Jegyzetek

Szabó Dezső századunk magyar irodalmának egyik legellentmondásosabb alakja. Írói életművének helye és értéke távolról sincs tisztázva; közelről nézve pedig kifejezetten nyugtalanító roppant ellentmondásos, félreértésekre épülő, személyes ellentétekben sűrűsödő értékelése. (Példa rá legutóbb az író születésének századik évfordulóján rendezett vitaülés, melynek anyaga részben megjelent az Irodalomtörténet 1979. évi 4. számában.) Két jelentős monográfia született Szabó Dezsőről (Nagy Péter: Szabó Dezső. Bp. 1964; Gombos Gyula: Szabó Dezső. München. 1966), de ennek ellenére igaznak, elgondolkodtatónak érzem Király István megállapítását, aki – hangsúlyozva, hogy Nagy Péter (Népszabadság, 1979. június 10.) és Keresztury Dezső (Magyar Nemzet, 1979. június 10.) Szabó Dezső életművének és személyiségének hatásáról szólva teljesen ellenkező előjelű megállapításra jutottak – leszögezi: „Vajon melyik közülük az inkább helytálló? Szükségesnek látszik ennek tisztázása. Mert nem pusztán Szabó Dezső-kérdés ez, de lényeges a magyar mentalitás-, illetve értelmiségtörténet szempontjából is.” (It. 1979. 4. 960–961.) Keresztury Dezső véleményéhez csatlakozva Király István sok tekintetben, különösen a harmincas években, pozitívnak ítéli Szabó Dezső korabeli hatását. Nagy Péter nem minden tekintetben ítéli negatívnak Szabó Dezső korabeli hatását.

Szabó Dezső művei az olvasók számára jelenleg nehezen vagy alig hozzáférhetőek.

(„Végezetül: felmerülhet az a gondolat, hogy Szabó Dezső könyveit még a halála után, ennyi idő múltán is miért nem adják ki. Az a véleményem, hogy elsősorban azért, mert a munkásságát még csak egyoldalúan bírálták el. Ami Szabó Dezső munkásságában tartós érték, annak a helyes értékelését majd a tárgyilagos ítéletre törekedő történelem fogja bizonyítani” – írta Veres Péter 1965 februárjában. Írása 1973 márciusában jelent meg a Kritika hasábjain.)

A terjedelmes életműből két összetartozó tanulmányt emeltem ki e kötetbe; nem a Szabó Dezső-kérdés lezárását, ellenkezőleg: e kérdés megújuló, tartalmas megvitatását, végiggondolását szorgalmazandó. Nemcsak a szaktudomány, de az olvasók körében is.

 

*

 

Szabó Dezső élete során számos alkalommal írt és nyilatkozott Ady Endréről. A romantikus Ady című írás a Nyugatban jelent meg először (1911. II. 1086–1094.), majd később napvilágot látott az 1920-ban sajtó alá rendezett Egyenes úton című tanulmánykötetben. A forradalmas Ady című esszét 1919-ben írta Szabó Dezső, és önálló füzetben jelentette meg a Táltos kiadó gondozásában, a Kárpáti Aurél szerkesztette Időszerű emberek című sorozat tizenegyedik darabjaként.

A később ki nem adott A forradalmas Ady helyett Panasz (1921) című kötetében Szabó Dezső egy személyes hangtól és személyeskedéstől fűtött érdekes tanulmányt tesz közzé: Ady arcához. A magávalragadóan gördülékeny, de olykor ellenérzést keltő esszé egy érdekes – valóban Ady Endrére vonatkozó – részlete:

 

„Azt az Adyt próbálom egypár vonással iderajzolni, akit láttam, hallottam, aki belém sajgott, mint egy nekem osztott seb. Adom szemeim teljes tanúvallomásában, mindennapi mozdulatai, futó szavai kegyetlen hűségében. És ezt én teszem, aki régóta hangos haraggal ismételgetem, hogy az író magánélete, napi énje az ő sajátja, az irodalomtörténetnek nem szabad ezt az ént, ezt az életet odakötni művei diadalszekeréhez, mint egy megvert rabszolgát. Teszem én, aki megvetek minden rousseau-i részletezést, minden felesleges őszinteséget az író életrajzában.

Miért teszem?

A zseni meghal, eltemetik. Sírján dudva és barátok nőnek. Sötét szemeit alig hunyta le a magyar fátum költője: apró, éhes ember-dögbogarak mérték ki maguknak hulláját. A hullaevő élősdieknek egy új fajtája támadt: az Ady barátja. Csodálatos, hogy ennek a sajátos életű költőnek, aki lényege szerint teljesen baráttalan volt, egyszerre mennyi barátja serkedt. Halálakor egyik pesti folyóirat ünnepi számot adott ki emlékére. Írt ebbe a számba boldog-boldogtalan. De mindenikük úgy, mintha Adynak az lett volna a jelentősége, hogy az ő apró életükön átment, mint eltévedt esti utas egy elébe akadt piszkos sikátoron. Hogy csemcsegte, rágta, cuppantotta mindenik a maga Ady-koncát. E liliputi imperiálizmus legkómikusabb példáját napi irodalmunk egy szelíd, vén igavonója adta, a Drasche-műfaj egy méla művelője. Ez Ady jelentőségét körülbelül így összegezte: – Hogy milyen nagy jelentősége volt Adynak, mutatja az, hogy tatám, mamám, a kis feleségem, a sógornőm és két kis fiam után Ady volt a legnagyobb hatással rám életemben. – Vajon milyen képe van a világot megseprő zivatarnak egy levéltetű szemeiben?

És míg ellenségei – gazul vagy bután – hantján keresztül is bántják irodalmunk legmagyarabb dicsőségét: kis »barátai« egy saját használatra való alkalmatosságot konfekcionálnak belőle. Lajtorja nekik ez a szent hulla: felmásznak rá, hogy tovább látszódjanak. Faltörőkos nekik ez a hulla, hogy kis éhségeik, apró düheik áttörhessék vele az ellenséges frontot. Bűnbocsátó cédula és igazoló levél nekik ez a hulla, sok piszkos kis megalkuvásra, politikai gyávaságra, továbbpusztítására a haldokló fajnak.

Legjobb lett volna, ha Adyból csak versei maradtak volna fenn. Ha sohasem láttuk volna, ha semmit sem tudnánk róla. Ha egyike volna azoknak a mitológikus neveknek, melyek már nem is egy személyt jelentenek, hanem egy fajt az örökkévalóság jegyében, egy fajt, mely általa belekerült az emberiség szívedobogásába. De irtózatos szép elhivatása azt akarta, hogy itt éljen éhes szemek és rosszakaratú fülek előtt, hogy napjain, Krisztus véres köpenyén, apró latrocskák osztozzanak meg. Ezért kell a kétféle hazugság közt felidézni az ő igazi arcát. Az ellenségeitől már nem kell félteni Adyt. Fogatlan kutyák lettek: nem tudják megmarni sírjának győztes halhatatlanságát. De »barátai« egy-két nemzedéken át még idegen torzzá hamisíthatják. Ez bírt arra, hogy én, akinek Ady semmit sem adhat, aki teljesen külön vagyok tőle saját elhivatásom magányosságában, visszahívjam ezt a sajgó életet: mint egy rég elhangzott zokogást, mint egy messzibe bujdosott testvért.


II.

Középtermetű, parasztosan zömök volt Ady Endre. Széles váll, domború mell, cigányfekete fej: a népmesék izmos kovácslegénye volt, aki vasgyúróval birkózik, és egy csapással beveri az üllőt a földbe. A parasztost, a népiest, a kovácslegényit hangsúlyozom. Kritikusai – pesti újságírók –, akik minden örökölt rikácsolás és kölcsön-fölényesség dacára a parvenü lúdbőrözésével tikkadnak el a »történelmi« születés előtt, szerették őt az utolsó magyar úrnak, a nagyúrnak, valami Zrínyi Miklós-féle oligarcha-utódnak stilizálni. És benne is sokszor megvolt – ennek miértjét később fogjuk megérteni – bizonyos előkelősködés, úriságának hangsúlyozása modorban és szavakban. Nem kell félreérteni: itt nem született királyságának gőgös tudatát értem, nem a zseni vérszerinti fejedelemségét, melynek széles bíbora átizzott egész lényén és versein is. A jó társasághoz, a megyei urakhoz, a szalon számára születettekhez való tartozás félénk, sajgó vágyát, panaszosan féltékeny igényét értem ez alatt, mely megvan minden anyagilag lecsúszott erdélyi telekkönyvvezetőben, adóvégrehajtóban: akiknek ég helyzetük megalázottsága, s akik az első bizalmas pohárnál kárpótló bosszúsággal emlegetik fel, hogyha az apák ezt meg ezt nem csinálták volna, most nem volnának itt, négylovas kocsin járnának stb. Ady Endre erdélyi kurta, paraszti nemes ivadék volt. Azé a nemességé, mely a századok folyamán egyaránt gyökerezett földet túró parasztokban, papokban, iskolamesterekben s az utolsó században a megye és állam kisebb hivatalnokaiban. Én, aki teljesen azonos törzsökből szakadtam, legmélyéig ismerem ennek a büszke emberfajtának a pszichéjét. Ady Endre akkor adta leghívebb jellemzését, mikor paraszt Apollónak mondta magát. Úr volt, fejedelem volt testében is: de paraszt úr, az ős falu paraszti királya, ki roppant petrencét hord a vállán, ki bikát állít meg az ökleivel, s kinek minden papirosjogú királyságnál királyibb királysága az ereje. Még egy gesztusa is volt, mely pózai s a magára parancsolt előkelőség közül néha akaratlanul is előbukott: az a mozdulat, mikor a paraszt dacosan és erejét tudón igazít egyet a nadrágja szíján. Ez a nagyváros kárhozatába s egy túlhajtott kultúra dekadenciájába tévedt költő mélyebbről volt a népnek: a faj ős televényének előfakadása, mint Petőfi. Ezért érthető, hogy a magyar népköltészet, a magyar néplélek legnagyobb művészi erejében benne valósult meg.

A fej hatalmas volt: erős az erős testen. Haja sötétkéken fekete, az arc telt, teljesen borotvált, a száj széles, az orr nemesen szabott. De ezeket a részleteket mind csak azután, a figyelem akart ráirányzásával vette észre az ember. Mert az, ami ezen az arcon első pillantásra megkapta az embert, magához ragadta vagy eltaszította: a két óriási fekete szem volt. Sohasem láttam, sem férfinél, sem nőnél, e két szem hasonlóját. És később – nem is olyan későn –, mikor a halál apró kutyái már itt is, ott is kikezdték ezt a barázdára teremtett erős testet, ez a két szem mintegy magába szívta az egész test életét. Az életbetegben lávázó hisztérikus élet pillanatról pillanatra változva fájt, jajgatott, szúrt, harapott ki ezen a két szemen. Az egyik percben bántóan élesek voltak, belevágtak arcodba, s gyanakvással szimatoltak végig, mint különös fekete vizslák. A másik percben gonosz vágy leskelődött bennük, hogy mikor sebezzenek beléd, ezt a nézést követték a rossz szavak. Aztán sírásra ernyedtek, mint két keserű száj: szélesen és végtelenül jött a fájdalom belőlük. Majd elfakultak, holttá dermedtek az ólomszínű arcban, s dideregtél mellettük, mint egy halottaskamrában. Néha, nagy ritkán, pillanatokra, különösen a jó mámorok idején, végtelen jósággal, anyailag betakaróan szánakozók voltak, hogy a másik percben megint gonoszra változzanak. Megtörtént, hogy már az egész embert hullává dermesztette a mámor, arca holttá fakult, nyaka megszegült, tagjai külön súlyossággal hulltak szét. De ez a két szem ijesztő lobogással élt és változott: a rom ablakaiban lobogó fáklyákkal végigjárt a visszatérő lélek, hogy besírja szemeibe a halál irtózatos munkáját.”

(Szabó Dezső művei. Panasz. é. h. n. Genius kiadás. 54–57.)

 

A jelen kötetben közölt két Szabó Dezső-írásban a szerző többször idéz Ady Endre költeményeiből, többnyire pontosan. A helyesírási hibákat, elírásokat helyreigazítottam, a pontatlan idézeteket, téves címeket érintetlenül hagytam, és a jegyzetekben közlöm a helyes alakot. A szöveg helyesírása a mai követelményekhez igazított, de mindenhol megőriztem az eredeti, jellegzetes stílusértékű hangalakot, egybe- és különírási formát (pl. szociálizmus, reálizmus, mindig-levő stb.).

A forradalmas Ady című írás II. része első szavához Szabó Dezső lapalji, filológus megjegyzést fűzött: „Ady romanticizmusáról lásd A romantikus Ady című tanulmányom. (Nyugat. 1911.)”

 




Hátra Kezdőlap