CÍMLAP
|
TARTALOM, FÜLSZÖVEG |
Tartalom
Első fejezet
Ebben az író a faluját s a nemzetségét mutatja be
Második fejezet
Ebben felelet lesz arra az együgyű kérdésre: miért építettek házat Gábor bácsinak, holott még csak húszéves volt? Ennek rendjén szó lesz a régi s mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az iskola
Harmadik fejezet
Ebben az író néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még gyakran lesz találkozása
Negyedik fejezet
Ebben az író feleleveníteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kisgyermek korában látta
Ötödik fejezet
Ebben az író arról az esztendőről beszél, amikor az öregek megfiatalodtak
Hatodik fejezet
Ebben az író a régi kollégiumot próbálja megeleveníteni, amilyennek gyermekszemmel látta
Hetedik fejezet
Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen szomorú temetésről lesz szó
Nyolcadik fejezet
Ebben az író bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomorú temetésről kell megemlékeznie
Kilencedik fejezet
Ebben az író egy falut próbál megeleveníteni, melyben a lelkek még nem szabadultak fel
Tizedik fejezet
Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból úr, s többek közt azt is, milyen hasznos dolog a legáció?
Tizenegyedik fejezet
Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy kis kapunak a kilincséről is
Tizenkettedik fejezet
Ebben egy székely fiú igen megütődik azon, hogy "az ország szíve" nem magyar
Tizenharmadik fejezet
Ebben egy igazi tékozló fiúról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy töredelmes vallomásra képtelen
Fülszöveg
Száz esztendő... Valóban százéves lenne ma az az ősz hajú, fehér szakállas,
fiatalosan ragyogó szemű mesemondó, akinek képére fel-felpillantok írás
közben? Hetvenéves korában ábrázolja a kép, s én tudom, hogy a belőle
sugárzó fiatalság nem az ügyes fényképész érdeme, hanem tiszta színigazság.
Benedek Eleket néhány héttel később hirtelen-váratlan elragadta a halál, de
munka közben ragadta el. Haladt, fejlődött, harcolt és dolgozott utolsó
pillanatáig. Ezért nem tudta az öregek halálát kísérő bölcs rezignáció
enyhíteni az elvesztése miatt érzett fájdalmat. Százötven könyv, egy
magateremtette paradicsom tizenegy éve szerinti és sok ezer Cimbora-unoka
maradt utána, mégis úgy érezte mindenki - család, barátok, olvasók egyaránt
-, hogy élete derékba tört. Embereket, körülményeket vádoltunk keserűen a
hirtelen halálért, amelyet utolsó heteinek izgalmai okoztak.
Ez a mű, az ifjúság örökszép himnusza, a legtökéletesebb reménytelenség
lelkiállapotában született meg... Írója nem is hitte, hogy napvilágot lát
valaha. Asztalfiókja számára írta, s amikor a kiadó örömmel csapott le rá,
és valósággal kitépte kezéből, már csak a korrektúrából lehetett törölni az
"édes asztalkám" sűrű aposztrofálását.