TARTALOM

AZ ÉN POÉZISOM
A SZERELEM
A SZEM TÜZE
MANCIHOZ
[FELTETTE HATALMAS...]
[NAGY GYÖKEREK CSEMETÉJE...]
RAJTA VITÉZ!
AJÁNLÓ VERS
RUSZÁNDA, MOLDVAI SZÉP
[A CSERMELYHEZ]
[MÉG GYERTYÁM EL NEM ÓLTOTTAM...]
DANAË
AZ ÉRZÉKENYSÉGEK ÉNEKBEN
AZ ÖRÖM TÜNDÉRSÉGE
EGY FÉRJE ELESTÉN KESERGŐ ÖZVEGY
EGY VÉRES ÜTKÖZET ESTVÉJÉN SERKENT GONDOLATOK
KATONAI BÚCSÚÉNEK
BÚCSÚZÁS A HADI ÉLETTŐL
VÉGBÚCSÚ ÁMELITŐL
[MINT MIKOR A NAP...]
ÁMELIHEZ
EGY GERLICE KESERVE
ÉLJEN A BARÁTSÁG!
ÁLOM
[AMA NEMZETEK VÉRÉBEN...]
A MEGÉGETT NAGYTEMPLOM FALAI KÖZT SERKENT GONDOLATOK
A GRATIÁKHOZ
CSOKONAI NEVE NAPJÁRA
A SZERENCSÉS TÖRTÉNET
A KÉTSÉGBEESETT SZERELEM
ÉNEK A HOSSZÚ TÉLHEZ
AZ ELSŐ OLVASZTÓ SZELLŐHÖZ
A TAVASZHOZ ESTENDÉN
AZ ÉN KIS KERTEM
SZÜKSÉGBEN SEGÍTSÉG
A TAVASZHOZ
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYHOZ
NÉHAI DEBRECENI FŐBÍRÓ DOMOKOS LAJOS HALÁLÁRA
A MEGELÉGEDÉS
AZ ÉLET [I]
AZ ÉLET [II]
ÉDES DRUSZÁM!
JÓ A BOR
A SOK BAJ
A KÖLCSÖNADOTT GYÜMÖLCS
AZ ÚJJ BOR
CICÁZÁS
SZÍVEM, ESZEM
JÓ BOR, SZÉP SZEM
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY HALÁLÁRA
CS. ET F.
[HÁT CSAKUGYAN NEM IGAZ...]
127. DÍCSÉRET
HORTOBÁGYI DAL
A KRUMPLI
PASQUILUS IN WOLFGANGUM IBRÁNYI, 1815
EXSURGE COR MEUM
A SERDÜLŐ BAJUSZHOZ
A BÖLCS
AZ ÖNNÖNSZERETET
EGY GAZDASÁGTANÍTÓ KÖNYVRE
A BOLDOGTALAN
A DEBRECENI ELSŐ KALENDÁRIOMBA, MELYBŐL AZ IDŐJÖVENDÖLÉS KIMARADT
A DEBRECENI KALENDÁRIOM MÁSODIK KIADÁSA ELEIBE
NYÁRI ESTI DAL
AGGODALOM
A KELLETEKORÁN JÖTT CSENDES ESŐHÖZ
EGY ASTRONOMIAI ÉRTEKEZÉS UTÁN
A PERZSA FEJEDELEM
KI A BÓLDOG?
MUNDUS VULT DECIPI, DECIPIATUR ERGO
KALENDÁRIOM MAGYARÁZATJA UTÁN SERKENT GONDOLATOK
VÉGBÚCSÚ
[A MAGAHITT KALMÁR]

Lantosok-é? hegedűbe valók? vagy táragatóba?
Amiket én eddig firkálék; hogy ne hazudjak,
Nem tudom én. Aprócseprők, azt látja akárki,
És ha dorombba verik, sem szégyenlik magokat meg,
Amely verssorok egynéhány egyforma betűkön
Végződnek; hajdan azokat nevezék magyaroknak,
Már azokat ma cigány s kóldús szájába valóknak
Hirdetik. A Drómó tudná ízlésteket, édes
Lantosim! Amíg hát e per valamerre ledűlne,
Írjunk kis Múzsám pompás tógát viselendő
Verseket is, ha tudunk, de azért senkit se nevezzünk
Kóldúsnak, se cigánynak, az e'félékbe ha nem fog
Kedvet lelni, mivel zabolát nem szenved az izlés.

A SZERELEM
(ÉNEKBEN)

CIRCA, KLOE, ZELI

E nyájasan csergedező
   Patakocska mentében,
Jertek, dűljünk e szép mező
   Virágozó ölében.
Itt míg Florának mennyei
   Illati ránk lengenek,
Éltünk egy kis percentési
Gond nélkül hadd tűnjenek.

Csitt! be szépen énekelget
   Ott a bokrok keblében,
Egy kis madár hogy felelget
   Társa felé reptében.
Hah! e gyöngy kis hanggal, melyet
   Most oly buzgón füttyentett,
Vonszódó érzékenységet
S gerjedelmet jelentett.

Engem talpig fölperdítnek
   E kis nyájas koncertek,
Éneklésre kényszerítnek,
   Kövessük őket, jertek.

Én ráállok, de majd Zeli
   Ti velem ellenkeztek,
Panaszokkal lévén teli,
   Amor ellen vétkeztek.

S már azon én megbomoljak,
   Hogy megcsalt hitetlenem?
A csalárd lepkék mind ollyak,
   Nem búsúlok, nem, nem, nem. -
Hogy rózsámról másra lebben,
   Hadd lebbenjen, meglehet,
Azt veszem érzékenyebben,
   Hogy nemünk úgy nem tehet;
Azt kell, Circám! azt átkoznunk.
   Hogy mint egy nyílt rózsaszál,
Mindaddig kell várakoznunk,
   Míg egy lepke ránk nem száll.

E' már ide nem illik ám,
   Jobb volna tán danolni.

Nem bánom, mert illik hozzám
   A szerelmet gúnyolni.
Víg óráim könnyen telnek,
   A búk közt is kedvet lelnek,
Nem öli buja szerelem
   A kebelem.
A pajzán pásztorkának,
Csalfás pillantásának
   Rám kacsingási
Éppen akkép bájolnak,
Mint a nyári dongónak
   Kellemetlen zúgási.
Víg óráim könnyen telnek,
A búk közt is kedvet lelnek,
Nem öli buja szerelem
   A kebelem.
Mint egy játékos kecske,
Mint egy virgonc őzecske,
Fürgén hancúzom,
Játszi szívem szüntelen
Tréfás, nyájas, helytelen,
Amor jármát nem húzom.

Oh Zeli, színt' olyan vólt éltem,
Szüntelen csak vígságban éltem,
   Míg Venus fiának,
   Szívem hóhérjának
Véletlen meg nem hódoltam.
   Akkor rózsám elhúllt,
   Boldogságom elmúlt,
Ellenben sok mérget kóstoltam.
Már az ég jóltévő harmatja,
A mezők s erdők jó illatja,
   A ti szép táncotok
   S érzékeny dallotok
Víg kedvre fel nem buzdítnak;
   Nappal búmat lelem,
   Nem nyúgtat éjjelem,
Álmomban árnyékok bódítnak.

Én Híment s azt a szempillantását
   Áldom éltemnek,
Amelyben Zeminhez vonzódását
   Érzém szívemnek.
Áldott légyen a nektár ízzel tele szeretet,
   Mely rózsákból font láncára vetett.
      Oh mely boldog lettem,
      Mely jó ízt érzettem,
Zemin forró szájáról hogy csókot szedtem!
Hímen szívélesztő balzsamánál
   Nincsen édesebb,
Flórának minden fűszerszámánál
   Százszor kedvesebb,
Kincsem kedves karja közt eltünt ezer unalom,
   Vidám hajnalom,
   Nyájas nappalom,
      Egy áldott tekintet,
      Mely csókra intett,
Szívemből minden bús árnyékot elhintett.

Víg óráim könnyen telnek,
A búk közt is kedvet lelnek,
   Nem öli szabad kebelem
      A szerelem.
Távozz tőlem csábító,
Könnyen hívőt ámító,
   Nálam el nem sül
Fajtalan mesterséged,
Hódító vitézséged
   Megtörik szívem körül.
A rózsánál szebbnek vallhat
Nótád, azzal meg nem csalhat,
Bár nevezzél Helénának,
   Angyalkának;
Milyen szép arcúlatom,
Azt jobban megláthatom
   A patak szinén,
Furcsa, karcsú termetem
Most is talpig nézhetem
      Árnyékom kerűletén.
Érzem kis szám nyájasságát,
Mely veszti szemed világát,
   Takarosak, tudom, ezek
      A kis kezek,
Hogy Zefir velem játszik,
Sáppadt orcádon látszik,
   Mint gyötri szíved;
Igy játszunk mi egymással,
Csintalan fordúlással
   Elkerülvén kézíved.

Szüzek! érzékeny szívecskétek
A csalárdoktól őrizzétek,
   Mert mint a szírenek,
   Míg szépen zengenek,
      Szívfogó lépet készítnek.
Szűz szabadságától, ártatlanságától
   Megfosztott szívvel elrepítnek.
Egy csalárd így ejté meg szívem,
Esküvén, hogy holtig lesz hívem,
   Értem élt, értem halt,
   Édes érzésre csalt,
Hogy rabját könnyen leláncolja,
   Rózsámat megszedvén,
   Más gyávák kebelén
Könnyen hitt szívem ócsárolja.

Legyen bár egy kényen élő leány
   Élte boldogság,
Hímen szent áldása nélkül csupán
   Egy oly szép virág,
Melyből tenyésző magot kertész asszonya nem vár,
Eljövén a nyár, puszta kóró már.
   Szép, szép a szabad kény,
   Csakhogy végre szegény
Gyáván teng-leng az élet tüskés ösvényén.
Hát akit hálójába fajtalan
   Amor becsala,
Mint gyötri szívét a boldogtalan
   Élet angyala.
Hát kiben szent szín alatt lappang buja szerelem,
   Sok kínnal tettét,
   Jámbor életét
Egyszer sem állhatja, szentségét elhagyja,
Ál-erkölcsét vígságért eladja.

Oh Hímen, mi bérem lenne,
Ha nyakam jármodba menne?
Hová soha ne vigyenek
      Az istenek.
   Kedves bú, s háborúság,
   Elsáppasztó gyanúság,
      Édes gyötrelem;
      A szabadság többet ér,
      Ily idétlen életér
      Nem cserélem, nem, nem, nem.
Én lennék rabjává másnak,
Térdet hajtván egy durcásnak?
Soha se tedd, Szerelem
      E jót velem.
Hogy egy féltés bolondja
Kedvem bujának mondja,
   Nem szenvedhetem;
   A szabadság többet ér,
   Ily idétlen szerzetér'
   Nem cserélem, nem, nem, nem.

Míg az Ámor részegje voltam,
Mérgemet nektárnak gondoltam,
   A mélységnek szélén
   Mennyországom vélvén,
Már magam tündérnek képzeltem,
   Álmomból felkelvén,
   Szégyennel eltelvén,
Irtództam, hogy magam megleltem.

Oh Hímen! bár a színméznél is édesb
   Valamit a hév csókokban elrejtettél,
Ennél a nektárnál még felségesb
   Azon öröm, amelyben már részeltettél,
Kik gyönyörűségeim kebelébe lettek,
Legnemesebb boldogság tetejébe tettek,
   Oh milyen édes tartanom azokat
      Vérem zsengéjéből,
   Akiknek kis lelkek jött a
      Szent szeretet öléből.
   Mely édes munkánk a magzatoknak
Eleven eszét táplálni szép virtussal,
   Melyért ők érzékeny jó anyjoknak
Valaha porát áldják majd méltó jussal;
   Majd ha nevelvén a kicsi csecsemőket,
   Virtusok oltárához bevezetem őket,
Zéminnel békével együtt aluvó szívünk árnyékának
Áldoznak. Áldottnak hirdetvén a kis unokának.

Már az ilyen boldogság,
   Néném megbájolna,
Hogyha még a szabadság
   Kedvesebb nem volna;
Úgy de jármot mért tennék
   Csiklandós nyakamra?
Bár bóldog rabbá lennék,
   Nem veszem magamra.

Remény! fátom! Tőlem, látom, egészen elvetted
A vígságot, bóldogságot, melybe Circát tetted.
   Érzékeny volt gyenge szívem
   Oh, hogy egy áldott Zeminem
      Nem lehetett hívem.

Oh, szép szűzek, jól őrízzétek
   A szív legszentebb érzését,
Nagy vigyázással kerüljétek
   A csalfák incselkedését.
      Várván méltó kincset bérül,
      Majd egy jó lélek szívérül,
Egy pár érző szív boldogságát
   A legtisztább hűség tészi,
Mely ellen minden pajkosságát
   Amor hiába intézi.
Boldog tehát az életet
Édesítő szent szeretet,
   A fajtalan boldogtalan,
   Oh, Csupán a fajtalan
   Szerelem boldogtalan!

Manci velem szemközt üle,
   Mosolygva rám tekinte,
Vérem, jaj, mint felpezsdüle!
   Lobbot vetettem szinte.
Hej, ha mindég így lehetne,
   S szemünk egymás szemére
Ily szikrákat hányna-vetne,
   Fűtő sem kén' télére.

A hatalmas szerelemnek
   Királynéja ihol jő,
Vagy talán az én szivemnek
   Vívója az? ő az, ő!
Mely felséges egy munkája
   A pompás természetnek,
Minden íze, porcikája
   E gyönyörű termetnek!
Nincs őrajta álragyogvány,
   Minden kitőlt magából,
Igy jött ki az első leány
   A teremtő markából.
Mely gőgetlen rátartással
   Hord egy bokor kellemet!
Mely szemérmes hódítással
   Int magához engemet!
Jer! legyetek segítségim,
   Ész! vitézség! istenek!
Mert elhagytak tehetségim,
   Jaj! már hozzá szöktenek.
Vad nyakasság! fére! fére!
   Ez a bájos tekintet
Büszke gőgöm ellenére
   Hatalmamból kiintett.
Bírjad tehát szívem, eszem
   S mindenem ennél fogvást,
Csak vess értek, óh győző szem!
   Egy mosolygó pillantást. -
De ím, míg e kegyet kérem,
   Ő megy s tán rám sem ügyel,
Vagy talán csak a szemérem
   Csalja még előlem el!
De héj! ha úgy osztogatta
   Venus közzénk kegyelmét,
Hogy kellemét néki adta,
   Nékem csak a szerelmét;
Ha ő nem érez és csupán
   Hódít, bár ártatlanul,
S az én szívem e nagy csatán
   Csupán hódolni tanul! -
Fére bolygó gondolatok!
   Melyeket szült a vak ész,
Kis reményim tornyozzatok,
   Ím angyalom visszanéz.

Feltette hatalmas császárunk magában,
Hogy fogyatkozást tesz a hold világában,
Ehhez már régólta magát készítette,
S a kétfejű sassát felé repítette.
Elment ez a követ, magát úgy biztatva,
Hogy általa a hold el leszen bújtatva.
Reménylem, e dolog ki is telik tőle:
Elbúvik a földi holdvilág előle.
Mert két feje vagyon, s hogyha egyik elvész,
A másik mérgében még több károkat tész.
Egy feje tészi a tisztes németeket,
Tudom, mind a világ esméri ezeket;
A másik, a búsult árva magyarokat:
Kár, hogy előre nem tehetém azokat. -
E sasnak dereka most Bánátban lészen,
Ott, tudom, különös csudákat is tészen.
A jobb szárnya Horvátországra terjedett,
E már sokat is nyert, sokat is szenvedett.
A balt Moldva felett széjjel-kinyújtotta,
A holdnak félszárnyát itt le is csapkodta;
Mert legfőbb várába képét lefestette,
Moldvának nagy részét hólna alá vette.
Én is e balszárnynak lévén egy kis tolla,
A többét elhagyván, szóllok hát csak rólla.
Ez a szárnya teszi Princ Coburg korpussát,
E tartja Moldvának nagy részébe jussát,
E fogta meg a nagy moldvai herceget,
Aki már bennünket most Brünnben emleget,
E verte ki ama nyakas törököket
Chotzimból, s pokolba elkergette őket.
Fáráóninál is minap két hegy között
Hétezer törökkel újra megütközött
Egy maroknyi néppel, s azt úgy csúffá tette,
Hogy két zászlóját is előle elvette.
Ilyen s több dolgokat e szárny cselekedett,
Még Totrus partjára le nem telepedett.
Ez a víz folyik ki Erdély országából,
A gránicon lévő havasok aljából;
Havasok, kősziklák s bercék közt tévelyeg,
Még a zajos Szered vizibe hempelyeg;
Noha ez némelykor oly kis vizecske is,
Hogy általgázolja egy fiókkecske is;
De ha esső esik a havas bércében,
Jaj annak, ki akkor jár a közepében:
Morog, mint Cerberus, pokol örvényében,
Embernyi köveket hempelyget mérgében.
Ennek minden pontban lévő váltazása
Véletlen s akadályt szerző áradása
Ijjesztett bennünket az általmenéstől,
Vagy ha jobban mondom, a visszajövéstől.
Mert e durcás víztől hét-nyolc mértföldnyire
Kiér már az ember a hegyek szélire,
Havasalföldének síkos határára,
Hol akadni előbb Foksán városára.
Sok török szállta meg ennek környékeit,
Jancsárok bújkálták ligetes berkeit.
Ezeket is Putna vize tartóztatta:
Az is mérges, s féltek ránk jönni miatta.
Néha általjöttek; de ha észrevettek:
Megszünt kurázsijok, s meg visszasiettek.
Végre már meggyülvén a sok várakozás,
Ráununk; mert ülni: ez nem hadakozás.
Egyszer csak hirtelen hidakat csinálunk,
Marsirozunk s Putna-vízig meg sem állunk.
Ott is sietséggel pontonokat vetünk,
Heverünk s egy kevést lovakat étetünk.
Ezerhétszáznyolcvankilencnek folytában,
Augusztus hónapnak legelső napjában,
Mikor a szép hajnal lovait fogatta
S a szomorú éjjelt színével oszlatta:
Magunkat a török haddal megláttattuk,
Táborát s kastélyát ujjal mutogattuk.
Ágyúkat ereszténk egymásnak ellene,
Annyira, hogy a föld alattunk rengene.
A török lovasság sem hevert hijjában:
Sikoltott, mint Sátán, felénk-nyargaltában.
Mint mikor töltését a víz elszaggatja,
Dűl, s zavaros mérgét széjjel hogy oszlatja:
Úgy rohant reánk is e dühös ellenség,
Hogy sokban majd meghűlt már az elevenség.
A volontéroknak oszlott seregeket
Meg is nyomta s kezdte vagdalni fejeket.
Ezek a nagy erőt soká nem tarthatták,
Az ellenség felé hátokat forgatták.
Ekkor regementünk komandirozója
Mészáros oberster főparancsolója,
Mint bátor fővezér előljárt s vezetett,
S illendő jó sorban midőn helyheztetett:
Attakot parancsolt fújni trombitásnak;
Erre mi is mindjárt kiáltunk egymásnak:
Nosza jó vitézek! a pogány vért ontsuk,
Éles szablyáinkkal kit elérünk, rontsuk.
Ekkép nagy Attila népeit oktatta,
Friss elevenségre minden nap szoktatta.
Mint híres Nagy Sándor mely nagy gyorsasággal
Ellenség özönét vágta bátorsággal:
Mérges vitézeink rajta úgy rohannak,
S akit elől-utól értek, jaj volt annak.
Szaladt mindenfelé, vissza se fordulva,
Régen volt a török még így megszorulva.
Még lovunk győzhette, még ki nem fáradtunk:
Vágtuk s az elhulltak hantjain haladtunk.
Ezen a részen egy puskaszó sem zengett,
Hanem mindenfelé a kard vasa pengett.
Csak egy ijjedt török végső szükségében
Lőtt vissza az őtet űző ellenében,
Ez is célozását szerencséssen tette:
Mind magát s pajtássát véle megmentette.
Mert úgy belétalált a balhüvelykébe:
Hogy tört csontja mindjárt kipattant elébe.
Ez az ujj senkinek szegény nem árthatott:
Mert ő nem vágott, csak kantárt igazgatott.
A jobbal két török életét elvette,
Mégis a balnak kell szenvedni érette.
E' volt a sasszárnynak már említett tolla,
Kit akkor egy rongyos török megcsúfola.
Azonban bennünket mind visszaszólítnak
S a város kapuja elébe fordítnak.
Itt a jancsárokra menni parancsolják;
Még jól ki sem mondják: már sokan koncolják,
Vágják, mint a kaszás a repcevirágot,
S megnyomván, úgy küldik rá a gyalogságot.
Ezek rajta mennek, ölik s fojtogatják;
Várát s puskaporosházát gyújtogatják.
Végtére délután, mikor két óra vert:
Már akkor a népünk minden placcot megnyert.
A szép gazdag lágert, cifra sátorival,
A gyönyörű kastélyt, tíz nagy ágyúival,
Segedelmével az Istennek megvettük,
S népét, még csak egyet láthattunk, kergettük.
Itt lehetett látni gazdag nyereséget,
Még azonkívül is, ami már megégett.
Itt volt az igazi debreceni vásár,
A kávé, malosa, úgy hevert, mint a sár.
Az ezüstös kardot s pisztolyt ölreszedték,
A fáin rizskását lovakkal etették. -
Én ugyan a prédát végig nem láthattam:
Mert hogy folyt a vérem, orvoshoz szaladtam.
Ez amúgy nagyjából béköté ujjomat,
S kivévén belőle két megtört csontomat,
Ispotályba küldött, a több betegekkel,
Itt már most az időt töltöm nyögésekkel.
Kínokat, az igaz, nagyokat szenvedek;
De azoknak súllyok alatt nem csüggedek.
Mert a nagy Istennek tetszett így rendelni,
Tereh alatt szokták a pálmát nevelni.
Dicsőség útjára töviseket raktak
A Múzsák, még mikor Hélikonon laktak.
Aki akar ennek tetejére menni,
Sok szálkát kell addig talpából kiszedni.
Ez életben kivált mindég ezt várhatni:
Vagy fogságba esni, vagy sebben jajgatni.
Nagy neve, pompája biztat koronával:
De kiszúrja szemed egy kolduspálcával.
Én hát az Istenre vetem minden gondom,
Ámbár ostorozzon, megnyugszom s ezt mondom:
Az Úr, a poharát aki reám mérte,
Áldassék Szent neve hát örökké érte.

Nagy gyökerek csemetéje! Te meghódulni szokatlan
- Most noha árva - magyar! Követ is olvadni tanító
Homlokod úgy született ráncát terjeszd ki: csak addig,
Míg nemes érdemidet mutató táblára tekintesz.
Elbúsult bajnok! E százba sem engedi, ládd-e,
A Virtus, melyet magad is Regulussal imádol,
Felséges híred feledékeny sírba borulni.
A tél s a sok idő porrámorzsolva lerontja,
Amit azonkivül is lefelé sodor a maga terhe.
Elromol a föld is; de az a fejedelmi királyné,
Parnassus tetején sugárít az égigeresztő,
Kápolnába kiül; nem avulhat el, amiket épít:
Virtus ez, aki nevét igazán szolgálja tevéled.
Romlandó tetemét mikor a maga férge megőrli,
Akkor is él, s annak az idők éhsége sem árthat;
Sőt azok is hírét tartoznak égig emelni.
A sok régi vitéz, a sok fejedelmi vezérek,
Kiknek vég nélkül hírek példánkra lehetnek:
De mi szükségünk tűkört külföldbe keresnünk?
A fátum minket Márs sík mezejére teremtett,
Róllunk várhatnak hímet, kik a hírnek örűlünk.
Attillát a réz az ezüstbe s aranyba bezárta;
Hellye nem esmeretes: de nevét rettegve imádják
Még ma is az olaszok, spanyolok s több mások is íjjedt
Szívek epedve dobog - ha mikor neve ötlik eszekbe.
A Hunyadinknak hollója után mátyási oroszlány,
Zrínyi, Kinizsi, Kemény, nagy Báthory hangra inárul
A Mahomet fajzatja rogyik: mi örülve csudáljuk.
Mások is, akiknek neveket szívünkbe neveljük,
Élnek ezek most is, élnek s nem múlnak el addig,
Míg valahol gyereket selypes gagyogásra tanítnak.
Mostani nagy neved is terjed, magyar, ég fele, máris
A Mahomet maradéka fiát íjjeszti neveddel,
Féli vitézi karod, melyet győzésre teremtett,
Aki magyar szíved mejjed közepébe betette.
Édesanyád, ki fiát a bajvívásra tanítá,
Magzatjának örűl s egetérő oszlopot épít
Virtusod oltárán; melynek tetejébe borostyánt
Híred örömmel akaszt örökös díszére hazánknak.
Látod hát nevedet, magyar! Oly márványba bevágták,
Melyet mindaddig bé nem mohosíthat az óság,
Míg ropogások közt az egek kék boltja be nem dűl.
Most hát, most magyarim! ha hazánk örömére születtünk,
Rajta! ne sajnáljuk, ha magyar vérünket elébe
Ontani kívánná, mint szívessége jutalmát.
Rajta kivált te huszár! mérges Bellóna remekje.
Jól ha vitézkedtél, búzdúljon fel meg az a szív,
Mely a hazádért vér s méltó mejjedbe dobogni.
Rajta tehát! nosza rajta huszár! téged pedig oszlop,
Ág, ki borostyánból nyölt fel, karikája öleljen,
S villogjon gyönggyel ragyogó koronánk tetejedbe. -
Mink ugyan, a császár regementje vitézi, köszönjük,
Hogy romlást nevető örökös tábládra bevéstél.
Édesanyánk: kérünk, ezután is bajnokokat szülj,
Kiknek számokkal kívánt örömödre lehessünk.

Trombita zeng, dühög a paripák nyoma, durrog az ágyú,
Bőg, morog a levegő, püfög a föld, bömböl az elgyúlt
Bombi, az aprólék tűzfegyverek egyre ropognak.
   Lóra legény! jön az ellenség, ránk hajtja kapóra
Veszni való seregét; résen kell várni vitézek!
Már elibek bukkant egy éppen rájuk irányzott
Bombi, meg is dobbantak ugyan; de megint iramodnak,
Meghökkent a halál tőlök, s ím ránk igazítja
Veszni való seregét; résen kell állni vitézek! -
   Így vetik a dühögő szelek a moccanni szokatlan
Kősziklák derekához az oktalanul hömpölygő
Nagy tenger vizeit, melyhez dulakodva rohannak,
S elbődülve locsongnak el, ők is veszteket érik
Márvány mejjünkön. Nyomd bé, fiam, a süveged jól,
S rettentő kardod magyarán markodba szorítván
Rajta vitéz! Nagy szíved után, nagy lelked azonban,
Mely a győzöttön könyörűlő, nyomba kövessen.

Gyakran sírnak, akik írnak,
Hogy kajánok gúnyolódnak;
A bölcsebbek s merészebbek
Vélek nem bajlódnak.
Én meg, elmém bimbócskáját
Im ajánlom a kajánnak,
Mint ki szentelt gyertyácskáját
Gyújtá a Sátánnak.

A nyúgodalomnak útján
   Még nem is messze mentünk;
A borzasztó csata után
   Még csak alig pihentünk;
A hadra feszült ereink
   Még jól le se lankadtak;
Tüzünktől felforrt véreink
   Még el se csillapodtak:
Mégis mely gyenge mozgások,
   Melyek bennem pezsegnek.
Egy harc után nem szokások
   Igy verni a sziveknek.
Óh hányféle indúlattól
   Hányódunk és vetődünk!
Most a hadi ábrázattól
   Talpig felhevitődünk:
Majd egy szép kép csillámjától
   Lobbant fel egy tekintet,
Melynek igaz bírásától
   Márs vasbottal elintett.
Most is a török puskája
   Nem lőtt meg oly mérgessen,
Mint egy oláh kislyánykája
   Rám tekintvén édessen.
Nem láttam én még vad fának
   Soha ily szép gyümölcsét,
Egy havason nőtt oláhnak
   Ilyen nyájas erkölcsét.
A Mahomed zord vitézze
   Elfelejti vadságát,
Dühösségében csak nézze
   E természet virágát.
Én is, ha magyar nem volnék,
   Érte nevem letenném,
Vagy halnék, vagy megbomolnék,
   De Ruszándát elvenném.
Ha nem volnék, ami vagyok,
   Lábom azt is igérte,
Hogy a Kárpátusok nagyok,
   Mégis megmászná érte.
Oláhszűrt vennék magamra,
   Kérges bocskort kötöznék,
Fejszét vennék a vállamra,
   S a hegyekbe költöznék,
Ha kimennék a juhokkal,
   Ruszándát is kicsalnám,
Talpig megraknám csókokkal,
   Örömömbe befalnám.
Vess véget hazai hűség
   E lágy gondolatoknak,
A puhának gyönyörűség,
   Pálma kell a bajnoknak.

Hová kis víz olyan sebessen,
   Hová sietsz olyan szivessen?
A virágok, kik rád hajolnak,
   S mintegy csókjaidér bókolnak,
Nem tartóztatnak egy cseppet is,
   Sőt még kerülgeted őket is.
Apró cseppek! csillapodjatok,
   Szörnyűség az, amint omlatok,
Vagy tán ti is felhevültetek,
   S velem egyformákká lettetek?
Mégis, hogy egymást felleljétek,
   Nem szükség, hogy így kergessétek,
Ha ama kis malmot éritek,
   Ott egymást majd ölelhetitek,
Mátkátokat ott csókoljátok,
   S a zubogón úgy bocsássátok,
Amelyen midőn lerepűlnek,
   Sok apró ködöcskéket szűlnek.
Óh, ha ti is így kivánkoztok,
   Tudom, hogy engem sem átkoztok,
Kinek a legforróbb szerelem
   Egészen megfőzé kebelem.
Óh, miket bíznék én reátok,
   De már elöllem elfutátok,
Ti egymást hancúzva űzitek,
   S panaszimat nem is értitek.
Könnycseppjeim, kiket még lelek,
   Menjetek el hát ti ővelek,
Majd a malomnál megálljatok,
   Kerekére le ne fussatok,
Ott várjátok meg kedvesemet,
   Ki öli s éleszti szivemet.
S ha vizet merít korsójába:
   Fussatok bele hamarjába,
S ha inni felviszen szájára:
   Csepegjetek szép ajakára.
Onnan lejjebb-lejjebb menjetek
   S titkai közt enyelegjetek,
S míg nyájason csiklándozzátok,
   Szivébe ezeket sugjátok,
Hogy egy bájoló tekintete
   Minden nyúgodalmam elvette,
S megfosztott legfőbb vagyonomtól
   Elszakasztván szabadságomtól.
Mondjátok, hogy e nagy kincsemet
   Se kérem vissza, csak engemet
Tartson hivének annál fogva,
   S nézzen egyszer rám mosolyogva.

Még gyertyám el nem óltottam,
   Tisztát akarván venni,
Mantlizsákom felbontottam,
   S mellém találám tenni.
Hát egyszer lassu mozgással
   Szobám ajtaja nyílik,
S rajta csendes suhanással
   Egy rózsaszál benyílik.
Hogy magam aluttá tettem,
   Lábujjhegyen lépeget
Ruszánda, megáll felettem,
   S rám csókokat hinteget.
Amint pillám közt sejtettem,
   Felém kezdett hajolni,
Ugyan miket érezhettem,
   Ki ne tudná gondolni?
Tovább magam hogy titkolnám?
   Karom kiterjesztettem,
S amint magamhoz kapcsolnám,
   Az ágyról leejtettem.
Én leugrék megrettenve,
   Hogy felkapjam lyányomat,
Mit kaptam fel, felserkenve?
   Veress mantlizsákomat.

Volt egy király, ki, míg szemét
   Még az ág ki nem verte,
Sok féltett szűzek érdemét
   Fortélyosan elnyerte;

Volt ennek egy leánykája,
   Ki még nem is zsendűle,
Még mejje virágocskája
   Bimbózni se készűle.

Ámor azt a praktikáját
   Még nem is álmodozá,
A nyalándék ifjak száját
   Mint ízelítse hozzá.

De tudta a vén, magára
   Hogy nem jó egy lyányt bízni,
Azt is, hogy majd minden vára
   Sem lesz elég őrízni.

Próbálta ennek előtte
   A kis ámori nyílnak
Oly erejét, hogy előtte
   Minden zárak kinyílnak.

Mint egy tanult vitéz, ki már
   Sok bástyákat megveve,
Hogy planizál, midőn egy vár
   Őrizőjévé leve.

A király úgy veti-hányja
   Jártas-költes elméjét,
Hogy óltalmazza leánya
   Legféltőbb kincsecskéjét.

Egyszer durva gondolatja
   Azt súgja vén fejébe,
Hogyha lyányát bézárhatja
   Egy torony tömlöcébe,

Melyet rézből koholtatna
   Még nem hallott munkával,
Már úgy bátran truccolhatna
   A latrok próbájával.

Jól van, a torony megkészül,
   Danaët bévezeti,
Lakatot vét rá vitézül
   S kúlcsát zsebjébe veti.

Végre az ajtó mellé is
   Láncol dühös ebeket,
Ne bocsássanak felé is
   Semmi teremtéseket.

Még ki sem nyílt virágába
   Ez az ártatlan lélek,
Itt hervadozott magába,
   Kiről én most mesélek.

Igy sínlik a kis viola,
   Melyet, míg ki se nyitott,
Valaki, midőn árkola,
   Egy hanttal beborított.

Azonban az idők múltak,
   Nyílt a virágszál, nőtt is.
Érzékenységi újultak
   A pengő fal között is.

Nem látott ugyan szükséget,
   Mert a vén minden reggel
Elegendő eleséget
   S csecsebecsét hordott fel.

Sok efféle bóldogságnak
   Uszkálván közepette,
Egy ottan nőtt kivánságnak
   Eleget nem tehete.

Maga sem tudja, mit kíván,
   Nem is tudja képzelni.
Eszét segítségül híván,
   A' se tud rá felelni.

Sem itala, sem étele,
   Álom se jő szemére,
Mejje forróval van tele,
   Hol hűl, hol hevül vére.

Ég felé fel-felemeli
   Elbágyadott szemeit,
Térdel, kezeit tördeli,
   Kérne, de nem tudja mit.

De tudta ama csábítók
   Legtöbbet próbált feje
Ki előtt nem vala titok,
   Danaë rejtekhelye.

Jupiter, mondom, megfejtvén
   Azon rágá körmeit,
Hogy mint törölje ki a vén
   Őrállónak szemeit.

Egyszer az ötlik eszébe,
   Hogy essőre kén válni,
Úgy tán Danaë ölébe
   Le tudna folydogálni.

Kellemkéket gyüjt rakásra,
   Kiket ölébe vészen,
S háromszori rázkódásra
   Arany felhővé lészen.

Egy fót kellemnek azt mondja:
   Danaët készítgessék,
A többinek arra gondja,
   Hogy őtet lebegtessék.

Amazok tőlle elfutván,
   Lejjebb-lejjebb hancúznak
S a réz toronyhoz lejutván,
   Egy nyiláson becsúsznak.

Ott a már fellobbant szűzet
   Még jobban felgerjesztik,
S a mejjét emésztő tűzet
   Lengésekkel élesztik.

Most pirosra csípegetik
   Sáppadozó orcáját,
Majd elfojtják, s kifűzetik
   Mejj-szorító ruháját.

Fél-ájultan ágyára dűl,
   Hánykódik, ürög-forog,
Míg sok padláson keresztül
   Az arany-köd szivárog.

S midőn egy hízakon, szépen
   Le akarna csordulni,
Akkor talált szegény éppen
   Az ég felé fordulni.

S ohajtozó szívvel ekként
   Hogy repesve pihegett,
Az arany esső szemenként
   Szöve rá ködszőnyeget.

Azon belől hát mi esett,
   Azt magam nem láthattam,
Hogy Danaë terhbe esett,
   Azt csak mástól hallottam.

Ahol jő, kit régen ohajtva lesek,
   Ő, akit szüntelen lelek s keresek.
Képzelődésemnek serkenj hajnala,
   Testben jő lelkemnek őrző angyala,
Most tehát, most két szemeim hívek légyetek,
   Ti is, minden érzéseim jertek, nézzetek,
Csak te nyomorult kéz, s szegény ajakok,
   Bár lelkemnek nehéz, legyetek vakok.

Hangicsál a kincsem nyájas énekkel,
   Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel,
Inak feszüljetek vont húr módjára
   S mind együtt pengjetek édes hangjára.
Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai,
   De ha róllad szót sem tesznek szép ajakai,
Érzéseden kívül hagyd zengéseket,
   Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket.

Irigylem kis Virág állapotodat,
   Boldogul letört ág, szép halálodat.
Kincsemnek éltedet keblébe tetted,
   S fűszeres lelkedet rá lehelletted,
Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe
   Szedted, drága jóvóltodat töltsd hát szivembe,
Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte,
   Mert e jó illatot kincsem lehelte.

Szemem, nem láthattad, mégis fénylettél,
   Fülem, nem hallhattad, mégis csengettél,
Órrom s szám izlése, csak veszteg ültél,
   Mégis mi rébzés e', hogy felhevültél?
Jádzodjatok víg szivemmel minden csepp vérek,
   Mert egy édes érzésemmel egekig érek.
Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá,
   Szorítni találtam, s visszaszorítá.

Kézfogás, órr, fűl, szem, mind elbujhattok,
   Már engem többé nem csalogathattok.
Látjátok véremnek pezsgő forrását,
   Betöltém szivemnek fő kivánását.
Tudjátok-é, mi lehetett, amit ízlétek?
   Aki még nem érezhetett angyali étek,
Bóldog, ha addig lés, míg meg nem talál,
   Mennyei jó izlés! Forró csók valál.

Kép, amely szívemet tükröddé tetted,
   Hang, amely eremet mind megpengetted,
Balzsamos lehellet! gyenge szorítás!
   Melyekhez még kellett egy bóldogítás,
Édes csókok forrósági, égi harmatok!
   Ti érzésim kivánsági, mi a hijjatok?
Csak középpontotok egy jó szív légyen,
   Életem rajtatok mennyekbe mégyen.

Egy szép nyári estvén, csak naplement tájba
   Még környékünk szinte nem borult homályba,
Még a természetnek lángszínű bársonyja,
   Amellyel elnyugvó napunkat bevonja,
Mutatta mennyei pompával terjedve,
   Milyen nagy méltóság légyen vele fedve;
Még kevés csillagok tudtak erőlködni,
   A napnak súgára alól kivergődni;
Még az apróbbakat, bár magát elvonta,
   Hosszan utánna nyúlt fénnyével bévonta:
Midőn gyepágyamról néztem fél-könyéken
   E szép változást a szunnyadó környéken.
Mint a szivem, csendes vólt a levegő is,
   A nap után bámult tán még a szellő is.
A diszhármóniás békák piánója,
   A taktusra zúgó malom zubogója,
Vízibika, buggyok, füttyök, hápogások,
   A pittyet cifrázó fürj-palattyolások,
Egy panasszát nyújtó kis fülemülének
   Hangszálai között amint őgyelgének,
Az elfáradt erőt nyugvásra rengették
   És a higgadt elmét andalgóvá tették.
Álmélkodva néztem e nagy játékszínbe,
   Hogy a bölcs természet mennyiféle színbe
Hordja fel játékát a néző elébe,
   S hányféle hangokkal zengedez fülébe.
Nemem méltóságát egészen érzettem,
   Látván, hogy e mind ő érte van, s érettem,
Érzém, mely nagy lelkem állattársim felett,
   Kikbe ily bölcset a fő bölcs nem lehellett.
Mi tudunk az égitestek közé menni,
   A láthatatlanból megláthatót tenni,
Útját, messzeségét, nagyságát vizsgáljuk,
   S a nagy természetet keresztül bujkáljuk.
Ez érzés felséges vóltával megtelvén,
   S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén
Mennyezete alá mentem fás kertemnek,
   És ott szabad folyást engedtem eszemnek,
Mely a nyughatatlan vizsgálás szárnyain
   Túlszállt a halandó látás határain,
S a nagy mindenségnek már csaknem felette
   Lengvén, kis lakhellyét el is felejtette,
Már az örök végzés szent kabinetjába
   Csaknem belenézett az egek titkába.
Ily kis istenségnél főbb méltóságomba
   Az elbújt Ámeli ugrik a nyakamba,
Csókot ígér, csak ne duzzogjak játékán,
   S virágokat szór bé ingem hasítékán,
Azzal friss forgással a fák közt eltűnik,
   S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,
Most sehol se látom, majd elémbe lebben,
   Senkivel se játszott még a zefír szebben,
Egyszer amint lopva hátam megé kerül,
   Gyorsan megfordulok, s kezem közé kerül,
Már kikapni magát gyengén igyekezi,
   Orcáját és mejjét rosszul védelmezi,
Szám és kezem veri, de nem nagy erővel,
   És azt is többnyire csak a keszkenővel.
Igy hancúzván, mikor álmomba se vélem,
   Megbotlok, eldűlök s ő is eldűl véllem,
S a zöld gyepen amint öszvebúnyolódtunk,
   Látta az esthajnal, miként csókolódtunk,
De a "Lóra! Lóra" zajra felugrottam,
   Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam?

Nyílj meg jóltévő föld hantos lapja, melyet
   Tapodok, mutass egy bátorságos helyet.
Hadd szárasszam ki ott megfacsart szívemet,
   Hadd sirassam el ott megúnt életemet.
Oda van! örökre, oh jaj, elvesztettem,
   Életemet eddig akiért szerettem.
A gyilkos erőszak kirántván ölemből
   Már most ki akarja feszítni szivemből.
Nem! nem! édes hívem, enyim vagy mostan is
   A feledékenység gyász országában is.
Legféltőbb mindenem te voltál, míg éltél,
   Felkereslek, bár más világot cseréltél.
Jer lelkem! nyomozzuk a halál völgyein
   S örök nemtudással bévont vidékein.
Ne félj, mert vezérem lévén a szerelem,
   A színetlen árnyék között is meglelem.
A végetlen semmi párkányán lebeg bár,
   Avagy a tetőtlen üreg csúcsain jár,
A szakadhatatlan vonszódás kötele
   Akármerre lengjen, egy pontra húz vele.
Óh jer, reppents hozzá utólsó lehellet!
   Hiszen itt rezeg ő csak a szívem mellett.
Érte nőtt virágim, ti is induljatok,
   Végső áldozatúl sírjára hulljatok.
Így csorgott el vére, szép rózsalevelek!
   Valamint titeket széjjelhintettelek!
Liliom! így vágta azt le a kard éle,
   Mint téged; ki nálad szebb vala, míg éle.
Midőn a hervasztó halál rálehellett,
   Mint te, letört sárga ibolya, illyé lett!
Húlljatok virágim sírjára, húlljatok,
   Magam is azonnal megyek utánnatok.

Nyugosznak immár a mai nap baján
Áttört vitézek, durva veszély között
   Görcsökre vont képek vonásit
      Hogy szedi rendbe az édes álom!

Lengj, lengj körűltök kellemes estveli
Szellő! legyezd el tőlük az érdemelt
   Nyúgalmat is felháborító
      Ostoba képzetek álmodásit.

Óh, kedves élet legsanyarúbb neme!
Ugyan mi szükség vólna reád, hahogy
   Az ember e jó kis világot
      S benne magát okosan szeretné?

Ha a kevélység hírt-nevet éhező
Lelkét nem a vér szomja hevítené,
   S a kárhozandók útja helyett
      Égre vivő nyomokat keresne.

Az érdemesnek hogyha segítsz ügyén,
Hatalmas ember! szebb nevet érdemelsz,
   Mint aki felfúvalkodásból
      Százezer atyjafiát levágat. -

Vitéz barátim! mink pedig úgy veszünk
E sullyos élet sok bajain erőt,
   A vérpatak tengernyi árvák
      S özvegyek átkai közt kerengő

Örvénye közt is, hogyha vitéz karunk
Patvarkodásból nem tesz erőszakot,
   S tettünk jutalmát tiszta szívünk
      Helybehagyó örömin keressük.

Márs mühelyén,
Vér mezején
   Gyakran izzadozó seregek,
Kiknek epedt
Élteteket
   Sok bajhoz csatolták az egek,
      A jutalom noha pálma legyen,
      Melyet a hír fejetekre tegyen,
         Bár azzal buzdítgatja
         Tüzeteket ama hadak atyja,
            Hogy egekig
            Emelkedik
               A nevetek,
            Én nem kinlódom veletek.

A sanyarún
Nyert koszorún
   Csak kapkodjatok ám magatok,
Józan eszem
Már sohasem
   Gyötrik bajnoki gondolatok,
      Már nem akar kezem ontani vért
      Címerekért, se dicső nevekért,
         Pálmáim s méltóságim
         Ti legyetek, igazi barátim!
            Ti veletek
            Ha lehetek,
               Azt fogadom,
            Egy hérósságért nem adom.

Isten hozzátok!
Vitéz barátok!
   Kikkel míg harcoltam,
   Testvér voltam.

Már kardot nem húzok,
Végkép elbúcsúzok
   Véróltárotoktól
   S zászlótoktól.

Az ég őrzéstekre,
És vezérléstekre
   Kivánom, szüntelen
   Légyen jelen.

Már hát Ámelim elviszed
   Fellengőn repeső jádzi reményemet?
Már hát elviszed e soha
   Bé nem forradozó szív kiszakadt felét,
Már hát elviszed, elviszed
   Édes mindenemet, mert magad itt hagyol.
S itt hagysz hát, ha nem álom ez,
   Mellyet képzeletem féltibe rajzola.
Óh, e' nem lehet az, mivel
   Még álmomba is e színleni nem tudó
Jó szív nem csala meg soha.
   Oly tisztán kifoly e szép ajakak között
Minden gondolat, aminő
   Édessen petyeg el rólok az édes íz
A forró ölelés alatt.
   E két mennyei kis boltozaton belől
Szintoly angyali szív dobog,
   Amilyen babonás gyenge tapintata.
E gyöngy szem sebet ejt, hanem
   Meg nem csal. Ne ragadd tőllem örökre el
Őket, kis szerelem fia.
   Nem! nem! sőt puha kis szárnyad alá szorítsd
S úgy tedd által az útjain
   Leskődő bajokon, s gyenge kezed vigye
Nem hívebb, noha bóldogabb
   Társ karjára. Tanítsd vak követőidet
Édes honjok eránt való
   Szent hűségre ezen áldozatunk nemes
Példáján. Koszorúk alá
   Nőtt virtus! te, kiért gerjedezéseit
Megfojtá, vezetője légy.
   Menj hát, Ámelim, a leggyönyörűbb napok
Kísérjék jeles érdemed.
   Menj, áldjon meg az ég! jussak eszedbe, ha
Rózsák közt folyik életed.
   Már én eltakarám a szerelem tüzét,
Béfedvén vele szívemet;
   Nem tesz már akadályt célod eránt vivő
Útadban, kegyes Ámelim.
   Vedd még e keserű csókomat, ő legyen
E könnyekkel örök jele
   Szívünk rettenetes szétszakadásinak.

                       *

Szépen festegető remény!
   Igy hát rajzolatod mind csupa füst vala.
Elszámlált gyönyörű napok,
   Melyekből az öröm karjai közt, a hív
Kellemkék puha szárnyai
   Lengék a szerelem fűszereit felém:
Csak képzet buborékjai
   És egy szenderedés álmai vóltatok.
Eltűntök! megyen Ámelim
   S nyúgalmam vele. Óh, lelkemet éltető
Kedves színeim, akiket
   Gonddal festegetett a kegyek Istene
Szűz szájára. Ti bájoló
   Jóízű ajakak, s édes ölő szemek,
Szépségtekre megesküszöm,
   Hogy bár nékem ezen angyali kis kezet
Durcás sorsom irígyli is,
   Szívem sebjeiből nem fogy el Ámeli.

Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
A már barnúló erdőkre veresses arany színt
Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével
Mejjét és ajakát illetvén, s azzal el is tünt,
S engem az aggódás és a siralom beborított
Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketült fák!
Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok,
Egy pompás hajnal hasadása után; de az én rám
Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.

Veled való múlatásom
   Táplálta életemet,
Tőled való elválásom
   Sietteti végemet.
Ámelim! míg öleltelek,
   Haláltól tudtam félni,
Miolta elvesztettelek,
   Félek azólta élni.
Gondolám: e fa enyhébe
   Hogy majd nyugalmam lelem
S ím könnyebbülés helyébe
   Még kínomat terhelem.
E hely szerelmünk kezdését
   Juttatja bús eszembe,
Hallom egy galamb nyögését,
   S könnyek gyűlnek szemembe,
Amott, ahol a vízesés
   Az ekhót fecsegteti,
Úgy tetszik, a csergedezés
   Nevedet emlegeti.
De csak haszontalan lesem,
   Senki sem száll ölembe;
Mivel Ámeli kedvesem!
   Nem vagy itt, csak szívembe.
Nálad nélkül nem találom
   E világban kedvemet,
S érzem, hogy a végső álom
   Már altatja véremet.
De akkor is, édes hívem!
   Ha éltem kell végezni,
Hogy szeret, azt fogja szívem
   Utóljára érezni.

Búval élek,
Bús a lélek
   Éjjel-nappal bennem.
Óh egek! bár
Meghalnék már!
   De mit van mit tennem?
      Ha ti is kővé váltatok,
      Fohászkodást nem hallatok,
   Hová kell hát lennem?

A siralom
Én italom,
   A csuklás ételem,
Szemem közt űl,
Együtt repűl
   A kesergés velem,
      Álom helyett bú veszteget,
      Magát a levegőeget
   Nyögések közt nyelem.

Ez ágon űlt,
Kinél nem szűlt
   Szebbet a természet,
Egy átkozott
Rácélozott,
   Pattant, - s elenyészett
      A legártatlanabb pára,
      Hogy haldoklott, utóljára
   Sohajtva rám nézett.

Bóldog vóltam,
Míg csókoltam,
   S csókját szedegettem,
A szomorú
S epesztő bú
   Sullyát nem érzettem;
      De minden gyönyörűségem,
      Boldogságom, reménységem
   Benne elvesztettem.

A kegyetlen
Ily véletlen
   Halálát nevette,
Elragadta,
S azt sem hagyta,
   Hogy sírjak mellette.
      Ha társammal ily rútúl bánt,
      Az álnok, engem miért szánt!
   Lelőni mellette?

Árnyékos fák!
A zöld ruhák
   Rólatok levesznek,
Szép ligetek!
Belőletek
   Hótengerek lesznek,
      De a tavaszi melegek,
      És az engedelmes egek
   Újra zöldellőkké tesznek:

De engemet
Úgy bétemet
   Örökre bús telem,
Hogy nyílását,
Tágúlását
   Már nem is képzelem,
      Víg napomnak felkelését,
      Tavaszomnak derülését
   Csak hóltomkor lelem.

Múlt örömök!
Akkor jövök
   Majd össze veletek,
Ha a halál
Reám talál,
   S páromhoz mehetek;
      Hogy hát ölébe juthassak,
      Szájára csókot rakhassak,
   Óh búk! búk! öljetek!!

ÉLJEN A BARÁTSÁG!
(BESZÉLGETÉS)

   Múzsám! pongyola láncokat
Fűzék a kikelet gyenge virágiból,
   S majd felcímerezem velek
Lassú hangho' szokott rózsafa lantodat,
   Csak zengj egy gyönyörűt nekem.

Mindennél gyönyörűbb a kinyitott virág.

   Szebb amely kirepedt piciny
Pályáján az imént dugta ki kis fejét.

Mindennél gyönyörűbb? hát mikor a komor
   Éjnek háta megett terem
A már ébredező napnak előlfutó
   Kis súgára, s odébb veri
A környékre borúlt fátyolos éjszakát,
   Bíbor kárpit alól izen
Újúlást a halál mázzaival bevont
   Színeknek?

         De jelesb, mikor
Egy szép útja után a nap aludni megy
   S a párázatok estveli
Tömjénjével, örömhangot emelhetek
   Búcsúzóba felé, hogyha lementekor
Oly vígan hagya itt, mint le-lejöttekor.

   Szép volt hát csakugyan, mikor
A legszebb kis ajak rád mosolyog vala
   Nyájas gerjedezése közt
Angyalkádnak, ama kis bigecs enyhibe
   Nyugvó Ámeliden mikor
A pajkos szelek úgy mertek enyelgeni,
   S oly csalfán suhanának el
A kincset fedező fátyol alatt, mikor
   Őgyelgő kezeid csupán
Öt-hat szál violát kaptak imitt-amott,
   Nem hagyván szemedet velek
Szétkórászni. Mihelyt csókkal elegy rakád
   Ártatlan violáidat
Édesden rezegő mellje növésire,
   Ámor szárnya alatt puha
Szendergésbe merűlt szép szemeit miként
   Csiklandá fel az ébredés.
Mint küszködtek a híg álom alá lapult
   Andalgással az ellene
Serkent s a ki-kinyílt szembe cicározó
   Nyájasságok; az angyali
Fénnyel rád kiderűlt Ámeli hajnala
   Futkárzó ragyogása közt,
Mely édes repesést hintegetett beléd.

   A már forradozó sebet
Mért kell hasztalanúl újra kimetszened?
   Szünj meg szívem epeszteni
A múlt boldog idők emlegetésivel,
   A menny titka akarta, hogy
Értünk a szerelem hajnala jöjjön el,
   Ismét ő maga vonta bé
Sűrű köddel ama ránk nevető napot,
   Óh, hát drága reményeim
Már tik mind örökös sírba borúltatok!

   Kergesd el, fiam, a komor
Andalgást, kiderűl a ködös éj; s noha
   Virradtán zivatart hozott,
Szép lesz a szomorú zápor után napod.
   Egy jó kéz vezeté, tudod,
Még gyengén tipegő lábaidat, mikor
   A Pindus meredekjeit
Kétséges szemeid méregeték; ez az
   Áldott kéz hoza felfelé.
Míg a mentorod él, béköti ő sebed,
   Kedves karjai közt leled
Enyhítő szeredet. Véle keressed az
   Élet ritka virágait.

Pengesd, Múzsa, tovább pindusi lantodat,
   Pengesd mennyei húrjait,
Most zengnek gyönyörűn. Drága baráti név!
   Nincs nálad jelesebb sehol,
Nincs oly pompa, se kincs, mely veled érne fel!

   Mindent elvehet a kemény
Sors, amit csak adott, mint az egek magok
   Most a földre kövér esőt,
Majd ellenbe' ragyát vagy jeget öntenek;
   Úgy ő is ma nevet reád
Víg képpel, de talán még ma meg is tipor,
   Mindent elvehet ő, csupán
Egy tisztán szerető lelki barátodat,
   Míg órája le nem folyand,
Nem kaphatja el, a tengereket veti
   Bár közzétek; akár kemény
Kőbástyákba külön dugdos is; a soha
   Széjjel szemzeni nem tudó
Gyémánt láncotokat mégse szakasztja el.
   Ámornak lobogó tüze
Nem tartós; s mihelyst elcsenevésztenek
   A szép szembe cicázgató
Nyájas kellemek, és pápaszemed lehúllt,
   Melyen képzeleted nagyobb
Fényt látott vala, mint józan eszed lele:
   A bosszú s unalom nyom el.
Boldog lészel ugyan, hogyha kis angyalod
   Szintúgy lelki barátod is.
Heh! mert ritka madár ám az az ég alatt,
   Mely vaktába kezedbe száll! -
Jó szív és jeles ész, jól kinyitott szemek
   És sokféle tapasztalás
Kell ám, hogy kitanúld lelki barátodat!
   A vérnek heve vagy sava,
Sűrűbb vagy hidegebb volta sokat tehet
   Két szív öszvekötésihez!
A mértéklet azért még nem elég ahoz,
   Hogy láncok ne szakadjon el.
Sőt két pénzhe' ragadt, két buja, két kevély
   Egy úton nehezen mehet.
Erkölcs kell oda, jó és okos értelem,
   Mely mindég igaz útakon
Jár, a szép tudomány, a nemes érezés
   És jó íz violái közt;
Két ily megnemesűlt szívek elérhetik,
   Bár mértékletek öszve nem
Illhetnék: az erős egybecsatoltatást.
   Mely bóldog pedig, akinek
Egy hív társ kezeit tartja az ellene
   Fellázadt bajok árja közt.
Nincs több ollyan öröm, mint a', ha két nemes
   Erkölcsű hazamentekor
Egymást intve dicső tette nyomán halad.

   Ez már ami megérdemel
Egy fűzér koszorút: jöszte tehát velem,
   Áldjuk mennyei kútfejét
Erkölcsünknek. Az őtőle szivárogó
   Szentség húzza barátomat
Egy központra velem, s kérjük az ég urát,
   Hogy bóldog legyen életek
A virtust követők lelki barátinak.
   Óh, hív szív! te pedig jere,
Halld meg, s értsd el ezen gerjedezésimet,
   És Múzsám igaz énekét
Tűrd el, még ha talán néha fogyatkozást
   Lelsz bennem, hanem esküszöm
A mennyekre, hogy a tőlök alá lejött
   Erkölcs szent nyomait s velek
Szíved tiszteletét nem hagyom el soha.

A történeteken s a sok ezer bajon,
Melyek rendre velünk játszanak, a minap
   Gondolkozva ledűlék
      Egy kis rózsabokor tövén;

Ott, a szenderedés angyali lágy-meleg
Álom ködjeivel béhehegének, és
   Selymes kis kezeikkel
      Szemhéjam lesimítgaták.

Már játékos eszem képzete szárnyain
Hintázgatta magát, már csuda testeket,
   Tündér-várakat és más
      Holmit kezde teremteni. -

Hát egy érdemes ősz toppan előmbe, kit
Jámbor képe s egész szivreható szeme
   Nemcsak tiszteletessé,
      Sőt még mennyeivé teve.

Tündér teste nem is századokat, hanem
Kezdetbéli öregkort mutatott, arany
   Száján ült az igazság,
      S melljén a szeretet feküdt.

Nyájas, mégis azért átszegező szeme
A vállam közein mintha jeges vizet
   Öntött volna le, minden
      Részecském nekiborzadott.

Mozdító inaim megmerevedtenek,
Béforrott ajakam. Végre reám mutat
   Márvány ujjaival, s int,
      Hogy menjek vele felfelé.

Én reszketve tudám hajtani térdemet,
S félénken követém nyomdokit, egy magas
   És még semmi halandó
      Lábbal nem tapodott hegyen.

Feljutván, mutat egy völgyre, hová soha
Még a napnak arany fényje le nem hatott,
   Köddel van beborítva,
      Melyet gőzölög untalan.

Nádtorzsok, s megavúlt zsombokok öbliből
Egy nyálkás habarék, benne teménytelen
   Nép dűlöngözik. Innen
      Felnyúlt egy hegy az ég felé!

Tüskés oldalain állanak ördögi
Gyűlölséggel az éj ostoba lelkei,
   És mérges dühödéssel
      A békétlen irígykedés.

Egy kápolna ragyog fent az öreg tetőn,
Egy szép kert közepén, melyet örök tavasz,
   Nyár és ősz vetekedve
      Ékesgetnek, az éj oda

Kormos gyermekeit fel nem eresztheti,
Mert szent hely az. Egész táborok omlanak
   Feljebb onnan alólról
      A kápolna felé; hanem

A gyengék tapodó sárt, az erős karúk
Érccé lett köveket szórnak utánnok, és
   A félkéz okosocskák
      Lúd szárnyakkal is üldözik.

És így csak kevesen jutnak az égi fény
Látására; sokat visszacibálnak a
   Sárfészekbe; sokaknak
      Mérész lábokat eltörik.

Eltévednek az út tüskei közt sokan,
S tikkadtan lefelé tartanak; egy midőn
   Nagy gőggel szaladott, a
      Kert árkába töré nyakát.

Ládd: úgymond az öreg, mennyi nem éri el
Azt a mennyei célt, melyre teremtetett,
   Lássák, mit cselekesznek!
      Ott áll órrok előtt az út.

Nincs oly cél az egek bóltja alatt, hova
Baj nélkül szabad eljutni, az út nehéz
   Voltán aki megijjed,
      Válasszon gyepesebb nyomot.

Nem nyer ám koszorút, aki puhálkodik.
Menj, láss dolgod után. Azzal odább mene,
   És én el nem akartam
      Többé tőle szakadni; hát

Rettentő szemeket hánya reám; s vele
Csak mentem. - De mit ért? - a kegyes Ámeli
   Néhány rózsalevélkét
      A képemre lehúllatott.

S felrezzentem. Ihol büszke eszünk kevély
Fellengzéseit is hogy teszi semmivé
   Egy-két rózsalevéllel
      Egy kis furcsa leány keze.

Ama nemzetek vérében
   Úszkált világ zsivánnya,
Felpöffedt kevélységében
   Nézd el! még azt kivánja:
Hogy harambasaságának
   Az a jutalma lenne,
Hogy egy Homérus lantjának
   Ezüst húrján pengene.
De elesnek szándékjoktól,
   Ha ily polcra kapkodnak
A vérszopók, mert azoktól
   A Múzsák undorodnak.
Csak az emberi nemzetnek
   Felséges barátjai
Lehetnek e tiszteletnek
   Valóságos tárgyai.
Ők csak azokról zenghetnek
   Halhatatlan hangjokkal,
Kik az égre törekednek
   Emberi virtussokkal.
A Földi geniussának
   Van tehát arra jussa,
Hogy lantozzon árnyékának
   Egy hazánk Homérussa.

No, megvan a kár! hajdani címerünk
   És régi díszünk pernye alatt hever.
      Amit tehát dicső atyáink
         A veszedelmes idők s bajok közt

Hol életek, hol drága vagyonjaik
   Feláldozásán tudtak, az ellene
      Folyvást agyarkodó veszélyek
         Körme alól ki-kiváltogatni,

Gyász omladékban hányja szemünkre, ma
   A fényes úttól mennyire távozánk,
      Melyen nagyérdemű atyáink
         Felnyomozák vetekedve Kodrust.

Hív bajnokinknak mennyei lelkei
   Kik Régulusnak legnehezebb nyomán
      Törtettetek romolhatatlan
         Vára felé az örök neveknek.

Bátran vivén a nyársakat, a kemény
   Halálra, kedves honnyotokért, ugyan
      Lássátok e szörnyű veszéllyét
         Aljasodott maradékitoknak,

Áldott atyáink! hogyha ugyan lehet
   A bóldogoknak sírni, sirassatok,
      Mert vége a Palládiumnak.
         Vége van! és mi, ihol la! élünk.

Szánjátok-e már elcsenevült fiak
   Lassú veszéllyét, mert oda hajdani
      Egymás eránt való szerelmünk,
         Melyet örökbe ti hagytatok ránk.

Sem a tatárok, vagy törökök, sem a
   Rossz nyíri pajkos nép riha tábora
      Nem tettek ennyi kárt közöttünk,
         Mint ihol a ravasz elpuhúlás.

A közhaszonról már nem is álmodunk,
   Egymást emésztjük, s bóldog atyák! jeles
      Érdemteket, hív társaiknak
         Kornyadozó nyakakon tapodják

Némely, csak önnön hasznokat éhező
   Fukar kevélyek. Mert bizony a sasok
      Bagoly torongyokká fajultak.
         Óh, esedezzetek istenünknél

Értünk, dicsőült lelkek! E hamvain
   Szent templomodnak, mennyei jó Atyánk,
      Im én is elbágyadva kérlek,
         Halld meg uram! Könyörülj hazámon!

Add vissza közénk a szeretet tüzét,
   Mely szíveinkből mind kialudt! vele
      Hadd légyen e Szent hely, midőn majd
         Helyre fog állni, dicsőbb amannál.

Óh kellemesség és kegyek asszonyi,
Kik a halandók napjait, a kemény
   Történeteknek ellenére,
      Melyeket öblöget a szerencse,

Eltűrhetőkké tészitek egy szelíd
Kis rajzolással; sőt a halál komor
   Tekintetén is bájoló színt
      Tudtok az ember elébe vonni.

Ugyan mi csínt tett létem előttetek,
Hogy csalfa képek festegetésivel
   És áltató ledérkedéssel
      Öszvezavart eszemen cicáztok?

Hahogy nem illik mennybe vezetnetek
Egy véges élőt: menjetek el tehát
   Előlem a tündér hazába,
      És nevetek ne legyen Ruszánda.

Már a tarka mezők illatos asszonya
Udvarlásra magát nem piperézheti,
   Minden cifra virágit
      A nap szűze leszaggatá.

Már a lanyha zefir, páfusi lantodon
Sem szunnyad, se cicáz, duzzog az olykori
   Hamvas harmatozáson
      S gubbaszkodva voná magát

Vénus hóna alá. A meleg estveli
Csend már a locsogó völgyre se csal, hogy ott
   Nétán Lilla kerekded
      Combjával leköszöntsenek

A sás közt susogó réti kisasszonyid.
Elment a meleges gólyasereg, s vele
   Minden handarikázó
      Nimfák eltakarodtanak.

Hagyján! a futikák menjenek, a csalárd
Pajtásság gyönyörű tűköri. Nézd drusza,
   Bachus régi barátunk
      Most hirdet jeles innepet.

Vivát! érjen azért annyi Mihály napot,
Amennyit csak akar. Jó drusza mink pedig
   Amennyit lehet, és azt
      Mind vígságba fecsérljük el.

Mit látok, óh szent Istenek! álom-é?
   Gyengén emelgesd kis csalogány begyed,
      Lassan lebegjetek, virágok,
         Álmomat el ne legyezd, zefirkém!

Óh, göndör árnyék! hogyne irigyleném
   Sorsod, mikor még a nap is üldözi
      Könnyű habocskádat, királyném
         Gyöngykebelén s ajakán. Te félhólt!

Ki megcsömörlél rossz falatid miatt
   Bús életedtől, tartsd meg ölő kezed
      S reményed omladéki közzül
      Vesd ide mord szemed e csudára.

S nem halsz meg úgy-é? Vén idejű, szilas
   Gyengébb korodban, bárha Dianna tán
      Vagy Venus is hevert alattad,
         Mégse hevert, tudom, ily dicsőség.

Álnok legyecskék! Szemtelen állatok!
   Ne merjetek rá szállani. Óh te kis
      Szív-bájoló mozgás! Rezegj csak
         Szép ajakán s szemein. Talán én

Szökdécselő...

Húllj menykő! hegyek ormai mind csattanjatok öszve,
Lobbanj, s lökd ki magad földünk bedugúlt üregébe
Fúladozó kéntűz! Rokkanjatok öszve kiterjedt
Égi erők! minden zúdúlj a régi zavarba.
Ím! a rút habarék már mint sodródik az örvény
Forró torkában. Mely könnyen kortyan el a nagy
Minden! az elmállott fénytestek cifra világa
Mint hal, s mint elegyűl a kóválygó komor éjnek
Bolyhaival! - Lássad - megenyész! kíméljed az angyalt,
S vedd ki Ruszándámat, felséges erő! kit az omlás
Nem mozdít meg örök helyedről, s tedd a haboknak
Nagy partjára. De ni! hova bolygék? Nemde reményem
Alkotmányi ezek, melyek lezuhantak előttem?
Boldog egek! hát én csak azért láttam meg a hajnalt,
Hogy tudjam honnan számlálni keservimet? Álnok
Vértörvény! ki a honőrzés színének alatta
Óltalmadra talál! most már most érzem acélos
Öklödnek súllyát. Óh hát csak azért vezetél be,
Ámító szerelem! rózsás berkedbe, hogy ottan
Első lépéssel mindjárt tüskébe tapodjak?
Csitt! ahol a most nyílt violákkal s gyenge kökörccsel
Bészórt oltárnál gondatlan örömbe Ruszánda
Bokrétázza magát, s engem les játszi szemével,
Meglepem őt. - De minő ropogás? repedeznek a hajlék
Oszlopi! - egybe ledűl! fuss édesem! édesem ímé
Egy dörgő mars szó porrá ordítja reményünk!
Rettenetes kétség, elnyomsz. Nincs irgalom, úgy-é?

Változhatatlan rend! ölelő karod
Meg nem hajolhat? Rántsd ki tehát fene
   Dárdádat, és - mi haszna kérem?
      Arra se hagyja magát beszélni.

Elvesztelek hát? (rettenetes szavak)
Édes Ruszándám! s orvosoló kezed
   Meg sem tapintá bélyukasztott
      Mejjem örök sebeit; se számból

Nem hallhatád meg mostoha sorsomat,
És hogy keservem száma telyes legyen,
   Nem nyúgtat egy felejthetetlen
      Elszakadáskori: Isten hozzád.

Óh, meddig kell még a nyers szél
   Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
   Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
   A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
   A vidító kikelet egét!

A gémbergő természetnek
   Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
   Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
   A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
   S egy szem harmat legyen a hegyén

Akkor mink is megfrissűlvén
   A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
   A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
   Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
   Csak halj meg tél, neked is adunk.

Idvez légy óh lágy szelletnek
   Első nyájas párája,
A szendergő természetnek
   Felserkentő postája,
Jer, végy bosszút csendességgel
   A méreggel tele szeleken,
S hirdess békét víg lengéssel
   A megdurvult komor egeken.

Majd a mord tél vasmarkának
   Jámbor meglágyúlásán,
S a fagy zúzos páncéljának
   Harmattá lett válásán
A szép környék örvendezvén
   Zöld bársonnyal befedi magát
S áldoz néked, tömjénezvén
   Fűszerszámos viola szagát.

A kis tollas nép zengését
   Hallom már a berkekben,
Pusztult honjok zöldűlését
   Sürgetvén víg énekben,
Járd bé kis szél lengéseddel
   A gyöngyellő ligetek ölét,
Háladásul majd ott vedd el
   Érző szívünk öröme jelét.

Itt vagy hát már óh kezdetnek
   Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
   Nagy pompájú mátkája!
Jer, tiszteljük szűz keblébe
   Hol kis zefir puha szele leng
S a rábámult csendességbe
   Egy andalgó fülemile zeng.
Itt, hol még egy bódúló is
   Egy percet meghiggadna,
Egy országot feldúló is
   Lágy érzéssel borzadna,
Itt érezzük, hív pajtások,
   A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
   A képzelt jó buja kebelét.
Jertek, hívek, s a gunnyasztó
   Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szívforrasztó
   Egyesség oltáránál,
A titkok szent egyházának
   Igy ballagjunk falai körül,
Míg a kétség árnyékának
   Bóldog lelkünk felibe nem ül.
Addig a szép természetben
   Hordjuk tisztán szívünket,
Még itt egy ily víg életben
   Kezdjük dicsősségünket,
Hadd búzgassa mindég vérünk
   Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent oly vígan érünk,
   Amint értünk ma kikeletet.

Óh, jóillatú szép virágim,
   Gyönyörűségim s múlatságim!
A nagy fórróságok megfőznek,
   Vizeim enyhítni nem győznek,
Plánták, kiket magam vetettem,
   S különös gonddal ültetgettem,
Már fejetek le kezd hajolni,
   Nem győzlek eléggé locsolni.
Hát ti, megragadt kis óltások?
   És ti jól indúlt fokadások?
Szép növéstek megszűnt újúlni,
   Gyenge hajtástok kezd sárgúlni.
Reményemet, óh, ne fojtsátok,
   Élteteket tartóztassátok.
Ne sáppadjatok, óh, levelek,
   Ma reggel, hogy öntözgettelek,
Ragyogónak láttam a napot,
   Hogy a láthatárra felkapott
Fényes képe még alig vólt fent,
   Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment.
Mikor a nap ekképpen jő fel,
   Nem marad akkor az esső el.
Forróságát a levegőnek
   Régen értem ily rekkenőnek,
Óh, ződségeim, reményljetek:
   Az ég jól tészen ma veletek,
Mint mikor a vízen cicázik
   Zefir, s pelyhecskéje megázik,
És úgy nyirkos lebegésekkel
   Játszik a ránéző képekkel:
Született olyan ez a szellet,
   Amely most éppen rám lehellett.
Ni-ni! már amott az ég alján,
   Amott nyári napnyúgot táján
Mintha nagy füstöt látnék gyűlni,
   A láthatár kezd setétűlni.
Örűljetek, óh, szomjú kertek,
   Még ma tápláló lelket nyertek!
Postái a terhes felhőnek,
   A szelek jobban-jobban jőnek,
S felfúván a pitlélt porokat,
   Mint keverik velek magokat!
Most mintha pusztítni jőnének,
   Mint dűlnek a fák tetejének,
Mintha le akarnák nyomkodni,
   De kezdenek immár lassodni.
Már emelkednek tolongással
   A fellegek, tele áldással,
Mint lopogatják el az eget,
   Rátolván a habos szőnyeget.
Már lobognak a villámások,
   Már hallik is lassú morgások.
Az apró-cseprő muzsikások:
   Pacsirta, fülemile s mások
A természet nagy basszusának
   Dörgésére megnémulának.
Nyomúl a felleg, jobban dörög,
   A csattogás ropogva görög
A megsűrűdött levegőbe.
   No, most lecsapott a mezőbe!
Minden állatok ijedtekbe
   Futnak, s repűlnek enyhhelyekbe.
Csemeték, elevenedjetek,
   Félhólt plánták, emelkedjetek,
Szép virágaim, vidúljatok,
   Nektárral majd megrakodjatok.
Mintha látnám már a gyöngyöket,
   Melyek meglepnek benneteket,
Majd a leányok leguggolnak,
   S titeket gondossan szagolnak,
Mondván egymásnak gyönyörködve:
   Óh, jobb szagúk így, mint leszedve,
Majd hogy mutogatják újjokkal,
   Hogy fog függő gyémántotokkal
A megmosdott napfény játszani,
   S benne rezgő lángnak látszani,
A kezemre egy szem cseppent már,
   Felmegyek, mert az ebéd is vár,
Itt hagylak hát, Isten hozzátok,
   Ő viseljen gondot reátok.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Óh mely méltóságos szemlélet,
   Mely egy rosszlelkűnek itélet,
Kit a villám, pattogván széjjel,
   Fenyeget megannyi veszéllyel,
Melyben a bölcs tégedet fellél,
   Fő jóság, ki által minden él.
Még eddig csak nagy cseppek húlltak,
   Már egyszerre neki zúdúltak,
Amint sűrűn lefelé jőnek,
   Mely ezüst színű recét szőnek,
Melyet, mig közte szaladoznak,
   A villámok megaranyoznak.
Ők zendűlnek, ezek zuhannak,
   S együtt mely szép hangzatot adnak.
Barátim, édes lesz a falat
   E mennyei muzsika alatt.
Jer, örvendezvén az egekkel,
   Együnk és igyunk víg lélekkel,
Áldván a természet jó atyját,
   Ki táplálja minden állatját,
Ki a láthatatlan párából
   S sok ezernyi szerek langjából
Felhőt hirdet a levegőbe,
   S essőt ád alkalmas időbe.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De már ritkúlnak a fellegek,
   Tisztúlni kezdenek az egek.
Jerünk, szívjunk friss illatokat,
   Lássunk tajtékos patakokat.
Ni! a gyermekek feltürkőzve
   Ott a giz-gazt hogy tolják öszve,
S átadván a sebes folyásnak,
   Benne lábokkal gödröt ásnak.
Amaz mélységét méregeti,
   Elcsúszik, s a többi neveti.
Óh bóldogok! kik így játszatok,
   S a jövendőre nincs gondotok.
Melyben talán a bajok árja
   Élteteket nagy zajra várja. -
Ni csak! a ludak mint kötődnek
   A zajjal, s benne hogy fürödnek,
S hátokat megmosván állokkal,
   Mint csapják a vizet szárnyokkal.
A toronkász libákat fére
   Hogy csapja a víz a szélére!
Ott egyik nyakát nyújtogatja,
   Másik a tollát tisztogatja. -
De jerünk, hagyjuk itt ezeket,
   S nézzük az elment fellegeket,
Áldott szolgálatjokért, jertek,
   Nézzük, az egektől mit nyertek.
Látlak már felhők koronája!
   A természet legszebb munkája!
Tebenned látom egy rakásban,
   Amit festett mindenben másban.
Téged a nap tett örömébe
   Pálmául a felhők fejébe.
Nézzük már a virágokat is,
   Lássunk kis szivárványokat is,
Nézzük, a napra hogy nevetnek,
   Kitől már ismét nem félhetnek.
Némelyik kinyílt örömébe,
   Másik cseppet szorít keblébe,
Némelyik tömjénzi jó szagát,
   Másik bókol, leiván magát.
Egyen oly szép a csepp játszása,
   Mint egy síró szűz mosolygása,
Másiknak úgy függ leveléről,
   Mint a gyöngy a szépek füléről...
Hogy Márstól végkép búcsút vettem,
   Nyúgodalmamat itt kerestem,
Mások baját nem irigyelvén,
   S a természetet énekelvén,
Ott egy kis bodza árnyékába
   Elmélkedett szivem magába;
Gyakran onnan szántam azokat,
   Kik bódúlva ölik magokat
Vagy a szívrontó fösvénységgel,
   Vagy lélekgyötrő kevélységgel.
Ti, nyughellyeim már elmúltok,
   Zöld sephedékkel béborúltok.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De tán nem kellene heverni,
   Próbálnánk e tengert kimerni,
Óh bizony, mindent elkövetek,
   Kis növevények, csak éljetek,
S majd kérem az elölljárókat,
   Vigyék el gyilkos árkotokat,
Amerre szabadabban mehet,
   S ily rettenetes kárt nem tehet.
Hol az úr atyja szólgájának,
   A fejedelem országának,
A tiszt viselő seregének,
   Az elölljáró helységének:
Ott azon könnyen segítődik,
   Ami által kár tetetődik;
A bóldogság a víg élettel
   Ott ölelkeznek szeretettel:
Ne csüggedjünk hát munkáinkban,
   Bizván ily kegyes atyáinkban.

Mind egy célra kell sietnünk,
   Mind egy úton ballagunk,
E pályát hogy kell követnünk,
   Mind jól tudnánk azt magunk,
Óh jól tudnánk, hogy egymásnak
   Közös segítségivel
E világi vándorlásnak
   Könnyen bírnánk terhivel;
De azt véljük, hogy rózsákat
   Csupán úgy szakaszthatunk,
Ha egynehány jámborkákat
   A tövisbe buktatunk;
Hogy az élet édes mézét
   Szánkba csak úgy nyelhetjük,
Ha a mások szája ízét
   Keserűvé tehetjük;
Hogy útunkban dicsőséggel
   Csupán csak úgy járhatunk,
Ha másoknak kevélységgel
   A nyakára hághatunk.
Ez ellen már hány ezerek
   Irkáltak, de hasztalan,
Mert csak gyötrik az emberek
   Az embert minduntalan. -
Bűnnek lelke! ki földünknek
   Színét így elfoglalád,
Csak tapodd hát életünknek
   Minden szépségét alád.
De tudd meg, hogy a jó szívet
   Meg nem tántoríthatod,
Bár elővégy minden mívet,
   Amivel bosszanthatod.
Buja! Bátran dobzódhatol
   A szegények zsírjából,
Ha jobb, amit kikaphatol
   Az éhhel-hólt szájából;
De a bálok majd elmúlnak,
   S ha kifarsangolhatunk,
Álorcáink majd lehúllnak,
   S akkor majd mi múlatunk.
Csikarj te is szegény fösvény!
   Élj húzással-vonással:
Majd ha elfogy ez az ösvény,
   Megalkuszunk egymással;
Bár bírós légy, s mindenemet
   Kényed szerint nyeljed el:
Egy magamnyi sírhelyemet
   Ott tán csak nem perled el.
Vad erőszak! rút kevélység!
   Gázolj bátran bennünket:
Jó barátok lehetünk még,
   Ha lejárjuk terünket.
Vedd el minden szabadságom,
   Lássad, hasznát hogy veszed:
Én ott kezdem méltóságom
   Majd, ahol te végezed.
Az igaz, hogy ily reménynél
   Sovárogni unalmas.
Mert addig a torkos elnyél,
   Elgázol a hatalmas.
De hiában! mert más mód nincs,
   Hordjuk tisztán szívünket,
Mulattat is ez a nagy kincs,
   Dicsőít is bennünket.

Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
   És pelyhes koszorúját
      Lassanként nyitogatja ki.

Jer, lágy szél, jer! öleld és nyalogasd körűl
A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas
   Fény megverje szemével,
      Vonj enyhébb levegőt reá.

Már sok kis madarak messze kerűlgetik
A füstös levegőt, melyben az emberek
   Szomszédsága miatt nem
      Legbátrabb telelés vala.

A kedves szabadért megvetik a gyanús
Kézzel szórt eledelt, melynek alá fogó
   Lépet rejte az álnok
      Embernek ravaszabb fia.

Mély hallgatás van a hideg ég alatt,
Már megfakult rét puszta barázdain
      Haldoklik a Természet, a nagy
      Munka után pihenésre készül.

Hol vagynak a víg erdei lantosok
S búbos pacsirták hajnali éneki?
      Megszűntek. A dér, zuzmaraz s hó
      Jéglakatot vete ládd-e rájok.

A csorda, mely nemrég szabados mezőn
Tépázta a rét tarka virágait,
      Most zárva kérődzik fanyar szal-
      mája, csuhéja sovány korójján.

A lomha télnek zordonos éjjele
S álomhozó jégszőnyege béfede
      Mindent, szemed bármerre vessed,
      Egy örök éjtszaka álma borzaszt.

Úgy van, Barátom! s mind ezek azt teszik,
Hogy egy örök tél várakozik reánk,
      Melyet ki kell, megtudd, aludnunk
      A Lybitina setét üregébe.

Meg hát az ifjú vér pezseg és öröm
Órákat ígér, mit zsugorogsz, igyunk,
      Jer, egy palack édes tokájert,
      Majd eleget nem iszunk, ha nem élünk.

Horác hatalmas lelke! ki számtalan
Időkre nyúló életeket merél
   Igérni lantos verseidnek,
      Vétkezem-é, ha nevedre vágyok?

Nem, sőt ha mindjárt vétkezem is, merőn
Nyomodba lépek, már ihol a paizst,
   Miként te, szintúgy elvetettem,
      Csak hogy igaz követőd lehessek.

Te Lolliusnak címeres életét
Hosszúra nyújtád, én se szabok határt
   Rezegve zengő verseimnek,
      Míg valahol magyarul beszélnek.

S nem engedem meg, hogy Domokos nevét
Irígy feledség éjje borítsa be,
   S ha érdemét kizengi Múzsám,
      Gyenge, zokog, s kesereg kimúltán,

Ne éljen önnön kénye szerint, kire
Hazája lelkét bírta, nem éle ő,
   Ne légyen egy ember magába,
      Sok vala ő, sok is a mi híjjunk.

Dicső halandó! mely keseregve néz
Az árva község, a közügy és ez a
   Bajnoktalan vallás utánnad.
      Mely sok ezernyiszer ásna még fel!

Kicsinyhitűek! nemde nem így vala
Az atyja Márton hunytakor is, pedig
   Láttátok ő képét fiában,
      Mert hiszen a nagyok a nagyoktól

Lésznek, ne szűnjön senki reményleni,
Engedd atyáink Istene, hadd legyen
   Háládatos szívünk örökre
      Oszlopa a Domokos neveknek.

Jövel, magad légy óh megelégedés!
Mértékzsinórom, sőt vezetőm, mikor
   A nagyvilág tövisses útján
      És szövevénnyei közt nyomozlak. -

Bé voltam a szent hellyekig, és egész
A borzadásig telve-telék kegyes
   Áhítozással s tisztelettel,
      A szeretet kimeríthetetlen

Nagy kútfejének színe előtt: kinek
Mindenttudó bölcs lelke belát egész
   A titkokat fedő vesékig.
      Boldogok, akik ezen nagy Úrnak

Szolgái, mondék: megvetik a világ
Csalóka fénnyét és megelégszenek,
   Hahogy szelid erkölcsök által
      Jóra vezérlhetik a veszendőt. -

Meghökkenék és hátraesém, mivel
A tisztelendő égi libériák
   Alatt sok ördögök cselédit
      Kelle valóba előtalálnom.

Hol vagy! kiálték, óh, megelégedés!
Hisz a ravaszság, a dühös üldözés,
   A nagyravágyás és irígység
      Nem lakozik veled egy tanyába.

Rezgő inakkal lépegeték odébb. -
Atyám, ne kísérts, sőt szabadíts meg a
   Gonosz kezektől. A te fényes
      Képviselődhö' megyek keresni

A lelki békét. - Hát ti kemény falak!
Feszes vitézek! fegyverek! és arany
   Jármú cselédek! tán tirátok
      Bízta csudállatos őrizését.

Uram, bocsáss meg, kötve hiszek, gyanús
Amott az együgy; itt ez az úri fény. -
   Sok a porig nyomattatott nép,
      Nem lehet addig az ő királlyok

Boldog. - Fogadd fel, kedves Atyánk! ügyét
Az elgalázolt jó fiaidnak, és
   Mutass palánkot a kevélynek
      S tiltsd meg az emberi vérszopókot:

Majd akkor aztán a megelégedést
Rajtad tanuljuk, mert ki-ki űzheti
   Közjóra célzó hivatalját
      Akkor egész az elégedésig.

Addig bocsáss meg, jó megelégedés,
Hogy nem kereslek. Mert ki találja ki,
   Mely'k láncokon vagy mely'k üregbe
      Mézeled a letapodt igaznak

Mérgelt falatját. - Boldog az, aki a
Másolhatatlan sors dühödése közt
   Tisztán verő szivét tapintván
      Simogató kezed ott találja.

Rövid egy nap életünkbe!
   Nohát örömbe töltsük.
Rövid egy nap éjtszakája!
   Nohát igyuk keresztül.
Rövid egy piroska hajnal!
   Nohát heverjük által.
Rövid életünk! nohát egy
   Lagzit tegyünk belölle.

Fiúk örömbe töltsük
Szűkön szabott időnket.
Szeressük, ami furcsa.
Nevessük, ami bangó.
Hát a töméntelen bajt
Hová tegyük nyakunkról?
Biz azt, fiúk, borozva
Fecseljük el naponként.

A földbenyelte Kondé
Dézsmálta jó boromból
Van még vagy egy csebernyi.
De héj! kevés a hordóm,
Ezt is ki kén ürítnünk.
Hogy a nagy Úr megáldjon,
Segíts kiöblögetni.
Úgyis Kabán kiszáradt
A porhanyó garádján
Tán a köhécselőd is,
Vagy a kotús vizektől
Nád nőtte bé az órod.
De hátha tarka békát
Találhatál meginni,
Gyanús az a veszett víz.
Eredj le csak te Szári,
Hozz a szegény fiúknak
Egy kis - hiszen tudod már,
Héj, jó fiuk vagyunk mi.
Szerus druszám! igyunk no!
Hiszen bohó csak így foly
Emphatice az élet.
Rövid egy nap életünkbe,
Nohát örömbe töltsük.
Rövid egy nap éjtszakája,
Nohát igyuk keresztül.
Rövid a piroska hajnal,
Nohát aludjuk által.
Rövid életünk. Nohát egy
Lagzit tegyünk belölle.

Kiköltözött azoknak
Az ész kabak fejekből,
Kik vízbe telhetetlen
Lúdnak való torokkal
A bort merik gyalázni.
A bort! az éltető bort!
A bort! ama nagy Isten
Képére alkotódott
Bölcs ember oktatóját.
Be messze elfajultak
Noé atyánk eszétől,
Ki a töméntelen víz
Peshedt nyomát azonnal
Borfával ülteté be.
Áldott emlékezetben
Maradjon én elöttem,
Mert én ha rá botolnék
Száraz porára, tüstént
Jó borral önteném meg.
Héj, kár gyalázni a bort!
Hiszen ha a garadra
Felöntök én, ki nállam
Az ég alatt vitézebb?
A legnagyobb vezér sem
Furfangol oly manővert,
Mint a fejembe készül.
Elbújhat a világnak
Minden mihaszna bölcse,
Ha néha kótyogóson
A fizikába vágok
Vagy astronómizálok.
Forog nekem nap és föld,
Sőt a sut is megindúl. -
Ha én amúgy busáson
A torkomat megöntöm:
Hozzám jöhetsz tanúlni
Bízvást akármi nyelvet;
Úgy is tudok beszélni,
Hogy egy igaz teremtés
Sem érti e világon.
Ha a fejem nem ollyan,
Amint magam szeretném,
Egyszerre fínumabb észt
Tudok belé locsolni.
Rebelliót ha érzek
Belső monarchiámba:
Egy jó palack-kommandó
Lecsendesíti tüstént.
Ki a király, ha én nem!
Héj, kár gyalázni a bort!

Héj, jó fiúk! be sok bajt
Kell érni e világon;
Meg hány ezernyi bosszút
Kell nyelni a becsüllet
Útján bakácsolónak.
Csak végye gondolóra
Akárki, úgy találja:
Hogy sok cudar gazember
Csupádokonn azért van
E jó világra csapva,
Hogy másokat gyötörjön.
Hogy a gutába nem tud
Az a goromba csürhe
Békével ellegelni?
Jobban körültekintvén
Itt léte kurtaságát,
Mely oly hamar lerusszan,
Mint szinte egy csupor bor
A porbelepte gégén.
Fiúk! örömbe töltsük
Rövidre tött időnket.
Szeressük a barátot,
Nevessük a bolondot;
Hát a töméntelen bajt
Hová tegyük nyakunkról?
Biz' azt, fiuk, az egymást
Váltó palack borokkal
Fecserljük el naponként.

Jó lyány! jut-é eszedbe,
Hogy míg kicsinke voltál,
Kertembe bármi zsendült,
Mindég te kóstolád meg?
Hát a' jut-é eszedbe,
Mit mondtam olykor-olykor?
»Kis lyány! te is ha zsendülsz,
Számomra tartsd magad meg!«
Akkor te csak virágzál,
De már pirúl gyümölcsöd.
Nohát fizess meg, édes!
Csak annyi csókot adj bár,
Ahány szem epret adtam.
Ha többre megy, se sajnáld,
Ikább egész bigecském,
Legyen tiéd, de én is.

Be jól esett, te kislyány,
Zsendült cseresznye szemmel
Zsendítni a szerelmet.
Be jól esett az első
Piross epert pirossabb
Szácskádhoz illegetnem.
Guggon, tudod, be jó vólt
Csipegetni zsenge szőlőt,
De levét ezerszer is jobb
Dúdolva szürcsölésznünk.
S eszemadta kis kezedből
Mogyorót szemelni hozzá.
Sokáig élj, gyerek bor!
Nőttön neveld tüzünket.
Ámor, te is! ki nádcsőn
Szopatsz velünk szerelmet.

Cicázzatok, leányok,
Cicázzatok, galambim.
Míg egy fiú öléből
A másikig repülni
Nem fajtalan ledérség.
Míg a fiú irígyen
Nem nézi, hogy kiszöktök
Szorongató kezéből.

Cicázzatok, leányok,
Cicázzatok, galambim,
Míg a ledér cicának,
A körme nagyra nem nő,
Játéka csak ciróka.
Kacsintsatok hol ennek,
Hol annak a szemébe,
S repkedjetek közöttük.

Cicázzatok, galambim,
Míg egy hegyeske körmű
El nem ragad magának,
Már akkor ám ha pajkos
Cicuska csal cicázni,
Kackit kiáltsatok rá,
Mivel hiúz szemekkel
Lés a gyanakszi kandúr.

Ama diós tanyából
Egy kis vidor leányka
A vízre vólt, s edénnye
A kútba visszacuppant.
Oda pattanék, kikaptam.
Ajakának és szemének
Rezgési megköszönték
Azon elandalodván,
S a hamis kicsente szívem.
Hogy szívemet kiváltsam,
Bokréta-szedni mentem,
De az ő badár szemétől
Nem leltem egy virágot.
Epret kerestem menten,
De szája bíborától
Eperre sem találék.
Szívem tehát csak ott van.
Add szép szemed, te kislyány,
S mogyorónyi szádat érte.
Ikább kipótolásba
Eszem is tiéd maradjon.

Ha te is, valódi jó bor,
Szikrádzol a pohárba,
Te is, kacsongató szem,
Szikrádzol a szemembe!
Csuda-é, ha néha szivem
Miattatok kilobban,
Jó bor s kacsongató szem!

Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,
Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte...
Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók
Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát,
Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség,
És ő még fül nem hallott szent angyali hangú
Énekek énekein kezdé dicsérni az élet
Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
Megtetszett kedves zengése az angyali karnak
S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot
Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.

Vagyok-é én? vagy nem? azt csak nem kérdhetem:
   Mert azzal magamat magam kinevetem.
De hogy hol? S mi vagyok? és mimódon élek?
   Mi ez itt, s mi vólt az, amiről eszmélek?
Csak álom vólt-é az? vagy pedig ez álom?
   Különös! magamat hogy fel nem találom!
Semmi lettem? Óh, ez nem semmivé levés!
   Álomnak sok, sőt tán az álmom vólt kevés.
Mi nagy dicsősség ez, mely ragyog felettem?
   Melynek, úgy tetszik, hogy egy fényszála lettem,
Mert középpontjára érzem, hogy siettet
   A fő esméretre vonszó szent szeretet.
Tán ez az élet az, melyet míg álmodtam,
   Ott a porban, legfőbb kérdésnek tartottam?
Hát ennek vólt olyan nehéz a fejtése?
   Isten! mely homályos a lélek nézése,
Míg ama setétség völgyén raboskodik
   S a test kóldusbotja után vakoskodik.
Imé felhánytam az új és vén könyveket,
   Megkértem a világ imádta bölcseket,
S ha visszaeszmélek, hogy ki-ki mit mondott:
   Egyik nevetséget, a másik bolondot,
Szegények! nem csuda. Sőt hogy is lehetne,
   Hogy a vak a napról tisztán itélhetne?
Érzi, hogy melegít, de azt nem gyanítja,
   Hogy az még őtet is megvilágosítja.
Neki azt hinni kell, s ha képtelenség is
   Előtte, mindegy, mert ragyog a nap mégis.
Vóltam hát! Vagyok is! Érzek is, hanem ez
   Elevenebb annál, amint a test érez.
Vagyok! De mi leszek? itt fényt s dicsőséget
   Látok; amott távol homályt s setétséget.
Egy édes vonszódás ehez ragaszkodtat,
   Amattól egy tiszta érzés iszonyodtat.
Óh, vajjon mi róllam az egek végzése?
   Bezzeg még ez ám a kérdések kérdése.
De ihol egy hozzám vonszódó fényt látok,
   A szent fények közt is vagynak tán barátok?

Be boldog, aki aggodalmait szegény
   Testével a porban hagyá.
Sírcímed alján hadd heverjen, óh Vitéz
   Barátom, a világi gond.
Ne félj! Csupán az eltökélve kárt tevők
   S a jóra érzéketlenek
Szenvednek itt örökre tartó kínokat.
   Ama setét ködoszlopok
Zárják el őket e dicső világi fény
   Megszentelő súgáritól:
De a nemes lelkek, habár képzéseik
    (Mint olykor-olykor a miénk)
Hibások és idétlenek lehettek is,
   Itt érik el nyúgalmakat.
Jövel tehát a gyáva test ezer hagymázitól
   És rabbilincsétől szabad
Lelkünk repüljön a világos esmeret
   Szárnyán egész az Istenig!

Dicső barátom! már te ez új világ
   Titkába fennyen jársz; de az én gyerek
   Lelkem pehellyét még ama föld
   Lanyha szerelme magáho' szívja.
Engedj csak egyszer visszatekintenem,
   Hadd nézzem, egy-két régi barátaim
   És jó hazám mint tisztelik meg
   Hólta után az igaz poétát.
Hozzánk ragyognak (bármi szemérmesen
   Titkoljad) áldott orvosom! a csupán
   Hasznot leső nép közt szokatlan
   Tetteid. - Égre lobog fel a te
Jótéteményed lángja is, orvosi
   Szerrel segitőm. - Árva szülötteim
   Jó atyja! szíved érdemének
   Tiszteletet tesz az égi tábor.
Mind! Mind! barátim! mind köszönöm nevem
   Díszére célzó fáradozástokat!
   Fénytársam! óh, máris haladják
   Ennyi sok áldozatok reményem.
Nézd! síromat nézd! most koszorúzza fel
   Egy hív barátném - Oszlop! Akármi légy
   Bernárd hegyén a Nagy Vitéznek:
   Nyert koszorúm gyönyörűbb tenállad.

Érzettem én is, amit oly elmerülve érzel.
Gyerekkorunk csecséit. Megért időnkbe szint illy
Örömmel emlegettük. - Óh, mint örültem én is,
Mikor egy nemes barátom poromra tiszteletből
Leülteté az akászt. - De mit ér neked, Vitézem,
Egy gyenge rozmaringszál? Szentségtörő kezeknek
Zsákmánnya lesz az úgyis. - Szebb egy virágos akász.
Tovább is él ez annál.

Nékem télbe is egy zöld koszorú fedi
   Békés homlokomat, bár ha letépi is
   A rablásra szokott nép,
   Mást függeszt oda kedvesem.
Mert a cél csak az, ott hogy koszorú legyen.
   Ákászod se soká tarta, barátom, az
   Nincs már: a barom ember
   Kártékony keze törte le.
A természet ugyan vátig erőlködött
   Sarjadztatni letört címedet; azt viszont
   Bosszújára barátod
   Védjének, lepocsíkolák.

Örök valóság! engedelem legyen
   Szent tisztaságú fényed elött nekem,
   Hogy égi díszem ellenére
   Részt veszek a nyomorúlt világi
Történetekben. - Szent seregek! kiket
   A nagy dicsősség elragadott, örök
   Esméretünk felséges útján
   Ily alacson lebocsátkozásért
Ne feddjetek meg. - Még csecsemőkori
   Lélek barátom! mennyei célra nyílt
   Pályádat egy kevés időre
   Hogy zavarásba hozom, bocsáss meg.
Jövel, tekintsünk vissza, ez otthagyott
   Kis bolyra. - Nézd, mint gyötri magát amaz:
   Rakásra mit gyűjthetne. Másik
   Mint akar a tetejekre mászni
Gyengélkedő testvéreinek. Miként
   Rugdossa széjjel némelyik a rakást.
   Amaz hogy ás-vés. - Nézd, az álnok
   Mint temeté el örökre társát.
Hogy e dicsőült élet eránt kevés
   Itélletek van, csak hihető; hanem
   Hogy a kigyomláló halál is
   Számba se jőhet előttök, a' már
Megfoghatatlan. Nézd! Amaz életét
   Dühös kezekkel vette amannak el;
   S már gőzölő testét megette:
   Mert fejedelmei rákapatták.
A víz fejülről árad alább. - Amott
   A győzödelmes, hűlt tetemét megölt
   Társának a vadakra bízta:
   Mert fene tigrisek a vezéri.
Emitt! a hervadt testet alázatos
   Képpel letették atyjaihoz. Behányt
Sírjára pompás jelt faragtak:
   Úgy, de mit ér? szabadon bocsájtják
Reá az erkölcs mocskait. Ott, ahol
   Szentségtörőktől díszteleníttetik
A halva fekvők nyúgodalma:
   Nem csuda ám, ha pocsék az élő.

Hagyd el, barátom! Jó, hogy azokra nincs
   A lelki rend is bízva: bizonnyal úgy
   Barmoknak és kedves lovoknak
   Lelke is itt legelészne köztünk.
De nem mosolygasz? ott ama híveik
   Sírjára gonddal nyári virágtövet
   Ültetgető jámbor seregre.
   Ott, hol az ész nemes érezéssel
S szent borzadással tiszteli a derék
   Lelkek leroskadt házait, és szelíd
   Elmélkedésre serken a szív:
   Mennyei tán az igazgatás ott?

Boldog halandók, kiknek az ég kegyes
   És bölcs vezért ad.

                                       Boldogok ám.

                                                                  Jövel!
A megdicsőültek világa
Már nemesebb figyelemre szóllít.

Hát csakugyan nem igaz: hogy az ollyan cifra virágnak,
Mellyet ezer közzűl a természet, kijegyezvén
Teljesnek remekelt, sohasem várhatni gyümölcsét!
Megbizonyítád ezt, díszes növevénnye hazánknak.
Mert buja szirmokkal koszorúzva derült ki virágod
A nagy eszek pompás tábláján: mégis ihol már
Magvát is meghozta. - Ne szűnj markodba nevelni,
Óh, jó Gondviselés! e szép növevény szüleménnyét.

Óh, mely nagy az oly ember bóldogsága,
Kinek igazán gyűlt minden jószága;
Ki híven jár a magáé körűl,
És a hamisan jöttnek nem örűl.
Bóldog, aki az álnok nyereségre
Átkot mer kérni, felnézvén az égre,
És kinek jó lelkiismérete
Útján mégyen szüntelen élete.

De jaj! akinek az Isten törvénnye
Nyilván mondja, hogy hamis keresménnye!
Romlást okoz felebarátjának,
Kárhozatot gyűjt önnönmagának.
Jaj annak, kinek szerzett gazdasága
Csalárd lelkének tanúbizonysága,
Kit elhagyott lelkiesmérete,
S a baromhoz hasonló élete.

Óh Isten! áldd meg foglalatosságom,
Melyben szent tetszésed által nem hágom;
Vezéreld hozzád vágyó lelkemet,
Hogy tőled várjam nyereségemet;
Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak,
Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak,
Melyért szent orcádnak ítélete
Előtt nem bánt lelkem esmérete.

Óh, te áldott Kanahám,
   Hortobágy mellyéke!
Beh sok szegény legénynek
   Vagy te menedéke,
Jó paripán ugratod,
   Pénzt adsz erszényébe,
Szép menyecskét karjára,
   Jó bort a kezébe.
Itt a szegény legénynek
   Uraság a dolga,
Heverészhet kedvére,
   Nem lebernyés szolga,
Van húsa, szalonnája,
   Öt őrü bundája,
Szép zöldellő mezőben
   Legel a marhája.
Óh én édes Istenem!
   Adj jó békességet,
Fordíts el országunkról
   Döghalált, inséget,
Hogy ehessük békével
   Zsíros kenyerünket,
Áldj meg uram, teremtőm!
   Jó borral is minket.
Csaplárosné, galambom!
   Tölts bort a kupába,
A szegény magyar legény
   Hadd igyon búvába;
Pajtás! Isten áldjon meg,
   Őrizzen a kártól,
Vármegyétől, fiscustól,
   Töröktől, tatártól.

   Egykor nagy fellegszakadás vólt, a zabolátlan
Szél a századokon élő fákat töveikből
Döntögeté; izmos gyökerek mormolva halomnyi
Földdel moccant fel. Szomszédjokat a belecsattant
Ég ropogó tüze pukkantotta diribre-darabra,
A rohanó zápor jéggel morzsolta törekké
A lepocsékolt szép gabonát. A krumpli is úntig
Őgyelgette büdös indáját; csak letapasztá
Őtet is a zivatar, s szétmállva fedezte be halmát. -
A vad idő elment; a rémült ember utána
Sáppadtan nézett, kóldús pálcára jutását
S éhen haldokló hív társának s gyerekének
Ínségét mélyen képzelvén. Messze határról
Eljött a takaró, de fejét csóválva tovább ment.
Egy lakos, aki csupán krumplit termeszte, mivelhogy
Földje igen szűk volt, sarjadzani látja vetését,
S a cudar inda alól kenyeret vájkála fel ősszel.
Ezt látván a több lakosok, felhagytak az áldott
Búzatenyésztéssel; s inkább sóvárganak ikrás
Krumplijokon, mintsem gondoskodnának az élet
Bő termő idején szükségre való kenyerekről. -

                                     *

Nemzetem, így jársz majd, egy náladnál szaporább nép,
Bár sikeretlen is ő, magod a földből kiszorítja.

A természet örök rendjét egy emberi végzés
Megzavará, mikor a bárány ártatlan ügyéhez
A felsőbb hatalom jussát farkasra ruházá.
E zavarást az örök végzés elnézte sokáig.
Végre elég! így szólt, s ím a természet előbbi
Rendje azonnal előállván, a vérbe feresztett
Bárány lábainál a farkas alélva rogyott le,
S bosszús élte morogva futott el az éj üregébe.
Óh magyaroknak erős, bölcs és szent Istene! Jámbor
Bárányodnak ügyét többé farkasra ne bízzad,
Sőt mindentehető karral pusztíts ki hazánkból
Minden farkasokat, hogy boldog nyájad ezentúl
A magyar Albion örvendő mezejébe legelvén,
Néked öröm-hálát zengjen s fejedelme javára
Colchisi gyapjúval, hószín hűséggel adózzon.

      Szívem, emelkedjél
Míg ügyed ártatlan,
Légy tántoríthatatlan;
      A rossz szerencsének
      S rendetlenségének
   Pálmát ne engedjél,
   Szívem, emelkedjél.

   Ne szünj reményleni,
Szélvész után mindég
Kellemetesebb az ég;
      Majd ha jól kiderűl,
      S a bús tenger leűl,
   Szép lesz rajta menni,
   Ne szünj reményleni.

   Csak dühösködjetek,
Menyköves fellegek,
Szórjatok lángot, egek,
      Mindég nem tartatok,
      Majd más csillagzatok
   Lenyomják mérgetek,
   Csak dühösködjetek.

   Reménylek, míg élek,
A nagy lélek nem fél,
Akármint fújjon a szél.
      A hab ha rám dűl is,
      Hajóm elmerül is:
   Úszva is reménylek,
   Reménylek, míg élek.

   Szívem, békével élj,
Mert ha nem tántorog,
Reménységem győzni fog;
      Amit sok átkozott
      Esztendő nem hozott,
Megád egy perc, ne félj;
   Szívem, békével élj!

Ifjú tolla Ámor nyilának,
   Serdűlő bajusz! idvez légy!
Sok szerelmes csókok párjának
   Felibe prémkoszorút tégy;
Míg a finnyás nyári lepkéket
   Torzos tarlód el nem inti,
Vagy míg a göndör szőröcskéket
   A tél dérrel be nem hinti.

Mondja bár a szépség Mómussa,
   Hogy ékesnek nem tart senki,
Ne hidd, kis Cupido mókussa,
   Csak pelyhed jobban tessen ki;
Hogy játszhassanak búvócskákat
   Bársonyában a kellemek,
Majd meglásd, millyen gyöngyszikrákat
   Szórnak rád minden szép szemek.

Én is sodrom, de mindhiában,
   Zúzos fürtjét a szürkének,
Elhűl ettől a csók szájában
   A könnyen ingó hölgykének;
S midőn szeme rezzenéséből
   Bóldog jelemet képzelem,
Borzomtól megdobbant szívéből
   Akkor reppent a szerelem.

Függetlenségében lél a bölcs nagyságot,
   S neveti az arany jármos uraságot;
Ő a természetet szabadon vizsgálja,
   A képzelt jót, szépet s igazat útálja,
Ő a legnagyobb úr az egész világon,
   Felyül ragyog lelke a múlandóságon,
Gyűjt ő kincset, hanem csupán csak magából,
   A valóságnak quintessentiájából;
Mert minden vagyonját szép tudományjába
   Tartja, s megnemesült szíve jóságába,
Melyet a sors, légyen édes vagy mostoha,
   Tőle el nem csalhat, el nem lophat soha.

Akik rettenetes Mársnak ölő szava
Dörgésére acél szívvel enyelgenek
A poklok kirohant durva cselédivel;
Egymásért nemesül ontani véreket
Készek, bár a halál ércfoga csattog is,
Torkából kiveszik néha barátjokat,
Áttörvén az ezerféle veszélyeken,
A sok bajba került kis nyereség felett,
Gyakran aki kiért halni akar vala,
Azt önnön maga kész vágni ezer felé.
Visszás gerjedelem! hol veheted magad
Egy szívhártya alatt? Úgy van az! úgy van az!
Óh, önnönszeretet! néha ha nyúgszol is,
Felrijjadsz csakugyan, s aki felugrata,
Fusson színed elől, mert te megökleled.
Óh, mit nem követett már ez az átkozott
Bűnnek mételye el? hány birodalmakat
Gyűrt vas térde alá, s hány ezerig való
Roppant városokat ronta s emészte meg!
Sőt míg érte siket lantomat izgatom,
Már hányféle veszélyt szűle csak addig is.
E mindent tehető durva tirannuson
Már sok móddal akart sok nyomorult erő
Bosszút állni, de jaj! múljon el életünk
Inkább, minthogy ezek fegyvere törje meg.
Sok bal vélelkedés lomha barátjai
Úgy csalnak bizonyos győzedelem felé
Bennünket, hogy elébb áporodott s hideg
Vérrel fojtjuk el a gerjedelem tüzét,
S oly megrészegedett szívet ajánlanak,
Mely a jót s gyönyörűt futva kerülje el,
S a rúton s keserűn kapva röhögje ki
A vídám örömöt, s a nevető reményt. -
A nyelv is sokezer kárt s bajokat szerez,
Légyek néma tehát? - Vagy hogy az értelem
Sok kétségre vezet: légyek azért buta?
Óh nem, mert ezeket s minden egyéb nemes
Eszközt a kegyes ég úgy ada, hogy velek
Éltünknek meredek vagy köves útjait
Símítnánk, gyönyörű részeiben pedig
Kóstolnánk az öröm drága gyümölcseit.
Így önnönszeretet! téged is a komor
Egyűgyű hamisan tart csupa ördögi
Mételynek (pedig a durva daróc alá
Bújjon bár, egyedűl téged apolgat ott).
Óh nem vagy te az ég átka vagy ostora,
Sem pusztítni való dög, se pokol tüze,
Szent szikrádat azért adta az ég belénk,
Hogy sokféle nemes gerjedezéseket
Gyujts szívünkbe. Csupán csak te igazgatod
A nagy lelkeket a virtusok útjain.
A tőled jelesebb tárgyra hevíttetett
Átall a nyomorult sírba leszállani,
S készebb a meredek horpaszain is a
Szikláknak nyomokat törni az ég felé
Nagy tettével. Örűl a nyomorultakon
Könnyebbítni, kiben tiszta tüzed lobog,
Mert kedvelli csupán jóba gyönyörködő
Lelkét. A maga jobb vólta egyengeti
A műves kezeit, s hasznokat úgy szerez
Embertársainak. Kész ki-ki vállait
A köz terhek alá vetni, ha érezi,
Hogy hasznát veszi majd fáradozásinak.
Minden dolgaiban hív s igaz, akinek
Belső nyúgodalom célja, s az angyali
Békesség. Koszorút kössetek, óh jeles
Lánggal gerjedező szűzek! emeljetek
Óltárt! s mirtusokat rakjatok a maga-
Kedvellésnek. Az ő lelke hevíti fel
Érző szíveteket, hogy nemes érdemű
Tárggyal tudja magát s virtusa díszeit
Kedveltetni. De majd messze repültök el
Lengő gondolatok. Lássuk, ezen csuda
Két színű s erejű szörnyeteget miként
Pusztíthat szilajon, és ugyan ő maga
Minden jó s gyönyörű célra miként vihet?
Őrzőangyala van mindenikünknek, ez
Kit-kit szívreható hangjaival tanít,
Ő megsúgja, miként kelljen ereszteni
Gyeplűjét s micsodás útra bocsátani.
Nem hágy ő soha el, s bár bedugod füled,
Még ujjával is int, merre keressed a
Jobb ösvényt, s ha bolond tévelyedésedet
Megbántad, kisegít, csak te fogadd szavát.
Erkölcs ő, ha ezen Mentor eszén viszen,
Ember vagy. Kiesen ballag az életed
A nyájas szeretet s a megelégedés
Rózsás sorjai közt, míg ezer esztelent
Önnön kényje cibál a keresett bajok
Vad tüskéje között, s kornyadoz életek
A lelket tagadó barna gyanú alatt.
Téged, bár az egek bóltja leroskad is,
A béhorpadozott föld düledéke közt
Sem rettent meg az ég rád lihegő fia.

   Hasznunkat szívből kívánó drága barátom!
Óh, ki ne kedvelné, hogy gazdáskodni tanítod
Édes nemzetedet? ha ki nem hagynád okosan írt
Munkádból egy fő titkát e nagy tudománynak,
Amely ebből áll, hogy tudjon az ember azokból,
Amikhez még csak nem is ért, pénzt gyűjteni, már ezt
Lám, te tudod, mégis tőlünk titkolni akarnád.
Én ugyan azt mondom, hogy nem lesz gazda azokból,
Akik megveszik illy tetemes hijjával ez írást.

Ki homályos magafelejtésben,
Bús gondok közt bolygó tévelygésben
   Űzi nyugtát, mely régen eltűnt:
Az paradicsomától távozott,
Annak még lakhelye is átkozott,
   Mert reménye pislogni megszűnt.

Liliomi kényének, kedvének
Elkorhódtak; édes érzésének
   Rózsáit a szélvész levágta,
Megelégvésének ibolyáit,
Becsületének zöld borostyánit
   Egy kártékony féreg kirágta.

Ti példái a hív barátoknak!
Kik környékét erős honotoknak
   Fűszerezitek látatlanúl,
Violák! nem vidul balzsamtoktól,
Minden gyönyörködtető tárgyaktól
   Végbúcsút vett irgalmatlanúl.

Csak az elfelejtett temetőkben,
A szomorú estike gőzökben
   Kornyadoz tövisbokros útján,
Vagy egy példázgató gyászfűzfánál,
Az emlékezet esthajnalánál
   Tűnődik örömnapja után.

Elgázolta minden dicsőségét,
Nyereségét és gyönyörűségét,
   Közűlök nagy harccal kirontott,
Vége szeretetnek, barátságnak,
Bizodalomnak és kivánságnak,
   Minden boldogságról lemondott.

Szép idő lessz-é vagy homályos hólnap?
Nem nagy országban, de csak egy megyében:
Ily kevésről is nyomosan felelni
                  Senkise tudna.

Hát az esztendő lefolyása millyen
Változásokkal fog előhaladni?
Mely'k hazug lélek meri azt előre
                  Sorba leírni?

A boszorkány, a levegői sárkány,
Tátos és tündér, kik az ostobáknak,
A setétbenn űlt babonás világban,
                  Bábjai vóltak,

Szent hevétől a szabad értelemnek
Mind elolvadtak, valamint az ablak
Zúzmarázból egy hideg éjtszakán nőtt
                  Cifra virági.

Óh, dicső nemzet! Te! ki hajdanában,
A vitéz korbann, egekig ragyogtál,
A világosság kiderült korában
                  Éjbe maradnál?

Nem! dehát tőlünk ne reménylj, ne kívánj
Sem csudát, sem hogy kikoholt időkkel
Mégse szűnjünk meg csalogatni a még
                  Gyenge hitűket.

A nap és hold s a nagy üregbe forgó
Csillagok közzűl bizonyos, hogy egy is
A teremtőtől kiszabott határát
                  Át nem ugordja.

Hogy tehát a tél, tavasz, a meleg nyár
És az ősz mely'k nap jön elő, s mikor lesz
Hóld világának bizonyos negyedként
                  Fogyta, telése,

Mint fogyatkoznak meg a hóld vagy a nap
És mikor pontban - ki lehet tanúlni
Rendes útjokból. De mivel nem értünk
                  Így az időhöz:

Végyük el hasznát mai jó napunknak,
Holnapunk gondját az egekre bízván,
Várjuk el vígan; de azért kezünket
                  Öszve ne dugjuk!

Társaságunknak ne legyünk heréi,
És ne kívánjuk, hogy elénkbe szórja
Nem velünk együtt keresett vagyonját
                  A takarékos.

Munka, gondosság! ezek, amik által
Várhatunk vídám napokat napunkra;
S nem szorúlunk a panaszos kenyérért
                  Más küszöbéhez.

Lám, nem igaz, hogy ama tehetetlen gyermeki korból
Felserdült virgonc ifjú ne szeretne leszállni
Vázparipájáról, mellyen csak az ostoba dajka
Húzavonása szerént, de nem önkénnyére lovaglott.

      Míg vad pusztákon szilajon bolygottak atyáink,
Jó lehetett nekik a tátorján s kákagyökér is;
Már ma pedig, mikor a gyomor és száj íze szelídebb,
Búzakenyér hellyett ki bolond óhajtana makkot?

      Lépcsőn lépeget e nemesebb célokra teremtett
Állat, az oktalanok közzűl, nagy hívatalához
Illő pólca felé. Míg lelke burokba szorongott,
Holmi szerencse- s időmondók félisteni voltak.

      A szomorú telet a tavasz elseperé, s ihol a nyár
Érleli már itt-ott jelesebb növevénnye gyümölcsét.
Szűnjetek hát, óh kertmivelők, az időre kiomlott
Értelmek gyökerét a tél babonáiba fagylalt
Jéggel rakni körűl. Zsendűl a józan okosság!
Ami csak árnyékoz, takarítgassátok előle!

Halkkal ingó lanyha pára!
   Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
   Tiszta hangot adjatok;
Lengd be véle gyenge szellet
   Sík mezőnk határait,
A juhász a nyájja mellett
   Hadd fülelje sorjait.

Míg az estve bíborozza
   A lement nap hajnalát,
Míg az éjj becsillagozza
   Szétterítve fátyolát:
Addig a menny főldre hinti
   Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
   Új örömre állatit.

A mocsáros nép kuruttyol,
   Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
   Hangicsál egy kis madár.
Jó napunkat felcserélő
   Édes esti hajnalom!
Téged áld e tenger élő,
   Téged áld e kis dalom.

Harmatoddal részegűlve
   A virággal tarka rét,
Hímje nővel egyesűlve
   Néked ontja fűszerét.
A nap éles fénnye súllyán
   Minthogy úntig szenvedett
A kaszás, a szűre ujján
   Alva tisztel tégedet.

Óh, palolj rá, csendes este,
   Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste
   Újra nyerjen életet.
Szállj le rám is sátorozva,
   Szenderítő nyúgalom;
Közbe-közbe szunnyadozva
   Csendesedj le, kis dalom.

Virágzásom idejében
   Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
   Minden nyitott körűltem;
      Minden újult, éledett,
      Minden örvendeztetett.

Héj de már hogy meghervadtam,
   Ha lehajtom fejemet,
Azt súgja a főld alattam,
   Hogy maholnap eltemet.
      Sorsom így ha képzelem,
      Elgyalít a félelem.

De ha nézem a temérdek
   Csillagokkal tölt eget
És tanácsot tőlle kérdek;
   Ő magához integet,
      Hol kinyílva tölthetem
      Újra munkás életem.

Lelkem azt örülve látja
   És repülne hirtelen;
Csak az fáj, hogy test barátja
   Tőlle válni kénytelen;
      Ő a világi sok bajt
      Únva nyúgalmat óhajt.

Óh hozott Isten gyönyörű esőcske!
Héj be jókor jössz, ihol a reménység
Már is elkezdett vala csüggedezni
   Gyenge hitünkben.

Már az ég boltját sikeretlen ércnek
Képzelénk; a fő hegye, minthogy onnan
Harmatot nem nyert, szomorún elaszva
   Mind lekonyúla.

Fellegek helyett, levegőnket a por
Őgyelíté fel, hogy az útazónak
Mind szemét-száját bekeverje piszkos
   Rajzolatokkal.

Jókor értél hát kis esőcske, látod
Mennyi sínlődőt hozol új erőre.
És ki nem dícsér? csak az, aki búzát
   Vett nyereségre.

Ő gyaláz, mert a gabonának árrát
Megtöröd, s amit beszedett, nyakán vész.
Add Uram! hogy rádohosodjon; a nép
   Rá ne szoruljon.

Ess tehát kedves kis eső! locsolgasd
A megijjedt nép sanyarú vetését!
Hallod! áldottnak nevez a szegénység:
   Ess, kis eső, ess!

Hogy forog-é főldünk? azt kérdeni már ma nem illik.
   Azt inkább illik kérdeni: merre forog?
Ennekelőtte kik azt csak előre forogni gyaníták,
   Most azt vallják, hogy visszafelé csavarog.
Még úgy lenne bajos, ha megállana, mégpedig éppen
   Egy szemfényt vesztő éjtszaka állana meg:
Minthogy az ész vaksága pokol; s örök élte csak ott van,
   Hol neki mennyei fény tiszta világa ragyog.

Egy bölcs perzsa fejedelem olykor-olykor magában
   Méllyen szokott gondolkodni kertre nyílt ablakában.
Egykor ilyen állapotban töltvén el egész napot,
   Naplement tájban magához rendeli a főpapot.
Világosítást kívánok, úgymond, némely isteni
   Titkok felől, amelyeket nem tudok megfejteni.
A főpap magát előtte illendőn meghajtotta,
   A szultán pedig elkezdett beszédét így folytatta:

Igaz-é, amit Istenről mond az ő profétája,
   Hogy ő csak a jót szereti és a gonoszt útálja?

Az ő szentsége kútfeje ezen nagy igazságnak;
   Őhozzá még árnyéka se férhet a hamisságnak.

Igaz-é, hogy a mi hitünk sorsosit tartja jóknak,
   Akik velünk ellenkeznek, azokat gonoszoknak?

Úgy van! valakik nem hisznek az ő prófétájába,
   Nem mehetnek bé mennyei szép Paradicsomába.

Hát az igaz-é, hogy oly nagy hatalmú akaratja,
   Hogy mindazt, valami néki nem tetszik, elronthatja?

Óh, felséges szultán! ezek mind olyan igazságok,
   Mellyekről a menny, föld, tenger örökös bizonyságok.

Jól van! hogyha tehát amit akar, azt megteheti;
   A hitetleneket pedig, mint mondád, nem szereti:
Miért nem törli el őket? ezen nehézségemet
   Fejtsd meg; - de vigyázz, meg ne csalj, meg ne bántsd Istenemet.

Hogy e fontos kérdésedre nyomosan felelhessek,
   Engedd meg, uram! hogy tőled én is egyet kérdhessek.

Halljam!

               Az ott ékeskedő virágok seregében
Melyiknek van elsősége felséged tetszésében?

Annak, mely amott pompázik deli méltóságában,
   Nagy megelégedésem van színében és szagában.

Mit felelne rá felséged, ha kérdené valaki,
   Hogy a többit átaljában miért nem hányatja ki?

E nevetséges kérdésre a' volna feleletem:
   Azért, mert a kedves mellett a többit is szeretem;
És mi adna elsőséget kellemetességének,
   Ha körűlte vetélkedő szépségek nem lennének?

Így tehát maga felséged megfelelt énhelyettem,
   Mivel a Mindenhatóról én is azt felelhetem:
Ő azokat kedvelli, kik vallásunkat követik,
   De a többit is irgalmas szemei szenvedhetik;
Sőt azokat csak azért is meghagyja bölcsessége,
   Hogy köztök jobban kitessen vallásunk dicsősége.

Úgy van-é az, amint szóllasz? Isten jámbor szolgája!

Úgy van, uram! tőle hozta szentséges prófétája.

Parancsolom tehát, menten főtörvénynek íródjon:
   Minden vallás országomban tiszteletbe tartódjon.

Bóldog, ki fákat űltet, ólt
   Ifjú legény korában,
Osztán azokra gondja vólt,
   Hogy nőjjenek bujábban,
      Hernyó, bogár ne bántsa,
      Nyúl, kecske meg ne hántsa.

Kivált ha nem róvják azért,
   Hogy a kéménnye füstöl,
Dézmát nem ád, se taxabért,
   Nem tarthat a becsűstől,
      Nem korhelyes, se kényes,
      Be bóldog egy legény ez.

Amely leányzó nem hever
   Virága szép korában,
De sütni, főzni, varrni szer,
   S nem módiz a ruhában,
      Vídám, eszes, serény, jó,
      Be bóldog egy leányzó.

Midőn az ilyen bóldogok
   Egymás eránt hevűlnek,
Azon az égiek magok
   Előre már örűlnek,
      Látván, hogy a teremtés
      Itt is lehet szerencsés.

Tisztán verő jó szíveket
   Egymással egyesítik,
Szeplőtelen hűségeket
   Áldással ékesítik.
      Úgy-é bizony, hogy e' már
      Valóba bóldog egy pár.

Ők a világi terheket
   Fogódzva hordogatják,
A homlokon gyűlt cseppeket
   Csókkal leszárogatják;
      Gyűl a gyerek, de nő is,
      Gyűl a segítgető is.

Már a fiú az ölyvöket
   Riasztja a csibéktől,
Csergetve a gyümőlcsöket
   Megőrzi a verébtől,
      A fára már fel is mász,
      Anyjának ért epert ráz.

A kisleány már enni hint
   A tyúknak és rucának,
De csakhamar bé-bétekint
   S nagyot visít anyjának:
      Jöjjön ki! a kakassa
      A tyúkot eltapossa.

Mindennemű szükségeket
   A szorgalom beszerzi,
Rakásra gyűlt élelmeket
   A gondos ész megőrzi,
      Szintúgy dologho' nyúlnak
      A gyermekek, s tanúlnak.

A jó szülői nyomdokon
   Hogy ékesen nyitának,
A jól nevelt leányokon
   Minden szemek kapának.
      Elhordta a szerencse,
      Már mindenik menyecske.

Három fiok kinőtt: eme'
   Törvénytudó, ama' pap,
Egynek vitézi érdeme
   Véres jutalmakon kap.
      Csak egy maradt a háznál,
      Az ősi gazdaságnál.

Jó kis segítő is kerűlt
   Menyűl a jó anyának,
Hordozni a nagyobbra gyűlt
   Terhét a ház bajának.
      Gondos, serény, eszes, jó,
      Napához úgy hasonló.

Gyakorta a két öszveűlt
   Szépen megért öregnek
Körűlte már a kertbe gyűlt
   Másod rajok csevegnek.
      Egyik csapat cicázik,
      Egy báboz, egy cocózik.

Némely'k após combjára űl,
   Némely'k alatta bújkál,
Kis lyány kereng anyós körűl,
   Egy a fején babirkál.
      Igy múlat olykor-olykor
      A kétszeres gyerekkor.

Egy kis legény a fára mász,
   Keres gyümőlcs puháját,
Vagy elterűlt ponyvára ráz,
   S megrakva inge alját,
      Hogy kedveket találja,
      A véneket kinálja.

Héj! mond após, midőn kezem
   E fákat óltogatta,
Egy vén dudás, emlékezem
   Biz erre, mondogatta:
      Hogy bóldog, aki fába
      Ólt kis legény korába.

Hogy Megváltónk eleget tett
S itt lent mindent elvégezett;
   Amit vállalt ő magára
   Az emberiség javára.

Míg kimutatná Atyjának
Érdemét áldozatjának,
   Mint jól nevelt fiaira
   Ezt bízta tanítványira:

Ti majd széllyel oszoljatok
S minden népet tanítsatok,
   Az isteni tiszteletre
   És kölcsönös szeretetre;

De hát az ördögök feje, -
Midőn megtörvén ereje,
   És minden hatalma itt fent
   Örökre poklába lement. -

Szólgálatjában felhízott
Tanítványaira mit bizott?:
   A felső sor foglalatja -
   Deák nyelven azt mutatja.

Az az, minthogy a tudatlan
Nép setétben örömest van:
   Azt vakítni is örökké
   Tegyék kötelességekké.

Hogy csak őtet s őket félje,
A tisztán nézőt gyűlölje, -
   Nem kell hát sokat vizsgálni,
   Igen könnyű kitalálni,

Kik Jézus tanítványai
És kik Belzebub szólgái,
   Amazok mindent tanítnak,
   Ezek meg mindent vakítnak.

Gergely pápa az időnek
   Baján úgy segíthetett,
Hogy tízet egy esztendőnek
   Napjából számkivetett;
      Ha ez igy menne sorba,
      Hány idő lenne csorba?

Ha éltemen végignézek,
   Csak elijjedek tőle
Magam is, hogy mennyi tízek
   Esnének ki belőle,
      Mellyek e jó hazának
      Hasznára nem valának.

Hanem azzal mégis végre
   Magamat megnyugtatom,
Hogy a közös segítségre
   Vólt mindég akaratom;
      Ha mikor nem kellettem,
      Én arról nem tehettem.

De tudtam mindég érzeni,
   Hogy kellene igazán
És haszonnal segíteni
   E bajban forgó hazán;
      S ha többet nem tehettem,
      Legalább kesergettem.

Használtam is, megesmérem,
   Mikor hogy tőlt, ha kellett,
Buzgott is és folyt is vérem
   Érdemes hazám mellett;
      Hogy ennyit is tehettem,
      Boldogságom érzettem.

Olykor, midőn a felkentek
   Helikon tetejére
Zengedezni lanttal mentek
   Nyelvünk dícséretére,
      Én kenetlen, dudában
      Dícsértem a pusztában.

Ha más hazánk óltárára
   Ökröt vagy bakot vágott,
Áldozatul tettem arra
   Én is egy-két virágot;
      S hogy többet nem tehettem,
      Rá csillagot festettem.

Többre nem is számlálhatom
   Éltem arany számait,
De majd ha megtalálhatom
   A nagy titok kúlcsait,
      Újra nyíló életem
      Hasznosabban tölthetem.

Elunván már várakozni
   A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
   A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
   Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
   S jobb hazát megy keresni.
Barátim! kik türhetétek,
   Elnézvén sok hibámat,
És édessé tehetétek
   Sok keserű órámat,
Én a kétség nagy kárpitját
   Ímé már elérhettem,
Mellynek eddig titkos nyitját
   Ésszel fel nem érhettem,
Már ajtaja felén vagyok,
   Már küszöbén lépek bé,
S íme mindent idehagyok,
   Csak titeket veszlek bé.

Egyszer hol vólt, hol nem vólt, vólt egy török város,
Nagy város vólt, és benne vólt sok gazdag áros.
Egy ifjú kereskedő ezeknek sorában,
Leginkább szembetűnő vólt csinos bóltjában.
Hogy őtet a szerencse szépen megáldotta,
Ő azt saját eszének tulajdonította,
Azért ez irást tevé bóltja címerének:
Semmi sem hág elébe a férjfi eszének.
Egy reggel négy szerecsen egy kengyelfutóval
Megálla a bóltja előtt egy kézi hintóval.
Kinyílik az ajtaja, s belölle kilebben
Egy fátyolos kisasszony pompás öltözetben.
Megkérdeti az urat kengyelfutójával,
Ha szólhat-é szabadon egyedül magával.
Ez kiküldi cselédjét felelet hellyébe
S bevezeti a dámát bóltja közepébe.
Ekkor a hölgy fátyolát felhajtja kevéllyen,
S így szól: Nézze meg az úr gondosan személlyem,
Lát-e forradást avvagy himlőhelyet képemben,
Horpadást az óromon, hályogot szememben?
Feketék-é fogaim, és az ajakamban
Vesz-é észre hasadást s golyvát a nyakamban?
Semmit sem felelhetett az ifju ezekre,
Megmeredten bámula a látott szépségekre.
Mondja hát a hölgy tovább, mejjét kitakarva:
Tapintsa, nem vendég-mejj van-é ide varrva?
Vizsgálja meg oldalam, leli-é ferdének?
Nézzen végig lábamon, látja-é görbének?
A bölcs ifjú nem győzvén annyi sok szépséget,
Bámulni és imádni, hol fázott, hol égett.
Elfogódott mejjéből, végre így szólhatva:
Kedves angyal, azokat reád ki foghatta?
Édesatyám az, úgymond, aki velem így bánt,
Tőlem mindent elijjeszt, nem tudom, kinek szánt.
Már most a' peng ajakán minden vén banyának,
Nincs egy ép tagja is a bíró leányának.
Ezeket én az úrnak kinyilatkoztattam,
Mert érdemes nevének szép hirét hallottam.
Azzal gyorsan ellebbent orcáját befedve,
Hagyván a bölcs ifjút félig merevedve.
Portékái hellyébe ez a szájatátott,
Csak szép szemet, szép mejjet, szép lábikrát látott.
Nincs sem éte, sem ita, éjszaka sincs nyugta,
A szépségek szépsége szívét úgy elfogta.
Mihez fogjon? nem bizik tulajdon eszéhez,
Tanács-kérdeni megy hát egy jó emberéhez.
Kérdi tölle, hogy fejét merje-é rávetni,
A főbíró leányát magának kéretni.
Merhet'd biz azt, barátom, nagy bizodalommal;
Mond az, de nem vagy bolond, hogy vétkezz majommal.
Már te azzal ne gondolj, felel ez begyessen,
Bár hadd legyen ő majom, csak enyém lehessen.
Ha az nem baj, mond amaz, nincs miért mulassunk,
Készülj hamar, hogy még ma kézfogót lakhassunk.
Bőriből majd kipattan a szerelmes kalmár,
Elszalad, meg ott terem, merő cifra báb már.
Barátja is öltözvén csinosabb ruhába,
Megindulnak s mennek a bíró udvarába.
Sugnak a belső szolga fülébe, kezébe,
S az őket bejelenti azon hevenyébe,
És kijövén illendő módon bebocsátja,
Mondván, éppen maga van és szivesen látja.
Hálálkodások után mindent előhoznak,
Amiből jól kitessen, miért fáradoznak.
Szóll a biró: Az urat már régen esmérem
Jó hirében, nevében, azért arra kérem,
Előre meggondolja műbe vett lépését,
Hogy osztán meg ne bánja férebiccenését,
Lépésemet, felel ez, mindig meggondoltam,
Állhatatos szándokom most is, amit szóltam.
Ha hát, mond az, úgy tetszik a nagy prófétának,
Hogy fiam tagja légy e szép familiának,
Mivel nyugtatsz meg engem, s mi bírságát adnád,
Szerelmes gyermekemet, hogyha cserbe hagynád.
Mivel a fiatal ész hirtelen habozhat,
És az ifjak szerelme hamar megváltozhat.
Az ifjúban hevesen felbuzdulván a vér,
Hűsége zálogául ezer aranyt igér.
Jól vagyon részemről is, feleli a bíró,
Kötelezőben annyit tegyen fel az író.
Azzal csenget s a hites jegyzőket hivatja,
És a két kötelező levélt megiratja.
Mivel mégis az ifjú szép koncát féltette,
Az egybekelés napját nagyon siettette.
Végtére is a biró hat napot javallott,
Melyre ráállott, ámbár annyit is sokallott.
Szokás ellen a bírót arra is rávette,
Hogy szerelmes mátkáját másnap megnézhette.
Jaj, de ki írhatná le, mi lelte, mivé lett,
Hogy szörnyeteget látott a várt angyal hellyett.
Egy fő-formán egyik szem félig kidüllyedve,
A másik golyó nélkül annyira süppedve,
Órr helyét egy fekete tafota pótolja,
Nyúlajak közt orcáját egy-két fog kitolja.
Amely két domb Édenné teszi a szűz mejjet,
Éppen a füle tövén nőtt egy azok hellyett.
Egy lapocka fellyebb áll, púpos egyik óldal,
A másik ki van tömve mesterséges fólttal.
Csámpások a lábszárak, kétfelé kaszálnak,
Száraz karján az ujjak görbe-gurbán állnak.
Egy-két szó után, melyre a leány sipogva
Válaszolt, a vőlegény elment tántorogva
S hogy nagyeszű létére illy csapás érhette,
Félig megkábult fejét búnak eresztette.
Midőn igy mélly gondok közt gyötrődik magába,
Egy virgonc hölgy bepattan nevetve bóltjába,
Kiván sok jó szerencsét az új házassághoz,
S az irigylésre méltó szép atyafisághoz.
Jaj, mond amaz, ki hinné, hogy míg a föld hátán
Élő angyal képében járhatna a Sátán!
Avvagy nem te voltál-é, ki megbolondított,
S minden igaz ok nélkül pokolba taszított?
Felel az: Ne ok nélkül vegye azt magára,
Mert én csak azt akartam kitenni próbára,
Hogy igaz-é értelme bóltja cimerének,
És mennyi ereje van a férjfi eszének.
De látom, hogy az úré olly csekély lábon jár,
Hogy azt bóltcímerének tenni valóban kár.
Hanem ha az ur baja ollyan igen szörnyű,
Azon bizony az észnek segíteni könnyű.
Segítsen hát angyalom, mind éltem, mind hóltom
Kezében van, jutalma légyen fele bóltom.
Ezt kiáltván a szegény kalmár megölelte
A szép leányt, az pedig neki azt felelte:
Megcselekszem, ha az úr címerét levészi,
S annak hellyébe ezt az okosabbat tészi:
Mindeneken felyül jár az asszonyi elme,
Nem hasonlíthat ahhoz a férjfi értelme.
Megigéri a kalmár, ez hát tanácsolja,
Hogyha tudja, hol van a cigányok kunyhója,
Ott keressen segitő társakat magának,
Jó áldomást igérvén az öreg vajdának,
Hogy majd az öszvekelés kiszabott napjára
Egész rajjal menjen a bíró udvarára.
Nagy hálálkodva adja jelét örömöknek
Felmagasztaltatásán szerelmes véröknek.
Többit az okos vajda ki tudja csinálni,
Csakhogy nem kell tőlle az áldomást sajnálni.
Könnyű vólt erre venni az elbódult kalmárt,
A tanácsolt dologban még akkor nap eljárt.

                            *

Felviradván az öszvekelésnek napjára,
A cigányság felgyült a bíró udvarára.
Örömökben elkezdett fel s alá ugrálni,
Cigánykereket hányni, s rókatáncot járni.
A szokatlan zaj jutván a bíró fülébe,
Parancsolja, hogy vigyék a vajdát elébe.
Hát ti sok gazemberek, ugymond, mit akartok,
És éppen ma, amidőn én mennyegzőt tartok.
Jaj! feleli a vajda, éppen azért jöttünk,
Hogy ez az öröm napja tudva van elöttünk,
Amely uraságoddal öszveköt bennünket,
Ajh ne utálja hát meg mély tiszteletünket.
Még énvelem kötődjön öszve egy ebfajta!
Mond a bíró. Biz' csak megbolondultál, vajda.
Uram, felel a vajda, a vőlegény vérünk,
Ne vegye hát rossz néven, az Istenre kérünk,
Hogy e szerencsén való szörnyű örömében
Nem férhet egy rajkó is a maga bőrében.
A vőlegény véretek, felkiált tüzessen
Bíró uram, a hóhér hogy meghömpölygessen,
Hogy mered azt, gazember, szádon kibocsátni,
Kivel komázol, mindjárt meg fogod most látni.
Jaj, hebegi a vajda, a Próféta mentse
Legszegényebb szolgáját, hogy ez a szerencse
Még átkot ne borítson nyomorúlt rajomra,
De én, uram, esküszöm göndör szakállamra,
Hogy a jövendő veje, tudja a nagy Alla,
Szintén ilyen vajda vólt, mint ihol magam la.
De őtet egy nagy kalmár még purgyé korába
Elvitte, s ugy nevelte a maga házába.
Szólna még, de a bíró tovább nem állhatja,
S udvarából az egész csürhét kihajtatja.
Egy csauszával pedig hivatja a kalmárt.
Ki szegény hajnal ólta hegyes tövissen járt.
Kérdi tőlle, hogy-hogy mert sült cigány léttére
Kácsingózni egy bíró leánya kezére.
Én uram, feleli az szép illendőséggel,
Az úr házához éppen nem jöttem oly véggel,
Hogy azt akarmely részben vagy megkisebbítsem,
Vagy pedig hogy általa magam nemesítsem.
A szép erkölcsben tartom én a nemességet,
Melyre a szorgalom ád nagyobb dicsősséget.
De a familiámról nem adhatok számot,
Mert sohasem esmertem atyámat, anyámat.
Hanem egy becsülletes háznál neveltettem,
Tisztességesen míg csak szárnyamra nem keltem.
Az mind igazság lehet, a biró belészóll,
De ha maga nem tudja, bezzeg tudom én jól,
Híres neves nemzete hogy hol telepedjen,
Ha házasodni akar, hát ott kereskedjen.
Én házamat nem csúfítom egy cigánylegénnyel,
A kötelezést, ha tetszik, keresse törvénnyel.
Oh felöllem, mond amaz, ollyat hogy gondolna,
Hogy tudva illy szemtelen lépést tettem vólna.
De ha el kell esmernem gyász sorsát nememnek,
Kérem, uram, kedvezzen a becsülletemnek.
Felel az: Hogy a szennyből rám is ne ragadjon,
Gondom lesz rá, hogy minden titokban maradjon.
Szörnyen rá is parancsolt a cigányvajdára,
Hogyha éltének örül, zárt vessen szájára.
Igy szabadulhata meg a megszorúlt kalmár,
De hát szabaditóját, hol találja fel már?
Ő ugyan a címerét mindjárt levétette,
S helyette az ajánlott sorokat tétette.
De a leány nem jelent, s ki kellett fáradni
A jó szerelmesnek, míg rá tudott akadni.