Jegyzetek

Veres Péter „Bérharcos” munkásmozgalom vagy „államépítő” szocializmus? című írása első ízben 1943. március 1-jén jelent meg a Magyar Csillagban. (257–268.) Még ugyanebben az évben önálló kis füzetben is olvasható Püski Sándor kiadásában („Bérharcos” munkásmozgalom vagy „államépítő” szocializmus? Írta Veres Péter. Magyar Élet kiadása. Bp. é. n.), majd Veres Péter A válság éveiből című tanulmánykötetének záródarabjaként látott újra napvilágot. (Bp. 1945. 211–222.)

E mostani kiadás a Magyar Csillagban megjelent szöveget tartalmazza.

Az 1943. augusztus végén, a szárszói találkozón elmondott záróelőadásban (Szárszó 1943. Bp. 1983. 343–348.) Veres Péter a már a Magyar Csillagban megjelent szövegből több bekezdést szó szerint felhasznált (a jegyzetekben ezt jelzem), majd az év végén Egyenes beszéddel című írásában foglalta össze e gondolatkör legfontosabb s leginkább megfontolandónak tartott igazságait. (Magyar Csillag. 1943. december 1. 651–656.) Ezt az írást Veres Péter már említett, 1945-ben megjelent tanulmánykötetében Parasztok, munkások, polgárok címmel adta ki újra. (A válság éveiből. i. k. 118–124.) E Veres Péter gondolkodását jellemző, 1943-as politikai gondolatait összegző fontos esszét az alábbiakban, a Magyar Csillag alapján teljes terjedelmében közlöm.

Egyenes beszéddel

A parasztság, munkásság, értelmiség, polgárság szövetkezéséről évről évre elkezdődik, egy ideig folytatódik, megszűnik s aztán mindig újrakezdődik a vita és a megbeszélés. Ez azt bizonyítja, hogy a gondolatnak történelmi időszerűsége van.

Más kérdés, hogy a gondolat miért reked meg mindig a megbeszélésnél, s miért nem lesz belőle valóság, miért nem lesz belőle történelmi érvényű és erejű mozgalom.

A munkásságon és a parasztságon – úgy tudom – nem múlik. A munkásság és a parasztság a mai lehetőségek közt, szervezetein, vezetőin és lapjain keresztül megmondotta, amit megmondhatott, és hajlandónak mutatkozott a szövetkezésre.

Más kérdés, hogy ezek a munkás- és parasztszervezetek, vezetők és lapok valóban az egész magyar munkásságot és parasztságot képviselik-e?

Az ilyen kérdést mindig, mindenféle párttal, mozgalommal szemben fel lehet vetni. Osztályokra tagolt társadalmakban valamely mozgalom hódító ereje mindig csak egy bizonyos határig terjed. Ahol egy párt van, ott lényegileg már nincs is párt. (Azon lehetne vitatkozni, hogy ne is legyen, vagy kell-e lennie, de erre a mellékvágányra most ne térjünk ki.)

Elmélkedés és okoskodás helyett legyen elég bizonyíték a szocialista munkásmozgalom 70-80 esztendeje. Maga az a tény, hogy még ma is, nehéz körülmények között is minden lényeges árnyalatával él ez a mozgalom, s tömegei vannak, azt bizonyítja, hogy ennek a mozgalomnak történelmi jelentősége és társadalmi érvényessége nem is vitatható. Eszméi és céljai felől más osztályok és világnézetek emberei vitatkozhatnak, de abban mindenki megegyezhetik, hogy ez a mozgalom képviseli az ipari munkásság mindennapi gazdasági érdekeit is, de szellemi, jogi, társadalmi, egyszóval történelmi igényeit is. S így ez a mozgalom ma az egész ipari munkásság nevében beszél, még a közömbösek, sőt még a tévelygők nevében is. (Megint más kérdés, hogy e mozgalom vezetésével és napi taktikájával mennyire elégedettek az ipari munkások, és ha igen vagy nem, mi ennek az oka.)

A parasztságnak ugyan nincsenek ilyen nagy múltú és tömör szervezetei, de ennek nemcsak a parasztság az oka, hanem azok a múltbéli politikai pártok és vezetők, akik, ha már az oszd meg és uralkodj hírhedt elvével nem boldogultak, akkor a szükséghez képest erőszakot és ravaszságot alkalmaztak a szervezkedni vágyó parasztság ellen. Elvégre ha a bolgár, horvát, román és lengyel parasztság – az északiakról nem is szólva – tudott szervezkedni, a magyart se nézzük le annyira, hogy erre tehetetlen és alkalmatlan lett volna.

De ennek ellenére is nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy a parasztság meglevő szervezetei, gondolok a Parasztszövetségre s annak Földmunkás szakosztályára meg a szocialista Földmunkásszövetségre s természetesen ezeknek politikai képviselőire, a Független Kisgazdapártra, a Szociáldemokrata Pártra és a Szabad Szó körére – ha egyebekben nem is, de az ország függetlensége s a demokratikus, népi társadalmi berendezkedés kérdésében megegyeznek, és valóban az egész magyar parasztság érdekeit és lelkületét képviselik.

Igaz, a politikát kívülről néző irodalmárok, az íróasztal mögül politizáló újságíró-politikusok és a párt nélküli s csak ötletekkel dolgozó karrier-politikusok hajlandók lebecsülni e mozgalmakat és szervezeteket azon az alapon, hogy nagyjából ismervén belső ellentéteiket és nekik nem nagyon tetsző vezetőiket, nem tudják elképzelni, hogyan is lehetnének ezek történelmi tényezők. Nem tudják, mert a történelmet nem a maga valóságában, hanem világnézeti és irodalmi szűrőkön át fellengzősen nézik, hogy a politikailag laza, szinte omlatag szervezetlenségben élő társadalmakban milyen jelentősége van akárcsak egyetlen pártszervezeti helyiségnek és akárcsak egyetlen jó névnek, politikai fogalomnak, korszerű jelszónak is. A történelemváltó időkben még a leggyarlóbb ellenzéknek is súlya és ereje van.

Az ipari munkásság szervezeteiről egyébként könnyebben elhiszik, hogy szilárd erőt jelentenek, de már a parasztság szervezeteit nem veszik ennyire komolyan. Valóban a parasztságnak, sem a kisbirtokos, sem a földmunkás rétegnek még nincsenek nagy és tömör szervezetei. Azonban a magyar parasztságnak, mind a kisbirtokos résznek, mind a földmunkásságnak van valami sajátos politikai – ha nem is öntudata – talán tájékozódó ösztöne vagy szimata. Erről majd később szólok, most csak annyit, hogy ez a színmagyar paraszti tömeg, ha a szélein itt-ott meg is ingott, de a maga egészében sohasem hódolt be kritikátlanul semmiféle korszerű politikai iránynak. A legfrissebb példa erre, hogy a legutóbbi választáson a szélsőjobboldali fellendülés nem ragadta ki tartózkodó bizalmatlanságából, s bár a saját pártjával, a független kisgazdapárttal nagyon elégedetlen volt, mégsem csapott át a szélsőjobboldalra. A leszűkített választói névjegyzékek és a leszavazott polgárok névjegyzékei a megmondhatói annak, hogy a nagy nyilas zaj idején hol állott a paraszti tömeg. A többség – esetleg választójog híján is – tartózkodó semlegességben, a kisebbség a kisgazdapárt s részben a kormánypárt körül. Csak nehány vidéken, a sajátosan magyar nyilasok (a Matolcsyak) tudtak színmagyar paraszti tömegeket magukkal vinni. Ez is csak a választás idején tartott, s különben is ezek is kisgazdapártiak voltak a választások előtt. Az Alföldön elég nagy tömegű szocialista parasztság meg szóhoz sem jutott.

Nem túlzás hát, ha azt mondjuk, hogy az említett paraszti szervezetek ma a magyar parasztság egészének politikai képviselői.

Az értelmiségnél már nem ilyen tiszta a helyzet. Hogy van Magyarországon demokratikus értelmiség is, az bizonyos, hogy akik a nevükben írnak és beszélnek, ha nem is intézményesen, de gondolkodásban igazi képviselőik, az is bizonyos, de hol vannak ezek, kicsodák és mennyien vannak? Ha a munkásság, de még a parasztság is sokkal nehezebb, szegényesebb körülmények között fenn tudta tartani, néha még üldözések ellenében is a szervezeteit, a demokratikus értelmiség – ha valóban komoly erő – miért nem tudta legalább ezt megcselekedni? A politikai szövetségek mindig harci szövetségek, mert valamilyen támadó vagy védelmi célra alakulnak, de minden harci szövetségnek legelső feladata számba venni az erőit, nemcsak a vezetőket, hanem a tömegeket is.

A demokratikus értelmiség erőit hát nem látjuk egységben és szervezetben, de viszont annál inkább látjuk a másik oldalon a – mondjuk így – „tekintélyelvi” mozgalmak oldalán. Ha nincsenek is igazi szilárd szervezettségben, de elveikben annyira egyeznek, hogy a másik oldal nemigen számíthat rájuk. Mert amíg a munkások és parasztok között is akadtak itt-ott meggyőződéses szélsőjobboldaliak, bárha ezek jórészt tájékozatlan lelkesedők vagy afféle „kósza lelkek” voltak is, addig az értelmiség zöme, a szabad értelmiségiek is, az ún. „nemzeti középosztály” is a jobboldalon állnak. A tekintélyuralmi és antiszemita mozgalmak vezető rétege világszerte az értelmiség, tömege a kispolgárság – vajon mi ennek az oka?

Ezt én most itt nem kutathatom, csak a tényt látom: a jelen pillanatban a demokratikus értelmiség kisebbségben van. De hogy mennyien vannak és kicsodák, még azt sem lehet látni, mert nincsenek együtt. Vagy csak szervezetlenek, vagy szervezhetetlenek is, de még ezt sem lehet tudni, mert nem próbálták ki.

A polgárság a vitákban és megbeszélésekben keveredett az értelmiséggel, annál az egyszerű oknál fogva, mert a polgárság nevében is értelmiségiek írtak és beszéltek. Mint ahogy a munkásság és parasztság nevében is értelmiségiek írnak és beszélnek. Ez is mutatja, hogy az értelmiség nem külön osztály, hanem az értelem és a szellem képviselője kellene hogy legyen minden osztályban és rétegben. A munkásság, parasztság és értelmiség között éppen ezért igazi érdekellentét nincs és nem is lehet, mert az értelmiségi ember is munkás, vagyontalan szellemi munkás, nem külön osztály embere. Ahol külön osztállyá alakul, ott már baj van a társadalom szervezetében.

Polgárságon azonban vagyonos embereket, tőkéseket, birtokosokat értünk, akiknek jó része, aktív társadalmi szerepét tekintve, munkaadó is. Munkaadója, kereskedője, bankárja parasztnak, munkásnak.

Ez a vagyonos polgárság Magyarországon majdnem teljes tömegében konzervatív és – magyar értelemben – liberális. Egyben megegyeznek: szemben állnak a faji szélsőséggel, de hogy a tekintélyuralmi elvekkel is ilyen egyöntetűen szemben állnának: az már nem ilyen bizonyos. Azt hiszem, úgy lehetne meghatározni az egyik polgári csoport – a konzervatívabb – álláspontját, hogy az a kérdés, kié a tekintély, ki gyakorolja a feltétlen hatalmat? Sajnos, a parasztságnak és a munkásságnak keserves tapasztalatai vannak arról, hogy meddig terjed ennek a rétegnek a liberalizmusa.

De mondjuk, hogy ez a múlté. A polgárság a legműveltebb, legtapasztaltabb s így a legrugalmasabb uralkodó réteg – lásd az angol polgárságot! Tehát ha most már belátja, hogy munkásság és parasztság nélkül nincs nemzeti jövő, állami élet, szilárd rend, akkor őszinte szövetségese lehet a dolgozó magyar népnek.

Tegyük fel, hogy ez így is van, de hol van rá a bizonyíték? Hol az a polgári szervezet, amelyik összefogná ezt a jóakaratú, haladó polgári tömeget? Vannak polgári pártocskák, szekták és kaszinók, azok talán megfelelnek békés időkben mindennapi újságolvasásra s még asztalcsapkodásra is, esetleg még választások levezetésére is. De vannak idők a történelemben, amikor nem a szavazócédulák beszélnek, hanem a megszervezett tömegek, a céltudatos erők és a tiszta programok.

Van-e ilyen a magyar polgárságban? Az bizonyos, hogy van benne egy beidegzett liberális világkép, s majdnem egyöntetűen gondolkoznak a polgárok a legtöbb kérdésről, de vajon tudnának-e ilyen egyöntetűen cselekedni is?

Ennek a polgárságnak a liberalizmusa – ahogy mondtam – a múltban nem terjedt ki a magyar munkásságra és parasztságra, sőt a paraszt csak népszínmű-figura volt a számára – jó, ezt felejtsük el, mert nagyobb dologról, a magyarság megmaradásáról van szó.

Fel lehetne hánytorgatni, hogy politikai eszményképük a múltban Tisza István és Bethlen István volt, de ebben megegyeztek a most velük szemben álló nemzeti középosztály nagyobbik – 67-es és keresztény – részével. Fontosabb ennél a velük most szövetkező népi pártok, a parasztság és munkásság számára, hogy mi a mostani programjuk, s ha van ilyen programjuk, mennyien vannak mellette, és erősen állnak-e mellette. Mit akarnak a jelenben, és mit akarnak a jövőben? Mit akarnak önmaguk és mit akarnak a munkások és parasztok számára? És amit akarnak, nagyon erősen akarják-e? Ha talán most sem akarnának egyebet, mint a múltban: minden körülmények között megmaradni kis vagyonkával, kis befolyással, kis üzletekkel, kis hatalommal: akkor már előre elvesztették a csatát. A történelem most nagyobb kérdéseket vet fel, s aki rosszul felel rá, az alámarad.

Azt hiszem, itt most már minden oldalról csak az egyenes beszéd segít. Elvégre itt olyan osztályok és mozgalmak próbálnak szövetkezni, amelyeknek saját érdekeik, saját világnézetük, beidegzett vagy ösztönös, de saját világképük és főleg saját hatalmi megtartó vagy változó történelmi igényeik vannak. Becsapni, félrevezetni egymást nem tudják, nincs más hátra, mint az egyenes beszéd, a kölcsönös érdekek és szempontok elismerése és a reális, úgyszólván üzleti tárgyilagosságú szövetkezés.

 

Hogy ez bekövetkezik-e vagy sem, azt nem tudhatjuk, ahogy mondtam, nem a munkásságon és a parasztságon múlik. Az értelmiségnél és a polgárságnál nem tiszta még a helyzet.

De akár bekövetkezik, akár nem, valamit mégis időszerű elmondani. S ez az, hogy célját téveszti és megbukik minden olyan szövetkezés, amely a föld nélküli parasztság gazdasági s az egész magyar parasztság történelmi igényeit figyelmen kívül hagyja, vagy megkerülni, kijátszani próbálná. Ezt nem azért mondom, mintha a parasztság mozgalmaiban nem bíznék, hanem azért mert, sajnos, a politika nem annyira a jó szándékok és becsületes programok, mint inkább az erőviszonyok dolga. S a magyar parasztság már tanult a Nagyatádi esetéből is, de ősi bizalmatlansága is megvan még benne annyira, hogy nála nélkül történelmi építőmunkát végezni Magyarországon nem lehet.

Közhely, hiszen mi paraszti írók is hangoztattuk, hogy a magyar parasztság a maga tömegében politikailag iskolázatlan és tájékozatlan. Ez így igaz is, de történelmileg nézve ez az igazság más értelmet nyer. Mert csak az a valóság, hogyha a politikát racionalista szemmel nézzük, a magyar parasztság a maga nagy tömegében kevéssé ismeri a Nyugat politikai fogalmait, a konzervativizmust, a liberalizmust, a demokráciát és a szocializmust. De a valóságos társadalmi helyzetet és erőket e fogalmak ismerete nélkül is érzi. A politika pedig nemcsak az ész dolga, hanem az ösztönöké is. Egészséges és nagyvonalú politika nem is más, mint ész és ösztönök állandó kölcsönhatása. Az ész a tervezés, az ösztön a cselekvés eszköze. Ez a politika ábécés közhelye. S ha így nézzük, már nem kell olyan nagyon lebecsülnünk a magyar parasztság politikai érzékét. És arra, hogy ez nem csupán az én irodalmi elfogultságaimból eredő önkényes állítás, hogy nem a saját rögeszméimet állítom oda mint a magyar parasztság politikáját, lássunk csak néhány példát:

A nagyon távoli Aba Sámuel-, Vata-, Budai Nagy Antal- és Dózsa-mozgalmakat hagyjuk ki, mert bár magyar tömegmozgalmak voltak, de a bizonyítás hosszadalmas volna. A Bocskai, Bethlen szabadságharcait is hagyjuk ki, mert ezekben a magyar ügy a vallásszabadság ügyével bonyolódott. Azonban a Thököly és Rákóczi Ferenc mozgalmaiban már maga a magyar nép tiszta politikai igénye, a teljesen független magyar államiság és az ezzel összekapcsolt társadalmi igazságosság gondolata jelentkezett. Tévedésekkel, emberi gyarlóságokkal terhesen, mint minden születő mozgalom, de ez már magyar politika volt. Tudatos állami, nemzeti, függetlenségi vágy a vezetőkben és ösztönös szabadságvágy és igazságvágy a népben.

Negyvennyolcról – hogy ne szaporítsuk a szót – nem is kell beszélnünk, ellenben a magyar parasztság ösztönös politikai érzékére nagyon jellemzőek a 67 utáni dolgok.

Tudjuk, hogy a színmagyar parasztság majdnem teljes tömegében 48-as lett. A 67-es mozgalom főleg a nemzetiségekre, a városokra és a vegyes vidékekre épült. S ez így is maradt egészen a századfordulóig, amikor is a parasztságon belül kialakuló földmunkásság külön érdekei is utat törtek. A parasztszocialista mozgalmak azonban a szociális alaphang mellett szintén 48-asok, illetve kurucérzelműek voltak. Szántó-Kovácsék, Áchimék, Várkonyiék, Mezőfiék: mind, mind. A Mezőfi-mozgalom a nevében is tovább viselte a 48-at.

Így következett el 1918. A 48-as mozgalom jogosultsága a független ország megvalósulásával megszűnt. Mikor a kommün megbukott, alig pár heti választási előkészítés után úgy szakadt két nagy pártra az ország népe, mintha széjjelvágták volna. A színmagyar parasztság, amely azelőtt 48-as volt, most egyszeriben kisgazdapártivá lett, holott 1918 előtt Nagyatádiról jóformán nem is hallott. Csak a Dunántúl déli vidékein tudtak róla. A szocialisták és a liberálisok ugyanakkor félretaszítódtak, és megszületett a régi 67-esekből, néppártiakból és egyebekből a nagy országos kereszténypárt, jórészt nem magyar, de mindenesetre nem paraszti származású vezetőkkel. Tömegei polgárokból, kispolgárokból, közalkalmazottakból s kis részben egyházi befolyás alatt álló parasztokból verődtek össze.

Mi történt itt, ha a magyar parasztság csakugyan tájékozatlan paraszti tömeg? Az, hogy egyáltalán nem az, mert megszületett a szabad királyválasztó s egyben paraszti osztálypárt.

Ez az osztálypárt, éppen azért, mert magára hagyta a védtelen földmunkásságot, a politika játékaiban felőrlődött. De csak a párt, mert a tömegei megmaradtak, s később mint független kisgazdapártiak új erőre kaptak.

Ennek a pártnak nem volt szerencséje, nemcsak a vezetésével, hanem a történelemmel sem: szembekapta a nyilas hullámot. De – s ez itt a lényeg – a tömegei megtorpantak, közömbösek lettek, kitértek, de nem hódoltak be. Most ebből épül a Parasztszövetség.

Ezzel szemben a keresztény pártok tömegei, hiába volt a nyilasmozgalom harcban a kereszténységgel, nagy tömegekben nyilasokká lettek. Meg kell csak nézni, az ország színmagyar paraszti vidékein vagy nincsenek nyilas képviselők, vagy idegen lobogó alatt jutottak be (Makó), vagy pedig csak a lajstromok összesített szavazataival kaptak egy-két mandátumot. Ez összesített szavazatokban pedig jórészt a legmagyarabb vidékeken is nagy számmal található idegen vagy idegen eredetű kispolgárok és középosztályiak szavazatai gyűltek össze.

Mit akartam ezzel mondani? Azt, hogy hozzon bár a történelem bárkinek, bármiféle mozgalomnak hatalmi lehetőséget, ne higgye, egy pillanatig se higgye, hogy a magyar parasztság a maga egész tömegében politikailag tájékozatlan „emberanyag”, amellyel bármit lehet csinálni. Ne higgye senki, hogy a parasztság látszólagos szervezetlenségére és tájékozatlanságára építheti a maga – esetleg paraszt- és munkásellenes – politikáját. Mert a magyar parasztságot belső tárgyi ellentétek elválaszthatják, földmunkások és kisgazdák között akár harcok is keletkezhetnek, de abban mindnyájan megegyeznek, hogy Magyarország végre csakugyan a magyar népé legyen. A magyar érdek, ízlés, észjárás és tempó ellen itt lehet uralkodni, de a magyarságot belső mivoltából kiforgatni csak úgy lehetne, ha vele a magyar nemzet is megsemmisülne. Márpedig a demokrácia és a szocializmus csak a tömegek részvételével valósulhat meg, kívülről és felülről ezt a legbölcsebb jóakarat sem tudja megteremteni.

Aki pedig azt állítja, hogy nincs magyar ízlés, ösztön, észjárás, tempó és stílus, aki ezen mint „népi romantikán” és „népi mítoszon” nevet vagy gúnyolódik, annak én, a paraszt módra és szocialista módra egyformán következetes és józan, „materialista”, azt mondom, hogy vagy merüljön bele egy kissé ebbe a népbe, húzódjon be a legközepébe, vagy pedig menjen, nagyon távol menjen tőle, mert árt a közös nagy ügynek, a demokráciának, szocializmusnak, de a magyar nép szabadságának is.

Ismétlem, anélkül, hogy még többet beszélnék róla, hozhat a történelem akármit, ugrathat a hatalomba bárkit, a magyar parasztság nélkül ne is próbálkozzon, és a magyar parasztság ezeréves politikai ösztönével ne kerüljön ellentétbe, mert ha eddig nem sikerült ezt a népet kifordítani önmagából, keleti magyar mivoltából, a jövőben mégúgysem lehet.

Ezt mondhatjuk nyugodt lélekkel a parasztság egészének országmegtartó történelmi jelentőségéről. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ez az országmegtartó erő a mai passzív állapotából aktív építő erővé csak a sok millió föld nélküli és kevés földű szegényparaszt bekapcsolódásával lehet. Sokszor elmondottuk már, hogy a magyar jövő sarokpontja a szegényparasztság ügye, s éppen ennek az osztálynak nincs számszerűségéhez és történelmi jelentőségéhez illő szervezete. Nevében eddig vagy mások, birtokos parasztok és ipari munkások szervezetei és vezetői beszéltek, vagy pedig írói ejtettek szót. Ha a fentebb tárgyalt szövetkezés valamilyen formában létrejön, s építő szándékához ereje is lesz, a legnagyobb politikai és nemzetgazdasági kérdése ennek a tömegnek az ügye, az életsorsa és a jövője lesz. Ha nem, ha apró alkudozásokkal tölti el az időt, akkor a történelem valóságos erői érvényesülni fognak, s a szegényparasztság és az ipari munkásság együtt fogják megkeresni a nekik legjobb utat.

 

*

 

A „Bérharcos” munkásmozgalom vagy „államépítő” szocializmus? című tanulmány Veres Péter gondolkodását jellemző, sarkalatos mű, több gondolatkört összegző írás. Nem egy gondolat, felismerés és meglátás már korábbi írásaiban majdnem azonos formában felbukkant, s 1943-ban e tanulmányát írva olykor szinte szó szerint ismételt meg korábbi írásaiból mondatokat, bekezdéseket.

Néhány jellegzetes példa – nem a feltérképezés szándékával, csak a gondolati összecsengések érzékeltetésére – az 1943-ban írott tanulmány gondolatainak hasonló formábani korábbi előfordulására. Az osztályok szövetségéről már 1940-ben így írt:

„S aztán azt se feledd, hogy én már nemcsak a parasztoké vagyok. Gondolkozásom a szocialista ipari munkások és a legjobb magyar értelmiségiek felfogásával azonosult. S így nemcsak az a kötelességem, hogy a parasztokat tanítsam, hanem az is, hogy a nemzeti közösség három nagy alkotó rétege, a parasztság, az ipari munkásság és az alkotó értelmiségiek között a megértést egyengessem. Hogyha elkövetkezik a nagy történelemcsinálás ideje, ne kutya-macska barátsággal álljanak egymás mellett, mert ez megint a biztos bukáshoz vezet.” (Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar. Bp. é. n. II. kiadás. 6.)

A munkásmozgalomhoz kötődő indulatairól, magatartásáról:

„Még a Számadásban megírtam, hogy gyermekkorom múltával, amikor belekerültem az igazi nehéz napszámoséletbe, és éreztem szervezetlenségünk minden megalázó nyomorúságát – hát valami regényes bámulattal és rajongó tisztelettel néztem a szervezett ipari munkásságra. Első csalódásaim már akkor értek, de azért, mert én összetévesztettem a városi munkásokat a szervezett szocialista munkássággal. Pedig milliónyi ipari munkás közül akkor is alig néhány tízezer volt szervezett, s ennek is csak kis része volt szocialista, s még ezekből is még kisebb rész volt világnézetileg tisztázott elvű kollektivista. Voltak közöttük csak munkabérharcos-szocialisták, és voltak eszmeharcosok, de az utóbbiak kisebbségben voltak.

A másik csalódás 1919-ben ért. Sokkal kevesebbet adtak nekem a szocialista emberideálból, mint amit én vártam tőlük. Bennem volt a hiba: nem ismertem a világot, és csak papírról ismertem az embereket és a mozgalmat. A harci jelszavakat és a szónoki fogadkozásokat halálos komolyan vettem: vagyis szűz-paraszt és naiv gyermek voltam.” (Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar. i. k. 36–37.)

A tőke és a hatalmi rend kapcsolatáról:

„Már csak emiatt is sok zűrzavar van a polgári társadalmon belül is. A polgári politika tulajdonképpen ebből áll. Harc azért, hogy a legfelsőbb irányító hatalom kiknek a befolyása alatt álljon. A vagyonszerző vezetőkén, a katonákén, avagy a szervező-igazgató hivatalnokokén? Ezek sokat civakodnak, de ritkán semmisítik meg egymást, mert ha a dolgozó-munkás szempontok érvényesítése fenyeget, akkor mindig együvé kerülnek, akarva-akaratlanul. Az osztálytársadalom mai kapitalista korszakát egyébként világszerte az jellemzi, hogy a közösségek vezetése, kormányzási alapelve a vagyonszerző okosok kezébe vagy befolyása alá kerül, s a katonák és hivatalnokok mindinkább csak eszközök lesznek, még ha jóhiszeműek is, de csak eszközök. A katonák és hivatalnokok a »rend«-et őrzik, s nem veszik észre, hogy ez a rend nem az ő rendjük, még csak nem is a nemzeté, hanem a vagyonszerző okosoké, a gazdasági vezéreké. Az utóbbi években ugyan egyes államokban a katonák és a hivatalnokok beavatkoztak a vagyonszerzők kíméletlen versengésébe, és kényszerítették őket, hogy okosabban éljenek a vagyonuk által megszerzett hatalommal (Hitler, Mussolini, Roosevelt stb.), de ez szintén a meglévő »rend«, a vagyoni és értéktöbblet-elosztási egyensúly érdekében történt. Mert Mussolini és Roosevelt beleavatkozhatik a nemzeti jövedelem elosztásába, de arra nem tud kényszeríteni senkit, hogy nyereség nélkül is dolgoztasson és termeljen, mert így elpusztulna a tőke, vagyis akarva-akaratlanul a meglevő gazdasági egyensúlyt és akarva-akaratlanul a vagyonszerző tőkés-okosak szelektáló értékrendszerét fogadják el.” (Veres Péter: Szocializmus – Nacionalizmus. Bp. 1939. 150–151.)

A végcél semmi, a mozgalom minden gondolatnak az írói munkával történő összecsengetéséről, írói munka és politikai munka összefüggéséről:

„Nem írja már el egyik a másiktól az írnivalót. Mindegyik elérkezett már oda, hogy a »téma« semmi, a megírás s ami mögötte van, az élmény a »minden«. Azt is tudja már mindegyik, hogy a semmi embernek az élménye sem sokat ér, még ha megírja sem, mert a szenvedése szűk skálájú, nincs közösségi hitele, s nem feszül fölé »intellektuális perspektíva«.” (Veres Péter: Béke és szolgálat. Magyar Csillag. 1942. április 1. 195–198.)

Az értelmiség felelősségéről, szerepéről már évekkel korábban úgy gondolkodott, mint 1943-ban:

„Itt érkeztünk el az alkotó értelmiségi felelősségéhez.

Amint az előbb mondottam, az alkotó értelmiség nem osztály, nem kaszt, nem réteg, nem szakma, hanem bennük az egész emberi közösség és ezen belül az egyes nemzeti közösségek s még ezeken belül is az egyes osztályközösségek mindenkori öntudata, szellemisége, lelkisége, akarata jelenik meg. (Ezt a sorrendet: emberiség, nemzet, osztály sokan összetévesztik, s egymás ellen fordítják, ez hamis és antiszociális munka.) Előttük nem lehet akadály családi vagy osztályhagyomány, előttük nem állhat kaszt-etikett vagy osztálydiszciplína az igazság, a végső igazság keresésének és érvényesítésének útjában. A tömegember szükségképpen ragaszkodik a társadalomszerkezeti normákhoz és a már ismert gondolati sémákhoz, mert másképp nem tudna tájékozódni, anarchia volna az élete, de az alkotónak egyetlen elvhez kell ragaszkodnia: a legnagyobb tömegek, a dolgozó emberiség, tehát az egész emberiség végső érdekeihez, ami nem lehet más, mint az emberfaj megmaradása a földön az igazságosabb és egészségesebb társadalomszervezés útján. Ebbe a vonalba kell beillesztenie az alsóbb fokú közösségek elemi megmaradási érdekeit is, mert ezek alapjában nem ellentétesek, ha az igazság elvét nézzük. Mindenkinek, minden fajnak s ezen belül minden embernek joga van, egyenlő joga van az élethez és a megmaradáshoz.” (Veres Péter: Szocializmus – Nacionalizmus. i.  k. 71–72.)

A „bérharc” és az „államépítés” egyidejű, de távlatosan értelmezett írói tartalmáról:

„Vigyázzunk hát: szolgálatunk súlyos és sokféle. Nem szabad többé eszközül adni magunkat semmiféle politikai vagy sajtóösszeesküvésnek, amely a mában már a jövő szabadságát fojtogatja, mely a magyart végleg el akarja zárni önmagától. Vigyáznunk kell arra is, hogy még az osztálybéke és a pártbéke jelszavai se téveszthessenek meg bennünket. A dolgozó magyar nép különböző rétegeinek össze kell fogni, de nem úgy, hogy a történelmi szorongás, a közös veszély hangulatában, az egyik réteg, a baráti szövetség könnyelmű jóakaratában, balek módra odadobja magát a másiknak. Beszéljünk egészen világosan: minden réteg életérdekei fontosak, de nekünk arra kell vigyázni, hogy a mi szavainkkal, a mi eszméinkkel és a mi becsületünkkel ki ne fosszák a legszegényebbeket, az igazi sokaságot, a munkásokat és a parasztokat, azokat, akiknek nincsenek intézményeik és nincsenek szószólóik rajtunk, ún. népi írókon kívül.

A mi feladatunk írói munkánk mellett, írói munkánkban is most a szolgálat, s ez a szolgálat nem lehet vak és naiv, de nem téveszthető össze némely politikus rókák szolgálatával sem, akik esetleg azért hirdetnek békét a rétegek közt, hogy a béke megszervezését majd rájuk bízzák.

Mi írók vagyunk, nekünk nem kell a hatalom: nekünk az igazság kell. A történelmet nem mi hozzuk, a történelem ránk görög, mint a lavina, de akármi lesz is, ha csak egyetlenegy megmarad is közülünk, annak az a kötelessége, hogy a legalulmaradtakért, a munkásokért, parasztokért, cselédekért, napszámosokért szót emeljen.

Ez nem hadüzenet és nem kizárási program. A népért való szolgálat nemcsak joga, de kötelessége is minden igaz embernek. Aki, értelmiségi ember, még ma sem érti meg, hogy a dolgozó nép nélkül nincs többé magyar nemzet, az már nem értelmiségi ember, hanem csak korlátolt osztályember.” (Veres Péter: Béke és szolgálat. Magyar Csillag. 1942. április 1. 195–198.)

S 1943 őszén a maga számára, írótársai számára így összegzi – már a szárszói találkozó után – az író politikai és erkölcsi feladatát:

„Mit tehet ma az író az íráson kívül? Mit tehet akkor, amikor történelmi cselekvéshez csak megszervezett mozgalmak juthatnak, s az utcán csak járművek közlekedhetnek?

Politikai mozgalmat nem kezdhet, még ha lehetne sem, mert bizonyára a mai baloldali pártok vezetői is azt mondanák, hogy mit dilettánskodnak itt az írók. Vannak a tömegeknek szervezeteik és vezetőik, majd elvégzik azok történelmi feladataikat. Újságíró és politikus, aki tömegekkel dolgozik, hogyan követelhetné az írótól, hogy lépjen a cselekvés terére, hiszen ez az ő dolga. Az író igenis legyen jelen a történelemben és a közösségben, de akkor, amikor annak súlya és értelme van. Vagy talán üljünk össze mi is a konzervatív-liberális Herczeg Ferenccel és a szkeptikus-liberális Máraival, és csináljuk meg a »nagy akciót«?

Tehetünk-e hát ma egyebet, mint írunk, amit s ahogy lehet, és szellemi segítséget adunk a nép mozgalmaihoz. De tehetünk-e róla, ha ezt a munkánkat nem nagyon veszik igénybe? Talán rossz, gyenge vagy zavaros ez a szellemi segítő munka? Biztos, hogy nem hibátlan, de míg a történelem és a tömegek próbáján át nem megy, addig nem lehet félredobni.” (Veres Péter: Az író politikája. Márciusi Front és népi irodalom. Magyar Csillag. 1944. január 1. 7–16.)

 

*

 

1943: Veres Péter gondolkodásának, emberi és írói tartásának, erkölcsének szellemi pillérei: népiség, szocializmus, magyarság. Gondolkodói és politikusi feladatait így fogalmazta meg:

„Ez volna az »ideológiánk«, ha a népiségről mint külön ideológiáról lehetne beszélni. De a népiség nem külön társadalmi eszmerendszer, nem is világnézet, hanem inkább csak a népközösség funkcionális élettartalma. S így ez a népi gondolat nem ellentétes sem a szocializmussal mint termelési renddel, sem a szocializmust társadalmilag kitöltő tartalmi demokráciával, de még az igazi kereszténységgel sem. Nem egyéb ez, mint a kis magyar nép életösztöne, megmaradási vágya, jövőt építő akarata. Ez, amint bemutattam, nem ellentétes, hanem párhuzamos a szocializmussal, amely az egész emberiségre érvényes és alkalmazható társadalmi és gazdasági rendszer. Én hiszem, hogy most már csak a szocializmus rendezheti a világgal is a mi dolgainkat. Viszont ez a szocializmus csak úgy hódíthatja meg eredményes összeműködésre a magyar népet, ha népi életösztönét szabadjára engedi, s én azt is szentül hiszem, hogy a szocializmus ezt fogja tenni, mert egyebet nem tehet. Persze csak úgy, ha mint minden nép, a magyar is maga csinálja meg a saját szocializmusát. Ezt kell tennünk nekünk is: csináljuk meg a magunk szocializmusát.” (Veres Péter: Népiség és szocializmus. Magyar Élet kiadása. Bp. é. n. 30.)




Hátra Kezdőlap