Jegyzetek

Krúdy Gyula A kápolnai földosztás című riportkönyve 1919-ben jelent meg Budapesten a Károlyi-könyvtár negyedik darabjaként. (1978-ban napvilágot látott egy hasonmás kiadás a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában.) Korábban a Magyarország című lapban volt olvasható e riport két részlete. (1919. február 23. és 26. Kiadásunkban a 21–24., valamint a 39–44. oldalon található e két részlet. Az első – február 23-án közzétett – részt Krúdy nyilvánvalóan még a kápolnai utazás előtt írta.) Terjedelmes gyűjtemény Krúdy Gyula publicisztikai munkásságából: Pesti levelek. Bp. 1963. Válogatta, szerkesztette, az utószót írta és a bibliográfiát összeállította Tóth Lajos és Udvarhelyi Dénes.

 

Krúdy Gyula hat évvel később újra megrajzolja Károlyi Mihály portréját. Más kor, más arckép. Fáradt, kesernyés, mintha 1919 tavasza sohasemvolt múltba ködlött volna. 1925-ben Békéscsabán, a Tevan Kiadónál jelent meg Krúdy Gyula A tegnapok ködlovagjai című kötete s ebben a Károlyi különös pályafutása című írás. (42–52.) Az utolsó oldalak:

 

De még jött egy kedves, tavasziasforma nap, amikor a mezőkön már kevés volt a hó, Károlyi elhatározza, hogy valamit tenni kell a tespedés ellen, földjeit kezdi osztogatni Kál-Kápolnán.

A különvonatot küldöttségek várják az állomásokon, vidéki főispánok, urak, parasztok jönnek papokkal, zászlókkal, üdvözlő szavakkal, éljenekkel, virágokkal és fehérruhás szüzekkel. Dehogy is látta itt valaki azokat a jeleket, amelyek azt mutatnák, hogy nemsokára vége lesz a Károlyi-uralomnak. A fél országon végig vivátok, lelkendezők, boldog arculatú magyarok, akikről ma sem tudom megállapítani, hogy minek is örülnek olyan földöntúlian! Csak annyi bizonyos, hogy aki látta Magyarországot ezekben a napokban Károlyi előtt és körül: nem gondolhatta, hogy a történelemírók milyen meglepő dolgokat jegyeznek fel majd a nemsokára elkövetkező időkről.

Hiszen igaz, hogy az a vörösképű, névnaptól, lakodalomtól, korteskedéstől felhevült vidéki úr, aki most olyan nagyon igyekszik azon, hogy Károlyi Mihály kezét elkaphassa: minden követválasztás után változtat egyet a politikáján. Az a ravaszdi bérlő, az a homlokát ráncoló üzletes, lingó-lengő boltos, nyugdíjasság felé lovagló hivatalnok, falusi politikus, pap meg jegyző holnap is vivátot fog kiáltani valakinek – de mit csinálnak majd a nép egyszerű gyermekei: a parasztok, akik közé most azért megy el a földesuruk, hogy a birtokát közöttük szétossza? Vajon ezek is olyan könnyen felejtik majd el az urat és ispánt az új úr és az új ispán kedvéért?

…Ha volt valaha a lelke mélyén valamely meghatottság K. M.-ban, akkor ezen a napon az valóban megnyilatkozott. A kis kápolnai állomáson szekeres gazdák várják a különvonat tolongó utasait. Buza Barna, a földosztó miniszter, egy kocsifarban kap helyet egy csomó szénán, mögötte kapaszkodik Mayer János. Elöl, ugyancsak parasztszekéren, Károlyi. Más szekereken a pesti szerkesztő urak lógnak, himbálódznak, kiáltoznak. Népünnepély ez, nincs itt többé nagyképű ember, nincs itt többé tekintély, és mégis rend van, mert a nép földesura tiszteletére rendet tart.

Keserves akácok, messze fehérlő, még havas mezők, szálldosó varjak a térdigérő, sáros út fölött. Magyarország ez, bánatos tájképeivel, amelyen most a lakodalmas menet halad. Aklok, csűrök, tanyaházak… Kálban delet harangoznak. Csak tudnám: mit mondanak a káli harangok? Talán azt: „Nincsen kenyér Kálon!” – A kápolnai harang ráfelel „Itt sincs, itt sincs!” – Aminthogy a harangok ezen a nyelven beszéltek akkor Magyarországon.

Nagy mező közepén fából tákolt emelvény, amelyet már reggel óta körüláll jó egypár ezer ember. Ispánok, birkások, uradalmi emberek sietnek az érkezők elé, egy református pap jeladására éljenezni kezdenek. Károlyi Mihály áll az emelvényen, a két karjával körülmutat a világ négy tájéka felé eső földeken:

– Ez eddig az enyém volt. Mától fogva maguknak adom!

…Ennél jobb szónoklat sem hangzott még el a kápolnai mezőn, örökké éljen a Miska gróf, ő tudja, hogyan kell a szegény néppel bánni. – No, de hát ennek is vége volt, mint mindennek a világon. Ebéd következett egy birkaszagú csűrben, ahol olyan csinos menyecskék, leányok szolgálták az eledelt a vendégeknek, hogy legjobb lett volna ottmaradni juhásznak. A Károlyi-uradalom akkor tett ki magáért utoljára vendégszeretet dolgában. Talán kétszáz vendég is volt itt, és mindenki jóllakott, lelkesedett a szeme előtt lefolyó eseményeken, síró-rívó embereken, könnyező asszonynépeken, versmondó gyerekeken, szónokló minisztereken… Csak éppen a háziúr volt egykedvű. Már egyetlenszer sem beszélt Wilsonról sem a parasztoknak, sem a szerkesztőknek. Szótlanul, magába merülve üldögélt, mintha valamely nagy változáson, betegségen esett volna keresztül, mióta utoljára láttuk. Egy beborozott, hangosan síró parasztember állt a háta mögött, és a vállát csókolgatta, mint ahogy a kedves holtaknak szokás. K. M.-nak a szeme se rebbent meg többet. Fásultan nézte az óráján: mennyi ideje van még hátra.

 




Hátra Kezdőlap