Jegyzetek

Eötvös Loránd Néhány szó az egyetemi tanítás kérdéséhez (Nyílt levél Trefort Ágoston vall. és közokt. miniszter úrhoz) című írása első ízben a Budapesti Szemlében jelent meg. (1887. L. kötet. 307–321. Különnyomat is készült a műből.) A másik Eötvös Loránd-írás – Az egyetem feladatáról –, amely 1891. szeptember 15-én hangzott el, nyomtatásban első ízben a Természettudományi Közlönyben volt olvasható. (XXIII. kötet. 266. füzet. 1891. október. 505–514.) A későbbi kiadások nem közlik újra a szerkesztőség fontos lapalji megjegyzését: „Társulatunk alelnöke, Br. Eötvös Loránd, a m. kir. tud. egyetem ez idei rektora, szeptember 15-én foglalta el rektori székét. Székfoglaló beszéde ugyan nem természettudományi irányú, de közművelődésünkre olyan fontosnak tartjuk, hogy legalább bő kivonatban közöljük. Szerk.” Azaz: a ránk maradt szöveg nem a teljes előadás anyagát tartalmazza. De a szerkesztő megjegyzéséből nem derül ki, vajon a szerkesztőség vagy maga Eötvös Loránd rövidítette a közlés igényeinek megfelelően a szöveget. Ez utóbbi látszik valószínűnek.

Mindkét mű később megjelent Eötvös Loránd közérdekű írásainak – mindössze 1850 példányban megjelent, ezért ritkán felbukkanó – legteljesebb (de korántsem teljes) kiadásában: Eötvös Loránd. A tudós és művelődéspolitikus írásaiból. (Sajtó alá rendezte Környei Elek. Bp. 1964. 179–193. valamint 197–207.)

A legújabban olvasható volt e két mű a Téka sorozatban megjelent válogatásban: Eötvös Loránd tudományos és művelődéspolitikai írásaiból. (Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította Bodó Barna. Bukarest. 1980. 171–211.)

Eötvös Loránd tudományos dolgozatai összegyűjtve, német nyelven 1953-ban jelentek meg: Roland Eötvös Gesammelte Arbeiten. (Bp. 1953.) E kötet előszavaként olvasható Selényi Pál nagylélegzetű tanulmánya (Eötvös Loránd a tudós és az ember; különnyomat 1954-ben!), amely alapvető írás Eötvös Loránd tudományos életműve és emberi magatartása értelmezéséhez. Eötvös Loránd emberi és szellemi portréjának megismeréséhez Környei Elek és Bodó Barna – az említett kötetekben megjelent – tanulmányai, valamint az 1930-ban napvilágot látott Báró Eötvös Loránd emlékkönyv (Bp. 1930. Szerkesztette Fröhlich Izidor) két tanulmánya jelentenek tartalmas kiindulópontot (Fröhlich Izidor: Báró Eötvös Loránd emlékezete; Mikola Sándor: Báró Eötvös Loránd tudós egyénisége); s a legutóbb megjelent kis életrajzkötet: M. Zemplén Jolán–Egyed László: Eötvös Loránd. (Bp. 1970.)

A Trefort Ágostonhoz írott Eötvös Loránd-levélben olvasható egy bekezdés, amelynek értelmezése az utókor számára nem bizonyult könnyű feladatnak.

Az eredeti szöveg: „Egy másik baj az, hogy egyetemeinken a tanulók nagy része szegény, és oly családokból származik, melyeknek idősebb tagjai egyetemi tanulmányokat nem végeztek. Az ilyenek teljesen tájékozatlanok az iránt, micsoda kötelességeik vannak az egyetemen, nincsen nyugodt szobájok, melyben tanuljanak, nincsenek könyveik, és nincsen még elengedő idejök sem, mert önfenntartásuk érdekében írnokoskodni vagy leckéket adni kénytelenek.” Eötvös e kérdés megoldását lényegében azon elv alapján véli megoldhatónak, amit Heidelbergben látott s amit így összegez: Suszter, maradj a kaptafánál – vagyis: az egyetem színvonalának védelme a szegény sorsú diákok távoltartásával az egyetemi tanulmányoktól. Később, 1894-ben, rövid életű minisztersége idején viszont egyik legjelentősebb s máig sugárzó hatású intézkedése az Eötvös József Kollégium létrehozása. Ezen intézkedés jelentőségét az utódok nem győzik hangsúlyozni. Fröhlich Izidor 1930-ban így méltatja Eötvös Loránd tettét:

„Tanári pályája elején mindjárt észrevette, hogy elég sok növendéke, ki lelkesedéssel és tudományszomjjal jött az egyetemre, anyagi nehézséggel kénytelen küzdeni, és tanulmányait csak nehezen fejezheti be. Ezen a bajon ő gyökeresen kívánt azáltal segíteni, hogy az atyja után Báró Eötvös József Kollégiumnak nevezett, most már az országban nagyhírűvé lett tudományos és nevelő intézményt alapította, melynek célja körülbelül száz fiatal hallgatónak ösztöndíjat és nyugodt megélhetést biztosítani tanulmányi idejük alatt, sőt még számos művelődési segédeszközzel látókörüket szélesíteni és tudományos képzettségüket fokozni, felfogásukat mélyíteni.” Ugyanebben az évben Mikola Sándor így látja Eötvös Loránd tettének jelentőségét: „Úgy látszik, később Eötvös maga is észrevette, hogy felállított tételei még nem merítik ki az egyetemi oktatás sikerének feltételeit, sőt hogy félreértésekre is adhatnak alkalmat. Mert igaz ugyan, hogy a művelt és vagyonos szülők gyermekei általában kedvezőbb kilátások között indulhatnak neki a tudományos pályáknak, viszont azonban a műveltség és vagyon előnyös hatásával szemben áll az alsóbb osztályok fiainak nagyobb szívóssága, kitartása és munkabírása. Azonkívül a létező viszonyokkal mindig számolni kell, ha célt akarunk érni. Kultúránknak éppen az a legnagyobb hiánya, hogy társadalmi és gazdasági viszonyaink fejletlensége miatt nincs elegendő művelt és vagyonos családunk; létérdekünk tehát, hogy az alsóbb osztályok fiaiból lehetőleg sokan menjenek a főiskolára. Viszont azonban főiskolai oktatásunknak kardinális hibája volt és részben ma is az, hogy az alsóbb osztályokból kikerülő – sokszor igen tehetséges, szorgalmas és ambiciózus – fiatal embereknek sokasága a főiskolán magára van hagyatva, az anyagi gondokkal való küszködésen kívül nincs aki ösztökélje, irányítsa, képességeikre figyelmeztesse és a főváros romlasztó életétől elvonja őket, szertelenségeiket pedig megnyirbálja.

Eötvös fölismerte e bajt, mert 1894-ben, miniszterségének rövid ideje alatt felállította az apjáról elnevezett Eötvös-kollégiumot, melyben tehetséges fiatal emberek minden szükségessel jól ellátva, jó tanárok vezetése mellett, nagy könyvtár birtokában, gond nélkül élhetnek tanulmányaiknak.”

Később még hangsúlyozottabban előtérbe kerül az a magyarázat, amely elsősorban Eötvös Loránd szociális érzékenységét emeli ki a kollégiumalapító intézkedésben. Környei Elek 1964-ben az Eötvös-szöveghez írott jegyzeteiben így fogalmaz: „Eötvös Loránd természetesen itt nem annak adott hangot, hogy az egyetemekre kizárólag a vagyonos családoknak a fiai kerüljenek, hanem ellenkezőleg, az volt a szándéka, hogy az egyetemekre kerülő szegény sorsú, kiváló tehetségű fiatalokat mentesítsék az anyagi gondoktól. Ezt később tettekkel is bizonyította: a szegény sorsú, tehetséges, tudományban haladni vágyó egyetemi hallgatók számára megalapította az édesapja nevét viselő Eötvös-kollégiumot.” Bodó Barna és M. Zemplén Jolán azt hangsúlyozzák: az Eötvös-kollégium milyen humánus és progresszív megoldása szegény sorsú egyetemi hallgatók egyetemi tanulmányaiban a szociális és szellemi esélyegyenlőség biztosításának.

Mind e magyarázatoknak közös vonása: egyfelől mentegetik Eötvös Lorándot a szociális érzéketlenség vádjával szemben, másfelől saját koruk „igényeihez” igazítják a magyarázatot. Mikola Sándor örömmel fedezi fel Eötvös Loránd intézkedésében a magyar vagyonos családok számának megszaporítását célzó szándékot. Nyilvánvalóan ez az Eötvös-kollégium egyik lehetséges – a kormányzat által talán szükségesnek is ítélt – feladata volt – 1930-ban! Környei Elek az Eötvös-kollégium 1894-es megalapítására hivatkozva súlytalanítja Eötvös Loránd 1887-ben papírra vetett gondolatait, és egy későbbi intézkedés fényében értelmezi – meggyőződésem szerint önkényesen – Eötvös Loránd korábbi mondatait.

Talán egyszerűbb és igazabb, ha nem az utókor politikai vagy ideológiai igényei felől, hanem Eötvös Loránd egyéniségére figyelve értelmezzük a tudós gondolatait. Eötvös Loránd arisztokrata volt, a szó nemes értelmében emelkedett s kiváló szellem. Egyként sajátja a neveltetéséből és körülményeiből következő szociális érzéketlenség (pénzgondok mindig csak egy bizonyos szint fölött foglalkoztatták! – 1870. január 29-én írta egy hozzá intézett levelében Eötvös József: „Korodban főképp az, ki oly viszonyok között nevelkedett, mint te, nem ismeri a pénzkérdések fontosságát.”) s másfelől értelmiségi-tudósi elhivatottságérzete, amely félti s óvná a szellemi színvonalat, s mert látja annak hanyatlását az egyetemen s az egyetem falain kívül, keresi a megoldást, miként lehetne megőrizni, emelni az egyetemi oktatás minőségét. Az anyagi gondokkal küszködőknek valóban kevesebb ereje, ideje marad tanulásra. Ha nincs jobb, az is megoldás, ha a szegények távol maradnak a felsőbb iskoláktól. Eötvös nem ijed meg annak kimondásától, hogy a társadalomnak szüksége van kézművesekre, iparosokra is, s biztosítottabbnak látja az egyetemi oktatás színvonalának megőrzését, ha a suszter a kaptafánál marad, s csak az vállalkozik egyetemi tanulmányokra, aki rendelkezik a megfelelő szellemi és anyagi háttérrel, így anyagi gondoktól mentesen készülhet tanári, tudósi munkájára. Tapasztalatai azonban hamar rádöbbentik arra: a családi háttér biztosította szellemi és anyagi biztonság nem szilárd biztosíték, s az egyetemi oktatás (s a magyar értelmiség) szellemi szintjét, minőségét úgy lehet biztosítani, ha nem társadalmi helyzetük, hanem szellemi rátermettségük alapján kerülnek egyetemre a fiatalok, s az egyetem – az Eötvös-kollégium! – vállalja az anyagi és szellemi hátrányok ellensúlyozását.

Eötvös Loránd miniszteri rendelete annak bizonyítéka: a tudóst tanári tapasztalatai korábbi álláspontjának újragondolására késztették, s rövid miniszteri hatalmát arra használta: intézményesen biztosította s hosszú távon, hogy az egyetemen ne a szociális háttér határozza meg alapvetően, ki milyen magasra jut (juthat!) a tudomány és szellem birodalmában.

Eötvös Loránd a magyar értelmiség és tudomány szellemi színvonaláért, minőségéért aggódott, amikor tanárként – jobb megoldás híján – távol tartotta volna 1887-ben az egyetemtől a szegény sorsú diákokat, s amikor 1894-ben miniszterként – bátran cselekedve – intézményes megoldást keresett és talált a szellemi minőség védelmére, megalapítva az Eötvös-kollégiumot. A szellemi minőséget védő tudatos magatartásban lehet közös nevezőre hozni – látszatra ellentétes tartalmú – 1887-ben leírt véleményét s 1894-es tetteit.

Erkölcsi tartását, tudósi meggyőződését, szellemi minőséget óvó-teremtő emberségét legpontosabban talán 1900-ban elmondott akadémiai elnöki beszédének zárószavai bizonyítják:

„Majd akkor, mikor nemzetünk jogosult vágyai Isten kegyelméből teljesedésbe mennek; amikor állami intézményeink azt a fejlettséget érik el és olyan biztos alapokon nyugosznak, hogy azoknak rendezésére és megszilárdítására nem lesz, mint ma, annyi politikusra szükség, s a legjobbak helyesebb arányokban fogják szétoszthatni erőiket a nemzeti jólétet és művelődést előmozdító munkásság különböző terein, akkor, amikor a magyar gazdának, iparosnak, kereskedőnek, művésznek és tudósnak, mindegyiknek a maga módja szerint, meg lesz adva a képesítés arra, hogy abban, amiben munkálkodik, nagyra vihesse, s a sokaság műveltsége is oda fejlődött, hogy az érdemet minden formájában fölismerni és méltatni tudja: akkor ebben a boldog időben az Akadémia is megint nem százak, hanem milliók szerint fogja számíthatni barátait.

Adja Isten, hogy ez mielőbb így legyen!”




Hátra Kezdőlap