Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt…
Vajda János szerkesztő úr valamely fáradt estén 1868-ban asztalához ült, előtte árkus papír, toll, csibuk – és mesélni kezdett. Mesélt hajdan volt furcsa időkről megfakult régi meséket. Márciusról, ifjúságról, forradalomról. Húszéves volt, lángolt, szónokolt. Mint valami színdarabban: a kávéházi asztaloknál sustorognak, szervezkednek a fiatalok, pincérek, besúgók surrannak körülöttük, biliárdoznak, kávéznak, Petőfi hadonászik, valamit a gazember politikusokról kiabál, elnyomja szavát a zaj, társai ordítanak, Petőfit féltik, nem kell mindenkinek hallania, hogy csodálatos barátjuk királyokat szeretne akasztani, körülöttük ott nyüzsögnek a policáj emberei, s talán épp az a fekete kabátos úr a kamarilla bizalmasa, aki leglelkesebben éljenez Petőfi szónoklatának; legyen holnap forradalom – mondja valaki, s valóban: miért ne lehetne? Vajda János löki a dákót, gurul a golyó, koppan, belerondít az áhítatos csendbe. Mindenki Vajdára néz: hát ez a suhanc nem látja, mi készül itt? S a suhanc ijedtében lelkesen felkiált: holnap? Miért holnap? Miért nem ma? Ah, úgy bizony, mindenki tapsol, miért ne most és mindjárt? Ha egyszer a forradalom határozva van! Kár, hogy beesteledett, ilyenkor már otthonában a polgár, nincs kivel forradalmat csinálni. Na, nem baj, majd holnap, reggel! S másnap esőcsepegésben, szürke hajnalban gyülekeznek a fiatalok. Mintha kialudták volna magukat: kávé, biliárd, csendes beszélgetés. Petőfi tüzel, fene belétek, ennyit ér a lelkesedéstek? Indul, viszi magával a lelkesebbjét, tömeget toborozni, embereket mozgósítani, forradalmat csinálni.
Vajda János szerkesztő úr 1848. március 15-re emlékezik.
Aztán megszürkül a színes kép; háború, tél, hó, hideg, menetelő, éhező katonák. Vajda János honvédtiszt lábát melengeti a tűzben, előőrsben felejtették, azt sem tudja, előtte, mögötte bóklászik-e az ellenség, s amikor megvirrad: hó és menekülő honvédek mindenfelé. Győzelmek, vereségek, diadalok, menekülések – hullámzik a forradalom. Pest-Buda a miénk, elveszítjük, visszafoglaljuk. Jön Paskievics. Haynau! Segesvár! Világos!
Vajda János mesél. Magának mondaná, másoknak írja a történetet. Húsz év nagy idő, rátelepszik lélekre, emlékezetre, s aki élt hajdan, az is felejtette már a lázas napokat, éjszakákat. Kiegyeztünk, 1867 után szépen hímzett fátyol borítja a múltat, hivatalhoz, hatalomhoz jutottak a hajdani hősök, a mostani törtetők. Rend van, béke van, lehet szépeket írni márciusról.
De minek? Miért bolygatni a múltat, elvakarni alig behegedt sebet? Csatatéren, bitófán elvérzett hősiességünk emlékeivel előhozakodni kinek használ? Miért lenne bölcs és becsületes tett megzavarni az emberek lelkiismeretét? Szép volt s dicső a forradalom, Petőfi nagy költő, tiszta szívű néptribun, Kossuth roppant szónok, a honvédek hősök, a vértanúk vértanúk. És? 1868-at írunk, rend s béke van, húsz év elnyomás és nyomorúság után végre kiegyezett a nép és az uralkodó, mi a fenét akar tekintetes Vajda János szerkesztő úr? Vértócsákat újra az utcán?
Ülhet nyugodtan kedvenc kávéházában, a hajdani Heckenast nyomda helyén megnyílt Kammonban, talán épp ott áll márványasztala, amelyre most kávéját iszogatva könyököl, hol húsz éve a nyomdagép a Nemzeti dal első példányait nyomta, a pincérnek nap mint nap mesélheti, milyen fantasztikus volt a nagy nap, Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór s a többiek lelkesedése, az ujjongó tömeg, ahogy vonultak a Múzeum elé, kiabáltak, mosolyogtak, boldogok voltak, reménykedtek, szabadságról, új világról beszéltek, lengtek a paraplék s a zászlók, ébren álmodott a város...
– Bizonyára fantasztikus volt, Vajda úr, parancsol még egy kávét? – hajol meg a pincér. Sok dolga van. Vajda úrnak a március, Kovács úrnak a bankszámla, Vértes úrnak a zöldségbolt, Simonffy úrnak a színésznők – mindenkinek megvan a maga fantasztikus története. Ő kávét hord éjjel-nappal az uraknak.
Vajda János szerkesztő úr bólint, hogyne, hozzon, fiam, egy kávét, föllel, ne legyen langyos, forrón szeretem! A pincér megy, a költő kibámul az ablakon. De rég volt március!
Jól öltözött hölgyek s urak sétálnak az utcán, színes napernyők táncolnak csacska fejecskék fölött, porcelánnadrágok villannak, kopognak a sétapálcák, ringanak a sokabroncsos selyemszoknyák, hintók robognak, pattog az ostor, egy kutya szűköl, mosolyognak az emberek. Béke van. A szerkesztő úr kavargatja kávéját, belelapoz a lepedőnyi hírlapokba, tekintete elmereng a csendes délutánon. Költő: tudja, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát.
Finom a kávé, forró, vastag a föle.
Alkonyodik, indul haza. Csendesedik Pest-Buda, csak a Duna felől hallik a hajókürtök mormogása. Barátságos tekintetű ember közeledik felé, kabátja hajtókáján szivarhamu éktelenkedik, nyakkendője félrecsúszott. Tekintetük találkozik. Mosolyognak, biccentenek. És mennek tovább. Húsz éve együtt feküdtek a hóban, együtt melengették elfagyott tagjaikat a fogvacogtató hidegben, együtt temették a halottakat, együtt szidták a császárt, együtt éltették Kossuthot. Egymás mellett álltak, amikor dörögtek a fegyverek. Mesélhetnének.
Mosolyognak, biccentenek. És mennek tovább.
A költő hazaérkezik, íróasztalánál szöszmötöl, emlékeivel bíbelődik. Ma nem termett vers. De holnapra kéziratot vár a Vasárnapi Újság, asztalához ül tehát, előtte árkus papír, toll, csibuk – és kezdené a mesét a hajdan volt fényes napokról.
Kinek meséljen? S hogyan? Fessen színes templomképet; mint Jókai úr? Petőfi Sándor feje körül glória, kezében a szabadság véres lobogója, és vasas németek holttestéből épített barikádon át lovagol az ég felé? Kossuth Lajos széttárt karokkal lebeg Európa felett, szónokol, s a felsorakozott sok millió magyar kürtökkel harsonázva rohamoz Bécs felé? Görgey Artúr Paskievics herceggel kávézik a Kammonban, a fegyverletételről csevegnek, körülöttük véres fejű pincérek akasztófákkal a hónuk alatt jönnek-mennek?
Elbóbiskolt, felriad.
Ahogy volt, úgy kellene lefesteni. De hát hogyan is volt? Milyen volt az a nap húsz évvel ezelőtt, amikor Petőfi Sándor szava tízezer embert lelkesített? Amikor a katonák nem merték használni fegyverüket, amikor a pest-budai polgár elfelejtett félni a hatalomtól, amikor a helytartótanács „reszketni méltóztatott” s ijedtében szabadon bocsátotta Táncsicsot?
Hiszik-e, akik akkor nem éltek, hogy 1848. március 15-én boldog volt, aki élt? S akik éltek, emlékeznek, akarnak emlékezni akkori boldogságukra? Mernek-e?
Füstöl a gyertya, kormosak az emlékek. Éjszaka van. Vajda János tekintetes szerkesztő úr kávét iszik, tollat ragad, s elindul a múltba.
Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt...