Indogermán magyarok

I.

Egyszer a másik oldalról is megnéztem a magyarok történetét: átolvastam Macůrek* cseh történetíró könyvét, aki megírta a magyarok múltját úgy, ahogy a csehek látják. A mű megdöbbentő, de gondolkodóba ejt. Magyar történelem – a rebours*. Azok a fejezetek, amiket mi nagynak láttunk, gyakran kicsinnyé torzulnak benne, más korszakok, amik fölött romantikus szemünk hidegen siklott át, kiemelkednek a vélt szürkeségből, s annyira naggyá válnak, hogy a cseh tudós elismerése lelkesedéssé csap át. Az Árpádok ösztönös államalkotó tehetségét, a biztos „griffet”*, amivel ez a csodálatos család a magyarok sorsába belenyúlt, ebből a könyvből ismertem meg igazán. Az Anjoukat az eddigieknél is jobban megszerettem. Az örökös német vezérlet helyett egyszer franciák fogták kezükbe a magyar ügyet, és az idegen család a halódó középkorban tündöklő nagyhatalommá építette ki Magyarországot, értsük meg jól, nem katonai nagyhatalommá, vitéz néppé, mely velőtrázó huj-huj kiáltással beleszáguld Európába, s ijeszt és gyújt, amíg az első rettenet után az észbe kapott népek valami nemzetközi rendőrségfélével megfékezik és visszaűzik. A két Anjou nem így tette naggyá a magyart, hanem renddel, nyugalommal, utakkal, iskolákkal, bányákkal, bankokkal, nagykereskedelmi üzemekkel és pompás közlekedéssel. Macůrek* írja, s nála az ilyen meggyőző erővel hat, hogy az Anjouk idejében Magyarországon létezett a legtökéletesebb európai jogrend. A körmöci arany például az volt – mondja –, ami a világháború után a dollár: nemzetközi pénzmérték s hozzá igazították az európai valutákat. Szittya vitézek, a pénzt és a kalmárkodást lebecsülő huszárnépek, a tizenkilencedik század dzsentri-magyarjai, bizony így volt: a legjobb európai kereskedők voltunk, s nevünket maradandóbban írtuk be a nyugati történelemkönyvekbe Nagy Lajos körmöci aranyaival, mint híres szablyánk élével. Sok ilyet ír Macůrek*. De még több komiszat és kegyetlent, túl sokat. Mégis, ha a magyar élet bátor volna és szembe tudna nézni mások kendőzetlen véleményével és a fájó bűnbánat tisztító fürdőjén át kívánna eljutni a jövőhöz, ezt a könyvet lefordítanánk és gyakran olvasnánk. Úgy hatna, mint a keserű pilula. Mérges, rossz, felkavarja a beleket, de gyógyít. Ha elviseljük, már útban vagyunk az egészség felé.

Ahol Macůrek* a legkegyetlenebb kíván lenni, azt írja, hogy mindaz, amit a magyarok a történelemben jót és nagyot cselekedtek, nem a magyar fajt dicséri, hanem az ország régi vagy bevándorolt fajtáit: az indogermánokból lett magyarok tehetségét. Itt felfigyeltem. Én is indogermánból lett magyar vagyok, a probléma érdekelt. Nálunk Szlovenszkón a magyar polgári középosztály nagy százaléka svábokból és szlávokból ered – mit akar velünk Macůrek?* Ami Magyarországon jelentős volt – írja –, indogermánok teremtették. Szent István jól megválasztott nyugati, III. Béla rosszabbul megválasztott keleti lovagjai és papjai, a rengeteg német, szláv, görög, román, francia, horvát, szerb, aki itt élt és számbelileg örökké túlsúlyban volt, vagy végigvándorolt az országon és vérét becsepegtette a társadalomba, mind odaadta tehetségét a magyar építésnek. Száz és száz családot említ, legnagyobb történelmi neveinket, íróinkat, hadvezéreinket, politikusainkat, akik idegen eredetűek. Nyelvünk idegen szavaival tüntet, a „csárdás” és a „gatya” szótól a Balaton, Csongrád és Baranya nevekig. Statisztikákat közöl Acsády* és a többiek nyomán. A tizennyolcadik század elején például kétmilliónál több indogermán és csak egymilliónál több magyar élt Magyarországon, írja, s a későbbi számokat tekintetbe véve a beolvadás nyilvánvaló. A nemzet utolsó lendületét, a sváb városból magyarrá lett Budapestet a zsidók csinosították, állapítja meg, s nagyjában Budapest is indogermán eredetű város.

A cseh író következtetései túlzók és nevetségesek. A magyar nemzet alakulásának folyamata nem torzíthatja el a végkifejlődést. Bármennyi indogermán vér vegyült a magyar alkotók vérébe, amit alkottak, mint magyarok alkották, esetleg mint magyar indogermánok, s ezzel a vita nemzeti vagy faji szempontból eldőlt, eltekintve attól, hogy a fajmagyarság nemcsak szuggesztív erejével, hanem legnagyobb százalékarányával is döntően hozzájárult az ország felépítéséhez és főleg: megvédéséhez. Az indogermán keveredés nem szégyen, sőt a magyarság megnyerő és átalakító tehetségének bizonyítéka. Macůrek* komiszat kíván mondani, amikor leszögezi, hogy az országot nem a keletről jött magyarok szervezték meg, hanem indogermánok. Pedig jót mond, mert a magyar csodálatosság és a magyar vonzerő himnuszát zengi, valahányszor a magyarokká vált indogermánokról ír. A cseh történész a tizenkilencedik századig nem beszél és nem is beszélhet „erőszakos magyarosításról”. Szerinte a Habsburgok eljöveteléig nem létezett „magyar állam”, csak „hungár állam”*, amelyben a kivételes képességű vezércsaládok révén a magyar törzs játszotta a vezető szerepet, s a nemzetiségek a fölényt elismerve, önként csatlakoztak a központi hatalomhoz, de a latin kultúra gyámkodása alatt megtartották nyelvi és népi jellegüket. Amikor pedig a Habsburgok jöttek, szó sem lehet erőszakos beolvadásról, ezt Macůrek* is megállapíthatja. Az ország mégis magyarosodott. Az indogermánok szépszerivel jöttek, és büszkén csatlakoztak a Habsburgok erőszakoskodásaival viaskodó nemzethez, mint Kossuth vagy Petőfi családja. Amikor a tulajdonképpeni magyarosítás megkezdődött, a tizenkilencedik század második felében, a középosztályt, Macůrek* szerint is, már indogermán elemek szőtték át.

II.

A magyarság fölényes formáját bizonyítja, hogy a nemzetiségek a magyarosítás előtti időkben a magyarokhoz csatlakoztak, és nem megfordítva. Másként is történhetett volna. Annak idején a frankok országában a meghódolt gallok latin kultúrája magába olvasztotta a hódító germánokat, Kínában minden hódító eltűnik a kínai népben. Egyáltalán nem tartozott volna a lehetetlenségek közé, ha Szent István kibékülése után a magyarság hozzáidomul a Duna medencéjében a meghódított, de európaibb szlávokhoz vagy germánokhoz. A szláv papok és a germán lovagok, mint Bulgáriában vagy Pomerániában*, az évszázadok alatt a maguk formájára változtathatták volna a kultúrában tapasztalatlan keleti jövevényeket. Hiszen igaz: átformálták. Kétszáz évvel Szent István után a tatárfejű idegenek régen európai néppé váltak, a különbségek eltűntek, életük, berendezkedésük szabályos európai módon alakult, s a „hunok” a beolvadt népek révén megszerezték a belépőjegyet az indogermán kultúrába, mind testi, mind szellemi alakjukban. A tankönyvekből tudunk az első századok indogermánosodásáról, amely állandó maradt a magyar történelemben, hol megakadt, hol friss erővel újra megindult. A kicserélési folyamat s a magyar nemzet átépítése a tizenkilencedik században új lendületet vett, de 1918-ban megállt. Az államfordulat átalakulóban lévő népet talált a Kárpátok medencéjében, épülő nemzetet: a tér tele volt állványokkal, malterrel, gipsszel, kővel, felhalmozott anyaggal, tervekkel. Talán további ötven év alatt kiépült volna az új magyar nemzet, a véglegesen indogermán, a nyugat-európai, hibáit és restségeit levetette volna, s erős tizenhat-húsz milliós egységként új életet kezd a Duna medencéjében. A történelemben nem ritka a hasonló jelenet, amikor új nép születik különböző más népek konglomerátumából:* Róma alapításának legendája szerint Romulus és Remus* az új városba csődítette az etruszk községekből kirajzott idegeneket, nőket rabolt, és két-háromszáz év alatt megszületett az etruszk fajok zűrzavarából a Populus Romanus*. Ez még legenda, igaz, de a francia nemzet keletkezése már történelmi valóság, ahogy például Bainville* leírja a frankok, burgundok, gallok, kelták, rómaiak, normannok, szaracénok, afrikaiak keveredését a mai Franciaország helyén, hogy az erőskezű Karolingok*, majd Ile de France* urai nyolcszáz éves kínnal egységbe forrasszák a francia népet. Történelmi valóság az észak-olaszok keletkezése is, amíg a longobárdoktól* eljutottak a piemonti emberig, a spanyoloké, ahol a gót és a kelta vért a latin és a görög véren kívül mór és zsidó vércseppek tarkították, a poroszoké, ahol német lovagok szláv fajokat öleltek magukba, vagy újabban az amerikai nép keletkezése háromszáz év alatt 10-15 fajból angolszász vezetés alatt. A legtöbb új népet, amelynek jelenése van a történelemben, három-négy finom múltú régi és három-négy barbáran új embercsoportból gyúrták eggyé, s új kötöttségű öntvény lett, amely erősebb és használhatóbb a réginél.

A keveredés a magyaroknál többször megkezdődött, de végeredményben nem sikerült. Miért nem sikerülhetett? A felelet: elkéstünk. Az egységgé főzést a magyarok száz évvel a többi európai nemzet kialakulása után kezdték meg erőteljesebben, csak akkor, amikor ilyesmi már tiltott dolog volt az elrendezett Európában, mint a kisüstön való pálinkafőzés. A magyar nemzetnek tulajdonképpen két nagy keveredési korszaka van. Az első, az államot központosító összefoglalás, 900-tól 1500-ig tartott, tehát szabályos időben, ugyanakkor, mint a többi európai nép összeállása, és Mátyásig szép eredményt is ért el. De az első virágzást letörték a török és a német kardcsapások, s amikor 250 év múlva újrakezdődött, a nemzeti eszme és a nyelvi különállás modern elvei már bénítóan hatottak, késő volt. Az új magyar nemzetet, a másodikat, a dunai katlanban 1780 körül kezdték főzni nemes ingredienciából*. A procedúra* nem juthatott el a forrpontig. A tizenkilencedik században hiányzott már a természetes hőfok, a lassú óvatos tűz, amelynek lángjai addig nyaldosták a részeket, amíg összeforrnak, előbb az államiság eszméjében, azután kultúrában, végül nyelvben. Századokig eltart az ilyen természetes főzés, ha fájdalom nélkül kíván dolgozni, most az utolsó lustrumokban* lehetetlen volt az időveszteséget gyorsan behozni. Amikor a magyarság a tizenkilencedik század második felében érezte, hogy kevés ideje maradt, türelmetlenségében igyekezett az átalakulásnak tempót diktálni, s meggyorsította az iramot, de az ilyen mesterséges beavatkozás nem szerencsés dolog, s ha az óvatos lassú lángot erőszakkal felszítják, a túl nagy hév könnyen robbanást okoz. Említettem már: talán, ha a világháború nem következik be, vagy ha a magyarság győz, ötven év alatt mégis megszületik a dunai népek konglomerátumából* ez az új magyar nemzet, a végleg indogermán összetételű és végleg magyar nyelvű, de a történelem nem volt kegyes hozzánk. Az ötven évet nem kaptuk meg. A cél előtt elbuktunk. Ezzel büntette a sors az erőszakos siettetést? A sietségért nem mi tehetünk, hiszen a régi Hungária a tizenkettedik századtól a tizenhatodikig nyugati módra kívánta egységgé kovácsolni a hungár nemzetet*, megakasztottak, kiirtottak, s amikor a levágott magyarok helyére telepített sok idegen lassan és természetesen szűrődni kezdett a magyarságba, a tizenkilencedik században, már nyugtalanító ellenerők léptek föl, a magyarság elhirtelenkedve és ügyetlenül felelt az akadékoskodásokra. Ma már tudjuk: végzetes hibát követtünk el, amikor a tizenkilencedik században nem Svájcot, hanem Poroszországot kívántunk, s elkésve megkíséreltük még egyszer azt, ami szép kezdetek után a török miatt a tizenhatodik században félbemaradt. Hibáztunk, amikor elkábított a könnyedség és az öröm, amivel egyes Magyarországon élő fajok a csillogó magyar formához közeledtek, – hibáztunk, amikor bíztunk az új nagy magyar egységnép megteremtésében.

III.

A cél előtt elbuktunk, de a keveredés részben már megtörtént. Egyik eredménye az indogermánsággal át- és átszőtt magyar középosztály. Mint a sütőben lévő húsdarabnál, legelőször a külső réteg sül meg, míg bent a hús nyers marad, a magyar keveredés is főleg a széleken következett be. Macůrek* úgy véli, hogy a tizennyolcadik század fellendülésekor a porondra lépő nemesi osztály szintén indogermán eredetű vezető kaszt volt, amely még az első vegyülésnél, Mohács előtt, vált magyarrá, lendült élre, és Werbőczi* jóvoltából a törököt és a németet is átvészelte – nem tudjuk, mi igazság van ebben az állításban. De bizonyos, hogy a második keveredés alatt, a tizenkilencedik században a magyar középosztálynál volt egy ilyen kicserélődési folyamat, amelynek jeleit a szellemi, a gazdasági és a társadalmi életben fokról fokra nyomon követhetjük. A friss indogermán elemek, az Ankerschmidtek* be-benyomultak a polgárságba, miközben a régi magyar középréteg, a nemesség egyre több tért vesztett, s ha fényes címei és nevei meg is maradtak, a ragyogó arcél mögött anyagi és szellemi jelentősége vagy tünedezett, vagy idegen vérrel frissült fel. Az indogermán nemzetiségek beolvadása a polgárságba aránylag gyorsan és önként ment. Ahol a magyarosítás mesterségesen történt, mint a köznépnél, alig vezetett eredményre, ahol a természetes olvasztóerő, a lassú tűz, automatikusan hathatott, mint a közép-osztálynál, ott ugyanolyan szabályosan, sőt a körülmények következtében gyorsabban dolgozott, mint századokkal előbb, a régi összeolvadásnál.

Mi csiholta az olvasztótüzet, s miért hatott gyors és természetes erővel? A titok nyitja az, hogy ebben az időben a magyarosodás a polgárosodással volt összekapcsolva, azaz anyagi és szellemi emelkedéssel. Minden beolvadás lényeges előfeltétele*, hogy a forma, amivé a beolvadó válik, magasabbrendűvé legyen a réginél. Magasabbrendű volt például a gallok román formája Franciaországban a frank hódítások idején, magasabbrendű később a keresztény francia forma a pogány normannál, vagy újabban az amerikai-angolszász minden más bevándorló stílusnál. A nép fia nálunk egyszerre lett polgár és magyar, tehát szívesen magyarosodott. Másképp nehezebben tette volna. A tizenhatodik századig emelkedés volt a vitéz hungár nemzethez* tartozás, s a tizenkilencedik században ugyanilyen emelkedést jelentett a magyar úrpolgári élet, ami szebb és élvezetesebb volt, mint az akkori magyar városok német és szláv nyárspolgáriassága. Anyagilag, szellemileg többet nyújtott, az ember sorsát lendületesebben biztosította. A dunántúli, a mai szlovenszkói, a bácskai és az erdélyi (itt a legkevésbé) városok lakói tehát szívesen magyarosodtak, sőt a szélekről a központba vándorolt tömegek révén az alföldi városok is megteltek indogermán eredetű magyar polgárokkal.

IV.

Az elmagyarosodottak természetesen leginkább abból a környezetből kerültek ki, ahol a polgári emelkedést, a szebb és finomultabb életet örök nosztalgiával a legtöbbre becsülték: a régi céhpolgárság törmelékeiből. A legkönnyebben és a legtermészetesebben a németek jöttek, Herczeg Ferenc hét svábjai*, akiknek módfelett megtetszett a „magyar szabadság” és a magyar úri élet, és más kötöttség híján szívesen emelkedtek beléje. Ma, amikor a hitleri tan minden németbe bepréselte a német forma felsőbbségének hitét, és a németséghez tartozni szerinte a legfelségesebb, amit ember elérhet, elképzelhetetlen már a németek e lelkes felénkrohanása. A magyarországi germánok sem érzik többé emelkedésnek a dzsentriéletet, – s valljuk be, az új értékelésű szociális világban úgynevezett úriságunk fénye tényleg kicsorbult. De a múlt század derekán szívesen jöttek, – s ismét csak jellemző, hogy leginkább azok magyarosodtak, akik legkevésbé panaszkodhattak elnyomásról, s teljes kulturális öntudattal rendelkeztek: a németek, Ausztria és a német nyelvű hadsereg gyámolítottjai. Beolvadásukat az előbb említett emelkedésen kívül más dolgok is siettették. A németek többnyire elszórtan, német periférián éltek Magyarországon, minden városban akadt közölök néhány száz vagy néhány ezer, s a gyökér nélkül magyar térben libegő csoportok könnyen átidomultak. A magyarországi német bevándorló ugyanúgy elhagyta nemzetiségét, mint az amerikai. Ahol zárt egységben és védekező öntudattal telepedtek le a germánok, mint Burgenlandban vagy az erdélyi szász földön, szó sem volt magyarosodásról, sőt a németek elsőrendű kisebbségi jogokat vívtak ki. A világháború előtti időben csupán két német tömb kezdett bomladozni: a szepesi szász és a bácsmegyei sváb csoport, de az elszórt céhvárosokban régen felesküdtek a polgárok a hazára, és mutatósan élték a magyar úriember patrióta életét.

A németek magyarrá válásánál figyelhetjük meg a legszembetűnőbben az átalakulás egyes állomásait. E józan és zsugori németek, akik évszázadokig mozdulatlanul éltek az anyagiasság szűk környezetében, korántsem hozták magukkal a magyarságba régi nyárspolgári magatartásukat, sőt – sajnos – a magyarrá válás náluk azt jelentette, amit a hernyónak a lepkévé válás: életük kiszínesedett, libegő és könnyű lett, s boldogan ocsúdtak fel eddigi életük tapadó, nehéz szokásaiból. Elhagyták a talajt, a levegőbe emelkedtek. Életmódjukban mintegy megtagadták az indogermánságot, keleti emberré váltak, s átható nosztalgiával utánozták a mintakép életét, vagy ha nem is jutottak el a dzsentri formáig, és óvatosan megmaradtak pultjaiknál, feltétlenül elismerték és tisztelték a magyar úri élet fölényét, és eszükbe sem jutott régi formájuk értékét igazolni, mert az új emelkedés volt. A német céhpolgárok kirajzása lapos és szűk otthonaikból az első időben korántsem jelentette az egészséges nyugati formák átvételét, sőt a jövevények, mint elfajzott hangyák, túlzó rajongással élték a magyar tücsök-életet. Magyarosodásuk első korszakában nem nagy szolgálatot tettek a megújhodásnak, csak egy második korszakban, amikor számuk megszaporodott, a dzsentriélet varázsa szakadozott, s a kényszerítő körülmények a nagy ábránd után a második-harmadik nemzedéknél ismét felszínre hozták a régi hangyaélet egy-két használható erényét, azaz jóformán csak a háború után és a leszakadt részeken tört ki belőlük ismét a hajdani betétkönyves világnézet. Ekkor sokszor ellentállóbbnak és gyakorlatibbnak bizonyultak, mint a váratlan csapások után azonnal keleties apátiába és a szívós, de tétlen csodavárás sünéletébe visszahúzódó törzsökös magyar középrétegek. A második korszakban megtörtént lelkükben a nyugatos realizmus rehabilitálása, s ha a magyar életben tétován és esetlenül megindult egy bizonyos áramlás a józanság felé, akkor a romantikából kiábrándultak élén az indogermánokból lett magyarok marsoltak s azok, akik az ő közelükben és gondolkozásuk hatása alatt éltek. Ha az első korszakot a magyar romantika nosztalgiája jellemezte náluk, a másik korszak ugyanilyen nosztalgiával fordult vissza Európához és a realizmushoz, az új századok nyugati átlagemberének legjellemzőbb tulajdonságához. A vágy a józan polgári kiegyensúlyozottság felé, amely a városi polgárok fiait nyugtalanítja, egyelőre eléggé elméleti síkokon mozog, s inkább csak európai cicoma, mint gyakorlati valóság. Néha csodálatos spleenekké* siklik s furcsán keveredik a magyar illuzionizmussal, néha európai mintáinál is rossz példák izgatják, és például túlgermán lesz – árja* s nem indoeurópai – , de ha átmeneti hibák késleltetik is a kibontakozást, az unamunói* europeizon* mégis útban van ezekben a városokban.

V.

A második helyen a szlávok következtek a magyarosodásban. Élükön a cseh bevándorlók haladtak, a Bach-korszak ispánjai, hivatalnokai, akik fiaiból Prohászka Ottokárok* lettek, a Budapestre került kereskedők, iparosok, előmunkások, majd a vidéki morva gazdák, magánhivatalnokok, őrmesterek. Ha a német tiszt magyarrá vált, követte példáját a csehországi őrmester is. Ha Magyarországon németek és szlávok keveredtek, a kompromisszum, amely e kapcsolatból született, magyar gyerek lett. A szlovákoknál a középosztályba emelkedés még többet jelentett, mint a németeknél, de náluk, éppúgy mint a szerbeknél, románoknál, gyakran a németek magyarosodásától elütő jelenségeket figyelhetünk meg. A németeknél elsősorban a felső középosztály – az önálló pályákon elhelyezkedő értelmiség, a gazdag és öntudatos ember magyarosodott, lelkesebben, mint a kis középosztály, az iparos,  kishivatalnok, a kiskereskedő, aki gyakran magyar érzelmű, de német nemzetiségű és német nyelvű maradt. A többi nemzetiségnél a felső középosztály, a jobb módú szülők esetleg külföldön tanuló gyermekei, az északszlovák vidék, a román Erdély pánszláv és nagyromán orvosai, ügyvédei, birtokosai, akikben a nemzeti öntudat a század eleje óta egyre ellenállhatatlanabbul formálódott, megmaradt nemzeténél, sőt csakhamar a nemzetiségi mozgalmak élére állt. Ezzel szemben a kis középosztály, a falusi pap (a katolikus), a tanító, a jegyző, az iparos, a kereskedő, az altiszt, a vasutas, a postás, a kishivatalnok bőven ömlött a magyar tartályokba. Átidomulásuk következménye volt, hogy az indogermánosodás nem állt meg a felső középosztálynál, hanem a kispolgárságba is elérkezett, végig az országon, bekerült a munkásságba is, és sok helyütt már hatvan százalékban alkotta a magyar urbanitást, amiből kívül rekedt a magyar köznép s a vidéki birtokán vagy a megyeházán, esetleg a főbb hivatalokban és az arisztokrácia közelében elsáncolt nemesség. Az a negyven százalék magyar, amely évszázadok óta magyar és városi volt, s most anyagi vagy más okokból a kispolgári életben helyezkedett el, összekeveredett a nemzetiségekből jött friss elemekkel, s hozzájuk idomult. A zsidóság és a történelmi magyarság külön életet élt mellettük, s más-más okok miatt kínosan ügyelt exkluzivitására*. A németek után a leginkább tehát a szlovákok kerestek kapcsolatot a magyarsággal, de náluk nem elsősorban a tündöklőbb formát jelentette a kapcsolat, mint a németeknél, hanem a biztos anyagi felemelkedést, a kifinomult rétegek spleenes* és úri patrióta illúziói mellett a nem lebecsülendő realitást is. Harmadiknak a szerbek jöttek, a bunyevácok, a gazdag bácskaiak. Erdélyben folyt a leggyengébben a magyarosodás, talán azért, mert a józanabb és ridegebb, a szürkébb és kritikusabb székelység távolról sem rendelkezett a megfelelő Kirké-hangokkal*, és búsabb, nehezebb élete nem vonzott. A beolvadás irama vidékenkint változott, s minél lenyűgözőbb volt a magyar forma, annál biztosabban következett be. Az 1880 után kezdődő kényszer nem sokat segített, sőt visszaesést hozott, amennyiben öntudatosította a nemzetiségeket, ellenállást váltott ki belőlük olyféleképpen, mint a hitlerizmus a zsidóságból, s ha a köznépnél eredményeket is ért el a presszió*, elidegenítette a vezető rétegeket, s a magyarosodás kétes értékű számbeli többlete nem pótolhatta az előbbi évtizedek minőségi értékeit: az őszinteséget és a lelkesedést. Az indogermánosodásban egyébként nemcsak a nemzetiségi területek városai vettek részt, hanem fokozatosan az alföldiek is, ahová a szélekről bevándoroltak a németek, a szlovákok, a szerbek és a románok. És mindenekelőtt Budapest, a régi német város, szláv munkásaival, szerb üzletembereivel. De a főváros csakhamar elhagyta a nyugat-európai urbanizálódás szolid kereteit, s arányait eltúlozva a harmadik stílust kezdte élni a vidék és a polgárváros stílusa mellett, a metropolis stílusát. Élete amerikai ízt kapott, s miközben ugrásszerűen nőtt, a régi magyarok és a nemzetiségekből jött magyarok mellett szerepelni kezdtek benne a zsidó magyarok is, s mindazok, akik New York, Párizs elektro-dinamo-mágikus életét és nemzetközi élményeit szerették másolni.

VI.

A túlzásoktól óvakodni kell. Nem szabad az indogermánosodást fontosabbnak tartani, mint amilyen. A magyar fölépítésnél lényeges változásokat nemigen okozhatott a száz év óta tartó keveredés, mert azt, ami a tizenkilencedik században és a huszadik század első harmadában magyar formaként a Duna medencéjében kialakult, ezer más tényező alakítgatta, a táj, a közös fejlődés, a helyzet, egyéni képességek, önmaguktól kifejlődő szokások s állandóan a múlt és a magyar nyelv. Az indogermánság magában véve nem is erény, hiszen a balkáni népek is indogermánok, stílusuk mégsem nyugat-európai. Inkább diszpozíció*, hozzáidomulási képesség az európai környezethez, ami gyakran vérkeveredés nélkül megtörténhetett. Magyarországon e hozzáidomulás az elmúlt évtizedekben mintegy öntudatlanul és természetesen történt. A magyar élet 1918-ig észrevétlenül „indogermánosodott”, olyan értelemben, hogy európaiasodott, s tudatossá bizonyos különbség az európai indogermán forma és a felfedezett új magyar forma között csak a turanizmus* megjelenésekor, bizonyos háború utáni elkeseredett elzárkózási törekvések idején és Szabó Dezső* óta vált, akkor is inkább elméleti és művészeti, mint gyakorlati és életmódbeli síkon. Az indogermán színről a magyar palettán egyébként nem azért beszélek, mintha fajbeli ügyeket kívánnék feszegetni, vagy lényeges átalakító erőt tulajdonítanék a keveredésnek, ilyen tulajdonságoknak legfeljebb gyenge tangensei* fedezhetők fel a magyar életben, például az irodalomban (ami természetesen érdemessé teszi a kérdéssel való foglalkozást), hanem úgy jutottam a tételhez, hogy indogermán származású magyarnak érzem magam, és érdekelt a probléma.

Gyakran észrevettem vitákban, beszélgetésekben, hogy könnyebben értek meg nyugatról jött dolgokat, mint a keletről érkezetteket. Néha legyőzhetetlen nosztalgia sodor Svájc felé, – a Kiskunságra ritkábban. Az értékelésem módjai is mások, mint a megszokottak. Túl közel érzem magam Európához szokásaimban, vágyaimban, elképzeléseimben. Nem érzek idegenséget, de még csak tiszteletet, sőt csodálatot sem az európaiakkal szemben, mert az, amit élnek: az én életem, – én vagyok. S velem együtt sok százezer hozzám hasonló magyaré. Az európai erkölcs, politika, sőt nyelv ismerős melódia, közeli rokonaim élnek Európában, s hordják felém a germán, a szláv, a román élményeket. Néha titkos órán meglep a vágy: olyan magyar szeretnék lenni, mint amilyen európai a svájci, a belga vagy a skandináv. Az európai fehér ember stílusát éli a világ, én nemcsak másolom e stílust, hanem tudom, hogy az enyém, s néha riadtan iszonyodom érthetetlen szertelenségektől, a keleti fantázia illúzióitól és az édes romantikától, amibe magyar földön szeretnek dallamosan besüppedni. Néha nem is abban érzem a különbséget, amit cselekszenek, hanem ahogy cselekszik: a módszerem más és nagyon sok olyané, aki a környezetemből emelkedett a magyarságba, s 1918 után megszűnt benne az átalakulás első korszakának lepkerajongása. A változás élménye nagy eszméltető volt, s az európaiság terén is éreztem hatását. Ha néhány szilaj ősmagyar ma a fülembe rivallja, hiába tiltakozom ellene, néha mégis úgy vélem, hogy tényleg van bennem némi másság, a környezetem, a származásom, a fejlődésem mássága, s elneveztem indogermánnak. Nem fajiság ez, ilyenre nem gondolok, inkább világnézet, éppúgy mint az árjaság* is Hitler világnézete, s nem tudományosan megalapozott fajiság. De szeretném, hogy amit „indogermán” alatt értek, semmi esetre sem tévesztenék össze Hitler „árjaságával”*, hiszen lelkileg éppen az ellenkezőjére gondolok: a valódi és általános európai formára, a történelemben kialakultra, amely az antik világban született meg, és a modern emberi szabadságokig növekedett. Az árja* a német – az indogermán az európai forma. Kár, hogy a magyarban használt kifejezésben bent van a „germán” szó, jobb volna a francia megjelölést, az „indoeurópait” alkalmazni a fogalomra, amit elképzelek, – de még nagyobb kár és régi bánatom, hogy a magyar indogermánságban tényleg túl sok germánság van, s Európa évszázadok óta német szűrőn és festékanyagon jutott át hozzánk, néha teutonon* is, mint legújabban, s ebből sok magyar baj és tökéletlenség keletkezett. Az európai germán gondolat talán bennem is több, mint a germán vér, de a német szellő az én szülővárosomba és családomba Bécs felől fújt, s a bécsi germánság maga is vegyület már, olasz, délszláv, francia amalgám*, s más, mint a legtöbb magyarországi német telepesé, aki szász és türingiai, német-cseh és mecklenburgi elképzelésekkel szórta tele a magyar földet. A délnémet lélek csaknem mediterrán, Salzburg és München árnya, s hajdan örökrészt kapott a latin kultúrából, kár, hogy finomult humanizmusával nem nyomult be határozottabban hozzánk a délnyugati kapukon át, s nem hozta hatványozott mértékben a latin Európát közelünkbe. Bécsnek évszázadokig, sajnos, csak rossz oldalait ismertük.

Mégis eleget hozott, s ez a déli indogermánság nálunk mindig ellensúlyozni tudta a másikat, az északit és az erőszakosat, a mai „árját”. Ma szinte tudatosan szembeállítható a kettő. Amit indogermán alatt értek, az általános európai forma, amely önmagával vitatkozva s mégis összhangban felépítette a kontinens civilizációját, elméletével és gyakorlatával egyetemben, józanságával és álmaival, városaival és hadjárataival, a teljes fejlődéstörténeti komplexummal. A napnyugati világhatalmat a Merovingok* és a Karolingok* kezdeményezéseiből, a latin és a keresztény kultúra egybekapcsolásával a modern szabadságokig vezette, a hódító angoloktól az angol demokráciáig, a svájci zsoldosoktól a svájci egyensúlyig, a leszelídült urbánus kultúráig s Nyugat-Európában sokszor az egyenlőségig és a relatív jólétig is. Az indogermán világ nyugaton sokra vitte, – úgy érzem, ez a polgári világ az én világom. S ha elérkezett a magyar életbe is, biztos, hogy elsősorban indogermán eredetű magyarok plántálták át. Az én rokonaim. Európai magyarok mindig voltak a keveredésen kívül maradottak között is, nagy, kitűnő européerek, maharadzsák, akik Oxfordban nevelkedtek s hazahozták és terjesztgették az ottani szokásokat, de Európa régebben csak ünnepnap volt a magyarságban. Hétköznap és természetesség csak akkor lett, amikor már nem melegházban ápolták, főúri kastélyokban, hanem az országépítő polgári matéria lett nyugati. Mert senki sem tagadhatja, hogy Magyarország politikailag és nemzeti elképzeléseiben gyakran jelentett Európát az indogermán elemek benyomulása előtt is, de gyakorlati és szellemi átlag civilizációjában akkor kezdett öntudatlanul európai sablonná válni, a nyugati makrokozmosz törvényes részévé, amikor átitatódott az indogermán környezetből jött népelemekkel.

VII.

A háború előtt semmi nem zavarta az átalakulást, s míg lent, a középosztály mélyén az indogermánosodás fokozatosan erősödött, fent gyengülni kezdett az „ősi” nemesi réteg varázsa. Állítsuk például egymás mellé a háború előtti magyar parlamentarizmust és a központi közigazgatást. Nyomban kibontakozik az átalakuló ország képe. A talajt vesztett magyar dzsentri s azok a beolvadottak, akik még a neofiták rajongásával nézték az uralkodó réteg stílusát, a parlamentbe, a megyéhez, a kaszinókba s a vidéki kúriákba vonultak vissza, esetleg más exkluzívabb és reprezentatív állásokba. A „történelmi Magyarország”, mondtuk róluk, s tényleg csak történelmi volt már ez a világ, ragyogott, fénylett, de hétköznapi hatása töredezett. Az obstrukciók* sötét éveibe süppedt meddő parlament és fiókjai mellett kiépült és uralkodott a magyar központi közigazgatás úgy, ahogy egy osztrák iskolába járt és liberális új polgári világ megalapozta. Ezt a világot Wekerle* szimbolizálja, az ország valamennyi szervezete, ami nem volt megye, parlament és falusi kúria. Lassan-lassan szinte melléje nőtt a másiknak, a történelminek, sőt, mintha már föléje kerekedett volna. Két külön erőként hatott egymásban a két társadalom, de ritkán nézett farkasszemet, a leggyakrabban öntudatlanul és békésen egy úton haladt. Wekerle* polgári világa helyzeti erélyénél fogva győzedelmeskedett, a másik ragyogva és büszkén vesztett és visszavonult. Az első hatalmas tartalékokkal rendelkezett: a nemzetiségekből özönlött a fiatal tömeg, a másikat csak néhány indogermán janicsár egészítette ki, mert ez a másik nem keresett támaszt sehol, és nemigen emelte magához a magyar parasztot, ami feladata lett volna. Bízott abban, hogy rámenő formája továbbra is tiszteletet fog parancsolni, s mindenkit elhallgattat. A polgári világ kiépítésében természetesen nemcsak indogermánok vettek részt, éppúgy mint a „történelmi Magyarország” sem jelentett kizárólag történelmi neveket, de ha Wekerle* nagy minisztériumaiban vagy előbb a Barossok*, Szilágyiak*, Darányiak* jelentős szerepet játszhattak is, a matéria, az emberanyag, amivel számolhattak, leginkább a városok indogermán polgárságából toborzódott. Ez kivitelezte az új munkát: indogermán elemek töltötték meg a pompás magyar postát, a MÁV-ot, a tanárok és a tanítók között nagy volt az átlaguk, a bíróságokon és az állami üzemekben is, benyúltak az iparba és kereskedelembe, adták a mérnököket, a szervezőket, a rendes hivatalnokokat, a papokat, az orvosokat, a vállalkozókat, a gépészeket, az előmunkásokat. A csendes indogermánosodás irama egyre gyorsult, az ország észre sem vette. A magyar szabadelvűség, az iparosodás és a kormányzás központosodása jelentette állomásait, ahogy Gratz Gusztáv* is leírja a kiegyezés koráról szóló művében. A történelmi Magyarország pénzét, tekintélyét vesztve vonult vissza, s ritkán tett kísérletet, hogy csatlakozzék az új ország merkantil* kibontakozásához. Ellenereje társadalmi síkokon még mindig döntő volt, de ötven év zavartalan fejlődése bizonyára arra kényszerítette volna, hogy utolsó állásait is feladja és felolvadjék a szívós hódítók között. A magyar polgárosodás és az indogermán elemek magyarosodása ebben az időben azért is egyet jelentett, mert a törzsökös magyar paraszt még igen kis mértékben vett részt az emelkedésben. Az új polgárok viszont csak egy ideig csüngtek rajongva a történelmi magyar formán, azután itt-ott már a háború előtt is megtört a varázs, s a nyugat-európai polgár sablon tulajdonságai át-átszivárogtak a romantika kopni kezdő kérgén.

Két fejlődési folyamat ekkor váratlanul megakadályozta a szabályos magyar „europeizon”-t*. Az első Budapest, a metropolis kiemelkedése volt, a másik a világháború s a lelki reakció, ami az összeroppanást követte.

VIII.

Láttuk, a háború előtt két tétel érvényesült a fejlődésben: az egyik az indogermán elemek benyomulása és fokozódó érvényesülése volt, a másik a történelmi Magyarország ragyogása, de észrevétlen háttérbe szorulása. Budapest eltúlzott irama összezavarta a megindult kicserélődési folyamatot. A feudális világból polgári világgá változó országot megrohanták a metropolis újfajta emberei. Budapest túlszárnyalta a rendes és csendes polgáriasodást, mert társadalmi szemléletében már a nagy nyugati világvárosok stílusát követte, s kulturális elképzeléseiben Amerikát, melynek üzleties felfogása a műveltségről és a művészetről persze csak a háború után bontakozott ki teljes mértékben a pesti körúton, de már előbb megszületett. Ez a harmadik forma, a metropolis formája, mohóságával és elhirtelenkedéseivel gátlólag hatott az átalakulásnál, és erőszakos előnyomulása nagymértékben hozzájárult a háború utáni országos reakció megszületéséhez. Budapest harminc év alatt milliós várossá fejlődött. Az ország minden részéből érkeztek a nincstelenek a központba, és megjátszották Amerikát. Nyugati épületek és óceánon túli berendezkedések jelentek meg az utcákon és a külvárosokban. Gyárak voltak már, polgárok nem. A legfrissebb eszmék villámgyorsan terjedtek el. A főváros részére alig létezett a „vidék”, amelyről sehol nem nyilatkoztak lenézőbben, mint Budapesten. A város kikapcsolódott a magyar fejlődésből és bekapcsolódott egy távoli organizmusba, amely közelebb hozta Berlinhez, Párizshoz, mint Pakshoz vagy Váchoz. A magyar vidéki városok gyorsvonat állomások lettek Budapest felé, semmi más. Negyedmillió zsidó érkezett az özönlő németek, szerbek, szlovákok mellé, a vidéken senki sem akart megmaradni. Az országnak tetszett az új Budapest, és egyéb területek rovására istápolta. Másutt is megvolt a metropolis-alakulásnak ez a rohama, például Amerikában, ahol milliós városok pattantak ki az emberüres térből, s míg a metropolisban tombolt az elektromos modernség, száz kilométerrel odébb a Wildwesten* még indiánt és négert skalpoltak. De Európában egyedül Franciaország ismerte a Napkirály* központosítása óta a központnak e kiszipolyozó erejét, s néha egyedül Párizs és a francia vidék közt volt hasonló lelki különbség, sőt ellentét, mint az 1910 utáni Budapest és a magyar vidék között. Németországban és Angliában s főleg a boldog nyugati kisállamokban a polgári fejlődés sokkal lassabban és egyenletesebben történt, mint nálunk. Nem lephet meg, ha Budapest ilyen körülmények között az ország kicserélődésének egy harmadik, mohóbb és ragadozóbb formáját választotta, amelyet nagymértékben színezett a zsidóság éber és hisztériás irama, az amerikaiasságba öntött keleti forma, szeszély, túlérzékenység, bizonytalanság, pompaszeretet. A merész lendület kétségtelenül tündöklő eredményeket ért el, de hiányzott belőle az igazi polgáriasodás szolidsága, s nem védte az unalomig és csökönyösségig következetes nyárspolgár acélöve. Budapest egyszerűen túlszaladt a magyar életen, szellemi és társadalmi magatartásában éppúgy, mint irodalmában és ízlésében. A főváros megismertette ugyan az országgal a modern korok nagy vívmányát, a szocializmust, de ez a szocializmus sem fejlődhetett ugyanolyan szervesen, mint például Angliában, Franciaországban, Németországban, az északi államokban, vagy akár a természetes iramban iparosodó cseh gyárvárosokban, hanem szűk elméleti körre szorítkozott, majd ugrásszerűen tört előre, s ezért történt, hogy 1919-ben inkább csatlakozott a mohóbb keleti szocializmushoz, az oroszokhoz, mint a nyugatihoz, amely demokratikus és mérsékelt maradt, s ez a rossz helyhez való csatlakozás átmenetileg végzetessé is vált a magyar szocializmusra. Budapest kultúrája az amerikai metropolisok profit kultúráját választotta mintaképül, mint minden hirtelen nőtt világvárosi civilizáció. Ebben a kultúrában valóban a l'art pour l'art-t* alkalmazták, de nem a formák és az elképzelések elvi síkjain, hanem az otromba gyakorlatban, mert minden mindegy volt e művészetben, az irány, az elv, a világnézet, csak pénzt lehessen keresni vele. A háború után e budapestiességből nőtt ki a hollywoodi kultúra legtökéletesebb mása, ismerjük valamennyien kétes értékű diadalait. Előnyök és hátrányok váltakoznak a budapesti civilizációban, most ne kutassuk jellegzetességeit.

IX.

Az összeomláskor Budapest elérkezettnek látta az időt az uralom átvételére. A kísérlet nem sikerült, ami nem lett volna baj, ha az epizód nyomtalanul szétfoszlik az időben, de nem így történt. A „történelmi Magyarország”, amely a háború előtt csak lanyhán és nem túl nagy meggyőződéssel vívta harcát az európaiasodó és indogermánosodó magyar polgársággal, Budapest bukása után felhasználta az alkalmat, hogy visszahódítsa elvesztett állásait. Budapestet azonosította az összes moderneskedő réteggel, és döntő rohamot intézett az átalakulás ellen. Ekkor, a háború után, tudatosodott először egyeseknél az „ősmagyar forma”, amely szembeszállt a „svábokból és a tótokból jött magyarokkal”* éppúgy, mint a zsidókkal, s veszélyesnek tartotta előnyomulásukat. A visszahatásnak több egymástól független oka volt. A magyar nép csalódni vélt Európában. Úgy érezte, hogy a csapások nyugatról zúdulnak reá, Európa nem érti és nem akarja megérteni, s így a legokosabb az elzárkózás és a visszavonulás egy elképzelt magyar magatartásba. Megszületett a turanizmus*, a vezető társadalom végleg bemerült a történelmiség pózába, s a nemzetiségekből jött neofiták nagy része sürgősen felesküdött a szilajosodó magyar formára, és megtagadta indogermán kötöttségeit. 1920 körül elég jelentős mértéket öltött a nyugatellenesség és a harag az indogermán világ ellen. A lelki okokon kívül tárgyi, mintegy földrajzi okai is voltak a visszahatásnak. Trianon leválasztotta az országról a nemzetiségi területeket. A német és a szláv tartályokból, a régi városokból nem ömlött többé friss polgári vér a magyarságba, s a történelmi Magyarország kedvezőbb hadállásokba került. Az ország területén rekedt nemzetiségek sem jöttek át már oly szívesen, mint előbb tették. Distance* keletkezett a magyarok és a nem-magyarok között, mert a régi forma elvesztette vonzóerejét az idegenekre, s megszűnt a magyar liberalizmus is, amely eddig összekapcsolta a standard* emelést a magyarosodással.

A magukra maradt magyaroknál a reakció hangulata mellett félig tudatosan, félig öntudatlanul egy jobb törekvés is támadt, amely az elavult úri forma helyébe valahogy friss népi magyar formát kívánt helyezni, önállót és nemzetit, de ez a törekvés sem idegenekből óhajtott erőt szívni, hanem a magyar földnép gazdag tartályaiból, s a paraszt felemelésével kívánta pótolni az „indogermán jövevényeket”. Az ösztön helyes volt, de a kivitel és a megfogalmazás romantikus, s a magyar küldetésről vagy kiválasztottságról regélő álmok hamarosan kiszorították a realitást a tervekből. Az új ábránd már Ady Endre egy-két többé-kevésbé félremagyarázott versében, majd teljes erővel Szabó Dezső* parasztmitológiájában jelentkezett, s gyakran csatlakozott a történelmi osztályok egzaltált nacionalizmusához is, míg hányatott sors után végre beletorkollt az egészségesebb „népiségbe”, s Gömbös Gyula* évei múltával lassan-lassan levetette túlzásait.

A keveredés az indogermánok és a magyarok között véget ért? A nemzetiségi tartályok kiürültek, és most másnak lesz jelenése a magyar történelemben? Akik más fajokból jöttek, végleg felolvadnak a magyarságban és hatásuk eltűnik? Új indogermán elemek tényleg nem jöhetnek a nemzetbe, s a magyar jövő, ha lesz, azé a formáé, amely a népből fog kiemelkedni. De az átmagyarosodott indogermánok mégsem tűnhetnek el nyomtalanul, valamit hoztak, és valami megmaradt belőlük. Abban a pillanatban, amikor a háború utáni átértékelésnél elpárolgott a régi magyar úriság varázsa, s a józanok észrevették, mennyi hamis volt benne, amikor nem jelenthetett többé szellemi és anyagi gyarapodást a dzsentriskedés, sok indogermán származékban megszűnt a neofita* rajongás, s mintha a lélek régi átfestésén keresztül újra előtünedezne a még régibb minta, az európai faj életképességének néhány ismertetőjele, ami mindig akkor búvik elő, ha a veszély a legnagyobb. A magyar középosztály nem mindig pengeti már sarkantyúját a nemesnél is délcegebben, s ő az, amely a legbiztosabban érik az új magyar realizmus felé. Nosztalgiája van józanság és szolídság iránt, most már haragszik az illúzióra, ugyanúgy, mint nyugati testvére, az angol vagy a francia. Az elmagyarosodott indogermánok számára a magyarság nem romantikus kaland többé, sem pénzt hozó forma, hanem adottság, ami megvan, amin nem lehet változtatni, de amit menteni kell és erősíteni, úgy, ahogy lehet s elsősorban Európa bevált módszereivel.

Van jel, amely amellett szól, hogy az indogermánokból jött magyarok árnyalati különbséget jelentenek a nemzet életében? A háború előtt a dolgok összefolytak, a háború után itt-ott feltűnt egy-két választóvonal, de a gyakorlatban ma sincsenek határok, s minden elkülönítés mesterséges volna. A két belső tendencia, az európaiasság és a magyarság egymásban hat: a magyar formát észrevétlenül befolyásolja az indogermán vér, s legfeljebb a régi keveredés adataiból és a magyarság európai sablonná válásából következtethetjük ki, hogy a tizenkilencedik század átalakító eredményeit az indogermánokkal történt keveredés is elősegítette. Egyedül a szellemi életben, s elsősorban az irodalomban révül föl a különbség néhány foltja, nem tektonikusan* és követelőzve, csak mint finom színfokozás. Néhol jelezhetjük az elválasztások bizonytalan tangenseit*, s a fellépő szellemi irányokat könnyebben megmagyarázhatjuk, ha a nemzet összetételére gondolunk, s békésen egymás mellé állítjuk a különböző típusokat. Vannak lelki folyamatok, amelyek egy részénél például indogermán, a másiknál népi, a harmadiknál metropolitán nosztalgiákra következtethetünk. Az elsőt urbánus irodalomnak szokták nevezni, s határozottan az indogermán származású városi polgárság színezi. A másikban a vezető szerepet a népből és a történelmi osztályokból jött elemek játsszák, s a „népiség” felé mutat. A harmadik a gyorsan gyúrt budapesti ember szellemi beállítottságát és küzdelmeit tükrözi. E három tangensérték* között folynak le a magyar lélek történései.

A háború előtt egységes forma képviselte a magyar szellem európaiasodását: a nyugatos irodalom, amelyre nemigen voltak elválasztható osztályok. Az urbánus polgár művészete nem különült el a metropolitán kultúrától, és összekeveredett az újfajta népiséggel is, amelynek elemei Ady Endrénél és Móricz Zsigmondnál jelentkeztek. A másodlagos irodalom, a történelmi Magyarország irodalma, ebben az időben a dilettantizmus határait súrolta, s az első vonalban mint uralkodó tendencia nemigen számított. Belletrisztika* volt, ahol szintén keverten léptek fel magyarok és nem-magyarok, s néhány neofita* szépírója szívesen szerepeltetett a grófok és a dzsentrik mellett romantikus polgárokat, úrrá lett svábokat, vagy hazafias szlovákokat is. A Nyugat írói zsidók, magyarok és magyarrá váltak, Európából egyelőre főleg a külső formákat vették át, a modernség kellékeit, a technikát és a modort, esetleg a politikai haladás eszméjét. Az elválasztó vonal valahogy a „tehetség” és a „nem-tehetség” között futott el a háború előtti irodalomban, s a szembeállításokban elsősorban műveltségi élmények szerepeltek: az egyik oldalon az „európai színvonal”, a „Nyugat” Ignotustól* Szabó Dezsőig*, a másikon a „dilettantizmus”, az olcsó és szórakoztató költészet. A háború után a „jobboldal” irodalmát nem azonosíthatta többé senki a dilettantizmussal és a tájékozatlansággal. (A régi felfogást talán Szabó Dezső* szerepe szüntette meg.) Az irodalom „európai” lett mindkét oldal élcsoportjában, s a reakció átvette a Nyugat vívmányait, az új nyelvet, a szigorú esztétikai kritikát, a tehetség fölényét. Ebben az időben már az írók műveinek természetrajzában, s nem külsőségekben jelentkezett a különbség. Míg a háború előtt a magyar irodalom felemelkedése a Nyugat körében nem kristályosított ki belső irányokat, s megelégedett a formaátvétellel és a megnyilvánult tehetségességgel, a háború után az alkotások lendülete és rangja talán alábbszállt, de a fegyelmezetté vált szellemi élgárdában belső összhangok alakultak, általános lelki vezérmotívumok. A haladásról alkotott merev politikai fogalmak összezavarodtak, de a külső elvi különbségek helyét másfajta elkülönülések vették át, s az „európai színvonal” csak cifra szolga* lett, amely a belső rétegeződéseknek magától értetődő keretet adott. Az irodalmi átalakulás első – ragyogóbb és behízelgő – korszakát így követte a második korszak, a boldog felébredést és a kinyilatkoztatott színváltozást a csendesebb, de jellegzetesebb belső differenciálódás.

Az irodalom tükrében megjelent a kétféleség, amely a háború utáni magyar életet átrázta, a nosztalgia egy indogermán bekapcsolódás és a nosztalgia egy önálló magyar forma felé. Az urbánus ember a nyugati makrokozmosz sablonos része kívánt lenni, magyarul beszélő európai polgár, aki sietve átveszi nyugat vívmányait, és nem kutat magyar sajátságokat, a „népi” vonal híve meggyőződéssel hitte, hogy a magyar lényeg akkor teljesedik ki és válik az európai társadalom méltó tagjává, ha eredeti formát mutat és felszabadul a szellemi gyámkodás alól (akaratlanul Herder* és Hegel* tanaira kell gondolni ezeknél az elképzeléseknél). A két lelki állapotot a legjobban szélsőségeiből ismerjük: az urbánus, ha elfajul, utánzássá válik, vagy elefántcsonttoronyba zárkózik el, és betegesen fél a társadalmi időszerűségtől, a népi belezavarodik az irodalmi folklórba, indokolatlanul agyonpolitizálja a szellemet, és fülledt népromantikát hazudik. De végletek és kinövések nélkül végeredményben mindkettő ugyanazt kívánja: megjavított magyar életet. Az első útja a kiegyensúlyozott beilleszkedés az európai rendbe, a másiké az európai rangúvá emelt erőteljes magyar forma. Ha Budapest metropolitán fejlődéséről mint a világ minden részén egyforma törvények szerint alakuló jelenségről beszélünk, akkor csak ez a tézis és antitézis érdekelhet az irodalmi mozgalmak előterében: az indogermán eredetű városi polgárság szellemi iránya, s az új népi forma, amely tudatosan vallja közösségét a törzsökös magyar paraszttal.

X.

Vannak magyar írók, akik valahogy csak magyar kultúrbirtokot jelentenek, s bármennyire homlokon csókolta őket a múzsa, Európa szívét nem hatja meg szavuk, s ha magyar földön legfontosabb és legnagyobb is érvényük, lényük és sorsuk titok marad Európában. Ezek az Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső*, Tamási Áron-szerű jelenségek. És vannak magyar írók, akik beömlenek a nyugati kultúróceánba. Amit mondanak, nem „északfok, titok, idegenség”*, hanem része az európai mondanivalónak, egy kerék, egy csavar a kultúrmakrokozmoszon. Ezek Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor vonalához tartoznak. Nem túlzás állítani, hogy az utóbbi típus íróiban letagadhatatlan az azonosság az általános indogermán életformával. Ők képviselik nálunk leginkább Európát, nemcsak a külső megjelenéssel, az átvenni és követni akart „nyugati vívmányokkal”, hanem a belső síkon, a lélek természetrajzában is, s ez a fontos, ez az „indogermán”. Nem a kontinens érzelmeinek és gondolatainak kifejezői, hanem kifejezései. Nemcsak irányuk „nyugatos”, hanem nyugati emberek, a nyugati műveltség belső formájának és finom hagyományainak letéteményesei, elsősorban a latin hagyományoké és az elfáradni, elfinomulni kezdő polgári életé. Egyszer elneveztem az indogermán szellemi tömbhöz simuló magyar költőket „okcidens* őreinek” minálunk. Okcidens* őrei ők a széleken, ugyanazok, mint hajdan Zrínyi, a költő volt, amikor délszláv és ellatinosodott vérének katolikus lendületével igyekezett Magyarországot megtartani nyugatnak, ellentétben sok durcás ősmagyarral, aki kelettel tartott, a törökkel, és Bécs ellen vonult. Okcidens* őrei állandók a magyar szellem történetében, s elhozták a nyugati árnyalatokat hozzánk. A magyarrá lett északi szlávok inkább a forradalmi nyugtalanságot közvetítették Husz János és Dózsa György ideje óta, mint Rákóczi vitézei, Martinovics, Petőfi és Kossuth, sőt legújabban Kassák Lajos, a délszlávokon át Janus Pannonius óta a délnyugati népek lelkének klasszikus és katolikus hullámai értek hozzánk, gondoljunk Babitsra és Kosztolányira. A germánok inkább gyakorlatibb embereket adtak, de Márai Sándor például északi germán jelenség az irodalomban a Mannok fajtájából, akiknek nyugtalanságai most csillapodnak és olvadnak fel egy különös európai pesszimizmus nyugat-nosztalgiájában. Viszont Kosztolányi és Babits úgy érzi a világot, mint a legrégibb mediterrán törzsek ivadéka, két humanista, aki latin és görög hagyományokon nőtt föl. Egész életükön át nyugat szellemével bíbelődtek, többet, mint a magyar lélekkel, soha nem ismerték Ady, Móricz, Szabó Dezső* magyar-lázait. De ültetgették az indogermán lelket a magyar talajba: Babits Dantét ajándékozta nekünk, és nem szégyellte a pávatollakat, amikkel ékeskedett, Kosztolányi százával dalolta át a nyugati verseket, s a színmagyar ember egyedül e fordításokban érezhette meg nyugat dallamát. Petőfi is okcidens* őre volt, de egy másfajta, nyugtalanabb, fiatalabb és optimistább okcidensé*, s amikor fellépett, nem magyar kavargásokat hozott, hanem európai légkört a Pilvax kávéházba. Királyellenes szabadságrajongásával inkább volt nyugati és Bemhez húzó lengyel forradalmár, mint magyar nemesi inzurgens*.

Magyarországon a középosztály indogermánosodott el, a város és a városi ember. A polgár. A vidéken a dzsentri és a paraszt uralkodott – vagy engedelmeskedett. Természetes, hogy a magyar urbánus költészet érezte a leginkább az Európához tartozást, s csaknem azonossá vált a nyugati szívveréssel. Ez a városi költészet lett a legújabb időkben a beolvadt indogermánok igazi szellemi otthona, a finom polgári műszer, a Proustok és Mannok világa, ezt szerették és erősítgették. A kor rejtett fáradtsága csendült ki belőle, kötöttségei latin és keresztény eredetűek, a nyugati ismeretek és tájékozottságok súlya nyomja. A túlérett kor évszázadok óta felrétegezett komplexusai zavarják, nem tud naiv lenni. Az urbánus költő problémái ritkán mélyülnek a magyar népbe, s ezért sokszor úgy látszik, hogy „elefántcsonttoronyba” vonult vissza. Nincs viszonya a magyar nyomorhoz, illetve, ha róla ír, a hangsúly a „nyomoron” van, nem a „magyaron”. Az urbánus költő magyar földön legfeljebb lelki kínt él át, a magyar testi kínok ritkán változtatják forradalmárrá. Nincs érzéke a magyar autarkia* iránt, ha látja a magyar nép bajait, nem különleges magyar gyógyszereket ajánl orvoslására, hanem általános európaiakat, vagy semmit. Lelke az európai polgári ősz színeiben borong, a kontinens társadalmi rendjének bomlását énekli, a spleeneket* és a hallucinációkat. Néha bízik Európában, néha nem, néha felkerekedik a latin eredetű új európai humanizmus védelmére, néha azt is kineveti és legyint. Magyarsága talán lokálpatriotizmus, ugyanaz, ami a skandináv nagy írókat Svédországhoz és Norvégiához fűzi. Magyarország csak az experimentum* színhelye. Most kedvenc műfaja az útleírás és az önvallomás: tisztázni kezdi környezetét és kötöttségeit. Városi eredetű családjához és Európához zarándokol, mérsékelten érdeklődik a magyar életkollektivitás iránt. Nosztalgiája nem a magyar föld, nem is Amerika, vagy Oroszország, hanem a régi és finom Európa, amely nyugat városaiban él.

XI.

Egy másik irodalmi típus, amely szeret a „magyar népiség” felé csapkodni, gyakran ellentétbe kerül az urbánusok irodalmával. Nem kifejezési formája más, ismereteiben és vágyaiban is ugyanolyan „európai rangú”, de lelki alkata különbözik: autarkabb és tudatosan a magyar közproblémákba mélyül. Aki e típusra gondol, emlékezzék Szabó Dezsőre*, aki irtóhadjáratot viselt a svábokból jött magyarok ellen, s gyűlölte a befészkelődött indogermánokat. Évekig hadakozott Kosztolányi Dezső urbanizmusával, – de a polgáriak sem szerették éppen a „népi romantikát”, s ha mást nem tettek, lesújtó közönnyel nézték a „magyarkodást”. Kosztolányi és Ady ellentétének hátterében például ugyanez az ellenszenv lappang, s amint az urbánus lelkiség 1926 körül diadalmaskodni látszott, Kosztolányi türelmetlenül Ady-revíziót követelt. Kosztolányi érezte, hogy a magyarkodó kultúra szótárát – többé-kevésbé akaratlanul – Ady Endre teremtette meg, és a hidra fejére kívánt lesújtani. Ady a Nyugat mozgalmának Atlasz-oszlopa* volt, és Dévénynél tört be* az új dalokkal, de a betörés végeredményben mégis vereckés módon történt, s az ősmagyar dal rivalgása át-áttört a párizsi melódián. Ady a prérik fia maradt a szalonokban a francia köntös alatt, ősmagyar életet élt, s csak magyar spleenek* berzenkedtek a lelkében. Végeredményben határjelenség az urbánus és a népi típus között, mint a legtöbb nagy írónk, s egyesíti a nyugatra és a népre nézők szellemiségét. Szintézis, mint Petőfi vagy Arany volt. Éppen Ady esetéből látni, hogy az óvatosság nem árt az osztályozó megállapításoknál, s egy-egy meghatározás nem lehet egyéb, mint szelíd tangensérték*, amit azért állítunk föl, mert könnyebb vele bizonyos jelenségeket megmagyarázni.

A nyugatos Ady Endre nem utolsósorban származási kötöttségeinél fogva egyike volt az elsőknek, aki észrevette, hogy a kiegyezés után erősödő középosztály eltávolodik a népi érzéstől, s uralkodó magyarkodása behozott áru: rossz másolata az indogermán, sőt a teljesen germán és porosz államnacionalizmusnak. A német és a szláv elemek elmagyarosodásának első korszakában a beolvadottak mintegy önmaguk előtt igazolni kívánták beolvadásuk értelmét, és a magyarkodásban túltettek csodált példaképeiken is, dzsentribbek lettek a dzsentrinél. Ady felszisszent a hamis hangokra, s büszkén hirdette az államnacionalizmus nélküli, igazi törzsökös magyarságát. Így történt, hogy distance* keletkezett benne – először a komoly irodalomban – a „svábokból jött magyarok” és az igazabbnak felismert népmagyarság között, s ezzel Ady Endre akaratlanul egy hosszú folyamat megindítója lett. Barátai révén ismerte nyugatot, és tudta, hogy a századfordulókor uralkodó nemzetieskedő magyar forma, bármennyire nyugati behozatal, már-már túlhaladott álláspont Európában, s csak Vilmos* kori német és cári szláv stílus, egy reakciós európaiasság, amit angol és francia formákkal illene helyettesíteni, demokráciával és szocializmussal. Úgy vélte, hogy az akkori janicsár-középosztály kihagyta a nemzeti játékból a törzsökös magyarság tömegeit, és a költő felemelte szavát érdekükben.

Sejtéseit a háború után Szabó Dezső* tudatosította brutálisabban és eltúlzottan. Szabó Dezső* Ady – Jézus Szent Pálja lett, s elméletet épített ki néhány adys káromkodásból. Az elsodort falu íróját nyugat új tanai és saját nacionalizmusa, tehát a nemzetrajongással elkevert szociális élmény, továbbá származása, amely mentesnek látszott a szláv és a germán behatástól, ugyanúgy mint Adyé, végleg meggyőzték az indogermán eredetű magyar középosztály (a szót már ő használta) bűnösségéről, s nemzeti szerencsétlenségnek érezte a „svábok és a dzsentrik perfid* szövetségét”. Az idegen középosztály kizsákmányolta a magyar népet, hirdette, elnyomja eredeti formáját, szántszándékkal tetézi hibáit, hogy elpusztítsa, vagy benyelje az indogermán világba, s egy elavult európai formát kényszerít rá, mint az európaiak rásózzák a gyarmati bennszülöttekre legrosszabb árujukat. A színmagyarság kötelessége, hogy lerázza a szellemi igát, és az igazi magyar forma győzelmével visszaszerezze felségjogait. Kell a szociális megújhodás, de egy importált szocializmus ugyanolyan káros és értéktelen volna, mint a behozott polgári forma volt, s önálló, népi magyar szocializmust kell teremteni, mondotta. – Szabó Dezső* elvei 1920 körül meghódították a magyar ifjúság jelentős részét, s az író hatása alatt jóval Hitler előtt majdnem megszületett a „fajtiszta” magyar nemzeti szocializmus tana, nem Festetics gróf behozott hitlerizmusa*, hanem a „pogány” magyar szocializmus, a nyugattal szakító. Nem születhetett meg ott, ahol a nemzet sok faj keveréke. Az eszme megmaradt fogantatásának helyén: a zavaros ábrándképek világában.

XII.

De az ifjúságban 1920 után rettenetes erővel hatott Szabó Dezső* magyar elmélete. Az irodalomban párosult Ady Endre és Móricz Zsigmond művészetével, a politikában a környező népek agrárszocializmusának elveit vette át. A magyarkodó és parasztkodó epigonok csakhamar általános zűrzavart teremtettek a szellemi életben, s úgy látszott, hogy irányuk végleg lekanyarodik a komolyság útjáról, és dilettáns titánok érvényesülési formája lesz. Nem csoda, hogy 1926 és 1932 között, a háború utáni egyetlen prosperitás* korszakában egészséges ellenhatásként érvényesülni kezdett a higgadt és kiegyensúlyozott városiasság stílusa. Ebben az időben Klebelsberg Kunó* erős kézzel bekapcsolta a szellemet az indogermán világba. Az indogermánságból jött magyarok fejlődésében pedig időközben mintha lezárult volna az első korszak, a neofiták rajongó dzsentri-utánérzésének korszaka, s az eljött második korszakban mintha a magyarrá vált városi polgárságban megkezdődött volna az európai józanodás, az indogermán életmód áttörése. Megmutatkozott Szekfű Gyula* realizmusának hatása is, amely elsősorban a nyugatot járt polgári középosztály fiaiban hódított, kissé óvatos volt, kissé konzervatív, de egyébként sokban emlékeztetett a nyugati szellemiségre. Az irodalomban Márai Sándor érvénye nőtt, betört a háború utáni zavart európai polgár műfaja, a hallucinációk és a realizmusok különös keveréke, a huxleyi* stílus, majd az újfajta „humanizmus”, a latin kultúra e különös öröke, ahogy Thomas Mann hirdette, s Magyarországon például az „Apollo”* folyóirat köré csoportosult. A „tudományosság” megszeretése is szakítást jelentett a régi szilajságokkal. Az „esszéíró” nemzedék gondolatszolidsága elterjedt, és egyre szélesebb hullámokat vert az országban, olyan körökben is, amelyek nem tartoztak a régi „Nyugat” ezoterikus szellemi táborához. A beolvadás első ideje után, a „magyarrajongás” levetésével, a polgári elem csendesebben, de alaposan készült új magyar szerepének átvételére.

A Magyarországot is megrohanó világválság okozta, hogy a polgári kiteljesedés kísérletei legyengültek, s mellettük csakhamar egészséges lendülettel hatni kezdett a másik magyar forma szellemisége, azé a formáé, amely eddig dilettáns és szertelen magyarkodásra volt kárhoztatva. Szabó Dezső* öröke megtisztult. A bajok és a gondok ismét kiábrándították Európából azokat, akik csak ímmel-ámmal követték Klebelsberg vonalát. Mint a porából megéledt főnixmadár jelentkezett 1930 után az új népiség. Dekadenciája és Don Quijote-i romantikája megszűnt, tétele mintegy igazolódott az átkozott nehézségek között, s valahogy erőre, elszántságra kapott. Azok is, akik eddig nevetségesen szajkózták Szabó Dezsőt*, most váratlanul megnőtt tehetséggel és épkézláb formával jelentkeztek, míg új tehetségek csatlakoztak a régiekhez. A magyar forma, a köznépi erő éledezett. A sikert Illyés Gyula jelzi, akit ragyogón követett a „Válasz”* köre, a Féja Gézák, Kodolányi Jánosok, Kovács Imrék, Erdélyi Józsefek. Illyés Gyula Franciaországból és a szürrealistáktól jött, s alapjában véve nem készült „népiességre”. A szó szoros értelmében Márai Sándor polgári vallomásait* kívánta megírni a saját élete viszonylatában, – és a Puszták népe lett belőle. Az egyik, amikor kereste önmagát, és a zűrzavarban gyökereinek és fejlődésének megragadásával kívánt erőt és tiszta képet kapni, az indogermán polgári környezetet, a Buddenbrook-ház pesszimizmusát véste ki, a másik – ugyanilyen önkéntelenül – más gyöngyöt talált a kagylóban: faját, származását, népét.

Márai szoliter* maradt: lelki formájának nem volt háttere, legfeljebb néhány hozzá hasonló polgárfiú ismert rá a műben saját lebegésére a polgári háttérrel nem rendelkező magyar életben, ahol csak polgári egyedek voltak itt-ott elszórva, mint kék búzavirágok a gabonaföldön, a széles táblák szélein, – de nem volt polgári blokk, mint nyugaton, s ha ilyet keresett a Márai-féle ember, ha egész virágmezőket keresett, önkéntelen nyugatra vágyott és őrjáratot tartott ott. Illyés önmagát keresve, a népét találta meg. A nép gyermeke akaratlanul is beütközött a nép blokkjába, ha visszaszállt a földhöz, amiből vétetett. Így lett Illyés egyéni diagnóziskereséséből a tömegből való származás tudata és győzelme, míg a polgárfiú a kutatás után még jobban egyedül maradt. Márai vizsgálat közben finom spleenes* és nehezen kezelhető egyéni betegséget fedezett fel, Illyés észrevette: ami vele és körülötte történik, járvány, népének tömegbetegsége. Szabó Dezső* látta már a ragályt, de hogyan kívánta gyógyítani? Ráolvasással. Illyés Gyula és vele együtt az új irány modernebb és gyakorlatibb orvosságot választott. Tudatossá vált benne, hogy a nagy magyar járvány gyógyításánál mindenekelőtt a kór alapos megismerésére van szükség, mint ahogy saját problémáit is fejlődésének elemzésében látta meg. A magyar népet a nemzet nem ismerte, az urbánus irodalom nagyon messze járt tőle. Bartók és Kodály sejtett meg valamit, más aligha. A kutatók előtt most megismerés közben világos lett, hogy nem Szabó Dezső* fantáziái és konstrukciói kellenek a gyógyításhoz, nem különleges magyar szocializmusok, hanem egyszerűen és közönségesen csak: a szocializmus, emberséges bánásmód, jog és kenyér. Illyés Gyula a népből volt, megérezte népének vágyait és ösztöneit. A paraszt és a zsellér nem romantika volt számára, hanem a saját problémája. S mikor a nép fia szellemi erejét beállította a puszták népének szolgálatába, a probléma fokozatosan letisztult. Ady Endre megsejtéseitől, Móricz Zsigmond bemutatásain, Szabó Dezső* lázain, a parasztdilettánsok romantikáján át eljutott a fiatal írók erős pozitívumáig, a népi szocializmusig s a boszorkánykodás és a ráolvasás nélküli gyógymódok kereséséig. Illyés Gyula és társai tudatosították a magyar népi formát mindazokban, akik vonzódtak feléje. A válság irtózatos nyomással nehezedett a magyar köznépre, öntudatra ébresztő sikoly tört ki azokból, akik közötte éltek, vagy belőle származtak. A nagy gazdasági krízis ugyanúgy tudatosította az új népi formát, mint Hitler a zsidó öntudatot. Hirtelen mindenki ott volt a „népiesek” mellett, aki közelebb állt a népi törzshöz, mint Budapest-Hollywood civilizációjához, vagy az urbánusok önmagukba merüléséhez.

XIII.

Josef Nadler* híres elméletében két alapirányzatot lát a német szellemi életben: az egyiket elnevezte az „ó törzsek”, a másikat az „új törzsek” művészetének. Az első szerinte az Elba vonalától délnyugatra élő német törzsek „klasszikus” formája, amelyben ma is hat a latin hagyomány és a kétezer éves katolikus nevelés. A másik a kelet-elbai „új törzsek” stílusa, a „romantikus” lelki magatartás, amely tele van a friss fajokból kevert protestáns németek nyugtalanságával és nosztalgiáival. Nadler* elméletével új iskola kiindulópontja lett, mert érdekes kettősségeket magyaráz meg a német irodalomban. Ha nálunk az indogermán magyarok urbánus formájáról és a törzsökös magyarok népi nosztalgiáiról beszélünk, szintén a szellemi élet érdekes kettősségeit magyarázzuk a segítségül hívott elmélettel. A mi konstrukciónk természetesen csak a mában hat és nem vezethető végig a történelmen, mint Nadler* tana. Az elmúlt hatvan-nyolcvan év fajkeveredése után az urbánus és a népi szellem most jelentkezik először le-lerögzíthető tételekkel, mindkettő látleletet állít ki önmagáról és környezetéről, s közös vonása, hogy letagadja az uralkodó összevisszaságot, és az irodalomban kap zárt vonalakat. A magyarságba beolvadt indogermánság lelke még mindig elszigetelten él a városokban, sőt most inkább, mint a magyarrá válás első, rajongó korszakában, s ha eszmél, közönnyel szemlélve tágabb környezetét, inkább befelé néz, és lelkének raffinement-jaival* viaskodik. Az író, aki az ő köréből kerül ki, a világot önmagába sűrítve érzi, s ha reparál, az emberi mikrokozmosz finom óragépét javítgatja hajszálműszerekkel. A másik, aki – indokoltan vagy indokolatlanul, ne kutassuk – felfedezte, hogy törzsökös magyar, bajait és kétségbeeséseit bevetíti környezetébe, a járványelmélet híve, mert úgy érzi, betegsége nem egyéni nyavalya, hanem a megfertőzött közélet következménye. Nem lebeg elszigetelten, mint az urbánus, hanem tudatosítja azonosságát a néppel, vele él, vele bukik, vele betegeskedik. A járványt szérumokkal kezeli, a szocializmus vagy a nacionalizmus szérumával. Az egészet kívánja meggyógyítani, kék zubbonyt ölt, szerszámot ragad, és hozzálát a magyar makrokozmosz kijavításához. Az urbánus költő individualista lesz, bévül keresi a hibát vagy a gyógyulást, mert nem lát maga körül vele azonos tömeget, a szellemi alkata többé-kevésbé idegen a tájban, a másik kifelé él, s kollektív rohammal, mint primus inter pares* indul önmaga és népe megmentésére.

A két forma izzik a magyar kazánban, s mindkettőből nemes párlat szűrődik le. Az urbánus eljut a látási és a cselekvési módok realizmusáig, a népi bánatában és elkeseredésében a szociális élményt alakítja pozitív hatóerővé. S a magyar életben tényleg nagy szükség van mindkét szublimált* eredményre, amit a két forma éppen legjobbjaiban kifejleszt: az urbánusok realizmusára és a népi gondolat szocializmusára. Az urbánus emberben akkor született meg a realizmus élménye, amikor megszűnt benne a magyarrá váltak első rajongása s a körülmények, főleg az 1910-20-as összeomlás nyomása alatt egyre hidegebben figyelte a magyar élet viszonylagosságát. Kinyílt régi európai szeme, és győzött a józanság stílusa, amely őseiben uralkodott, mielőtt magyarrá váltak – s amely miatt talán éppen magyarrá váltak a gazdag lehetőségek dunai Amerikájában. Lelkét egyre fokozódó arányban ismét a nyugati mérték tartja egyensúlyban, a scipiói* szem, a logika és az emberismeret, a szorgalom, a sok tulajdonság, amely az indogermánokat megkülönbözteti a keleti álmodozóktól és a hiszékenyek fölé emeli. Ez a reális érzék gyakran kibicsaklik ott, ahol elszigetelve él. Ilyenkor a reménytelen környezet cinizmusba vagy spleenekbe* kergette, menekülésre kényszerítette a nyugati magyarokat, mint az urbánus irodalom gyakran igazolja, de a spleeneken* áttörő realizmus újabban egyre szolidabb kereteket kap, s egyik egészséges kifejezési területe például az új magyar tudományosság. Az urbánusok a városi költészet sápadt virágai mellett egyre jobban adagolják a józanság fűszerét a magyarságnak, s ha az idő talán még nem is alkalmas arra, hogy az egész nemzet a mellére szívja az erős illatot, s a reális látásmódtól néha még óvni kell a magyart, mint a gyermeket a dohányzástól, az előítéletektől mentes, dezilluzionált magatartás előbb-utóbb mégis nélkülözhetetlen alkatrészévé válik a magyar átalakulásnak, ha ilyesmi bekövetkezik.

A nagy pillanat az lesz, amikor az urbánus lélek ajándéka, a reális érzés egyesül a népi tendencia finom párlatával, a szociális élménnyel. Akikben Szabó Dezső* sikolyai nyomán megfogamzott a „népi tudat”, kezdettől fogva ültetgették a magyar talajba a szocializmus tömegerényét, de évekig a fellegekben jártak vele s rajongók voltak. Az új népi irány szerencsére nem kíván már a napba szállni, hanem gyakorlatibb szociális tudattá egyszerűsítette a régi népboldogítók küldetéses tanait. Az alkalmazott szocializmus sem Budapestre szabott ruha többé, hanem egészséges népközösséget hirdet és készít elő. Egyre több jelét látjuk a szociális belátás növekedésének és egyesülésének az illúziók falán áttört józan cselekvési módszerekkel. Egyesült erővel pedig csodát mívelhet a kavargásokból leszűrt két nemes párlat, az individuális és a kollektív erény, az urbánusok realizmusa és a népiesek szociális élménye.

XIV.

Egyszer külön szólni kellene a harmadik színről a magyar palettán: Budapestről. A budapesti irodalom erényeiről és fogyatékosságairól. Az erényekről, amelyek néha lemélyülnek a világvárosi ember igazi kérdéséig, a proletár és a világnézeti irodalomig, vagy kissé egzaltáltan és vitatkozó érzékenységgel megtalálják a lelki szabadelvűség valódi és nemes élményeit, de szólni kellene a fogyatékosságokról is, amelyek különös Hollywood-árnyakat vetnek a magyar körutakra, és gyakran iparrá változtatták a szellemet. Szólni kellene módszereiről, szabadosságairól, eszményképeiről, színházairól, feltűnni vágyó ismeretszomjáról, értelmi arroganciájáról, szolidtalanságáról. A primadonnakultuszról férfiak és nők között, a világbaérkezés betlehemi csillagáról, amely képzeletben ott ragyog a pesti kávéházak jászlai fölött. A „vesézésről”, ami műfajjá és főleg világnézetté szélesedik Budapesten. Mommsen* jut eszembe, ha a pesti ember „tout comprendre, tout mepriser”* című alacsonyabbrendűségi tulajdonságára gondolok, s az „antiochiai gúny”, amit a nagy történetíró mesterien meglát a Krisztus utáni első századok keleti metropolisának életében, amikor Antiochia tündökléséről ír, háromnegyed millió lakosáról, kávéházairól, negyedmillió zsidójáról, elpuhult ravaszkodásairól és kedvenc szórakozásáról, a vesézésről, a „mindennek szóval való kikezdéséről”. A pesti alapszokás, amely a poén oltárán feláldozza akár a lelki üdvösségét is, veszedelmesen hasonlít ahhoz, amit Mommsen* „antiochiai gúnynak” nevez. A pesti nyüzsgés nemcsak a népieseket idegenítette el, hanem gyakran azokat is, akik az urbanitást inkább Oxford és Weimar vagy az igazi Párizs szellemében értelmezik, mint New York és Los Angeles szellemében. Ennek ellenére a kovász, amit Budapest a magyar kenyérbe gyúr, szükséges alkatrész, és a teljes magyar forma elképzelhetetlen nélküle. A fővárosban különben is összefut és elkeverődik valamennyi tendencia, úgyhogy nehéz volna a budapesti stílust kiragadni a teljességből. Csak éppen néha másfajta zamatja van, s mint ahogy a magyar urbanitásnak bizonyos fokig az indogermán származékok adták meg ízét, úgy ízesíti a többi mellé vagy belé illeszkedő budapestiességet a negyedmilliós pesti zsidóság.

Nevetséges volna értékelni vagy kiválasztani akarni. A tanulmány célja mindössze a tangensek* keresése volt, egy-két irányelv leszögezése. Elgondolhatjuk tehát, hogy van Magyarországon a többi mellett egy metropolitán szellemiség is, Babits, Márai, Kosztolányi és Móricz, Szabó, Illyés vonalán túl egy harmadik árnyalat: Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Zsolt Béla és az 1919-es világnézeti írók szava. A három vonal párhuzamosan fut, sőt értékeiben találkozik, mint általában a párhuzamosok a végtelenben mindig, de néha-néha mégis fölcsillannak közöttük a csoportok különböző színei. A származási alapélmény elválasztja e csoportokat, az elütő ízlés és nosztalgia. De természetes és megdönthetetlen igazság, hogy csak a három vonal összefolyása jelentheti a magyar szellem kiteljesedését.

XV.

A háború előtt minden elmosódottabb volt. Vígan és észrevétlenül folyt a nép kicserélődése. Egyre több szláv és germán ömlött a polgárságba, s ha kezdetben a beolvadottak rajongása el is nyomta az európai tulajdonságokat, idővel bizonyára teljesen kialakult volna a friss polgárságban a rendes indogermán magatartás, mint ahogy az 1914–20-as nagy törések a polgárság szellemi élcsapatában meg is siettették az eszmélést és a tudatosítást. Az európai széria-polgár józansága és realizmusa is át-áttört már az illuzionizmuson, – valahogy úgy, mint a hatvanas, hetvenes években a negyvennyolcas romantika csődje után átmenetileg egy törzsökös faji józanság jelentkezett Deákban, Eötvösben, Aranyban. Akkor ezt a nemesi józanságot letörte a rajongók hada, most a polgári józanság erősödését gátolta meg Trianon. Az indogermánok özönlése 1919-ben megszűnt. Budapestet átmenetileg kikapcsolta az első vonalból az 1919-es bukás. A magyar építéshez nem maradt más anyag csak a köznép, a paraszt. Valamikor kényelmesebb volt a középosztály kádereit a hajlékony nemzetiségekből kiegészíteni, mint bevonni a tompa és ébredésében „veszélyes” paraszttömegeket a nemzeti életbe, – ma az indogermán tartályok kiürültek, és senki sem jön át többé az idegenek közül a magyarságba. Nem csoda, hogy ekkor életre riadt a belátás: a lesántult középosztályt a nép felemelésével kell egészségessé tenni. Ezt hirdették, akik a népből már felemelkedtek, s most egyformán érezték a középosztály csődjét s a köznép nyomorát. Megmenteni és megnemesíteni a nép formáját, bekapcsolni és uralkodóvá tenni, ilyesféle jelszók tömörültek Ady Endre óta, aki talán először játszotta ki hatásosan a magyar paraszt ütőkártyáját. A cél: világra segíteni az önálló népi formát és felébreszteni a népet, mert csak így biztosítható a magyarság Közép-Európában, ez a fejlődés ma egyetlen utánpótlása és frissítő erőfürdője.

S az indogermán magyarok? Sokan a határon túlról figyeljük* az erjedést, hátunk mögött a másfelé ment nemzetiségi tömegekkel. Valamikor mi jelentettük a magyar átalakulás irányát, ma gyökértelenül lebegünk a magyar térben. Tudjuk, mennyiségileg lezárult fejlődésünk és tömegeinkkel ezentúl nem szólhatunk be a magyar ügybe. Minőségileg kívánunk beleszólni. Talán használni fog, ha felfakasztjuk a nyugati ember egy-két józan tulajdonságát s az Európa-építő munka stílusát. Rajongásaink és kiábrándulásaink nem akadályoznak többé, tudatosan okcidens* őrei kívánunk lenni és szoliddá akarjuk tenni azok munkáját, akik pátosszal és romantikával, de talán már biztos gyakorlatiassággal is álmodnak a magyar újjászületésről: a köznép európaiasodásáról.




Hátra Kezdőlap Előre