| Meghaltál-e? vagy kezedet görcs bántja, imádott |
| Jankóm, vagy feledéd végképp, hogy létezem én is, |
| Vagy mi az ördög lelt?... híred sem hallja az ember. |
| Hogyha magába fogadta az öröklét bölcseje, a sír: |
| Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, |
| Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, |
| Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben? |
| Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj' |
| Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal. |
| S ha feledél engem? ha barátod volna feledve? |
| Dejsz' ugy öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szivembül. |
| Te mikoron nevedet keblem mélyébe beírtad, |
| Mit tettél, tudod azt? gránátsziklába acéllal |
| Vágtál életen át múlás nélküli betűket; |
| Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, |
| Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj? |
| Megköszönöm, ha netán így van... no de elhiszem inkább, |
| Hogy rossz verseim is vannak, mint hogy te feledtél. |
| Lomha vagy, itt a bibéd; restellsz, mint jómagam írni, |
| Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, |
| Lásd, nekem úgy illik (s oly jólesik!); úgy-e lemondasz |
| Róla, ha én kérlek? - Hah, máris látlak ugorni, |
| Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát |
| A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát |
| A papiron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök... |
| Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal |
| Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb |
| Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképpen |
| Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat |
| Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van, |
| Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra |
| És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. - |
| Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan, |
| Üsse agyon férjét és szídja meg istenesen, ha |
| Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan. |
| Írjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről |
| Ír röviden, haragunni fogok majd hosszu haraggal. |
| El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e |
| Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek |
| Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a |
| Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét. |
| És a csonka torony, mely a harcoknak utána |
| Most szomorúan hallgat a gyér fű-koszorúzta fejével, |
| S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor |
| Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből |
| A mankót a halál... áll még a gólya fölötte, |
| Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? |
| Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. |
| Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek |
| Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni; |
| A veletek töltött kor tette szivembe örökké. |
| S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol |
| Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak... |
| Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben |
| Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! - |
| Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? |
| Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság, |
| Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni |
| A nótáros urat, hogy... hogy... hogy majd beszerezzen |
| Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép |
| Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel. |
| Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom, |
| Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet |
| Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta |
| Századik édesapám eladá vagy meg se szerezte. |
| S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell. |
| Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok, |
| Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés |
| Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)... hah, lesz a kutyának, |
| Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már |
| Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, |
| És szívem tombol, mint a harmadfű csikó, ha |
| A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába |
| A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho' vezesse. |
| Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd, |
| Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását, |
| És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, |
| Sem pedig ragyogó szerszám. Mit néki az étel |
| S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel, |
| Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta |
| Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét, |
| Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében |
| A sivatag viharát s a villám sárga kígyóit. - - |
| Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne |
| Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél |
| Képzeletem százrétü vitorlájába beléfújt, |
| Szétszakadt a horgony, fut gályám, elmarad a part, |
| S ringhat habkarján a látkör nélküli tenger, |
| És míg az orkán zúg, a felhők dörgenek, én a |
| Lant idegébe kapok s vad tűzzel zengi el ajkam |
| Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság! |
| És kijön a vizek aljáról a szörnyetegek s a |
| Tündérek serege, s valamennyi dalolja utánam: |
| „Téged dícsérünk, légy áldva, imádva, szabadság!* |
| Nélküled élni örök szenny, érted halni örök fény! |
| Éljünk vagy haljunk? létünk szentsége, parancsolj!” |
| És a nagy mindenséget bétölti ez ének, |
| És a szolgasereg, mely él és hallja dalunkat, |
| Térdreborul s könyörög, hogy szállj le fülébe, siketség, |
| S kik már meghaltak: poraik reszketnek a sírban. |
|
|
