Előszó

Szentkatolnai Bálint Gábor, a magyar nyelvtudomány kiemelkedő egyénisége mindmáig nem kapta meg az őt megillető elismerést. Ennek több oka van: műveinek nagy része csupán magyar nyelven látott napvilágot, egyénisége pedig - amelynek kétségtelenül voltak nem szokványos vonásai - életében nem váltott ki elismerő szimpátiát kortársai körében. Irigység és sok más negatív dolog nehezítette meg érvényesülését a tudományos világban. Olyan ember volt, aki nem akart beilleszkedni a maga korának tudományos kategóriáiba, ami nem is különös. Akadémiánk sem fogadta be tagjai közé.

Most, magam ugyan csupán régész lévén, de talán azon a "jogon", hogy apai őseim egyik ágon szintén az ő szülőhelyére, a székelyföldi Háromszékbe vezetik vissza családtörténeti szálaikat, valamint még azért is, mivel a magyar őstörténet foglalkoztat, megkísérlem ebben a rövid előszóban néhány vonását felvillantani ennek a különös egyéniségű tudós embernek. Teszem ezt annak kapcsán, hogy a Szent László Akadémia lehetőséget biztosított arra, hogy kisebb tudományos konferencián foglakozzanak vele, kutatásaival és emlékével.

Bálinth Gábor munkásságának egynémely oldalát (családnevét eredetileg így írta és csak később kapcsolta hozzá megkülönböztetésül, és egyúttal szülőfalujának a nevét megőrzendő, a Szentkatolnai előnevet) már igen régen megismertem. Közelebbi kapcsolatba akkor kerültem vele, amikor a Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó vezetője megbízott azzal, hogy szaklektor- szerkesztőként rendezzem sajtó alá (minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül) az első Zichy-expedíció útinaplóját, melyet szintén egy erdélyi (igaz, hogy ott csak egy ideig működő) történész írt 1895-ben: Szádeczky Kardoss Lajos. (Zichy Expedíció Kaukázus, Közép-Ázsia. Budapest 2000. Német rendszerű gyorsírásból megfejtette Schelken Pálma. Szerkesztő Joó István). Tudományos pályám hosszas külországi utazásai során nem egy olyan helyen jártam, ahol Szentkatolnai Bálint Gábor annakidején hosszasan és eredményesen működött: Szentpétervár, Asztrahány, Jekatyerinburg, Kazán, Ulánbátor, Nalcsik, hogy csak a legfontosabbakat említsem meg közülük, nem is szólva az említett kaukázusi expedíció sok - sok állomását, amelyeken magam is megfordultam Grúzia és Dagesztán hegyeiben az 1966 és 1984 közötti években.

Éppen hogy véget ért a II. világháború, amikor sikerült még Szentkatolnai Bálint Gáborról megjelentetni Kolozsvárott egy kicsi, de igen alapos és jelentős monográfiát (György Lajos: Bálint Gábor emlékezete. Az Erdélyi Magyar Tudományos Intézet és a Minerva Műintézet kiadása, 1945. 31 oldal, illusztrációk nélkül.) Ez a kiadvány már önmagában is óriási tett volt, hiszen a kincses város akkor már Romániához került. A kötetet és Bálint Gábor személyének emlékét hosszú időre aztán, szinte egészen a feledés homálya borította be. Kara György, a későbbi akadémikus, jeles mongolistánk, azonban vette a fáradtságot, és a Kőrösi Csoma Társaság segítségével, 1973-ban, reprint formájában kiadatta egy kötetben egész sor kisebb munkáját (Keleti levelei, Jelentése Oroszország- és Ázsiában tett utazásáról, Értekezése a mandsuk szertartásos könyvéről. - 58 oldalon át), sőt rövid bevezetővel is ellátta azt. Így már nem kellett keresgélni őket a könyvtárakban immár nehezen hozzáférhető folyóiratokban. Szerény lehetőségek, szerény terméke ez a kis kötet, de nagyjelentőségű ma is.

Szentkatolnai Bálint Gábor könyvei közül kiemelkednek a kabard nyelvről írottak, amelyeket gondosan őriz Tudományos Akadémiánk Könyvtárának keleti osztálya. A balkárokkal együtt lakó kabardok kaukázusi országában mint valamiféle "kultúrhéroszt" tartják őt számon az ottani, sajnos igen kevés számú szaktudósok, hiszen az ő érdeme nyelvük első nyelvtani leírása és szótára elkészítése az ő érdeme.

A nemzetközi konferencia tudós résztvevői kiemelték Szentkatolnai Bálint Gábornak, mint mongolistának a munkásságát is. Ám, amit jól tudjuk, ő maga a sok tízezer kilométernyi utazásai és hányattatásai során, több mint harminc nyelvben szerzett alapos jártasságot, ami már önmagában is nagy tekintélyt szerzett volna neki Európa nyelvtudósai körében, ha ismernék tanulmányait és eredményeit. A magyar nyelv azonban ebben tekintélyes, és a maga korában szinte leküzdhetetlen gátat szabott. Nem is beszélve arról, hogy a tudósnak idehaza majdnem állandó küzdelmet kellett vívnia a maga korának tudományos hatalmasságaival, tudományszervezőivel. Tucatnyi esztendőt töltött el külföldi országokban, ahol nyelvtudását váltotta aprópénzre. Azonban végtére, az 1890-es években, ha nem is azonnal, a Kolozsvári Egyetemen tanszéket sikerült kapnia. Ezt megelőzően a Budapestin ugyan tanított rövid ideig, ám akkor - úgy látták azok, akik ebben döntöttek - még nem kellett mongol tanszék. Jóval később aztán csak Ligeti Lajos hatalmas egyénisége jelentett gyökeres változást.

Számomra legérdekesebb és legértékesebb könyve "A Honfoglalás revíziója. A hun, székely, magyar, besenye, kún kérdés tisztázása. "Kolozsvárt 1901. (206 oldal) Ebben komoly forrásrészletek fordításai is megtalálhatók. Hadd idézzek most annak előszavából: "... a magyar nemzet eredetéről biztosat mondani nem lehet. S ez az Akadémia finnező és turcizáló okoskodásai és cifra következtetései dacára még ma is igaz." Elgondolkoztató, jóllehet ma már tudjuk, hogy az őstörténet nem egyenlő a nyelv történetével. A konferencia előadásai közül kiemelkedett Angela Marcantonio előadása, aki a 2006-ban végre magyarul is megjelent hatalmas könyve (Az uráli nyelvcsalád. Budapest, Magyar Ház kiadó) elvi-módszertani alapjait fejtegette, anélkül, hogy ismerte volna Szentkatolnai Bálint Gábor munkásságát és nézeteit, közelebbről a fentebb idézet mondatának részeit.

Erdélyi István
régész, történész
akadémiai doktor
Magyar Őstörténeti Munkaközösség elnöke