Jegyzetek

Kosztolányi Dezső egész életművét behálózzák, átszövik a Velencére utaló szavak, mondatok, gondolatok. Olykor csak egy jelző, egy név, máskor múltbeli emlékeit idéző történetek vagy történettöredékek. Velence különleges varázsú szó Kosztolányi írói szótárában: elporladt múltat, sejtett-remélt jövőt éppúgy jelent, mint mindennapi, jelen idejű életdarabokat és álmokat.

Sokszor járt Velencében, az olasz kultúrához sok szállal kötődött, otthon volt Itáliában: „Hogy magamról is szóljak, Olaszországban jártam, olasz könyvekben, olasz versekben fürödtem, s napról napra szorgalmas hangyaként gyarapítom a műveltségemet. És még mindig a régi vagyok.” (A Juhász Gyulának 1907 augusztusában írott levél szövegét első ízben Kosztolányi Dezsőné közölte könyvében: Kosztolányi Dezső. Bp. 1938. 166–167.) Kosztolányi Dezsőné emlékirataiból tudjuk azt is: ha Párizsba utaztak, Velencében mindig megálltak, de 1914-ben már nem jutottak el Párizsba; a háborús hangulat visszariasztja őket a továbbutazástól, Velencében élik át a háború kirobbanását megelőző napokat, órákat. Kosztolányi Velencében sejti meg a közelgő összeomlást. (Kosztolányi Dezsőné i. m. 200., 206. és 256.)

Velence szilárd tájékozódási pont a fiatal Kosztolányi életében: „Én augusztus 1-én apámmal és öcsémmel Velencébe megyek egy hétre” – írja Csáth Gézának 1909. július 12-én. (Kosztolányi Dezső: Negyvennégy levél. Szabadka. 1972. 111.) S a családi velencei kiruccanások emléke sok év múltán is visszaidéződik emlékezetébe. 1933-ban írott naplójában olvasható a következő megjegyzés: „Esti és a humor és a látszat halál. Velencei kirándulásunk öcsémmel és húgommal. Tudatlanság, boldogtalanság. Kegyelem és pokol. Gyermeki mulatságok. Otthoniasság.” (Kosztolányi Dezső: Napló 1933–1934. Bp. 1985. 23.) Az Esti Kornél novellafüzére is ebben az évben keletkezik, amelynek harmadik fejezete a Velence felé utazó ifjú Esti Kornél vasúti kalandjáról számol be; az elbeszélés zárósorai: „Úszott előre a hullámokkal és a reggeli széllel, arrafelé, ahol aranyködben az arany Velencét sejtette, a földet, melyet még nem ismert, de ismeretlenül is szeretett, s amint válla ki-kibukkant a vízből, arcát rajongva emelte a túlsó latin part: Itália, a szent és imádott Itália felé.” (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Bp. 1981. 67.)

A Velencéhez kapcsolódó életrajzi vonatkozások hősöket, helyzeteket, korokat jellemző motívumokként újra és újra felbukkannak Kosztolányi műveiben. Az Aranysárkány című regény ifjú hősnője és tanár édesapja, ha tehették, nyaranta Velencébe utaztak, s amikor Hilda megszökött szerelmével az apai házból, magára maradt apja egy szegényrokon vénkisasszony társaságában akart Velencébe utazni: „Az idén a történtek után se tett le arról a szándékáról, hogy Velencébe megy. Pepikének megígérte, hogy magával viszi. Jegyeit, melyeket az olasz vasúttól százalékos kedvezménnyel kapott valami nemzeti ünnepre, készen tartotta államvasúti arcképes igazolványában, s többször mutogatta Pepikének. Unokanénje, így tervezte, majd a Hilda nevére kiállított jeggyel fog utazni.

Pepike még sohase járt az ország határán túl. A néma, de nem kellemetlen együttlétek alatt érdeklődött unokaöccsétől, milyen az a város, hol a házak cölöpépítményeken nyugszanak, az utcákon is tenger van, s nagy figyelemmel hallgatta szeretettel teljes előadását. Eddig csak képeken látta Velencét, meg egy kancsón, mely az üvegszekrényben van, de elképzelni sem ezek alapján, sem unokaöccse magyarázata után sem tudta.

– Furcsa – csodálkozott Pepike –, és nem lesz vizes a szoknyám? – Nem hát – mosolygott Novák –, a gondolások mindenüvé elszállítanak. Majd meglátod.” (Aranysárkány. 21. Kosztolányi Dezső: Négy regény. Magyar Remekírók. Bp. 1974. 584.) S ha egy vidéki gazdag, de üresfejű ügyvédet jellemezni akar, Kosztolányi így fecsegteti hősét:

„– A tanár úr is nemsokára vakációzik. Ah, a hosszú, boldog szünidő. Két hónap. Sokszor irigylem érte önöket. Ön az idén nem utazik el?

– De igen. Velencébe.

– Ah, Velence. Ötször voltunk ott. A világ legszebb városa. Lagúnák. Kis osteriák. Mindig a kis osteriákban étkeztünk, nem a zajos, internacionális szállókban. Azok banálisak. A kis helyek poétikusak.” (Aranysárkány. 25. i. k. 617.)

Sárszegen, Kosztolányi Dezső képzelt-valóságos városában, Pacsirtáék otthonában kort jellemző természetességgel díszítik a vitrint „velencei emlékek” – ekkoriban már a „nászutasok városa” Velence –, ám hogy a kisvárosi nagyhangú asztaltársaság „minden nyáron »velencei éjt«-t rendez rakétákkal, kivilágítással”, inkább Kosztolányi írói fantáziáját, mint a sárszegi tűzoltó-főparancsnok álmait jellemzi. (Pacsirta III. és IV. Kosztolányi Dezső: Négy regény. i. k. 271. és 277.) Mint ahogy A kulcs című elbeszélés kisfiú-hőse is aligha gondolhatott arra, hogy apja irodájából a zegzugos, kiismerhetetlen folyosókon a keresett kijárat felé haladva a Sóhajok hídján bolyong. (Kosztolányi Dezső: Hét kövér esztendő. Bp. 1981. 301.) S egy másik karcolatának hőse, Andor – lehetne a szűkagyú józanság példaképe – így jellemzi önmagát, így jellemzi őt Kosztolányi: „A jövő kilátástalan. Én mindig józan voltam. Még Velencében se tudtam rajongani.” (Kosztolányi Dezső: Bölcsőtől a koporsóig. Bp. 1959. 69.)

De tájként is mindig sajátos összefüggésbe ágyazottan jelenik meg Velence látképe Kosztolányi prózájában. Karcolataiban gyakorta ír a „Rabszolgák partjá”-ról; Petőfi Sándorka című elbeszélésében a velencei tengerparti sétány olasz nevét veti papírra; A Rabszolgák partján, azaz „a Riva degli Schiavonin vasasnémetek zörögnek, magas sipkával, nyurga szuronnyal. Bekukkannak könyökutcákba, csapszékekbe, magánlakásokba. A tengert is megmotozzák.” (Kosztolányi Dezső: A léggömb elrepül. Bp. 1981. 795.)

Útirajzainak, tárcáinak szövegét hasonlóképpen át- meg átszövik a velencei hivatkozások.

Stockholm: Észak Velencéje. „Stockholm – a neve szerint is: szigetváros – színes képeslevelezőlap, mely legtávolabb gyermekkori emlékeinket ébresztgeti. Kék a tengertől, zöld a tűlevelű fenyőktől, sötétvörös azoktól a házaktól, melyeket mintha hajdani játékszerünkből, az építőkövekből raktak volna össze. Délszakian ragyogó, s hűsen északi. A Mälar-tó s a Keleti-tenger ad itt egymásnak találkozót. Budapest és Velence együtt. Nézd, ott a Bástya-sétány, ott a Canale Grande, ott a Bazilika, s ott a Santa Maria della Salute is. Budapest és Velence, a skandináv becsületesség szilárd erkölcsi tartalmával.” (Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv. Bp. 1979. 250.)

De Hollandiába érkezve is elsőnek a lagúnák városa jut eszébe: „Amszterdam. Észak Velencéje. Canaléit grachtoknak nevezik. Ez a víz azonban nem olyan üde és vidám, mint a lagúnáké. Mindig sötét és szomorú. Velence csatornáiban világoskék antracén-tinta folyik. Amszterdam csatornáiban szürke töltőtoll-tinta.

Nekem, aki még innen is hallom a Rialto cserfelését, még valami furcsa. Az, hogy ez a víziváros oly mélyen hallgat.

De mégsem. Amszterdamnak is megvan a maga egyéni hangja. Folytonosan csilingel.” (Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv. Bp. 1979. 199–200.)

Talán nem véletlen az sem, hogy Kosztolányi Csortos Gyula Shylock-alakítását jellemezve, egy bekezdés erejéig velencei tájképet fest: „Ő a lagúnák tündéri városában, hol holdfény tündököl, és muzsika szól, s nemes úrfiak rózsaszín, kék selyemruhában enyelegnek pajzán kisasszonyokkal, a komorság.” (Kosztolányi Dezső: Színházi esték I–II. Bp. 1978. II. 325.) S ha este Kosztolányi Dezső félhomályos szobájában munka közben pillanatra megpihen, s fantáziáját hagyja szabadon kóborolni emlékei között, hamar felbukkan „legédesebb” emléke: „Velencében ittam a világ legjobb csokoládéját, a Mercerián. Ebben a kis cukrászdában van borhabbal töltött krémes lepény is, melynek csokoládés a fedőlapja. Miért nem készítik ezt minálunk? Érthetetlen, érthetetlen…” (Mire gondoltál? Kosztolányi Dezső: Én, te, ő. Bp. 1973. 217.)

Máskor kort jellemző kellék írásaiban Velence. Hajdan a gyerekek, amikor életükben először szüleikkel színházba mentek, megigézve bámulták a teátrum varázslatát. A mai gyerekek józan-okos korunkban józanok, a színház – bárha először látnak spektakulumot – nem bűvöli el őket. Nem csoda: a mai gyerekek túl korán tanulnak meg együtt élni a csodákkal: „…Később, hároméves korában magatokkal vittétek nyaralni Velencébe. Gyönyörködött az olasz légi repülőraj mutatványában, mely a tenger fölött bukfencezett. Nemigen adhatunk már csodákat neki.” (Új Tündérország. Kosztolányi Dezső: Sötét bújócska. Bp. 1974. 342.)

Ha itthoni dolgainkról ír Kosztolányi, a hiánylista mutatós darabja Velence. „Hogy miért nem látogatják jobban országunkat, arról lehet vitatkozni. Talán azért, mert a Mont Blanc nincs itt, vagy azért, mert nem lelik meg itt se a Doge-palotát, se az Eiffel-tornyot, se a British Museum-ot, nem tudom. De semmi esetre sem azért, mert cégtábláink és fölírásaink magyarok.” (Egy aggódó írótárs. Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Bp. 1971. 222.)

Máskor meg éppen példa Velence, olyan múltját őrző város, amelyre nem csupán mint pompázó látványosságra kellene figyelnünk, de tartalmas múltszeretetet is tanulhatnánk mai polgáraitól: „Velence vigyáz a szurtos osteriákra, szinte mesterségesen tenyészti a kihaló gondolásokat, tisztán a külföldiekre való tekintettel, akik mindig jobban méltányolják a stílust, mint az ottlakók. Nem lehetne nekünk is kissé importálnunk a múltat, és a népet? Meg kellene próbálni.” (Kosztolányi Dezső: Ákom-bákom. Bp. é. n. 48.)

S ha egy műveltkedő, de nemzeti kultúrájához hűtlen horvát író silány drámáját óhajtja elmarasztalni, merthogy Vojnović Ivo a velencei kultúra emlékeit feleslegesen csillogtatja, s oda nem illően szerkeszti bele darabjába, bár e műveltséget fitogtató felesleges rajongást elítéli – a velencei emlékeket rajongó szavakkal idézi fel: „Velence himnuszát halljuk drágakövekből kirakva.” (Kosztolányi Dezső: Színházi esték I–II. Bp. 1978. I. 308.)

A velencei kalandor, Giacomo Casanova alakja egy-egy félmondatban hol itt, hol ott bukkan fel életművében (Kosztolányi Dezső: Füst. Bp. 1970. 45.; uő.: Színházi esték I–II. Bp. 1978. II. 461.; uő.: Hattyú. Bp. 1972. 19.), Arthur Schnitzler A nővérek, vagy Casanova Spában című vígjátékát is lefordította (Kosztolányi Dezső: Verses drámafordítások I–II. Bp. 1982. II. 477–638.), s Kosztolányi Velence-rajongásának egyik rejtélyesen sokszínű példája Rilke-fordítása is.

A szerető

Velence napja égő aranyat rak
tüzes hajamba: szent alkémia
varázslatát. S mint íve a hidaknak
szemöldjeim oly könnyedén suhannak
 
a szemeimnek hangtalan, sima
veszélyén át, melyek a mély vizekkel
titokba kapcsolódnak, hogy a tenger
bennük dagad-apad. És aki ma
 
meglát, az úgy szeretne az öleb
helyébe lenni, melyet legfölebb
csak néha érint e kéz önfeledten,
 
mely gyűrűkkel virágzó, sebhetetlen,
s főúri sarj, élet, remény, nem egy,
a szájamon mint mérgen tönkremegy.
 
(Kosztolányi Dezső: Idegen költők. Bp. 1966. 279.)
 

Színibírálat-írás ürügyén elképzeli Othello történetét a mai – azaz 1927-es! – Velence falai között (Kosztolányi Dezső: Színházi esték I–II. Bp. 1978. I. 71.), Babits Mihály életművét végigpásztázva 1922-ben Thomas Mann „velencei novellája” jut eszébe (Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt. Bp. 1977. 357.), s ha Byron velencei témájú, bájosan buja verses elbeszélését ülteti át magyar nyelvre, a szívében és képzeletében élő Velencére jobban figyel, mint az eredeti angol szövegre. Az eredeti mű 10. versszaka így hangzik:

 

Of all the places where the Carnival
Was most facetious in the days of yore,
For dance, and song, and serenade, and ball,
And masque, and mime, and mystery, and more
Than I have time to tell now, or at all,
Venice the bell from every city bore, –
And at the moment when I fix my story,
That sea-born city was in all her glory.
 

(The poetical works of Lord Byron. London. 1907. 615.) Szürke prózában, de igyekvő szöveghűséggel ugyanez magyarul:

 

Mindazon helyek közt, hol a Karnevál
Hajdan a legbohóbb volt
Táncra és dalra és szerenádra és bálra és álcajátékra és
Némajátékra és rejtélyre és még többre
Melyeket időm elmondani nincs most vagy tán nem lesz soha
Velence vitte el a pálmát minden városok között –
És az időben, melybe történetem helyezem
Volt legnagyobb dicsőségében ez a tenger-szülte város.
 

Kosztolányi Dezső csengő-bongó rímmuzsikás nyolc magyar verssort farag Byron szövegéből:

 

Farsangba legvidámabb volt Velence
és legvadabbul járta egykoron,
táncolt, dalolt a boldogság kegyence
álarcba, mint valami víg toron.
 
Mit rejtett még e gyémántos szelence?
Ne várd tőlem, hogy mind elsorolom.
Történetem hogy kezdődik, sugáros,
tökéletes-szép volt a vízi város.

 

(Kosztolányi Dezső: Idegen költők. Bp. 1966. 39.)

 

Velence – kegyence – szelence: nyoma sincs az eredeti szövegben. De van nyoma a Velencéhez Janus Pannonius óta sok szállal kötődő magyar irodalomban, költészetben. Rimay János már a XVII. század elején használja a szelence-kemence-Velence rímsort (Rimay János összes művei. Bp. 1955. 56.), Dugonics András a múlt század elején feljegyez egy népi mondást: „Kemence nem Velence” (Dugonics András: Magyar példabeszédek és jeles mondások. I–II. Szeged. 1820. I. 76.), s Jékely Zoltán Kosztolányi Dezsővel majdnem egy időben írja Velencei noteszába a következő négy sort: „Velence, Velence, / tengerek lelence, / emléked szívemben / gyönyörű szelence.” (Jékely Zoltán összegyűjtött versei. Bp. 1985. 180.)

Ezek az ötletszerűen kiválasztott példák inkább rokonai Kosztolányi magyar szövegének, mint Byron eredeti verssorai. S a Velencétől búcsúzó Kosztolányi-Esti Kornél rímeiben nem Byron, hanem a magyar irodalom évszázadai visszhangoznak:

 

Te régi századok lelence.
Azúr, aranyló, mély medence.
Gyémántokkal rakott szelence.
Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e,
Velence?

 

(Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv. Bp. 1979. 148.)

 

*

 

Kosztolányi Dezső műveit elsősorban a Szépirodalmi Könyvkiadó életműsorozatának kötetei alapján közlöm. A kötetek anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta Réz Pál. Az e sorozatban még nem olvasható Kosztolányi-művek esetében korábbi gyűjteményes kötetekre támaszkodtam. Jelen kötet összeállításakor az egyes művek keletkezésének időpontját nem vettem figyelembe a művek közlési sorrendjének kialakításakor.




Hátra Kezdőlap