Kossuth vagy Deregnyei

Szigethy Gábor előszava

Akkoriban nem lepődött meg az olvasó, ha a kezében tartott magyar nyelvű könyv címoldalán azt olvasta: megjelent Londonban, Párizsban, Németországban vagy Bukarestben. Tudta, a könyvet minden bizonnyal Lipcsében nyomtatták, s kerülő úton, titokban, suba alatt juttatták haza. Széchenyi István a Stádium kéziratát – tiszteletben tartva a rossz, de mindenkire kötelező érvényű törvényeket – átadta a pesti cenzornak, aki bele-belekaristolt csonkító ceruzájával a kéziratba, de engedélyezte a mű hazai kinyomtatását. Bécsben azonban valaki megneszelte, hogy a gróf írása sok szempontból sérti a birodalom érdekeit, ezért újabb vizsgálatra kérték be Széchenyi művét, s visszavonták az engedélyt. Széchenyi István ekkor elküldte írását Lipcsébe, és – tiszteletben tartva a pesti cenzor szövegcsonkításait, de ragaszkodva a már megadott engedély érvényességéhez – külföldön, saját nevén kinyomatta művét.

Bécsben haragudtak a grófra, megdorgálták a nem kellően körültekintő pesti cenzort – de a magyarok Pesten olvashatták, olvasták Széchenyi István Stádiumát.

Wesselényi Miklós Balítéletekről című politikai munkájának kiadását 1832-ben a birodalmi rendőrminiszter betiltja. Vizsgálat, kéziratelkobzás, meghurcoltatás; a báró úgy látja, kár lenne tovább kísérletezni, időt pocsékolni szellemi és politikai életünk kicsinyes, szolgalelkű mészárosaival: Lipcsében jelenik meg 1833-ban a Balítéletekről, s hogy a policia eltévedjen, a címlapra azt nyomják: Bukarestben.

Aki időt nyer, életet nyer.

Táncsics Mihály sajtószabadságért hadakozó, Lipcsében, majd Hamburgban kinyomtatott, két kiadásban is napvilágot látott röpiratára már nem merte saját nevét ki tenni; Sajtószabadságról nézetei egy rabnak – ennyit közöl a címoldal a szerzőről, s hogy a könyvet előbb Párizsban majd Londonban adták ki; de a titokban hazaszállított példányokból Táncsics Mihály Pozsonyban, a diétán részt vevő követeknek személyesen adott át a könyvből egy-egy példányt.

Aki akarta, értette: kies hazánkban nemcsak az rab, aki börtönben ül.

Író, politikus, közember, aki a múlt század harmincas-negyvenes éveiben őszintén, nyíltan akarta kifejteni politikai nézeteit, ha nem a kormány oldalán állt, gondban volt.

Táncsicsnak, Kossuthnak, Petőfinek – sokaknak reménye sincs, hogy ellenzéki szellemű írásaikat hazai kiadó közzétegye. „Magyarországi cenzúra mellett nem lehet becsületesen, mert nem lehet írni igazat” – állítja Kossuth Lajos, s az ellenzék számára más járható út nem marad: 1847-ben Ellenőr című politikai zsebkönyvük kéziratát a cenzúra szövegcsonkító beavatkozását megkerülve – Lipcsében adják nyomdába. Bajza József szerkeszti a kötetet, a szerzők között ott fénylik Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos, Szalay László, Irinyi József, Lukács Móric, Szemere Bertalan neve, s itt jelenik meg az 1847. június 5-én Deák Ferenc által megszövegezett Ellenzéki nyilatkozat.

A zsebkönyvben vihart kavaró írás: A magyar politikai pártok értelmezése. Aláírás: Deregnyei.

Ilyen nevű ellenzéki politikus akkoriban nem volt ismeretes. Az álnévhasználat viszont megszokott és mindennapi gyakorlat a hazai újságírásban. Nem csupán politikai okokból tartózkodnak olykor a szerzők kilétük felfedésétől. Gyakorta prózaibb az ok, amiért névtelenségbe, ismeretlenségbe burkolódznak: kerülni kívánják a felesleges kellemetlenségeket. A korszak sokat dolgozó, szorgalmas tollforgatói közül számosan – Vahot Imre, Nagy Ignác, mások – mindennapi életük kiegyensúlyozottságát féltve írnak időnként gorombább hangú írásaik alá valamiféle szépen hangzó álnevet. Máskor – kerülendő, hogy egy hírlapi számban két írás jelenjen meg ugyanattól a szerzőtől – kézjegy vagy betűrébusz jelöli valamelyik művet.

Nagy Ignác a Budapesti Híradó Hírharang rovatában napihíreket, színes röppentyűket, néhány soros szellemi forgácsokat irkál; rovata végén aláírás helyett egy kör, benne fekete pont. Aki kíváncsi volt, a szerkesztőségben utánajárhatott, ki írja e kis karcolatokat a pest-budai élet tarka apróságairól.

De az Ellenőrben megjelent tanulmány súlyos, nehézveretű írás; egyértelmű, nyílt állásfoglalás a kor legégetőbb politikai kérdéseiben.

Ki az a Deregnyei, aki ilyen éles hangon ítélkezik? Az ismeretlen szerző nem csupán a kormánypárt elvtelen, önérdekükben a hatalom igényeihez simuló képviselőit támadja, de keményen, sőt gorombán bírálja Széchenyi Istvánt, amiért kormányhivatalt vállalt, s így működésével a konzervatívok hatalmát erősíti.

Olyan időkben élünk – állítja Deregnyei 1847-ben – amikor „aki velem nincs, ellenem van”. Aki nem áll nyíltan az ellenzék ügye mellé, aki mérlegelő semlegességgel várakozik cselekvést sürgető időkben, aki hallgat, amikor szólni kellene – a kormányt támogatja. Mert ha száz követ az ellenzék javaslatára szavaz, százhúsz a kormány akaratának hajbókol, a mérlegelve tartózkodó harminc némasága a kormányt segíti. Szavaztak volna az ellenzék javaslatára – s bukna a kormány!

Néhányan úgy gondolták: Kossuth Lajos írta e politikai tanulmányt.

Deregnyei vagy Kossuth?

A magyar politikai pártok értelmezése: egy ismeretlen, merész hangjával feltűnni kívánó ifjú tollforgató szellemi bombája vagy az álnév mögé rejtőzött ismert politikus hangulatot forrósító, tábort teremtő, a tétovázókat nyílt állásfoglalásra késztető röpirata?

Száz év múlva a levéltári homályból felszínre bukkan az Ellenőrben megjelent írás kézirata, Kossuth Lajos saját kezű fogalmazványa: Ellenzék és Pecsovics. A magyarországi pártok értelmezése. Bevezetésül egy programhoz az ellenzéki táborból. Írta R. L.

Igaz, az Ellenőrben megjelent írás itt-ott rövidebb, mint a fennmaradt kézirat, Bajza József szerkesztői tapintattal sok helyen simított a szövegen, tompította a Széchenyi István elleni támadás élességét, de tény: a kézirat Kossuth Lajos kézírása. Ám még ezt a Kossuth-kéziratot sem tekinthetjük egyértelműen Kossuth Lajos hiteles munkájának, hisz szerzőként Ramway Lajos nevének kezdőbetűit jegyzi fel a kézirat élére. Beszélő név: kos-ut; az angolul tudók könnyen lefordították a talmi angol szót, de az eredeti kéziraton szereplő álnév világosan jelzi: Kossuth Lajos nem saját nevén óhajtotta e gondolatait nyilvánosságra hozni.

Kossuth Lajos követendő példaként nem hivatkozhat Kossuth Lajosra; Ramway Lajos vagy Deregnyei ezt nyugodt szívvel megteheti. Deregnyei egyértelműen igazat adhat Kossuth Lajosnak Széchenyi István ellenében, s támadhatja bármilyen éles hangon a grófot; Kossuth Lajos hivatásos politikus: ellenfelei álláspontját is tiszteletben kell tartania.

Aki velem nincs, ellenem van – kiélezett helyzetekben a politikai harc legfőbb feltétele: pontosan tudjam, ki van velem, ki ellenem.

Hidat építeni könnyebb, ha látjuk a szakadék szilárd széleit, mint ha omladékos partok között próbálunk kötélhágcsót kifeszíteni.

De Magyarországon 1847 nyarán a szakadéknak csupán egy partja van: országunkban kinevezett s nem választott kormány uralkodik.

Kossuth Lajos (Deregnyei?) pontosan tudja: a padsorokban Pozsonyban a diétán hiába ül több ellenzéki, mint kormánypárti követ, az ellenzéknek nincs lehetősége, nincs joga arra – mint a demokratikus államokban, ahol a többségbe került ellenzék törvényszerűen kormánypárt lesz -, hogy kezébe vegye hazánk sorsának felelős irányítását. A kormány hazánkban nem leváltható. Kisebbségben is őt illeti a jog az uralkodásra.

A magyar politikai pártok értelmezése.

Kossuth Lajos pontosan fogalmaz: aki a Kárpát-medencében magyar hazát, országot, jövőt akar építeni, akit nem egyéni gondjai gyötörnek, de nemzete sorsáért aggódik, választhat. Vagy a kormány mellé áll, s elhiszi: a kormány akaratának engedelmeskedve hivatalnoktetteivel a haza érdekeit szolgálja, s lelke rajta, miképpen számol el szolgalelkű önmagával. Vagy megőrzi emberi-szellemi függetlenségét, az ellenzék soraiba lép, s erkölcsi feladatának tekinti a kormány országvesztő tetteinek bírálatát.

Kossuth Lajos hivatásos politikus, nem teoretikus. Nem az ellenzékiség és kormányhűség elvi gondjairól értekezik. Ő is tudja, amit Széchenyi István már korábban megfogalmazott: ha ország sorsáról, nemzet jövőjéről van szó, soha nem az a kérdés: ellenzékiek vagy kormánypártiak legyünk? Az egyetlen igazi kérdés: milyen tettek szolgálják ország s nemzet jövőjét, s az éppen megélt történelmi pillanatban kik hajlandók s kik bátrak ennek szellemében cselekedni!

Most, 1847 nyarán Kossuth Lajos egyértelműen azt állítja: a kormány országrontó politikája minden becsületesen gondolkodó, hazánk sorsáért aggódó embert az ellenzék táborába kényszerít.

S ha már a kormányt leváltani nem lehet, az ellenzéki – többségi! – álláspont és program pontos megfogalmazásával és kimondásával kell a kormányt arra kényszeríteni: hallgasson politikai ellenfeleire, s ne az ellene szólók elhallgattatásával foglalkozzon, hanem valósítsa meg – kezében a hatalom, megteheti – az ellenzéki programot. Kossuth vagy Deregnyei?

Magyar nyomorúság: az ellenzék vezéregyénisége bármit mond, a kormány szemében gyanús. Talán – Kossuth és az ellenzék ebben reménykedett – az ismeretlen Deregnyei éles szavára felfigyelnek a hatalom urai, s megértik: a többség érdekei és érzelmei ellenében országot, népet kormányozni csak ideig-óráig lehet.

1847 őszén összeült az országgyűlés. Hamar kiderült: Budán, Pozsonyban s Bécsben a kormánykereket kezükben tartók nem tudják, mi történik abban az országban, amelyet kormányozni – úgy gondolták – örökletes joguk.

1848. március 15-én kormánypártiakat, ellenzékieket válogatás nélkül sodort el a forradalom.




Kezdőlap Előre