Történelmünk nevelt: a láthatónál s kézzelfoghatónál fontosabb, érzékletesebb gondolkodásunkban olykor a megfoghatatlan, a rejtett, a titokzatos. Ha Zrínyi Miklóst nem vadkan terítette le, ha Batsányi János Bécs titkos ügynöke volt, ha Kölcsey Ferencet császári megbízott mérgezte meg, ha Görgey titkos csatornákon pénzt kapott az oroszoktól, ha…
Titokfejtők vagyunk: elmulasztott történelmi tettek okait hatalmasok ármányaiban keressük. Igaz, nagyhatalmi ármány, főúri hitszegés, politikus fondorkodás, besúgó gyávaság volt itt elég. De tények mérlegelése helyett gyakorta mesékben gyönyörködünk, álmainkat gondoljuk valóságnak, szép múltat álmodunk magunknak, legyen mivel takaródznunk, s a kiábrándító, macskajajos ébredés után józan beletörődéssel lerugdaljuk hőseinket százados szobortalapzatukról, csak hogy másokat, magunk által kiválasztott kedvelteket helyezzünk a megüresedett piedesztálra.
Néha Széchenyire esküszünk. Máskor Kossuthra.
Holott összetartozásukról kellene gondolkodnunk.
Széchenyi István, a Magyar Akadémia másodelnöke 1842. november 27-én, gróf Teleki József elnök távollétében, az évi közgyűlés megnyitására kényszerült. Kényszerült, mert bár hetek óta készült elmondandó beszédére, lovagiatlannak gondolta elítélően nyilatkozni ellenfeleiről olyan helyen, ahol állításaival a megtámadottak nem szállhatnak vitába. Márpedig az akadémiai elnöki megnyitót szokás szerint vita nem követte. November 24-én kéri a vezetőséget, mentené őt fel beszéde nyilvános elmondásától, az ülésen résztvevők azonban úgy határoznak, tartsa meg Széchenyi az elnöki megnyitót, mert a szöveg hamarosan megjelenik nyomtatásban, s így vitatása mindenki számára lehetségessé lesz.
Állva, két óra tíz percen keresztül olvasta föl írását Széchenyi 1842. november 27-én.
Felizzott a hangulat. Némelyek szerint goromba támadás e beszéd Kossuth Lajos és a nemzeti eszme képviselői ellen, s Széchenyi a pánszláv gondolat terjesztője. Volt, aki Bécs ügynökét sejtette a grófban. Mellette, ellene hangosan nyilatkoztak.
A látóhatárt napi politikai érdekek korlátozták.
1842-ben sokan úgy gondolták: erős és független Magyarország létrejöttéhez elsősorban gyakorlati intézményekre, iskolákra, gyárakra lenne szükség, s az ország jövője szempontjából az Akadémia hasznossága elenyésző a hiányzó tanítóképzőkkel, technikumokkal szemben. Inkább ilyeneket kellett volna létrehozni, s nem tudós Akadémiát. Széchenyi vitába száll e gondolattal, mondván: „vegyük a dolgokat mint azok vannak, és nem mint azoknak lenniök kellene” – tehát józanságra szólít, s bizonyítja: 1825-ben az Akadémia megalapítása volt a fontos és lehetséges lépés nemzeti önállósulásunk, erősödésünk érdekében. A szalmaláng-lelkesedőkkel, a légvárépítőkkel szemben Széchenyi a realitásra figyelmeztet, a bölcs megfontolás fontosságát hangsúlyozza. Akadémiát alapított 1825-ben, mert realista volt, ellentétben a ködből nőtt ipartelepeket álmodó fantasztákkal.
Álomtalanul élt a legnagyobb magyar?
Naplójába 1821. január 4-én ezt jegyezte föl: „Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.” – Széchenyi hídról álmodik, amelynek lenni kellene Pest és Buda között. Nemes tettekről álmodik, amelyekkel használhat hazájának. A valóságról álmodik: Pestnek, Budának állandó híd kellene, ez segítené a város gazdagodását, fejlődését, polgárosulását. Magyarország jövőjét.
S mégis: 1825 novemberében nem állandó híd építését szorgalmazza, hanem tudós társaság alapítását. Vajon hebehurgya, lelkesült szalmaláng hevület késztette Széchenyit erre? Felsőbükki Nagy Pál az országgyűlésben szépen szónokolt, Széchenyi meghatódott, felejtette álmát, fölugrott, s mert épp a tudós társaság s a magyar nyelv ügye volt terítéken, megajánlotta évi jövedelmét akadémia alapítására? Aligha. Bölcs belátás e tett rugója: csiszolt elmékre van szüksége elsősorban a hazának, kiművelt emberfőkre, akik nem csupán akarnak, de tudnak hidat építeni.
Ha majd lehet.
Széchenyi nem mondott le álmáról: harcolt a hídért, Angliába utazott, mérnökökkel tárgyalt, részvénytársaságot szervezett, anyagi kockázatot vállalt, véget nem érő országgyűlési szópárbajokba bocsátkozott, érvelt, vitázott, verekedett; megszületett az 1836. évi XXVI. törvénycikkely, amely kimondta: a felépülő hídon mindenki – a magyar nemesség is! – köteles egy krajcár hídpénzt fizetni. Kettős győzelem ez. Lesz pénz, lehet építeni a hidat! S rés támadt a nemesség évszázados kiváltságain: habár csak ebben az egyetlen és kivételes esetben, de „adófizetésre” kényszerült.
Tetszik, nem tetszik: polgárosodunk.
Amikor 1842-ben a híd pilléreit alapozzák, Széchenyi István álmai megvalósulásában gyönyörködhet. 1821-ben erős Magyarországról álmodott, s a Duna fölött állandó hidat képzelt Pest–Buda között. A megvalósult álom: valóság. Az Akadémia, az épülő híd – s annyi más alakuló, virágzó intézmény – 1842 magyar valósága. A híd – tárgyiasult álom. S most, e Széchenyi megálmodta s megalkotta új magyar valóság polgáraként már Kossuth Lajos álmodik: nem csupán erős, de önálló Magyarország lebeg szemei előtt. S hogy álma valósággá váljon, a magyarság nemzeti öntudatát tartja fontosnak erősíteni, hogy a nemzet edzett s elhatározott legyen, ha önállóságáért egykor helyt kell állnia.
Majd amikor álma 1848 tavaszán a megvalósulás előtti pillanatba jut, az őáltala teremtett új történelmi helyzet ifjú álmodójának, a szabadság és egyenlőség költő-prófétájának, Petőfi Sándornak harsány kiáltása – Akasszátok föl a királyokat! – őt borzasztja el. Pantha rhei! A történelem, az álmok, a valóság! Kossuth Lajos a legnagyobb magyar, Széchenyi István álmát álmodta tovább, Petőfi Sándor a néptribun Kossuthét: megszületett a polgári Magyarország. Nem élt sokáig: nem hallgattunk Petőfi szavára, nem volt bátorságunk fölakasztani a királyt. Világosnál sírba tettük önállóságunkat.
Minderről az akadémiai megnyitó beszédben 1842. november 27-én nem esik szó. Széchenyi nehézkes, veretes nyelven fogalmaz. Körülményesen, óvatosan: Kossuth Lajossal vitázik, de nem Bécs érdekeit képviseli. Két tűz között megvalósult álmait védi józan bölcsességgel. Amit teremtett, azt óvja.
A tetthazafi Széchenyi a nemzet, a közösség érdekeit veszélyeztető szájalásnak ítéli a szájhazafiak nagyhangúskodását, mert „a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még”. Hazánk felvirágzásának egyetlen záloga az erényes emberek sokasodása, de „az ember mert magyar, még nem erényes ember”. Nyelvünk terjedése fontos, s hogy mind többen vallják magukat országunkban magyarnak – erőt jelent. De a sokaságban rejlő súly csalóka erő. S akik sokasodásunkban vélik fölfedezni a lehetőséget megmaradásunkra, önállósodásunkra, hiú ábrándok rabjai. A sokaságára büszke nép egyetlen fegyvere az erőszak, s az erőszak erőszakot szül, s végtére pusztulást. „Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fennmaradhatásunkért annál erősebben rettegtem mindig azon okbul – s ezt ki kell végre mondani –, mert fajtánk anyagi mint szellemi léte oly felette könnyű.” S hozzáteszi: „nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalata.” A nemzet szellemi ereje, kultúrája az igazi erő, mert a magyarságot nem szembeállítja a többi nemzettel, amely körülöttünk, közöttünk él. És a minőség elpusztíthatatlan – a külső erőszak „eláraszthat, feldúlhat, sőt meg is gyilkolhat, de elolvasztani, megsemmisítni soha nem képes”.
Álmodni és teremteni képes férfiak, nők csinálnak történelmet. Álmodják, amit kell, teremtik, amit lehet. Álmodott és teremtett Széchenyi István. Álmodott és teremtett Kossuth Lajos. Máskor álmodtak, mást teremtettek. Nem azon merengtek, ami volt. Azt fontolgatták: mi legyen.
Történelmünk tette: egy évtizedre politikai ellenfelekké lettek. De a politika csak törmeléke a történelemnek.
A gondolat a törmelék alatt is gondolat: hasznosítható.
Vajon fajtánk anyagi mint szellemi léte milyen fajsúlyú ma?