Prológus egy cirkusz-filmhez


 Zene
 
 Hé! Fényt ide! Vetítő! Odafönt!
 A kép beszélni óhajt!

 Reflektor kigyullad. Az üres vászon előtt ott áll,
elevenen, a Bohóc, ugyanabban a ruhában, mint
a filmen. Kezében ostor, füttyent, mint a kutyának.

 
 Zene, csönd!
 Feküdj!

 Zene elhallgat. Az operatőr felé.
 
  Ne forgassa! Elég!

 A közönség felé.
 
 Nagyérdemű és tisztelt csőcselék!
 Agáta, Böske, Julcsa és Rozi!
 Vagyok, mondjuk, a beszélő mozi.
 A lepedőről jövök egyenest –
 Ott testet ölt a szó – itt szólni kezd a test!
 Ott beszédes kép, – itt képes beszéd –
 Rémes valóság, rímes szó, be szép!
 Vagy élő felirat, mozgó szöveg, ha tetszik,
 Szavak, amik a képet félbemetszik,
  És elmondják…
  No mit is mondanak?
 Hogy semmit nem használnak a szavak!
 Mert minden, ami itt a képen éled,
 Oly változatlan, mint az emberélet!
 Oly állva-mozgó, régi és örök –
 A nagy masina berreg és zörög,
 És amit berreg, csak a régi nóta:
 Hogy így megy, krisztusugyse, Krisztus óta!
 Mit a költő régen a lanton pengetett,
 Mit suttogott a tenger, zúgott a rengeteg,
 Később, sátrak elött, a bárdok és a boncok
 Gajdoltak éhesen, lesvén az uri koncot,
 Most meg, – csak ennyi jelzi időknek változását –
 Verklit nyekerget és cirkuszlovak futását
 És pergő filmtekercset és zörgő grammofont:
 Hogy soha nem az kapja a harsogó pofont.
 Aki kibírná szépen, lévén bádog a bőre,
 Hanem akinek fáj, mert érzékeny a dőre!
 Hogy a pofon mindég odarepül, magátul,
 Ahol valamit érez, ott a bordák közt, hátul.
 Hogy védtelen a lélek és hetyke úr a test
 És vígan mérik a párolgó nyaklevest
 Bohócnak, aki bámul, – hogy azt csapod kupán,
 Aki az élettől szívet kapott csupán,
 Hogy, tisztelt csőcselék, ha jól akarsz nevetni,
 Előtted mindig azt fogják pofonveretni
 S a legnagyobb gyönyörrel te is csak azt vered,
 Ó Julcsa, Marcsa, Böske, ki legjobban szeret.
 Azért nem érdemes elszontyolodni, pajtás!
 Mihaszna könny, mit ér a feltörő sohajtás?!
 Ó szerelem tüze, jobb százszor, ha megéget,
 Mint sértetlen maradni s meg nem ismerni téged!
 Nem eszik oly forrón, ahogy főzik, a kását:
 Így szól a bölcs bohóc, kinek nem látni mását.
 Ő tudja csak, habár fejébe kong a kóc,
 Hogy itt nem a szinész, a néző a bohóc!
 Mert vér kell annak és könny és bús balsors kell annak
 És őrjöngő szivek, mik halálba rohannak,
 Ő az, ki, hogyha arcod eltorzul szörnyű kintul:
 „Bravó!” kiáltja, „Hogy volt!” és boldog és megindult
 Szemével vért zabál és hozzá könnyet habzsol
 És megtörli szemét és elragadva tapsol!
 Ő az, ráismerek, – Te vagy, királyi fönség,
 Cézár, ezerfejű, ezerfejű közönség!
 Bajazzó szenvedése, az kell neked, tudom –
 Hát megkapod, ha kell, a megszokott uton!
 De egyet megjegyezz: – a filmbohóc, hiába!
 Mégiscsak más, mint társa a fényes Operába',
 Mert filmen ejtett könnytől, mit ejt a megcsalt kedves,
 És filmen ejtett vértől vászon még nem lett nedves:
 Vásznon imádott asszony, ó tisztelt csőcselék,
 Vászonból vétetett, szegény vászoncseléd!
 És innen visszamék a lepedőre, máris
 És nézi Budapest, Berlin, London és Páris,
 Ahogy megtört szivemből fekete vér csorog –
 Egy percig élek még, – aztán a gép forog
 És halhatatlan lelkem rohan tovább a gépen,
 Gépből életbe vissza, életből vissza, képen,
 De mert vidám fiúk, akik a pofont kapják:
 Itt hagyom a darab leghitványabb darabját!
 Vetítő, oltsa el a nagy reflektorívet,
 Dobjunk koncot nekik, – frissen kitépett szívet!

 Nagy selyem-szívet rángat ki a blúzából.
 
 Az én rongy életem ugyan mit is jelent?
 Egy órás mulatságot, vagy tán a Végtelent?
 Tán eleven valóság, – tán sok, talán kevés?
 Talán csak egy ravasz trükk, – jó reklámhirdetés…?

 Szétszórja a nagy szív tartalmát, a papír-szíveket.
 
 Mitől okul közönség s bedőlnek a mozik:
 Kapd el, – fogd meg, – gyerünk! Alló! Mehet! Muzik!

 Zene eltűnik, a kép peregni kezd.
 

(1914)




Hátra Kezdőlap Előre