Félúton az Urál és a Pireneusok között: Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre / A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének...; Vörösmarty Mihály borong-bolyong a magyar múltban, Zrínyi Miklós árnyával viaskodva 1828-ban.
A nyugat őrének nevezi magát egy művelt, felvidéki magyar újságíró 1938 tavaszán. Indogermán magyarnak, szláv és német ősöktől eredett magyar polgárnak, akinek álmai London és Párizs felé fodrozódnak; bevallja: emlékezetében édes bécsi illatok múltmámorát őrzi, s képzeletét soha nem a Kiskunság homokdűnéi, szélborzolta akácfái vonzzák.
Írására egy paraszti munkától cserzett tenyerű balmazújvárosi magyar válaszol: keleti magyarnak, szocialista magyarnak mondja magát, s úgy gondolja, azt reméli: ha majd dönthetünk sorsunkról s jövőnk lehetséges útját magunk jelöljük ki, a keleti és szocialista magyarok akaratát tartja tiszteletben a történelem.
Félúton az Urál és a Pireneusok között, 1938-ban. Polgármúltjuk zamatait nem felejtő tollforgatók, műveltségük magánkastélyában merengő értelmiségiek, latin szellemű magyar városlakók, hajdani céhpolgárok szorgalmas leszármazottai – a nyugat őrei?
Keleti szellemükre büszke alföldi kétkeziek, kunsági szerző-mozgó emberek, országló nemes magyarok kopott fényű utódai, bérpalotákban, bérkaszárnyákban rossz alvásukból álmodott földszagra, istállók zizegő csöndjére riadtan ébredő városi falusiak – a kelet népe?
István király írásba foglalta országlása bölcs alapelvét: az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Aki hasznára lehetett országának, befogadta. Jöttek a Kárpát-medencébe önhasznukat kereső ágrólszakadtak és kalandorok, akik teleszedve zsebüket továbbálltak. Erre tévedt menekülők a Duna-völgyben maguknak munkát és családot találtak, itt ragadtak. Magyarokat a forgószél Konstantinápolyba sodort, törököket Budára, Egerbe, Kolozsvárra. A Mátra lankáin franciák telepítgették szőlőtőkéiket, a törökök kitakarodása után a néptelen lapályokra német telepesek érkeztek felvirágoztatni a sivárrá lett hajdan gazdag vidéket. Zsidók, románok, szlovákok, olaszok, lengyelek: jöttek, megálltak, maradtak, odébbálltak.
Aki maradt: magyarrá lett, vagy élt közöttünk mint ittlakó. Aki elment: csipetnyi magyarsággal sózta meg valahol a világot.
És nagy viharok után kitántorgott néhány ezer, néhány millió magyar Európába, Amerikába.
Volt, aki visszajött, volt, aki többé vissza se nézett.
Fogytunk. Gyarapodtunk. A szájhazafiak jöttek, mentek; a tetthazafiak maradtak.
És élünk; ezer éve a Kárpát-medencében: magyarok. Akik voltunk, akik vagyunk, akik leszünk.
Amikor dörög fejünk fölött az ég, amikor csapkod körülöttünk a ménkű, amikor egy irányba húzzuk a szekeret – magyarok vagyunk. Magyarok – jelzők nélkül.
Errefelé sokszor dörög az ég, gyakorta csapkod a ménkű.
De ha elül a vihar, húznánk a szekeret annyifelé, ahányan vagyunk.
A nyugat őrei rángatnák arrafelé; de hát merre van az arra?
Kelet népe? Keleten is sokféleképpen ragyog az égbolt.
Hajdan, törökös időkben szekértábort építettünk, így védekeztünk a ránk zúduló túlerővel szemben. Körülvettük magunk felfordított szekerekkel, s ha jött a török, a szekérbástyák mögül lődöztük tüzes nyilainkat a turbánosokra.
Kint a török, bent a magyar.
Bent: a veszedelemben körülkerítve egyet akaró magyarok.
Aztán ha rövid időre a török eltakarodott a falak alól, hamar kiderült: a szekértáborban sokféle magyarok vagyunk. Némelyek úgy gondolták: érdekeink azt kívánják, lépjünk okos szövetségre nyugati szomszédainkkal, s ha Bécs pénzt, katonát ad, hamar – s végleg – elbánunk a kontyosokkal. Mások Bécs erejétől féltették hazánk, s a pápisták ellen szívük, eszük, karuk Sztambullal szövetkezett.
Amíg vitatkoztak, egyezkedtek, érveltek, nyugat és kelet megosztozott Magyarországon; Pozsonyban fekete-sárga, Budán lófarkas zászlót lengetett a szél. Bent, kint – egyre ment.
1938-ban Szvatkó Pál és Veres Péter okos írásokban vitáznak: keletre vagy nyugatra tekintsen a magyar, nyugat őrei vagyunk vagy a kelet népe? Szellemi életünkben a népiesek vagy az urbánusok lobogtatnak olyan lobogót, amely mögé minden igaz magyarnak sorakozni kell?
Sorakozni kell? Ha táborba szerveződünk, jobban megy sorunk? Ha tábor áll táborral szemben, keleti magyar a nyugati magyarral, okosabban, körültekintőbben, becsületesebben döntünk majd arról: mit kell tennünk, hogy megőrizzük épségben, egységben nemzetünk, hazánk?
Kelet népe? Múltunk emlékezetét, jelenünk gondjait, jövőnk akarását szívükön viselő becsületes, okos emberek: tetthazafiak. És: műsubás álparasztok, fecsegő álhazafiak, törött lelkű álemberek – a tábor erősnek hitt alapját megtöltő salak.
A nyugat őrei? Múltunk emlékezetét, jelenünk gondjait, jövőnk akarását szívükön viselő becsületes, okos emberek: tetthazafiak. És: fecsegő cinikusok, kicsinyes önzők, szellemes korcsok – a tábor árkaiban felgyülemlő hulladék.
És ha a tehetségben s jellemben egyívású magyarok lépnének szövetségre? Ha kelet népéből s a nyugat őrei közül az igazak fognának kezet s együtt kitakarítanák a hulladékot, salakot? Ha a szellemi életben nem barikádoznák egymás ellen talmivá koptatott jelszavak a magyarokat? Ha tehetség és jellem kerítené egy táborba az igazakat, s a hulladék, a salak kívül rekedne a falakon?
Félúton az Urál és a Pireneusok között, 1938-ban.
Meg kell várni, míg kitör a vihar, megdördül az ég s csapkod körülöttünk a ménkű?