Három csavargó bécsi deák levetődik Pestre s itt kiadja magát az aula* és bécsi polgárság küldöttségének.
No hiszen, ha csak vendégszeretet kell, ebben mi ugyan nem maradunk hátra.
Bizonyosan nem állíthatom, hogy a város ki lett-e világítva; de egyéb minden megtörtént, ami csak történhetett. A három kóbor deák már maga is megbánta, hogy kihítta az ősrégi lelkesedést.
Küldöttség vezette őket mindenhova és küldöttség fogadta városháznál, múzeumban, egyetemben. A színházban ünnepélyes előadást rendeztek tiszteletükre, mely alkalommal a függöny előtt a német és a magyar zászló ölelkeztek.
A fráterek majd egy óráig várakoztattak magukra, és a közönség nem vesztette el türelmét.
Ha kőből vannak, lekopnak ajkaik a sok csóktól, mint a bodajki szentek* lábai. De az emberajk bőrből van, sokat kiáll.
A látogatást viszonozni kellett.
Az egyetem 30 tagból álló küldöttséget meneszte föl Bécsbe három magyar zászlóval, melynek egyikét az aulának, másikat a polgárságnak, harmadikat a nemzetőrségnek testvéri érzelme jeléül küldé a pesti egyetem, a pesti polgárság és nemzetőrség, mely két utóbbit is csak az egyetem tagja képviselendették.
Nem voltam az egyetem tagja bár, mégis egyetlen kivételképp beválasztottak e küldöttségbe.
Én a dolgokat még mindig nem akartam komoly színben látni.
„Majd megkóstoljuk a bort és a sört Bécsben” – mondám a hajón barátimnak.
Bécshez közeledve (május 1-én) a vezérszónokok a zászlókkal kiálltak a hajó hídjára, hogy a partokon várakozó sokaságot üdvözöljék.
A parton pedig várakozott egy sereg bérkocsis, akik jó magas áron beszállítottak „Erzsébet császárné” című szállodába.
Itt a pincérek fogadtak bennünket, tőlük telhető szolgálatkészséggel.
Ebéd alatt megjelent egy szál deák abból a háromból, és csaknem sírva panaszkodott, hogy náluk bizony nem úgy áll ám a dolog, mint nálunk, mert itt már a reakció hatalmasan felütötte fejét és itt semmi tüntetés, csoportosulás nem történhetik, hacsak a nemzetőrség főparancsnokától; gr. H.-tól* erre engedelmet nem kérünk, aki pedig az éppen megbukott Metternichhel állott sógorságban.
Később még egypár deák jött, s mi kibékültünk, amennyiben látók, hogy a jóakarat csakugyan megvan bennök, de nem értenek a tüntetések szcenírozásához.
– Nem kellene törődni a parancsnokkal, mert az nem fog rendezni auflaufokat* – mondók nekik.
Éppen megértők tőlük, hogy egy szegény lengyelt fognak temetni délután a közkórházból.
És azonnal megindultunk az Alser külvárosába, a szegény lengyel temetésére.
Amennyi suszterinas volt a belvárosban, mind hozzánk csatlakozott.
Föltűnt azonban, hogy amerre mentünk, az ablakok mind női fejekkel voltak teli. Még akkor nem sejtettük, mi lesz mindebből.
A temetésről visszaérkezve, kissé pihenni dőltem, amidőn Vidacs barátom, aki az egész küldöttség vezetője, főszónoka volt, fölkelt és maga után int.
– Jöjj csak – mond –, olyat látsz, mit még soha nem láttál, nem is álmodtál.
Amint a lépcsőn lementünk, szemben jön velünk vagy egy tucat pajtásunk, karján mindegyik egy-egy elegáns delnővel.
Az utcára érve, ott alig lehete mozogni a sok járó-kelő delnőtől, kik átalán a jobbmódú osztályhoz látszottak tartozni.
Hanem a többi regénybe való lenne.
Aulista* barátaink jelentést tevén illető helyen, harmadnapra volt határozva a zászlók átadása.
Feltűnőnek találtuk, hogy az átadás helyéül nem nyílt tér, de a „fegyvertár” udvara választatott.
A nemzetőrség egy zászlóalja négyszöget képezett, a kapuk bezárattak, semmi néptömeg, úgy látszott, mintha foglyok volnánk.
Vidacs lépett a szószékre, azaz hogy egy asztalra, és ott először magyar, aztán német nyelven beszélt a polgár nemzetőrökhöz.
Emlegette Metternichet, a zsarnokságot, és ígérte testvéri szövetségünket a szabadság megvédésére stb.
Utána a nemzetőrség és Bécs főparancsnoka, gr. H.*... dühösen szökik fel az asztalra és ott ellenünk izgató szavakban azt a vádat emeli, hogy mi fölségsértő lázadók vagyunk, akik a legkegyelmesebb fejedelmet zsarnoknak nevezzük.
Én úgy láttam, hogy az egész dolog kicsinált fondorlat volt. A nemzetőrök kiléptek soraikból s szurony-szegezve rohantak felénk szitkozódva.
Én már a beszéd alatt láttam, hogy itt mi akar történni.
Sőt már előbbi nap annyira kiéreztem a helyzet minéműségét, hogy barátaimat óvatosságra kértem, állítván, hogy itt könnyen pórul járhatunk.
Talán szerencse volt, hogy barátaim nem értették e különös és hirtelen fordulat okát, s ahelyett hogy kardot rántottak volna, ártatlan képpel húzódoztak a dühös polgárok előtt, kiknek egynehánya valószínűleg jobb érzelmű és értelmű, csitította a többit.
De csak egy első testi sérelem hiányzott, hogy az egész a legkomolyabb kimenetelt nyerje.
– Ez félreértés – súgám hirtelen Vidacs fülébe. – Ugorj az asztalra s mond meg a polgároknak, hogy nem a jó fejedelmet, akit mi magyarok a legjobban tisztelünk és szeretünk, hanem Metternichet nevezted zsarnoknak (aminthogy úgy is volt).
Alig mondá el ezt Vidacs németül, azonnal mutatkozott a jó hatás, amit látva Vidacs, tovament és követelte, hogy a főparancsnok a fondor vádat azonnal visszavonja, mit mi mindnyájan oly nyomatékkal hangoztattunk, hogy a jelenet egyszerre átváltozott, s a nemzetőrök még nagyobb haraggal rohanták meg a grófot, és talán nem jó történik vele, ha magunk nem vetjük közbe magunkat, kérve a polgárokat, engedjék az illetőt szóhoz jutni.
A parancsnok gróf föllépett az asztalra s dühtől-e, vagy félelemtől, nem tudom, halványan és reszketve visszavonta vádját, az egészet félreértésnek nevezve.
A béke helyreállt, s innen az Aulába mentünk, ahol aztán lelkes beszédek tartattak.
A derék aulisták beváltották ígéreteiket, később „német légióvá” alakultak és híven harcoltak a magyar zászlók alatt.
Estefelé kimentünk Hietzingbe* és javába nyakaljuk a sört, természetesen magyar zene mellett, amint egy század nemzetőr arra vonul el az utcán.
– „Hó, megállj!” – vezényeljük nekik és kezdünk nekik szónokolni forradalomról, szabadságról, testvériségről és több efféle akkoron dívó eszmékről.
Egyik szónokunk beszőtte beszédébe, hogy Kossuth most beteg. A bécsiek imádták Kossuthot. Arcképe minden kirakatban pompázott:
– „Ah, ah!” – volt az általános őszinte nyilatkozat.
Azzal valamennyien nekik rohantunk, kiöleltük őket a sorokból tisztestől, kapitányostól, és „Nutzt niksz! Bruder muss trinken!”* kiáltásokkal asztalainkhoz hoztuk őket puskástól, hordókat csapoltattunk és megvendégeltük őket magyarán.
Kölcsönös pohárköszöntések után nekimelegedtünk és hajrá! a csárdás! úgy megforgattuk egymást, hogy Ármin és* Árpád szellemeik mosolyoghatának rajtunk odafönn.
Hogy a mulatság magyaros jelleméből mi se hiányozzék, a látvány csodájára kicsődült vendéglői személyzetből elkaptuk a kocsmárosnét, aki csinos menyecske volt, aztán valamennyi szolgálóját, szakácsnéját, utóbb az utcán összetódult tömegből is minden ott várakozó fehérszemélyt, és táncoltattuk őket, míg végre a mulatság olyan általánossá lett, hogy a hietzingi* nagy vendéglő majd minden sörét megittuk. A bécsiek először láttak ily modorú szilaj kedvű vigalmat. A sört hordószámra ittuk és fizettük.
A nemzetőrök megkéstek egy kicsit, mi bekísértük őket állomásukra és engedelmet kértünk ott a parancsnoktól, hogy késleltettük őket, de hát ezt így kívánta a „testvériség”.
Minden volt előzmények dacára meghódítottuk Bécset – szimpátiával.
És ez akkorában nem volt rossz politika.