Zakatol a vonat, feltűnik, elködlik Trieszt, Velence, Vicenza. 1935 tavaszán mandulavirágos Budapestről hózáporos Itáliába indul pihenni Németh László. Felesége, lánya, a vasúti fülke egybeverődött utasai dédelgetik magányát, lelkében a csendet; kezében könyvek: szellemét termékenyítő társak a pihenésben. Kiszakadni az otthon nyűgéből, mindennap-munkából, hivatalnoklétből, s az utazás szivárványos változékonyságában töltekezni gondolatokkal – terv kéthétnyi örökkévalóságra.
Olvasunk, utazunk. Áthaladunk apró szerb falvakon, hegyek között megbújó pisla fényű álmos állomásokon, fészkelődünk a csöpp helyen, bekukkant egy vámőr, teát kínál a mosolygós kalauz, s aki tud, szemét lehunyja, alszik, álmodik. Trieszt fölött robog a vonat, alattunk a tenger, a kikötő lámpacsillagos homálya. Éjféltájban: Velence. Kiszállunk, barangolunk, lábunk alatt Velence kövei konganak, emlékezünk, mindenki érzi: „az éjjeli vonatból abba az ismerősebb Velencébe lépett ki, amely a lelkében csillog…” Robogunk, robog a vonat. Hajnalodik, a reggeli derengés már a Ligur-tengert sodorja szemünk elé. Tanyánk két hétre San Remo, egy kertre nyíló, csendes hotelszoba. Majd átrándulunk Monte-Carlóba, megnézzük a Cassinót, néhány lírát illedelmesen elveszítünk a rulettasztalon, megbámuljuk az olasz s francia pincéreket, elmerengünk a számunkra szokatlan ízű, illatú ételeken, receptek után tudakozódunk, véletlenségből, kényszerűségből rokonult útitársainkkal kávé s fagylalt mellett ismerkedünk. Utazunk.
Németh László kezében könyvek. Nem bedekkert forgat, nem a turista-látnivalókat gyömöszöli magába. Frobeniust, Hérodotoszt, George verseit lapozza, Ady tusakodásain tépelődik, Szophoklész hősei elevenednek magánya színpadán. „Az utazás csak kulissza egy szellemi utazás mögé…” Fontos a kulissza: időbe és térbe kordázza a gondolatokat. A teraszon pincér sürgölődik, a kertben gyerekek ifjúságuk titokzatos nyelvét beszélve oldódnak fel játékaikban, angolul, németül, magyarul csicseregve; a tenger felől fúj a szél, reggel van, dél van, este van. Németh László karosszéke mélyébe húzódva olvas. „A jó könyvet arról ismerem meg, hogy nem tudom egyfolytában végigolvasni.” Leteszi Frobenius sorstanát, megáll, elméláz egy-egy mondaton. Talán már írja útirajzát, a San Remó-i naplót, vagy csak terve születik most, s majd otthon, munkás létben lesz idő s erő papírra vetni mindazt, ami e szélfújta estén eszébe jut. Hérodotoszt forgatja, Kandaulés történetét olvassa, silabizálja a görög szavakat. Behajtja könyvét, töpreng. Sardis királya ostoba uralkodó volt, végtelen elbízottságában első szolgájával megleseti mezítelen asszonyát, hogy lássa a szolga: a királyné a legszebb asszony. A megszégyenített királyné bosszút áll, a szolgával eltéteti férjét láb alól, s új dinasztiát teremt: gyerekeket szül volt férje gyilkosának.
Hérodotosz halad tovább a mesében. Németh László autóbuszba ül, indul Monte-Carlóba, gyönyörködik az elsuhanó tengerpart fenségében, magában folytatja a történetet. Nem a történelmet, hisz nem a történelem izgatja most, hanem az emberek, akik akkor éltek. Emberek, akik élnek. Egyiptomról nemrég okos történész könyvét olvasta, most Hérodotoszt. „Az jó történelem, ez jó Egyiptom.”
Utazunk: van különbség jó történelem és jó Egyiptom között?
Hérodotosz sok mindent nem tud pontosan, adatai olykor tévesek, hiányosak. Történetet mesél, történettel helyettesíti a történelmet, mesét mond, csavarosat, példabeszédszerűt: jó Egyiptom. Piramisokról, fáraókról írtak pontosabb, tárgyszerűbb munkát. De most megelevenedik a múlt. Szokások, vágyak, könnyek; kézmozdulat, amellyel halálba ment rabszolga és király, tekintet, amely tőrdöfés volt háromezer évvel San Remó-i utazásunk előtt. Érezzük a piramist építő rabszolga izzadságának szagát, látjuk a Nílust, amint termékenyítő iszappal árasztja el Egyiptomot, izgatottá tesz Kandaulés asszonyának érzékeket borzoló mezítelensége. Utazunk: Egyiptomba.
Az olasz pincér udvariasan hozzánk hajol: jeget parancsol? Németh László leteszi a könyvet „lélegzési szünetet kell tartani, mintha az olvasás közben megmozdult gondolatok akarnának fújtatni egyet: aztán mind hosszabbak ezek a fújtató szünetek, végül is az, amit fölidézett, erősebb lesz magánál a könyvnél, s az ember olvasóból ábrándozóvá, álmodozóvá, felfedezővé válik.” Frobenius elméleteiről gondolkodik az író, lejegyzi, s mindjárt továbbgondolja, amit olvasott. Frobenius hamitákra s etiópokra osztja a népeket, pásztorkodó, a térben élő harcias nomád hamitákra s időt hódító, földműves etiópokra. Halad Frobenius gondolatmenetének vágatában. Egy darabig: amíg feltérképezi a német gondolkodót. Etiópok és hamiták: tetszetős felosztás; de: „ki nem szereti jobban a diófát a leopárdnál?” Észre sem veszi: etiópnak mondja, vallja magát, hisz a hamita-leopárd ellenében az etióp-diófa mellett köt ki: neki a terebélyes diófa kedvesebb. De vajon mindenki így gondolkodik? Frobenius nagy tudós volt, műveit a néprajztudomány számon tartja, elemzi, magyarázza. Elméletét, amely a népeket etiópokra s hamitákra osztja, elveti. De a gondolat, amely Frobenius olvasása közben a San Remó-i hotelke teraszán megszületik, lebilincselő: ki szereti jobban a diófát a leopárdnál?
Tegyük le a könyvet, vegyünk lélegzetet. Utazunk, talán San Remóban vagyunk, talán Afrikában. Kezünkben egy leopárdkölyökkel üldögélünk kedves diófánk alatt.
Németh László 1935 tavaszán San Remóban a szálloda teraszán üldögél, kezében Frobenius; gondolkodik. Darabokra ízeli Frobenius gondolatait, ismerkedik velük, új rendszerbe illeszti őket, régibb olvasmányaihoz tapogat vissza, otthonról, hazáról, nemzetről eddig született gondolatait, indulatait rendszerezi. Tévedéseit, igazságait teszi mérlegre. San Remóban Frobeniust olvas, számára Frobenius iránytű: mutatja az irányt, amerre indulni lehet s azt, hol kell új útra térni, új csapást kezdeni. Olvas, gondolkodik. Leteszi a könyvet, levegőt vesz: „Tulajdonképp nem is tetszik nekem ez a könyv!”
Miért szereti Németh László jobban a diófát a leopárdnál?
Ölünkben a becsukott könyv, tekintetünk a tenger fölött suhanó sirály röptét figyeli. Holnap indulunk haza.