Jegyzetek

Szvatkó Pál tanulmánya eredetileg az Apollóban jelent meg (1938. IV. évf. 1–2. szám. 7–34. VIII. kötet), e mostani kiadás az ott napvilágot látott szöveget tartalmazza. (A nevek írását és a helyesírást egységesítettem, a sajtóhibákat kijavítottam.) Az Apollo utolsó számában (1939. V. évf. 1–2. szám 20–24. X. kötet) Veres Péter vitába szállt Szvatkó Pál néhány gondolatával.

 

Indogermán polgárság és magyar parasztság

Szvatkó Pál tanulmánya az „indogermán magyarok”-ról az én megjegyzéseimet szinte kihívja. Nagyon jellemző írás! Annyira, hogy amit Szvatkó az indogermán magyarokról mond, azt az ő írása nemcsak logikai, belső tartalmával, hanem szinte a külső formájával, stílusával és dinamikájával is bizonyítja. Tipikusan polgár-középosztályi gondolkodása, indogermán előadásmódja, nem plasztikus, hanem fogalmi, logikai bizonyító módszere, indogermán hevületű logikai dinamikája, áramló s germánosan monoton retorikája, mind azt bizonyítják, hogy igaza van: az indogermán jelleg már évszázadok óta szivárog a magyarságba, mégis a történelmi események mint választóvíz osztják kétfele a kétféle magyarságot. De amellett, ha nem is bizonyítja – mert erre nem gondol, – de a magatartásával példázza, hogyan juthat el egy idegen a teljes asszimilációhoz, hogyan válhatik véglegesen magyarrá. Ilyen őszintén, ilyen tárgyilagosan kevés idegenből származó magyar beszélt még önmagáról és a fajmagyarság viszonyáról. Ez egyúttal példa arra is, hogy valóban lehetséges igazi asszimiláció, tehát méltánytalan és káros a magyarságra az az elriasztó turáni gőg, ami itt-ott egyes magyarokban megjelenik s amely szerint minden idegen egy belülről bomlasztó titkos ellenség. Igaz, hogy ezt az elzárkózást is meg lehet érteni, a magyarság történelméből nagyon is meg lehet érteni, és főleg az idegenből jött őszinte magyaroknak kell megérteniök, elfogadniuk és megbocsátaniuk. Ennek a megértése a próbája az ő őszinte magyarságuknak. Nem illik a vendéglátók dolgába beavatkozni, ezt valószínűleg még eurázsiai vándorlásaikból hozták magukkal a magyarok. Nemcsak vérségi, hanem világnézeti és osztályszempontok is belejátszanak a beolvadásba. Magyarországon a legnagyobb beolvasztó közösségek, amelyek igazán megemésztették a beléjük került idegeneket: a nemzet-alatti parasztság és a nemzetközi szocialista ipari munkásság, vagyis egy-egy olyan közösség, melyben nem kellett képmutató álnacionalizmust mímelni, mint az államot birtokló nemességben és a polgárságban.

Szvatkó mondanivalójának a lényege azonban nem ez, hanem az európaiság és a keletiesség ellentétének a megvilágítása. Ő is, mint nagyon sok írónk (nem mint a zsidók, mert azok másféle európaiak), európainak és polgárnak érzi magát, én viszont és még nagyon sok írónk, gondolkodónk és politikusunk – nem. A parasztság nem tud róla, hogy ő ázsiai-e vagy európai, de nem vitás, hogy lényegében inkább ázsiai.

Nos, én megmondom őszintén: nem érzek és sohasem éreztem európai nosztalgiát. Igazságot, szabadságot, egyenlőséget, békességet, alkotó új, dinamikus magyarságot szerettem volna mindig, de ezt nem fűztem Európa fogalmához. Mert tulajdonképpen mit is értenek Európa alatt? A technikai civilizáció kényelmeit, a szappanfogyasztást, az angol klozettet, hatfogásos reggelit és az individualista udvariasságot? Avagy nem ezt, hanem a demokráciát? Melyiket? A csak társadalmit, mert ez a diktatúrás államokban is megvan, avagy a politikai demokráciát? Vagy talán mind az egészet együtt? Körülbelül, mert ha nem így volna, akkor nekem fogalmam sem lehet róla, hogy mit értenek Európa alatt.

A demokráciát én is szeretem, sőt igyekszem úgy a magyarságban, mint önmagamban megvalósítani, de demokrácia nemcsak nyugaton van s nemcsak ott lehetséges, s főképpen nem azonos a polgári életformával, sőt igazi megvalósulása túlvezet a polgári életformán a tökéletesebb társadalomszervezés és a tökéletesebb ember felé, míg a polgári életforma csak meghamisítja és korrumpálja a demokráciát. Igaz, hogy a nyugati demokrácia is nagy haladás a közép-európai félfeudalizmushoz képest, de ha már ideálokat tűzünk ki, akkor ne a korcs és torz formákat, hanem a teljeset, a szabadot, a véglegeset tűzzük ki. Valaki azt mondta, hogy a demokrácia a vitatkozás lehetősége, a demokrácia: diszkusszió. Sajnos, a nyugati országokban, éspedig úgy a fasiszta, mint a demokrata kormányzat alatt, az öncélú szájjártatás sajtóban és politikában, sörcsarnokban és pártklubban túl nagy szerepet játszik, úgyhogy nehéz kihámozni, mit beszélnek komolyan egy nemzeti vagy osztályközösség nevében, mit beszélnek léha firkászok hiúságból vagy szószátyárkodásból, és mit beszél a hatalom korlátolt önzésből és buta ravaszságból. A magyar paraszt s a parasztból lett magyar ipari munkás lényegében nagyvonalú, polgárellenes gondolkodású s így cselekvő realista. Figyelme ösztönösen a lényegre irányul. Móricz Zsigmond írta nemrégiben, hogy a magyar paraszt tiszta és rendszerető, de ez a tisztaság és rend egy hajóskapitány szemében rettentő piszok és rendetlenség volna. Persze, itt egy másik életlogika nyilvánul meg, amelynek megvan a saját sorrendi fontosságrendszere, a saját értékhierarchiája. Ebben a sorrendben legelöl a munka, a termelés, a megélhetés áll, ehhez kell minden egyebet szabályozni. Ezért nem is értjük meg egymást az indogermánnak nevezett bürokráciával és a nyárspolgári kicsinyességben szenvedő polgársággal. Akkor már bizonyos, hogy fajmagyar nemes uraink közelebb állnak hozzánk. Ők is nagyvonalúak; sajnos ha ellenőrizetlen hatalom van a kezükben, hazárdul nagyvonalúak. Ezért volt aztán oly nagy vonzerejük a német és zsidó polgári lelkekre, akik szegények nem harcoló, a valósággal szembeszálló, hanem egyszerűen csak alkalmazkodó kis-realisták voltak. És éppen ezért húzódhatott fel olyan könnyen ez az idegen kispolgárság a hatalmasok szárnyai alatt egészen a hatalom birtokbavételéig, ugyanakkor, amikor a nemcsak politikailag, de gazdaságilag is „eb ura fakó” lelkületű magyar parasztság lemaradt. A kapitalista polgárosodás kicsinyes, krajcárkodó, avagy gátlás nélkül hazárdírozó korszakában persze lemaradt mind a két magyarság, az úri is, a paraszti is. Nemhogy nem bírták a versenyt, valójában fel se vették. A magyar nemes így a hivatal, a neki is idegen lelkületű állam rabszolgája lett, a magyar paraszt meg a kapitalista munka rabszolgája, s alkotó nagyvonalúsága, belső dinamikája baromi erőkifejtésben, munkavirtusban vezetődött le. Micsoda teljesítményversenyek, micsoda virtusos erőpazarlás, micsoda felelőtlen ember-rablógazdálkodás folyt itt a kapitalizmus kezdete óta, mennyi alkotó erő pazarlódott el hiába, mennyire nem volt ebben a kapitalista dinamikában sem faji, sem szociális, sem gazdasági ökonómia.

Rendszerető nép vagyunk mi, de ez a rendszeretet nem a rendszerimádat, nem öncélú disciplina, hanem az értelmes összeműködés szeretete, vagyis demokrácia. Mert igenis ez a demokrácia, nem a diszkusszió. S mert erre zavaros viszonyaink, tisztázatlan nemzeti és osztályellentétekben forrongó belső társadalmi helyzetünk miatt eddig nem volt lehetőség, ezért esszük-marjuk egymást, ezért van rajtunk a „turáni átok”. (Amely mellesleg minden népen van, legfeljebb kisebb mértékben.) A dolgainkat még egy-egy harcoló osztályon belül is többféleképpen látjuk és akarjuk, azért nem csináljuk aztán sehogy sem, vagy ha csinálni próbáljuk, azért nem sikerül.

Nagyvonalúak voltunk, nemcsak államot alkotók, hanem közösségalkotók is. Mert ha a nemesúr nemzetállamot teremtett, a paraszti nemzet közösséget épített. Ez a két osztály még ma sem egy nemzet, de mindegyik tényező volt a magyarság megmaradásában. A nemesség katonákat, polgárokat, értelmiségieket vonzott magához minden népből, aki itt megfordult; a paraszti nemzet kisorosz, román, szlovák, szerb, horvát parasztokat, kézműveseket szívott fel magába. Az úr-nemzet aztán a kapitalista korszak rohamos polgári beáramlásában elveszett, úgyhogy nincs többé nemesi magyarság, csak polgárok, hivatalnokok és áldzsentrik vannak. Véletlenül fajmagyarnak maradt, vagy időközben a parasztságból felkapaszkodott turáni középosztályi embereink ma fejüket vesztve tétováznak és kapkodnak hitlerizmus, turánizmus és népi demokrácia között. Egyelőre apró egyesületekbe toborzódva, hogy megmenthessék magukat, a parasztsághoz közelednek, sorsközösségről beszélnek, csakhogy nem tudják, hogyan fogjanak hozzá, mert hát a hivatalnoki sors meg a napszámos sors olyan nagyon távol állanak egymástól; egészen két külön világ. A paraszti magyarság ma is háttal áll Európának és az urbánus világnak, el van merülve a munkába, a földdel és természettel való viaskodásba. Polgárosodó vékony élrétege is inkább a dzsentri Magyarország szokásait éli újra, mintsem az európai polgári életformát sajátítaná el.

Igen, ez a nagyvonalúság, ez a pusztai, távlatos látás, ez a Dzsingisz káni lelkiség a mi legbensőbb alaptulajdonságunk, amelyre sok minden rárakódott ezer év óta, sokunkból ki is irtotta a szolgaság vagy a nyugati polgárosodás, de legjobbjainkban s lelkünk legmélyebb rétegeiben még ma is megvan. S az a tragédiánk, hogy itt a szűk Kárpát-medencében sohasem tudott kibontakozni.

 

*

 

Szvatkó Pál nyugatias realistákról és keleties álmodozókról beszél. Nem veszi észre, hogy ez a keleti álmodozás nem is álmodozás, hanem egy másik realizmus. Hiszen ő is bizonyítja, hogy igazában ez a keleti magyarság az alkotó magyarság, ez adta az államfenntartó katonai erőt, s ez adta a megtartó lelket, az irodalmat. Csakhogy ez a másik, ez a keleti realizmus csak forradalommal győzhetne a rátelepült gazdasági, társadalmi, faji és politikai erőkkel szemben. Ezért kínlódik annyit hiába, ezért látszik meddőnek minden erőlködése, s ezért látják ezt az urbánus oldalról eredménytelen illuzionizmusnak.

Az urbánus realizmus tehát nem egyéb, mint a birtokon belüliek cselekvő tapasztalataiból leszűrődött szemlélet és magatartás. A keleti forradalmárok nem lehetnek ilyenek, ők kívül maradtak a falakon, s ki látott már olyan ostromlókat, akik nem hisznek a vár bevételében? Ők nem juthatnak hozzá, hogy fajtájuk lelkét és történelmét formálhassák – holott ez a hivatásuk és feladatuk – tehát tagadnak és lázongnak. Mindez ma már kétszerkettője a magyar helyzetnek. S az is, hogy a forradalom itt nemcsak szociális, hanem nemzeti is lesz, ha lesz, akármikor lesz. Sem a 48-as, sem a 18-as nem volt igazi nemzeti forradalom, mert nem az alulról emelkedő népi erők törtek fel, hanem a felülről felboruló hatalom pánikja idézte elő. (48-at is, hiszen másképp hogyan lett volna lehetséges, hogy Petőfi pár száz diákkal felborítsa az ingadozó hatalmat.) Mi ma is szolgái vagyunk a mai, jórészt idegen, mert zsidó és indogermán urainknak, de ugyanakkor gyarmata vagyunk Európa egy részének. Mit akarhatunk hát? Úgy felszabadulni, hogy utánozzuk Európát a polgárosodás útján? Nevetséges, hiszen ott is bukófélben a polgári civilizáció!

De mit is adhatna ma nekünk Európa, miután már monopolkapitalizmust, gyarmati gazdálkodást és életformát kényszerített ránk? A liberalizmus idejét múlta, nálunk gazdag polgárság hiányában érvényesíthetetlen kényelmeskedés, a fasizmus handabandázó autoszuggesztió és önmisztifikáció, ezt mi szintén nem tudjuk utánacsinálni, a hitlerizmus kicsinyes, aprólékos disciplina-mánia, nemzeti lényünkkel merőben ellentétes. Új faj vagyunk itt a Kárpát-medencében, tulajdonképpen most születünk nemzetté, azért van annyi kín és zavar körülöttünk. Új életformát, szerintem kollektivista demokráciát kell teremtenünk, ez lesz minekünk a legmegfelelőbb. Egyebet különben sem tehetünk, mert a helyzetünk egyebet nem tűr meg, másképp nem élünk és nem maradhatunk meg.

Végkövetkeztetés? Polgárok már nem lehetünk, de már ne is akarjunk lenni. Nyugaton hát nincs semmi keresnivalónk. Itt élünk-halunk a Kárpát-medencében és Közép-Európában, s meg kell találnunk azt a formát, amelyben fennmaradhatunk mint állam és mint nemzet is. Aki a természet elől menekülni próbál, azt előbb-utóbb elejti a természet. Márpedig mi magyarok nem akarunk elesni, hiszen még nem is éltünk. Uraink éltek-uralkodtak, elpusztultak, mint a római és spanyol urak, de mi parasztok ezer évig csak küzdöttünk, szenvedtünk a puszta megmaradásért. Most rajtunk a sor, most majd mi jövünk! Velünk új évezred kezdődik.

Hencegés és hányavetiség ez a siralmas magyar jelenben? Nem, ez hit, s a hitben erő van. A magyar közösségben már forr a levegő. Fönn a szellem világában, az új irodalomban szociális radikalizmus és népi demokratizmus, a bomladozó középosztályban hitlerizmus, hungarizmus és turanizmus, lenn a mélyben, a tömegekben nemzeti szocializmus és marxista szocializmus: egymással párhuzamos és egymással ellentétes erővonalak futnak keresztül-kasul a nemzettestben: a nemzettest él és rángatózik. E rángatózásból új élet születik! Nem az, amit az apró-cseprő világnézeti csoportok, e bomlástermékek akarnak, hanem az, amit a történelem, a valóság, a világgazdasági és világpolitikai erők parancsolnak. Nekünk csak az a kötelességünk, hogy felismerjük, mit parancsolnak. Aki felismerte a világerők miértjét és a magyar népi erők „hogyan”-ját, azé lesz a jövő. Én hiszem, hogy a miénk: keleti magyaroké és szocialista magyaroké!

Veres Péter

 

Veres Péter tehát az indogermán és polgári magyarsággal szemben a maga keleti és szocialista magyarságát hangsúlyozza. Cs. Szabó László ezzel szemben az Apollo IX. kötetében megjelent nagy esszéjében (Latin Európa. 1938. 3–4. szám 103–138.) a magyarság tartalmát és szellemét a latin Európa fényeivel pásztázza végig. És állításait erősítendő, Ortutay Gyula gondolatait idézi, aki Illyés Gyula Magyarok című könyve kapcsán mondja a következőket: „Ha arra gondolunk, hogy a rokontalan magyar a francia szellemben, az angol alkotmányban, a latinság szellemében, olasz kapcsolataiban kereste a maga európai igazolását és szellemi rokonait, de a germánban alig, megnyugodhatunk. A lengyel pátosz és cifraság tetszett s a világháború előtt a szerb férfiasság, hősiesség is; a germánság valóban meglévő nagy tulajdonságaiból talán egyet sem kívánt a magyarság példának állítani maga elé. A néprajzi kutató is megállapítja, hogy a magyarság a környező népek közül épp ettől a germánságtól vette a legkevesebbet. Ha az etnikai kapcsolatokat tekintjük: egy szlovák és magyar, egy román és magyar, egy délszláv és magyar etnikai csoport között mindig sokkal könnyebb és közvetlenebb volt a hatások útja, mint a magyarok és németek között. A magyar paraszt a német hatások java részét elutasította magától. Mindez nem tekinthető puszta véletlennek, s a történeti-politikai szembeállásunk sem magyarázza; mélyebb alkati elkülönülés van a két etnikum között.”

Kodály Zoltán 1939-ben megjelent tanulmányában szintén azt hangsúlyozza, ami a magyar népzenét elkülöníti a német zenétől. (Magyarság a zenében. Bp. 1984.) Babits Mihály a német Vándor és a magyar Bujdosó szembeállítását utasítja el ugyanebben az évben, vitatva Prohászka Lajos erősen német fogantatású metaforáit. (A magyar jellemről. Bp. 1981.) Illyés Gyula 1939-ben finnugor gyökereink és szellemünk francia kötődései mellett érvel. (Ki a magyar. Bp. 1982.)

Példák – csak jelzései a korhangulatnak, korszellemnek, amikor a hangsúlyokat a szellemi életben is a komorodó politika áramlatai, örvényei alakították: a birodalmi német sas már leszálláshoz készülődve körözött a magyar égbolton.

De Szvatkó Pál „indogermánsága” alapvetően angol–francia orientációju. Márai Sándorról szólva, Mit adott Szlovenszkó az új magyar irodalomnak? című írásában már korábban egyértelműen, világosan megfogalmazta indogermán magyar mivoltának erkölcsi-emberi lényegét: „Márai Sándor sok tekintetben szoliter a magyar irodalomban, mert különleges szemlélési módja elüt a megszokott pestiességtől, annak ellenére, hogy külső rekvizitumai, a stílus, az olvasóra való hatás módja, a poének kezelése és affektált fölénye a legtisztább pesti iskolára emlékeztet. Márai belső állásfoglalása érdekes, finom polgári nézés, nyugati látás, a magasrangú városi polgárság különvéleménye. A magyar dolgokat mintegy kívülről nézi, bármennyire bennük él testileg-lelkileg, érzi, hogy lelkében van valami más, ami elválasztja a kiskunsági gondolatoktól. Márai városi polgár, indogermán jelenség, magatartása nem Budapesten csiszolódott. Nos, az indogermán polgárfiúknak Máraihoz hasonló példányai nem ritkák Szlovenszkó városaiban. Sokszor mondottuk magunkról, hogy »indogermán magyarok vagyunk«, s ennek az indogermánságnak tudatosítása hozzá tartozik új magatartásunk kiépítéséhez. Márai Sándor ugyanúgy indogermán magyar jelenség, ahogy elképzeljük és akarjuk. A vágyainkra ismerünk benne, nem véletlen, hogy Márai Sándornak – 1925 körül – Szlovenszkón volt először érvénye, mielőtt Pesten az lett volna, aki. Ha Ady fajából kinőtt magyar, Márai a rajtunk túlnőtt szlovenszkói magyar, akiben természetesen nem kíván tudatos lenni e szlovenszkóiasság – Isten mentse tőle –, mert csak emberi és egyéni vonás. Értelmiségünk egy részének magatartása sokban hasonlít Márai magatartásához. Kissé szétvertnek érezzük magunkat, s szeretnénk valami újat, rajtunk kívül eső életes mást, de gyengék vagyunk hozzá és kényelmesek. Amióta egyedül maradtunk, indogermán hajlamainkat tudatosan és jobban hangsúlyozzuk egy előttünk érthetetlen antieurópaisággal szemben (nevezzük turanizmusnak), városaink évszázados fejlődése gyakorlati nyugatosságot határoz meg (ebben a viszonylatban mindegy, vajon jobboldalit, vagy baloldalit); módszereinkben óhajtunk Európa lenni, nem is annyira elképzeléseinkben.

Az irodalmi nyersanyag, amit Pestre szállítottunk, néha enyhén visszatükrözi szlovenszkóiasságunkat, a kavargásainkat, vagy a táj lelkét, s mi örülünk, ha így van, mint örül a macedón, ha a londoni finom cigarettában megérzi az otthon nőtt drága dohány illatát.” (Szlovenszkói magyar írók antológiája. I–IV. Nyitra. 1937. IV. 11–12.)

Szvatkó Pál a maga magyarsága és magyarságunk gyökereit, szellemi jelenidejűségét kutatva nem a germánsággal összekötő szálakat kereste, ellenkezőleg: indogermán vonások helyett indoeurópai kapcsolatainkra próbálta figyelmünket ráirányítani. Hogy milyen mélyen s belső meggyőződéssel volt ellensége a Harmadik Birodalomnak, azt Berlinben jobban tudták, mint Budapesten: 1944-ben, Magyarország megszállása után Szvatkó Pált letartóztatták, és Németországba deportálták, ahonnan csak a felszabadulás után térhetett haza.

Az élet különös-keserű fintora: Szvatkó Pál 1956-ban elhagyta Magyarországot, Münchenig jutott el, ott halt meg 1959-ben.




Hátra Kezdőlap