Non admittatur!

Szigethy Gábor előszava

Lehet gúzsba kötött kézzel imádkozni?

A sajtó szabadságáról, szólásszabadságról értekezni, írni, gondolkodni mindennapos a reformkorban; aki tollat ragad, tudja: igazát kimondani nehéz, olykor lehetetlen, mert éber cenzorok őrzik az államrend békességét, óvják gondolkodó felforgatóktól a nemzet nyugalmát.

A cenzor néha elbóbiskol, néha jóindulatú: Kolozsvárott 1834-ben Méhes Sámuel engedélyezi Bölöni Farkas Sándor amerikai útikönyvének kinyomtatását, s csak amikor elkel a második kiadás valamennyi példánya, kap észbe a kormány: tiltaná a könyvet, de már késő – Bölöni a győzelem szerény öntudatával jegyzi naplójába: „azt hiszem, hatott a méreg, s a tiltással csak ingereltetik”.

Mások – elszánt előkelők, becsületes gazdagok – megkerülik a cenzúrát: Széchenyi István Stádiumát, Wesselényi Miklós a Balítéleteket 1833-ban külhonban nyomatja ki. Rangos nevük a címlapon, de a hatalom felelősségre vonni – egyelőre! – nem meri, nem óhajtja őket.

Lázasabb indulatúaknak, kevésbé előkelőknek kevesebb a szerencséje: Táncsics Mihály Budapesti levelek című röpiratát a cenzor nem engedi sajtó alá, a kéziratot száz évre irattárba süllyeszti, s Kolozsvárott a megriadt Méhes Sámuel tiltó szóval akadályozza újabb Táncsics-mű megjelenését.

Szigorodnak az idők: Lovassyt, Wesselényit, Kossuthot véleményük kimondásáért perbe idézik, börtönbe zárják; a hatalomnak nem tetsző gondolatokat nem csupán leírni, kimondani, de meghallgatni is bűn. Szólni, hallgatni engedély nélkül – veszedelmes. Teleki László 1840. április 22-én a felsőtábla ülésén így fogalmaz: „világos előttem, hogy ugyanaz, mi eddigelé csak néhány polgártársaimat sújtotta, engem is fenyeget, s a közállomány minden egyes tagját – mert érzem, hogy egyesen elkövetett törvénysértés az egész polgári jólétnek rendíti meg alapját”.

Ha egy arisztokrata fél, mit érezhet a városi polgár, a falusi jobbágy, a föld nélküli nincstelen? Mire gondolhat a pennaforgató értelmiségi, amikor új világról álmodott álmait készül papírra vetni? S nem retteg-e mindenki, ha társaságában politikáról, államrendről bárki lázasabb szóval nyilatkozik? Ha Széchenyi István műve csak külföldön jelenhet meg, ha Bölöni Farkas Sándor roppant népszerű s akadémiai kétszáz arannyal jutalmazott könyvének olvasását kormányrendelet tiltja, ha báró Wesselényi Miklóst a hatalom börtönbe zárja, mert nyilvánosan politikus véleményt mondott, s meghallgatta mások véleményét, ha gróf Teleki Lászlónak van oka félni a felsőbbségtől – mennyit ér alkotmányos szabadságunk? Ha azon keveseknek, a nemeseknek, akik az alkotmány sáncai mögül néznek farkasszemet Béccsel, sincs joguk szabadon szólni – őszintén s hittel lehet-e, szabad-e reménykedni abban, hogy Magyarország nem volt – de lesz!

„...mintha kút fenekén ülnénk... ” – írja Széchenyi István 1835-ben.

Kút mélyéről nézve milyennek látszik az égbolt?

A pozsonyi diétán a szólásszabadságról vitáznak a követek, érvelnek, szónokolnak mellette, ellene.

A szólás korlátlan szabadsága – állítja Apponyi György – csak a felesleges politikai szenvedélyek felszítására alkalmas, és alkotmányos országunkban, hol erkölcsi kötelesség bízni kormányunk s uralkodónk bölcsességében, felesleges ártó indulatokkal, szabados szenvedélyekkel gátolni a kormány áldozatkész tevékenységét, hazánk s nemzetünk sorsát jobbító munkálkodását.

Szentiványi Károly indulatos ellenérve: olyan országban, ahol szólni és hallgatni csak a kormány engedélyével szabad, nem szabadosságtól, ellenkezőleg: korlátlan hatalomtól kell s lehet tartani.

Feliratok, leiratok: az országgyűlést berekesztik, új sajtótörvény nem születik, a cenzúra kötelékei valamelyest lazulnak.

De Táncsics Mihály és mások műveit a cenzor vörös ceruzája továbbra is olvashatatlanná karistolja, vagy éppen tiltja megjelenésüket. Non admittatur! Nem engedélyezem!

Szilárd a rend.

És Ráday Gedeon, Pest megye új követe 1843-ban a magyar nemzet szabadságára esküszik!

Milyen szabadságra? Kinek a szabadságára? Néhány ember privilégiumára, kutyabőrösök előjogaira? Nem Táncsics, aki először állítja: hazánkban a szabadság csupán néhányak kiváltsága! Felsőbüki Nagy Pál 1839. július 4-én a szólásszabadságról tartott beszédét Pozsonyban így fejezte be: „A mi constitutiónk privilégiumon alapul, s ennek védelmére ha mi fegyvert emelünk is, nem teszi azt a néptömeg. Erre nézve el lehet mondani, hogy a Burkus abszolutizmus a mi constitutiónkhoz képest republica.” De Nagy Pál higgadt szóval a rendet védi: jobbítani akarja. Táncsics indulatos: alkotmányunk szabadságnak álmodott nyomorult privilégium – mondja –, amit a felsőbbség addig tart meg, amíg neki tetszik. Mit ér az ilyen szabadság? Nem csoda, ha a hatalom urai rettegnek a sajtószabadságtól, s hazug szemforgatással azt állítják: „Még nem értek meg az emberek arra, hogy jogokat és szabadságot adjunk nekik, azzal még most visszaélnének.” Táncsics fuldoklik a dühtől: nép, rövid pórázon! – ez a szabadság? S majd ha a felsőbbség arra alkalmasnak ítéli a körülményeket, lazít a szíjon!?

Kormánypárti lapban, a Századunkban volt olvasható 1840. szeptember 14-én: „Derék, okos és igazságos kormánynak sohasem kell az írók alaptalan gáncsától tartani! Csak ott csíp a sós víz, hol sebes a bőr.” Szép bölcsesség ott, ahol valóban dérék, okos és igazságos a kormány! Táncsics visszájára fordítja e szép bölcsességet, és teljes sajtószabadságot követel, mert ha nem derék, okos és igazságos a kormány – 1843-ban van oka így vélekedni a magyar felsőbbségről –, a szabad sajtó azzá teheti. A sajtó szabadsága a szabadság lehetősége. Ha mindent, ha az igazságot meg lehet írni a hírlapokban, joggal félhet a leleplezéstől a suttyomban jövedelmet harácsoló falusi kisbíró, a kocsmában idejét fecsérlő tanító, a pénzért ítélkező bíró, az öntelten erőszakoskodó városi poroszló, urasági hajdú, hatalmával visszaélő cenzor, bakó s minden rendű-rangú szolgalelkű államhivatalnok.

A hatalmaskodó, álszent fejedelemnek se lesz nyugodt álma: derék, okos és úgymond igazságos kormányáról a szabad sajtó hamar leszedi a keresztvizet!

A sajtószabadság mindenre gyógyír: „Ha a sajtó csak húsz esztendeig volna tökéletesen szabad, de mondom tökéletesen szabad (most még a földön tökéletesen szabad sajtó nem létez), az egész mostani rendet felforgatná.”

Szent naivitás – mosolyoghat a bölcs és tapasztalt utókor.

De nem csupán a plebejus indulatú, lázas szavú Táncsics Mihály gondolta így!

Előkelő angol író, politikus a XVIII. század végén: „Adjatok bár a minisztereknek egy lekötelezett felsőházat, adjatok neki egy megvesztegethető s hajlékony alsóházat, engedjétek át nekik minden hivatalok betöltését, s bízzátok rájok a nemzeti kincstárt: de hagyjátok meg nekem a sajtószabadságot, ezen emeltyűvel halomra döntöm a megvesztegetés egész épületét, s romjain a nép jogait s szabadalmait építendem föl.”

A demokrácia őshazáját megjárt Bölöni Farkas Sándor 1834-ben: „Egy angol szónok azt mondta a parlamentben, hogy ha valaha tyrannus Angliában elnyomná is a népnek minden jussait, maradjon meg csak a nyomtatás szabadsága, s két esztendő alatt minden jussok vissza lesznek víva.”

Kossuth Lajos a Pesti Hírlapban, 1841. január 27-én: „Adjatok nekem bírákat, aminőket akartok – szólt egykor M. a marseilliek nevében –, legyenek hanyagok, legyenek részrehajlók, legyenek megvesztegetve, legyenek ellenségeim, nem bánom, csak azt engedjétek, hogy semmit se tehessenek máskint, mint a közönség szemei előtt.”

Tudták a hatalom urai, miért ragaszkodnak a cenzorokhoz.

Tudták az elnyomottak, miért követelnek sajtószabadságot.

A sajtó szabadsága: a szabadság lehetősége. Mert a cenzúra legnagyobb átka nem az, hogy elkészült műveket önkényesen betilt, kinyomtatott könyveket zúzdába küld, országhatáron veszélyesnek minősített iratokat elkoboz. Gond, de megkerülhető. A rettentő veszély: születése pillanatában gyilkolja meg a cenzor a felszárnyaló gondolatot. A non admittatur árnyékában sok ember csupán azt gondolja, azt teszi, amit lehet, szabad, s nem amit tennie, gondolnia kellene. Arról gondolkodik, ami van, s nem arról, aminek lenni kellene. Non admittatur – és idő múltán elfelejtenek lángolva, merészen, önállóan gondolkodni az emberek: beletörődnek, beleszoknak a rabságba.

Népet nagyobb csapás nem érhet.

Táncsics Mihály 1843 tavaszán gúzsba kötött kézzel káromkodik, imádkozik: sajtószabadságot követel egy rab.




Kezdőlap Előre