1992 végén Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatalának akkori Kabinetirodája megrendelte a Budapest imázsvizsgálat első etapját. A következő főpolgármesteri ciklus közepén, ez év első harmadában a Hivatal ismét megrendelte az imázsvizsgálatot, annak második etapját a Társadalomkutatási Informatikai Egyesüléstől (TÁRKI).

A lekérdezett kérdőívben (ld. Melléklet) szelektált kérdések szerepelnek az első vizsgálatból, a minta pedig egyfelől csak budapesti (az 1992-es budapesti és országos volt), másfelől pedig 3000 fő helyett 1500 fő, ami még mindig bőségesen elegendő a vizsgálathoz.

Feladatunk ismét az volt, hogy vezérfonalat biztosítsunk a főváros számára a várospolitika bizonyos kérdéseinek eldöntéséhez, feltárjuk, hogy a város mindennapi életének egyes területein milyen képek alakultak ki a lakosságban, a lakosság mely rétegei hordozzák ezeket a képeket-elképzeléseket.

E feladathoz két, már használt fogalomra kell ismételten kitérnünk: az egyik a mindennapi élet, a másik a kép, az imázs. A mindennapi életet pozitíve és negatíve definiáljuk: mindennapi élet az, amely közel van az emberek napi életciklusához, amely számukra közvetlenül áttekinthető, és nem mindennapi élet az, ami az együttélő társadalmi csoportok fölött, hierarchikusan fölérendelten folyik: azaz a nagypolitika, az ünnepek, a szakkérdések területe. Ez utóbbiak taglalása nem tartozik e tanulmány keretei közé.

A munka öt részre tagolódik: az elsőben a város és az ország viszonyát vizsgáljuk, a másodikban a város lakosainak mélyebb, nem véleményszintű viszonyulását a városhoz, hangulatokat, érzelmeket, emberi viszonyokat, a harmadikban a fővárosiak értékelését és elképzeléseit egyes konkrét várospolitikai-lokális kérdéskörökben, a fővárosról mint egészről alkotott elképzeléseiket, vízióit, s azt, hogy mit, hogyan és ki által tartanak megvalósíthatónak és megvalósítandónak elképzeléseikből, kikre számítanak és kikre nem. A negyedik részben röviden a Budapestről alkotott külsőleges képet vizsgáljuk, az ötödikben pedig tömören összefoglaljuk a szűk négy év alatt bekövetkezett változásokat.

A négy évvel ezelőtti vizsgálathoz képest csökkent a kérdések száma, csak a lényegesebbeket ismételtük meg. Az egyik ilyen fontos kérdés az volt, hogy Budapestet lakói igazi magyar városnak tartják vagy sem (mert sok nem magyar vonása van). E kérdés sok sikamlós, ún. attitűd-jellegű területet érint, mégis nagyon informatív lehet. A budapestiek 41 %-a igazi magyar városnak tartja a fővárost (jellemzően magasabban képzettek, vállalkozók, vezetők), 38 %-a azonban inkább idegenesebbnek (képzetlenebbek, idősebbek, alacsony státusúak). 14 % nem tudott dönteni a kérdésben, 7 % nem is tudott válaszolni. Nagyon feltűnő, hogy négy évvel ezelőtt 55 %-nyi budapesti tartotta igazi magyar városnak a fővárost és csak 18 % idegenesnek. Az "idegenes" ítélet megnövekedése 18 %-ról 38 %-ra nagyon sok változásból, okból eredhet, s közelebb vezethet az indokláshoz a következő kérdésre adott válaszok ismertetése, amelynek során ezen ítélet okát tudakoltuk.

Az igazi magyar jelleg indoklása stabil, nem változó tényekkel történt, mint pl. azzal, hogy itt vannak a magyar történelmi emlékművek, műemlékek (11 %), hogy Budapestre általában jellemző a magyar kultúra, hangulat, életmód, jellem (6 %), s hogy – tautologikusan – itt magyarok, magyarul beszélő, magyar érzelmű emberek élnek (5 %). Az "idegenes" jelleg indoklásában két tényezőt figyelhetünk meg, s mindkettő az utóbbi időben bekövetkezett változásokra utal: sokan mondják, hogy Budapesten sok az idegen, a bevándorló, menekült, lumpen, cigány, zsidó elem (15 %), illetve hogy sok a külföldi eredetű városképformáló elem, üzlet, bolt, vállalat, szálloda, idegen nyelvű felirat (14 %). Ez a két tényező az utóbbi időkben vált ilyen meghatározó tényezővé, s a trend folytatódásának hatása nem megjósolható.

Finomabb elemzés céljából a főváros és a vidék közötti perspektivikus viszony kérdését részletesebben is megvizsgáltuk. Nyolc dimenzióban két-két (egy Budapest-"párti" és egy vidék-"párti") kijelentést tettünk a megkérdezettek elé, s megkértük őket, hogy egy ötfokú skála segítségével osztályozzák a kijelentéseket: mennyire értenek egyet velük, illetve mennyire nem. A nyolc dimenzió a következő volt:

- a vállalkozó polgárság perspektívái

A kijelentésekkel való egyetértés vagy egyet nem értés mértéke a budapestiek körében nemigen változott négy év alatt – felületesen összegezve a véleményeket: a vidékpártiság erős, de az ország szimbolikus megtestesítője Budapest (ami persze közhelyszerűen igaz is) –, három kijelentés esetében azonban komolyabb (statisztikailag szignifikánsnak tekinthető) változásokat tapasztaltunk. Jelentősen többen gondolják ma, hogy Budapest elszívja a gazdasági erőt az ország többi részétől (-22 pontról -8 pontra emelkedett az érték), hogy a budapesti idősek és szegények támogatása azért akadozik, mert Budapesten kevesebbet törődnek egymással az emberek, mint vidéken (+30 pontról +47 pontra emelkedett az érték, s végül hogy Budapesten vagy nagyon gazdagok, vagy pedig nagyon szegények az emberek (+6 pontról +16 pontra emelkedett az érték).

A válaszok mélyebb elemzése céljából statisztikai eljárásokkal véleménycsoportokat képeztünk (clusterezés), amelyek szintén mutatnak változást a négy évvel ezelőtti helyzethez képest.

Megállapíthatjuk, hogy a főváros társadalma véleményeiket tekintve polarizált a város belső és külső helyzetét illetően. A Budapest-vidék konfliktust és belső polarizációt látók aránya nagy, csakúgy, mint a jóindulatú, mérsékelten kritikus, gyakorlatilag semlegeseké. A négy évvel ezelőttihez képest a jelenlegi vizsgálat az optimizmus komoly csökkenését mutatja. Jelentősen megnövekedett a konfliktust látók aránya, de csökkent az egyértelmű vidék-pártiság is, s "eluralkodott" a mérsékelt, elvont, általánosságokban mozgó "semlegesen", nem érintetten kritikus hangvétel.

Azt az értékjellegű szimbolikát, amit Budapest megtestesít, az előbbiekhez hasonló egyszerű kérdésekkel nem lehet kutatni. Ezért a következő eljárást alkalmaztuk: szociológusokból, közgazdászokból, városépítészekből, gyakorlati és elméleti szakértőkből álló team-et hívtunk össze, és Delphi-módszerrel 24 olyan közhely-jellegű kijelentést fogalmaztunk meg, amelyek mögött a legáltalánosabb, Budapesttel kapcsolatos imaginációk húzódnak meg. A kérdezés során e kijelentéseket kártyákra írtuk, s az embereknek hét olyan kijelentést kellett kiválasztaniuk, amelyeket többé-kevésbé igaznak tartanak, s hét másik olyant, amelyeket szerintük aligha lehet igaznak tartani. Láthatjuk, hogy a felületes összkép pozitív.

Itt is megfigyelhetünk öt kijelentés esetében olyan eltolódásokat szűk négy év alatt, amelyek a főváros hangulatának romlására utalnak. Kevesebben értenek egyet azzal, hogy Budapest Kelet-Európa Párizsa (a pontszám +21-ről +5-re csökkent), hogy Budapest híd Kelet és Nyugat között (a pontszám +64-ről +52-re csökkent), és egyúttal kevesebben nem értenek egyet azzal, hogy Budapest a gátlástalan erőszak városa (változás -43 pontról -26 pontra), hogy Budapest elzsidósodott város (változás -53 pontról -41 pontra), és hogy Budapest elcigányosodott város (változás -14 pontról +7 pontra).

A kijelentésekre adott válaszok mögött faktoranalízissel nyolc olyan rejtett dimenziót sikerült kimutatni, amelyek az általános imagináció alapelemeiként azonosíthatók:

A 24 kérdésre adott válaszok statisztikai csoportosításával (clusteranalízis) hét imázs-csoportot különítettünk el:

1992 óta csökkent az idegengyűlölő és kritikus hazafias csoport aránya a főváros megítélésében, s megjelent a yuppie-mentalitásúak új csoportja; a radikális nyugatosok realistákká váltak. A többi csoport megmaradt, s arányuk nem is változott jelentősen. Jellemzően megmaradt a Budapest-párti szimpátia átlagvéleményként, ami nem tulajdonít nagy jelentőséget a differenciáló tényezőknek, s valójában "nem lát ki" a budapesti univerzumból.

Ebben a fejezetben minden gyakorlati várospolitika sine qua non-ját térképezzük fel: a "fogadóközönség", azaz a lakosság nyitottságát a várospolitikai kezdeményezésekre. Nem mindegy ugyanis, hogy egy várospolitika, vagy annak általánosabb megfogalmazása, azaz egy városimázs kialakítása néma, a döntéseket csak "elszenvedő", vagy aktív, véleményeket formáló, együttműködő, tárgyaló- és kompromisszumképes lakossággal (illetve annak spontán képviselőivel) kerül érintkezésbe.

Budapesten aktív, tárgyalóképes, csoportszinten tesztelt közvélemény létezik a gyakorlati várospolitika kérdéseit illetően. E témákról ugyanis a megkérdezettek 80 %-a többé-kevésbé rendszeresen beszélget szűkebb vagy tágabb környezetével. Ez az adat 1992-ben valamivel magasabb volt: 91 %. A csökkenés oka nem világos. Mindenesetre a magasabb státusúak, vállalkozók, szellemiek, jólszituáltak, a lakótelepiek gyakran, az alacsony státusúak, öregek, inaktívak, a periféria és a downtown lakói pedig inkább nem beszélnek ezekről a dolgokról környezetükkel. Az MSZP és a Fidesz szimpatizánsai az átlagnál gyakrabban, a kisgazda-szimpatizánsok és a politikailag passzívak az átlagnál ritkábban vitatják meg a várospolitikai kérdéseket.

Ezeket az eredményeket megerősíteni látszik az arra a kérdésünkre adott válasz, amely azt firtatta, hogy a kérdezett környezetében milyen mértékű a lakosság öntevékeny szervezettsége. Bár 51 % nem tudott válaszolni a kérdésre (1992-ben 59 %) és további 6 % (1992-ben 10 %) azt válaszolta, hogy környezetében senki sem tagja valamilyen egyesületnek, pártnak, szervezetnek, az eredmények beszédesek. Budapest összesenben a bemondott százalékos arány 14 % volt (1992-ben szintén 14 %), ami az idősebbek esetében értelemszerűen alacsonyabb volt ennél, másfelől a vallásilag bigottnak mondhatók magasabb értékeket mondtak, nyilvánvalóan más okokból. Területi különbségek nem mutatkoztak. Az adatok állandósága arra utal, hogy a szervezkedési hajlam nem függ az aktuális politikai helyzettől, várospolitikai eseményektől, körülményektől.

A várospolitika kialakításakor, az imázselemek kidolgozásánál-megtalálásánál és azok hordozóinak felderítésekor különösen fontos kérdés, hogy egyfelől mennyire tekinthető a lakosság álláspontja ténylegesen tesztelt közvéleménynek, másfelől pedig az, hogy teremthetők-e olyan kapcsolatok a policy-makerek, azaz a döntéshozók, illetve a lakosság között, amelyek lehetővé teszik optimális, kompromisszumos megoldások kidolgozását abból a célból, hogy lehetőleg minden konfliktuspotenciált minimalizálhassunk. Ehhez spontán lakossági bizalmiakra, ombudsmanokra van szükség, akik élvezik a lakosság bizalmát, s ugyanakkor a várospolitika végrehajtóival, az imázsok valóságba-ültetőivel is tárgyalóképes viszonyban vannak. Kérdésünkre, amellyel ezen ombudsmanok jelenlétét, illetve számát vizsgáltuk, azt az eredményt kaptuk, hogy azoknak az esetében, akik ismernek ilyen embereket, a válaszok eloszlása az alacsonyabb státusok felé alacsonyabb, a magasabbak felé magasabb értékeket vesz fel. Budapesten az emberek 68 %-a vélekedett úgy, hogy nem ismer ilyen spontán ombudsmant, vagy nem válaszolt a kérdésre, amely szám nem változott 1992 óta.

Azok, akik ismernek ilyen ombudsmanokat, átlagosan 3-4 főre (1992: 4-5 fő) teszik számukat "környékenként", amely szám csökkenése nem ismert okokból következett be, mindenesetre sajnálatos fejlemény. A magasabb társadalmi és területi státusok felé magasabb, az alacsonyabbak felé alacsonyabb ez az érték. A válaszolók a "nem ismer ilyen embert" típusú válaszokkal együtt 1.9 főre teszik a spontán ombudsmanok arányát, amely szám nem változott négy év alatt.

Az emberek környezete háromféle lehet: tradicionális-lokális-"rurális", modern-szinguláris-"urbánus" és kevert. A budapestiek 28 %-a tradicionális-lokális környezetből szerzi be barátait, ismerőseit (fiatal, szegény nagycsaládosok, illetve szakmunkások, a kertvárosok lakói), 25 %-a modern-urbánus, nem lokális környezetből-helyekről (magas státusúak, a tömör downtown lakói), illetve 40 %-a kevert környezetből, helyi és távolabbi locus-okból (jellegzetesen fiatal középkorúak, magas státusú vállalkozók, szellemiek, vezetők, az elitrészek lakói). 7 %-nyi idős, magányos, képzetlen, inaktív polgárnak semmiféle ismeretségi hálója nincsen. Ezek az arányok 1992 óta nem változtak.

A fenti eredmények azt a feltételezésünket támasztják alá, hogy a várospolitika számára a lakosság túlnyomó többsége szervezeteken és spontán ombudsmanokon, ismeretségi körökön keresztül továbbra is megfelelő mértékben elérhető, a mért adatok gyakorlatilag társadalmi-területi konstansok. A kimutatott csökkenés a kommunikációs háló sűrűségében egyelőre nem szignifikáns.

Először egy roppant egyszerű kérdéssel kezdtük a szívekben meghúzódó érzelmek taglalását: Ön szívesen él itt, ezen a környéken? A válaszok szerint a lakosság 78 %-a szívesen, 21 %-a nem, s 1 % nem tudott válaszolni. Négy év alatt az adatok egy százaléknyit sem változtak meg. A kertvárosi idősebbek és az elitnegyedek gazdagabb polgárai gyakrabban válaszoltak igennel az átlagnál, a fiatalabbak, szegényebbek, s főként a tömör downtown és a lakótelepek lakói pedig gyakrabban nemmel. Az összefüggés a környezet jellegével a tábla tanúsága szerint nyilvánvaló.

A budapestiek 59 %-a azonban tudna máshol is élni, mint a fővárosban, s csak 40 %-a válaszolt erre a kérdésre tagadólag (1 % nem válaszolt). Igennel válaszoltak a magasabb társadalmi státusúak és érthető okokból a lakótelepek lakói az átlagnál gyakrabban, s nemmel az alacsony státusúak, s szintén érthető módon a kertvárosiak. Ezek az adatok sem változtak meg négy év alatt. Akik tudnának máshol is élni, főként azzal indokolták ilyen válaszukat, hogy vágynának természeti környezetre, egészségesebb vidékre, nyugalomra (25 %), jó tapasztalatokat szereztek más településen, ahol már éltek (6 %), mondták azt is, hogy "nekem már mindegy, mindenhol lehet élni" (6 %), s hogy nem kötődnek a fővároshoz, pl. mert nem itt születtek (4 %). Akik nem tudnának máshol élni, gyakorlatilag a megszokásra, erős kötődésre, itteni születésre, idős korra hivatkoztak (27 %). A nem környezeti és nem erős beágyazottságra utaló válaszelemek aránya elenyésző volt.

Meg kell állapítanunk, hogy a budapestiek általános szinten lényegében jóleső érzéssel gondolnak a fővárosra. Egy hétfokú skála eredményeit olvashatjuk a 8. ÁBRÁ-n. Rajongással 3 %, szeretettel 29 %, jóleső érzéssel 41 %, közömbösen, hol így, hol úgy 22 %, kellemetlen érzéssel 3 %, nehezteléssel 1 %, határozott ellenszenvvel pedig szintén 1 % gondol Budapestre (1 % nem válaszolt). A nagyobb számosságú válaszok közül a "szeretettel" kifejezéssel az idős, inaktív downtown-iak válaszoltak az átlagnál gyakrabban, a "jóleső érzéssel" a közepesen magas státusúak, vállalkozók, szellemiek, a "közömbösen"-nel pedig a fiatalabbak, szakmunkások. Mondhatjuk, hogy a Budapestre legjellemzőbb közép-felsőközép státusú downtowniak a közömbösnél egy fokkal jobb ítélettel vannak a fővárosról. Ezek az arányok sem változtak meg négy év alatt.

Ahhoz, hogy a főváros hangulatát pontosabban és főként tartalmasabban mérhessük, bonyolultabb eljárást alkalmaztunk, az ún. attitűd-skálázást. Ez a módszer – a kiegészítő statisztikai analitikus eszközök alkalmazásával – lehetőséget ad differenciált kép kialakítására. Külön vizsgáltuk a környékre és az egész városra vonatkozó beállítódásokat (vö.: 6. és 7. kérdések).

Kétszer négy (ellentétpárokat tartalmazó), erős hangulati töltésű melléknevet olvastunk fel az embereknek, s felkértük őket arra, hogy egy hétfokú skála segítségével osztályozzák le őket: mennyire jellemzik e szavak környezetüket (teljesen jól: 7-es osztályzat, egyáltalán nem jól: 1-es osztályzat). Az eredményeket statisztikailag csoportosítottuk (clusteranalízis), és öt csoportot kaptunk eredményül:

A környezet hangulatát illetően a többség pozitív ítéletet alkot, csakúgy, mint négy évvel ezelőtt. Valamivel nőtt a kellemes-hangulatos csoport aránya és csökkent a nyugalmas, szélsőségektől mentesé, de ez a változás csak a pozitív kategórián belüli eltolódásra utal. A mintegy negyedrésznyi negativisztikus csoportok aránya azonban változatlan maradt.

Ugyanezt az osztályoztatást elvégeztük az egész városra vonatkozólag is. A csoportok egyetlen egy kivételével reprodukálódtak, arányuk azonban megváltozott:

A többség az egész várost is pozitíve értékeli, azonban kisebb arányban, mint a közvetlen környezetet. 40 % azonban negativisztikusan értékeli az egész város hangulatát, amely negatív ítélet 1992-ben csak mintegy 26 %-nyi lakosra volt jellemző. A mozgalmas, izgalmas városhangulattal jellemezhető 1992-es (alacsony kvalifikáltságú, jórészt új bevándorlókból álló) csoport eltűnt azóta, s átadta helyét a turbulens hangulatú vállalkozó-csoportnak.

Az egész fővároson belül mintegy 43 % érzi környezetének és az egész városnak is a miliőjét egyértelműen pozitívnak, 12 % azonban mindkettőt egyértelműen negatívnak (a maradék 40 % vegyesen egyiket vagy másikat ilyennek vagy olyannak, vacilál, 5 % mindkét szférát illetően tartózkodik). A negatív "totálmiliőt" tapasztalók 6 % feszültnek, konfliktuózusnak érzi környezetét is meg a várost is, 3 % nyomasztónak, nehéz légkörűnek a környezetet és feszültnek, konfliktuózusnak a várost, 2 % feszültnek, konfliktuózusnak érzi környezetét és zavarodottnak-turbulensnek a várost, 1 % pedig nyomasztónak, nehéz légkörűnek a környezetet és zavarodottnak-turbulensnek a várost.

A környezetet és az egész várost negatív hangulatúnak érző lakosság 6 %-a a periférián, 10 %-a a kertvárosokban, 46 %-a a tömör downtownban, 36 %-a a lakótelepeken és 2 %-a az elitnegyedekben él. A periféria 11 %-a érzi ilyennek a környezet és a város hangulatát, a kertvárosok lakosságának 6 %-a, a tömör downtown 16 %-a, a lakótelepek 11 %-a és az elitnegyedek 3 %-a. A veszélyes hangulati attitűdök tehát elsősorban a downtownban és másodsorban a lakótelepeken koncentrálódnak.

A továbbiakban áttérünk a budapesti közállapotok elemzésére és értékelésére. Tizenkét konkrét várospolitikai kérdéskörről (a továbbiakban: policy-ről) kérdeztük az emberek véleményét, az eredmények a 10. ÁBRÁ-n láthatók. Az elmozdulások a négy évvel ezelőtti állapotokhoz képest sokrétűek, nagyok és beszédesek. Az elmozdulások pozitívek. Javult (illetve lényegében csak a negatív megítélés mérséklődött): a levegőtisztaság értékelése -44 pontról -12 pontra, a közellátás +21 pontról +34 pontra, a tömegközlekedésé +6 pontról +19 pontra, a közbiztonságé -39 pontról -28 pontra, az egészségügyi (intézményi) helyzeté -13 pontról +9 pontra, a lakáshelyzeté -47 pontról -17 pontra, az utcák, terek, parkok állapotának értékelése pedig -43 pontról -30 pontra. Negatív fejlemény viszont, hogy szaporodott a kérdésekre nem válaszolók aránya. Nem változott a továbbtanulási lehetőségek és a vállalkozások sikerességének közepes, semleges, illetve az idősek és fiatalok helyzetének teljesen negatív értékelése.

Mielőtt rátérnénk a vizsgált 12 policy-val kapcsolatos vélekedésekre, bemutatjuk egy elemzés (clusteranalízis) eredményeit, amelynek során véleménycsoportokat különítettünk el a policy mint jelenséghalmaz kapcsán (az elemzés első szakaszából kirekesztettük a "vállalkozások sikerességével való elégedettséget", mivel 39 % arányban nem válaszoltak az emberek a kérdésre {négy évvel ezelőtt ez a "nem válaszolás" mégy csak 30 %-os volt}, s ennek alapján úgy tűnik, Magyarországon ez jelenleg továbbra sem a lokális policy fogalmába tartozó kérdéskör; az értékelésbe bevettük).

Az elemzés a véleménycsoportok radikális átalakulását mutatja. 1992-ben hét, differenciált csoportot sikerült kimutatni, 1996-ban csak négyet, s ezek közül kettő egyáltalán nem differenciált véleményhalmazt takar. A változás a vélemények és a policy-helyzet erős polarizációjára utal, ami azonban csak mélyebb analízis után válik láthatóvá.

A polarizáció egyértelmű. Annyi megállapítható erről a policy-polarizációról, hogy a területi szegregációs különbségek növekedtek, s ez az oka a vélemények ilyen szélsőségesen differenciálatlanná és polárissá alakulásának. A tömör downtown helyzetének romlása tükröződik javarészt ebben a jelenségben.

A következőkben tematikusan haladunk végig a fontosabb várospolitikai kérdéskörökön, s mindig megvizsgáljuk, hogy hogyan vélekednek az emberek a legfrekventáltabb megoldási alternatívákról.

Ha figyelembe vesszük a nemzetközi szakirodalomban leírt ún. NIMBY-jelenséget (Not In My BackYard! – Csak ne az én kertembe!), ami abban áll, hogy közvetlen érintettség esetén az emberek egészen másként reagálnak, mint általános, ún. attitűd-szinten, megállapíthatjuk, hogy a fővárosi környezetszennyezés leküzdése egyfelől olyan szakmai kérdés, amiben nincs és nem is lehet közvélemény, másfelől azonban olyan kérdés, ami a kommunikatív, kooperatív várospolitika meghonosítása nélkül nem oldható meg.

Kérdésünk, mellyel aziránt tudakozódtunk, hogy mi lenne a legmegfelelőbb megoldás a környezeti – ezen belül a levegőt érintő – szennyezés megoldására, azt az eredményt hozta, hogy a többség a környezetbarát technológiák bevezetésének anyagi támogatása mellett áll ki, mintegy 33 %-os arányban. Fiatalabb, magas státusú válaszolók vélekednek így, azonban e vélekedés aránya négy év alatt lecsökkent (akkor 48 % volt). A második legmarkánsabb vélemény az volt, hogy a környezetszennyezőket meg kell bírságolni. Ezen az állásponton 29 %-nyi válaszoló van, főként alacsony státusú idősek, magányos emberek. Ez az arány négy év alatt jelentősen megnövekedett (akkor 17 % volt). 24 % van azon az állásponton, hogy a környezetszennyezést "egyszerűen" be kell tiltani (alacsony státusok), és azt is hozzá kell tennünk, hogy ez az arány nem változott meg az első vizsgálat óta. A károkat fejlesztési kompenzációval kívánja ellensúlyozni 7 %-nyi válaszoló, s pénzzel 2 %. Egyéb választ adott vagy nem válaszolt 7 % (ez utóbbi arányok sem változtak meg négy év alatt). Úgy tűnik, az intoleránsabb, hatósági retorziók álláspontjának erősödése a lakosság környezeti radikalizálódására utaló tényező, a konstruktív megoldások híveinek aránya csökkenő trendet mutat.

A közellátás tekintetében fontos kérdésnek tekintettük azt, hogy a válaszolók a nagy áruházak vagy a kisebb boltok pártján állnak-e. A nagy áruházak mellett 34 % voksolt, főként fiatalabbak, szakmunkások, a kertvárosok és a lakótelepek lakói, a kis boltok mellett 30 %, az idősebbek, magasan kvalifikáltak, a tömör és az elit zónák lakói. Köztes, "is-is" állásponton van a válaszolók 31 %-a (nem válaszolt 5 %). Megállapíthatjuk, hogy a különbség az életforma urbanizáltságának és a meglévő ellátottság mértékének függvényében alakul, de a kis boltok pártján állók aránya szignifikánsan csökkent (1992-ben még 40 % volt ezen az állásponton).

A közlekedés problémája évek óta kardinális kérdése a várospolitikának. Kérdésünk, mellyel az olcsó, gyors és sűrű tömegközlekedési hálózat fejlesztése, illetve a személyautóval való közlekedés számára kialakítandó hálózatok kialakítása közötti véleménymegoszlást tudakoltuk, azonos eredményeket hozott, mint négy évvel ezelőtt. Az idősebbek, alacsonyabb státusúak által jellemzett tömegközlekedés-párti többség 68 %-ot tesz ki, az "autós" tábor 13 %-ot (fiatal vállalkozók). 18 %-nyi válaszolók a párhuzamos fejlesztés pártján áll (kifejezetten magasan pozícionáltak). (2 % nem válaszolt.) A várospolitikának ezeknek az eredményeknek az alapján egyértelműbben kellene kiállnia az olcsó és sűrű tömegközlekedési hálózatfejlesztés mellett, s nem erre az ágazatra bazírozva csökkenteni a főváros költségvetési hiányát.

A mindennapi szórakozás, kikapcsolódás és az ún. agóra-funkciók (közösségi helyeken végbemenő társas érintkezés) legfőbb helye a vendéglő, presszó. Megfigyelhető, hogy az utóbbi néhány évben a "nyugatiasnak" titulált fast-food éttermek, diszkók, bárok számaránya igen gyorsan növekedik. Kérdésünkkel az iránt tudakozódtunk a budapestieknél, hogy mit preferálnának inkább, a diszkók, fast-food éttermek, vagy pedig a hagyományosabb kisvendéglők, eszpresszók, klubok számának növekedését (14. TÁBLA). Eredményeink pontosan azokat a megoszlásokat mutatják, mint négy évvel ezelőtt, azaz a fast-food növekedése nem befolyásolja a beállítódásokat. 7 % van ezeknek a "műintézményeknek" a pártján, főként kifejezetten fiatal szakmunkások, irodisták, lakótelepiek, 64 % azonban a hagyományos kisvendéglők és hasonló vendéglátóhelyek pártján, középkorú, magasabban kvalifikáltak. 11 % mindkettőt elfogadja, 17 %-nyi alacsony státusú idősebb, magányos, bigottan vallásos válaszoló pedig egyiket sem akarja látni környezetében (1 % nem válaszolt). Ezek az attitűdök kifejezetten a gazdasági indíttatású "fast-food-osodás" ellen irányulnak.

Az iskolaügy tipikusan olyan kérdés, amit csak a lakossággal szorosan kooperáló várospolitika – lokális várospolitika – tud kezelni. A vallási kirekesztősdi, az etnikai intolerancia olyan jelenségek, amelyeket csak lokális esettanulmányokra épített konfliktus-megelőzési és -kezelési eljárásokkal lehet érdemben kezelni. A mostani és az eljövendő generációk szempontjából a városimázs kialakításának éppen ez a lokális nézőpont – ennek megléte vagy "központosított" hiánya – az egyik legkritikusabb tényezője.

Eredményeink szerint a lakosság véleménye szemernyit sem változott négy év alatt. A többség (56 %) úgy gondolja, hogy az iskoláknak önkormányzati kézben kell maradnia (jellegzetes módon fiatalabb, vallásellenes, szocialista munkások, lakótelepiek), a kisebbség (11 %) pedig a magán- vagy felekezeti iskolák pártján áll (MDF-es, KDNP-s, bigottan vallásos alacsonyabban képzettek, gyakran vállalkozók). 28 %-nyi jellegzetesen és az átlagnál gyakrabban magas társadalmi és területi státusú idősebb, gyakran vallásos válaszoló a párhuzamos konstrukciókat preferálná (5 % nem válaszolt).

Lényegében minden területi különbség nélkül az emberek csaknem háromnegyede (71 %) helyeselné, ha "az itteni emberek maguk is tennének lépéseket biztonságuk védelme érdekében". Általánosan csak 10 %-nyi magas státuszú válaszoló ellenzi az önvédelem lakossági szinten történő intézményesülését, 16 % vacilál, 3 % nem válaszolt (16. ÁBRA). Négy év alatt csaknem 10 %-kal növekedett az önvédelem-pártiak aránya. Az önvédelem jogilag is intézményesített szabadsága amerikai tradíció, s eredete a pionír-idők ún. frontier-társadalmára (határvidék) vezethető vissza. Az összevetés az amerikai tradíciókkal nem légbőlkapott: komoly – és eredményeink szerint növekvő – az eshetősége annak, hogy Budapestet – New York mintájára – egyre inkább társadalmi olvasztótégelynek kell tekintenünk.

A jelenlegi megélhetési helyzet a fokozódó munkanélküliséggel és a szociális védőháló iránt mutatkozó egyre nagyobb igénnyel jellemezhető.

Budapest lakosságának összességében 40 %-a számít arra, hogy valaki a családjából belátható időn belül munkanélkülivé válik, illetve már most is az. Ez a szám négy év alatt nem változott. Jelentős részben a fiatal és fiatalabb középkorú családos, gyakran kifejezetten nagycsaládos középrétegekből (munkások, irodisták, beosztott szellemiek) kerülnek ki az így válaszolók, de az így válaszolók köre négy év alatt már a vezető beosztású szellemiekre is kiterjedt. Arányuk valamivel magasabb a lakótelepeken és a perifériákon, sokkal alacsonyabb az elitzónákban. Az alacsony nyugdíjátlagokkal együtt véve figyelembe ezt a spontán "becslést", nem kerülhetjük meg a városi-önkormányzati szociálpolitika kérdéseit.

A budapestiek szerint környezetükben az emberek 47 %-ának szüksége lenne valamilyen segélyre (1992-ben csak 40 % volt ez a becslés). A "naiv" fiatalság, de főként az alacsony státusú, végzettségű, tájékozatlan szegényebbek, magányosak és nagycsaládosok, munkások a periférián és a downtownban (valamint a kisgazda-szimpatizánsok) természetszerűleg magasabbra becslik ezt a számot, az elit- és kertes részek magas státusú lakossága pedig jóval alacsonyabbra (gyakran SZDSZ-pártiak).

Az azonban, hogy a beadott segélyigényeket mennyire tartják sikeresek, semmitől nem függ az égvilágon, kizárólag attól, hogy a becslést adó személy mennyire beszél erről a témáról környezetével. A segélyigény-sikerességi "mutató" minden lényeges területi különbség nélkül ugyanakkora: 26 %-os (1992-ben 28 % volt).

E problematika feltérképezéséhez, s az optimum megtalálásához olyan eljárásokra van szükség, amelyeket nyugati államokban már alkalmaznak, nálunk azonban bevezetésük még várat magára (helyi tagbankokból összeálló szociálpolitikai bankrendszer, social worker hálózat, folyamatos, ún. lágy, alanyi szociológiai eszközöket alkalmazó monitoring, szociálpolitikai és szociális konfliktusminimalizálási feladatok speciális vállalkozási, illetve lokális lakossági konzorciumi formákba adása, stb.).

A főváros lakossága 85 %-os arányban ellenez mindenféle olyan elképzelést – tartalmazzon az akár még specifikus támogatási rendszerekre vonatkozó alapelemeket is –, ami megszüntetni akarná az ingyenes körzeti orvosi rendszert (ez az arány négy éve még csak 75 %-os volt). Az elmúlt évek ilyen irányú kísérletei határozott ellenszenvet váltottak ki a lakosságból. Az arány csak a legmagasabb státusú rétegek, SZDSZ-es, Fideszes orientációjúak esetében alacsonyabb valamivel. A válaszok korcsoportos megoszlását egyébként a 19. TÁBLA mutatja.

Vegyük először szemügyre, hogy lakás tekintetében milyen jegyekkel szükséges jellemeznünk a budapesti lakosságot. A felvétel szerint a mai budapesti lakosság 44 %-a nem budapesti születésű. A lakosság 22 %-a a II. világháború előtt, de főként annak ideje során költözött Budapestre, 22 % a tsz-esítés során, 19 % az első iparosítási hullám során, 17 % a második iparosítási hullám során, 11 % a vidéki települések intézményeinek bekörzetesítése során és 1986 után csak 9 %. A perifériára a háború és az első iparosítási hullám során vándoroltak be főként, a kertvárosokba a két iparosítási hullám során, a tömör downtownba a háború és a tsz-esítés során, a lakótelepekre és az elitzónákba pedig a tsz-esítés és a két iparosítási hullám során.

A budapestiek 7 %-a ott lakik, ahová született, a túlnyomó többség 3.1 alkalommal költözött másik lakásba; a budapesti születésűek 2.7 alkalommal, a vidékiek 3.7 alkalommal. Születése óta nem költözött a periféria lakosságának 12 %-a, a kertvárosokénak 16 %-a, a downtownénak 7 %-a, a lakótelepekének 2 %-a s az elitzónákénak 5 %-a. A "legstabilabb" tehát a kertvárosok és a perifériák lakossága.

A periféria lakosságának költöző része 2.8-szor költözött (budapestiek: 2.2; vidékiek: 3.8), a kertvárosoké 2.4-szer (budapestiek: 2.0; vidékiek: 3.0), a downtowné 3.1-szer (budapestiek: 2.7; vidékiek: 3.6), a lakótelepeké 3.5-ször (budapestiek: 3.1; vidékiek: 3.9), s az elitzónáké 3.3-szor (budapestiek: 2.8; vidékiek: 4.1). Ezeknek az adatoknak az alapján a háborútól kezdve a bekörzetesítésekig volt a legnagyobb a migráció, főként a régi Budapest területére, a legtöbbször pedig a lakótelepekre, illetve az elitzónákba való bejutáshoz kellett lakást cserélni, főként vidékieknek (ez a szám a budapesti születésű, perifériai és kertvárosi lakosság esetében a legkisebb).

A Budapesti Általános Rendezési Terv Programja, a most induló Városrehabilitációs Program kiemelt helyen kezeli a lakáskérdést, különösen a komplex rehabilitációra kijelölt tömör városbelsőt illetően.

Vizsgálatunk egyik legalapvetőbb eredménye az, hogy gyakorlatilag az egész város saját tulajdonú lakásban akar lakni – ez érthető –, aki pedig úgy nyilatkozott, hogy továbbra is az önkormányzattól akarja bérelni lakását, az – más vizsgálatok alapján – egyetlen indokkal támasztotta alá álláspontját: nincs pénze a megvételre, az egyéb járulékos (pl. házfelújítási) költségekre. Ez utóbbi állásponton volt Budapest lakosságának 8 %-a (alacsony státusok). 1992-ben ez a szám még 14 % volt, csökkent azóta. Az arány azonban éppen a leginkább érintett downtownban jelentősen megemelkedik. A lakásprivatizáció főként a tömör downtownban és a lakótelepeken ment végbe, az eleve magántulajdonú lakások-házak aránya pedig a kertvárosokban és az elitzónákban magas.

A főváros lakosságának 24 %-a egyáltalán nem ítélte kielégítőnek lakásának állapotát. E tekintetben alacsony és közepes státusúakról van szó a leginkább, gyakran magányosan élő emberekről, inkább alacsonyabb jövedelemmel. Arányuk a downtown tömör városbelsőjében és a periférián megemelkedik. Főváros összesenben egyébként a lakosság 73 %-a nem tudná tatarozni otthonát.

A város lakosságának 31 %-a drágább (magas társadalmi és főként lakótelepiek), 27 %-a ugyanolyan árú, 27 %-a pedig olcsóbb lakásba akar költözni, mint amilyenben lakik (alacsony társadalmi státusúak és szintén főként lakótelepiek). 20 % egyáltalán nem kíván költözni (alacsony társadalmi státusok, kertes és elit zónák). A legnagyobb és legpolarizáltabb a lakásmobilitási igény a tömör downtownban és a lakótelepeken.

A lakásokra vonatkozó mérési eredményeink 1992 óta gyakorlatilag egyáltalán nem változtak meg. Ez azt jelenti, hogy egyfelől a lakásprivatizáció, másfelől pedig a szociális lakáspolitika de facto befagyott.

Nézzük meg most, hogy mely irányokban milyen mértékű a budapestiek potenciális migrációs hajlandósága. A kérdést úgy fogalmaztuk meg, hogy kiiktattunk minden korlátozó tényezőt; a megkérdezettek azt a célterületet mondhatták be, amit akkor választanának, ha "minden lehetséges volna". 1992 óta a potenciális migrációs szándék annyiban változott meg, hogy a budai hegyvidékre költözni óhajtók aránya 26 %-ról leesett 17 %-ra, illetve hogy 12 %-ról 21 %-ra növekedett a költözni még ideális körülmények között sem kívánók aránya. A szegregációs hangsúlyok a következőképpen alakulnak vizsgálatunk adatai fényében:

A lakásmobilitási vágyak ezek alapján reálisabbá váltak, de a legnagyobb súllyal továbbra is a downtownban jelentkeznek, s valamivel kisebb súllyal a lakótelepeken. A jövő vállalkozói az agglomeráció felé orientálódnak.

Csak röviden térhetünk ki a városfejlesztés problémakörére e helyütt; a következő részben bővebben fogunk foglalkozni ezzel a témával. Ezen a ponton megváltoztattuk a négy évvel ezelőtti kérdés szövegét, s az új városrészek építésével szemben nem a parkok, játszóterek alternatíváját fogalmaztuk meg, hanem a rehabilitációét.

Eredményül azt kaptuk, hogy új, modern városrészek építésére kevesen fogékonyak, mintegy 11 %-nyian, főként idősebbek, akik a perifériákon és a lakótelepeken élnek. Egyértelműen rehabilitáció-párti 56 %, a tömör downtown és az elitzónák lakossága, a rehabilitáció mellett az új építések gondolatát sem zárja ki 31 %-nyi, főként magasan kvalifikált lakótelepi lakos (2 % nem válaszolt). A rehabilitációt így 87 % tartja fontos feladatnak, jellemzően a downtown, a lakótelepek és az elitzónák lakossága – gyakorlatilag egész Budapest.

Már az 1992-es munkában is az volt a feladatunk, hogy egy város – s nem akármilyen város – számára általános jövőképet, városimázst kellett felrajzolnunk. Ehhez legelőszöris össze kellett vetnünk a különböző (elméleti és gyakorlati) szakértők által kidolgozott jövőképeket egymással, másodszor össze kellett vetnünk a lakosságban kialakult jövőképeket a szakértőkéivel, s harmadszor kompromisszumos, végrehajtható döntési alternatívákat kellett feltárnunk a gyakorlatba való átültetés céljából.

Az utóbbi 6 év óta lényegében két elképzelés él a szakértők gondolkodásában. Az egyik – több változatban is kidolgozott – elképzelés a downtownban felgyülemlett kritikus problémák kezelését lényegében rövidtávon képzeli el, s összeköti az Általános Rendezési Terv Programjában foglalt városbelső-rehabilitációs koncepcióval. A másik elképzelés hosszútávon gondolkodik, középpontjában a humanizált, ún. holisztikus szemléleten alapuló konkrét várospolitika áll, s ezt összeköti a konfliktusminimalizálási eljárásoknak, a kompromisszumos megoldásoknak a mikroszintektől a makroszintekig történő széleskörű alkalmazásával. A downtown "tűzoltás"-jellegű fejlesztésével szemben strukturális és funkcionális területi ellenpólus(ok) kialakítását preferálja. Az utóbbi időszakban a két elképzelés közeledése, a kompromisszumképes gondolkodás térnyerése figyelhető meg a főváros stratégia-felfogásában. Az alább következő vizsgálatban – amely megegyezik az 1992-essel – a lakosságban kialakult általános városimázs-típusokat mutatjuk be.

A feladatot úgy oldottuk meg, hogy megfogalmaztunk tíz olyan alapvető imázs-elemet, amelyeket az urbanisztikai gyakorlatban általánosan elterjedtnek tekinthetünk, s felkértük az embereket, hogy ezek közül válasszanak ki tetszőleges számban olyanokat, amelyekkel rokonszenveznek. Bemutatjuk a választások százalékos arányait (ezek összege nyilvánvalóan több 100 %-nál, hiszen akárhány elemet lehetett választani – átlagosan 6 % nem választott egy elemet sem).

Négy év alatt mintegy 5 %-kal csökkent a nagyvárosi imázs vonzereje, 9 %-kal a nemzetközi kereskedelmi-pénzügyi központ imázsáé, 7 %-kal a hagyományőrző történelmi városimázsé és 11 %-kal a hegyek-vizek Rousseau-i képzetének vonzereje. Reálisabbá és egy kissé "szegényesebbé", egyúttal aktualizálhatóbbá vált a lakossági városimázs jellege.

Az eredmények ugyan mutatják azt a már ismertetett tényt, hogy Budapest lakossága kifejezetten érzékeny a humán környezetre, a mélyebben meghúzódó összefüggések feltárásához s az imázselem-együttesek elkülönítéséhez azonban bonyolultabb statisztikai analízisre volt szükség (clusteranalízisre). Az elemzés kimutatta a humánökológiai elemek döntő fontosságát, második lépcsőben pedig elkülönített öt imázs-együttest. Ezek a következők voltak:

Eredményeink szerint a négy évvel ezelőtti imázs-csoportok közül az akkori "posztmodern" és "feltörekvő" csoportok gyakorlatilag felbomlottak, illetve nagyon kicsivé váltak, s kialakult két új csoport, a "downtownista-rehabilitációs" és a "passzív-indifferens-elitisztikus". A folyamat a jövőbe vetett idealisztikus hit csökkenését és a downtown-elit polarizáció kialakulását mutatja.

Ez utóbbi megállapításunkat támasztja alá az az eredmény is, hogy vizsgálatunk szerint 1996-ban az 1992-es 36 %-kal szemben csak 27 % bízik abban, hogy elképzelései még a mai fiatalok életében valóra válnak (fiatalok, anyagilag jó helyzetben lévők), s a bizonytalankodók aránya is leesett 15 %-ról 10 %-ra. A lakosság fele nem hisz a fővárossal kapcsolatos vágyai teljesülésében.

E fejezetben más szempontokból tárgyaljuk a mindennapi város-imázs és várospolitika kérdéseit. Az első szempont az, hogy hogyan ítélik meg az emberek: a képviselők mennyire szólhatnak bele a helyi ügyek irányításába, s az emberek mennyire szólhatnak bele a lakóhely, a városrész életébe.

Az emberek egy -100-tól +100-ig terjedő skálán mérve 8 pont körüli értékeket adtak arra a kérdésre (négy éve 0 pont körülieket), hogy egy helyi képviselő mennyire szólhat bele a kerületi ügyekbe (a vállalkozók a tömör downtownban alacsonyabb értékeket adtak, az alacsony és magas társadalmi státusú rétegek a perifériákon, a kertvárosokban és az elitzónákban magasabbakat). Ezt a tényt kétféleképpen is interpretálhatjuk. Először úgy, hogy nem tájékozottak kellőképpen e kérdésben, másodszor pedig úgy, hogy négy év múltán sem vesztették el bizalmukat a képviselet intézményében s ez üdvözlendő (bár a downtown vállalkozóinak kialakuló bizalmatlansága figyelmen kívül nem hagyható tény).

A második kérdésnél -54 pontra értékelték a megkérdezettek azt, hogy ők, a polgárok mennyire szólhatnak bele lakóhelyük életébe (1992-ben ez az érték még nem volt ilyen rossz: -46 pont). A tömör downtown vállalkozó-társadalma (amely gyakran nem parlamenti pártokra szavazna) itt is alacsonyabb, a perifériák, kertvárosok, elitzónák magas státusú lakossága, az MSZP és a KDNP szavazóbázisa pedig viszonylag magasabb értékeket adott.

Ezek az eredmények még mindig arra utalnak, hogy a helyhatóságok nemcsak hogy továbbra is legitimek, de az emberek bizalmát sem vesztették el, amint sok más, nagytekintélyű politikai intézmény elvesztette. A képviselői intézmény azonban túlságosan távol van a város lakóitól, hogysem úgy ítélhessék meg, (képviselőik útján) beleszólhatnak a környék életének alakulásába.

Különösen fontos megfigyelés, hogy a tömör downtown vállalkozó polgársága egyre bizalmatlanabb a képviselői intézmény iránt, pontosabban az iránt, hogy az embereknek lenne beleszólásuk a közügyekbe. Ez azonban még csak figyelmeztető jel. A korábbiakban kimutatott "ombudsman-gyakoriság" és lokális kommunikativitási szint azonban – a szükséges konfliktuskezelő technikák alkalmazásával – lehetővé teszi, hogy megfelelő kommunikációs csatornák kialakításával ez a helyzet megváltozzék.

Második szempontunk a helyi politikai mező vizsgálatakor az volt, hogy a lokális problémastruktúrák (pontosabbam: a lokálisan kezelhető problémastruktúrák) súlyának mérése végett feltérképezzük, az emberek szerint melyek a legfontosabb problémák a város életében, saját életükben és hogy szerintük kik a felelősök e problémák megoldásáért – illetve a megoldás elmaradásáért.

Hat, alapvetően fontosnak tartott problémát találtunk a város egészére vonatkozó válaszok között. A problémasorrend Budapest összesenben a következőképpen alakul (zárójelben a négy évvel ezelőtti helyezést mutatjuk be):

Jelentős változások: a közbiztonság és a lakáshelyzet hátrábbsorolódása, a tömegközlekedés és a szociálpolitika előrébbsorolódása.

Amikor az emberek saját problémáira kérdeztünk rá – ld. 34. TÁBLA –, az alábbi hét problémát találtuk:

Látható, hogy a problémasorrend lényegében nem változott, legfeljebb annyira, hogy az egészségi helyzet az 5. helyre került fel, ami pedig négy évvel ezelőtt nagyon is hátulra került, a fiatalok lakáshelyzete pedig külön említésként önálló problémává alakult.

Nagy különbséget a tágabb és a szűkebb környezet problémakatasztere között a lakáshelyzet és a megélhetés-munka-munkanélküliség problémáinak privát előresorolódása okoz – s ez az intézményektől való távolodásra utal –, mást azonban nemigen találhatunk; a szociálpolitika, amely nem képezheti egyéni stratégiák részét, értelemszerűen kiesett a második, egyéni-családi problémakataszterből, s átadta helyét az értelemszerűen viszont éppen ide tartozó jóléti célok elérésének.

Területi eltérés nem mutatkozott abban a kérdésben, hogy "kikre kellene odahatni, hogy ezek a problémák meg is oldódjanak". A válaszok megoszlása a következőképpen alakult:

- kormány, miniszterek, kormányfő: 6 % (1992: 16 %)

- illetékesek, vezetők, politikusok: 7 % (1992: 13 %)

- parlament, parlamenti képviselők: 6 % (1992: 12 %)

- önkormányzati testület, a polgármester: 15 % (1992: 12 %)

- apparátusok, ügyintézők, "hivatal": 5 % (1992: 8 %)

- társadalom, emberek: 6 % (1992: 5 %)

- szakemberek, hozzáértők: 2 % (1992: 4 %)

- rendőrség, bűnüldözés, stb.: 3 % (1992: 4 %)

- bűnözők (cigányok, lumpenek), stb.: 4 % (1992: 3 %)

A válaszolók átlagosan 16 %-a (1992: 22 %-a) a kérdés során konkrét ügyet, intézményt, problémát is említett. Megfigyelhető, hogy a központi hatalmi intézményekre való hivatkozás négy év alatt radikálisan lecsökkent, s – a konkrét utalások arányának csökkenéséből is láthatóan – növekedett a tanácstalanok száma. Nem növekedett a helyhatóságok szerepére utaló válaszok aránya. Az emberek egyre inkább úgy gondolják, hogy csak magukra számíthatnak, ami aggodalomra okot adó megfigyelés. Adódik, hogy a problémák lokális kezelésének lehetősége nemcsak reális alternatíva, de most már sürgető feladat is. Ez ismét egy olyan megfigyelés, ami a nemcsak az absztrakt ideákból, hanem a lokalitásból is kiinduló, kompromisszumképes és reális várospolitika kialakítása mellett szól.

A Főváros igényeinek megfelelően megkérdeztük az embereket, hogy mi volt 1990 óta az a három-három olyan fővárosi döntés, ami elnyerte, illetve ami nem nyerte el tetszésüket. Az eredményeket a 38. és 39. ÁBRA mutatja.

Az ábrák magukért beszélnek, annyit azonban mindenképpen meg kell említenünk, hogy tetsző döntésként a legnagyobb arányban általánosságokban mozgó választ adtak az emberek ("városfejlesztés"). Konkrétumként és sorrendben a három leginkább tetsző döntés a Lágymányosi híd felépítése, a Nagykörút felújítása és a Millenniumi Földalatti felújítása voltak. Ezek tovább nem halasztható olyan döntések voltak, amelyeket akármilyen városvezetésnek meg kellett hoznia.

A három legkevésbé tetsző döntés sorrendben a tömegközlekedési tarifaemelések, a szemétszállítási díj emelése és a szociálpolitikai (egészségügyi) megszorítások voltak. Ezek olyan döntések voltak, amelyekről a gazdasági megszorításokat végrehajtó politikai kurzus döntött.

Meg kell még említenünk, hogy a negyedik helyen a (belvárosi) parkolási rendszer bevezetése szerepelt mindkét kérdésnél, méghozzá azonos (10 %-os) gyakorisággal. A parkolási rendszer tehát olyan döntés volt, ami megosztotta a közvéleményt, s megítélése ambivalens.

Ebben a fejezetben a Főpolgármesteri Hivatal kérésére néhány kérdést tettünk fel, amellyel azt teszteltük, hogy milyen minőségű jelenleg Budapest imázsa egy külföldi látogató számára. Ezt a gyakorlatban a fővárosiaknak Budapesttel kapcsolatos olyan vélekedéseik vizsgálatával tettük, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit gondolnak akkor, ha egy külföldi szemével látják a fővárost.

Legelőszöris meg kell állapítanunk, hogy a fővárosiak 82 %-a szerint Budapest vonzó a külföldiek számára, 14 % vacilál vagy nem tud dönteni és csak 4 % van tagadó állásponton. E tekintetben a budapestiek vélekedése teljesen egységes, semmiféle társadalmi vagy területi rétegképző ismérv nem strukturálja a véleményeket.

Láthatjuk, hogy Budapest helyei, különböző térségei közül melyeket tartják a budapestiek szépnek, kellemesnek, hol érzik magukat "igazán jól". Láthatjuk, hogy vezetnek a tradicionális, még a Monarchia, illetve a Millennium idején kiépült helyszínek, meg kell azonban jegyeznünk, hogy nagyon sok – egyenként kis számosságú – olyan említés is elhangzott, amelyek ezek körén kívül esnek. Ezeket, az összességükben 53 %-ot kitevő említéseket főként az elitzónák és a downtown értelmiségi lakosaitól gyűjtöttük be. Érdekes megfigyelés ugyanakkor, hogy a szűkebb vagy tágabb lakóhelyüket említők (15 %) főként a kertvárosokban élnek.

Indoklásul a legtöbben kellemesnek, szépnek, barátságosnak, emberinek, hangulatosnak, kulturáltnak tartják kedvenc helyüket (31 %). Messze lemaradva következnek az olyan említések, mint hogy csendes, nyugodt, nem zsúfolt az említett hely (14 %), hogy jó a levegő (11 %), hogy tiszta, rendezett, biztonságos (9 %), természetközeli (7 %). A városias életet pozitíve értékelő válaszok említési aránya 5 % alatt maradt. Megállapíthatjuk, hogy a budapestiek számára elsősorban a humán szempontok, az emberi légkör jelenti a vonzerőt, másodsorban pedig a nyugalom, biztonság, egészségteremtő erő. Az urbanizmussal járó jelenségek a fővárosiak számára csak minimális mértékben jelentenek vonzerőt.

Következő kérdésünkkel az iránt tudakozódtunk, hogy mit gondolnak a fővárosiak, miért vonzó (nem vonzó) városuk a külföldiek számára. Láttuk, hogy negatív válasz gyakorlatilag már a blokk első kérdésére sem érkezett, s ilyen, a "taszítást" indokló válasz sem érkezett számottevő mértékben. A pozitív indokok között vezet a szépség, földrajzi fekvés, panoráma, stb, egyszóval a "készenkapott" adottságok (32 %). Amikor azonban azt kérdeztük, hogy a válaszoló mit mesélne el külföldi ismerősének Budapestről ez az említés jóval kisebb arányban fordult elő (17 %). A második helyezett pozitív, vonzó indok a műemlékek, nevezetességek, látványosságok, történelmi relikviák említése volt (15 %). Az "elmeséléskor" viszont ez a motívum került az első helyre (43 %).

Elhangzott még, hogy a főváros a külföldi számára olcsó (20 %), hogy az emberek vendégszeretete, a konyha, a nők, tehát a "turizmus-ipar" "termékei" szintén vonzzák a turistát (8 %), ez utóbbiakról azonban nem mesélnének más országbeli ismerőseiknek a budapestiek.

A fővárosiak gondolkodásában tehát egyfajta sajátos ambivalencia figyelhető meg, ti. inkább tartják vonzónak a külföldi szemében Budapestet adottságai miatt, mint történelme, szimbolikus ereje miatt, s ugyanakkor elmondani inkább az utóbbit, semmint az előbbit mondanák el a képzelt idegennek. Azaz: tisztában vannak azzal, hogy Budapest adottságai adják vonzerejét, de szeretnék átalakítani ezt a képet (az "elmeséléskor") a budapestiek tetteinek elismerőbb értékelésének irányában, s nem tartják különösebben elbüszkélkedni-valónak a "turizmus-ipar" "termékeit".

1.1 A fővárosi közvélekedések szerint Budapest vidékkel szembeni parazitizmusa, belső anómiája és polarizálódása erősödött; a főváros perspektívái rosszabbodtak, az optimizmus csökkent, polarizálódás alakult ki az ítéletalkotásban a konfliktus-centrikus értékelés és az absztrakt, elvontan semleges, érdektelen lágy kriticizmus attitűdjei között.

1.2 Csökkent a "Nyugat bástyája" felfogás súlya és erősödött a "balkánias" felfogásé; az idegengyűlölő, "vadmagyar" felfogás koncentrálódott, csoporttá szerveződött, körülhatárolhatóvá vált de egyúttal megjelent egy új, szigorúan "pragmatikus" attitűd is: a yuppie-mentalitás; az "idegenes" főváros-minősítés 18 %-ról 38 %-ra növekedett, ok: idegenek, lumpenek, "fajidegenek" felszaporodása, illetve a külföldi városképformáló elemek, a multik behatolása.

1.3 A lokális hangulati értékelés többségében változatlanul pozitív; 40 % azonban negativisztikusan értékeli az egész város hangulatát, amely negatív ítélet 1992-ben csak mintegy 26 %-nyi lakosra volt jellemző; a mozgalmas, izgalmas városhangulattal jellemezhető 1992-es (alacsony kvalifikáltságú, jórészt új bevándorlókból álló) csoport eltűnt azóta, s átadta helyét a zavarodottságot érzékelő, turbulens város-hangulatú, főként vállalkozókból álló csoportnak; ezek a veszélyes hangulati attitűdök elsősorban a downtownban és másodsorban a lakótelepeken koncentrálódnak.

A budapesti identitás erőssége változatlan maradt, a főváros iránti szimpátia általános szinten mérve változatlanul pozitív; a lakossági kommunikációs háló sűrűsége és működési intenzitása, illetve a szervezkedési hajlam intakt maradt, nem változott meg, azaz továbbra sem függ az aktuális politikai helyzettől, várospolitikai eseményektől, körülményektől, változatlanul konstans; a várospolitika számára a lakosság túlnyomó többsége szervezeteken és spontán ombudsmanokon, ismeretségi körökön keresztül továbbra is megfelelő mértékben elérhető.

3.1 Policy-értékelés általános szinten: pozitív változások: környezetvédelem, közellátás, közlekedés, közbiztonság, egészségügy, lakáshelyzet általában, városkép; negatív változás: erősödő passzivitás a policy-kérdések irányában, a fiatalok perspektíváinak, a vállalkozásoknak és a szociális védőhálónak a megítélése igen negatív maradt.

3.2 A szociális lakásbérlet iránti igény valamelyest növekedett, de csak a downtownban, máshol csökkent – egyfelől a lakásprivatizáció, másfelől pedig a szociális lakáspolitika de facto befagyott; a lakásmobilitási vágyak reálisabbá váltak, de a legnagyobb súllyal továbbra is a downtownban jelentkeznek, s valamivel kisebb súllyal a lakótelepeken; a jövő vállalkozói az agglomeráció felé orientálódnak.

3.3 A policy megítélése mélyebb és konkrétabb csoportszinten egyértelműen polarizálódott; a területi szegregációs különbségek növekedtek, s ez az oka a vélemények szélsőségesen differenciálatlanná és polárissá alakulásának; javarészt a tömör downtown helyzetének romlása tükröződik ebben a jelenségben; erősödött egyfelől a radikális, hatalmi beavatkozás, másfelől az önvédelem szabadsága iránti igény, az ellátási kötelezettségek és "privatizálásuk" elítélése a policy-k vonatkozásában; általában csökkent a konstruktivitás.

Reálisabbá és egy kissé "szegényesebbé", egyúttal aktualizálhatóbbá vált a lakossági városimázs jellege; a rehabilitációt 87 % tartja fontos feladatnak, jellemzően a downtown, a lakótelepek és az elitzónák lakossága – gyakorlatilag egész Budapest; a négy évvel ezelőtti imázs-csoportok közül az akkori "posztmodern" és "feltörekvő" csoportok gyakorlatilag felbomlottak, illetve nagyon kicsivé váltak, s kialakult két új csoport, a "downtownista-rehabilitációs" és a "passzív-indifferens-elitisztikus"; a folyamat a jövőbe vetett idealisztikus hit csökkenését és a downtown-elit polarizáció kialakulását mutatja.

5.1 Problémakataszter-változás: nagyobb különbséget a tágabb és a szűkebb környezet problémakatasztere között a lakáshelyzet és a megélhetés-munka-munkanélküliség problémáinak privát előresorolódása okoz – s ez az intézményektől való távolodásra utal –, mást azonban nemigen találhatunk (kivétel összvárosi problémakataszter-szinten a közbiztonság és a lakáshelyzet hátrábbsorolódása, illetve a tömegközlekedés és főként a szociálpolitika előrébbsorolódása); a probléma-kataszter jellege közvetlenebbül mindennapivá, rövidtávúbbá változott.

5.2 Az emberek négy év múltán is legitimnek tekintik a helyi önkormányzatokat, bár a downtown vállalkozóinak kialakuló bizalmatlansága figyelmen kívül nem hagyható tény; általában az emberek, de különösen a tömör downtown vállalkozó polgársága egyre bizalmatlanabb a tekintetben, hogy az embereknek lenne beleszólásuk a közügyekbe; a megoldás útja-módja tekintetében a központi hatalmi intézményekre való hivatkozás négy év alatt radikálisan lecsökkent, s – a konkrét utalások arányának csökkenéséből is láthatóan – növekedett a tanácstalanok száma; nem növekedett a helyhatóságok szerepére utaló válaszok aránya, azaz az emberek egyre inkább úgy gondolják, hogy csak magukra számíthatnak.

5.3 Pozitív fővárosi szintű döntések 1990 óta olyanok kerültek említésre (hídépítés, felújítások), amelyek tovább nem halasztható olyan döntések voltak, amelyeket akármilyen városvezetésnek meg kellett hoznia; negatív döntések 1990 óta olyanok kerültek említésre (jórészt tarifaemelések), amelyekről a gazdasági megszorításokat végrehajtó politikai kurzus döntött; a parkolási rendszer bevezetése külön megemlítendő: megosztotta a közvéleményt, s megítélése ambivalens.

A fővárosiak 82 %-a szerint Budapest vonzó a külföldiek számára; gondolkodásukban ugyanakkor egyfajta sajátos ambivalencia figyelhető meg, ti. inkább tartják vonzónak a külföldi szemében Budapestet (természeti) adottságai miatt, mint történelme, szimbolikus ereje miatt, s ugyanakkor elmondani inkább az utóbbit, semmint az előbbit mondanák el a képzelt idegennek; azaz tisztában vannak azzal, hogy Budapestnek adottságai adják inkább vonzerejét, de szeretnék átalakítani ezt a képet a budapestiek (és az az ország lakosai) tetteinek elismerőbb értékelésének irányában, s nem tartják különösebben elbüszkélkedni-valónak a "turizmus-ipar" "termékeit".

Következtetéseinket nem túlságosan egyszerű megfogalmazni. Megfigyelhetjük, hogy a főváros általános vizsgálata során bizonyos tényezők állandónak bizonyultak a négy évvel ezelőtti vizsgálattal való összevetés fényében. Ezek a konstansok részben humánökológiaiak, részben hangulatiak-érzelmiek, részben pedig politikaiak. Továbbra is igen erős az egészséges környezetre vonatkozó intenzív igény, Budapest továbbra is élvezheti lakóinak elfogadó, "szeretetteljes" viszonyulását, továbbra is az ország szimbolikus, egységteremtő erejének, hatótényezőjének tekintik a fővárost, s a kerületi önkormányzatok továbbra is legitimek. Ide tartozik az a megfigyelés is, hogy a kommunikációs-szervezeti-kohéziós szint és hálózati sűrűség lényegében változatlan, tehát a budapesti társadalom továbbra is fogadóképes egy kétoldalú kommunikáción alapuló várospolitikai gyakorlatra, hajlandó annak aktív és kooperatív partnere lenni.

Bizonyos ellátási mutatók általános szinten javultak, a fővárosiak értékelik a városvezetés döntéseit a felújításokkal kapcsolatban. Reálisabb lett a városimázs, a lakosság interiorizálta a valóban megvalósítható elképzelések határvonalait, előtérbe helyeződött az új városfejlesztés helyett a városrehabilitáció gondolata, egyre többen veszik tudomásul a főváros részleges "balkanizálódásának", illetve "parazitizmusának" tényét, egyúttal pedig szegényesebbé vált a jövőkép, s még ennek a szegényesebb jövőképnek a megvalósulásában is kevesebben bíznak, mint négy éve. A külföld felé a lakosság preferálná a reálisan megvalósult tettek megmutathatóságát, s kevésbé fogadóképes a látványosságok, multinacionális "bóvlik", egyéb efemer vagy adottság-szerű elemek leitmotif-ként való megfogalmazására.

Negatív jelenségek figyelhetők meg a policy-k, a hangulati-ideológiai elemek, a magasabb szintű vezetéshez való viszony tárgyában. A policy-k tekintetében polarizáció és belső konfliktushelyzet kezdődő kialakulása figyelhető meg, főként területi, szegregációs dimenziók mentén. Erősödtek a primer megélhetési és lakásproblémák, illetőleg kialakult ezek megoldhatóságának elválása a közszférától. A jövő generációjának helyzetét a lakosság egyre borúlátóbban ítéli meg, s nem tudja elfogadni a szociális védőháló foszladozását. Kialakulófélben van az elitzónák és a downtown szembenállása. A város hangulatát egy markánsnak nevezhető csoport zavarodottnak, turbulensnek érzi, konfliktusokkal terhesnek, feszültnek (12 %). Szerveződőben van egy kifejezetten idegengyűlölő, intoleráns, gyakorlatilag Budapest-ellenes csoport – már mérhető és körülhatárolható szinten (5 %) – a depriváció tehát kezd várospolitikai értelemben is és ideológiai szinten manifesztálódni (a lakosság jelentős arányban neutralizálódott, passzivizálódott a problémákkal szemben). A parlament, a kormányzat egyre távolabb kerül az emberektől, az önkormányzatok szerepe és megbízhatósága ezzel párhuzamosan azonban nem növekedik szemükben. Erősödik a frontier-társadalom kialakulására utaló magárahagyatottság-érzés, a lakosság egyre nagyobb arányban érzi úgy, hogy csak magára számíthat. A többség kifejezetten nehezményezi a gazdasági megszorító intézkedéseket a mindennapi várospolitikában. A jövő vállalkozó-társadalma a korai, ún. "vadkapitalizmus" normáinak megfelelően "yuppie"-mentalitású, kifelé orientálódik a városból, a kívánatos migrációs irány a downtownból az agglomeráció felé mutat. Mindezen negativisztikus trendek koncentrálódnak a tömör downtownban.