Csendes magányból a mézeshetek után |
Újra belépek a nagyvilág zajába, |
Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután |
Kedélyemnek fejér köntösére hága. |
Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban, |
A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél, |
Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban, |
Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél. |
|
Üdvez légy másodszor ... a tavasz tarkállott, |
Amidőn először látogattalak meg, |
Most bús egyformaság födi a világot, |
Bús egyformasága a mogorva ősznek; |
De a ború, ámbár eddig egyetérzék |
A természettel, most nem sérti kedvemet, |
Hisz magammal hoztam a tavasz egy részét, |
És a legszebbik részt, kis feleségemet. |
|
Íme feleségem ... hej be szép az élet, |
Mikor az ember így másodmagával van, |
Akármit huhognak, akármit ítélnek |
A magányos baglyok, szomorú odvokban. |
Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, |
Be vagyok kerítve egy kis karikába, |
De mért kívánkoznám ki e karikából, |
Midőn minden gyönyör ide van bezárva? |
|
Én azonban vizet hordok a Dunába |
Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked; |
Föl van írva szinte sorsod csillagába |
Ragyogó betűkkel: boldog házasélet ... |
Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked! |
Gyűljünk össze s üljünk itt körbe mindnyájan, |
S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket, |
Hogy hallgatni még az idő is megálljon; |
|
Így csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem |
Hej, maholnap megint a dologra kerget ... |
Egykor a hírvágyat hátamra ültettem, |
S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget. |
Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz, |
Hogy munkába öljek napot és éjszakát! |
Mint napszámos nyúlok íróeszközömhöz, |
Aki a sátánnak elalkudta magát. |
|
Tudom a feledés, mint az éhes kánya |
A megölt madárral, elröpül nevemmel, |
Tudom, hogy siket a magyarok hazája, |
S mégis énekelek, mert énekelnem kell. |
El fogják feledni nevem s bár felednék |
Hamar! ugy szeretném túlélni híremet; |
Akkor aztán ismét a magamé lennék, |
Rózsáim volnának a borostyán helyett. |
|
Azt kívánnám, hogy itt éljek én is hitvesem |
Veletek, barátom, nem zavart magányban, |
Míg nem emlékezném már saját magam sem |
Arra, hogy divatban voltam hajdanában. |
Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén |
Egyszer itt találna s tán reám ismervén |
Mint régi barátját üdvözölne, de én |
Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém? |
|
Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki, |
Nevetek, magamat kinevetem érte; |
Az Isten a magányt nem nekem teremti, |
Odavaló vagyok én a csatatérre. |
Dobják el testemmel együtt majd nevemet |
A sírba, de addig ne bántsa senki sem, |
Véglehelletemig nem hagyom a helyet, |
Ott esem el bármily sárosan, véresen! |
Szalonta, 1847. október 25-31.
|
|
|