Madách Imre

Mózes

Tragédia öt felvonásban



Személyek
JEHOVA


ZSIDÓK
MÓZES
ÁRON
HÚR
KÁLEB
JÓZSUÉ
ABIRAM
DÁTÁN
GERZÓN, MÓZES fiacskája
NÉP


EGYIPTOMBELIEK
FÁRAÓ
FŐPAP
ORSZÁGLÁR
TISZTTARTÓ
RENDŐRFŐ
HÍRNÖK
POROSZLÓK
JETHRO, midianita főpap
JÓKHEBÉD, Mózes dajkája, Áron anyja
MÁRIA, leánya, Húr jegyese
CIPPORA, Jethro leánya, Mózes neje
AMRA, moabita leány
KOZBI, Mária szolgálója
NÉHÁNY SZOLGÁLÓ



ELSŐ FELVONÁS

(Trónterem Fáraó palotájában. FÁRAÓ trónon ül, mögötte toll-legyezős szolgák. Körüle, fényes kiséret, a FŐPAP, az ORSZÁGLÁR, MÓZES, JÓKHEBÉB sat.)

FŐPAP

(MÓZESt a trón elé vezetve)
 Nagy Fáraó! az ifju itten áll,
 Kit gondjainkra bíztál egykoron,
 Hogy a tudásnak szentélyét kitárjuk
 Vágyó szemének, s a magas egek
 Kristály boltjától a tengerfenék
 Borzalmaig le semmi se maradjon,
 Mi őt tudatlan bámulatra hozza. –
 Vedd, íme, vissza talpig fegyverezve
 Könyvtárainknak minden készletével,
 Tanácsod dísze, trónod fénye lesz.
 Ezt vallanám, ha védenced helyett
 Kegyvesztett szolgád sarja lenne is.

JÓKHEBÉD

(a háttérben)
 Ah, nézzétek csak, mily nemes alak,
 Mi lelkes arc! – Vajh, mily boldog leendne
 A nő, ki őtet mondhatná fiának.

FÁRAÓ

 Hálám müvedhez mérendem bizonnyal,
 S ebből beláthatod, mi nagy lesz az.

FŐPAP

 Ne művemhez mérd hálád, Fáraó,
 Hozzád nem illő semmivé lesz úgy,
 Kezedből készen jött a drágakő,
 Csiszolnom kelle azt nekem csupán;
 Szivedhez mérd hálád, hogy nagy legyen.

FÁRAÓ

 Ifjú! e sok disz el ne tántorítson,
 Ha egy fejjel nagyobb vagy a tömegnél,
 Még mindég nem teszesz rendkívülit,
 Ha két közember napszámát betöltöd. –

MÓZES

 Az ösztönzés csak lomha állatot,
 Csökönös szolgát illet, Fáraó! –
 Ki zúgolódva hordja láncait,
 S terhét lerázni alkalmat keres.
 De én, ki azzá, ami most vagyok,
 Csak benned lettem, s még világra is
 Csak úgy jövék, mint eltépett virág,
 Mit zúgó szélvész pusztaságba hajt,
 Nem ismervén anyának csókjait –

JÓKHEBÉD

(magában)
 Szegény fiú, s még sajnosabb anya. –

MÓZES

 Nem az apának áldásos nevét,
 Csak a kezet, mely védve felfogott. –
 Mi bennem érez, gondol és lehel,
 Magad vagy Fáraó! – Sugárod az,
 Mely napjához hűtlen nem is lehet. –

FÁRAÓ

 Kelj fel, fiam, s fogj mellettem helyet.
 Feldíszesítlek a tanács mezével,
 S te a tanácsot elméddel diszítsd. –
 Első ügyünk már próbakőre tesz,
 Sok edzett férfi fáradt benne meg,
 S kibonyolítni nem birá bajunk. –
 Vérző seb az, hatalmam szíverén,
 Melyet gyógyítni, amint nem biránk,
 Kicsínyleni kezdettük és nevetni.
 De nem használ, mert amint rejtegetjük,
 A seb mindegyre mérgesebb leszen,
 Szorongó aggályt költ népem között,
 A megnyugodt biztonságnak helyében,
 Mi jólétünknek egyedűli földe.
 S lankadni érzem fegyveres karom,
 Mely a szomszédot tiszteletre készté,
 Hogy nemsokára megvető mosollyal
 Említ, ki eddig félt – az idegen. –

MÓZES

 Értem, miről szólsz, Fáraó! – sebünk
 Az Izraelnek népe, úgy-e bár,
 Mely Gózen földén őrzi nyájait?

JÓKHEBÉD

(magában)
 E sebnek én is érzem kínjait.

FÁRAÓ

 Találtad, ifju. – E nép, mely makacs
 Előitélettel függ ősei
 Szokásain, nyelvén és istenén,
 Utálva mindent, ami a mienk.
 Melyet sem jó szó, fényes biztatás,
 Nem tántorít el. Sem korbács, bilincs
 Nem tör meg. És müveltségünk malasztja
 Durvúlt kebléről nyom nélkűl lepattan.
 Mert mint olaj a víz közűl kiválik,
 Úgy fél ő minden összeolvadást
 Egy nagy s hatalmas nemzetté velünk.

MÓZES

 Fonák eljárás, félszeg rendszabály
 Okozta, e baj hogy megsúlyosúlt.
 Szilárd határzat még jóvá teszi. –

JÓKHEBÉD

(magában)
 Isten megáldjon bölcs, kedves fiú,
 Te második József, megáldjon Isten! –

ORSZÁGLÁR

 Nagy Fáraó! már harminc éve, hogy
 E tárgynak szánok éjet és napot.
 Mit szolgahűség, emberi erő
 Csak tenni képes, mindent megkisértem,
 Tán isteneknek rendelése volt,
 A munka, hogy sikertelen maradjon. –
 Ez ifju most, ki még az iskolák
 Porát sem rázta le sarúiról,
 Engem leckéztet, rám hárítva mindent.
 Mondd néki, kérlek: én is ismerem
 A csillogó elméletek világát,
 Mik oly simán peregnek könyveinkben.
 De hátra van még a tapasztalás,
 Mely minden lapnak kérlelhetlenűl
 Egy-egy legfényesb ábrándját kitörli.
 Azért habár ezüst legyen beszéde,
 Ily ifjunak még most a hallgatás
 Arany leendne, e gyülekezetben.

MÓZES

 Parancsra szóltam, nem tolakodásból.
 De hogyha egyszer szólnom kelletett,
 Nincsen kegyelet, ősz haj nincs előttem.
 Csak kettő: Fáraó – meg az igazság. –
 Lássuk hát, harminc évig mit cselekvél?
 Midőn már úgy megnőtt volt Izrael,
 Hogy rettegéd, s megnyerni nem birád,
 Mért nem cselekvél nyíltan? – Mért buvál
 Vénasszonyok mögé, bábákra bízva,
 Hogy fojtsanak meg minden kisdedet? –
 S maradtál volna aztán e szabálynál,
 Most már nem volna, aki bajt okoz.
 De elhivéd a bábaasszonyoknak,
 Hogy a zsidó nő nem szorúl segélyre,
 Különb, erősebb más hölgyek felett.
 És megmaradt volt a bűn lelkeden,
 A gyűlölet nőtt Izrael között,
 S a bűn gyümölcse elveszett nekünk.

JÓKHEBÉD

(magában)
 Jól kezdte el – mit von ki majd belőle? –

MÓZES

 Majd vízbe fojtál egy szak gyermeket,
 S elhagytad újra az anyák jajára.
 Veszélyesebbek voltak-e azok,
 Kiket megfojtál, mint azok leendnek,
 Kiket meghagytál, értök bosszut állni? –
 Sarcolni küldél ismét földüket,
 A tiszttartók még mostan is rabolnak,
 Hizottan tér ez és az nyúgalomra,
 Mint jóllakott nadály – de mondd, mi jő
 A drága vérből a közjó erébe? –
 A botrány megvan, s újra nincs eredmény. –
 Mint vérbő testet a nadály marása
 Még vídorabb növekedésre hozza,
 Nem lesz koldússá Izrael maig.
 S a vármüveknek épitése közt
 Csak teste edződik fegyverfogáshoz,
 Nem hajlik lelke törpe szolgaságba.
 S a rejtett bosszú nő – erősödik. –
 Hogy megbékéljen, túl kemény valál,
 S túl engedékeny arra, hogy kivesszen.

JÓKHEBÉD

(magában)
 Igaz, igaz, csak bátran mondd ki, hogy
 Kiveszni nem fog – s így engedni kell.

MÓZES

 Kint állnak ismét e nép nagyjai,
 Óh, Fáraó, kihallgatást keresve,
 S kihallgatásuk biztosítva van. –
 Mi végre ez? – Nem tudjuk-é bajuk?
 Nem értjük-é, hogy nékik az igazság,
 Mit nékünk tenni mérhetlen hiba? –
 S mégis biztassuk csillogó szavakkal,
 Igérjünk mindent, bé nem töltve semmit? –
 Nem, Fáraó! – ez trónodhoz nem illő.
 Küldd őket el, rideg, szilárd paranccsal.
 Ne tűkkel szurkáld – karddal vágd agyon.
 S mondd nékiek, hogy ezt javad kivánja. –
 A férfiasságban, hidd, bűverő van,
 Mely megdöbbent és tiszteletre készt.
 Ki a sakállal küzd élethalálra,
 Lemondással fogadja az oroszlánt.

JÓKHEBÉD

(magában)
 Ah, ah, mi szépen megtanúlt beszélni,
 Épp, mint a kígyó – épp, mint a kigyó! –

ORSZÁGLÁR

 Ha Fáraónak tetszik e tanács,
 Ám lépj helyembe. – Én sosem birám
 Levetni az embert, e díszruhát
 Magamra öltve. Tán erősb leszesz. –
 Az szentigaz, hogy így már törni fog,
 Mit én csak ingaték, a büszke fa,
 De az ég tudja, hogy kire esik. –

FÁRAÓ

 Nekem tetszett ez ifjunak tanácsa.
 Jőjön hát Izrael – beszélj velök,
 Mózes, s intézd el, amiként javaltad.
(Egy szolga el.)

ORSZÁGLÁR

(a FŐPAPhoz)
 Mit mondasz e fellépéshez, barátom?
 Növelted, félek, gazdáddá leend.

FŐPAP

 Bizony, bizony, a szellem, tartok én is,
 Melyet felhíttam, most szómnak nem enged.
 De hogy hatalmas s nagy lesz, az való. –

ORSZÁGLÁR

 Csak adja az ég, hogy se Fáraó,
 Se mi ne álljunk ott, hol ő keres
 Helyet magának – mert hidd el, legázol.
(ÁRON, HÚR s még nehány zsidó előljáró belép s a trón elé járul.)

MÓZES

 Mit jöttök újra a trónnak nyugalmát
 Haszontalan panasztokkal zavarni,
 Fontosb tárgyaktól lopva az időt? –

ÁRON

 Ki vagy te – ily fennen, hogy szólni mersz?
 Téged nem ismerünk. – Nagy Fáraó!
 Ne hagyd e felhőt, hogy napod borítsa,
 Mely ránk mindenkor kegymosolyt lövel. –
 Nem élünk-é mi is, nem-é születtünk
 Szolgáidúl mi is, vért és vagyont
 Nem áldozunk-e trónod zsámolyán? –
 Kevésbé szép-e Izrael leánya,
 Kit háremednek díszeűl veszesz,
 Kevésbé izmos-e munkás karunk,
 Mely Pithomot és Rahamsest emelte,
 Fejdelmi díszben fénylő váraid –
 Mint más szolgáidé? – Hogy csak nekünk
 Ne volna, Fáraó! jogunk panaszra? –

MÓZES

 Áron jöhet, Húr is, vagy bárki más
 Egyes panaszra – Izrael soha.
 Nem ismerjük, mi az? –

ÁRON

 Megmondom én hát.
 Egy nép az, melyet büntelen rabol,
 Pórgőggel néz le, vérig ostoroz
 A leghitványabb szolga. Ámde ő
 Csak hallgat és tűr, tesz, mint rendelik,
 S panasz-szót is csak kénytelen emel.

MÓZES

 Igen, de titkon alkalmat keres,
 Vágyó imával külveszélyt ohajt,
 Hogy ellenségink zászlajához álljon.

ÁRON

 Ki mondta azt neked – Isten vagy,
 Hogy a veséknek titkait kitárod? –
 Vagy élnünk is bün – ahhoz sincs jogunk? –

MÓZES

 Óh, élni van, de elzárkózni nincs,
 A megvetés nem tőlünk – tőletek jő,
 Kik pornak férgeként fetrengetek bár,
 Koldusgőggel mindég lenézitek
 A népet, melly uratokká leve,
 Gunyolva törvényét, oltárait.

ÁRON

 Ez nem lenézés, ez csupán önérzet,
 Hogy Istennél választott nép vagyunk,
 Nagy céljait kivinni a világon.

MÓZES

 Maroknyi nép! nagy célt vágyol kivinni?
 Tedd félre hát hiú ábrándjaid. –
 Hisz Istened, látod, mi gyönge Isten,
 Nem birja láncod megtágítani.
 Hagyd abba. – Fáraó nagy nemzetébe
 Olvadj bele, s velünk naggyá lehetsz,
 Míg így, ha a jó szót be nem veszed,
 Elég hatalmas a nagy Fáraó
 E pártos, büszke fajt, mely gátul áll
 Kitűzött útján, hogy megsemmisítse.

ÁRON

 Mit állna gátul e maroknyi nép? –
 Mi díszt nyerhetne a szörnyű oroszlán,
 Ha egy egérkét eltapodna is? –
 Kivált, midőn ez hűn szolgálta sokszor.
 Vagy nem menté-e meg Egyiptomot
 József, bár hű maradt is Istenéhez?
 S nem zárta-é kebléhez őt ura,
 Nemtőjeként, dacára, hogy zsidó volt.

MÓZES

 Régmúlt idő az, mellyet felmelengetsz.

ÁRON

 Hiú álom, melyért te lelkesűlsz. –
 Látom, viaszba vésik a nagyok
 Az érdemet – szeszélyöket acélba. –
 Óh, Fáraó! mig itt állunk előtted,
 Kint ádáz szolga rémjátékot űz,
 És Izrael mégis kétes reménnyel
 Átok helyett imát küld Istenéhez,
 S pillantásodtól vár éltet – halált.
 Ne lökd el a szűt, mely hálára tárúl,
 Hogy bécsukódjék a kétségbeséssel. –

FÁRAÓ

 Már eddig is sért a feleselés.
 Menj békén, Izrael, fogadd be a szót,
 Vagy jő erős napod.
(FÁRAÓ kíséretével el. Csak MÓZES, JÓKHEBÉB s a zsidó küldöttség marad.)

ÁRON

 Erősb az Isten. – –
 Jőjön tehát, minek még jőni kell,
 Az Úr végezze, mit mi nem biránk. –
 Térjünk, barátim, gunyhóink közé. (Indul.)

JÓKHEBÉD

(elibe lépve)
 Áron, fiam, megállj! –

ÁRON

 Anyám – bocsáss! –

JÓKHEBÉD

 Nem – így távoznod nem szabad, fiam.
 Baljóslatú harag villog szemedben –
 S e másik férfi, amint elmereng,
 Látom, nagyot forral szintén agyában.
 Óh, Mózes! hallgasd dajkádnak szavát.

MÓZES

 Mit kívánsz, Jókhebéd!

JÓKHEBÉD

 Ím! nézd, ez Áron.
 Kiről oly sokszor hallottál beszélni.
 Ez ő, kitől számodra elvonám
 Fél szívemet és gondjaim felét,
 Hogy karjaimban lágyan ringatálak. –
 Kivel egy emlő táplált, egy kebel
 Melengetett, midőn a boldogúlt
 Hercegnő, Mózes, mint megdermedett,
 Mint ellökött kicsínyt reám bizott.
 Nem tőn-e testvérré az a közös téj,
 Az a megosztott édes anyagond,
 Hogy így akartok mostan megszakadni? –

MÓZES

 Rajongsz, jó asszony, útunk távolabb
 Esik egymástól, minthogy illyenekről
 Közöttünk szó lehetne.

ÁRON

 Úgy van, úgy.
 Nem elég-é, ha kebleden nevelted
 Néped hóhérát. Mostan meg fiad
 Fogadja őt szivébe.

JÓKHEBÉD

 Halljatok csak!
 Ha én nem bírlak már testvéresítni,
 Úgy nézzetek körűl e nagy hazán,
 Van-é több ollyan férfi, mint ti vagytok? –
 Két pálmaszál, vállvetve az eget
 Hordozni termett, míg ha zsörtölődtök,
 Egymást fogjátok hitványan letörni,
 Nagy örömére a középszerűnek. –
 Ha már értem nem, óh, ezért, ezért –
 Szorítsatok testvéries kezet. –

ÁRON

 Anyám, ne kívánd népem ellenével.
(El társaival.)

MÓZES

 Sajnálom, nő – de fiad pártütő. –

JÓKHEBÉD

 Óh, millyen büszke mindkettő! – sötét szirt,
 Mely egymást méri szűlemlő viharban.
 Én gyönge hab, mely köztük hányatik,
 És jajgat. – Áron! – lám, már elhagyott. – –
 Mózes! – csak teste van még e teremben,
 Vajh, hol csapong a lélek? –

MÓZES

(magában)
 Úgy van, úgy.
 Megnyílt előttem a legfényesebb út,
 A trónig – és mért a trónig csupán? –
 Ah – ah – bátorság! –

JÓKHEBÉD

(kézen fogva)
 Mózes! rám figyelj.

MÓZES

 Jó asszony, mit kivánsz? –

JÓKHEBÉD

 Előbb, midőn
 Egy fényes udvar hódolt érdemednek,
 A dajka, a zsidó nő messziről
 És elvonúlva mert csak rád tekintni.
 De, óh, ne hidd, hogy nem vert volna szíve
 Erősebben, mint egykor életében.

MÓZES

 Hiszem, vén Jókhebéd, s hálás vagyok.
 Te mindég ollyan hű valál irántam.

JÓKHEBÉD

 Ugy-é, ugy-é? – Nem ótt-e meg karom,
 Virgonc fiút, a testi sérelemtől?
 Illik, hogy most megmentsem lelkedet.
 Rajtam leendne Ábrahámnak átka,
 Hiúságból ha bűnbe vesztenélek.

MÓZES

 Mi lesz mindebből?

JÓKHEBÉD

 Azt még nem tudom,
 Áldás vagy átok, mint az ég akarja.
 Amint emlőmön függve hordozálak,
 Egy titkot is dajkáltam még veled.
 S el voltam szánva, hogy míg karjaimból
 Fényes pályára hagylak majd szöketni;
 Zordon testvéred, a fájó titok,
 Sötét siromba költözend velem. –
 De, óh, Mózes, hogy távol szögletemből
 A tisztességet néztem, mely reád hullt:
 Bú és öröm közt hánykodott szivem.
 Sírtam, nevettem, s hogy megértsd, miért,
 E szörnyű titkot kell neked kitárnom.

MÓZES

 Csak addig rettent, míg titok. – Ki véle! –

JÓKHEBÉD

 Mózes, te is zsidó vagy.

MÓZES

 Hah! ne mondd. –
 Rettentő e szó tréfaképpen is. –
 Negédből mondod ezt csak, Jókhebéd,
 Mivel zsidó nő volt, ki felnevelt.
 Ne többet e szót, fényes útamon
 Még rém gyanánt állhatna az elém.
 A feltünőt sok írígy környezi,
 S ilyen termekben les még a fal is.

JÓKHEBÉD

 Nem könnyelmű szó, Mózes, mit kimondtam.

MÓZES

 Makacskodol? – ah, értem az egészet,
 Ez ismét néped egy ujabb fogása,
 Megvesztegettek, úgy-e, téged is,
 Hogy semmivé tedd, akit ők remegnek.

JÓKHEBÉD

 Egy anyaszűt ki vesztegetne meg?
 S anyának szíve, mely hozzád beszél.
 Mózes, fiam! ki meg birá tagadni
 Száz édességét a szülő-örömnek,
 Ki hallgatott, midőn dicsérni hallá
 Fiát, mi szép, mi jó, minő okos.
 S fel nem kiáltott büszke mámorában:
 Ez a dicséret, e fiú enyém. –
 Titkát akkor sem mondta volna el,
 Midőn szégyent s átkot hoz csak reá. –
 De az erős Úr, népem Istene
 Nem hagyja azt, hogy öntudatlanúl
 Engedjem testvérgyilkos kardodat
 Apáid Istene ellen kivonni.
 Tudd hát, zsidó vagy – Lévi sátorából.

MÓZES

 Halkabban e szót. Tán meg is figyeltek.
 Hadd lám, beszélhetünk-e biztosan.
 Hej, őrök! senkit sem kell bébocsájtni. –
 Óh, Jókhebéd – anyám – ha nem hazudsz,
 Ha e létet neked köszönhetem;
 Ne tedd, hogy a lét átkomúl legyen,
 Ne mondd ki többé szörnyü titkodat. –
 Igérd meg nékem – ígérd meg nekem. –
 Ládd, most, midőn egy bátor szárnycsapással
 Fejdelmi kegy verőfényébe jöttem,
 Ifjú lelkemben teljes öntudattal,
 Hogy még erőm csak útja kezdetén van.
 Most lépjek-é irígyek gúnya közt
 A megvetett rabszolganép közé,
 S pórmunka közt törjön meg szellemem,
 Mely a tömeg felett ragyogni lett. –

JÓKHEBÉD

 Az én fiam már, jaj – nagyobbra nézi
 A trón fényét – mint testvér könnyeket! – –
 Mindegy, meg kelle mondanom: zsidó vagy. –
 Most már tehetsz, mit jobbnak látsz – fiam! –
 Lelked megmentém, mint boldog szülő,
 Vagy sírba hajtom ez öreg fejet,
 A mondhatatlan átoksúly alatt,
 Hogy én szülém a szörnyet, mely jöve,
 Hogy Isten népét a földről kiirtsa.

MÓZES

 Hisz, hogyha e nép ollyan lenne még,
 Mely tenni képes, élni érdemes,
 Melyet felrázni álmából remény van,
 Azon szellemmel, mely szűmben lakik.
 De szolgaságnak gyáva bélyege
 Lelkébe mélyen ette bé magát.
 Vele csak halni – élni nem lehet,
 S még a sír is, mely várja – dísztelen. –

JÓKHEBÉD

 És honnan ismered te népedet –
 Mondd, vakmerőn, hogy pálcát törsz felette?
 Jártál-e közte, meghallgattad
 A szívnek rejtett és szent dobbanását?
 Figyeltél-é a szókra, mellyeket
 Baráti fülbe súg meghitt barát? –
 Te, elfogúlva termek fényitől,
 Csak alkalmatlan kérőt láthatál,
 Ki csúfúl elveretve annyiszor,
 Ismét és ismét csúszva visszatért. –
 És gyávaságnak mondád e kitartást,
 Mely Istenéért szívét vértezi.
 Dacnak hivéd a szent ragaszkodást
 Múltjához, hogy megóvja a jövőt.
 És mártírsága őrűlt képzelet
 Előtted, kit hite nem lelkesít. –
 De menj csak egyszer kunyhóik közé,
 S ha meghat a szellem, mely ott lebeg;
 Arany zománc fog rengni mindenen
 Körűled, és rég sejtett képeket fest.
 Megértesz mindent.

MÓZES

 Jó. – Megyek, anyám!
 S ha úgy találom, amint mondod azt,
 Legjobb erőm, hiúságom, reményem,
 Mindent, mindent feláldozok apáim
 Szent Istenének. – Ah, mint elragad
 A perc hatalma. – Millyen gyönge lelkem! –
 S ki biztosított, hogy szód nem mese,
 Hogy indokod nem az, mit felhozék? –

JÓKHEBÉD

 Ki biztosítna más? E szív, fiam. –
 Nélkűlözél-e anyagondokat?
 S ne hidd, hogy azt is tán pénzen veszik. –
 Azon szörnyű napokban, amidőn
 A gyil lakott Nilus sötét vizében.
 Halál várt minden újszülött zsidóra,
 És számtalan piros kicsíny fiú
 Anyjának édes csókjától letépve,
 Kékűlt ajakkal érzé a hideg
 Elemnek csókját. – Számtalan fiú,
 Általhevűlve anyja kebelén,
 Ajkával az életforrást kereste,
 És csak halált nyelt a piszkos habokból. –
 S midőn hevertek – kányák martaléka –
 Iszapba gyűrött szőke hajzatukkal,
 Nem ismervén fel az anya fiát,
 Kiért kesergni is vétek vala. –

MÓZES

 Ne izgass, asszony, csak rólam beszélj. –

JÓKHEBÉD

 Akkor szülélek búra és örömre.
 Eltitkolálak három hónapig,
 De éles a zsarnokságnak szeme,
 Befúrakszik legszentebb rejtekünkbe,
 Hogy a mindég éhszörnyet, a gyanút,
 Ujabb szívvérrel bírja elcsitítni.
 Nem rejthetélek többé keblemen,
 S mesterséggel készíték kis tobozt,
 Ágyat veték ürébe, bétevélek,
 S a nád közé helyzélek gondosan,
 Hová förödni járt a hercegasszony. –
 Ott leskelődtem, hogy bajod ne essék,
 Hogy kígyó vagy más szörnyeteg ne bántson.
 S midőn megleltek, és dajkát kerestek,
 Ott voltam én – hogy akit, mint anya
 Nem csókolhattam, dajkaként öleljek.

MÓZES

(ellágyulva megöleli)
 Óh, jó anyám! – ne többet már – ne többet. –
 Fellázad a vér minden ereimben,
 S tán még korán van. – Hátha nemzetem
 Nem érdemel mást, mint hogy vízbe fojtsák! –
 Gózen földére most. Az ég veled –
 Még egyszer mondom: titkod a halál. – (El.)

JÓKHEBÉD

(térdre esve)
 Jehova! Izraelnek Istene,
 Önts rá malasztot, hogy szeme kinyíljék! –

VÁLTOZÁS

(Gózen földén. Kicsiny faluban fás tér Áron háza előtt. MÁRIA jő, KOZBI s nehány más szolgálóval.)

MÁRIA

 Ah, mily sokára tér meg Áron ismét!
 Miért is járnak mindég Fáraóhoz?
 Tudhatnák már, kérelmük hasztalan.
 S csak minket hagynak kettes félelemben,
 Saját magunkért és sorsuk felett.

KOZBI

 Ne elegyedjünk férfiak ügyébe.
 Nekem úgy látszik, lelköknek kevés
 Édes felizgatottságot szerez.
 A házi gond, ez ártatlan gyönyör,
 Mi hölgyszívünknek egy egész világ.

MÁRIA

 Igaz, igaz. S azért keresnek aztán
 Rejtélyes eszmét, mellyet meg sem értünk,
 Azért keresnek kardot oldaluknál,
 Midőn ölelve környékezzük őket. –
 De már ezen nem változtathatunk,
 Adjuk tehát a sorsnak meg magunkat. –
 Menj, Kozbi, menj csak, ott a dombtetőre,
 Nézd, nem jön-é még Áron. – Nos, siess.

KOZBI

 Hiszen már három őrt is állitál.

MÁRIA

 Tán elszunyadtak, menj csak. (KOZBI el.)
 Mink meg addig
 Terítsünk asztalt e pálmák alatt.
 Ily hűs hely jólesik a vándoroknak. –
 Itt mellettem fog ülni jegyesem,
 Húr, a szelíd, a kedves, jó fiú. –
 Idább a sajtot – többet a gyümölcsből –
 Siessetek hát hozni a tejet! –
 Ha nem találnak készen, azt hiszik,
 Hogy tán nem is várók elég epedve. –
 Hát Józsué, hű szolgám, merre van?
 Ki úgy függ rajtam, mint testén az árny,
 Hogyan nélkűlöz épp most ily soká?
 Csalódnám, hogyha ő nem lenne első,
 Ki jó hírrel jő. –

JÓZSUÉ

(szaladva jő)
 Asszonyom! gonosz hír.

MÁRIA

 Mit mondasz, Nún fia, minő gonosz hír?
 Ijesztesz úgy-e, hogy örűljek aztán.
 Vendégink jőnek? –

JÓZSUÉ

 Jőnek, Mária.
 De nem kivántuk őket.

MÁRIA

 Menj, gonosz!
 Ha férfi volnál, megbüntetne Húr,
 Ha gyermek volnál, e kéz tépne meg;
 Sem egy, sem más – ezúttal megmenekszel,
 Csak híredet javitsd meg. – Mondsza: jőnek. –

JÓZSUÉ

 Ha gyermek volnék, jöttem volna sírva,
 Ha férfi volnék, úgy tegezt ragadnék;
 Sem egy, sem más – ezúttal kérve kérlek,
 Rejtőzzél házad legtitkosb zugába,
 Mert Fáraónak tiszttartója jő. –

MÁRIA

 Ah, mit beszélsz! – Szörnyű, és senki itthon.
 Mutasd meg, Józsué, hogy gyors futó vagy,
 Siess eléjök. – Mégis vesztegelsz? –

JÓZSUÉ

 Ha vágyamat lábam félig beéri,
 Úgy visszatérek, mint a gondolat. (El.)
(Zsidó nép, nőkkel, gyermekekkel, szaladva jő.)

NÉP

 A sarcolók, a sarcolók! – Nagy Isten. –
 Ki a pusztára nőkkel, gyermekekkel –
 Ah, Istenem, hol késel, Áron! – Áron!
 Haszontalan kegyet hozasz, ha késel. –

MÁRIA

 Ki várja inkább szívszakadva, mint én,
 Nem késhetik soká. – Óh, várjatok csak! –
 Ne hagyjatok magamra, gyönge lányt.

NÉP

 Hiszen falunk végében rablanak már! –
 De fuss velünk te is, jó Mária.

MÁRIA

 Jaj, nem lehet, jaj, el nem futhatok,
 Megesküvém, és itt nem hagyhatom
 A házat, mely népem szentségeit,
 S oltárát rejti. – Jaj – óh, jaj nekem.

NÉP

 Mért gyűlöléd meg, Isten, népedet. –
 Im, itt jőnek már! El, ki merre tud.
(Szétfutnak.)

MÁRIA

 Lányok, lányok! miért hagytok magamra,
 Nincs-é velünk az Úr? – Mind elfutott! –
 Ah, óvj tehát te meg, kis ősi ház.
(Bemegy a házba.)

(A TISZTTARTÓ poroszlókkal jő.)

TISZTTARTÓ

 Sehol egy ember! – átkozott makacs nép.
 Hah! itt suhant be egy karcsú alak,
 Ezt megtekintjük. – Sokszor kincseink
 Javát feledjük el bódúlt zavarban. –
 Hajtsátok a marhát tovább, fiúk!
 És a zsákmánnyal megterhelt tevéket;
 Míg én e rejtélyt kissé megvigyázom.
(A poroszlók el.)
 Az ajtó zárva. – Senki nem felel.
 Majd enged e bárd megpróbált fokának.
 Mit jó szó nem tesz, az erő kivívja,
 S ha megvan, mindegy – szentel a siker.
(Az ajtót betöri, s bemegy. Kisvártatva ÁRON s társai MÓZESsel, ki vándorul van öltözve, jőnek.)

ÁRON

 Csak erre, vándor! – ládd, csendes falunk,
 Üldött népemnek egyik menhelye.
 Itt megpihenhetsz. – És mit a szegénység
 Jó indulattal fűszerezni bír,
 Üdítésűl számodra készen áll. –
 Ki értené meg jobban a nyomort,
 Mint az, ki szintén járja iskoláját. –

MÓZES

 Valóban, amit rajzolál előttem,
 Úgy megdermesztett – néped szenvedése –
 Saját bajom hogy megtörpűlt előttem,
 És szégyelnék panaszt emelni én is.

ÁRON

 Ez házam – a zsidó nép temploma.
 Körűle gyűlöng, rejtve, titkosan,
 Száz leskedő kaján szemet kijátszva,
 Hogy kétszeres buzgósággal megóvja
 Elhúnyt apáknak Istenét, hitét. –
 Ládd, ott a pálmák árnyában terített
 Gondos növérem már számunkra asztalt.
 Mi az, hogy nyugtalan szerelme nem
 Üzé előnkbe? – Ollyan néma minden. –
 A nép sem jő, mint máskor, híremért,
 Hogy megkönnyítse bánatterhemet.

HÚR

 A rendes úton vártak ők bizonnyal,
 Az itatóknál, míg mi felkerűltünk
 A szirtösvényen, a csürök mögött.

JÓZSUÉ

(szaladva)
 Uram! meglelted-é már Máriát?

ÁRON

 Megleltem, mi kérdés ez, fiú?
 Réműlt arcád, elfúlt lélegzeted,
 Félek, rettentő szóknak hírnöke.

JÓZSUÉ

 A sarcoló tiszttartó itt vagyon.
(Az ajtó felpattan, MÁRIA lengő hajjal kirohan, utána a TISZTTARTÓ jő.)

MÁRIA

 Kigyó! kigyó! – Óh, mért hagyál el, Isten. –

TISZTTARTÓ

 Mi végre e zajgás, kis vadgalamb,
 Nincs itten senki. – Vagy van? – lám-e, lám-e!
 Annál jobb. – Hej! nagy Fáraó nevében:
 Hozzátok vissza e leányt nekem.
 E perctől fogva háremem sajátja. –

MÁRIA

 Óh, Áron! – Óh, Húr! mit bámúltok így –
 Tán Máriát keresi szemetek? – –
 Késő – késő – nem fogjátok találni. –

TISZTTARTÓ

 Nem mozdúl senki? – Majd lakoltok érte.

MÁRIA

 Ne csókot, Húr – vasat – vasat szivembe.
 Nem bírod becsűleted megóvni,
 Ha mátkádat nem birtad? –

TISZTTARTÓ

 Már unakszom.
 Jőj, Mária. – Hallod, parancsolom.

MÓZES

 Ember! ne illesd.

TISZTTARTÓ

 Félre! –

ÁRON

 Irgalom! –
 Uram, ne fossz meg minket e leánytól.

MÓZES

 El innen, Áron! Nem szégyelsz könyörgni,
 Hol a fellázadt érzés vért kiált? – –
 Ember, csitúlj le, mert meghalsz azonnal,
 S ily felforrt vérrel, illyen állatúl
 Apáidhoz nem illik vándorolnod. –

TISZTTARTÓ

 Mi lázadó ez! üssétek le őt –
 Habár testvértek, Fáraó nevében.

MÓZES

 Isten nevében vessz te el, gonosz. – (Leszúrja.)

ÁRON

 Ah, idegen, mit tettél! elveszítsz
 Egész házammal, s meg nem óvod a lányt.

MÓZES

 Ah, ah, következményeit vigyázod
 A tettnek, mellyet perc hatalma súg,
 Midőn lelkedben mennydörögni kéne. –
 Kárt és haszont latolgatsz kisszerűen.
 Ezért nem lesz, ládd, semmi Izraelből.
 Jaj a népnek, ha nincs költészete,
 Lelkét elfojtja a körűltekintés,
 S csak lelkesűlés szült mindég nagyot. –
 Ismerjetek meg – én Mózes vagyok,
 Zsidó, miként ti – testvértek – baráttok.
 Igen, Áron – testvéred. – Nos, ölelj meg. –
 Ma tudtam csak meg e titkot, s jövék,
 Saját szememmel, hogy lássam, saját
 Szivemmel, hogy megértsem sorsotok;
 S ha érdemesnek látom népemet,
 Hogy véle éljek, véle vesszek el. –
 Kegyetlenűl bánt a végzet velem.
 Növért találtam, hogy gyalázatot
 Leljek vele. – És, óh, fivért találtam,
 Hogy lássam: e nép élni érdemetlen. –

HÚR

 Sógort találtál, aki kész veled
 A történetbe egy lapot beírni. –

JÓZSUÉ

 S egy ifjat, aki vért ád e betűkhöz.

ÁRON

 Ah, Istenem, mi lesz még mindezekből.

MÁRIA

 Mit késtek még a szalmakoszorúval?
 Fejemre véle, aztán öljetek meg. –

HÚR

 Nyugodtan, Mária.

MÁRIA

 Mit Mária!
 Volt egykor egy lány, akit így neveztek –
 Szerette Húr – de vége – vége – vége –

HÚR

 Most is szeret, s meg fog szentelni, lány,
 Kiomló vérrel – Isten zsámolyánál.
 Jőj, Mária, jőj! én leszek papod. –

MÓZES

 Ne nyúlj hozzá, Húr! látod, hogy megőrült.
 Istennek lelke felszentelte őt.
 Belőle fog tüzes nyelvvel beszélni,
 Fel fogja rázni egykor Izraelt
 Álmából. – Most vigyétek e gonoszt,
 S hogy meg ne sejtsék, ássátok homokba.
(JÓZSUÉ és HÚR a TISZTTARTÓt elviszik. ABIRAM és KÁLEB jő nehányad magával.)

ABIRAM

 Haszontalan szó, mért szenvedjek én,
 Ha a véletlen nékem kedvezett.

KÁLEB

 Én adjam a sarcot érted is?
 Miért pusztítná Kálebet magát
 A tiszttartó, véték-e ellene?

ABIRAM

 Itéljen a biró.

KÁLEB

 Igen, ítéljen.

ÁRON

 Mi rút feleselés ez, emberek?

KÁLEB

 Hallgass meg, kérlek. Amint itt valának
 A sarcolók, marhánkat meglepék
 Az itatónál, s egy részt elszakasztva,
 Elhajtották magukkal mindenestűl;
 Mig a másik rész sértetlen maradt.
 Esetleg Abiram marhája mind
 Egy szőrig megmaradt, mig az enyém
 Utolsó kis gödölyémig kipusztúlt.
 Kértem, segítsen meg nehány darabbal,
 S gúnyos kacajjal elkerget magától.

ABIRAM

 Én loptam-é el Káleb barmait?
 Ki ő, hogy néki én sarcot fizessek? –

KÁLEB

 Nem Izraelt sarcolják-é talán?
 A tiszttartó Kálebre volt-e küldve?

ABIRAM

 Mondd néki, Áron, hogy mit sem nyerend.

KÁLEB

 Igaz biró légy, adj kármentesítést.

MÓZES

 Ne hagyjad, Abiram, itélni Áront,
 Adj jószántodból, amit adni birsz.
 Te gazdag vagy, s jól szolgált a szerencse,
 Mig a szegény elvész, ha nem segited.

ABIRAM

 Előljáróul, mondd, ki külde hozzánk,
 Ki tett, sáfárúl téged birtokomba,
 Hogy ily fennen szólsz? – Itt nem ismerünk.

MÓZES

 Barátúl vedd csak tőlem e tanácsot.

ABIRAM

 Tanácsodat fizessed meg magad.
 Itéljen Áron a törvény szerint.

MÓZES

 Jól mondod, Abiram, törvény szerént. –
 Van-é más törvény, mint hogy Izrael
 Testvér legyen. Egy bú és egy öröm
 Lakozzék minden férfiúi szívben,
 S egy szellem álljon őrt minden tanyán. –
 Nem kínoz-é még, nem ront-é eléggé
 Az idegen, hogy gyermek gyermek ellen
 Ármányt sző, verseng és hivalkodik?
 Nem forrasztott-e még a köznyomor
 Oly élő testté, melly eloszthatatlan,
 Mely végig érzi és végig sajong,
 Ha egy kisúját éri fájdalom? –
 Óh, hogyha nagy idők nagy tanjait
 Nem akarod szűkkeblűen megértni;
 Hitványúl véssz el, élni érdemetlen. –
 A kár közös lesz. Ami megmaradt,
 Arányosan fog kárpótlásra menni.

ABIRAM

 Lám, lám, mi kész vagy a bölcs ítélettel,
 Csak lenne aztán, aki megfogadja.
 De gondoskodhatol inkább magadról,
 Hogyan felelsz a tiszttartó felől.

ÁRON

 Szerencsétlen! mi szót merél kiejtni.

ABIRAM

 A dombtetőről láttuk, amidőn
 E jó madár…

ÁRON

 Nem láttál semmit is.
 Szemed káprázott. Fel vagy ingerelve.
 Menj, menj haza.

ABIRAM

 De láttam.

ÁRON

 Óh, hazudsz.

MÓZES

 Hagyd őt, hagyd őt, jól látta, én ölém meg.
 Én, Mózes, Fáraónak volt kegyence.
 Ki megborzadva a vérbűn miatt,
 Mit egy egész nagy népen elkövetnek;
 Megölte a tiszttartót. – Én valék.
 Menj, gyáva szolga, menj, siess feladni.
 Nem írigyellek és nem is remeglek. –
 El a szememből.
(ABIRAM, KÁLEB s társaik el.)
 Áron, nincs időnk,
 Hogy vesztegeljünk. Óh, én megcsalódtam.
 E nép nem érett még, nem szenvedett még
 Eléggé, hogy jobb sorsot érdemeljen. –
 Üldözni fognak, futnom kell tehát.
 Kibujdosom. – Testvér, az ég veled. –
 Ha jő idő sok szenvedés után,
 Melyben körűlnéz majdan Izrael,
 S embert keres: akkor jőj, s hívj haza.

ÁRON

 S hol lellek, Mózes, az időt ha érem,
 Bár félek, addig a sírban leszek.

MÓZES

 Kicsínyhitű! – Megéred azt bizonnyal. –
 Mint esti árny, olyan gyorsan növekszik,
 Mi nemzeteknek éltében megindúl.
 Majd Mídianban várja azt be Mózes.
 Hol Mária, e szentelt áldozat? –
 Őrizzed őt, belőle Jehova szól,
 Mutasd a népnek, amidőn mulat,
 Mutasd a népnek, amidőn feled,
 S kigyómarás lesz tévtekintete
 A sorsában megnyúgovó pulyának. –
 Kezet, Húr – Áron! még egyszer kezet.

JÓZSUÉ

 Még én is itt vagyok.

MÓZES

 Látom, fiam.
 Mi ketten még, tudom, találkozunk.

JÓZSUÉ

 Nem úgy, Mózes, mert most megyek veled.
 Nézd, meg birom feszítni a nyilat,
 Ember vagyok már.

MÓZES

 Várj még egy kicsínyt.
 Mit mondana, ha megtudná anyád?

JÓZSUÉ

 Mi is vezérel ifjat nő – anya,
 Ki azt vigyázza csak, mind megvan
 Fészkében a fiú, hogy ép-e mind,
 S kéz vagy láb nélkűl retteg látni őket.

MÓZES

 Viszontlátásra. (El.)

JÓZSUÉ

 Jó. – Korhely leszek,
 Hogy elkergessen jó anyám keresni
 Más hont magamnak. – Szó nélkűl megyek.
 A puszta ház beszéljen honn helyettem,
 Mig majd hirem hozand vigasztalást. –



MÁSODIK FELVONÁS

(Midianban. A Hóreb hegye tövénél forrás-kút. MÓZES juhnyájat őriz.)

MÓZES

 Egy nap megint örök sírjába dűlt,
 Egy lépést tettem ismét sír felé,
 És nyertem-é csak egy hajszálnyi tért
 A cél felé, mely lelkesít – emel? –
 Örök várás az élet, s véghatárán
 Nem megnyugvás, de fáradt únalom
 Oldatja meg velünk vándorsarunkat. –
 Epedve nézek a távol hazára,
 Esengve várok egy üdvözletet,
 Mig ott talán már régen elfeledtek;
 És úgy vagyok, mint aki hőn szeretve,
 A kedvest várva éjeket viraszt,
 Mig az, vetélytársának karjain
 Mindent feledve csókban kéjeleg. –
 De mit panaszlok, mért ábrándozom?
 Nem díszlik-é, nincs-é jól tartva a nyáj?
 Nem mosolyog szerelmes nő felém,
 Piros fiúval vágyó karjain? –
 Mit kérjen ember többet? – Óh, hanyan
 Mondják irígyen: nézzétek, mi boldog! –
 Igen, igen – de a szellem hatalma,
 Az éji kürt, mely felver álmainkból,
 E rossz barát, ki hozzánk bélopózik,
 S szegénységünk hiányait kilesve,
 Gúnnyal figyelmeztet sorban reájuk;
 Nem hágy élveznem. – Láng az, melly emészt,
 Átok nekem, csak másnak volna áldás,
 Ha volna, akihez világa érne. –
 Ha más csillagzat áll bölcsőm felett,
 Talán miljók közt, tán trónon világol,
 Körűlragyogva, majdnem istenítve;
 Mig így – a pusztában leég magában,
 Én ismeretlen – barmokat fejek,
 S a pásztor sírjánál ki is gyanítná,
 Hogy itt is hamvad egy oly égi tűz. – - –
 Ah, lám-e nőm, a kedves Cippora!
 Mi jót hozasz, mi fűszert ételemhez?

CIPPORA

(estebédet hozva)
 Csókot s mosolyt, mint szoktam, Mózesem.
 Mit is hoznék mást, legkivált e helyre,
 Melyet szerelmünk serdűlő korából
 Oly boldogító képek népesítnek.

MÓZES

 Óh, kedvesem.

CIPPORA

 A forrásnál ülünk le,
 Ott tálalom fel a szűk estebédet.

MÓZES

 Hát a kis Gerzon hogy van?

CIPPORA

 Tégedet kérd.
 Egészen apja – csakhogy szebb fiú.

MÓZES

 Egészen anyja, csakhogy jobb szeret.

CIPPORA

 Ne mondjad, vagy még megneheztelek.
 Ki adta szívét, amily hirtelen,
 Éppoly lángolva egy bús száműzöttnek?
 S azóta mindég: mondd, ki őrzi meg
 A nőhüséget, hálátlan – neked?

MÓZES

 Egy nő, ki nálam szebbet még nem ismert.

CIPPORA

 Hallgass, gonosz. – Épp e kúthoz jövék
 Lánytestvérimmel, korsókkal fejünkön,
 Midőn a puszták vad juhászai
 Szidalmas szóval, durva bántalommal
 Üzőbe vettek, s már-már elveszénk,
 Hogy ím, egy bátor büszke hontalan,
 Mint ég küldöttje jő – pártunkra áll,
 Érckarja megvéd – és szeme igéz.
 Testvéreim bámúlták – én szerettem.

MÓZES

 Elkísérélek a szülői házba,
 Atyád, Jethró, az áldott jó öreg,
 Ki bárha főpapúl nem volna is,
 Isten szolgája lenne tiszteletben,
 Gazdag jutalmat nyujta tettemért;
 Hont adva a bujdokló hontalannak,
 És mennyet adva benned a pokol
 Helyett, mit keblem pusztasága zárt.

CIPPORA

 Ah, Mózes! régi dolgokról fecsegve,
 Az újságot már szinte elfeledtem.
 Idegen férfiak szálltak be hozzánk,
 Téged keresnek, Mózes, nem tudom, mért.

MÓZES

 Minők e férfiak? mondd, Cippora.

MÓZES

 Arcuk sötét – fösvénykedők szavakkal –
 Egy-egy pillantást lopva váltanak,
 Hogy fél az ember, mert titkuk nem érti,
 S még jobban félne titkukat kilesni. –
 De messze földről kelle jőniök,
 Mezök viselt – s midőn lábukra öntém
 A hűsitő vizet, látám, mi kéreg
 Van talpukon – mit a pusztán nyerének.

MÓZES

 Ha ők volnának! – Istenem, ha ők!
 S ki volna más – ki kérdne engemet? –
 Nem, nem, szebb az, hogysem való legyen.
 Az ily sejtések, illyen kósza képek
 Csak hogyha rosszak, vesznek húst magukra. –
 Hát hogyha ellenségim feltaláltak,
 S orgyilkost küldenek tán ellenem.
 Mondd, Cippora, nem nézed illyeneknek? –

CIPPORA

 Nem, Mózesem, és mégis rettegek,
 Hogy gyászt hozandnak boldog kis körünkbe.

MÓZES

 Úgy mégis ők. Az Isten hozta őket.

CIPPORA

 Kiről beszélsz?

MÓZES

 Kiről? Kiről beszélnék,
 Mint akiket már évektől lesek.
 És vágyaim eléjök vándoroltak
 A pusztaságba – eddig hasztalan.

CIPPORA

 Mit mondasz, Mózes! és mindezt nekem. –
 Ah, Cippora – te elmehetsz aludni.

MÓZES

 Ne nyugtalankodjál, én kedvesem.
 Hisz ládd, a férfi nem csupán szeretni
 Vagyon teremtve. Lelkében nemesb
 Érzés kel.

CIPPORA

 Óh, s mi volna hát nemesb? –

MÓZES

 Mi a rózsától a vadonba űzi. –
 Megérted mindezt – most siess, siess –
 S vezesd hozzám az idegeneket. –

CIPPORA

 Nehéz sejtéssel bár – de megteszem. (El.)

MÓZES

 Kínzó kétség, derülj fel, óh, derűlj fel!
 Örömre, búra, mindegy – csak hamar.
 Hisz addig fáj csak a vérző seb is,
 Míg élet és halál csatáz felette,
 Aztán beáll a fásúlt nyúgalom. –
 Óh, szív! ki érti rejtélyes valód?
 Ki évekig nem úntál várva várni,
 E néhány percet, a végcél előtt,
 A végtelen kínjával népesíted. –
 S ha ők is végre, s jó hírt hoznak is,
 Fognék-e még szívből örűlni tudni? –
 Ki idegen égalj növényeként
 Soká fájlalva a szülőhazát,
 Új állásomban végre megszokám,
 Virág s gyümölcs fejlődtek ágimon,
 S csak új seb ér, ha újolag kitépnek. – –
 De, hah, mi ez? – egy csipkető kigyúlt –
 Lobogva ég, és mégis ép marad. –
 Lelkem reszket rejtélyes borzalomtól. –
 Le a sarukkal! – itt szent hely vagyon.
(Mennydörög.)
 Jehova! Ábrahám nagy Istene,
 Hahogy te vagy, ki e lángmezt vevéd fel,
 Megengedvén, hogy szolgád rád tekintsen;
 Engedd, hogy értsem is parancsodat,
 S szerinte tennem aztán adj erőt. – –

JEHOVA SZAVA

 Mózes, kelj fel, s kövesd testvéredet.
 Szabadítóját várja Izrael,
 S bilincseit letörni vagy hivatva.

MÓZES

 S hogy bírom én ez óriási művet? –
 Karom lelankad, és gyarló szavamnak
 Ki ád hitelt, ha mondom, hogy te küldél? –
 Válassz magadnak, népem Istene,
 Erősebb eszközt – és hagyj engemet
 Őrizni nyájamat, neved dicsérni,
 S hű nő ölében távolról örűlni
 A nép javának – melyhez tartozom. –

JEHOVA SZAVA

 Karod erős lesz, és nyelved hatalmas,
 Ha én leszek veled, meg az igazság.
 Te győzni fogsz ármány- s erőszakon,
 Ha a hit nem hagy el, meg a kitartás.
 A szellem az csak, ami győzhetetlen,
 Előtte minden más a porba dűl. –
 Fel hát! – kit az Úr választ eszközévé,
 Az megszűnt lenni többé önmagáé,
 S a nép szivében ver csak élete. –
(A láng jelensége eltűnik.)

MÓZES

 Uram, legyen, amint parancsolod.
 Megyek, megyek, hová szavad vezet.
 Széttépek minden drága kötelet,
 Mi éltemhez von, gyöngévé tehet.
 Ne érintsen már többé női ajk,
 Ne kéjelegtessen gyermekmosoly, –
 Nincs nőm – nincs gyermekem – nincs otthonom –
 Te egyedűl csak, harcok Istene,
 Te egyedűl, nép – ameddig szabad léssz. –
(ÁRON, HÚR, JÓZSUÉ jőnek.)
 Üdvöz légy, testvér – üdvöz légy, barát!
 Te is, kit még mint gyermeket hagyék el,
 S kettős örömmel látlak férfiúnak! –

ÁRON

 Sokáig hagytunk várni, úgy bár!

MÓZES

 A nép türelme hosszú, jól tudom,
 De csakhogy végre mégis eljövétek. –
 Hát jó anyám, hogyan van, él-e még? –
 Óh, jaj, hogy ily kérdés is még helyén van.

ÁRON

 Él még szegény, mivel meghalni nem bír,
 Míg mentőképpen téged visszavár.
 Mint jó családfő, nem lel enyhe álmot,
 Amíg övéit nyúgalomba helyzi.

MÓZES

 Hát Mária?

HÚR

 Megroncsolt teste még
 Mindíg tanyáúl szolgál a hatalmas
 Szellemnek, mely megszállta.

MÓZES

 Szóljatok:
 Hogy kezdjük el az óriás müvet.
 S én, kit halálra üldöz Fáraó,
 Hogyan lépek közétek?

ÁRON

 Légy nyugodt,
 A Fáraó, ki üldött, sírba szállt,
 Bünöd emlékét elvivé magával.

MÓZES

 És kész-e a nép áldozatra, mondd,
 Szabadságáért s Ábrahám uráért? –
 Lemond-e a trónnak hiú kegyéről,
 És a jólétről férfiöntudattal?
 Mert az nagyon olcsó hazafiság,
 Mely, hogyha nagy szavat hall, tapsra csapja
 A szolgaságtól durva tenyerét. –

ÁRON

 Mindenre kész, ha ép testét veszem.
 Egyes önző, kislelkű mindenütt van,
 Mint legnemesb fán is van száradó gally,
 Fenésedett kéreg – mely majd lehámlik.

MÓZES

 Mit is teszünk. – Ha kérünk, nem bocsájt el
 Ily tenger szolgát – más hazát keresni. –

JÓZSUÉ

 Ásót, kapát fogunk, Mózes, reájuk,
 A szolgaságnak minden eszközét,
 S szabadságunkat nyerjük meg vele.
 Ki ép érzésű, az hozzánk siet.

MÓZES

 Tüzed nemes, de nem jó a tanács.
 Népem megromlott hosszu szolgaságban,
 Lassan kell azt sok szenvedésen át
 Szabadságára tenni érdemessé.
 Merészebb lépés elriasztana
 Sokat, ki hogyha lassudan beléjő,
 Bár fél is – kénytelen megyen velünk,
 S ezer baj közt megedződik, kitisztúl. –
 Csel ellen cselt. Kérünk három napot,
 Hogy a pusztán imádjuk Istenünket.
 Ha kint leszünk, könnyen továbbszökünk.

JÓZSUÉ

 S nem-é lesz ez gyalázat?

MÓZES

 Ők teszik,
 Kik kényszerítenek. Ők szégyeneljék. –
 De indúljunk, barátim. Jőjetek
 Csak egyenest a pusztaság felé. –

ÁRON

 Hogyan, bucsú nélkűl hagynád-e el
 A hű fedélt, mely itten béfogadt,
 Mint hontalant?

MÓZES

 Mindent, mindent, barátim!
 Nőt, gyermeket, az áldott vén apát.
 Szöknöm kell a boldogság hű öléből,
 Mint a gyilkosnak, aki érzi, hogy
 Előtte küzdés és utána bűn van,
 Hogy méltatlant tesz, ámde önmüvét,
 A vérző üdvöt mégsem bírja látni. –
(JETHRO, CIPPORA, GERZON jőnek.)

CIPPORA

 Mózes! még mindég itt, e férfiakkal?
 S mi elmerűlve, millyen zordonan. –
 Hogyan! kerűlsz – rejtőzöl-é előttem,
 Mint hogyha félnéd nődnek csókjait? –
 Milyen halvány vagy, óh, beszélj, mi baj? –

MÓZES

 Nincs semmi, Cippora.

CIPPORA

 Annál nagyobb baj,
 Mert a sötét arc úgy csak engem illet,
 Én voltam a betegség, melly okozta.

MÓZES

 Te a nap vagy, mely felderíti azt. –
 Egyről másról szóltam vendégeimmel,
 Ah, nő, az élet nem mindíg mosolygó.

CIPPORA

 Az volt, vendégeink míg nem jövének.
 Óh, szóljatok, szokás-e nálatok,
 Hogy a vendég a háznak asszonyát
 Megfossza férje szívétől – kegyétől.

ÁRON

 Az ég óvjon meg minket ily hibától,
 Sőt érted tenni bármit is örűlnénk.

CIPPORA

 Csak egy szolgálatot kérek tehát;
 Távozzatok, és hagyjatok magunkra.
 Előbb is sokszor sejtém, hogy szivében
 Más dolgok is laknak még, mint szerelmem.
 El-elmerengett, mormogott magában,
 És oldalomtól éjjel felriadt,
 Kardot keresve, harctól izgatottan.
 De akkor ez mind ábránd volt csupán,
 S valóvá fejle, ahogy eljövétek. –
 Óh, Mózesem! térj újra Cipporádhoz.

MÓZES

 S eltértem-é hát tőled? – nem, soha.
 Szivem tiéd, bár menni készt is a sors.
 De hosszu búcsú, hosszu küzdelem. –
 Isten megáldjon – át kell rajta esni. –

CIPPORA

 S elhagynád berkünknek illatát,
 E lágy eget, egy hű nőt s gyermeket,
 Hogy messze földön, szürke ég alatt,
 Véres mezőkön éjeket virassz? –
 Elhervadandnak fáid – kedvesed –
 S mit nyersz helyettök? –

HÚR

 Mindég zöld füzért.

CIPPORA

 Hideg, hideg dij – csak sirokra jó.

JÓZSUÉ

 A hon háláját.

CIPPORA

 A nép háladatlan.
 Rabságra termett.

MÓZES

 Győztél, Cippora.
 Karod között rémálmomból üdűlök.

ÁRON

 Egyet feledtél még – az öntudat.

MÓZES

 Az öntudat! –

CIPPORA

 Óh, jaj! ne halld, ne halld! –
 Ne hagyd el, kedvesem, e bájgyürűt.
 Ne nézz fel e szivetlen férfiakra.
 Szemök megígéz, mint a baziliszk. –
 Távozzatok, távozzatok örökre. –

ÁRON

 Jó, távozunk. Csalódva, mert nemesnek,
 Vitéznek tartja Mózest nemzete.

MÓZES

 S ki állíthatja az ellenkezőt? –

CIPPORA

 Ha annak tartják, bépróbálta azt.
 Próbáljon más is – ő már megpihenhet.

ÁRON

 Bocsánatot mind e sok bánatért,
 Mit akaratlan hoztunk rád, nemes hölgy.
 Nem hittük, férjednek, hogy ily gyülölt
 Vendége lesz, ki tartozásra inti,
 Mit a becsűlet s egy anya kiván.

MÓZES

 Anyám! –

ÁRON

 Hiába vár.

JETHRO

 Nem vár hiába.
 A végzet választottja is csak ember,
 S ha gyöngeségét mint ilyen lerója,
 Jobb, hogyha itten a pusztán teszi.
 S midőn a térre, mint vezér, kilép,
 Lefoszlott róla már minden salak. –
 Fiam! eszmélj fel! –

MÓZES

 Cippora, bocsáss!
 A végzet int – a végzet int – megyek;
 Karod fel nem tarthatja kerekét.

CIPPORA

 Atyám, te is? – úgy hát jőj, kisfiam,
 Látod, nem kellünk már többé atyádnak. –
 Atyám, te is! – Legalább jőj tehát,
 Vezesd az árvát és az özvegyet,
 Leroskadok különben.

MÓZES

 Cippora! –

JETHRO

 Fiam, siess – én már mindent tudok,
 Áldásom véled – ismét látlak egykor. (Mind el.)

VÁLTOZÁS

(Köztér. Középen FÁRAÓ, palotája erkéllyel. Összecsoportosult zsidóság. HÚR, KÁLEB, ABIRAM, DÁTÁN, JÓZSUÉ, JÓKHEBÉD. A RENDŐRFŐ.)

KÁLEB

 Óh, Fáraó! hallgasd meg népedet,
 Mely a nyomorból hozzád felkiált.

NÉP

 Hallgass meg, Fáraó! –

RENDŐRFŐ

 Csitt, nyúgalom.
 Elvégzik azt ott fent az okosabbak,
 Nincsen miért rekedtre bőgd magad.

JÓZSUÉ

 Kiált az is, kit a gyil elkapott,
 Pedig szintén szó nélkül végzene
 Felette a vad.

RENDŐRFŐ

 Ej, merész fiú vagy.
 A házsártos faj, látom, hogy ki nem vész,
 S addig szükség lesz illyenekre is,
 Mint jómagam. Így mindnyájan megélünk.

KÁLEB

 Nyisd meg, nagy Isten, Fáraó szivét,
 S úgy halljad őt, mint ő minket kihallgat.

NÉP

 Igen, nagy Isten, állj pártunkra, állj.

RENDŐRFŐ

 Mi rendbontás ez, félre, ronda nép! –

JÓKHEBÉD

 Ne űzd el, ember, Fáraó elűl,
 Ki esdekelve jő – mert úgy lehet,
 Hogy visszatér még; s nem tudod elűzni.

RENDŐRFŐ

 Hallgass, banya – hallgass, te vén szipirtyó.
 Tán azt lesed, hogy dühbe hozsz? – no, várj –
 Utálkodom majd véled, hogy kacagjon
 E söpredék – ez a rongy gyüjtemény! –

NÉP

 Választ, óh, Fáraó!

RENDŐRFŐ

 Mi szemtelenség!

NÉP

 Elúnunk várni.

RENDŐRFŐ

 Még szebb. – Nos, megállj!
 Majd én hozok választ, ha visszatérek. (El.)

HÚR

 Már négy órája vannak odabenn
 Mózes meg Áron, Fáraó előtt!
 S még semmi hír! –

ABIRAM

 Valóban rettegek,
 Mi lesz mindebből. Régen mondom én:
 Ne húzzon ujjat, aki térdre termett.

JÓZSUÉ

 Csak nem tűrhettük a gyalázatot,
 Hogy nem hagyják imádni Istenünket? –

ABIRAM

 Igaz, igaz, de hogyha Istenünk
 Csak áldozatot kíván szüntelen,
 S kenyeret a nagyok adnak nekünk. –

JÓZSUÉ

 Óh, törpe lélek!

ABIRAM

 Törpe? hadd legyen.
 Ismérem én ezt. – Majd rájössz te is,
 Ha amit azt, szerezni fogsz magadnak. –

JÓKHEBÉD

 Imádkozzunk, imádkozzunk, barátim,
 Hogy megmutassa népem Istene,
 Miként elannyi ármány s bűn dacára
 Ő az erős, más Istenek felett.

NÉP

 Imádkozzunk.

JÓKHEBÉD

 Tedd, hogy megnyerjük a
 Három napot, mit olly epedve kérünk,
 Hogy a pusztán imádjunk háborítlan.

KÁLEB

 Zsibongást hallok, jőnek, úgy hiszem.

HÚR

 Jőnek, de arcuk nem mutat sikert.
(MÓZES és ÁRON jőnek a palotából. Moraj, zsibongás.)

JÓZSUÉ

 Halljunk szót! – tán jobb lesz, mint arcaik.

ÁRON

 Ismét hiába jártunk.

NÉP

 Óh, nagy ég!

ABIRAM

 Tehát mindennek vége! –

MÓZES

 Kishitű!
 Nincs vége semminek. – Ki külde engem?
 Nem-é népem hatalmas Istene? –
 S ki volt, ki úgy megedzé Fáraó
 Szivét, hogy kérés, indok, égi szó,
 Mint durva szirtről, nyom nélkűl lepattant?
 Ugy-é, megint csak ő volt, a nagy Isten? –
 Csapás csapásra jő, réműlve jajgat
 A nép – és pusztúl számban és vagyonban.
 Mindenki érzi Istennek kezét,
 Csak Fáraó dacol. – Ki tudja, hátha
 Nem voltunk még elég tiszták előtte,
 Lángokba kell, hogy vessen, mint az ércet,
 S kiváljék a haszontalan salak.
 Vagy Fáraónak nem volt még betelve
 Bűnmérlege, hogy az örök igazság
 Kimondja: száraz e fa, tűzre véle.

DÁTÁN

 Adná az ég, hogy úgy legyen.

MÓZES

 Az úgy lesz.
 Nincs-é megírva, hogy eszét veszi
 Az Isten annak, akit veszni szánt?

ABIRAM

 Hej, csakhogy az úr ész nélkül is úr,
 S mi dupla ésszel addig elveszünk.

JÓZSUÉ

 Miért is várunk – elfoly az idő –
 Régen mondom már: döntsön fegyverünk.
(Az erkélyen egy HÍRNÖK jelenik meg.)

HÍRNÖK

 Nagy Fáraó nevében halljatok,
 Parancsolatja a következő:
 Mivel még oly kevés a szolgamunka,
 Mely Izrael népére vettetett,
 Hogy Istenének is három napot
 Henyélve kíván a pusztán ajánlni;
 Ezentúl kettes munkát végezend. –
 S mivel még oly csekély, mely nyomja őt,
 A sarc, hogy kincset gyűjt haszontalan
 Oltárain, meg lesz kettőzve sarca. (El.)

NÉP

 Óh, jaj nekünk – végünk van – elveszénk.

ABIRAM

 Lám, lám, hogy ízlik első kóstolóra
 Fanyar gyümölcse éretlen tanácsnak? –
 Nem mondtam, tűrjük, mit ránk vet a sors.
 Ritkán nem jő még rosszabb rossz után.

MÓZES

 Szörnyű, igaz – de szűnk nyugodt lehet,
 Mit a becsűlet kívánt, megkisértük.

DÁTÁN

 Becsűlet? ah, hát mit tesz ez üres szó?
 Van zsidónak még becsűlete?
 Gyógyít-e, táplál, mit adnak érte?
 Hagyj békét, Mózes, hát becsűleteddel.

ABIRAM

 Látjátok-é, prófétátok hová vitt?
 Nem mondtam-e mindég, ne ingereljük
 Magunk ellen, szegény, rabszolga nép,
 Ádáz haragját a hatalmasoknak? –
 Mit is bírnánk mi tenni ellenök,
 Lehelletök, mint polyvát, szertehord.

DÁTÁN

 Most már kifosztnak vég filléreinkből,
 Miken véres verejtékünk tapad.
 Lemondhatunk most a husosfazékról,
 S éhezve, rongyos koldúsok gyanánt
 Dicsérhetjük, ha tetszik – Istenünket.

ABIRAM

 Miért is tűrjük e gonosztevőt! –
 Nem ő volt, ki egykor Fáraónál
 Népünk vesztére tört gonosz tanáccsal.
 S most is, ki tudja, nem jött-é azért,
 Hogy elveszítsen. – Óh, üssük le őt. –

NÉP

 Kövezzük őt meg.

ABIRAM

 Aztán térden állva
 Kérjük meg Fáraót, hogy megbocsásson.

MÓZES

 Ím, itt vagyok, kitárom keblemet! –
 Követ belém, követ – de megjegyezd,
 Hogy az a kő Jehovát is találja. –
 Ha jobban tetszik a husosfazék,
 A trón csilláma, mely egy-egy sugárt
 Alamizsnául a szolgára vét;
 Válaszd az állat nyúgodt jászolát,
 Mely gondtalan hízalmat biztosít. –
 S engem kacagj, vagy dobj belém követ.
 De hogyha jobban tetszik a szegény
 Szabadság és a véres harc – lemondás
 Apáid Istenéért – összetarts!
 És rám figyelj, kit Isten külde hozzád.
 Ne aggódjál, csak tégy. Én gondolok
 Helyetted. Nálad majd meg az erő lesz. –
 Ha én mondom, hogy most éhezni kell,
 Az éhezés divat legyen közötted.
 Ha mondom, a koldússág tisztelet,
 Koldús kivánjon lenni minden ember.
 S nincs messze a megváltásnak határa,
 Mert az erős lesz polyva, és nem a nép,
 Melynek türelmét ismeré csak eddig,
 Mint jármos állatét – de nem hatalmát.
(HÚR MÁRIÁt elővezeti.)

MÁRIA

 Óh, Mózes, vedd koszorúmnak felét,
 Jutalmúl küldi néked nemzeted.

HÚR

 E hölgyben Isten ítél tikteket,
 Kik Mózes ellen még gyanút emeltek.

MÁRIA

 Soká késik nászommal Fáraó.
 Elhervad a virág – boszú – boszú –

MÓZES

 Óh, népem! a kép szolgaságodé.

NÉP

 Igaz. – Boszú. – Vezess, Mózes – megyünk.

RENDŐRFŐ

(jő poroszlókkal)
 Szét, gyáva nép – el Fáraó lakától,
 Rekedt lármátok nyúgalmát zavarja. –
(A tért kiüríti.)

MÁSODIK VÁLTOZÁS

(MÓZES lakában szoba. JÓKHEBÉDet MÓZES és ÁRON bevezetik. MÁRIA, HÚR, JÓZSUÉ, KÁLEB s még nehány zsidó követi őket.)

JÓKHEBÉD

 Fiam! sokáig kell-e még virasztnom,
 Míg nyúgalomra hajthatom fejem.
 Mert nem szeretnék messze tőletek,
 A szolgaság földében megmaradni.

MÓZES

 Nem vársz sokáig – csak tűrj, jó anyám.

MÁRIA

 Nem fogsz maradni. – Ott kint az uratlan
 Puszták homokján vet számunkra ágyat
 A síró szél – a síró szél – anyám! –

MÓZES

 Ez éjjel még eljő Aszasziel,
 A rém-angyal, s e földön átrepűlve
 Megfojt mindent, mi csak elsőszülött.
 E végcsapásra Fáraó megindúl,
 És elbocsájtja Izraelt, hogy a
 Pusztán kérlelje meg ura haragját,
 Mely országán oly súlyosan feküdt. –
 Barátim! jól figyeljetek azért:
 Mind menjetek szét a zsidók közé,
 És minden háznál békopogjatok,
 Hogy útra készen álljon a család,
 Pakolva a szekér – a marha készen.

KÁLEB

 Úgy lesz, mint mondod.

MÓZES

 Hallj, Káleb, tovább:
 Egy-egy bárányt öljön minden családfő,
 S annak vérével minden oly küszöb
 Be légyen festve, hol zsidó lakik.
 Az lesz jeléűl a megismerésnek. –
 Magát a bárányt minden hű család
 Elköltse estebédűl – ámde állva –
 Vándorbottal kezében – ágyba senki,
 Még székre is csak a beteg pihenjen;
 Hogy amidőn kopognak ajtaján,
 S a kürt megszólal – indúlhasson útra. –
 El most, barátim, az idő halad. –

KÁLEB

 Minden meglesz.

MÓZES

 Még egyet – várjatok. –
 Kinek Egyiptom átkos fajzatából
 Szomszédja van, gazdája, ismerője,
 Arany s ezüst eszközt, edényeket
 Kölcsönzön attól ünnepünkre, mellyet
 Megülni készülünk.

JÓKHEBÉD

 Hogyan; fiam!
 Ha szabadúlsz, menj. – Hátra se tekints.
 És még te visszakészűlsz?

MÓZES

 Nem, soha!
 De hát ha visszanyerhetjük kicsíny
 Részét bár annak, ami a miénk volt,
 Amért megnyúztak – amért megraboltak;
 Ne éljünk fortéllyal, mondd, mi is,
 Erőszak ellen? – Tapsol a világ
 Tettünknek, jól tudom. S elnézi Isten. –
 De itt vagytok még? – Nincs mit vesztegelni.
(KÁLEB többekkel el.)

ÁRON

 Óh, Mózes! elkábít e nagyszerű terv.
 Úgy látszik, mintha órjásokhoz illő
 Fegyverzettel terhelnéd vállainkat,
 Mely a gyöngét nem védi, de lenyomja.

MÓZES

 Majd megszokod. Sokat megbír az ember,
 Ha van elég bizalma önmagában. –
 Szabadság érlel csak nagy eszközökre,
 Rajtad még a rabságnak bűne van.
 Félsz, mint fogoly, szédűlsz a végtelentől,
 Midőn először mégy ki börtönödből.

ÁRON

 De hátha meglesett az áruló –
 Hol biztos illyentől a szolganép? –
 S titkunkat Fáraó elébe hordja;
 Mi lesz belőlünk? – börtön és halál
 Vár mindnyájunkra, akik tenni tudnánk,
 Ha a cselekvés napja megjövend.

MÓZES

 Az árulót az félheti csupán,
 Ki orvúl érlel tervet, összesúg,
 S eszmét, mi néhány agyvelőben él,
 Egy nép dacára vágyik létesítni. –
 De a mi titkunk nyilvános titok,
 A légben él, az utcákon mozog,
 Társunk egész nép – védőnk a nagy Isten! –
 Kit árul itt el, aki leskelődik? –
 Elveszhet ez, elveszhet az talán,
 De az, ki meg van híva Istenétől,
 És a népet meg fogja menteni;
 Az el nem veszhet, azt az Isten óvja.
 Én el nem veszhetek, s a nép szabad lesz. –
 De bésötétűlt, mennem kell megint,
 Még egyszer, és utószor Fáraóhoz.
 Úgy várjatok rám, amint rendelém. –
 Anyám, csókolj meg! hogy legyen szerencsém.

JÓKHEBÉD

 Áldásom véled. Mózes, légy erős! –

MÓZES

 Csókolj meg, Mária, s erős leszek.

MÁRIA

 Igen, igen, csókom nem méz, de méreg.

HÚR

 Óh, bárha jó hírt hoznál vissza nékünk.

MÓZES

 Nem hozhat rosszat, aki úgy megyen
 Könyörgeni, hogy mostan jár utólszor. (El.)

ÁRON

 Imádkozzunk! – nagy perc köszön reánk.
(Csendes imádság)

JÓKHEBÉD

 Már ott lehet.

MÁRIA

 Én szinte szólni hallom.
 Szerény beszéde, de határozott.
 Majd arca égni kezd – szeme tüzel –
 Beszéde, mint hatalmas áradat,
 Emelkedik – kitör – mindent sodor. –
 Csak Fáraó – inog bár – még nem enged. –
 Óh, jaj, fejem, fejem – tovább nem értem.

ÁRON

 Készen van-é minden, mint rendelé?
 Be van-e festve vérrel a küszöb?

HÚR

 Itt hozzák már az estebédet is.
(Szolgálók behozzák a vacsorát. Mind körülállják, csak JÓKHEBÉD ül.)

JÓKHEBÉD

 Még semmi nesz. Mi kínos várva várni,
 Kivált, ha már nem várhatunk soká. –

ÁRON

 Hah, nem kopognak? –

JÓZSUÉ

 A szél zúg csupán.

JÓKHEBÉD

 Már itt lehetne. – Óh, ha így időz,
 Megszégyenítem, és megyek előre.
 Áron fiam, jőj, tartsd fel agg fejem.

ÁRON

 Anyám, ne lankadj, toldd meg egy negyeddel,
 A várás hosszu, hosszu éveit. –

JÓKHEBÉB

 De ez már mégis csak kopogtatás.

ÁRON

 Nem az, nem az még – várj csak, jó anyám!

MÁRIA

(hirtelen fellelkesülve)
 Megvan tehát! – hálistennek, megyünk!
 Látom, amint jő, égő arculattal.
(Mindenfelől kopogás hallik, rá zaj ébred.)

NÉP

(kívül)
 Menjünk, menjünk. – Hol vagy, Mózes! vezess.
(MÓZES egy csapat néppel jő.)

NÉP

 Hála neked, dicső nagy Fáraó,
 Hogy meghallgattad esdő népedet.

MÓZES

 Nem Fáraóé itten a dicsőség,
 De Izrael örök nagy Istenéé,
 Kinek engedni mindég kénytelen
 A jó kedvében nem hajló erő. –
 Fel hát, barátim! útazunk. –

NÉP

 Jerünk. (Kürtszó.)

JÓKHEBÉD

 Riadj, riadj kürt! ébressz másokat,
 Nekem jelented, hogy már alhatom. –
 Áron fiam – Mózes fiam – idább.
 E két kezet, mit haldokló anyátok
 Most egyesít, ne tépje semmi szét.
 Erőt Mózes – tanácsot Áron ad,
 S Jehova áldást küld a szent dologra.
 Vigyétek testemet e rabhazából,
 Ki a pusztára. (Meghal.)

MÁRIA

 Én fáklyát veszek,
 S dobot pergetve fenlobogtatom,
 Míg messze elzeng a gyözelmi ének.

MÓZES

 Emeljétek fel az átszenderűltet.
 Hagyjátok e lányt – hadd vezesse lelke –
 S utánam. – Óh, egy őrűlt s egy halott
 Kisér. – Ki merné állni útamat.
(Mind el.)



HARMADIK FELVONÁS

(A pusztában. A Sinai hegye alatt, a zsidók táborán kívül. ÁRON, ABIRAM, DÁTÁN, JÓZSUÉ és sokan a zsidók közül jőnek.)

ABIRAM

 Ne tarts tovább, Áron, hiú szavakkal,
 Mindég kértél, várjunk negyven napot;
 Elmúlt az is, s Mózes még nincs elő.
 Vagy itt hagyott vesztünkre, s megszökött,
 Vagy széjjeltépték a fenevadak. –

ÁRON

 Hogy mersz ilyet még csak gondolni is!
 Nem félsz-e, hogy hátad megett terem?
 Mert hidd el nékem, ő még visszatér.

DÁTÁN

 Nem az többé.

ÁRON

 Nem többé? – Sőt igen.
 Ki átvezette Fáraó előtt,
 Száraz lábbal népét a tengeren;
 Forrást nyitott a sziklán, és kiégett
 Pusztára tápláló mannát könyörg;
 Védő paizst tart mindnyájunk felett;
 Nem tűnik el ily gyáván, kisszerűen.

DÁTÁN

 Hová lett hát szemem, hová fülem?
 Vagy, hogy ha nem vagyok vak és süket;
 Mégis csak eltűnt. –

ÁRON

 Hát nem mondta-é,
 Hogy Ábrahám hatalmas Istenének
 Hozandja el irott törvényeit? –
 De aki addig, amig megjövend,
 Más Istenhez tér, vagy bálványt imád;
 Az a halál halálával vesz el.
 S mindannyian meg is esküdtetek
 Jehovának s Mózesnek.

DÁTÁN

 Szentigaz.
 De hát nem-é ők lettek hűtlenek.
 Levették rólunk a védő kezet,
 Elhagyjuk mink is.

ABIRAM

 Téged állitott
 Közénk főpappá Mózes – hát mutass
 Istent, ki e puszták közűl kiment.

DÁTÁN

 Már összehordta a nép kincseit,
 Boglár, perec, serleg, lánc, tű, kapocs,
 Mind összegyűlt önkényt ajándokúl.
 Készíts aranytulkot belőle, Áron,
 Egyiptom Istenét, mely visszavisz.

ÁRON

 Nem, nem, mondtam már, inkább meghalok.
 Mért is zaklattok folyvást, úgy vagyok,
 Mint felverett vad, s nincs már nyughelyem
 Saját népemnek táborában is. –

NÉP

 Ládd, kérünk, Áron! –

ABIRAM

 Halld a nép szavát.

ÁRON

 Nem hallok semmit.

ABIRAM

 Hátha kényszerítünk.

ÁRON

 Ki kényszerítené a főpapot.

ABIRAM

 Hol van tehát a főpap Istene –
 Vagy, hogyha nincs, minek főpap nekünk? –
 Nem látod-é, már a nép lázadoz.
 S ha egyszer fölkél a hatalmas ár,
 A főpap fogja-é lenyomni bírni? –

ÁRON

 Óh, Mózes! mért hagyád e súlyt reám?
 Nem bírja vállam, érzem, roskadok.

ABIRAM

 Ha nem segítsz – segítünk mink magunkon.
 S ha aztán szétszakadva, népedet
 Veszély emészti fel, mondd, hogy felelsz
 Te, hűtlen őr, a nyájról? –

ÁRON

 Mit tegyek,
 Nagy Isten! – mit tegyek? –

ABIRAM

 Halld szent szavát,
 A nép ajkáról.

ÁRON

 Úgy. – De hátha baj lesz,
 Majd fogtok-e akkor felelni értem?

ABIRAM

 A nép nem számol másnak, csak magának.

ÁRON

 Így mertek-é majd szólni, hogyha Mózes
 Előttetek lesz – és rátok tekint. –

NÉP

 Mind így beszélünk.

ÁRON

 Hát Isten neki.

NÉP

 Köszönjünk, Áron! – Győzelem! – Jerünk.
(Mind el, kivévén JÓZSUÉt.)

JÓZSUÉ

 Óh, törpe faj! te nyegle, ősz hajaddal –
 S a bölcseségben kontár – azt hiszed,
 Hivatva vagy már nemzetet vezetni,
 Mert csontjaidból a velő kiszáradt,
 És véle az erély. – Hát azt hiszed,
 Mert minden rókával megalkuszol;
 Nyájad hű őre vagy? – El, el veled!
 Csak tégy önhitten, fontos arculattal,
 De én ne lássam. – Részes nem leszek,
 A bűnös alku lelkemet ne nyomja. –
 Az én napom Mózessel kel fel újra,
 Akkor majd számolunk – majd számolunk. –

MÓZES

(a két frigytáblát hozva)
 Kezemben van hát végre a szövetség,
 Jehova mellyet népével kötött –
 Saját ujjával e táblákra írva.
 Kezemben e szent törvény, mely paizs
 Gyanánt védendi mindég népemet,
 Míg hozzá hittel s hűn ragaszkodik.
 És Isten jóvoltából én vagyok
 A megválasztott, akinek kezéből
 Ez áldás a népnek fejére hull. –

JÓZSUÉ

(elébe lép)
 Mózes! bár megtiltád, elédbe jöttem.

MÓZES

 Erős okod lehet – mert nem szokád
 Kicsínyleni parancsom. Mondd, mi baj.
 Kigyúlt orcád bőszűlt harag jele,
 S a könny szemedben bánatot mutat. –

JÓZSUÉ

 Valóban nem tudom, kettő közűl
 Melyik kerűlt felűl a másikon.
(Örömzaj, trombitaszó a táborból.)

MÓZES

 A győzteset te győzzed meg, fiam. –
 Féltem, hogy népem érte veszteség,
 De hálistennek, a tábor felől
 Örömhang jő üdvözlésűl elém. –
 Személyed érte hát csak bántalom.
 Az ifjuság ingerlékeny nagyon,
 Még szűz kedélye minden gáncsot érez;
 Nézd el, fiam. Ha tűrsz, új dísz reád.
 S majd helyre ütjük, meglátod, ha élünk.

JÓZSUÉ

 Ah, Mózes! Istent sérték meg – nem engem.

MÓZES

 Ne tréfálj, gyermek, most kivált, velem,
 Midőn kezemben szent törvénye van.
 Ki merné Ábrahámnak Istenét
 Megsérteni. –

JÓZSUÉ

 Ki? egy eszeveszett nép,
 Mely számüzé, s más Istent tett helyébe.

MÓZES

 Lázban beszélsz.

JÓZSUÉ

 Óh, ládd hát, ládd magad.
(A zsidók zenekísérettel, zászlókkal az aranytulkot díszmenetben hozzák. Előtte ÁRON főpapi díszben megy. MÁRIA s más nők táncolva dobot vernek. MÓZES egy ideig ámulva nézi, aztán eléjökbe lép.)

MÓZES

 Megállj, őrűlt nép, hó! – lépést se többet! –
(A díszmenet megáll, a zene elnémul.)
 Ki alkotá e bálványt? – Nos, ki volt
 Elég merész felkelni Isten ellen? –
 Siket vagy-é nép, hogy felelni nem tudsz? –
 Bár lenne szóm dörgő, mint a vihar,
 Mint Istené lesz, számon hogyha kéri
 Kegyét, melyet hiába rád pazarlott. –
 Minek neked törvény is – el vele –
 Vessz el magadban, bálványoddal egyben.
(A kőtáblákkal az aranytulokhoz sújt, mindkettő összetörik. A nép elsompolyog, csak MÓZES, ÁRON, JÓZSUÉ, HÚR és MÁRIA maradnak.)

ÁRON

 Bocsáss meg, Mózes, a nép kényszerített.

HÚR

 Bocsáss meg, nem tudom, mi szédület,
 Gonosz szellem fogá el táborunkat.

MÁRIA

 S ragadt – ragadt. Ki állhat annak ellen,
 Mi egy népben forr? – Én nem, azt tudom.
 Őrűlt szavam a népnek szívverése.
 Ah, ah – oly szép az illyen tünde mámor. –

MÓZES

 Hogy elsompolygtak, mint a vert kutya.
 Ki legmerészebb volt hátam megett,
 Talán első, ki mossa most kezét. –
 No, Áron! mondd hát, mondd, érdemli-é
 Ily nép, hogy érte Istent megtagadd? –

ÁRON

 Nincs más védelmem, mint csupán kegyelme.

MÓZES

 Hej, Józsué! – e tenger nép között
 Nem állt-e meg hiven, mondd, senki is?

JÓZSUÉ

 Igen, de tíz közűl csak egy, uram,
 A Lévi nemzetsége. Óh, mi kár
 E csepp nemes bort szétmosódva látni,
 Egy rothadó posványban.

MÓZES

 Rossz hasonlat.
 Maroknyi szem van véka polyva közt,
 Bálvány-göröngyben egy szemer arany;
 Azt hordja szél, ezt a hab kapja el,
 Kiválasztjuk belőle a becsest. – –
 Köss kardot, Józsué, és vedd magadhoz
 A lévitákat, menj a táboron
 Végig s ölj, pusztíts, mindent útadon,
 Mi hűtelen volt, nőt és gyermeket.
 Ne kérdezd, mennyi, azt nézd csak, minő.
(JÓZSUÉ el, kisvártatva MÁRIA és HÚR szintén.)

ÁRON

 Gondold meg, Mózes, kérlek, mit teszesz.
 Ha a jog melletted beszélne is,
 Nagyon merev kard az – könnyen törik,
 S biztosban vág hajlékonyabb acél. –
 Hidd, mást javalna most is az eszély.
(Kürtszó.)

MÓZES

 A bálványalkotást is az javalta.

ÁRON

 Hát hogyha, Mózes! – a halálra szánt
 Nép nem hagyandja, mint buta barom,
 Hogy mészárszékre hurcolják? Tudod,
 Tíz áll egy ellen – s a kétségbesés! –

MÓZES

 Hát a szégyen, s bünének érzete,
 Mely ellankasztja karja izmait,
 Öldöklő angyalúl nincs-é velem? –
(Jajgatás, zaj.)

ÁRON

 Rettentő hangok!

MÓZES

 Vágd csak, öld, ne félj! –

ÁRON

 Csontomban dermed a velő!

MÓZES

 Előre!
 Ha néked fáj, jól dugd be a füled,
 Ez áruló könnyen szövetkezik
 Ellenségeddel. (Ismét jajszó.)

ÁRON

 Mózes! irgalom. –

MÓZES

 Fáj a kigyónak is, ha rátapodsz.
 Kelevézzel szügyében a sakál is
 Keservesen sír – s nem hiszesz neki.
 Ne higgy, ne higgy – pusztítsad – hadd sziszegni.
(KÁLEB és HÚR szaladva jőnek.)

KÁLEB

 Parancsold vissza, kérlek, hűvelyébe
 Már a boszúnak kardját!

MÓZES

 Úgy? – Parancsold
 A felvonúlt vészt vissza, hogyha bírod,
 Mig a mezőt elverte.

ÁRON

 Óh, te bírod, Csak egy szavadtól függ.

MÓZES

 Majd visszatér
 Magától is, hidd el, ha jóllakott.

HÚR

 Elég volt, Mózes.

MÓZES

 Már nem él-e pártos?
(ABIRAM, DÁTÁN zsidókkal jőnek.)

ABIRAM

 Irgalmazz nékünk.

DÁTÁN

 Istenünkre kérünk.

MÓZES

 Mért is nevezted! – Ah, fel, Józsué!
 Talán lankadsz már? Istenünkre kérlek
 Én is – szolgálatában el ne fáradj. –

DÁTÁN

 Hajthatlanabb vagy, mint maga az Úr! –

MÓZES

 Hah, mellyik Úr! – az-é, kit elhagyál,
 Vagy az, kiért sajnálsz vért ontani? –

ABIRAM

 Ne hidd, Mózes, hogy gyávaság vezet. –
 Meghalni ma vagy holnap, egy nekem.
 De hogyha Ábrahámnak Istene
 Azért adott kezedbe, hogy hazát
 Szerezz nekünk; mit mond, ha így fecsérled
 Vérünket. És mi lesz belőled is,
 Ha nép nélkűl állsz néhanyad magaddal? –

MÓZES

 Lám, mily hiú vagy – hogy még azt hiszed,
 Uradnak az lehet feladata,
 Egy gyáva, rossz népnek hazát szerezni! –
 Ne hidd, ne hidd. – A nép csak dőre eszköz,
 Egyes nagyok kezében, akik a
 Világtörténetet vérével írják. –
 Uradnak célja hont teremteni
 Egész világra fénylő templomának,
 A nép az eszköz, én a végrehajtó! – (Jajgatás.)

ÁRON

 Hogy mondhatsz ily hideg szót ily zenéhez. –

MÓZES

 Nem hallok semmit. – El szemem elől! –

MÁRIA

(sebesen jő)
 Ah, Mózes, engem nem bocsájtanak
 A torhoz, félrelöknek, mint bolondot –
 Mint hogyha már nem is érdemlenék
 Egy karddöfést! – Óh, óh, minő gyalázat. –

MÓZES

 Menj, menj, ne bosszants! –

MÁRIA

 Hát testvéredet
 Így bírod csak, mondd, feltartani
 A tiszteletben? – Hisz mit más csinált,
 Azt tettem én is: Sírtam és örűltem
 Mindíg a néppel; s mégis most, midőn
 Csendes sátrakra ádáz martalóc tör,
 S békés lakóik vérező kebellel,
 De még ölelve egymást esnek össze;
 Engem kirúgnak, mint hitvány kutyát. –
 Rendén van-é ez, Mózes? – Jaj nekem. –

MÓZES

 Őrjöngsz, leány! –

MÁRIA

 Őrjönge néped is. –
 Fogd, Mózes, e tőrt – kérlek, szúrj agyon.
 S Áront se kíméld, egy vér véled ő is. –
 Ne hagyj bennünket közgyalázatúl meg.
 Kigúnyol, aki nem dob ránk követ. –

MÓZES

 Menj, Káleb! Húr, te is menj másfelől,
 Bocsássa le a kardot Józsué. –

KÁLEB

 Köszönöm, Mózes.

HÚR

 Lány! tiéd az érdem.

MÓZES

 Köszönje Ábrahám nagy Istenének,
 Ki megmaradt.

MÁRIA

 Ki megmaradt – s minek? –
 Ah, érted-é Abiram? én nem értem. – –
 Lám, lám, mi boldog a boldogtalan,
 Nem retteg a haláltól. – Míg a boldog
 Boldogtalan, szünetlen rettegésben. –

HÚR

 Légy áldva, Mózes! –

MÓZES

 Mégis itt fecsegtek? –
(HÚR és KÁLEB el.)
 Ti, Áron s Mária, száműzve vagytok
 A táborból, mindaddig, míg az ég
 Meg nem sokallja büntetésteket,
 S én azt nem mondom: Jőjetek, elég volt.
(ÁRON s MÁRIA elmennek.)
 Most el, mindnyájan! Hagyjatok magamra.
 Szükségem van rá, hogy magam legyek.
 A nép kegyelmet nyert, s törvénye itt
 Hever porondban, össze-visszatörve.
 Isten nem írja újra – hadd szedem fel
 Hát én, ki láttam – szent darabjait.
 Hisz törvény nélkűl a nép is minek. –
(JÓZSUÉ többekkel jő, köztük KÁLEB és HÚR is.)

JÓZSUÉ

 Új baj megint! lelketlenűl, ijedve
 Szaladnak vissza őreink, hogy a
 Moabiták erős haddal közelgnek,
 Ránkütni készen.

MÓZES

 Hát aztán? – ha jőnek,
 Hát itt lesznek.

ABIRAM

 Ah, azt tudjuk mi is.
 De nem vendégeskedni jőnek ám.
 Prédára les vadon forgó szemök,
 Vérét ohajtják bátor férfiaknak,
 S rabszíjra fűznek nőt és gyermeket.

MÓZES

 Ne engedjétek, büszke, hős fiak.

KÁLEB

 Nem is engedjük, Mózes, csak vezess,
 Ezért jövénk épp.

MÓZES

 Már azt nem teszem.
 Jehovával pörölni nem fogok.
 Kevesli az elfolyt tisztátalan vért,
 S ő küldi rátok e pogány hadat;
 Hogy az végezze el, mit végzeni
 Én gyönge voltam.

ABIRAM

 Sőt talán erősebb,
 Mint célszerű volt. Gondtalan metélted
 Le sarjainkat, s most gunyolva mondod
 A száraz törzsnek: nos, mért nem virúlsz. –
 Kivetted a mankót az agg kezéből,
 S mostan kacagva sarkalod szaladni.

MÓZES

 S mi e hosszú beszédből a tanulság?
 Tán míg bevégzed, ég már táborunk.

ABIRAM

 Az a tanulság, hogy ha ifjainkat
 Le nem mészárlod, védjük mink magunkat.
 De most segíts, ha a bajt ránk hozád.

MÓZES

 Én Isten nem vagyok, történteket
 Nem történtekké tenni nem tudok,
 S felelni értök nem neked fogok. –
 De azt nyugodt lélekkel mondhatom,
 Hogy mindazt, aki általam veszett el,
 Ha eddig él vala, ellen vasával
 Isten most rontja el.

KÁLEB

 Jőj hát, s vezess.

NÉP

 Vezess – vezess.

MÓZES

 Mondtam már, nem teszem.
 Próbáljátok meg önerőtöket.
 Áldás nélkűl lássuk, mit bír meg a kar.
 Hisz azt mondjátok, én is egy vagyok
 Csak a tömegben, mint akárki más;
 S egy nélkűl bármi is megeshetik. (Kürtszó.)

NÉP

 Nyakunkon az ellenség.

MÓZES

 Fel tehát! –

KÁLEB

 Ki fog vezetni?

ABIRAM

 Nincs-e férfi köztünk?

NÉP

 Vezért, vezért! –

ABIRAM

 Isten nem küld az égből.

JÓZSUÉ

 Nincs senki nálam jobb? No, szent nevében
 Hát majd vezetlek én! –

NÉP

 Utána csak! –
(Mind el, MÓZES, KÁLEB, ABIRAM és DÁTÁNon kívül.)

MÓZES

 Káleb! hágj ott a dombtetőre – nézz
 Népünk után. Mondd, mit látsz? – óh, fog-é
 Isten kegyelme harcra szállni véle,
 Vagy elhatárzá érdemlett bukását? –

KÁLEB

 Már összecsaptak. – Mintha két vihar
 Vonúl fel egymás ellen s összezördűl,
 A völgyet éj takarja, össze-vissza
 Cikázik a villám, s a zűr között
 Nem látja a szem, mellyik lett erősebb,
 Csak bömbölésük olvad együvé,
 És a letarlott pusztaság mutatja,
 Amint karöltve szórják a halált.

MÓZES

 Nyiss jól szemet, Káleb. Kettészakadt
 A porfátyol, mit látsz? –

KÁLEB

 Ah, Józsuét. – –
 Mint bőszűlt tigris törtet ő előre,
 Utána széles vérnyom lesz szabad.
 Már a vezér előtt áll. Összecsapnak.
 Kardjok szikrát vet, s nem látszik maga.

MÓZES

 Vágd, vágd, fiam! –

KÁLEB

 Ím, a hegyek felűl,
 Mint áradat, új nép rohan elő.
 Körűlveszik. – Zászlónk inog – inog.
 Népünk hátrálni kezd – a rend bomol. –
 Mindjárt végünk van!

DÁTÁN

 Óh, Mózes, segíts!

MÓZES

(karjait felemeli s a harc felé terjeszti.)
 Jehova! sergeinknek Istene,
 Harcolj velünk – ne hagyd elveszni néped.

KÁLEB

 Meghallgatott az ég. – Csodálatos! –
 Falként megálltak a bomló sorok.
 Zászlónk megint leng – hátrál ellenünk.

DÁTÁN

 Áldott légy, Mózes. Nagy jelet cselekvél
 Megint közöttünk.

ABIRAM

 Mit? – hogy jól kileste
 A kellő percet? – Óh, te vén gyerek!
 Hiszékenységed csak mosolyra készt.

DÁTÁN

 Ne káromolj, Abiram.

ABIRAM

 És te ne
 Rajongj! – Mit is kínlódik oly soká? –
 Eressze csak le bátran a kezét,
 Csatáraink a többit majd bevégzik.

MÓZES

(kezét lebocsájtva)
 Végezzék hát be – lássuk, dőre ember.

KÁLEB

 Óh, jaj nekem! – A felvillant siker
 Új sarkantyú volt csak Moáb dühének.
 Futó villáma sűrűbb éjt hagyott. –
 Hátban kerűlt egy elrejtett csapat,
 S már táborunknak mássza sáncait.
 Sivít a gyermek – hölgyeink üvöltnek.
 Tüzes barázda nyargal versenyezve
 Az ellenséggel, végig táborunkon.

DÁTÁN

 Mózes, csak egyszer még bocsáss nekünk meg,
 S ne hagyd elveszni néped egy bolondért.

MÓZES

(karjait újra kiterjesztve)
 Igen, te nagy vagy, Ábrahám Ura!
 Kicsínyességünk korlátot nem írand
 Neked, melyért nagy tervedet elejtsd.

KÁLEB

 Jól mondod, Mózes! – Megdöbbenve állok,
 Szövetségest küldött nekünk az ég.
 A szél megfordúlt, és körűlszaladja,
 Kigyónyelvekkel a láng üldözőink.
 Bőg a gyilkos had – futna szívesen –
 De nincs menekvés – ottan ég egészen. –
 Hadunk bizalmat nyer – gyözelmi ének
 Emelkedik itt-ott – csak hellyel áll még
 Az ellenség.

MÓZES

 Hála neked, Uram!
 Te, aki adtál gyönge karjaimba
 Oly áldásdús erőt, védd meg tovább is
 Én népemet. Mert szolgád izmai
 Csak emberizmok. – Nem birom tovább.
(Kezeit lebocsátja.)

KÁLEB

 Mi az, mi az! – sárkányfaj-é Moáb,
 Hogy egyenkint leüssük bár fejét,
 Más tíz nőjön ki mindenik helyett?

ABIRAM

 Fáradt vagy, Mózes? jőj, Dátán, siess –
 Miért nem támogatjuk karjait?
 Pihenj ránk, Mózes. Így. Te csak emeld
 Az égbe lelked – tested a mi gondunk. –
(MÓZES karjait gyámolítják.)

MÓZES

 Győzelmed kettes, sergek Istene –
 Erődnek az ellenség meghajol.
 Hatalmas szellemed meg a hitetlent
 Dicsőségedben hinni kényszeríti.
(Győzelmi zaj.)

KÁLEB

 Győztünk, győztünk! Moáb vadon szalad.
 Csak vágni kell, s nem restek harcosink.
 A lámpa végső lobbanása volt,
 Mi az imént megdöbbentett vala.
(JÓZSUÉ jő HÚRral s harcosokkal. Hadifoglyokat vezetnek, köztök AMRÁt is, és zsákmányt hoznak.)

MÓZES

 Hozott az ég – keblemre, jó fiam! –

JÓZSUÉ

 Gazdag zsákmánnyal tértünk vissza, Mózes.

DÁTÁN

 Barátim! itt nagy jel történt azóta.
 Köszönjétek Mózesnek a győzelmet. –

MÓZES

 Jehováé csupán minden dicsőség,
 Ki megbocsájtá népe bűneit. –
 S most fel, barátim – jőjetek utánam. –
 Kinek csak egy batkát érője van,
 Mi élelmén s ruházatán felűl van,
 Az e zsákmányhoz fogja toldani.
 S állítunk sátort rajta Jehovának,
 Fényest, méltóat győzelmes nevéhez.
(Mind el, kivévén JÓZSUÉt és AMRÁt.)

JÓZSUÉ

 Nos, szép hugom, még mindég oly komor vagy?

AMRA

 S miért mosolygjak – tán reád, pimasz? –

JÓZSUÉ

 S nem inkább rám-e, mint azon esetlen
 Harcosra, akitől kinyertelek.

AMRA

 Verjen meg érte népem Istene.

JÓZSUÉ

 Ah, ah, erősb enyém, majd az megóv.

AMRA

 Úgy nincs előtte törvény és igazság.

JÓZSUÉ

 Mindíg csak duzzogsz. Mondsza, illik-é
 Galambszemeknek ily vadúl forogni?
 Lágy ajkaidnak jobban illik
 Így biggyeszkedni, mint csókolni szépen? –
 Bizony kár, hogy megvonta tőled Isten
 Mindaztat tudni, ami csak valódi
 Kecse a nőnek.

AMRA

 Óh, ne hidd – ne hidd!
 Tudom én mindazt, hogyha van kinek.

JÓZSUÉ

 Hát nincs most is? Hisz láttad magad,
 Hogy kardom élesebb, gyorsabb kezem,
 Mint hősödé volt. Szívem is talán
 Felér övével. Késértsd csak meg, Amra.

AMRA

 Veszejtsen el az ég, ha megkisértem.

JÓZSUÉ

 Térj észhez, Amra. Ládd, urad vagyok,
 S mégsem szolgálóúl bánok veled.

AMRA

 Bánj úgy velem hát. Inkább hordozom
 Vízcsöbrödet, mint hallom mézszavad. –

JÓZSUÉ

 Megbánhatod még, s késő lesz talán,
 Hogy ily hideg valál. Óh, Amra, kérlek.

AMRA

 Ne kérj – parancsolj.

JÓZSUÉ

 Nem parancsolok.
 Majd jobbra fordúlsz, bízom Istenemben.

AMRA

 Rosszabbra válsz te – bízom Istenemben.

JÓZSUÉ

 Ne zsörtölj folyvást, Amra! – Jőj, kövess.
(El.)



NEGYEDIK FELVONÁS

(Éj. MÓZES sátorának belseje a zsidók táborában Kánaán határán. – JÓZSUÉ, AMRA.)

JÓZSUÉ

 Hát ennyi oktatásra, kedves Amra,
 Mégsem tanúlsz meg egy kissé szeretni?
 Nem lázad-é fel ajkad ellened,
 Hogy a hő csókot tőle elvonod?
 S az engedelmességet szép szemed
 Nem mondja-é fel, napsugár helyett,
 Ha villámot kell mindíg szórnia? –

AMRA

 Nem a tanítvány – mestere ügyetlen.

JÓZSUÉ

 Légy hát te mester, s mondd meg, mit tegyek,
 Hogy leljem kedvedet.

AMRA

 Hagyj már aludnom.

JÓZSUÉ

 Itt van. – Megint a régi.

AMRA

 S hát te új vagy?
 Százszor hallám már azt a jónapot,
 S mindég más-más adjistent mondjak-é rá?

JÓZSUÉ

 Jó, jó, csak gúnyolj. – Bár megérdemelném,
 Hogy végre nékem is kedvem keresd,
 Ki vágyaid szempilládról lesem. –

AMRA

 S mit kívánhatsz még tőlem voltaképp? –
 Mondod, hogy üdvöd – a szemembe nézni.
 Hogy boldogságod – hangom hallani.
 S nem nézesz-é, nem hallasz-é egész nap?

JÓZSUÉ

 Látlak haragban – hallak zsörtölődni. –
 Valóban nagylelkű ajándok annak,
 Ki érted, mint én – mindenekre kész.

AMRA

 Mire, mire – tán kedvesem levágni? –
 S harcolni népem ősi Istenével?

JÓZSUÉ

 Enyém erősb volt, azt felejtsük el.

AMRA

 Azt nem feledjük. – Próbát külde csak rám;
 Térj hozzá, Józsué – s a vért felejtem. –

JÓZSUÉ

 Csitt, csitt – ne többet, meg ne hallja Mózes.

AMRA

 Csitt; csitt – ne többet, meg ne hallja Amra.
(El.)

MÓZES

(belépve)
 Hej, Józsué. –

JÓZSUÉ

 Parancsolj.

MÓZES

 Mondd, hogyan
 Van az idő? –

JÓZSUÉ

 A pusztát és eget
 Mostan választja ketté szürke sík,
 A reg hüvös szellője ébredez;
 S a tábortűz a csillaggal kialszik. –
 Viradni fog.

MÓZES

 Óh, bár viradna már!
 Milyen hosszú az éj, mely a cselekvés
 Napját előzi! – Végre itt vagyok,
 Az ígért földnek szent határain.
 Még egy merész lépés – s a célt elértem. –
 Mi álmom hímezé, erőmet edzte,
 Mi homlokomra zöld babért igért –
 Megtestesűl. – Egy új hont alkoték,
 Örök oltárt állíték Istenemnek,
 S minő gyarló, mi hitvány eszközökkel! –
 Maroknyi, aljas, csőcselék csoporttal. –
 Ha egykor az utókor dalnoka,
 Elzengi majd e megrázót, nagyot;
 Elámul a nép puszta hallatán is,
 S fényt és gyönyört merítend még magának
 Abból, mi már költészet csak neki;
 S én élve láttam – én végigcselekvém. –
 De kémeim mit késnek oly soká?
 Nem hallál-é felőlük, Józsué? –

JÓZSUÉ

 Még semmit eddig.

MÓZES

 Áronnal szeretnék
 Beszélni, de még ő alszik, tudom.
 S a reggel messze. – Fogjad, Józsué,
 A hárfát, verj egy szép dalt rajta nékem;
 Hadd kísértem meg hangjánál pihenni. –

JÓZSUÉ

(hárfakísérettel)
 Hajnal ébred, rózsafelhők
 Közt pacsírta énekel. – –
 Pilleszárnyú álmaid közt
 Látsz-e, óh, én kedvesem. – –
 Kel majd az aranyhajú nap,
 Lánykám is felkél vele. – –
 Az mindenre életet hoz,
 Ez nekem – csókot hoz-e? – –

MÓZES

 Ne illyen édes dalt zengj, Józsué.
 Gyöngéd virág a pusztaság közé,
 Szerelmi kéj a táborhoz nem illik.

JÓZSUÉ

 Mást kezdek hát el.

MÓZES

 Várj csak. – Mondd, ki volt
 A hölgy, kivel csak az imént enyelgtél? –

JÓZSUÉ

 Ah, Amra! – Harci zsákmányúl nyerém.

MÓZES

 Vigyázz! – Te véred kockáztattad érte,
 S ő néhány szemsugárral tett fogollyá. –
 Szereted őt, valld meg. – Nos, nem felelsz? –
 Sokat megtennél érte, úgy-e bár?

JÓZSUÉ

 Azt nem tudom.

MÓZES

 De mégis.

JÓZSUÉ

 Meglehet.

MÓZES

 Fiam, fiam – a nő büvös virág.
 Illatja édes – ámde illatával
 Méreg lopózik szűnkbe – melly megöl. –

JÓZSUÉ

 Danoljak-é tovább?

MÓZES

 Ki volna bárgyú,
 Ellenséget vezetni sátorába? –
 Hát még szivébe? – Hidd nekem, fiam:
 Nem az erőszak rontja a vitézt,
 A jót, de a szeretet. –

JÓZSUÉ

 Óh! mi szörnyű
 Néppé leszünk hát, Mózes, hogyha köztünk
 Szeretni senkinek nem lesz szabad. –

MÓZES

 Ki jobbat nem tud, Józsué – szeressen.
 De ládd, népünk küzdelme hosszu lesz,
 S az emberélet oly szörnyű rövid. –
 Ha én kidűlök, és Áron kidűl –
 Egymás után mind, kik mostan vezérek; –
 Te lész hivatva nyomdokunkba lépni,
 Érzem – tudom. – S egy nő – egy dőre báb –
 Egy hulló csillag állja-é utad? – –
 Kit a végzetnek érintett keze,
 Annak szeretni nem szabad, fiam.
 A csillag is hideg, mely a hajóst
 Vezérli. – Nos, danolj – kapj húrjaidba. –

JÓZSUÉ

(hárfakísérettel)
 Hol leljek, sergek Istene,
 Dicsedre méltó éneket? – –
 Kinek mennydörgés szózatod,
 S tábort ver egy lehelleted! – –
 Halálhörgés kéjérzete,
 Piros vér, mely szívből fakad
 Győzelmes zászlónál – lehet
 Neked csak méltó áldozat. – –

MÓZES

 Elég, elég – nem bírok megnyugodni. –
 Óh, messze még a győzedelmi ének! –
 Mi tán nem is halljuk meg azt soha,
 Csak a halálhörgést, a harci zajt. – –
 Mindegy, meghallják gyermekink helyettünk. –
 De mi szokatlan zaj keletkezik,
 Mely véges-végig futja táborunkat,
 Mint tompa mennydörgés a felleget? –
 Ilyenkor a nép máskor még pihen,
 Tekintsd meg, Józsué. – Ah, már maradhatsz.
(ÁRON, KÁLEB és HÚR jőnek.)
 Itt kémeim! – Káleb, mi jót hozasz?
 Nos, Húr, mi újság? – Áron, már te is
 Fel vagy, mi űzte úgy el álmodat?

ÁRON

 A gond, a gond. – Mózes! rosszúl vagyunk. –

MÓZES

 Kietlen puszta lett-é Kánaán,
 És benne a nép nem bír majd megélni?

KÁLEB

 Sőt inkább – mézzel, tejjel foly vize,
 Szőlőgerezdje óriási nagy,
 S ágat tör a dús termésű olaj.

MÓZES

 No hát – no hát! – Sárkányok őrzik-é?

HÚR

 Az sem. De népe órjás termetű,
 Ádáz szemében bátorság lakik,
 Karizma vas, vadlóé gyorsasága.

MÓZES

 Asszonynépet megverni nem öröm.

HÚR

 De ily népet meg nem lehet legyőzni.
 Törpék hozzájuk képest jobbjaink. –
 Fegyverzetök nyilunk nem járja át,
 Melynek húrját csak lágy karunk feszíté.
 Kopjájok árboc, a mienk füszál.
 Mind elveszünk, ha ellenük vezetsz.

MÓZES

 S felejted-é a sergek Istenét,
 Ki mellettünk van. – Ah, de bárhogyan
 Legyen, titkolni kell a nagy tömegtől. –
 Egy ellopózott szócska ajkatokról,
 Egy bús sohajtás, rejtélyes mosoly,
 Szemhúnyorítás áruló lehet. –
 S a vész, melyet még a jövő takar,
 Órjás arányokat veszen magára,
 Előre elzsibbasztva a kezet,
 Mely, a bajoknak hogyha közepette
 Leli magát, azokból új erélyt nyer.

ÁRON

 Késő már, Mózes! – minden tudva van.
 Azért zajong, azért csoportosúl,
 S felkelni készen a nép itt terem. –

MÓZES

 Jőjön. – Szavamra a tenger figyelt;
 Meglátom, Isten népe, hogy vadabb-é. (Leül.)
(Egy csapat zsidó a bejáráshoz tolakodik.)

NÉP

 Tovább nem tűrjük. – Mért is tűrtük eddig. –
 A földre véle. – Meg kell őt kövezni. –
 Menj hát előre – Én csak nem megyek. –
 Ne toljatok, az elsőség nem illet. –

ABIRAM

(belépve, utána DÁTÁN és nép.)
 Megyek hát én. – Mózes! – köszöntelek. –

MÓZES

 Mi kell? –

ABIRAM

 Mi kell? – s ha nem kell semmi is,
 Abiram Mózeshez nem is jöhet? (Le akar ülni.)

MÓZES

 Ki lesz elég merész, leülni a
 Nemzet birájának szine előtt? –
 Fel! hogyha mondom. –

ABIRAM

 Már csak azt hivém,
 Hogy mink is ülhetünk, ahol te ülsz.
 Tudtomra nincsen szolga s úr közöttünk.

NÉP

 Ő a bíró. – Abiram, tedd parancsát.

ABIRAM

 Nem lesz közöttünk emiatt harag.
(Ezalatt JETHRO, CIPPORA és GERZON bejőnek, s a háttérben tartózkodva közelednek.)

JETHRO

 Csak erre, lányom – látod, ottan ül.

CIPPORA

 Ah, mint dobog szivem – vezess, atyám!
 Mit mond, ha meglát. – Vajh, fog-é örűlni? –

MÓZES

 Rég várom már, mért jöttök voltaképp.

CIPPORA

 Ah, erre nézett – jól tudom, megismert –
 S elfordúlt! – óh, atyám. –

JETHRO

 Várj csak sorodra.

ABIRAM

 Azt jöttünk, Mózes, tőled kérdeni,
 Hogy mit szándékszol tenni, most, midőn
 Hallottad kémeinket?

MÓZES

 Azt, mit az Úr
 Rendelni fog.

ABIRAM

 Jó válasz gyermekeknek.
 De elmúlt a kor, dölfös egyesek,
 Hogy a népet barom gyanánt vezessék.
 Mi itt egyenkint mind gondolkozunk;
 Akarjuk tudni, vérünk hogy miért foly.
 Verejtékes kincsünk hová leszen.
 Más eszközévé lenni nem fogunk. –

DÁTÁN

 Te vélünk semmi tervet nem közölsz.
 Tanácsunkat gunyolva csak lenézed.
 S amit kifőzesz, azt vakon kivánod,
 Hogy mink kövessük.

MÓZES

 Ily nehéz időben,
 Nincsen helye a meddő szóvitának.

CIPPORA

 Soká fogok-e még soromra várni,
 Óh, jó atyám? – Rég elmúlt már sorom!
 Egy kurta csókkal sem jött még elém! –
 Próbáltál volna engemet lekötni
 Helyére. –

JETHRO

 Dőre nő! ez végzete
 A próféták nejének.

CIPPORA

 S mért lön az?
 Nem kértem-é, hogy csak pásztor maradjon?

ABIRAM

 Midőn Egyiptom földéről kihoztál,
 Szabadsággal biztattál; és mi mind,
 E csábos szóért hagytuk el csupán
 A nyúgalmas jólétet, melyben éltünk,
 A húsosbögrét, házat, földeket.
 Cserébe vettük a vad rengetegnek
 Ezer ínségét, s a remélt szabadság
 Helyett új rabság toldja sérveink.

NÉP

 Igaz biz az.

MÓZES

 Óh, óh! hitvány tömeg. –
 S boldogságodhoz nem hiányza más,
 Mint a szabadság, e fényes, hiú szó? –

DÁTÁN

 S mi más hiányzott volna? megfizettük,
 Mit ránk vetettek, hű alattvalókút,
 Védelmet lelt a hű s alázatos,
 Csak a házsártos zúgolódott ott is.

MÓZES

 Derék, derék! Hogy lenne hát szabad
 Ily nép, melynek még hátán ott vagyon
 A kék pecsét, véres csík, s elfeledte
 Már a korbácsot, a rugást, pofont. –
 Miért is lenne illyen nép szabad,
 Mely napról napra süllyed szégyenében;
 Mely mint a ringyó, amiért pirúlt
 Még tegnap, már ma mint természetest
 Tekinti, és csókolja szívesen,
 Amit még tegnap rettegett, utált;
 Mely mostan is hiányt érez talán,
 Hogy hátánál nem áll őrt a poroszló –
 Hosszú botjával, mint midőn sarat gyúrt.

DÁTÁN

 Itt meg te állsz félistenűl felettünk.
 Zaklatsz, gyilkoltatsz, nem tudjuk, miért.
 Minden sebünk egy vádoló torok,
 Sáfárkodásodról mely számadást kér.

MÓZES

 Én mentegetni nem fogom magam,
 Lealjasodnám védelemre szállva.

ABIRAM

 Ah, oly magasan állsz-e már felettünk,
 Hogy szónk is elhal, míg hozzád felér.
 Ki tett fölünkbe, Mózes? mondd, ki vagy? –
 Jól ismerélek, mint lelencfiút,
 S mint számüzöttet, gyilkosság miatt.

MÓZES

 A számolás nyilván áll tetteimben,
 A frígyszekrénynek fényes sátora
 Közöttünk áll, szemkábitó diszében.
 És nem-e tanyázunk Kánaán határin? –

ABIRAM

 Épp e ponthoz kivántam jőni én is. –
 Beláttad-é, hogy amit szenvedénk,
 Áldoztunk eddig, mind haszontalan,
 Mert ott nem győzhetünk.

NÉP

 Igaz, igaz. –

ABIRAM

 Vezess hát vissza – s mindent elfelejtünk.
 A nép nagylelkű.

NÉP

 Úgy van, úgy, vezess.

MÓZES

 Ah, ah, nagylelkű nép!

NÉP

 Mi nem csatázunk
 Többé haszontalan.

MÓZES

 Derék, derék! –
 Választott népe Ábrahám Urának. –

ABIRAM

 Dologra csak. – Hiú, nagyhangu szóval
 Már jóllakánk. Kurtán mi válaszod? –

NÉP

 Mi válaszod? –

MÓZES

 Hát e vén térdeket
 Ha meggörbíteném előtted, óh, nép!
 És szószólója lennék Istenednek – - –

NÉP

 Hiába lenne.

MÓZES

 Kérlek! –

NÉP

 Mindhiába.

MÓZES

 Meggondolád-e jól?

NÉP

 Meggondolók.

MÓZES

 Nekem kell engednem, ha már nem engedsz.
 De kérve kérlek, nézd el, nép, nekem,
 Ha meglep, elkábít ily nagy dolog.
 A vén kebelnek úgy megrögzenek
 Ábrándjai, hogy fáj, midőn kilökjük.
 Hisz a fény is fáj éjt szokott szemünknek.
 Engedjetek tehát időt nekem,
 Egyenkint elbucsúzni holtjaimtól. –
 Reggelre készen várlak.

NÉP

 Jó. Mi is
 Tudunk becsűletet. – Jerünk, barátim.
 Viszontlátásig reggel.
(ABIRAM, DÁTÁN, a nép el.)

MÓZES

 Nem hiszem! –
 Nehéz egy óra volt. – Én kedvesem!
 Atyám, fiam!

CIPPORA

 Óh, Mózes! már remegtem,
 Hogy tán nem is akarsz ismerni többé. –
 Mind azt panaszolják, hogy oly hideg vagy.

MÓZES

 Csak a vezér, nem az ember, galambom. –
 Ah, mily kevés kell, hogy boldog legyen
 Szivünk. Im, üdvömet körűlfogom. –

CIPPORA

 Ki hitte volna még csak az imént,
 Hogy ily jól tudsz ölelni. –

MÓZES

 Kedvesem!
 Ah, látod, a sors ily szörnyű szeszélyes;
 Minden kéjt és kínt összegyűjt külön,
 S felváltva önti elkábúlt fejünkre.

CIPPORA

 No, csakhogy visszatérünk! –

MÓZES

 Nő! bocsáss! –
 Jó, hogy felköltél dőre mámoromból.
 Hej, Józsué! –

JÓZSUÉ

 Parancsolj!

MÓZES

 Hogyha reggel
 A felkelő nap, Istennek szeme
 Pártost találna népe táborában,
 Elvesztne táborostól. – Érted-é? –
 Abiram, Dátán s cinkos társaik
 Holt emberek. – Rosszabbak a halottnál,
 Mert sírjokat utód nem látja meg,
 Nevök többé nem jő élő ajakra. –
 El fogja nyelni a föld mindenestől. –
 S ha a tömeg, mely nyűgözött vadállat
 Gyanánt lázadni alkalmat keres,
 De gyáva hitványsága érzetében
 A szemtelennek hátához kiván
 Vonulni, majd vezéreket keres:
 Üres helyök döbbentse vissza őt. –
 Menj, Józsué – a léviták barátink. –
(JÓZSUÉ el.)
 No, Cipporám, most már enyelghetünk
 Megint. – De mondd, mért sápadsz, mit remegsz? –

CIPPORA

 Ah, Mózes! Félek tőled.

MÓZES

 Kis bohó. –

JETHRO

 Te túlkemény is vagy, fiam.

MÓZES

 Hogyan?

JETHRO

 Jó szóval többre menni, mint erővel.
 Miért nem kérded, hallgatod meg őket? –
 Hidd meg, nem bánják azt az emberek,
 Ha nem követjük is tanácsukat,
 Csak elmondhassák, ami szívökön van.

MÓZES

 De hogyha érzem, mindnyájok között
 Én értem legjobban, hogy mit tegyek. –
 Óh, Jethro! jól tudod, sosem kerestem
 A népvezér helyét, felsőbb határzat
 Rendelt oda. S most már, mondd, hagyjak
 Minden fondorkodót s hiú pimaszt,
 Tervembe nyúlni? – Aki népeket
 Vezet, felbőszűlt szellemek felett
 Uralkodik. Ha elszunnyad vagy enged,
 Széttépik ők, vagy menten elragadják.

JETHRO

 Igen, igen, de száz kicsíny hiúság,
 Ha nem kiméled, szinte gátadúl lesz.
 Ott állatád a népet, míg te ültél.
 Hány agg szivében gyűlt ezért harag.
 Aztán nem is ez volt az ős szokás.

MÓZES

 Óh, jaj, ne hozz fel nékem ős szokást,
 Ne régi törvényt. Minden léptem új.
 Nem a múltnak fejlesztem én virágát,
 De újat kell a semmiből teremtnem.
 S nem korlátozhat törvény vagy szokás. –

JETHRO

 Elismerem. De, ládd, ez elkülönzés,
 Minden léptedre oly színt kölcsönöz,
 Hogy az egész ügy és személyed – egy,
 Melyhez senkit mást érdek nem csatol.

MÓZES

 Bár lenne másképp. – Óh, bár lenne másképp! –
 De hogyha én lelépek, elvesz az ügy.
 Ki gondol azzal? – Hisz hallád magad. –

JETHRO

 Ha így van, hasztalan erőlködöl.
 A nép nélkűl népet nem boldogítasz.
 Megtettél mindent, nem nyom szemrehányás,
 Hagyj fel mindennel – jőj hozzánk pihenni.

CIPPORA

 Ugy-é, ugy-é? Én már rég sejtem ezt.
 Hívd vissza Józsuét, és jőj velünk.

MÓZES

 Ah, Cippora!

CIPPORA

 Ne kétkedjél soká. –

JETHRO

 Itélj magad. E nép érdemli-é
 Szabaddá lenni?

MÓZES

 Jaj, hogy nem.

JETHRO

 No, ládd!

CIPPORA

 S érdemlem-é én, hogy hervadjak érted?

MÓZES

 Kegyetlenek! galambúl jöttetek,
 Hogy mint sasok tépjétek keblemet! –
 Kimondjam-é magamra, hogy bolond
 Ábránddal lettem vénné? – Újra kezdjek,
 Megtört kebellel, egy új életet?
 Óh – óh – (Gondolkodik.)

MÁRIA

(merengve, lassan jő)
 Mi kedves szőke nő ez itt? –
 Hát e piros fiúcska? – hogy mosolyg. –
 Mosolygj csak, gyermek! – egykor majd szeretsz –
 Lelsz szép menyasszonyt – mások elrabolják.
 Majd sírhatsz akkor. –

CIPPORA

 Óh, Mózes! ki e
 Roncsolt alak? –

MÓZES

 Prófétaasszony.

MÁRIA

 Az.
 Kit Isten megszállt, mint meg szokta szállni
 A keblet, melyből kín s próbáltatás
 Kiűze minden földi szenvedélyt. –
 De mondd, ki vagy te, gyermekarcu nő?
 Hol voltál elrejtőzve a világtól,
 Hogy ennyit éltél már, s nem ismered
 A szenvedés szentelt vonásait? – –
 Nem űzték férjed hatalmasok
 A háztüzétől messze pusztaságba?
 Nem hajtották-e testvéred rabúl,
 Kifosztva házad szent emlékeit?
 Ah, úgy boldog vagy. És mégis remegj! –
 Mert kétszeres lesz a kín, mely reád les.

CIPPORA

 Megdermed e beszédre csontvelőm.

JETHRO

 Utat neki! – mi ábrándos jelenség.
(MÁRIA átmegy a színpadon és el.)

MÓZES

 E percben Isten küldé őt előmbe! – –
 Nézzétek csak! nézzétek! –

JETHRO

 Mit, fiam?
(A sátor egyik szögletében ködoszlop emelkedik.)

MÓZES

 Nem-é látjátok e ködoszlopot! –

ÁRON

 Nem látunk semmit.

MÓZES

 Óh, vakok, vakok!

JEHOVA SZAVA

 Mózes! figyelj. –

MÓZES

 De most csak hallotok? –
 Uram! parancsolj. – (Leborul.)

JETHRO

 Mózes, képzelődöl.

JEHOVA SZAVA

 Látom, hogy e nép rám nem érdemes,
 Kiirtom egyig a földnek szinéről. –
 Ki Ábrahámot nemzetté növeltem,
 S termékennyé lett Sára egy szavamra,
 Ki szélüzött magból erdőt kelesztek;
 Növelhetek népet belőled is. –
 Erőset, újat, könnyebben bizonnyal,
 Mint elfajúlt szivéből Izraelnek
 A bűnt kiirtsam. –

MÓZES

 Óh, ne tedd, Uram! –
 E népben élni, halni megtanúltam.
 Igaz, gonosz. Sújtsd őt, sújtsd és ne kíméld.
 Küldj rá csapást csapásra; véle együtt
 Eltűröm én is. – Óh, csak élni hagyd. –

JEHOVA SZAVA

 Megútálám végképp e gyáva fajt.

MÓZES

 Ha áldozat kell, végy el engemet
 Vérdíjúl népemért inkább, Uram! –

JEHOVA SZAVA

 Beléje ette már a szolgaság
 S álművelődés mérge úgy magát
 Népembe, hogy korcsot fog szülni is
 A korcs szülő.

MÓZES

 E puszta megtanítja
 Szabad emberhez illőbb felfogásra. –
 Igaz, a nemzedék, mely mostan él,
 Nem érdemes, hogy kíméld. Ám veszítsd el.
 Itt a határról holnap visszatérek,
 S mindaddig járom a pusztát vele,
 Mig az utolsó embert eltemettem,
 Egyiptomnak csodáit, aki látta,
 S mérget szivott jólétéből magába.

JEHOVA SZAVA

 Legyen, Mózes, mint mondád. Ámde tudd,
 Meghalsz népeddel a pusztán te is.
 Csak Józsué megyen be Kánaánba
 Azok közűl, kik most lélegzenek.
(A ködoszlop eltűnik.)

MÓZES

 Hála legyen ezért is, Istenem.
 Óh, nép! ha tudnád, hogy neked kegyelmet
 Szívvéremen vevék. – Áron, siess,
 Írd össze a népet, mind egytül-egyig;
 S ha megviradt, fuvasd a kürtöket,
 Indúlunk.

ÁRON

 Meglesz, amint rendeled. (El.)

JÓZSUÉ

(jő)
 Uram!

MÓZES

 Nos, teljesűlt-e a parancs? –

JÓZSUÉ

 A lázadókat a föld elnyelé. –

MÓZES

 Jethro, atyám! s te, kedves Cippora!
 Láttátok, hogy mi történik körűlem.
 Tudjátok, Isten végzetes kezében
 Eszközzé lettem. – Élő és halott. –
 Élő neki – halott saját magamnak;
 E pusztában temetkezésre ítélt. –
 Mit zárjalak síromba téged is? –
 E csók is, mellyet ajkidról veszek,
 Talán lopás – de mindegy, az utolsó. – –
 Én szültem egy egész kort, és ezen kor
 Tán szégyenelné, ember hogy szülé.
 Én inditám el, mit, hahogy bevégzek,
 Félisten lennék. – Látod, ezért
 Kell nékem vesznem. Ám legyen – legyen,
 Isten megáldjon! – Őrizd meg, fiam.

CIPPORA

 Óh, Mózes!

MÓZES

 Csitt, csitt, ily gyöngéd beszéd
 Mint éles nyíl szalad a vért közé,
 Melyet hiába dönget sorscsapás. –

JETHRO

 Jőj, lányom! – Mózes, Istenem megáldjon! –

MÓZES

 Fiam! nőm! –

CIPPORA

 Jaj nekem. –

JETHRO

 Jőj, jőj, siessünk. –
(El CIPPORÁval és GERZONnal; kürtszó.)

MÓZES

 Hah! már a nap kél! hogy fut az idő. – (El.)

JÓZSUÉ

 Hej, Amra!

AMRA

(jő)
 Nos?

JÓZSUÉ

(mindég elfordulva)
 Szabad vagy – menj, leányom.

AMRA

 Szabad, szabad! – hisz azt ugyis tudom,
 Sosem tartottál láncon, mint ebet.

JÓZSUÉ

 Nem úgy, de visszatérhetsz véreidhez.

AMRA

 Csak tréfálsz, Józsué.

JÓZSUÉ

 Nem én, leány.

AMRA

 S mit tennék én már otthon véreimnél?
 Elszoktam tőlük.

JÓZSUÉ

 Újra megszokod.

AMRA

 Megyek, megyek – s hát a sok karperect,
 Fülönfüggőt, a tarka piperét,
 Mit rám aggattál, számon sem veszed? –

JÓZSUÉ

 Mind tartsd meg, Amra – menj csak Istenemmel.

AMRA

 Mért fordúlsz hát el tőlem? nézz szemembe.
 No, nézz még jobban. – Mostan már beszélj,
 Hogy mégis menjek.

JÓZSUÉ

 Menj, Amra, menj,
 Ha gyönge lennék is, s könyörgenék,
 Hogy csak maradj. –

AMRA

 Ah, lelkem, Józsué!
 Ne hidd, ha hetvenkedném is, ne hidd,
 Hogy tőled válni kívánnék.

JÓZSUÉ

 Hiába! –
 Kint felpakolva vár már a teve.
 Amrám! az Isten véled! – Elkisérlek. (Vezeti.)

AMRA

 Elűzesz hát, megúntál, Józsué!
 Csalárd – gonosz – kegyetlen – csábító! –
 Verjen meg érte népem Istene! –
 Vidd, vidd ez ékeket! – Átok reád! –
 Ne hidd, hogy Amrát vélek megfizetted. – (El.)



ÖTÖDIK FELVONÁS

(A zsidók táborában, az Abarim hegye alatt, a Jordánnál. Középen a frigyszekrény sátora nyitva áll. A hegy egyik meredek szikláján a háttérben terebélyes fa látszik. MÓZES, ÁRON, MÁRIA, JÓZSUÉ a sátor előtt. Hátrább félkörben az elöljárók. Mögöttük nép.)

MÓZES

 Hát itten állunk, Áron, újolag,
 Hol negyven év előtt – a szent küszöbnél.
 Előttünk egy lépésre Kánaán. –

ÁRON

 Csakhogy még akkor kebleink feszűltek
 A tetterőtől – most pihenni vágynak.

MÓZES

 Igaz, igaz. – No, nem vágynak soká. –
 Felolvasád-e a népösszeírást? –

ÁRON

 Felolvasám, és senki nem felelt rá. –
 Mind némán fekszik a nép sírfenéken,
 Mely akkor élt. Csak én, te, Mária,
 És Józsué maradtunk meg tanúkúl
 A volt világból – mellyet eltemettünk. –

MÓZES

 Ah, Józsuét ne számítsd, ő bemegy
 Az ígért földre. Szemből szembe látja
 A sok csodát, mivel Jehova ott
 Népére vár. Ah, ő nincsen felírva
 Rettentő lajstromában a halálnak.
 De mink igen, bátyám – öreg barátom.
 Azért készűljünk – s Mária, te is.

MÁRIA

 Nem látod-é, hogy én készen vagyok. –
 Az a hatalmas szellem elhagyott,
 Mely roncsolt testemet birá tanyáúl.
 És én halott maradtam, mely mozog,
 Mely fú ugyan még, ámde már nem érez;
 És várva várja a szót – hogy szabad
 Feküdni menni. – Húr előre ment már
 Helyet csinálni. –

MÓZES

 Jól van, Mária. –
 Sok szenvedéssel nyertél rá jogot,
 Feletted a föld, hogy könnyű legyen. –
 Áron! te meg – csak tedd le e palástot.
 Rakd ékeid mind a frígy sátorába.
 Az oltártól búcsúzzál, mert felette
 Szent áldozatot többé nem mutatsz be.
 A főpap tisztétől felmentelek! –
 Fiad; Eleazár lépend helyedbe. –

ÁRON

 Ím, itt van minden. – Tisztán nyújtom át
 Istennek, népnek – mint főpaphoz illik –
 Emelt fővel – nyugalmas lelkülettel. –
 Nehéz napokban hordtam. Adja Isten,
 Fényét ismerjék csak, ne terheit
 Késő utódok.

MÁRIA

 Áron! jőj – megyünk.

ÁRON

 Meghalni, Mária?

MÁRIA

 Igen, igen. –

MÓZES

 Ne búcsúzzunk. Követlek nemsokára.

ÁRON

 Ki a hegyekbe! – haljunk meg szabadban. –

MÓZES

 Két kőkoporsó áll ott számotokra.

MÁRIA

 Hát, Mózes, a tiéd – a harmadik? –
 Testvérnél illik testvérnek pihenni. –

MÓZES

 Szűm véletek megy sírba. Ah, de lelkem
 Isten szolgája – tőle várja most is,
 Hogy elbocsátja majd – utánatok.

ÁRON

 Jó béketűrést. – (El MÁRIÁval.)

MÓZES

 Nektek meg nyugalmat. –
 Óh, jaj! mi kín, utolsó emberűl
 Maradni a világból, mely miénk volt. –
 Kisértetűl fetrengni unokák közt,
 Kik alig értenek már, amidőn
 Múltunkról szólunk; és amit szerettünk,
 Alig nevéről, hogy még ösmerik. – –
 Hej, Józsué, fiam, fogd kardomat;
 Te vagy utánam a vezér, tudod.
 Majd bémutatlak a népség előtt. –

JÓZSUÉ

 Mi végre mindez, Mózes – nem vagy-é
 Hála Istennek még ép és erős? –
 Te népedet soká fogod vezetni. –

MÓZES

 Ne hidd – ne hidd. Mi bennem még erő van,
 Nem izmaim, nem véremnek sajátja,
 Csak Isten adta, hogy rendet tegyek.
 De mint a nyíl lehull, ha célhoz ért,
 S a mag letolja a hervadt virágot;
 Kitérek én is, hogyha állsz helyembe. –
 Fel, Izraelnek népe! üdvözöld
 Az új vezért. –

NÉP

 Üdvözlünk, Józsué. –

MÓZES

 Örűljetek – mert ő a férfiú,
 Kit Ábrahám nagy Istene kinézett,
 Hogy Kánaánba végre bévezessen.
 Ki véget vet keserveink korának,
 S megnyitja a boldogságnak korát. –
 Óh, mostohább volt, mely nekem jutott,
 A sors. Rabszolganépet bíza rám.
 Keresztűl kelle száz vészen vezetnem.
 Keresztűl a tűz s vér keresztelésén,
 Hogy szolgasága bűnjegyét lemossa. –
 Csak zúgolódás s átok volt jutalmam;
 És mégis hálát mondok Istenemnek,
 Mert e dicső napot meg hagyta érnem;
 Melyben kifáradt a sors üldözése,
 S csak győzelem vár a javúlt utódra. –
 Ne nyomja lelkem semmiféle vád,
 Hiven megoszték bánatot, nyomort,
 Mindég én nemzetemmel. – Szóljatok!
 Nem úgy van-é?

NÉP

 De úgy van, szentigaz. –

MÓZES

 S most nyugton hajthatom le agg fejem,
 Azokhoz – akik vélem szenvedének. –
 Itt Józsué, vezértek. –

NÉP

 Éljen, éljen! –

MÓZES

 Most jól hallgassátok meg végszavam,
 Tudjátok, sír széléről intelek. –
 Előttünk áll a frígynek sátora,
 Melyben törvényünk s Istenünk lakik. –
 Ha e törvényt, melyért egy nemzedék
 Hanyatlott sírba órjás szenvedés közt,
 Melyet nem múló szent okmány gyanánt
 Ezreknek hulló vére megpecsételt,
 Elhagyná a nép, mely Isten kegyéből
 Olyannyi nép közűl megnyerte azt;
 Ha alkuvásnak dobná tárgyaúl,
 S idegen isteneknek kedveért,
 Egy szent sorában megcsonkítaná:
 Átkoknak átkát én kérném fejére.
 És annyi nép közt ő lesz az utolsó,
 Hajkált és üldött, mint veszett kutya;
 Mert nem tudá kegyelmét megbecsűlni. –

NÉP

 Legyen, mint mondod. –

MÓZES

 Hallod, Istenem! – –
 Aztán, ha majd jó dolgotok leszen,
 S bőségnek örvendeztek Kánaánban;
 Népem, ne hidd, hogy amely egyesít,
 Az a szent eszme, amely összetart,
 Mely nemzetté tesz, a föld – a haza;
 Mert dús kalászát néked rengeti. –
 Nem, nem – hisz táplált a kietlen is,
 Egyiptom is táplálta őseid,
 S azért nem voltál-é egy mindenütt,
 Nem-é maradtál Isten ősi népe? –
 S jövőben is az lesz közötted első,
 Szivében a törvényt ki hűn megőrzi;
 Ezrek felett, kik dús örökben élnek,
 Bár nem lesz talpalatnyi földe is. –
 Mert nem hitvány göröngy, melyet tapodsz,
 De e sátor törvénye tesz zsidóvá. –
 S ezért e sátor egy, maga legyen,
 Páratlan közted, óh, én nemzetem!
 Egységednek szentelt tanújele.
 Zarándokolva oltárára hordjon
 Ajándokot, panaszt, örömet és bút,
 Világvégéről is minden – ki hű. –

NÉP

 Legyen, mint mondod.

MÓZES

 Megnyugszom szavadban. –
 Most hozzád szólok, hallgass, Józsué.
 Ha meghalok, s bemégy majd Kánaánba,
 Egy templomot, egy oltárt meg ne hagyj,
 Egy szobrot, egy betűt vagy síri jelt. –
 Pusztíts ki mindent, élőt és nem élőt,
 Miből csak egy emléksugára kelhet
 A vad pogánynak, mellyet ott legyőzesz. –
 Ne higyj, ha kér, szolgádúl el ne vállald,
 Urad kívánna lenni majd idővel.
 Ne ültesd asztalodhoz, hogy megoszd
 Ebéded véle, mert áldást, ha mond,
 Átkot kiván reád, minden falattal.
 Keménykedjék meg könnyétől szived,
 S ha bájosan mosolyg rád asszonya,
 Tudd, hogy szivében bosszú les reád. –
 Maroknyi nép vagyunk, fiam. Körűlünk
 Tengernyi az ellenség. Gyűlölet
 Tarthatja csak fenn népét Izraelnek,
 Szeretet csúfosan olvasztaná el. –

JÓZSUÉ

 Nagy dolgokat bizol rám – mondd, hogyan
 Állok meg én – közember erejével,
 Az óriástól elhagyott helyen? –

MÓZES

 E tisztes férfiak – e népvezérek
 Fognak tanáccsal gyámolítani. –
 Megkértem Istent, és a szellemet,
 Mely eddig az én keblemet laká,
 Reájok önti. – Óvjátok hiven.
 Áldás reátok – álljatok helyemben. –
 Te, Józsué meg, csak bízzál magadban.

JÓZSUÉ

 Láttad, hogy mit birok.

MÓZES

 Láttam, fiam.
 S méltattalak. – Most népem, még csak egyet! –
 Ha meghalok – porom földdel vegyűl,
 Ne hagyjátok, hogy ellenség tapodja
 Sírhantomat – hogy bírja idegen.
 Igérjétek meg ezt szent esküvéssel,
 Késő utódok ártatlan fejére,
 Hogy áldás, átok, úgy szálljon reája…
 S könnyebben dűlök Ábrahám ölébe.

NÉP

 Igérjük, íme! –

MÓZES

 Köszönöm, barátim. –
 Még egyszer – a nagy Isten véletek.
 Térjen mindenki nyugton sátorába,
 És Józsuétól várja a parancsszót;
 Mert Mózes a néphez most szólt utólszor –
 És halni megy.
(El, a hegyek felé. A nép mindenfelé oszlik.)

JÓZSUÉ

 De illyen szökve nem.
 Én a sirig kisérlek – megfogadtam. –
(El MÓZES után.)

VÁLTOZÁS

(A táboron kívül, a hegyekben. A terebélyes fa a meredek kősziklán innen is látszik. – MÓZES jő, utána JÓZSUÉ.)

MÓZES

 Mondtam, fiam, térj vissza, szent hely ez,
 Jehova várja végső számadásra
 Szolgáját itten. – Menj, és hagyj magamra.

JÓZSUÉ

 Tűrd kérlek el, Mózes, hogy nem teszem.
 Inkább majd lopva járok nyomdokodban,
 Bokrok mögött bujkálok szüntelen;
 Nem is fogsz látni – én látlak csupán.

MÓZES

 Gyermekkivánság! – mondd csak, Józsué,
 Mi végre volna ez? –

JÓZSUÉ

 Hogy jelt tehessek
 A sírra, melyben el foglak temetni.

MÓZES

 Gonosz fiú! – rabbá kivánod-e
 A sírt is tenni, mellyért életemben
 Küzdék, hogy csendes és szabad legyen? –
 Jelt kívánsz tenni rá, hogy majd utóbb
 Álkönnyet és átkot hordjon a bolond rá? –
 Vagy összeszedje a port a pulya,
 És vad futásban hordja el magával,
 Hogy esküjét megtartsa, s életét
 Se kockáztassa. – Menj, menj, Józsué! –

JÓZSUÉ

 Nem lesz-é a nép prófétája mellett,
 Ki messze elható szemét befogja,
 És nagy szivének kisded ágyat ás? –

MÓZES

 Ne félj, ne félj! – hidd el, készít az Úr
 Szolgájának, ki napszámát betölté,
 Pihenni ágyat is. –

JÓZSUÉ

 S hogyan tudom meg,
 Hogy indúlnom kell már az új hazába,
 Mert Mózes nincsen többé? –

MÓZES

 Látod e fát,
 Amott a szirten – mely magányosan,
 És büszke fővel néz a völgyfenékre? –
 Kilátszik az jól táborunkba is.
 Nézd meg minden nap – s amidőn ledűl …

JÓZSUÉ

 Akkor lehajtja Mózes is fejét.

MÓZES

 Jól mondod – és te Kánaánba indúlsz. –
 Kezet, fiam. – Vezér! most táborodba. –
(JÓZSUÉ el.)

JEHOVA SZAVA

 Mózes! készen vagy-é?

MÓZES

 Készen vagyok.
 Csak egy kegyért esdeklek még előtted:
 Többször méltattál, hogy velem beszélj,
 Szegény szolgáddal. Nem láthattam arcod,
 Mert tudtam, aki színről színre lát,
 Az a halálé. – Most mutasd magad meg. –

JEHOVA

(megjelenik)
 Láss hát, de meg ne rettenj! –

MÓZES

(leborul)
 Óh, Uram!
 A napba vágytam nézni – s megvakít. –
 Most már szólíts el – mit várok tovább? –

JEHOVA

 Csak kelj fel, szolgám, mért e nagy sietség?
 Ki oly soká nem-zúgolódva tűrtél,
 Még várhatsz egy kicsínyt. Fel! jőj utánam.
 Még egy örömmel tartozom neked. –

MÓZES

 Ha láttalak – min tudnék még örűlni? –

JEHOVA

 Csak jőj tovább – lépj itten e magasra –
 Feljebb még, Mózes – így – most nézz elődbe: –
 Ímé, kitárva látod Kánaánt! – –

MÓZES

 Halkabban, szív! vagy keblem szétveted. –
 E percért vívtam teljes életemben,
 E képet rajzolá ki képzetem
 Legcsillogóbb festékivel, midőn
 Már majdnem elnyelt tomboló vihar,
 Vagy álnok szemmel száz inség lesett;
 S ujúlt erőt hozott mindannyiszor. –
 Pedig mi volt az mind! ködalkotás –
 Hogy most, midőn megtestesűlve látom;
 Megdöbbent a nem álmodott való. – –
 Mi gazdag síkság, és mi zöld hegyek,
 Száz város fényes kúpjai ragyognak
 Közöttük. Hízott nyájak mindenütt,
 S ezüst szalagként kígyózó folyó. –
 Lelkemben látom máris népemet,
 Amint betör, s tábort jár e vidéken.
 Mindég előre. S e szellő talán,
 Mely most köszöntve csókol homlokon,
 Már holnap győztes zászlóm lengeti. –
 Amott középen, a Sion fokán,
 Ragyogni látom a frígy sátorát.
 Nem vándorútban többé, mint az űzött,
 Ki egy éjt megpihen, s odább siet,
 Ujabb nyugalmat puszták közt keresve;
 De oly szilárdan, mint a szirtalap,
 Irányaúl szolgálva félvilágnak,
 Amint dicsében messze földre néz. –

JEHOVA

 Csak kéjelegj, csak kéjelegj, fiam,
 E látásban. – Nagyon megérdemelted.

MÓZES

 Megérdemeltem? – mondd, uram, mivel?
 Szenvedtem-é, küzdék-e, nem tudom.
 Ki van törűlve minden kínos év,
 Mely áll Egyiptom s Kánaán között.
 E két napot oly könnyű összekötni,
 Mint hogyha egy éj volna csak közöttük,
 És minden baj, csak ez egy éjnek álma. –
 Ha érdemem volt, azt is elvevéd,
 Mert eltörpíted a jutalmazással, – –
 Szent föld! e csókkal íme, eljegyezlek! –
(Leborul, hogy a bokrok s sziklák eltakarják, JEHOVA eltűnik.)

MÁSODIK VÁLTOZÁS

(Ismét a zsidók tábora, mint a felvonás elején. JÓZSUÉ jő, utána a nép, a szövetség sátoránál, félkört képezve, megállnak.)

JÓZSUÉ

 Előre csak. – Itt a frígy sátoránál
 Álljunk meg ismét, mint naponta szoktuk,
 És kezdjünk újra zengni szent imát,
 Egyszerre gyászost s hitre buzditót.
 Gyászost, mert Izrael árván maradt,
 Már harminc napja, amint elhagyott
 Mózes, s nem tudjuk, hogy mi érte őt.
 Megtér-e még – elhangzik-é, ki tudja? –
 De buzditó dalt is, mert új csatákra
 És győzelemre teljes bízalom kell.

NÉP

(ének*)
 Szirt ő … Amit teszen, hibátlan az,
 És minden úta szent, igaz, dicső.
 Egyetlen Isten ő, ki nem hazud,
 Hű és igaz; nem áltató csalárd.

JÓZSUÉ

 Meddig fogunk még harcra készen állni?
 Keblünket a kinos bizonytalanság,
 E véres rém, erőltetett mosoly –
 S rejtett könyűvel csak szaggatja – tépi –
 S még semmi jel. – Óh, népem Istene,
 Jőj, jőj segélyűl, vagy zord elhagyottság
 Hideg léhétől keblem összeroskad.

NÉP

(ének)
 Lássátok! én – csak én vagyok,
 És nincsen Isten kívülem, velem.
 Én ölhetek, s viszontag – éltetek;
 Sebez, de ám gyógyíthat is karom,
 S tőlem ki mentne, óvna – senki nincs.
(Nehéz fejszevágások hallatszanak a hegyek felől.)

JÓZSUÉ

 Csitt – csitt – mi volt ez? vagy csak képzelem?
 Nem – nem – megint! – megint! – Mi végzetes hang!
 Mint óriás kar döngető verése.
 Visszhangot ébreszt kősziklákban is,
 S az emberszív megdöbben hallatára.
(A meredek szirt tetején állott terebélyes fa nagy robajjal a mélybe zuhan.)
 Mózes meghalt! – Le térdre, nemzetem!
 Prófétád sírba szállott, és vele
 A kétes küzdés fájdalmas kora. –
 De, óh, ne hidd, hogy meddő volt azért
 E gyász kor. – Nem, nem, az szülé ez újat,
 Melynek csak kínja volt övé – virága
 Miénk lesz, hogyha az új nemzedék
 Bátran, s gyözelmi hittel lép belé. – –
 Fújátok a harckürtöket. – Előre!
 Jeriko kapujához. – Hogyha Isten
 Lesz keblünk vérte – kürtjeink szavára
 Erős fala előttünk porba dűl.
Vége