Petőfi és Arany mindannyiunk ismerőse. Költészetük a magyar ajkúak számára az anyanyelvet jelenti. Népszerű verseik fordulatai közszájon forognak. Számtalan bevett szóval, fordulattal, szállóigével gazdagítják szókincsünket. Garmadával kínálnak ötleteket ahhoz, hogy könnyeden és találóan fejezzük ki magunkat. Megénekelt alakjaik példázatszerűen szerepelnek mindennapi beszédünkben az erényt jelző „Egy, csak egy legény van talpon a vidéken” Toldijától a kárhoztatott „Ej, ráérünk arra még” magatartás Pató Pál uráig. E mondások nemcsak szókincsünk tárházának, hanem erkölcsi tudatunknak is alapkövei. Költészetük egészében ízlésünk, a versről kialakult képzeteink, stílusérzékünk legfontosabb kiinduló pontja, melytől esetleg idővel távolodhatunk, de továbbra is rejtett etalon marad számunkra.
Különös szerencse, hogy a magyar költészet e két klasszikusát szoros barátság fűzte össze. 1847. februárjától - a Toldi pályadíjának hírétől - 1849. júliusáig, Petőfi haláláig. E két és fél esztendőben sűrűn váltottak levelet, s számos verset írtak egymáshoz, illetve egymás családtagjaihoz. A vers- és levélváltást Arany 1858-ban írt jegyzetei egészítik ki értékes adatokkal.
Levelezésük értékes dokumentum, épületes tanulság és élvezetes olvasmány az utókor számára. Értékes dokumentum, mert a sűrű levélváltás naplószerűen tudósít mindkét klasszikusunk életének eseményeiről egy olyan időszakban, mely történelmünk egyik legizgalmasabb korszakára esik: a reformkor utolsó évére, majd a forradalom és a szabadságharc felgyorsuló hónapjaira. Értékes dokumentum azért is, mert a baráti gondolatcsere közvetlenségével két remekíró fejti ki az alkati és helyzeti különbségek ellenére egy irányba tartó ars poeticáját, a nemzetfogalommal is a köznépet szolgáló, demokratikus szellemű és szemléletű poézis költői hitvallását. Eszmecseréjük egyértelmű a romantikát felváltó, új irodalmi irányzat, a mindkettőjük által képviselt realizmus tudatosodásával.
Épületes tanulság ez a levélsorozat, mert kongeniális - egyszerűbben mondva: egy húron pendülő - férfiak és nagyszerű jellemek gyorsan kibontakozó és nagy érzelmi hőfokra felforrósuló barátsága, elvszerű eszmecseréje és közös gondolkodása szemlélhető benne. És élvezetes olvasmány is ez a dokumentumgyűjtemény, mert lángelméjű költők forgatják a tollat, az őszinteség, a keresetlenség és közvetlenség önkéntelen stílusbravúrjaival, bő humorával és játékosságával, melyekkel tetszeni akarnak ugyan, mint bármely művükkel, melyet a nagyközönségnek szántak. Ám ezúttal nem akárki, hanem az eszményi befogadó a címzett, a másik költő, a demokratikus szellem megtestesítője, az új irodalmi eszme- és stílustörténeti korszak egyetlen számottevő vetélytársa, aki mellől a „triumvirátus” harmadik tagja, Tompa hamar leszakad. E vetélytárs nem legyűrni, megszégyeníteni, még csak nem is túlszárnyalni akarja testvériesen szeretett pályatársát.
Művészek közt a vetélkedés oly természetes, mint a Toldiban a kard és kopja bajnokai között. Petőfi szíve csak egy pillanatra szorul össze a pályadíjas mű hírére, melynek jutalmát a Kisfaludy Társaság húsz aranyról huszonötre emelte. Amikor értesül a költő életkoráról, megkönnyebbül. Az előny a jövőben behozható lesz: Petőfi 1847 elején éppen hogy csak átlépte huszonnegyedik évét, a nagykorúság küszöbét, Arany pedig már meglett férfi: harmincéves házasember. (Komikus eposzával, Az elveszett alkotmánnyal 1846-ban már megnyert egy pályázatot, de annak sikere korántsem volt olyan osztatlan, mint a Toldié.) Petőfi megnyugvása kitörő lelkesedésbe csap át, amikor a Társaság és az Akadémia hivatalhelyiségeiben türelmetlenül elolvassa a hőskölteményt. (Ma róla, Petőfi Sándorról van elnevezve az az utca, melynek 1-es száma alatt ezek az intézmények székeltek.) A mű felülmúlhatatlannak tetszik, de írója nem ellenfél, hanem rokon lélek. Petőfi lelkesedését mindenekelőtt a Toldi szépsége kelti föl, de örömét, ha lehet, még tovább fokozza, hogy a nagy folyamok méltóságával hömpölygő tizenkettes ritmusában és a nyelv „paraszti”, egyszersmind homéroszi egyszerűségében a János vitéz hatására ismer. Miután egyvégtében elolvassa a nagyszalontai rivális művét, tollat ragad, s az ismeretlen pályatársnak levelet ír, melyet remeklő episztolával told meg: a népköltő ars poeticájával. Nemcsak örvendező érzéseit és egyetértő gondolatait küldi el neki, hanem mindjárt a lelkét is: „Toldi írójához elküldöm lelkemet...” Így pecsételődik meg a két férfi barátsága, az évszázad két kiemelkedő alkotóművészének szövetsége. Így indul kettejük közös harca azért, hogy milyen is legyen a magyar költő szava, s kihez is szóljon:
|
„A magyar irodalom legszebb férfibarátsága kezdődik. Regény sem ábrázolt még úgy önfeláldozást, önzetlenséget, mint amilyen e két ember egymásnak s egymásról rótt írásában felénk árad. Levelezésük a világirodalomban a legtökéletesebb alkotás két férfi egymás iránt való vonzalmáról” - állapítja meg Illyés Gyula Petőfiről írott könyvében.
Egyetértésük annak ellenére - vagy éppen amiatt - teljes és osztatlan, hogy lelki alkatuk, vérmérsékletük, élettempójuk és kedélyviláguk, mondhatni, két végletet képvisel. Petőfi nyílt, kitárulkozó, s nemcsak a szeretetben, hanem haragvásaiban is könnyen lobbanó; érzelmeit azonnal és leplezetlenül kimutatja. Számos barátja közt alighanem Arany az egyetlen, akivel sohasem különbözik össze. Nehezen viseli el, ha ellentmondanak neki, vagy bíráló szóval illetik. Ha valamilyen ellenállást észlel a másik részéről, azt igyekszik mielőbb legyőzni. Arany oldaláról az ellenállás egyetlen formája a zárkózottság, mely a túlzott érzékenységből és önbizalomhiányból fakad. Petőfi az első postával áttöri ezt.
A nagylelkűség két lehetséges formáját szemlélhetjük ebben a kapcsolatban: Petőfit közvetlennek és keresetlennek látjuk, Aranyt szemérmesnek, aki áttételesebben fejezi ki érzelmeit. Petőfi kifejti egyik levelében, hogy megveti a szerénységet. 1847 elején megjelent verseskönyve előszavában pedig ezt írja némely kritikusi vádak és rágalmak cáfolatául: „Bátran ki merem lelkiismeretem ítélőszéke előtt mondani, hogy nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek s én mindig úgy írtam és írok, amint gondolkodtam és éreztem.” Leveleinek minden sora igazolja szerénynek valóban nem, de jogosnak annál inkább érezhető szavait. Aranyt is bátorítja: ne legyen annyira szerény vagy kishitű, hogy az költői kibontakozásának gátja legyen. S nemcsak bátorítja: buzdítja, melyik oldalra álljon, hol és kinél helyezze le műveit. Olyan területre terelgeti, ahová Arany sose menne magától. Ma irodalmi életnek nevezzük ezt az ingoványt; Petőfi zsombékról zsombékra irányítja tétovázó barátjának lépteit. Látnivaló, hogy amaz mennyire gyámoltalan az üzleti életben, az alku terén oly leleményes lapgazdákkal, szerkesztőkkel szemben. Egy óriás gyámoltalansága ez, aki nincs tisztában saját erejével, pontosabban annak értékével. Pedig a fővárosban már nemcsak irodalmi irányzatok vetélkednek egymással, hanem irodalmi szekértáborok állnak szemben - szerencsére ezek némelyikében a legjobb tollforgatókat is megtaláljuk, a Vörösmarty-Bajza nemzedék helyébe lépő fiatalokat; a Petőfi, Jókai köré szerveződő Tizek Társaságát. Arany valószínűleg sejti, hogy önbizalma nincs megfelelő arányban tehetségével, mert pályadíjas műve, a Toldi épp egy ilyen, gátlásokban szenvedő óriást mutat be. S ahogyan a költemény hőse szorul rá segítőkre, gondos édesanyjára, a hűséges Bencére s az erőt s erényt megbecsülő királyra, úgy ő maga, Arany is rá van utalva meghallgatókra: előbb a debreceni diáktársra, Szalai Istvánra, majd A helyiség kalapácsa és a János vitéz írójára.
Illyés Gyula írja le Petőfi-könyvében, miként lesz az ifjan beérkező poéta az idősebb s igazából csak a Toldival beérkező pályatárs útjának egyengetője: „Kioktatja az írói mesterség, illetve az érvényesülés titkaira, tanácsokat ad neki, munkára ösztökéli, úton-útfélen portálja, naphosszat szaladgál, hogy kiadót, pénzt és állást szerezzen neki.” Arany maradéktalanul viszonozza Petőfi segítségét. Amikor fordul a kocka, és a szabadságharc hónapjaiban Petőfi szorul rá barátjára, Arany úgy gondoskodik a harctérre vonuló költő-honvédtiszt családjáról, mintha testvérbátyja vagy éppen apja volna.
Ha vannak halhatatlan gesztusok, akkor kettejük egymás iránti gesztusai bizonyára halhatatlanok. Ezeknél is fontosabb a folyamatos levélváltásban megnyilvánuló bizalom és kölcsönös kontroll, mely egyúttal alkalom a legjobb önkontrollra. Költők számára alig lehet valami fontosabb, mint a lehetőség a kitárulkozásra, a szavakban kifejezett kedélyműködésre, irodalmi nézeteik megvitatására, a másik figyelmére, az egymás műveivel szembeni várakozásra. A közös ügy iránti együttes lelkesedés, az egyetértésből fakadó derű és a szavakkal, gondolatokkal folytatott játék a komoly ügyre fölesküdött elvbarátok jutalma ebben a szövetségben.
A boldog izompróbálgatásban vagy - Illyéssel mondva - szellemi hancúrozásban Petőfi kezdeményez; Arany örömest követi őt. A játékszabályokat mindig a fiatalabb határozza meg. Már a megszólításaiban mennyi a kedveskedő lelemény, a bizalom és a bordákat csiklandozó élc! Az első levélben még udvariasan, a gratulációhoz illő ünnepélyességgel hangzik az „Üdvezlem Önt!” De már a második Petőfi-levél sürgősen oldani akarja a másik megilletődöttségét, zavarodottságát: „Lelkem Aranyom!” Ha valaki, ő aztán ért a fokozáshoz. A „Te aranyok Aranya!” és az „Imádott Jankóm!” követi, majd a koltói mézeshetek idején egy kis versenytársi ugratás: „Üdvöz légy, Hunniának második ... meghasonlott kedélye!” 1848 májusában, amikor Petőfi a Népbarát szerkesztésére kéri föl, a megszólítás: „Kedves aranyom, Barát János!” Valamivel később: „Fiam Jankó!” Ez már csak ráadás arra, hogy már a levelezésük idején „Hanem édes ecsém...” fordulatot sző a szövegbe, irányító szerepét félreérthetetlenül, de ellenállhatatlan kedvességgel éreztetve az idősebbel szemben. Eljut az évődés ilyen fokára is: „Szerelmetes fa-Jankóm!” és „Lelkem fattyam!” - s ez épp oly kedves, mint amikor „Aranyos szájú Szent János barátom!”-nak szólítja kenyeresét.
Búcsúszavainak leleményeiben is kimeríthetetlen: mint a jó színész vagy dramaturg, tudja, miként kell a végső hangot megütni, hogy visszhangja minél tovább rezegjen a másik szívében. Csupán egy szálat ezeknek a csokrából: „... maradok koporsóm bezártáig a te hűséges Bencéd”. Kétszeresen is hízelgő: a kor legönérzetesebb férfija és a szabadság bajnoka kész önmagát hűséges szolgává stilizálni - és közben a hű olvasó leckéjét is felmondja. Válogatott gorombaságokat mímel, melyeket egy villanással bókra varázsol: „Hogy meg nem dögönyözlek, csak annak köszönheted, hogy nem vagyok király, s így nincs elég hosszú (egészen Szalontáig elérő) kezem”.
Arany igyekszik lépteit a másikéhoz igazítani, úgy valahogy, mint aki hagyja magát a táncba vinni. Első válaszverse tükörkép módjára igazodik Petőfiéhez; ugyanolyan terjedelmű, mint amaz, verselése is pontosan egyezik vele. Ez nem pusztán „kínos” udvariasság; visszafogott örömre vall, melynek nem meri egészen átadni magát, hátha csak álom. S mintha felfedezné, hogy más is olyan érzékeny, mint ő. Érzi, hogy ami Petőfitől magától értetődik, az esetleg nem fér össze az ő komolyabb arcvonásaival. A tegezést felkínáló levélre a megfontoltan bizalmas „Kedves pajtásom Sándor!”-ral válaszol, majd a következőkben mintegy a csiga szarvát visszahúzva „Kedves jó Sándorom!”-ra visszakozik. Idővel beléfelejtkezik a boldog játékba, mint a lépés ritmusára találó táncos, és kiderül (ami műveiből már jól tudható), hogy humora neki is van bőven. Előbb csak elmerészkedik az „Öcsém Sándor”-ig, aztán ő is feltalálja magát, s az „Isteni Sandrim!”-ról a meghittebb „Sándorcsám”-ra vált. Szívhangjai nem oly hevesek, mint barátjáé, de egy aggodalmat kifejező levélben apai szeretetről és féltésről árulkodnak: „Úgy képzellek, mintha beteg fiam volnál, s válságos (kritikus) napjaidat számlálnám, élet vagy halál percét várva.” Igaza van Pilinszkynek remek kis esszéjében: irodalmunkban Arany személyesíti meg az atya, Petőfi a fiú örök típusát (Egy lírikus naplója, 1969. április 27.).
Rengeteg irodalmi utalással, Shakespeare-rel, latin, görög, angol szövegekkel tűzdelt levelezésükből miért is lenne idegen a „My dear Mylord!” megszólítás. Egy csipetnyi iróniáért Aranynak sem kellett átszaladnia a szomszédba, amikor így kezdi sorait: „Hazánk östökös-csellagja, Nagyrabecsült barátom!” Humorával Arany egy ízben jócskán meg is hökkenti barátját, amikor épp a „Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm” kezdetű, remeklő episztolára válaszol: a borítékra bal kézzel írja rá nevét reszketeg betűkkel és gyászfekete tintával, mintha a házkörüli munkához szokott kezű felesége írta volna; lett is ijedtség Pesten a fekete humorú tréfára.
Gyönyörű ahogy az alkati és helyzeti különbségekből adódó félreértéseken, megbántódásokon vagy csipkelődéseken egyetlen elegáns gesztussal, tréfával, szójátékkal túlteszik magukat. Fölös büszkeség, kicsinyes irigység, pályatársi féltékenység, megvesztegető hízelgés vagy sértődött begubózás nem hálózza be őket ragadós fonalával; efféle nem kísérti meg sem a haragoskodásairól is elhíresült Petőfit, sem a dolgokon hosszan rágódó, sebzékeny és önmaga által hol „phlegmá”-nak - kedélytelennek -, hol „fájvirág”-nak mondott Aranyat. Pedig csipkelődnek, álcivódással fűszerezik soraikat (ami valójában finoman burkolt vallomás), és elő-előfordul, hogy nem „veszik a lapot” egymástól. A szalontai tűzvész, mely Arany házát és házanépét fenyegette, s amelyet ő levelében oly borzadállyal ecsetel, vagy nem hatja meg a politikába bonyolódó Petőfit, vagy nincs rá ideje, idege. Arany pedig, bármilyen imádattal csügg barátján, az utókori olvasó előtt nem titkolhatja el, hogy semmi sem idegenebb tőle, mint a politikai közszereplés: „Kedves Sándorom! Vedd szíves kézszorításomat polgári dicső küzdelmeidért.” - írja hűsítő udvariassággal. Igaz, megtoldja ezt egy latin szállóigével, a dicsőség fölötti ámulat szentenciájával, de szűkszavúsága árulkodó. Az „Add át kézszorításomat s ölelésemet a lelkes Jókai Mórnak is” jelzője arról a távolságtartásról vall, mellyel a magyar történelem legvonzóbb felbuzdulását, a márciusi forradalmat szemléli. Ám hatalmas szakítószilárdságra tervezett barátságukat mindez meg sem rezdíti.
Rengeteget köszönhetnek egymásnak. A negyvenhét szeptemberében nősülő Petőfi számára a feleségével s két gyermekével élő Arany családapaként a legfőbb példakép. Petőfi befolyása Aranyra, mellyel a nemzet másik nagy költőjét kimozdította szalontai búvóhelyéről, életre szóló tanulság lehetett amannak: ha kényszeredetten is, ha önbizalma eredendő hiányán még oly nehezen kerekedve felül, megtanulta vállalni hivatottságát; megtanulta, hogy tehetségéhez illően gondolkodjék önmagáról s a szerepéről, melynek betöltését a nemzet elvárta tőle. Ki tudja, Petőfi nélkül megírja-e humoreszkjeit és költői játékait; ki tudja, képes-e legyőzni gátoltságát az önfeledt levélbeli kitárulkozás és kedélymegnyilvánulás nélkül? Meg tudja-e formálni nélküle Attilát a Buda halálában? Feltételezhetjük, hogy ismeretségüknek nemcsak azt a néhány remek költeményt köszönhetjük, amelynek megírására levelezés közben támadt ihletésük. Nemcsak a költői vetélkedésükből származó verseket tulajdoníthatjuk e barátság gyümölcseinek (Arany: Murány ostroma - Petőfi - Szécsi Mária; Arany: Az ó torony - Petőfi: A csonka torony); nemcsak Arany népies verseit köszönhetjük ennek a szövetségnek a Falusi mulatságtól (melyet Petőfi kedvéért írt a népköltői „triász” lelkes tagjaként) a nemzetőr-dalokig, nemcsak epikus költeményeinek egyik-másik hőse örökíti meg Petőfi alakját (pl. A walesi bárdok harmadik kobzosa), és nemcsak a szabadság hősét elsirató költemények őrzik a jóbarát és példakép emlékét (Emlények I-III.). A másikhoz való pillanatnyi hasonulásnál jóval fontosabb az, amiben eltérnek. A rokon lelkek egymásra találásának pillanatában örömmel ismerik fel a hasonlóságot, de a következőben már a különbséget tudatosítja bennük az önismeret. „Nem megy nekem a lyra, az ömlengések kora elmúlt tőlem, vén vagyok” - írja Arany. Harmincévesen már nem írhat lángoló hevületű költeményeket; a líra az ifjúság műfaja - megállapodott családapaként immár lekésett róla, állapítja meg rezignáltan s nem minden önkínzás nélkül. Ámde miközben ezt megvallja, pontosan megfogalmazza a tárgyát elfogulatlanul kezelő epikus költő ismérveit, melyekre a Toldi után további remekművek sorozata épül. És csírájában szemlélhetjük azt az önjellemzést, mely érvényes lesz Arany mélyen lírai öregkori költészetére, mindazokra a tulajdonságaira, melyek kései műveit oly bensőségessé és szinte „modern”-né teszik, a lírai „ömlengés” helyett itt-ott már a babitsi „objektivitás” felé mutatva. A két barát boldogan fedezi fel egymásban az útitársat, de csak azért, hogy ki-ki a maga zsenialitása által kijelölt célja felé vegye a minél egyenesebb és rövidebb utat. Petőfi valószínűleg azt köszönheti Aranynak, hogy olyasmire törekszik, amiről tudja, hogy amaz sosem lenne képes: megerősödik szerelmi és forradalmi lírájában. Arany a barátságukkal egyidejűleg az öreg Toldit mintázza; a közérzet sugallata szerint ekkor - Petőfivel vetve össze magát önkéntelenül - ő kivénült bajnokra hasonlít, aki azért képes még a nagy tettekre.
Valóságos kincsestár ez a vers- és levélváltás a két poéta stílus- és eszmevilágából, életrajzi tényekről, seregnyi tudnivalóról, melynek ismerete a művek megértéséhez visz közelebb. Ám korunkban, amikor a távolságot egyre nagyobbnak látjuk ember és ember között, amikor a kapcsolatok rohamtempóban foszlanak semmivé az élet zűrzavarában, s a szövetségek egyre inkább foszlékony érdekszövetséggé vékonyodnak -, a két poéta barátságát is különös fényben látjuk világolni. Évszázadunk derekán a német gondolkodó, Adorno ad jelzést arról, hogy a levelezés, e szép műfaj kihalóban van, s ez a társas élet és az érzelmi kultúra elszegényedéséről árulkodik. Arany és Petőfi levelezésében még teljes pompájában virul ez a másik embernek kitárulkozó, önismeretet fejlesztő, bizalmat feltételező és bizalmat keltő, meghitt önkifejezési forma. És ez a levelezés furcsa módon éppen attól nő szemünkben értékes irodalommá, hogy egyáltalán nem „irodalom” - ellenkezőleg, teljességgel hétköznapi, spontán, praktikus és személyes módon mutatja meg két lángelme érzelmi és gondolatvilágát.
Alföldy Jenő