Genezis

Szigethy Gábor előszava

Kolozsvárott 1656. november 20-án, a semmiből teremtett kollégium nagytermében Apáczai Csere János székfoglaló beszédet tart. Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról értekezik, s szavai hitelét erősítendő, bibliai helyet idéz: „Egyébként nem akad olyan ügyefogyott, aki tagadni merné, hogy miként a múltban is az iskolából kerültek ki legkiválóbb tudósaink, legékesebb szavú szónokaink, legélesebb elméjű hitvitázóink – mindmegannyian a látható egyház legszilárdabb oszlopai –, éppúgy onnan kerülnek ki a mi időnkben is. Ez pedig világosan kitűnik akár a Teremtés könyve 4. fejezetének utolsó verséből is, melyet az iskolák alapításának tekinthetünk: Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét.

A szellem erejéről beszél Apáczai, a kicsiszolt elme felvértezettségéről, amellyel a bölcs ember ellenállni képes rontásnak, rombolásnak. Iskolát alapít: így akar erős várat építeni török átok, jezsuita veszedelem, Habsburg-hódítás ellenében.

De milyen logika alapján tekinthető a Teremtés könyvéből merített mondat az iskolák alapításának?

Apáczai filológus magyarázatba kezd: a Biblia fordítói közül Tremellius és Junius – Rabbi Salémo Jarchi értelmezése alapján – a héber huchal szót egy feddés értelmű szótőre vezették vissza, más forrás – a tudós Ibn Ezra – a kezdet szóval hozza összefüggésbe. Kezdet és feddés: közösség és fohászkodás. Nagy bajban, végső veszedelemben megtanulta az ember segítségül hívni az Úr nevét. 1656-ban Erdélyben teológia és világi tudományok, Biblia és iskola egyaránt nélkülözhetetlenek a veszedelem elhárításához. Tehát a Teremtés könyvének hivatkozott verse bizonyítja: iskolákra van szükség, gondolkodó magyarokra, akik elűzik határainkról a bajt, török dúlástól, német fosztogatástól, hódoltságtól, hódolástól óvják, mentik hazánk.

Nagy bajban Isten nevét hívja segítségül Apáczai – és: iskolát alapít.

Félreértette a Biblia szövegét?

Séth szavait iskolateremtő cselekedetnek értelmezni roppantul evilági gondolat; a hallgatóság soraiban helyet foglaló tudós teológusok egynémelyike okkal felháborodottan vonhatta össze szemöldökét. Sokaknak az sem tetszett: matézist, fizikát tanítottak Kolozsvárott, magyar nyelven földi tudományokra, evilági jártasságra oktatták, nevelték a hallgatókat, s tette mindezt Apáczai kezében Bibliával, ajkán az Úr nevét segítségül hívó szóval.

Segítségül hívta az Úr nevét: felépült Kolozsvárott a kollégium.

Tanított: betűértőkből olvasni tudókat nevelt.

Nevelt: a Biblia szellemében formált hallgatóiból eretnekeket.

 

Hamvas Béla 1936 derekán a világ válságos állapotáról gondolkodik. A világválság okait, eredetét és távlatait kutatja, tárgyilagos pontossággal lajstromozza a tudomány, a politika, a társadalmi mozgalmak eredménytelenségeit, félmegoldásait, kudarcait; tudományos pontossággal értekezik az emberiség megmenthetetlenségéről. George bibliás hangú töredékmondatát idézi: Keiner, der heute ruft… – senki, aki ma az égi hatalmakhoz kiált segítségért… Hamvas pontosan, szikáran fogalmaz: most nincs remény. Az emberiség ma elveszítette képességét a katartikus megtisztulásra, önnön sorsának bölcsebb irányítására, elveszítette hitét, Istenét, megszakította szellemi összetartozását földöntúli hatalmakkal, tönkresilányította kultúráját, értéktelenné színtelenítette történelmét, múltját. Ma a nyájhajlamú tömegember uralkodik, az arc nélküli sokaság, s valamennyiünket az anyagiasság bilincse tart fogva. Politikai pártok ideológiájukat kínálják megváltásul, pénzemberek a gazdasági fellendülést, egyház a szemfényvesztő szertartásokat, tudósok tudományos hiedelmeiket – mindhiába, mert mindez csupán részlet, töredék, maradék. A kor hulladéka. Katarzisra, újjászületésre, önmegújításra az emberiség ma képtelen. Hisz a válságot is csupán részjelenségekben képes érzékelni: gazdasági életben, politikában, művészetben, tudományban. S bár a világ nincs válságosabb állapotban, mint volt bármikor – „Nincs itt vége semminek, nem alkonyodik a nyugati kultúra, semmi sem megy tönkre. A világ változik, de ez a természete.” –, mégis: az ember szorongatóbb pillanatokat él át napjainkban, mint korábban. Eltelt ismét kétezer év, bolygónk átlép a következő csillagképbe, a Vízöntőbe. Jövőnk titok.

Ébredésünk megrázkódtatása a felismerés: lemaradtunk. Ki így, ki úgy. S az elveszített, megragadhatatlan reális világokért kárpótlásul képzelt irreális világokat építünk magunkban, magunknak – művészetben, politikában, társadalomban, tudományban.

Keiner, der heute ruft…

Hamvas Béla bibliográfiát készít, egybegyűjti a világ válságos állapotával foglalkozó műveket, pontos katalógust szerkeszt a reménytelenség irodalmi alkotásaiból, tárgyias pontossággal osztályozza az általános, a részleges és a szakválságokkal foglalkozó alkotásokat.

Tudós könyvtáros, végzi a munkáját.

És miközben szorgos alapossággal egybegyűjti a reménytelenség szellemtermékeit, rendszerező tudományossággal feltérképezi a világválság minden jelenségét, kórokozóját, megnyilvánulási formáját,

miközben úgy érzi, hiába hívja az emberiség segítségül az Úr nevét,

miközben menekül a világból, menekül a gondolkodásba, szellemi létben terjeszkedő magányba,

miközben szomorúan bolyong a rövidre kiszabott földi létben,

miközben a világot egyaránt félti a tudósoktól, a kommunistáktól, a történészektől, a filozófusoktól, a nemzetiszocialistáktól, az egyháztól, a pártoktól, a társadalmi mozgalmaktól, a humanistáktól, az eretnekektől, a tömegemberek hatalmától,

miközben elemzi, magyarázza miért van világválság, ha nincs:

lelkében, szívében új bizonyosság érlelődik; mintha felejtené olvasmányait, a keserű szavakat, melyeket álmatlan éjszakák során magába szívott – és Valéry humanista gondolatával üdvözli a reggelt: „a világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne”.

Keiner, der heute ruft…

 

1983 tele; negyven éve Hamvas Béla költők, írástudók szent feladatáról merengett. Ma: múlt. Költők szent feladata? Talán, valamikor. Mallarmé? Néhányan olvassák még a verseit. Hölderlin? Nem szent, de él, közöttünk van. Poeta sacer? – inkább: politikus, katona, közgazdász.

Megvillan váratlanul egy mondat: „A járvány úgy kezdődött, hogy mindenki trónkövetelő lett.”

Költőkről gondolkodik Hamvas Béla?

„Tegnap kinyújtottam a kezemet valaki felé, s nem vette észre; ma felém nyújtotta ki valaki, és én vagyok az, aki nem veszem észre.” Valamikor Isten nevét hívtuk segítségül. Ma barátunk kezét keresnénk: nincs barátunk. Hamvas pontos diagnózisa: „a barátság klasszikus kapcsolat, s a mai ember a klasszikus kapcsolathoz kicsiny”. Igaz volna? S ha így van, mit jelent tőszomszédságában a másik mondat: „A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.” Lehet, hogy végérvényesen vagy időlegesen, de elveszítettünk valamit, s ma csak hiányát élhetjük meg hajdanvolt emberi nagyszerűségünknek?

„Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban.” Maradhat, akár eltüzelhetőek a hátrahagyott, teleírt papírlapok. A remekmű megtörtént, Isten tud róla, a többi nem fontos. Hamvas Béla életművének jelentős része kéziratban maradt. Talán így vigasztalódott. Vigasztalódott? S akit nem vigasztal, nem nyugtat meg a gondolat, hogy elegendő boldogság gondolatban megélni a remekmű megalkotását: az életet?

Gyógyír lenne mindenre, ha elbujdoshatom a szellem birodalmába?

Boldog volt Hamvas Béla, amikor hitte: álmában Istennel beszélget?

S aki nem tud ébren, álmában Istennel társalogni, képes gőg és irigység nélkül megérteni azt, aki boldogságot tudott álmodni önmagának?

Aki Istennel álmodik, érti azt, akinek a föld fáj?

 

1983 tele; fejezzük be a mondatot: Tegnap kinyújtottam a kezemet valaki felé




Kezdőlap Előre