Bevezetés

A filozófiai gondolkodás két és félezer éves története lényegében három alapértékről szól: a jóról, az igazról és a szépről. Mindegyik érték szorosan kötődik az emberhez és környező világunkról kialakított képünkhöz, pontosabban úgy fogalmaznám, hogy az ember mindegyikben önmagát szemléli: a maga tetteit, a maga ismereteit és saját alkotásait. Szemléli, mérlegeli, értékeli tetteit, melyek céltudatosak, eredményesek, jók, vagy éppen véletlenszerűek, eredménytelenek illetve mást (is) eredményeznek, mint a kitőzött cél, netán maga is rossznak minősíti. Érdeklődéssel fordul környezete felé, s igyekszik arról minél több ismeretet szerezni, melyek sokszor helyesek és visszaigazolja őket az ember gyakorlati tevékenysége, de gyakran tévesek, amiről szintén munkája során kap visszajelzéseket. Éppen ezért vizsgálja önmagát, saját megismerő tevékenységét, és magyarázatot keres e különleges csodára: igaz vagy téves ismereteinek okaira, forrásaira. Szemléletének tárgyaként kínálkoznak még saját alkotásai: használati tárgyai, melyek egyre gazdagabb ismeretanyagról, egyre nagyobb ügyességről, a világ és az ember viszonyának egyre differenciáltabb látásmódjáról tanúskodnak. De még több kérdést vetnek fel a több-kevesebb tudatossággal létrehozott emberi kapcsolatok, s ezek intézményesült formái. Ki, kik azok, akiket kedvelünk, szeretünk, és miért. Mely tulajdonságok vonzanak, és melyek taszítanak bennünket? Miért találjuk az egyik embert rokonszenvesnek, és miért ellenszenves a másik? Benne vagy önmagunkban kell az okokat keresni? Miért látja az egyik ember szépnek, jónak, kellemesnek a másikat, míg ugyanarról a személyről egy másik ember egészen más véleményt alkot? A kérdéseket szinte vég nélkül lehetne folytatni, s mindegyik oda konkludál, hogy az embert magát kellene jobban, mélyebben ismerni. Pedig nagyon pontosan fogalmaz Teilhard de Chardin: "Az ember mióta csak él, mást sem tesz, mint szemléli önmagát." S mégis milyen sok még a feltáratlan titok!

Sokáig áltatta magát az emberi gondolkodás, hogy az objektív valóságról, annak viszonyairól, vagy éppen egy transzcendens lény akaratának és cselekedeteinek eredményeiről szerez ismereteket. Kant volt az első, aki végrehajtotta azt a csakugyan kopernikuszi fordulatot, melynek következtében az ember került a világegyetem középpontjába. Annak a világegyetemnek, amelynek létezéséről egyáltalán tud, amelyet részben maga teremtett, alakított jól-rosszul, de minden esetben a maga képére. Ezért jogos annak a tételnek a kimondása, hogy minden filozófia lényegileg antropológia, csak a közelítési módok, a használt kategóriák különböznek.

Böhm Károly, akit kezdettől fogva az ember, az Én problémája érdekelt (lásd korai írásai közül az Énnek fejtvénye c. munkát!) tökéletes kiindulópontnak találta Kant filozófiáját. "Az én alaptételem a szubjektivizmus álláspontja, melyet egyedüli kiindulónak tekintek" - írja, s ettől nem is tér el soha. Erről az archimédeszi pontról tekintve szét fogalmazza meg ars poetikáját: A filozófia az emberről és az ő világáról kell szóljon! Nem vitatja - miként Kant sem, - hogy a világ "an sich" létezik, de az ember csak arról tehet kijelentéseket, fogalmazhat meg ítéleteket, ami és ahogyan számára megjelenik a világból. Ami ezen túllép az spekuláció, illetve olyan metafizikai állítások együttese, melynek téziseivel, bizonyíthatatlan állításaival Böhm nem foglalkozik.

Böhm filozófiai programjának nagyszerűsége, modernitása a maga korában is látható, de igazi jelentősége talán csak napjainkban érthető meg, látható át. Az ember egy olyan lény, aki hiszi, de legalább is szeretné hinni, hogy ismereteivel átfoghatja a világ egészét, hogy nincs a megismerése előtt akadály. Ahogyan Kant fogalmazza a Tiszta ész kritikájának bevezetőjében: bár belátható, hogy a világ az ember számára megismerhetetlen, de "legalább kell, hogy gondolhassa". Igen. Az ember úgy van "bebútorozva", hogy minden újabb ismeret megszerzése felcsillantja benne a reményt: az egész meghódítása sem lehetetlen. Bizonyos korszakok tudományos eredményei (ilyen volt pl. a XVI-XVII. század, vagy a XIX. század) jelentősen megerősítik társadalmi méretekben ezt a hitet. Sok kudarc, más jellegű tapasztalat szükséges ahhoz, hogy az ember megrendüljön a maga elbizakodottságában, és megismerésének határait szűkebb körre vonja vissza.

...