1655 január 24-ikében állapodtak meg.[81] S a mire a január eljött, a siker iránt újabb aggodalom támadt, mert a király Szelepcsényi Györgyöt, a kanczellárt, Pozsonyba leküldte, hogy beszélje meg a tanácsosokkal, megtartsák-e, elhalaszszák-e a gyűlést? Ingadoztak a nézetek és szavazatok. A többség az elhalasztást ajánlotta, Lippay a megtartás mellett érvelt; úgy látszik, bizott a maga hatalmában és pártjában. A kanczellár, valószinűleg az udvar óhajtása értelmében, szerette volna legalább a nádor-választást a következő országgyűlésre elodázni. Az értekezlet e szerint egyetértésre nem jutott és Szelepcsényi ezzel a jelentéssel tért vissza Bécsbe.[82] A mikor elindult, Mednyánszky Jónásnak, az öreg fejedelemné, Lórántffy Zsuzsanna követének megírta, hogy küldje utána emberét; onnan majd megüzeni: lesz-e gyűlés vagy elmarad?[83] De még január 21-ikén, három nappal az összejövetel előtt sem tudta ez, hová dől el a dolog? S a teljes bizonytalanság miatt fent az udvarnál s lent az országban általános zavar uralkodott; ott megkéstek a királyi meghívók kiállításával és szétküldésével, aztán a nagy sietségben megfeledkeztek egyes magánosokról és egyes megyékről; itt megkéstek a követek választásával és utasítások készítésével, úgy, hogy Dunántúl csak most folytak az alkotmányos harczok.[84] A mikor már gyülekezni kellett volna: az érsekhez és kanczellárhoz még egyre érkeztek a panaszok az elmaradt meghívók sürgetésével, egyre tiltakoztak a nádori szék betöltésének követelésével. «Soha ilyen alkalmatlan készületet, mondja Mednyánszky, az gyűléshez nem láttam».[85]

Zrínyi Miklós már január 11-ikére Zágrábba gyűjtötte a horvát-tótországi karokat és rendeket, hogy a szükséges intézkedések ügyében tanácskozzanak, mert nemcsak a követi útasításról, de a felhalmozódott sérelmek összeállításáról is gondoskodni kellett, hogy a pozsonyi országgyűlésen orvoslást nyerjenek. Az ülésen mindenekelőtt bemutatta és felolvastatta a meghívót, mely a királyválasztásról és koronázásról mélyen hallgatott, hogy az örökletesség kérdése eleve szóba ne jöjjön és országos izgalmat föl ne idézzen; ellenben a nádorság betöltését megigérte, hogy a hazafi-pártokat egyelőre megnyugtassa és a kormány alkotmányos érzületéről meggyőzze. Majd elrendelte a követek megválasztását és utasításuk készítésére a megbizottak kiküldését. Követek lettek: Mallenich György, Budor Gáspár és Patachich Miklós, azzal a megkülönböztetéssel, hogy az utóbbi a főrendek sorában foglaljon helyet;[86] a bizottság tagjai pedig a bánnak elnöklete alatt Petretich Péter zágrábi püspök, Ivanovich Pál, a pálosok tartományi főnöke, Dianesievich Miklós prépost, Ráttkay Pál kanonok, Erdődy Tamás és Miklós grófok, Orehóczy Gáspár albán, Zakmárdy János itélőmester, Ruchich János zágrábi, Gorup György és Baxay Péter varasdi és Dolácsky János kőrösi alispánok, végre Zakmárdy György kőrösi szolgabiró; azzal a meghagyással, hogy a panaszosok sérelmüket a bizottságnak terjeszszék elő.[87] Az ülés eztán még nehány folyó ügyben határozott, s ezek során gróf Regenstein-Tattenbach Miklóst, a hadi tanács elnökét, érdemeiért fölvette az ország mágnásai közé, azzal a föltétellel mégis, hogy Pozsonyban a bán és követek előtt tegye le a hűségi esküt;[88] gróf Erdődy Imrének és a zágrábi káptalannak az ország nevében ajánlóleveleket adott a királyhoz, fellázadt jobbágyaik ellen; gróf Erdődy Tamást és Orehóczy Gáspárt arra az időre, míg a bán a pozsonyi országgyűlésen tartózkodik, megtette helyettesekül, azzal a felhatalmazással, hogy akár gyűlést, akár fölkelést hirdethessenek, ha az oláhok, predauciusok és szlávok zavargása hirtelen veszedelemmel fenyegetne; a távozó bánt pedig megbízta, hogy a berki-szevinai véghely kiépítésére a felségtől megigért és törvényileg megszabott összeget a magyar kamaránál eszközölje ki; s ezekkel a végzésekkel eloszlott.[89] Mindezek az intézkedések a pozsonyi gyűléssel vonatkozásban vannak ugyan, de a társországok politikai gondolkodására és magatartására nem vetnek világot. Ha felőle tájékozódni akarunk, a kiküldött bizottság munkálatához, az utasításhoz kell fordulnunk. Minden kívánalmában az elnöklő Zrínyi Miklós szelleméhez méltóan és híven a hazafiság és alkotmányosság érzése szólal meg, a király iránt való hűséggel és a törvényességhez való erős ragaszkodással. Mert az utasítás minden ellen, a mi a szent korona jogainak és érdekeinek sérelmére van, erélyesen állást foglal. A követeknek meghagyja, hogy úgy igyekezzenek, mikép a nádor-választásra és a királyi előterjesztések meghallgatására ideje-korán megérkezzenek; a társországok ügyeit a személynöknek, érseknek s az ország követeinek jóakaratába ajánlják; s a követekkel egyetértésben mindenek előtt a nádor-választást követeljék és ha a bán a jelöltek közé bejut, szavazatukat reáadják.[90]


18. ZÁGRÁB.
(XVIII. századi metszet után.)

A mi nyilván bizonyítja, hogy Zrínyi Miklós a nádorság keresésében csak az erdélyi fejedelem támogatásából csinált titkot; de azt nem titkolta, hogy vágyakozik az ország első közjogi állásába. S hol vallhatta volna be őszintébben, mint hívei közt, a kik szinte imádták; mert kormányzói erélyét és vezéri tehetségét, igazságosságát és hazaszeretetét, összes tüneményes tehetségeit és fényes tulajdonait közvetlen tapasztalásból ismerték. A bizottság e határozata nemcsak annyit jelentett, hogy a három követ mellette lesz: de sokkal többet foglalt magában, hogy a szent korona eme részeiből az egyházi méltóságok, világi főurak, szabad királyi városok követei köréje sorakoznak, a mi együtt 45-50 szavazatot képviselt.[91] Mert hiszen az utasítást közös megbizottaik készítették, az összetartás érzésének oly élénk kifejezésével, hogy a követeknek meghagyták, mikép a bán mellőzése esetében a nádor személyére nézve a bánnal és az országgyűlésen jelenlevő többi urakkal értekezzenek és állapodjanak meg, hogy velük egyetértve, csak katholikus jelöltre szavazzanak s az ősi vallás szabadságaihoz és kiváltságaihoz ragaszkodjanak.[92]

Az utasítás eztán meghagyja nekik, hogy az új király koronázása előtt a sérelmek orvoslását sürgessék és nyomatékosan követeljék, hogy a társországok az eskü feltételeiben és hitlevélben ne mint alávetett részek, hanem névszerint, mint Horvát-, Tót- és Dalmátországok forduljanak elő, I. Ulászló első czikkelyének megfelelően, hogy őket a törvényekben és királyi kanczellárián is hasonlókép mindig név szerint emlegessék, mert Magyarországgal egyaránt szabadok.[93] Nem a különködésnek, hanem az összetartozásnak meggyőződése nyilatkozik meg ebben a kivánságban, hiszen ugyanazon uralkodó alatt, ugyanazon alkotmány áldásai és biztosítékai közt élnek, tehát az országnak csak más nevű és nem alávetett részei; hiszen jogaik védelmét, bajaik segítségét mindég a magyar országgyűléseken, a magyar törvények erejével keresik.

A sérelmek között az utasítás első helyen az oláhok, predauciusok és szlávok bekebelezésének elmaradását hozza fel, s a meglevő törvények, nádori itéletek és királyi körlevelek értelmében követeli, hogy az még ez országgyűlés folyamán végbe menjen és ekként ez izgága népségek féktelensége valahára félbe szakadjon; annyival inkább, mert Belső-Ausztria biztosai, kiket a felség az ő viszonyuk szabályozásának békés eligazítására a varasdi bizottságba kiküldött, az országnak semmi elégtételt nem szolgáltattak, sőt a lakosság nagy kárával és költségével a tárgyalást csak elhúzták és a megoldást csak akadályozták. Ha a király ebben a kérdésben újabb egyezkedésre volna hajlandó, a követek a bánnal, a püspökkel és a választott biztosokkal az 1651-iki zágrábi értekezlet határozataihoz alkalmazkodjanak.[94]

Az országgyűlésen pedig a többi sérelem helyrehozásán buzgólkodjanak. Mert volt elég. A bécsi kormány, a gréczi hadi tanács, a végbeli vitézek és kapitányok egyik törvénytelenséget a másik után követték el. A nemesek, jobbágyok és a szabad királyi városok teli voltak panaszszal az idegen katonaság örökös garázdasága és erőszakossága miatt. Most az utasítás ismét szomorú szinekkel rajzolja megdöbbentő viselkedését. A legeltetésre nézve például a törvény elrendelte, hogy a végbeli katonák csak háború idején, csak május végéig, harmincz napon át ereszthetik lovaikat a rétekre; de akkor is kerüljék a kaszálókat, a szegény népet kiméljék s ingyen ellátásra ne kényszerítsék,[95] mert állomásaikról eltávozva és fizetésüket elpazarolva, az esztendő nagyobb részében szabad zsákmányolásból éltek: mégis most a törvény ellenére, békében és Keresztelő-Szent-János napján túl is, a károlyvárosiak az Erdődy Imre és Tamás grófok rétjeit lovaikkal lelegeltették, sőt a varasdiak a nemesek és jobbágyok legelőire nemcsak a saját lovaikat ráhajtották, hanem idegen kereskedőkét is pénzért tartásra felvállalták és a saját lovaik közé csapták; ellenben a földesurakat meggátolták abban, hogy a maguk lovait, melyeken a királynak katonáskodni tartoztak, a maguk birtokaira kivezettettessék.[96] S ez a hatalmaskodás így folyt végig a károlyvárosi és varasdi főkapitányság területén, tehát szinte az egész országban. A rét hajtása és a szántó termése egyképen pusztult, a nemesség és jobbágyság egyiránt sínylette, mert hisz akkor egész jólétük merőben a föld mívelésétől és hasznától függött. A kapitányoknak kellett volna hadi népüket állomásaikra visszarendelni, az idegen lovakat elkobozni, szóval a fegyelmet fentartani; mert értük mind erkölcsileg, mind anyagilag felelősek voltak, a mennyiben az okozott károkat nekik kellett megtéríteni;[97] de a törvény, hiában újították meg több alkalommal, csak írott malaszt maradt. Mert a kapitányok idegen létükre nem törődtek sem a lakosság jólétével, sem az ország végzésével: a hadi tanács oltalmában bizton érezték magokat. Ez födözte elnézésüket, őrizte állásukat, mely maga is a törvénybe ütközött. Mert az országgyűlések a bécsi békekötés óta ismételten kimondották és a királyok mindannyiszor szentesítették, hogy a végbeli kapitányságokban és alkapitányságokban, szóval a katonai tisztségekben a németek helyét érdemes és birtokos belföldiekkel kell betölteni;[98] de mindezek ellenére a társországokban még mostan is csak egyetlen kapitány és alkapitány volt benszülött.[99] A karok és rendek minden ebbeli törekvése, noha már az állások megfelezésével és a kinevezések váltakozásával is megelégedtek volna, hogy a hol a kapitány külföldi, ott az alkapitány legyen belföldi és viszont, ép oly következetesen meghiúsult, mint az a kivánsága, hogy Varasd várából és városából, mint a megye törvényszéki helyéről, a német katonaság távozzék el. Az országgyűlések ugyan ennek teljesítését is többször törvénybe igtatták:[100] de mindig hiában, a német katonaság csak megszállva tartotta Varasdot. Mindezek tudatában, a hadi tanács különös kedvezése és titkos támogatása mellett[101] a kapitányok teljesen elbizakodtak, s önkényük nem ismert határt, a mint eddig számos esettel példáztuk,[102] s a mint újabban a zengi főkapitány, báró Herberstein Albert eljárásával példázhatjuk.


19. A VARASDI VÁRKASTÉLY.
(XVIII. századi metszet után.)


Zeng a magyar tengermellék nevezetes kikötője és Hunyadi Mátyás óta szabad királyi városa volt:[103] a gréczi hadi tanács mégis Krajnához számította és katonailag a maga hatása körébe vonta.[104] A törvényhozás felszólalt a szent koronától való elszakítása ellen és a várost sikeresebb önvédelmezése végett kiváltságaiban támogatta, az országgyűlésre meghívni elhatározta.[105] A király ennél fogva Zenget 1652-ben régi jogaiba és szabadságaiba visszahelyezte, s megengedte önkormányzása tekintetéből, hogy a patriciusok közül két birót és tizenkét tanácsost választhasson.[106] Ezt az új kiváltság-levelet a zágrábi országos ülés 1653 augusztus 25-ikén minden pontjában, czikkelyében és záradékában elfogadta és helybenhagyta, Zenget szabad királyi városnak elismerte, azzal a föltétellel és kikötéssel mégis, hogy rövid perekben, melyek a város polgárai és az ország nemesei közt támadhatnak, a peres eljárás rendelkezései szerint a megyéhez történik a fölebbezés. S a kiváltság-levélnek és királyi meghivónak kihirdetésére a maga kebeléből Gotthall Miklós alispánt és Svatovich István szolgabirót kiküldötte, a miről az ország nevében a főkapitányt barátságosan értesítette; de Herberstein sem a kiküldötteket a városba lépni, sem a kiváltság-levelet kihirdetni nem hagyta; a polgárokat jogaikkal élni, tanácsosokat választani s a maguk pöreiben itélkezni nem engedte; sőt maga tett nekik birót, ki tőlük még a polgári körökben is az ő számára birságot zsarolt, maga pedig az omladozó falak javítására rendelt harminczadot lefoglalta és személyes czéljaira fordította, úgy hogy a polgároknak a saját költségükön kellett kiépíteni; azonfelül az élelmi szereket, sajtot, vajat és efféléket elszedette és a maga javára Velenczébe szállíttatta; a tengeri halászatot az egész környéken eltiltotta és hasznát csak egyedül húzta, a polgároknak a fát erdeikből behozni megtagadta, maga pedig jó pénzen Velenczébe hajószámra küldötte, úgy hogy a zengiek kénytelenek voltak a saját vizüket és saját fájukat megfizetni.[107] S a mikor a főkapitány a tulajdon tisztében ilyen épületes példával jár elől, akkor csak természetesnek tarthatjuk, hogy az alkapitánya, Guzich Miklós nem üt el tőle: Berlegh várát és területét, mely gróf Frangepán György birtokaihoz tartozott, megrohanja és a maga kezére keríti.[108] Az utasítás azért meghagyja, hogy a követek az országgyűlésen hathatósan sürgessék, mikép a felség eme faraói nyomástól és sanyargatástól a zaklatott népet szabadítsa fel és a várost kiváltságaiban védelmezze meg s általában a végbeli kapitányokat minden hatalmaskodás elkövetésétől tartóztassa vissza, a posavinai és sziszeki fellázadt jobbágyok fegyveres leverését engedje meg; egyszersmind buzgóan törekedjenek, hogy a horvát-szlavón harminczadok jövedelmeinek fele a törvények értelmében továbbra is a kulpai vitézek fizetésére az országban bent maradjon; hogy Mikulich Sándor hallatlan gazságai miatt a királyi kegyelem felfüggesztésével biróilag üldözhető és elitélhető legyen.[109] Mert a volt személynök fia az erkölcsi meredélyen, a melyre reálépett, egyre lejebb hanyatlott. Minden újabb országos gyűlésen heves kifakadások folytak ellene. 1653 augusztusában a marocsai nemesek panaszolják be, hogy a Szent-Háromság-egyház kegyuraságában, a közös legelő használatában és egyéb szabadságuk élvezetében gátolja őket; testvére Mikulich László pedig azzal vádolja, hogy a családi irásokat, nemes leveleket, melyek birtokaik védelmére szükségesek, másolatban kiadni vonakodik, a mellett Mikulich László, Prastóczy István és Stiomerszky Mihály a maguk és családjaik nevében ünnepélyesen tiltakoznak minden adományozása ellen, melylyel az ősi jószágokat elvesztegeti, minek következtében a gyűlés Fodróczy Péter szolgabirót kiküldötte hozzá hivatalos megintése végett:[110] de minden intéssel vakmerően daczolt. 1654 márcziusában még súlyosabb panaszok és vádak emelkedtek ellene, részint irásban megejtett vizsgálatok eredményeként, részint élőszóval, eskü alatt, az ország szine előtt. Mint valami középkori rablólovag, erőszakkal beleczi várába hurczolta az asszonyokat: Gotthall Annát, Marigolich István özvegyét, s Orlich-Ziegler István feleségét és másokat, kiket akaratuk ellenére, nyers érzékiségének kényére, fogva tartott.[111] Semminemű becstelenségtől, fajtalanságtól, vérfertőzéstől nem riadt vissza; sőt a királyi kegyelem fedező paizsa alatt gyilkosságokat követett el és a bán ellen galád ármányokat űzött.[112] Minden erkölcsöt meggyalázott, minden közhatározatot lábbal taposott. Ha ember valaha megért az igazságszolgáltatás kezére: Mikulich Sándor bizonynyal rászolgált bűneinek bűnhődésére.


20. MIKULICH SÁNDOR.
(Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról.)
(Widemann 1651-iki metszete után.)


Ime, a követek ezzel az utasítással mentek Pozsonyba. A mikor megérkeztek: a megyék és városok választottai már összejöttek. A főurak azonban csak lassan szállingóztak, úgy hogy heteken át, szinte az egész február folyamán tartott a gyülekezés; a mi a királyi meghivók késedelmes és zavaros megküldésének, az elhalasztásra vonatkozó tervek és tanácskozások bizonytalanságának, főleg pedig a király egyre huzódó lejövetelének következménye volt. Még a hónap vége felé, február 23-ikán sem határozott véglegesen, hogy mikor indul meg, pedig a karok és rendek Lippay György érsek és Orossy György személynök közvetítésével váltig sürgették. A többszörös kérésre végül azt a biztosítást nyerték, hogy a hónap 28-ikára lejő; remélték is, nem is, a mint Baxa István abaujmegyei követ irja, mert a király útjának sok előzményei szoktak lenni, a miket még el nem igazítottak;[113] s valóban nem ok nélkül kételkedett, mert a kijelölt napon Ferdinánd meg nem érkezett: csak akkor forgolódnak még a Duna hídjának készítésében.[114]

Ezek a meddő hetek és hiábavaló várakozások az udvar szándékainak és számításainak éppen nem kedveztek. Mert minél inkább múlt az idő, a követek egyfelől a drágaság, másfelől a bizonytalanság miatt annál türelmetlenebbek lettek, az alkotmányos ellenzéki szellem annál erősebben terjedett köztük. Mert a vallásos sérelmek és felekezeti érdekek kérdéseiben ugyan egymással élesen szemben álltak, sőt eleve ingerlékeny keserűséget éreztettek: de a közjogi sérelmek orvoslásának, különösen a nádori szék betöltésének kivánásában egyesíthetők voltak. S az egész idő alatt, hiszen a várakozás unalmában mit tehettek volna egyebet, folyt a kereskedés, rábeszélés, érvelés; a jelöltek körül csoportosultak, mert a személyre nézve eltértek a vélemények egymástól. Szinte minden hatalmasabb főúrnak akadt kisebb-nagyobb pártja. Emlegették Nádasdy Ferenczet, Forgách Ádámot, Wesselényi Ferenczet, Csáky Istvánt, Erdődy Györgyöt, Zrínyi Miklóst,[115] kinek érdekében a horvát- és tótországi karok és rendek tömegesen jelentek meg.[116] S mellette dolgoztak az erdélyi fejedelem követei: Klobusiczky András és Zákány András, az öreg fejedelemasszony követei: Berényi György és Mednyánszky Jónás, a kikkel együtt a bánnak emberi számítás szerint biztos szavazata a félszázat meghaladta. De ez az ő pártjának csak a magva volt. Mert minden valószinűség szerint körülötte sorakoztak a felvidéki követek, a fejedelemség mostani és régi megyéiből, a hová Rákóczy György befolyása még mindig elért; s az összes protestánsok, kik a fejedelemben vezérüket tisztelték. Hiszen másként mi értelme lett volna, hogy Zrínyi Miklós az ő pártfogását keresse? Bizonyára nem az ő és az anyja négy szavazatáért tette. A protestantizmus immár a visszahatás diadalával annyira megrendült Magyarországon, hogy Wesselényi Ferencz levele szerint összesen négy főrendi család követte még.[117] A protestánsok a követek között is már kisebbségben voltak. Arra tehát semmi kilátásuk nem lehetett, hogy a saját hivüket válaszszák meg; örülniök kellett, ha olyan jelöltet segíthetnek a nádori székbe, kinek felvilágosodása, türelmessége, szabadság- és igazság-szeretete előttük ismeretes, kinek valódi államférfiúi létére eszménye nem a felekezet, hanem a haza, a mi őket annyi küzdelemben, szenvedésben, vérük hullatásában mindig lelkesítette. Zrínyi Miklós ilyeténkép már eleve legalább száz szavazatra számíthatott. S ha emellett tekintetbe veszszük azt a népszerűséget, melylyel a hazafiasabb főurak és köznemesek előtt bírt, kétségtelennek tarthatjuk, hogy a nádorság elnyerésére senki nála biztosabb reménységet nem táplálhatott. Puchaim grófról, a ki eleinte veszedelmes jelöltnek látszott, többé szó sem volt; a Lippay György helytartóságának terve pedig mindjárt a titok kipattanásakor és megismerésekor általános megütközéssel és visszautasítással találkozott; az országgyűlés világi elemei, katholikusok és protestánsok egyiránt, ellenezték, mert ha sikerül a tervet megvalósítani és az ő esetével példát állítani, akkor a nádorság intézménye, a közszabadság ez első biztosítéka, egyenesen koczkán forog. Mert a kormánynak ilyen módon alkalma nyilik, hogy a megüresedett állást hosszabb időre be ne töltse, sőt lassan-lassan megszüntesse, csak ezt a helyettesítő eljárást kell következetesen folytatnia. Hisz kétségtelen dolog, hogy a mire Lippay most kivételesen vállalkozik, arra utódai már rendesen vágyakoznának, sőt igényt támasztanának, mert semmi sem ragadósabb, mint a hatalomnak és fénynek szeretete, mely iránt a főpapság világszerte különös fogékonyságot mutatott. A kormány pedig kapva kapott rajta, hogy a nádorságot a primások kezére játszsza, mert velük a közjogi sérelmekre nézve vallásos engedmények fejében könnyen megalkudhatnék, hiszen a klérus ebben az időben olyan örömest szövetkezett az abszolutizmussal! S mi következnék ebből más, mint az alkotmánynak fölforgatása, a papuralomnak elhatalmasodása, mely a nélkül is nyomasztó volt és ismételve belső villongásokat idézett elő, – egyenesen a főrend befolyásának és tekintélyének csökkentésével. A katholikus főurak azért nem pártolták és nem pártolhatták ezt a tervet sem az ország, sem a maguk érdekéből, mert különben hosszú időre, talán örökre elesnek a legmagasabb méltóságtól; s a legkevésbbé buzoghattak érte épen a jelöltek, kiket ilyenkép akartak összetartani; összetartottak azok valóban és pártjaikkal egyetemben közösen dolgoztak – a helytartóság megbuktatására. De nem pártolták és nem pártolhatták a protestánsok sem, kik Lippaytól és utódaitól nem várhattak egyebet gyülölségnél, üldözésnél és megsemmisítésnél; pedig ha a viszonyok átalakulása következtében megfogyott számuknál fogva le kellett is mondaniok a maguk felekezetbeli nádorról, a választás elvéről az alkotmány megmentése és a maguk megmaradása végett le nem mondhattak. Így történt, hogy e meddő hetek és hiábavaló várakozások alatt a király lejöveteléig, a katholikus egyházi férfiakon kivül, kiknek száma a Zrínyi Miklós híveinek levonásával alig képviselt 60 szavazatot, az egész országgyűlés a nádorválasztás mellett sorakozott.

Zrínyi sikerére nézve a dolog a jelölésen fordult meg. Éppen azért jelöltségének kieszközlése végett február hóban megjárta Bécset. «Én, nagyságos uram» – jelenti ez útjáról Rákóczynak – «nem régen Bécsben voltam; úgy tetszik, hogy nagyobb respectussal voltak hozzám most az német urak, hogysem azelőtt; bizony azt is nagyságod kegyelmességének köszönhetem, mert nagyságod gratiája, kivel egyszer-másszor is látogatott, tettek ű nálok is considerabiliorem, Istennek legyen hála és nagyságodnak; mindazonáltal, nagyságos uram, semmi bizonyos reménységem még nincsen, hogy ű fölsége candidatusok köziben méltóztatik-e tenni; de bizom Istenben és az nagyságod fejedelmi assistentiájában; bizony háladatlan szolgája nagyságodnak soha nem leszek».[118]


21. RÉSZLET ZRÍNYI FEBRUÁRI LEVELÉBŐL.
(Eredetije az Országos Levéltárban.)[119]


Valóban a király még nem határozott, sőt érkezésének napja is bizonytalan volt.

Ferdinánd végre márczius 3-ikán fiával és az országgyűlés küldöttségével, mely Haimburgig eléje ment üdvözletére, bevonult Pozsony városába, s azonnal megkezdődtek a fogadások, ünnepek, igéretek, puhítások; de foganatlanok maradtak. Mert a mikor egy hét múlva, márczius 10-ikén, a karok és rendek megjelentek a királyi várban az előterjesztések meghallgatására, aztán a zöld házban azok leirására, s belőlük kitűnt, hogy a jó egyetértés megóvásának örve alatt a király a vallásos ügy tárgyalását és a nádori szék betöltését mellőzni kivánja, sőt a kanczellár által egyenesen megüzente, hogy mivel a nádorságra többen vágyakoznak, szeretné a választást elhalasztani és a nádori tisztet a primással tovább helyettesíteni; – a többség hallani sem akart róla. A pártok Lippay ellen már előre egyesültek és fölkészülten most közös erővel harczoltak. Heves és indulatos beszédek folytak a választás mellett, melyet a meghivó megigért; Ferdinánd tehát kénytelen volt tervéről lemondani és a követelésnek engedni, mert a karok és rendek jóakaratát a fia érdekében nem akarta koczkáztatni és eljátszani: márczius 15-ikén leküldte jelölő iratát, mely a katholikusok közül Csáky Istvánt és Wesselényi Ferenczet, a protestánsok közül Perényi Györgyöt és Thököly Zsigmondot nevezte meg.[120]

Alig támasztott még jelölés nagyobb meglepetést és megbotránkozást, mint ez. Mert nyilván elárulta, hogy az udvar az ország érdekére, a közbizalom megnyilatkozására vagy a hivatottak érdemére nem tekint, csak a Lippay sugalmazására, fondorlatára és gyűlölködésére hallgat. Hisz a névsor egészen az érsek összeállítása volt. S mindazok, kiket alattomban biztatott és pártfogásával kecsegtetett, zúgolódtak ellene. Mert Lippay abban a biztos reménységben, hogy az ő helytartósága a felség akaratának kijelentésével sikerülni fog, arra az esetre, ha nem sikerülne, többeknek megigérte, hogy mellettük lesz; ily módon törekedett a jelölteket a maga részére megnyerni és összetartani. Most aztán kisült, hogy csak hitegette és rászedte őket; a jelölésből azokat is kihagyta, kiket a legtöbbször ámított: Nádasdy Ferenczet és Forgách Ádámot. Nádasdy háborgott, de az országbiróság gondolatával hamar megbékélt.[121] Forgách ellenben a nyílt ülésen szemére hányta, hogy ő már kétszer volt nádor-jelölt, az udvar mégis megfeledkezett róla.[122] Harag és méltatlankodás nem használt: a jelölés szerint szavazni kellett. Lippay most nyiltan a papsággal együtt Wesselényi mellett dolgozott; a miért Csáky István szidta, mint a bokrot, mintha csak azért hívták volna fel! De csak 2 szavazatot kapott, Perényi György 25-öt, míg Wesselényi szinte 200-ig emelkedett.

A mi ebben a választásban különösen meglep: egyfelől a szavazatok száma, másfelől azok eredménye. Az országgyűlésnek 340 tagja volt, és csak mintegy 220 szavazott le; a többi vagy megunta a kilátástalan várakozást és kiköltekezve haza tért, vagy elitélte az igazságtalan jelölést és tartózkodott alkotmányos jogainak gyakorlásától. Annyi bizonyos, hogy ha mindnyájan jelen lettek és leszavaztak volna is, az az eredményen nem változtat: Wesselényi mindössze csekélyebb többséggel győz; de az udvar pártfogásával és a papság befolyásával minden esetre győz, noha a küzdelembe talán a legkisebb párttal indult. Természetes, hogy ennek következtében a zok-érzet némelyek szivében még sokáig sajgott. «Az urak, mint az agyonütöttek,» – írja Klobusiczky András egy hét mulva az erdélyi fejedelemnek, – «úgy járnak lator, áruló érsek dolga miatt.»[123] «Nem mehetnek elő dolgukban,» – mondja ismét később, – «egyedül csak az pap miá; rettenetes iniustitia, boldog ország Erdély ehez képest».[124] Az új nádor az ő jelentése szerint az érsek rabja és Puchaim szolgája; sem nem tud, sem nem bir magától cselekedni semmit; azt kell cselekednie, a mit ezek eléje szabnak. «Szegény haza,» – sóhajt fel a Rákóczy követe, – «most van in extremo periculo, ha Isten nem könyörül rajtunk!»[125]

Kétségtelen dolog, hogy Wesselényi mind az esztergomi érsekkel, mind a komáromi főkapitánynyal meghitt bizalomban élt, hiszen lekötelezettjük volt; annak köszönhette a második házassága elismerését, ennek a murányi igényei kielégítését, ekként általuk boldogult élete két legnevezetesebb mozzanatában, a melytől éppen pályája emelkedése, fénye és dicsősége függött. Ragaszkodott hozzájuk hálából, ragaszkodott számításból, mert fölfelé tört, vagyont és hatalmat keresett, már pedig ebben az időben, a mikor az emberek úgy lesték, mint éh-ebek a konczot, hogy kinek a vagyonát kaphatják el,[126] senki gyorsabban nem gyarapodott és nem haladott, mint a kinek szerencséje kerekeit pap és német kente; kivált ha ezt a papot Lippaynak, ezt a németet Puchaimnak hivták, kiknek szavára a király legtöbbet adott. Tapasztalásból ismerte befolyásukat, alkalmazkodva elismerte tekintélyüket és fölényüket, alárendelte törekvésüknek a maga törekvését, akaratuknak a maga akaratát; szóval meghajolt nekik, több alázkodó készséggel, mint erkölcsi önérzettel; azért méltán érte azok gáncsa és elitélése, kiket az országos ügyekről való felfogásukban az alkotmány tisztelete, szabadság szeretete, méltányosság érzete, az erkölcsiség és eszményiség vezetett. Sajnos, olyan idő járt, hogy a nagyravágyásnak az elvek politikájánál többet használt a megalkuvás politikája, a mint a Wesselényi nádorsága bizonyíthatja. De ha igazságosak akarunk irányában lenni, kénytelenek vagyunk róla elismerni, hogy Lippayhoz és Puchaimhoz a hálán és számításon kívül a gondolkozás és meggyőződés közössége is kötötte; ép annyira a türelmetlen katholiczizmus híve volt, mint az érsek, ép annyira az udvar embere, mint a főkapitány, politikai fondorlatra és ármányra ép annyira hajlandó, mint ezek, a kikkel együtt fújta a követ. Különösen II. Rákóczy György elbuktatására és kiforgatására bármikor örömest szövetkezett, pedig hozzáírt levelében váltig emlegeti vala a maga alázatosságát és hódolatát, melylyel a fejedelem napjai szerencsés folyását és a szerencsében való állandóságát kivánja; sőt ha gyarlósága és értéktelen volta engedné, megmutatni is képes volna, hogy milyen igaz szolgája.[127] Magatartásában, viselkedésében a cselszövő ravaszkodása és az udvaroncz hízelgése majd egyesült, majd a szerint váltakozott, a mint épen a helyzet magával hozta vagy ajánlta. Csak a czélra gondolt és az eszközökkel nem gondolt, legalább nem mindig válogatta meg őket; szava és tolla merőben a politikájának szolgálatában állt, annak a politikának, melyet a jezsuitizmus sugallt s a vallásos elfogultságában gyülölködő és jobbágyi megadásával tüntető udvari párt képviselt és Wesselényi eddig ép oly híven, mint szenvedélyesen követett. Katholikusnak született, rokonai révén protestánsnak nevelkedett: de a nagyszombati egyetemen Pázmány Péter hatása alatt atyja vallására visszatért és ettől fogva szivét a felekezeti rajongás melege töltötte el. Kevés ifjú hagyta el ez intézetet, mondja egyik történetírója,[128] a ki annyira megfelelhetett volna tanítói eszményének, mint ő. Alázatos, daliás, jó modorú férfi vált belőle, ki éppen úgy feltalálta magát a csatatéren, mint a társalgó termeiben, éppen úgy tudott bánni a karddal, mint a tollal; s a mily vitézül verekedett az ellenséggel, olyan ügyesen tudta megnyerni nagy urak kegyét, szép asszonyok hajlamát. Az asszonyoknál ugyan ellenállhatatlanabb sikereket aratott, mert szerelmi kalandjairól a hír folyton beszélt s murányi merénye regénybe illenék, ha szó szerint valóság nem volna: de személyes szeretetreméltóságával és símulékony természetével a férfiakat is vonzotta. A mellett bátor katona, víg czimbora, szives házigazda volt, a mikor hogyan alkalma nyílt; csak egy nem volt, a mi a nádori székre kellett, igazi államférfi, az emberek lelkén és dolgok mélyén át a jövőbe ható tekintettel és az események alakulására következtető itélettel. Nem szűkölködött jó tulajdonságok és tehetségek nélkül, a nagy jellemek önzetlensége és nagy elmék egyetemessége azonban hiányzott belőle; az udvar kegyénél és egyháza érdekénél eddig messzebb nem látott, sőt látni sem akart; az mérsékelte eddig hazafiságában, az kötötte meg elfogultságában. Mert a protestantizmus iránt ép oly türelmetlen volt, mint öcscse, Miklós, ki jezsuita létére az ellenségeskedést és térítést nyiltan űzte.[129] Második feleségét sietett ő is áttéríteni s ha módjában állt volna, az egész nemzetet a katholicismusra hajtja; részint felekezeti rajongásból, hogy egyháza régi uralmát helyreállíthassa, részint politikai számításból, hogy az erdélyi fejedelem hatalmát megdöntse. Mert senki nála jobban ifjabb Rákóczy Györgyöt nem gyülölte. S éppen ezzel a türelmetlenségével, ezzel a gyülöletével szerezte meg a király kegyét, Lippay és Puchaim bizalmát, éppen a fejedelem bosszújára tették nádorrá. Ennek hívei maguk tisztában voltak a választás ebbeli jelentőségével.


22. ZRÍNYINEK A NÁDORVÁLASZTÁS UTÁN RÁKÓCZYHOZ ÍRT LEVELE.
(Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.)[130]


Zrínyi Miklós ilyen képesítésre nem hivatkozhatott: de mellette szólt báni kormányzása s vezéri hivatottsága, annyi tehetsége és érdeme, népszerűsége és nagy pártja; bízott Isten és a fejedelem segítségén kívül Ferdinánd méltányosságában, hogy a közvélemény megnyilatkozása elől a jelöléssel elzárkozni nem fog; s bízott a bécsi körök segítségében, hiszen Lippayn, Puchaimon és Auersperg herczegen kívül az egész udvar becsülte és félte.[131] Az érsek annál hevesebben és szivósabban dolgozott ellene, s maga megfeledkezésében annyira ment, hogy egyenesen becsmérlő levelet írt róla Rákóczynak, melyet mássában a királynak is megküldött;[132] így akarta azt a bántól elvonni, s ezt a saját odaadásáról meggyőzni. S Ferdinánd, sajnos, nem a hősünk jóakaróira, hanem ellenségeire hallgatott. Ha rosszalta is a Lippay eljárásának módját vagy eszközét, mint ezt a levelet:[133] de czélzatával egyetértett és Zrínyi Miklós mellőzésébe belegyezett. Ebben a kicsinyes időben, ezek előtt az elfogult, gyűlölködő és alázkodó emberek előtt az egyetlen igazi államférfi, kinek eszménye nem Bécs tetszése, hanem a haza virágzása, nem az udvari párt kielégítése, hanem az egész nemzet boldogulása volt, éppen páratlan nagyságánál, pártatlan igazságosságánál és a fejedelemmel való barátságánál fogva annyira félelmesnek és veszedelmesnek látszott, hogy elhitették magukkal, el a királylyal, mikép nem lehet, nem szabad jelölni. Pedig ha jelölik és megválasztják, ha örökébe öcscsét nevezik és választják: ezt a «gyűlölséges gyűlést»[134] mennyi kedvetlenségtül és visszavonástul, az országot mennyi egyenetlenségtül és romlástul kimélik meg. Ha a két testvér közül Miklós a nádor hatalmában, Péter a báni széken ül, lelkesedésével és vitézségével a haza felszabadítására és az alkotmány védelmére egyesül: akkor csak jó szerencse kellett volna és semmi más, hogy a nemzet lobogójuk alatt, vezetésükkel a törököt erről a földről mielőbb kiverje, és a németet a törvények tiszteletére szorítsa. S a király törvénytisztelete a magyar szabadságszeretetét bizonyosan mérsékli: kölcsönös gyanakodás és féltékenykedés helyett kölcsönös bizalom támad, a nyugalom helyreáll és a béke felvirul. Akkor mennyivel kevesebb vér, köny, gond, imádság buzog hiában. Akkor pályáját a két testvér mennyivel fényesebben és dicsőségesebben, szomorú végük kikerülésével futja meg. Akkor a magyar történet, sőt talán a világesemények fejlődése is más fordulatot, más folyamot veszen. De a mit Isten különös kegyelme megadott volna: az emberi gyarlóság önzése és irigysége eljátszotta!

S ez a mellőzés hősünket önérzetében és nagyravágyásában mélyen sértette. Pártjával Wesselényihez csatlakozott ugyan, mert a jelöltek közül legkiválóbbnak tartotta. Nagy eposzában is az ország oszlopának nevezte:[135] de szíve forrt a haragtól és keserűségtől. Ez ingerült hangulatában sem indulatain, sem szavain nem uralkodott, s ép oly elégedetlen volt a királylyal, mint érsekkel. Klobusiczky ennélfogva attól féltette, hogy vagy megétetik vagy lekötik valami biztatással, mert épen arany-gyapjas renddel «babosgatták»;[136] de hasztalanul kisértették: sem el nem hallgatott, sem nem csillapodott. A fejedelemhez fordult egészen, kinek követeivel gyakran és nyiltan érintkezett, különösen Klobusiczkyval a maga háborgó érzéseiről és terveiről őszintén és szabadon beszélt. Hosszasan, úgy látszik hetekig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy honát elhagyja, Rákóczyhoz csatlakozik, ki lengyel vállalatára már készülődött; s vagy Erdélybe, vagy Lengyelországba költözik át. Az okos és serény ügyvivő sietve intéz kérdést urához, hogy nem adományozna-e neki odabenn jószágot s nem szerezhetne-e részére vajdaságot? Bizonyos legyen nagyságod benne, ha Lengyelországban lenne hivatalja, – elmenne, felette igen disgustatus, németnek, érseknek, papoknak, jezsuitáknak nem barátja. Nagyságodnak pedig lelki jóakarója, szolgája.[137] Hősünk valóban annyira elkedvetlenedett és elkeseredett ez idő szerint, hogy Klobusiczkynak sokszor mondogatta: «Bizony ma tenne koronát Rákóczy fejére, ha lehetne.»[138] A maga csalatkozása és a nemzet jövőjének sivársága miatt tehát, legalább egyelőre, ragaszkodása a haza földéhez, hűsége a királyhoz megingott s lelke emésztő szenvedéssel vívódott, hogy országot és urat cseréljen. Klobusiczky pedig a fejedelem érdekében verte a vasat, a míg meleg: tüzelte szóval, édesgette igérettel, hogy jó lesz előbb egy palatinusság, aztán egy herczegség s azután is, a mit Isten neki rendel, másé nem leszen.[139] Kétségtelenül a reménybeli lengyel királyságban; de az sem lehetetlen, hogy idebenn a hazában. Mert II. Rákóczy György szivesen álmodozott a lengyel koronáról s még szivesebben a magyarról, a pozsonyi fölkenetésről, melyet Drabik kinyilatkoztatásában megjósolt, Comenius új könyvében lehetségesnek tartott: csak támadjon fel a fejedelem az osztrák ház ellen! Az idő kedvező: egy egész sereg nép fegyverben áll. Az elnyomott hitsorsosok várják a megszabadítót, ő legyen az. A hamis keresztyénség magvain igaz keresztyénség támadjon, általa történjék az meg![140] S Rákóczy nagyra tört, emelkedni akart, király kivánt lenni, de nem minden áron, csak egy áron, mint protestáns fejedelem, vallása diadalra juttatásával. Nem látta, nem hitte, hogy Gusztáv Adolf halála óta, a harminczéves háború második felében s azóta megszűntek az emberek eszményért küzdeni s hogy a politikai érdek hatalmasabb rugó a vallási érdeknél. Ebből a hibájából semmiféle csalódás nem volt képes kigyógyítani.[141]

S Klobusiczky, úgy látszik, urának ebben a felfogásában és hibájában osztozott, s beszélgetései közben hév szószólója volt. Protestáns és alkotmányos ember létére a papság végzetes befolyásában és a Wesselényi nádorságában megnyugodni nem birt; mert az a meggyőződés fogta el, hogy oda a mi szabadságunk, és szinte félt, hogy hazánk is oda lesz!»[142] Így annál természetesebb, annál valószinűbb, hogy a Rákóczy titkos vágyainak értelmében működött; annyival inkább, mert azoknak a viszonyok áramlata is kedvezett, hiszen az országgyűlés sok zavara, gyűlölsége, általános elégedetlensége következtében a fejedelem «jó akarói» nagyon megszaporodtak.[143] Az aggódó és zúgolódó katholikus főurak megnyerése, különösen Zrínyi Miklós biztosítása egy új szabadságharcz esetén milyen erős támasza volna a fölkelésnek, milyen biztos záloga a siker kivívásának: talán az álom megvalósulásának. Az új királylyal aztán új állami rend következnék: akkor Klobusiczky kecsegtetése itthon is teljesedhetnék. A buzgó ügyvivő annyira hisz a jövendő ilyetén esélyében, hogy urától fölhatalmazást kér, mikép Zrínyi Miklóssal tárgyalást kezdhessen arra nézve: «vajjon ellenkeznék-e a fejedelemmel, ha ez a közszabadság visszaszerzése végett Magyarországba törne?»[144]

Nem tudjuk, hogy megkapta-e, bár valószinűnek tartjuk: de azt mondhatjuk, hogy ez a kezdeményezés semmi komoly kötelező egyezségre nem vezetett. Mert hősünk az első nehéz hetek multán, háborgó haragjának és kínzó keserűségének oszladozásával, lassanként csillapult; lelke a meghasonlás sötét borúiból, mint a nap a viharos felhők közül, fényesen kiemelkedett; s ezzel a maga helyzetéről és annak következéseiről nyugodtabban gondolkozott, személyes sérelmének és méltatlankodásának gondolatai helyett a hazaszeretet és politikai eszély szavára hallgatott. A mikor még az indulatok féktelen ereje zaklatta és végleges lépésre ragadta volna, akkor szerencséjére a fejedelemmel közvetlenül nem érintkezhetett, mert a bécsi kormány kémlő gyanakodása és ügyelése miatt attól kellett tartania, hogy leveleit elfogják, tehát nem írt;[145] a mikor pedig szenvedélye lohadt és szenvedése csöndesedett, akkor már óvatossága és meggondoltsága visszatért s az ilyen koczkázatos kérdésben egyenes kötelezettséget nem vállalt. Tény, hogy a fejedelem magyar királyságának lehetőségével foglalkozik a maga politikai föltevései közt: de tény, hogy ezt az államférfi előrelátásával és hazafi gondolkozásával teszi. «Császár beteges és erőtlen» – írja Rákóczynak február havában – «és minden ember prófétálja halálát nemsokára; az öregbik fia pedig igen ifju és sok változásoknak alája vettetett, míg megért emberkort ért, a kisebbik egészségtelen és kevés reménységő. Az Isten tartsa meg űket hazánk és köröszténység javára, de ha valahogy ez állapot változnék, gondolja meg nagyságod, minemű állapotok lennének. Ha szóval nagyságodnak az én sensusimat megmondhatnám, bizony szerencsésnek tarthatnám magamat; de levélre nem merem és semmi characterre nem bizhatom, Istentül, üdőtül és jó szerencsétül kell várnom.»[146] Ha még nem beszél is nyiltan, czélzása világos; de az is világos, hogy ez a czélzása csak az uralkodóház tagjainak kihalása esetére vonatkozik. A mikor vére forrong és hűsége inog, elszólja magát; hogy bizony ma tenne, ha lehetne, koronát Rákóczy fejére;[147] Klobusiczkynak ekként élezettebben is kimondja, a mit még néhány héttel előbb papirosra és emberre bízni nem mer: de vére csillapodtával és hűsége szilárdultával megint «Istentül, üdőtül és jó szerencsétül» várja az események fejlődését. Föltevésében és tervezésében nem lázadásra számít, hanem alkotmányos és törvényes változásra, mely a Hunyady Mátyás korát újra fölelevenítheti és a magyar királyság eszméjét a fejedelem személyében megtestesítheti. Hisz az uralkodó ház törzsfájának spanyol ága már kiszáradt; az osztrák is szemlátomást korhadozott; ha ki találna halni: a koronára kicsoda lehetne méltóbb annál, a ki a jó magyaroknak egyedül adhat melegséget és bátorságot, a ki legjobb magyar az ég alatt és legdicsőségesebb vitéz a magyar név fentartására a világ előtt?![148]

Ez az eshetőség azonban egyelőre a jövő kérdése volt, mert a Habsburgok osztrák ága még újra kivirulhatott. Zrínyi Miklósra és a nemzeti pártra jelenleg, a gyűlés további folyamán sürgősebb és fontosabb feladat: a szabad királyválasztás jogának megvédése vár. Mert az udvar annak ellenére, hogy a primás helytartóságával kudarczot vallott, hogy a nádorválasztással a saját pártjában is szakadást támasztott; s annak ellenére, hogy a felvidéki főkapitányság betöltésének tettével, Wesselényi helyébe a fának ültetésével a reménykedő katholikus főurakat elkedvetlenítette s az erdélyi fejedelmet szinte kihívta, úgy hogy Klobusiczky szükségesnek látta figyelmeztetni a kanczellárt, ha immár nádort a Rákóczy boszujára tettek, a főkapitány ne legyen olyan, mert semmi jót nem jövendölhet belőle;[149] annak ellenére, hogy a vallási sérelmek tárgyalásának halogatásával és a megyei igazságszolgáltatás körébe utalásával a protestánsokat teljesen elkeserítette és a hangulatot szinte minden tényével maga ellen ingerelte, – az örökletességet mégis erőszakolta és keresztülvihetőnek tartotta. Hívei a kegykereső udvaronczok szolgálatra készségével buzogtak elfogadása érdekében, izgattak mellette szóval és irással: de a kedélyeket csak fölizgatták a helyett, hogy meggyőzték volna. A kérdés még nyilvános vitatkozásra sem került, a mikor az ingerlékenység már annyira ment, hogy Zrínyi Miklós Forgách Ádámot, ki az érsekhez pártolva és pap után járva, a megszavazásra hajlott, szemtül szembe ország árulójának nevezte:[150] mindamellett sem a személyes kényszergetéssel, sem a titkos mesterkedéssel abba nem hagytak. A nádor házába egy beszédet csempésztek, melyet Wesselényi a gyűlés eleibe vitt;[151] s az utczákon egy iratot szórtak el, melyből Zrínyi egy példányt a pénzverő intézet előtt talált.[152] Beszéd és irat egyképen a szabad királyválasztás jogának feláldozását ajánlta; s felfogásra, okoskodásra, érvelésre és kifejezésre annyira megegyezett egymással, hogy egy és ugyanazon szellemből fakadt.

De micsoda szellem volt az! Az országos nyomorúságot: a magyar szent korona erejének hanyatlását és az ősi magyar nemzetségek török fogságba hurczolását, régi fényes városaink, egyházaink, az igaz keresztyénség ápolására alapított szent helyeinek elpusztulását, gyermekeink pogány harczosokul való fölnevelését, csak azért részletezi és színezi sötéten, hogy annyival hevesebben sürgesse a szabadulásra vezető módok vizsgálását. Hiszen immár oda jutottunk, hogy magyarok a török oldalán magyarok ellen küzdenek, vagy megtörve, elcsüggedve érzéketlenül senyvednek, s ha dicsőséges szent királyaink, István, László és a többiek beszélni hallanának bennünket, nem ismernének el fiaikul; asszonyoknak vagy elasszonyosodott korcsoknak tartanának. Itt az ideje valóban, hogy fölserkenve ügyünket és hazánkat a pogány iga alól felszabadítsuk![153]

Az első kérdés az, hogy miként? Megtehetjük-e a magunk erejéből. A felelet a czélhoz képest egyenes és határozott: nem… S ezt a nemet az író felaprózva, számokba csoportosítva, oly élesen, oly kihivóan okolja meg, a nemzeti önérzetet annyira becsmérli, s az uralkodó háznak annyira hízeleg, hogy olvastában az ember vére mai nap is háborog.

Hát mért nem szabadíthatjuk meg magunkat mi magyarok:

1. Mivel annyira tehetetlenek vagyunk, hogy ha az ausztriai ház kormányától elszakadnánk és a saját erőnkre támaszkodnánk, a végbeli vitézeket fizetni s rendes hadsereget tartani nem birnánk; nyilván eddig is csak az örökös tartományok jóvoltából fedeztük a jelentékenyebb véghelyek költségeit.

2. Mivel a magyar kamara jövedelme oly csekély, hogy abból sem királyt, sem fejedelmet el nem tarthatnánk; ha visszaadjuk az ausztriai háznak, a mit tőle elfogadtunk, az nem szorul a magyarországi bevételére, az örökös tartományok javadalmából fennállhat hatalma.

3. Mivel, ha magyar nemzeti királyunk volna, az mind a magánérdeknek, mind a közügynek romlására lenne. A magánérdeknek? Hogy a király a maga méltóságának fentartására elegendő eszközzel bírhasson, a korona várait és uradalmait visszavenné, mint elidegeníthetlen javakat, a minek következtében sokan a szegénységbe esnének. Háború esetében meg a király a közszükségek miatt adókat s minden egyéb terheket róna az országra; pedig tudjuk, hogy hajdan Mátyás király virágzó uralma alatt is mennyit panaszolkodtak a lakók a közterhek ellen. Mi lenne most a mi nyomoruságos és siralmas állapotunkban? S miként lenne romlására a köznek? Már merőben azért, hogy nemzeti királyunk volna, határainkon köröskörül, Stíriától Lengyelországig, a népek azonnal ellenségeinkké válnának. Akkor a töröknek féktelen dühe csak bennünket nyomna és kinozna. Boldog Isten, ha egynek se tudunk ellenállni, mit csinálnék annyi és oly vad ellenséggel?

4. Mivel, ha a külföldi népektől segítséget kérünk, az ausztriai ház ellenállására nem kaphatunk, s ha kapunk, nem tudjuk díjjazni.

5. Mivel nincs nemzet körülöttünk, mely nem iszonyodik a magyarnak hatalmától, ama csapásokra emlékezetében, miket a magyar a szomszédos országoknak okozott; s távol attól, hogy azok segítségünkre siessenek, inkább örülnének erőink romlásán.


23. A SZABAD KIRÁLYVÁLASZTÁS ELLEN ÍRT RÖPIRAT CZÍMLAPJA.
(A Magyar Nemz. Múzeum kézirattárában őrzött példányról.)[154]

6. De ha sok ezer katonát állíthatunk is, hol a mód a háború vezetésére és folytatására, hol vannak közöttünk a hadi emberek, hol a tapasztalt kitünő vezérek, kik várakat, városokat, erősségeket megvenni tudnának? Mindnyájunk békességével legyen mondva, alig akad két-három vitézünk, ki a fölméréshez, erődítéshez és építéshez értene. Hol a vértes katona, mely a nyilt mezőben az ellenségnek ellenállhasson? Hol a régi magyar hadsereg ereje, melynek édes emlékezetét legalább a történelemben olvassuk? Hol a csatarend, a szervezés művészete ahhoz képest, ahogyan Hunyady János, Corvin Mátyás értette. Mindezt immár mély feledés borítja. S még se hagyjunk föl a reménynyel, még se tartsuk magunkat tehetetleneknek, hogy az oly hatalmas török bestiát leverhetjük és hazánkat tőle megmenthetjük? Képzelgünk, légvárakat építünk![155]

Az tehát a második kérdés, hogy kitől függ szerencsénk és megszabadulásunk? Istentől és az ausztriai háztól, hála legyen neki; mert ez hozzánk legközelebb, leghatalmasabb, legkegyesebb és legigazságosabb; eddig is az ő ótalma tartott és védelmezett meg szabadságunkban és a török dühétől.

Pedig sok és sulyos panasza van; így egyebek mellőzésével: 1-ször jól tudja a felséges uralkodóház, hogy a magyarok eddig csak kényszerűségből és nem önként választottak kebeléből maguknak királyokat; ha tehát a koronától elszakasztott és török iga alá hajtott ősi tartományokat a nemzet a saját hatalmából visszafoglalhatná, többé nem az ausztriai házból, hanem a saját fiai közül választana királyt; 2-szor, valamikor a magyarok saját királyaik alatt virágzottak, az ausztriai házat mindég háborgatták. Tehát miért fegyverezné ez fel őket maga ellen? 3-szor, Magyarország jövedelmeiből alig vesz be annyit, a mennyi Esztergom vagy Buda megvételére szükséges volna. Tehát miért ürítené ki a saját kincstárát a maga és az örökös tartományok kárára? 4-szer. Azért megelégszik azzal, hogy a török dühét nem annyira a mi, mint az örökös tartományok költségeivel annyira fékezi, hogy, Istennek hála, jelentékenyebben nem árthat.[156]

Az tehát a harmadik kérdés, hogy mik azok az eszközök, mikkel az ausztriai uralkodóházat a mi megszabadításunkra indíthatjuk?

Könyörögjünk alázatosan ő felségének, hogy vegyen bennünket és országunkat pártfogásába és atyai gondjába; legyen rajta, hogy fegyvereit a birodalom minden eszközével természetes ellenségünk ellen fordítsa és minket a törökök elviselhetetlen igájától megmentsen. Ennek a kegyes hajlamának láttára mi is hálásan őt és egyenes ágbeli fiörököseit egyszersmindenkorra igazi és örökletes királyainkul válaszszuk; azzal a hozzáadással mégis, hogy a felség kötelezze magát minden jogunk és szabadságunk megtartására a választás szabadságának kivételével. Ha ez elhatározásunkat megértette, semmi kétség benne, hogy bármennyi nehézséggel és bármily áldozatokkal hazánk megszabadítására kész, mert bennünket már nem idegenekül, hanem a maga igaz és kedves örökségeként fog ótalmazni s megtartásunk végett minden javát, még életét is szívesen áldozza aggodalom, félelem nélkül; s bennünket, mint alattvalóit, kitüntetésekkel, javadalmakkal, s ezer más kegyével és kedvességével áraszt el; s ha ekként megszűnik a lázadás gyanúja, a török hódítás félelme, sőt a lelkeket egyetértés fűzi össze, – a zsarnok felett való dicsőséges győzelem remélhető lesz.[157]

De hát az a kérdés: meggondoltan cselekszenek-e a magyarok, ha a szabad királyválasztásról lemondanak? Igen. Először: mert vagy van más mód Magyarország visszaszerzésére, vagy nincs; ha van, mutassák meg; ha nincs, ostobaság a szabad királyválasztás nevét tartani meg inkább, semmint az országot és elveszett tartományait fölszabadítani. Másodszor: I. Ferdinánd korában, a mikor Buda elveszett, a szabad választásnak nevét megőríztük ugyan, de a lényegét nem, mert a kényszerűség nyomása alatt okosan nem tehettünk egyebet, minthogy az ausztriai házból válaszszunk királyt. Miért nem teszszük meg hát önként, a mit másként úgy sem cselekedhetünk. Harmadszor: a mostani felséges uralkodó nem támasztott és nem támaszt igényt az öröklésre Magyarországon; de mi lesz, ha az ausztriai fejedelem valamikor támasztani fog? Ha akkor kedvünk ellenére oly föltételeket terjesztenek elénk, a miket most mi javasolhatunk másoknak? Negyedszer: a birodalomban az ügyek elintézésével, bizonyosra veszem, a török ellen háborút határoznak el, a mi ha bekövetkezik, a felség a tartományok visszaszerzése fejében nem joggal és méltán követeli-e kiadásait? Ha kielégítjük, jól van, de ha nem, a kiadások czimén birni fogja azokat mindaddig, a míg ki nem elégíthetjük, és így csak odajutnak. 5-ször: a szabad királyválasztást merőben abból az okból sürgetjük és védelmezzük, hogy szabadságunkat megtarthassuk. Hát a nélkül nem érhetjük-e el? Elérhetjük, hisz igen kegyesek az ausztriai fejedelmek; mihelyt megigérték, hogy szabadságainkban meg fognak bennünket tartani, nincs miért kételkednünk igazságosságukban s jóságukban, mikor eddig mindég panasz nélkül teljesítették, a mit megigértek.[158]

Ime, az örökletesség szószólójának érvelése. Beszéd és irat csak az alakjára, az előadás módjára különbözik, az áradozóbb és czikornyásabb, ez rövidebb és egyszerűbb: de fordulatról fordulatra, gondolatról gondolatra párhuzamosan egybevág. A nemzetnek egyképpen szemébe vágja, hogy a végbeli vitézeket fizetni, rendes hadsereget tartani tehetetlen s a véghelyek költségeit csak az örökös tartományok jóvoltából fedezheti, holott ezek évi járuléka, az a szinte hatodfélszázezer forint, melyet a brucki egyezség értelmében[159] a horvát és tótországi végek erősítésére adóztak, a varasdi és károlyvárosi főkapitányságok királyi várainak és katonáinak ellátására szolgált. S évi járulékuk czélja egyenesen az volt, hogy a maguk békéjét és jólétét biztosítsák a pogány ellen, melynek ellenük támadó rohamát rend szerint Horvát- és Tótország ereje tartóztatta fel és törte meg, nem a királyi katonaság magában; hanem az egész nép, mely testével födözte és vérével védelmezte őket. Ha ez a nép a törökkel megárul és átereszti a maga földén: Belső-Ausztria tartományai rég elpusztultak volna. A magyar kamara jövedelme és a magyar honvédelem rendszere nemzeti uralkodóink alatt bőségesen elegendő volt mind az ország hathatós ótalmazására, mind a királyi udvar ragyogó fényének kifejtésére, a mint az Árpádok, Anjouk és Hunyadyak korszakai meggyőzően hirdetik. Egyenesen történetünk dönti meg a maga büszke és dicsőséges tanúvallomásával a kufárkodó iró összes czélzatos állításait. Történetünk fennen és ékesen beszéli, hogy nemzeti királyaink korában a közjó és magán boldogság egyiránt virágzott, hogy akkor a magyar idegen segítségre nem szorult; s a más nemzetek mindig örömestebb szövetkeztek véle, mint hadakoztak ellene; s határainkon körös-körül, Stíriától Lengyelországig, a szomszédok félő tisztelettel meghúzódtak; a mikor meg az örökös tartományok ura, mint Frigyes császár, nem maradt nyugton aluvó helyében, nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. A magyar Mátyás paizsa alatt, mint Zrínyi Miklós mondja,[160] a keresztyén fejedelmek békességben ülnek vala; a ki pedig reá támadt, okossággal és erővel leverte. Két hatalmas császárt, a németet és törököt, két királyt, a lengyelt és csehet, megzabolázott, a velenczei köztársaságot megadóztatta és a világot jó hirével betöltötte.[161] Igaz, hogy a mióta Mátyás meghalt, kinek udvara Mars iskolája volt,[162] hadi tudományunk, vezetésünk, fegyelmünk annyira lehanyatlott, hogy maga hősünk a legkeserübben és legsujtóbban itéli el; de ő mindig a nemzet iránt való féltő szereteténél és a javításra czélzó lángolásánál fogva teszi, hogy tanulásra ébreszszen és vitézségre lelkesítsen; míg az uralkodóház e kufárkodó irója ebbeli fogyatkozásainkat csak azért hányja fel, hogy a nemzetet becsmérelje és gyalázza, kishitüségre és megalázkodásra hangolja, s feltörekvés helyett lemondásra és jog-feladásra sarkallja. Pedig történetünk szavahihetően, szomorú tényekkel bizonyítja, hogy a magyar hatalma, gazdagsága, hadi tudása és vitézsége, éppen ez érveléssel ellenkezően, azóta sülyedett mind alább és alább, a mióta idegen királyok alatt a nemzet szándékos megtörése, az ország szándékos elhanyagolása, a magyar vezérek bizalmatlan mellőztetése és a német generálisok általános alkalmazása folyt; szóval, a mióta a magyar földön idegen királyaink alatt az idegen vezérek és hadi népek idegen czélokat és érdekeket szolgáltak; a mióta a lelkiismeretlen tanácsosok, kik között mind német, mind magyar akad, de rosz, idegen királyainkba a nemzet iránt bizalmatlanságot oltottak és elhitették velük, hogy nem birnak másképen a magyarral, hanem mikor nyomorult.[163] Történetünk szavahihetően, szomorú tényekkel példázza, hogy az ausztriai ház százharmincz esztendő óta sem a maga erejéből, sem az örökös tartományok és német birodalom segítségével a törököt Magyarország területéről ki nem verte, hatalmát itten meg nem rendítette; nem azért, mivel nem akarta, hanem mivel nem birta; hogy sokkal szivósabb volt szabadságunk és alkotmányunk elnyomásában, mint a hódoltság fölmentésében; sokkal ismeretesebb a választási föltételekbe és koronázási hitlevélbe igtatott és esküvel biztosított igéreteinek megszegéséről, mint jogaink és törvényeink megtartásáról és megtartatásáról. Az egész érvelés gyalázkodás volt a nemzet ellen, szolgaiaskodás az udvar iránt, a köztudat nyilvános letagadása és a történet alacsony meghamisítása: a korteskedésnek ezen a hangján és ezekkel az eszközeivel hogyan terjesztett volna megnyugvást? Csak fölverte és növelte az ellenzéket. Mert az udvari pártnak ezzel a mesterkedő és kihivó erőszakolásával szemben a visszahatás, a nemzeti párt izgatása élesebben és elszántabban nyilatkozott; s az örökletesség eszméjének harcza az országgyűlésen minden egyéb kérdés fölött uralkodott. A sérelmi bizottságok ugyan váltig üléseztek, tanácskoztak és határoztak; de erősebb érdeklődés, hathatósabb eredmény nélkül. A protestánsok meg-megujuló folyamodásaik és küldöttségeik ellenére a nádor rábeszélésének és a felség elhatározásának kénytelenek voltak meghajolni, bajaik orvoslását az Istenre és az időre bízni; mert ezen az országgyűlésen nem érhettek el többet, mint annak a törvénybe igtatását, hogy az 1647-iki czikkelyek ellenére fölmerült panaszok és méltatlanságok ügyében az eljárás mindkét részről, a király ajánlata szerint, az országgyűlés után azonnal és az 1649-iki törvények rendelkezéseinek szellemében történjék; ennél fogva kénytelenek voltak, a mi ellen olyan hevesen küzdöttek, az országos elégtétel helyett a megyei igazságszolgáltatás itélkezésével beérni. A közsérelmek orvoslásának sem kedvezett sokkal több siker. Mert épen a legfontosabb követelésnek, a német katonaság kivitelének elintézésére nézve a karok és rendek meg nem állapodtak. A papok és az urak a felség czélzata szerint a katonaságot szerették volna benn hagyni, legalább a következő országgyűlésig, mert az elhalasztással megeshetett, hogy aztán tovább is bennmaradhat; a megyék és városok ellenben, a melyek a németség nyomasztó terhét és gonosz incselkedését közvetlenül szenvedték, a szabadság érdekében a haladéktalan kivitelt kivánták, a mint a királyi hitlevél igérete és az országgyűlési határozatok rendelték. Az udvar törekvéseinek s érdekeinek, meg a nemzet jogainak és törvényeinek ebben a keresztezésében Zrínyi Miklós az alkotmány védői közt a német katonaság kivitele mellett küzdött.[164] A főrendek közűl nem volt véle más, mint Szunyogh Gáspár királyi tanácsos. Az érsek és nádor ekkor több katholikus főurral arra törekedett a vélemények elágazása következtében, hogy a katonaság ügye ne a közsérelmek között, hanem a magános panaszosok nevével szerepeljen, kiknek kérni ezt utasításuk rendeli. «És ha így leszen, mondja hazafias aggodalommal Klobusiczky, soha semminemű dologbul nem lehet sérelem, hanem csak abbul, mely ő nekik tetszik.»[165] De nem úgy lőn, mert a többség inkább bele nyugodott az elhalasztásba, s törvénybe igtatta, hogy a külföldi katonaság az elmúlt január 24-ikétől számítandó három év lefolyása alatt az országból kiviendő és eztán az ország tudta és beleegyezése nélkül be nem hozható.[166] Legalább az elvet mentette meg, ha már a lényeget el kellett ejtenie.


24. A MAGYAR SZENT KORONA XVII. SZÁZADI KÉPE.
(Wideman Illés metszete után.)



25. SZUNYOGH GÁSPÁR.
(Wideman 1650-iki metszete után.)


Hisz úgy is minden sérelem most mellékes volt az örökletes királyság nagy kérdéséhez képest. A pártok főfigyelme, mérkőzése, ereje ennek a kivivására vagy megbuktatására összpontosult. Lippay már április elején kijelentette, hogy ő csak királyt választ és koronáz, egyébbel nem törődik.[167] Sorakoztak, tüzeltek mellette, ellene; heteken keresztül folytak az összejövetelek és lakomák, mintha Magyarország állapota csupa vigasság volna! Szelepcsényi György, Szunyogh Gáspár, Nádasdy Ferencz, Lippay György, Wesselényi Ferencz, Batthyány Ádám, Esterházy Pál, Forgách Ádám, Zrínyi Miklós egymás után gyakorolták a fényes vendéglátást, szinte minden délre vagy estére mulatság esett, melyeken a magyar főpapokon és főurakon kívül meg-megjelentek a pápai nunczius, a spanyol és velenczei követek, Auersperg, Ditrichstein, Gonzaga herczegek, Puchaim, Piccolomini és Souches generálisok és mások;[168] közben udvari ünnepek, királyi vadászatok váltakoztak lekötelező kitüntetésekkel és igéretekkel, hogy az uralkodóház és nemzet kivánalmai közt összhang létesüljön, a mi a versengő lakomákon mind elérhetetlenebbnek tünt fel. Mert a mily buzgóságot mutattak Lippay, Szelepcsényi az udvari párttal az örökletesség elfogadásának egyengetésében, ép oly fáradhatatlanok voltak Zrínyi, Szunyogh a nemzeti párttal a szabad királyválasztás jogának oltalmazásában; s ha miben azok ügyvivői nagyon elvetették a sulykot, mert ama hitvány beszéddel és irással csak az ellenszenvet növelték, a túlhajtás törvényénél fogva az alkotmány hiveinek számát szaporították. Az új királyasszonynak, Ferdinánd harmadik feleségének, mantuai Eleonorának koronázása egy napra, június 6-án, elsimította az ellentéteket: a királyi család hatalmának, a főrendek gazdagságának ragyogása közt a szivek az örömben egyesültek. Az ősi szertartás, melyen Forgách Ádám vitte a keresztet, Erdődy György a szentséget, ifjabb Csáky István az országalmát, Zrínyi Miklós a királyi pálczát és Wesselényi Ferencz nádor aranyhimes párnán a koronát, fölemelő mozzanataival és megkapó látványosságaival egyiránt büvölt és kápráztatott:[169] de az ünnep után a pártok ismét szemben álltak és harczoltak, míg a hatalmasan nyilatkozó hazafias áramlat előtt a kormány kénytelen volt engedni és az örökletesség tervéről lemondani. Az országgyűlés junius 27-ikén Lipót főherczeget a régi módon, a szabad választás jogának megőrzésével, a szokásos föltételek és hitlevél kikötése mellett kiáltotta ki és koronázta meg királynak, a miben hősünknek, mint a nemzeti párt vezérének, jelentékeny része és érdeme volt. Két nap mulva mégis az erdélyi fejedelemnek kegyét megköszönve, azt irja, hogy nem igen kérkedhetik a gyüléssel;[170] nem annyiban, a mennyiben a nádorságot el nem nyerhette; de az megelégedésére, sőt büszkeségére szolgálhatott, hogy a magyar alkotmány egyik sarkalatos jogát megmenteni segítette, és a társországok sérelmeinek törvényes orvoslását kieszközölte.

Alig érkezett haza és pihent meg, a mikor várva várt öröm köszöntött várába. Felesége augusztus másodikán egy leánykával ajándékozta meg. «Inkább akartunk volna fiat,» írja Witnyédy Zichy Istvánnak, «de az lett, a mit Isten adott, csak ő szent fölsége éltesse.»[171] A boldog apa vigasztalta magát azzal, hogy anya és gyermek egészséges, meg aztán azzal, hogy a jövendőre még fia is lehet. Nehány nap mulva, augustus 11-ikén, már országos gyűlést tartott Varasdon, hogy a pozsonyi végzéseknél fogva szükséges intézkedéseket megtegye és a félévi távolléte alatt felmerült bajokat eligazítsa.

Az ülésen mindenekelőtt a követek számoltak be a maguk küldetéséről és a törvényhozás eredményéről. Különösen három czikkelye volt, melynek végrehajtása gyors intézkedést kivánt: az egyik az oláhok, predauciusok és szlávok bekebelezésének és az összes végbeli sérelmek rendezésének ügyében újból egyetemes bizottságot szervezett a szent korona és Belső-Ausztria biztosaiból oly meghagyással, hogy az hat hónap alatt Varasdon teljesen azonos utasítással összejőjjön, s minden nehézséget az 1628-iki nádori itéletek és 1635-iki bizottsági határozatok, valamint a hitlevelek és törvények értelmében eloszlasson.[172] A határidőnek ez a szoros megszabása remélleni engedte, hogy az oly régóta húzódó kérdés valahára eldöntésre juthat: azért az egybegyült karok és rendek Vernich Györgyöt követül választották, hogy a felségnél szorgalmazza a czikkelynek megfelelő utasítások kibocsátását, az összejövetelnek Mindenszentek napjára kitűzését, a belső-ausztriai biztosok kinevezését,[173] mert addig csak a magyar biztosokat nevezte ki Hoffmann Pál pécsi püspök elnöklete alatt Szunyogh Gáspár, Cziráky Ádám, Farkas András, Zrínyi Miklós, Orehóczy Gáspár, Zakmárdy János és Ruchich János személyében; már pedig a negyedik szakasz rendelkezése szerint belső-ausztriai érdekeletlen embereknek is kell a bizottságban lenniök,[174] különben ezek elmaradása miatt nem lehet a tanácskozást megtartani. Igaz ugyan, hogy a czikkely kimondja, hogy ha a bizottság elháríthatatlan okok következtében a záros határidő alatt össze nem ülhet, hatálya nem vész el:[175] de mit használ az országnak, ha csak a papiron levő törvények száma szaporodik véle!? A karok és rendek legalább a maguk részéről mindent meg akartak a siker érdekében tenni, s a követ megválasztása után adót vetettek ki az összejövetel költségeinek fedezésére, egyszersmind elhatározták, hogy a magyar biztosokat a határnapról levélileg értesítik, s vezetőjükül Magdalenich Mátyást varasdi útjokhoz kirendelik.[176]


26. I. LIPÓT KORONÁZTATÁSA.
(Egykorú metszet Ernszt Lajos gyűjteményében.)

A másik czikkely a Mikulich Sándor bepörléséről intézkedett. Zrínyi Miklósnak sikerült az országgyűlésen keresztül vinnie és elhatároztatnia, hogy a féktelen embert a királyi kegyelem óta elkövetett bűneiért vizsgálat alá fogassa, s annak eredménye szerint a maga vagy az idősb Erdődy György itélő széke elé állassa és végérvényesen elmarasztaltassa.[177] Ehhez képest a felhatalmazás foganatosítása czéljából Vernich Györgyöt bécsi útja alkalmából megbízta, hogy a magyar kanczelláriáról a kegyelemlevél mását hozza le;[178] aztán a nyomozást megindította és a pert lejáratta. Mikulich az idézésre nem is hederített, azonban annyi újabb gazság bizonyult reája: erőszakosság, testcsonkítás, gyilkosság és vérfertőzés, mert nemcsak idegen asszonyokat és leányokat hurczolt várába, de a saját húgát is ott lakatta és becstelen módon használta és aztán megölte, hogy a biróság a hűtlenség bizonyos eseteire való tekintettel a Hármaskönyv megfelelő szakaszai értelmében fej- és jószágvesztésre itélte,[179] a mi annyival megokoltabb volt, mert éppen az utolsó országgyűlés kimondta, hogy azoknak, kik egyszeri megkegyelmezés után előbbi gonoszságaikba visszaesnek, sem a korábbi kegyelem nem használhat, sem új kegyelem nem engedhető.[180] Az itélet következtében Zrínyi azt a szándékot forgatta fejében, hogy a királytól az elmarasztalt javait a maga részére felkérje; de bár a lépést bizalmas ügyvédje, Witnyédy István, a kitünő jogtudós is javallotta:[181] mégis abban hagyta. Talán ilyen melegében a kérést kényesnek és gyülöletesnek találta. Annyi kétségtelen, hogy félreismerésre és félremagyarázásra szolgált volna okul. Mert Mikulich menekült és a felséghez folyamodott az elmarasztalás ellen, mely az ő vakmerő ráfogása szerint csak üldözésből eredt, hiszen a törvényszék előtt ártatlanságát személyesen tisztázta. S úgy látszik, apja emlékeinél fogva még mindig befolyásos pártfogói voltak, mert Lipót leiratot intézett hősünkhöz az itélet megváltoztatása iránt. Zrínyi ép oly önérzetesen, mint erélyesen felelt a királynak, hogy az elitélt a törvény előtt meg sem jelent, magát sem ártatlannak, sem üldözöttnek nem mondhatja, mert oly sokak és iszonyúak az ő bűnei, hogy keresztyén emberhez méltatlanok és hallani is borzasztók; s ha kegyelmet nyerne róluk, mint nyert a régiekről, méltán kellene miatta félni a hatóságoknak isten haragjától, kiknek kezébe büntető pallosát adta. Hisz megmondta volna Sámuel Saulnak: Mivel halálra méltónak kegyelmeztél meg, a te lelked lakol az övé helyett. Az előbbi kegyelem is, melyet a néhai felség engedett, az ország jogaiba és törvényeibe ütközött; a karok és rendek épen azért támadták meg a mult országgyűlésen olyan hevesen, hogy a vita miatt még a királyválasztás és koronázás is késedelmet szenvedett. Az itéletet tehát sem mellőzni, sem elvetni nem lehet, különösen mikor az egész ország és az összes rendek és a felség nevében is kelt, oly törvény erejénél fogva, melyet egyenesen erre az ügyre alkottak. Mikulich Sándor bűnei, melyeket a királyi kegyelem óta elkövetett, a törvényszéki vizsgálat bizonyságaként oly súlyosak, hogy jog és igazság szerint fej- és jószágvesztést érdemelnek; annyival inkább, mert az újabbak a régieket is felébresztik, holott a királyi kegyelemhez mindég az a föltétel járul, hogy a bűnös megjavul és többé hasonlókat elkövetni nem fog. Mindezek következtében akár egészben, akár részben jószágai vissza nem adhatók, sőt személye is elfogandó; a mit csakugyan az erkölcs és az igazságszolgáltatás érdeke egyaránt követelne. De Zrínyi a mellett rámutat a kincstár szegénységére is, melynél fogva a legszükségesebb követeléseknek sem tehet eleget.[182] S a király megnyugodott az elitélt sorsában.


27. HOFFMANN PÁL PÉCSI PÜSPÖK.
(Wideman 1652-iki metszete után.)


A mint ennek híre terjedt, megmozdultak a vagyonkeresők, hogy a gazdátlan uradalmakba bele üljenek: Witnyédy István Söjtör, Vaspör, Tószeg, Kis-Lakos és Kehida zalamegyei falvakat szerette volna megszerezni;[183] a kapronczai kapitány a várra és tartozékaira áhitozott:[184] de a horvát-tótországi karok és rendek idejekorán eléje vágtak minden illetéktelen fölkérésnek, a mikor zágrábi gyűlésükből fölterjesztést írtak a királyhoz, hogy a Mikulich-féle jószágoktól a Gothall, Ottuich, Martiniancz, Prassóczy és Budor családok bitorolt részeit különíttesse el; a Mikulich-féle várakat, kastélyokat pedig tartozékaikkal egyetemben valamely érdemes belföldinek adományozza, a közjóra és végek fentartására szolgáló terhek, adók és ingyenmunkák kötelezésével; a mik ezeken kivül vannak különálló birtokok, azokat a nádor adományozhatja, de csak katholikusoknak és harminczkét jobbágytelek erejéig.[185] A pör tehát örökre véget ért, nem volt immár más hátra, mint az osztozkodás: Mikulich Sándor nem menthetett meg egyebet, mint az életét. A nyomorult honát elhagyva a világba züllött.

A harmadik czikkely a posavinai és sziszeki lázadó jobbágyok fegyveres leveréséről rendelkezett. A mozgalom veszélyes példa volt, az országgyülés azért sem kiméletet, sem haladékot nem ismert; kimondta, hogy a lázadókat, mint nyilvános zendülés okozóit, a közbéke és nyugalom felforgatóit Zrínyi Miklós bán és a végbeli vezérek királyi karhatalommal minden késlekedés és vitatkozás nélkül fékezzék meg, a zendülést minden módon fojtsák el, s a belőle támadt károkat egyenlítsék ki; ha meg magukat fegyverzörgés nélkül megadnák, vezetőiket a további zendülés okainak megszüntetése végett fővétellel büntessék, s mindeneket az előbbi állapotba, a földesurak iránt való engedelmességre hozzanak, a miben semmi gátló rendelkezés akadályul nem szolgálhat. Sőt a czikkely elhatározta, hogy a király mind a bánnak, mind a végbeli vezéreknek a megfelelő parancsokat legott küldje meg; s ha netán akár Horvát- és Tótországban, akár Magyarországon hasonló lázadás támadna, azt egyedül e törvény erejénél fogva ott a bán a végbeli vezérekkel, itt a nádor azonnal fojtsa el és szüntesse meg, a mi tartozó kötelességük.[186] Az egybegyült karok és rendek a végzést helyesléssel fogadták és foganatosítását a bánra és ügyességére bizták, ki ezzel néhány apróbb folyó ügy letárgyalása után befejezte az ülést, hogy a haddal mielőbb a mozgalom színhelyére vonulhasson. Hiszen a rendnek a helyreállítása, az országos törvény és a báni hatalom tekintélyének elismertetése annál szükségesebb volt, mert a végbeli német főkapitányok ügyet sem vetettek ama nehézségre és zavarra, melyet ez izgága népek a polgári kormánynak okoztak, sőt folyvást beédesgették őket és segítették a megtelepedésüket; így éppen abban az időben, a mikor Zrínyi és a horvát-tótországi követek az imént említett czikkely keresztülvitelében fáradoztak, gróf Auersperg Herbárt károlyvárosi főkapitány a Blasko mezején, Ogulin és a Capella-szoros között, új jövevényeket helyezett el, kiknek oltalmáról és ellátásáról a gráczi haditanács közvetítésével Karinthia és Krajna gondoskodott.[187] Történt pedig mindez az ország tudta és beleegyezése nélkül, úgy hogy maga III. Ferdinánd, a mikor a gráczi haditanácsnak ebbeli jelentésére válaszol, jónak látja figyelmeztetni, hogy a horvát-szlavón karok és rendek az ilyen oláhok tömegesebb betelepedése és a végeken való elözönlése miatt keservesen panaszolnak, tehát nem kell őket szaporítani; a mostani jövevényeket, minthogy a kereszténység iránt való hajlandóságból menekültek át és már megszálltak, a károlyvárosi főkapitány meghagyhatja helyükön, máskor azonban tegyen előbb fölterjesztést és várja be a rendelkezést.[188]

Zrínyi Miklós csakugyan kész gyorsasággal lecsapott a Posavinára és Novigrádtól Sziszekig leverte, szétszórta és megfenyítette gróf Erdődy Imrének a zágrábi káptalannak jobbágyait.[189] De bármily kemény és véres volt a leczke: a parasztok elégedetlenségének hamvadozó tüze még föl-fölvetett. Már novemberben, a varasdi gyülésen, a gróf ujolag ajánló levelet kapott a királyhoz imént lázongó posavinai jobbágyai ellen;[190] a következő év októberében a sichelbergi oláhok garázdálkodnak, az országban szerte és az országon kivül csapatosan és fegyveresen csatangolnak, a harminczadot sem a királynak, sem az országnak nem fizetik, mivel Stiriától mentességet élveznek; sőt a harminczadosokat agyonveréssel és lelövéssel fenyegetik;[191] minél fogva Ferdinánd meghagyja Zrínyi Péternek, mint sichelbergi kapitánynak, hogy az oláhok eme rakonczátlankodásának vessen véget.[192] Két esztendővel később pedig, 1658 februárjában, a zágrábi káptalan kénytelen megint a felséghez folyamodni, mert sziszeki jobbágyai újra lázongnak, s mind az ő akaratának, mind az ország parancsának makacsan ellene szegülnek.[193] A lázadás egyelőre mégis szétrobbant, a mint említettük. S a bán november elején újra gyűlést hivott össze Varasdra, hogy az egyetemes bizottság egybejövetelét előkészíttesse. Az ülés Vernich György jelentésének meghallgatása után, melyet Ferdinánd kegyelmes határozatáról szóval és irásban előterjesztett, felujította a biztosok ellátására és bevezetésére szóló intézkedéseit. Majd elhatározta, hogy Hoffmann Pál elnökének és a magyar biztosoknak levelet irat a felség rendeletének másával és a gyűlés ama kérésével, hogy a püspök a király jó hajlamát nyerje meg az ország részére.[194] De az ország bármily hazafias buzgóságot és komoly készséget mutatott a törvény sürgős végrehajtására, sem a püspöknek, sem a bánnak nem sikerült kimódolni, hogy azt megvalósíthassa. A hat hónap már letelt, s mindössze csak annyi történt, hogy Ferdinánd Hoffmann Pál elnökhöz és a magyar biztosokhoz, valamint az oláhokhoz utasításokat intézett: azonban a magyarok számára adott rendelete és az oláhoknak szóló parancsa közt oly nyilt ellenmondás létezett, mintha csak a király kormánya megint egyenesen és előre lehetetlenné akarta volna tenni a tanácskozást, az ország akaratának és végzésének foganatosítását; a törvény világos meghagyásait alattomos mesterkedéssel kijátszotta, szándékos ellentétek és húzavonák magvának elvetésével megrontotta. Ott egyetemes bizottságról, a végbeli összes oláhok, predauciusok és szlávok bekebelezéséről és az összes sérelmek eligazításáról beszél; itt ellenben az oláhokat mintegy kiváltságos népnek tekinti és csupán részleges rendezésről, a predauciusok és szlávok visszacsatolásáról emlékszik meg, még pedig olyképen, hogy a kiváltságos oláhok engedjék meg a biztosoknak a szórványosan élő magános-fajta oláhokat, predauciusokat és szlávokat szövetségüktől elszakítani és földesuraik joghatósága alá visszahelyezni;[195] az 1655-iki törvény határozottan megszabja, hogy a felség a bizottság összejövetelének napjára küldjön két biztost Belső-Ausztria részéről:[196] az elnökhöz kibocsátott rendelet pedig azt mondja, hogy a magyar biztosok előbb gyüljenek össze Varasdon, és csak a helyszinéről irjanak a királynak a bizottság módjáról és kezdetéről és a belső-ausztriai biztosok kiküldése végett.[197] Ez a várakozás a bizottságnak nem csekély késedelmet, hiába való költekezést és a magyar biztosoknak boszantó unalmat okozott volna, minélfogva a zágrábi gyülés, 1656 június 9-ikén, Vernich Györgyöt ismét Bécsbe menesztette, hogy a királynál nem részleges, hanem egyetemes bizottságot sürgessen, mely az összes kiváltságos oláhokról is intézkedjék; egyszersmind eszközölje ki, hogy a belső-ausztriai biztosok a magyarokkal egy és ugyanazon időben jelenjenek meg, s az oláhok az elnök rendeletével teljesen egyező parancsot kapjanak.[198] Igy nem hat hónap alatt, hanem egy esztendő mulva sem ülhetett össze a bizottság; Zrínyi Miklós összes báni erélyének, a horvát és magyar országgyűlések minden határozatának ellenére a kérdés megoldása nem juthatott tovább, mint a meddig az 1655-iki LXVI-ik czikkely foganásával jutott, mert a mit a király a Lajtán innen elfogadott és szentesített, a Lajtán túl, a bécsi kormány és hadi tanács befolyása következtében, parancsaival vagy elnézéseivel meggátolta és meghiusította; a császári hatalom balköveteléseivel szemben a szent korona országainak érdekei rendszerint áldozatul estek. S ez a czikkely is, mint annyi megboldogult elődje ebben az időben, végrehajtatlan maradt: előbb kimult, semmint életbe léphetett volna. A karok és rendek szorgoskodásának s a Vernich újabb küldetésének semmi eredménye nem lett: a sok húzás-halasztás miatt egyelőre kénytelenek voltak lemondani minden további kényszergetésről.


28. SZISZEK ZRÍNYI MIKLÓS KORÁBAN.
(Egykorú metszet után.)


Szerencsésebb volt Zrínyi Miklós törekvése a közigazgatás megjavításában. A török foglalások és pusztítások által a megyei járások egyenetlenekké lettek, egyikben a lakosság megfogyott, a másikban megtolult; mert az üldözések elől a nemesség és jobbágyság biztosabb jószágokra vagy városokba menekült. Ilyképen régi népes jobbágy-telkek elpusztultak vagy terméketlenül hevertek, mások elaprózódtak, de hathatósabb művelést nyertek; s az irtványok a szórványosan és magánosan meghúzódó jobbágyokkal és zsellérekkel szaporodtak. Mindennek következtében az adózás alapja, a kapuk vagy füstök száma, mely mindég a jobbágytelkek bizonyos mennyiségétől függött, a szerint, a mint termékeny vagy meddő földeken, vízmentes vagy áradványos területeken estek, sokat változott, az adóbehajtás megnehezült; annyival inkább, mert a birtokavesztett és városba szorult nemesek, mint a szomoboriak, még a városi házak, telkek és rétek után sem akartak adót fizetni, a polgárság rovására rendi kiváltságaikkal takaróztak; holott azok a javak, mint polgári jellegűek, adókötelesek voltak.[199]

A lakosság ez ingadozása folytán némely megyei járásban alig akadt 30 kapu, míg másban 400 is volt, minél fogva egyik szolgabiró kényelmesen uraskodott, a másik pedig a teher alatt roskadozott, különösen az adók beszedésével és ingyenmunkák lebonyolításával el-elmaradozott. Az arányosabb megosztás végett, az adózó személyek és tárgyak fölvételére, Zrínyi Miklós mindjárt a pozsonyi országgyűlés után a varasdi augustusi ülésen új rovókat választatott Svastovch István zágrábi, Gubasóczy Ferencz varasdi és Zakmárdy György körösi szolgabírák személyében, kik legott felesküdtek, hogy munkájuk teljesítésében jó egyetértéssel és részrehajlás nélkül járnak el.[200] A varasdi novemberi gyűlésből aztán részletes utasítást kaptak, melyet Ráttkay Péter, Zakmárdy János, Gorup György, Baxay Péter, Gotthall Miklós és Patachich Miklós készített számukra, azzal a meghagyással, hogy a szolgabírákat járásonként hallgassák meg, s az ország kapuit vagy füstjeit, a mennyire jogosan és helyesen lehet, inkább szaporítani, mint csökkenteni törekedjenek.[201] Az utasítás nagy gonddal és tüzetességgel megszabja, hogy a rovók hány és milyen jobbágytelket vegyenek egy kapunak vagy füstnek, hogy az elhagyott és terméketlen helyeket miként számítsák, hogy az olyan földesuraknak földét, kiknek kegyetlensége miatt széledtek el a jobbágyok, keményebben adóztassák meg; hogy a szórványosan lakó parasztokat, zselléreket, robotosokat, urasági cselédeket, várbeli és jószágbeli tiszteket és alkalmazottakat, új irtványosokat, nemesi udvarokhoz tartozó külső és belső telkeket miként becsüljék föl, és végre az egyes szolgabiróságok határait miként húzzák meg?[202] S a rovók járásról járásra menve, a következő esztendő folyamán lelkiismeretesen elvégezték az új összeírást és munkálatukat, 1657 január 22-ikén, a varasdi gyűlés elébe terjesztették.[203] S bár a karok és rendek mind ekkor, mind esztendő mulva 1658 februárjában, a zágrábi ülésen a felszólamlásnak helyet engedtek, mégis oly kevesen éltek ezzel a joggal, hogy a hibák kiigazítására elég volt egymaga Zakmárdy János, kiben az ország és a panaszosok egyaránt megnyugodtak.[204]

A pozsonyi országgyűlés után ekként teltek az évek jó szándékban és hasznos alkotásban. Zrínyi gondviselése és tevékenysége nem lankadott. A hol az ország szüksége az uralkodó-ház hatalmi érdekébe ütközött, ott minden buzgósága meghiúsult; a hol azonban a dolog az ő báni erélyétől és a karok és rendek egyetértésétől függött, ebben sikerrel és üdvösen fáradozott. Figyelme éber, látása éles, türelme szívós és akarata erős volt, hogy kormányzó székében minden bajon segítsen, a min segíteni lehetett, minden sérelmet eloszlasson, a mire a törvény kezébe módot és eszközt adott. Az oláhok, prædauciusok és szlávok bekebelezésével ugyan nem boldogult: de legalább gonosz üzelmeiket fékezte és megszorította, a mikor a posavinai lázongás elnyomásával és a tilos legeltetés korlátozásával az ország hatalmának és tekintélyének erejét éreztette. A végbeliek, akár e gyülevész népek, akár németek voltak, egyelőre tartózkodóbbak lettek; mert Zrínyi mind a főkapitányokat, mind a gráczi hadi tanácsot, a karok és rendek gyűléseiből Budor Gáspár kiküldésével, hivatalos levelekben, komolyan felszólította a visszaélések megszüntetésére; s ha a bitorlás nem múlt is el egészen, meglehetősen csökkent.

A polgári bajokat ellenben hathatósan és nagy eredménynyel szervezte: Mikulich Sándor elitélésével az erkölcs és igazságszolgáltatás követeléseinek eleget tett; az adóalap új összeírásával a teherviselést egyenletesebben megosztotta, a megyei járások kikerekítésével a közigazgatást, adóbehajtást, az ingyen-munkák szolgáltatását és vezetését megkönnyítette, az országos adószedő, harminczadosok és szolgabirák elszámolásának szigorításával a közjövedelmet biztosította és növelte, a hidak és útak helyreállításával a közlekedést és kereskedést javította; a mellett arról sem feledkezett meg, hogy a köztárházakban elegendő gabonakészlet legyen egy esetleges háború szükségére.[205] Mert minden gondja között legelső mégis a török maradt. Rég megtanulta, hogy a béke csak akkor biztos, ha a rossz szomszédot az ő támadására és ótalomra kész volta megfélemlíti s a portyázástól visszatartja; s még akkor is cselre és meglepetésre számíthat. Hisz elég volt, hogy maga félszigetéről eltávozzék vagy a Mura vize kissé sekélyebbre apadjon, mikép a kanizsai basa valami kalandot azonnal megkoczkáztasson, a mint tavaly ismételve megcselekedte a beütést.[206] Most Zrínyi annál tanácsosabbnak tartotta, hogy harczra fölszerelve várjon, mert az év elején, az országgyűlésre indulása előtt, a fényes kapura fenyegető levelet küldött, hogy ha neki, a magános embernek, az ozmán birodalom jobbágyai ama helyek után, melyek az övéi vagy őseiéi voltak valaha, adót nem fizetnek, egy szálig földúlja és hamuvá égeti őket.[207] A mi hihetetlen meseként hangzanék, ha levelét mássában a bécsi hadi tanácsnak föl nem terjesztette volna; vagy beszámíthatatlan vakmerőségnek látszanék, ha nem emberöltője legelszántabb vitézétől eredne, ki egymaga seregekkel ért föl, a mint a keleti mondák csodás hőseiről regéli az ének. Mivel a török az ilyen kihívást nem szokta elnézni: szorgalmazta tehát muraközi huszárjainak és hajdúinak fizetését s a félsziget megerősítését,[208] mire a király a bécsi hadi tanács ajánlata következtében intézkedett a katonaság díjjának kiutalásáról; egyszersmind megparancsolta, hogy a hadi szertár száz puskát, huszonöt mázsa lőport és ugyanannyi gyutacsot bocsásson rendelkezésére;[209] a muramelléki birtokosok pedig, föl egészen Regedéig, Mura-Szombat átellenében, jobbágyaikat rendeljék sánczmunkára hozzája, még pedig ezután évenként kétszer.[210] S megindult és pezsgett a munka a folyó egész vonalán. Ép e készülődése közben, az esztendő végén, keresték fel az erdélyi fejedelem «böcsületes főember szolgái», Ébeni István és Nagy Tamás uramék, kiket olyan örömest látott, mintha atyjafiai lettek volna, mert ritka náluk a jó magyar. Rákóczy György ismét lovakat küldött neki, a melyeket «azért is, mert jók, azért is, mert az ő kezétül jüttek,» köszönettel fogadott.[211] De a fejedelem írt is, s írásához mellékelte Lippaynak azt a becsmérlő levelét, melyet tőle a nádor-választás idején hősünkről kapott. Zrínyi bizonyos kedvetlenséggel, de megnyugvással érintette válaszában a multat. Vígasztalására van, úgymond, hogy a fejedelem mindkettejüket ismeri; az ő sorsa már az, hogy soha «az pap uram» kegyeibe ne gyönyörködhessék, de viszont rajta való hatalmát sem engedi. «Él az Isten,» folytatja tovább, «hogy legnagyobb szerencséim közé számlálom, hogy palatinusságra nem mehettem, holott ez az ember nem hogy teli volna irigységgel, de épen irigység önnön maga. Itt is, az hol vagyok, nagyságos uram, nem akarok haszontalan fija lenni hazámnak, és úgy tetszik, nagyobb securitásával lölkömnek munkálkodhatom hazám javában. Megmondják az nagyságod szolgái az én occupatióimat, s azokkal töltöm üdőmet; megelégedtem bizony az Isten ajándékival, kivel engem állapotom szerént meglátogatott érdemem fölött. Ha pap uram annyi jót kivánna hazájának, az mint illenék olyan személyhöz: nem mérné embereknek affectióit a maga privatumjához, hanem hazánk szükségeihöz; nem mesterkednék az jó magyaroknak tisztekbül kiszoritásában, hanem promotiojokban.» De mivel minden fának van férge, és minden századnak gonosz szelleme: hadd legyen az érsek az, a mint akarja.[212]


29. GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS.
(Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról.)
(Posseriers metszete után.)


A levél kedvetlenségébe ugyan a mélabúnak hangja rezdül: de nincs okunk érzéseinek őszinteségében kételkedni. Nem a maga mellőzése, hanem az érsek galádsága és a jó magyarok kiszorítása bántja. Maga a cselekvés embere levén, hazatérése óta nem törődött többé a nádori álommal; mert igaza volt, ott is, a báni kormányon, hazája javára munkálkodott. A védelmet olyan jó karba állította, hogy a török nyugtalankodva nézte, fenyegetésnek vette, s panaszt emelt Bécsben, mintha Zrínyi megtámadta volna;[213] holott szervezkedésével csak a támadás ellen biztosította magát. Ha a pogány békén ült, ő sem háborgatta, sőt a kanizsai basával barátságos érintkezésben élt;[214] de ha alkalma nyilt, keményen visszavágott. A hadi tanács egyszer attól félt, hogy kardot fogott, másszor meg attól, hogy magános fegyverszünetet kötött;[215] s a míg Bécsből csöndesítették,[216] Gráczból meg arra kérték, hogy bontsa fel fegyverszünetét s az örök ellenséggel szemközt a régi híréhez méltán viselkedjék.[217] Minden cselekedetébe bele szóltak, ellenkező utasításokkal bele avatkoztak. Helyzetét és hangulatát élénken világítja meg az a levele, melyet a fejedelemhez intézett. «Innen semmi újságokat nagyságodnak», mondja panaszosan, «nem tudok irnya; engem eléggé exerceál az udvar bosszúsággal; csaknem azt mondhatom, sem velem, sem nálam nélkül nem lehetnek német szomszédaim. Ha békességet tartok törökkel, az is rossz, ha felbontom, az sem jó. Buda felé indultunk minap Bottyáni urammal; de ott is elrontá reménységünket egynehány koszos német. Győri királyképétül voltak küldve, kikkel ötven török kísérő volt már visszajüvőben, észben vévén azok bennünket, füstben ment minden fáradságunk és noha semmit sem cselekedtünk, ugyan nyilván tudom azért, az udvartul elég galibám lesz érette; az törökre penig senki nem haragszik ennyi rablásért.»[218]


30. BUDA ÉS PEST ZRÍNYI MIKLÓS KORÁBAN.
(Egykorú metszet után.)

Annyi bizonyos, hogy Zrínyi az udvar török politikájához nem mindig alkalmazkodott. A maga Muraközére és bánsága területére a helyi viszonyok szerint nem egyszer önállóan bontotta fel vagy kötötte meg az egyességet; mert hazafias elkeseredésében, vitézi lelkével nem bírta eltűrni, hogy a török szabadon dúlhasson és a magyar nyugton vesztegeljen; olykor megelőzte, olykor megtorolta a rezgelődést, a mint épen üdvösebbnek tetszett; s aztán megint jó szomszéd lett, a meddig lehetett. Az esztendő végén hivatalosan megüzente az ellenségeskedést és Légrádra ment alá, hogy újév táján Széchy-Szigetben háromszáz válogatott jó lovasával lesbe álljon és a törökkel megütközzék, ha ezredmagával jőne is ki.[219] Bécsben megijedtek a hír hallatára, mert ott jobban féltek a pogánytól, a hogy Witnyédy István kifejezi, mint Zrínyi, a ki a torkában lakott.[220] Sietve reáírtak, hogy ne idézze föl a háborút:[221] de hősünk élesebben bele látott az események jövendő alakulásába, mint az udvar államférfiai és vezérei. A mikor Rákóczy György lengyel vállalatára elindult, szerencsét kívánt útjához, lelkéből óhajtva, hogy «Erdély által virradjon szegény magyarra!»[222] Nem lehetett kétsége az iránt, hogy akár a vesztéssel, akár a diadallal nagy változások eshetnek. Erdély megrendülése vagy elhatalmasodása a legelevenebben érinti a török hatalmat, a magyar királyságot, s igen könnyen támaszthat európai bonyodalmakat és válságokat. S ime, a fejedelem alig ment el, már szállingóztak a hírek, hogy a törökök az eszéki hídnál nagyban gyülekeznek s a császár sátorát is felvonták.[223] Mindez túlzás volt ugyan, de mozgolódás mégis folyt, mind a horvát és tótországi hódoltságban, mind a kanizsai szomszédságban; s mint jó gondviselő, Zrínyi minden eshetőségnek szabad kézzel, lekötés nélkül akart elébe állani. A figyelmeztetés ellenére készülődött: puskákat csináltatott, szemlét tartott hadi ereje felett s a hadi tanácstól segítséget kért: pénzt katonai fizetésére, nehány mérnököt Csáktornya megerősítésére, s az őrség szaporítását a hódoltság felől;[224] a szomszédos megyéket pedig megkereste, hogy földmunkásokat küldjenek számára.[225] Közben a Kulpán túl termett, a mutatkozó törököt elrebbentette; aztán egyszerre megint otthonn buzogott, s éjjel-nappal, a mint Witnyédy jelenti, fegyverben és vígan várva szomszédait, a kik fenyegetéssel agyarkodtak reá.[226] A hadi tanács pedig mindezek elhallgatásával újra megsürgette, hogy ügyeljen embereire, fékezze őket és csak a védelemre szorítkozzék![227] De alig két hónap mulva már mást gondolt és Zrínyinek, a ki időközben megjárta és sorra vizsgálta a horvátországi és tengermelléki szorosokat,[228] ágyúöntő mestert, vámmentes ércz-anyagot és 3000 forint költséget engedélyez, hogy Csáktornyát megerősíthesse.[229] Júliusban már halad a vár kiépítése, közel Kanizsához sánczot ástak, a mely mögé a muraközi gyalogok és lovasok szükség esetében húzódhassanak.[230] A mikorra a törökök észrevették volna, már meg is volt; akkor a kanizsaiak, szigetváriak, berzenczeiek és babócsaiak egyesültek megrohanására; de Zrínyi véres fővel verte őket vissza, sokan elvesztek, köztük egy előkelő aga Babócsáról.[231] Pár nappal később meg egyik hadnagya, Horváth Miklós Kottoriból, robbant Kanizsa alá és gazdag zsákmánynyal tért meg.[232] A bán mind e csatározásainál és győzelmeinél mégis jelentékenyebb sikert aratott Horvátországban, ismét a Kulpán túl. A tél már beköszöntött, kemény dermesztő hideg volt: de vezér és hadi nép föl sem vette. Elfázva, éhezve, szomjúhozva, álmatlanúl, mivel negyven órán keresztül se le nem pihentek, sem meleg ételt nem ettek, vívták ki a fényes diadalt, mely új babérokat fűzött hősünk győzelmének koszorújába!»[233]


31. ZÁRÓKÉP.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre