Előszó

Négy kis munkát* bátorkodtam öt esztendő forgása alatt a közönség elibe terjesztni. Mindegyiknek legfőbb irányzata figyelemgerjesztés s annak megmutatása volt, hogy mind alkotmányunkban, mind szokásinkban, mind polgári helyzetinkben tetemes javításokra legsürgetőbb szükségünk van – mert az előrehaladás és helyben maradás közt forog nemzeti életünk s halálunk; s hogy feltámodásunkat, regenerációnkat mi magunk, csak mi magunk eszközölhetjük értelmi súlyunk nagyobbítása s magyar nemzetiségünk nemes kifejtése által.

A legállatibb ember sem maradhat többé veszteg, ha egyszer tisztán látja át és ismeri el nyomorult álláspontját, s kellő világú tükörben szemléli, mily hátra van mindenben, s mily szerencsétlen selejtességben sorvadoz mind lelkére, mind testére nézve. A tökéletesbet szomjúzó vágy, mely lelkünk legfőbb tulajdona, s annak halhatatlanságát oly világosan bizonyítja s érezteti velünk, oka ezen előhaladási nemes ösztönnek, mely tán egyedül emel minket felül minden állaton s túlannyira, hogy biztosan remélhetjük lelkünk egykori csudálatos erőre fejlendő hatalmát. Ezen ösztönnek józan irányzata – ami semmi egyéb, mint a szép-, jó-, igaz-, való-, nemes- és dicsőnek mindenütti s mindenkori szorgos keresése – határozza el az emberek s nemzetek alacsony vagy magas létét; s miután, mint mondom, azon nemes vágy, mely minket szüntelen a tökéletesb felé ellenállhatatlanul ösztönöz, minekünk, embereknek azon egyedüli tulajdonunk, melyért örülhetünk, mert csak az köt minket hatalmasb lényekhez – magához az Istenhez –, úgy hiszem: éppen azon egy isteni tulajdon kifejtését magunkban, mieinkben, honosinkban, embertársinkban gátolni vagy minden tehetségink szerint előmozdítni, azon tett, mely által halálunkat vagy halhatatlanságunkat leginkább határozzuk el; s így – mert lenni mégis tán kellemesb, mint nem lenni – mindenkinek lehető legjózanabb cselekedete nem lehet más, mint magának s másoknak szüntelen oly tükröket készítni, melyekben mind lelki, mind testi homály s mocsok hathatósan szembetűnő.*

Magam, honosim s hazám számára ily tükröket készítni azóta szüntelen foglalatosságom, mióta gondolkozva élek; s ha csak kevés év előtt mutatám be azoknak legelső próbáit, az azért történt, mert ily tükrök készítése előtt sok idő kelle az azokhoz szükséges szerek gyűjtésére. De kötelességem érzete közt azokkal tüstént előállottam, midőn körülállásim s némi kis tapasztalásim azok készítésére sürgetének – nem gondolván azzal, miképp fogadandják majd a tükör-művészt, s nem készítnek-e számára viszont olyanokat, melyekben önképe oly rútul fog tűnni fel, hogy egy rém jelenése sem lehetne annál tán undokabb; hanem úgy, mint az elsőt készséggel eszközlém, mert honomnak nem parazitja vagyok, ki – midőn annak javaival él mindig csak dicsér; de hű barátja, ki igaz, úgy szívesen szánám el magamat a legkeserűbb önismértetési pillanatokra is; mert tudtam, hogy azokbúl az ember, valamint egy nemzet, bármi fájdalmasak lettek volna is, mindig tisztábban szokott lábolni ki, mint azelőtt vala. S ha meggondoljuk, miért áll a magyar szinte minden keresztény nemzetek mögött, szomorú hátramaradása legfőbb okát tán annak fogjuk tulajdonítni, hogy részint országa fekvése, részint körülállási hátráltaták néha-néha egy szép hosszú tekintetet vetni azon jótevő tükörbe, mely ugyan, mint mondám, rendszerint felette keserű s kellemetlen érzéseket támaszt, de mind nemzeteket, mind embereket magokkal megismértetvén, végre mindig áldott következéseket szül; vagy pedig, ha honunk fekvése s körülállási ezt nem hátráltatták volna is, tán azért, mert senki vagy igenis kevesen szánták magokat el ön- s körülményisméreti tükrök készítésére.

Azon hatalmak, melyek Magyarországot dúlni akarták vagy dúlták is, inkább a hízelkedés, mint a való szózatját választák; mert ki bódítni, fogni, rabbá tenni akar, inkább s biztosabban jut célhoz, ha tömjénez, mézet nyújt s virágokkal fűzi békóit körül, mint ha a mindig annyira ijesztő valóval akarná a szíveket megnyerni. S így történt, hogy századokon keresztül a magyar hízelkedéshez megszokott, amibűl honosink nagy részének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada; az igaz, egyenes szótúl pedig elszokott, amibűl megint soknak azon teljes meggyőződése vevé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtűl ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat, a világ bámulja s irigyli, mely két adatbúl azon következésnek kelle elvégre folyni, hogy mi, maiak, ha hidegvérrel fontolgatjuk állásinkat s azt más nemzetekéivel hasonlítjuk össze, fájdalomteli mellel leszünk kénytelenek nyomorult álláspontunkat megvallani – melynél még alacsonyabban állni alig lehető!

Már hogy tükreim jók-e, hamisak-e, azt nem vitatom; hanem valamint azt tartom – én legalább – igazi hű barátomnak, ki nemcsak bizonyos nagyobb hibáimat hozza szemeim elibe, de azokat is érinti, melyeket bennem feltesz, s így nekem alkalmat ád javítni vagy menteni magamat – úgy én is az által hiszem egyesekhez s a magyar közönséghez köteles s vonzó hív barátságomat valódilag teljesítni, ha oly színekkel festem álláspontunkat, mibenlétünket, tulajdoninkat, mint azok szívem s lelkem előtt mutatkoznak.

Én azt hiszem: minden, ami bizonyos mértéken túlnő, hibás, s hogy kivétel nélkül mindennek az egész roppant világi egyetemben időszakként reformáltatni vagy pedig veszni kell. S minekutána látjuk, hogy Isten gondolta napszisztémák is bizonyos revolúciók alá vannak vetve, eleinket kárhoztatnunk kellene, ha egy, még az emberiség gyermekkorában szendergő scytha csoport által összehalmozott s egymásra rakott alkotmányon idő jártával néminéműképpen nem segítettek volna – s hogy éppen ez okbúl nem annyira dicséretre, mint inkább szánakozásra méltók, hogy változásikat nem mindig és annyira a természet örök törvényire állíták, mint inkább ön s felekezetbelieik közel hasznát keresni törekedtek; s ekképp, midőn elmulaszták az igazi szabadságnak s nemzeti létnek talpkövét rakni, melyeken egy erőtűl pezsgő fiatal nemzetnek dicső férfikora halhatatlan magassággal emelkedett volna fel – mi, élők, most, sok század lefolyta után, azt tapasztaljuk, hogy létünk talpkő nélküli, s azon veszélyben vagyunk, hogy annyit ígérő fiatalságunkbúl, minden férfiodás nélkül, unalmas kis ingadozások közt – melyek más nemzeteknek, ha nem kerüli el figyelmöket, csak szánakozását gerjesztik – egyenest egy becstelen s megvetésre méltó aggkorra jussunk.

Ha alkotmányunkban, mely nemzetiségünkre, szokásinkra annyira behatott és -hat – mert a törvény életet vagy halált okozhat –, nyolcszáz és annyi esztendeig éppen semmi nem javíttatott s változtatott volna, és eleink makacson s homlokkal álltak légyen a hatalmas idő járásnak ellene, akkor teljes meggyőződésem szerint most már nem is volna polgári létünk, s tán még mélyebb helyre süllyedve nézné a világ a magyart, mint a bolgárt, szerbust sat., melyeknek szintúgy valónak régibb időkben fényvillanás-pillanati; de másrészrűl azt is hiszem erősen, ugyan különb helyt foglalnánk a nemzetek sorában ma, ha ősi törvényhozóink s országos embereink az értelmi súly nagyobb kifejlődése s a magyar nemzetiség valódibb felemelkedése s terjesztése által ösztönözve, időszakként, nem mindig csak felszínleg s palliatívképp reszelgettek s foltozgattak volna törvényinken, s nem mindig jobbára csupa régi teóriákba merülve vagy mindig csak idegen kéztűl s másoktúl várván üdvességöket, úgyszólván egy helyt veszteglettek volna: hanem ha gyökeres s a célnak megfelelő reformációk által, 800 ezernyi súlyú talpkő helyett lassanként 10 milliónyi súlyút raktak, latán teóriák helyett velünk élő, de régibb s több tapasztalású alkotmányos nemzetek praxisával élni akartak, s idegen grácia-, gyámol- és segítségkoldulás helyett saját nemzetiségökben, önkeblökben* _ _ _ _ _ s az ország minden lakosi felszabadításában bíztak volna.

De úgy történt, hogy mindezt bizony elhibázták, s azért most csak az a kérdés: el akarjuk-e magunkat végképp törültetni a nemzetek sorábúl anélkül, hogy a világ évrajziban a magyar legalább elhunyta után egy fényes lapot foglaljon; el akarunk-e annyira korcsosulni, hogy a jövendő még valahai létünket is kérdésbe hozza, s mi mint magyarok, egykori sírhantunk fölött soha ne érdemeljünk-e a később élendő nagy nemzetek emlékezetében néhai nagyságunknak egy érdememlékét is? Vagy ezentúl is csigaképp akarunk mindig mászni, s örökké azt állítván: „népünk semmi polgári létre nem érett még”, jövendő nyolcszáz évek alatt is oly bágyadtan emelkedni a tökéletesb felé, mint eddig alig emelkedénk? – Ha eltörültetésre szántuk magunkat el – minthogy sok hazánkfia, úgy látszik, arra el is szánta már magát, mert nem törődik, mi lesz a honbúl, csak életén keresztül meleg kályha mögött pénzes ládáján ülve, cum otio – sed sine dignitate*, nyugalomban élhesse állati örömit, és szíhassa egy kis hivatal utáni tömjénét –; vagy ha törpeségünket s legtöbb nemzetek előtti isméretlen vagy csekély becsben tartott létünket annyira imádjuk, hogy az azokbúli kilábolástúl rettegünk, ó, akkor kövessük törvényhozásinkban s alkotmányi rendezkedésinkben jobbadán „közvetlen” eleink példáját: hagyjuk el mi is nemzeti nyelvünket, kisdedinket s kivált leányinkat arra ne tanítsuk, úgyhogy ők is, mint a maiak, kerüljék a honi hangot, s annak természetes ellenségi legyenek, mit nem értenek; latán bilincsekbe szorítsuk mi is hazai érzésinket, úgyhogy azok soha ne engedjék lelkünk egész felemelkedését, magyarságunk tökéletes kifejtését; küszöböljük mi is ki a gimnasztika minden ágazatit – quia gravitas decet virum* –, és szolgaítsuk lassanként, mint ők, egy bágyadt testbe lelkeinket rabbá; vastagítsuk mi is vég nélkül törvénykönyveinket fekete és fejér parancsokkal, úgyhogy az ügyes annak tekervényi közt megfoghassa a becsületest*; _ _ _ _ _ opponáljunk kormányunknak csak mi is jobbadán akkor, mikor törvényes úton jár*, _ _ _ _ _ köszönjünk mi is, midőn törvényesen kívánni lehetne, s éljünk viszont legilletlenebb szavakkal s módokkal, midőn köszönni kellene; ne tanuljunk mi is sokat, vagy ha már tanulunk valamit, semmi egyebet ne tanuljunk, mint konyhadeákságot vagy rabulistai fogásokat; mi se utazzunk, mint ők, és semmit sem látván s így mibenlétünket s állásunkat soha józanul össze nem hasonlíthatván s így soha el nem ismérhetvén, becsüljük túl minden intézetinket, s puffadozva kiáltozzuk s harsogtassuk Magyarország dicsőségét; keserítsük tűrhetetlen gőgünk által polgárinkat, és szorítsuk az adófizetőt mindig-mindig szorosb korlátok közé; regulázzuk őket*, s vigyük el néha-néha a házi pénztárt, de a nemesi tolvajt éppen ne vagy csak gyengén büntessük; készítsünk szép utakat, de azokért ne fizessünk sat. sat. sat. Eszközöljük csak mindezt egy darabig még; ó, akkor, ne kételkedjünk, minden bizonnyal elérjük a dicső célt!!! ti. a magyarság végelhunytát vagy legszerencsésb esetben annak még néhány évig marasmus közti tengését…!

Ha ellenben középszerűség közt sorvadozni nem akarunk, hanem törvényes királyunk székét erősítni, saját bátorságunkat s jólétünket határ nélkül emelni, minden anyaföldünk-lakja embertársunk sorsát boldogítni, szóval: mind Isten, mind emberek előtt valódi bel- s külbecsünket s így szerencsénket emelni kívánjuk, óhajtjuk; akkor más módokhoz kell nyúlnunk, mint eddigi törvényhozóink s országos embereink legnagyobb része! Legnagyobb része, mondom, mert hogy voltak s vannak honosink közt az emberiségnek s hazájoknak igaz baráti és szószólói – azt jól tudom, s a magasbra indultaknak áldom hamvait, midőn a most élőket üdvözlöm – de azok szavai jobbadán sivatagban zengének el, mint a pusztában kiáltozóé, minden siker s nyomos visszhang nélkül; mert ezek, ha legalább az eddigi határozásokat tekintjük, a közlárma közt úgy némultak el, hogy végképp az örökös réginél megmaradás kívánsága, a mindigi foltozgatás és sohai gyökeres segítség következésében alkotmányunknak nem teóriája, azt nem mondom, mert abban felette sok jó van, de praxisa most valóban nem egyéb, mint egy számtalan abususbúl egymásra halmozott, az idő szellemétül bizonyosan s könnyen sarkábúl kifordíthatandó gyenge rakvány. Más módokhoz kell tehát nyúlnunk – de itt fekszik a megakadási pont, mert valjon mi az a más mód?

Hogy ezt némi igazsággal elhatározhassuk, meg kell legelsőben is a fentebb említett tükör princípiuma szerint ismérnünk, mily felette hátra vagyunk minden keresztény nemzetek mögött; mert miképp lehetne józanul csak képzelni is, hogy oly tárgyakra egyesíthetnők a hon számosb lakosit, mint p. o. vizeink tökéletes rendbehozása, Pest-Budának a Fekete-tengerrel gőzhajókkal rendes s úgyszólván mindennapi összeköttetése sat., melyeknek végbevitelére nemzet kell – minekelőtte nyomorult alacsonyságunkrúl tökéletesen meggyőződve nem vagyunk; s mily alapokon nyugodnék minden előmeneteli vágyunk és így egész előmeneteli hihetőségünk mindaddig, míg nagy és kicsi nemcsak nem pirul hona alacsony mibenlétén, de a legszámosb rész hátramaradási és szégyenei közt még pajkoskodik s fel is fuvalkodik!

El kell tökéletesen hinnünk továbbá, hogy férfikorunkat soha nem értük el még, s nagyok még soha nem valánk; mert ha elértük volna már legfényesb pontunkat, s egykor valóban nagy nemzet lettünk volna, akkor nem emelkedhetnénk s nagyok sem lehetnénk soha többé, minthogy semmi, se nemzet, sem ember, sem egyéb kétszer soha nem élt; s így éppen azért, mert némi nagysági pillanatok már több század előtt villanának honunkon keresztül, ha azok culminatiónk pontjai lettek volna; most bár akarnók, bár nem, már közel állnánk a koporsóhoz – s ekképp, ha valóban keresztüléltük vala nemzetiségünk életét; minden iparkodásunk ezután csak gyáva fáradozás lenne, s mi józanabbul tennénk, minden szorgalom és előre törekedés helyett nemzetiségünkön egyenesen feladni, honi dolgainkba többé nem avatkozni, mint pályavégzők, egypár évi csendes élet- s rúlunk való gondoskodásért esedezni, némi élethosszabbító szerekkel éldegelni, s végóránkat csendesen várva bé, veszteg üldögélni.

Arrúl kell végre meggyőződve lennünk, hogy nem a kormány valódi oka elnyomatásunk- s hátramaradásunknak, hanem értelmi súlyunk fejletlensége s így parányisága, amibűl természet szerint fakad: káros intézetink nevetséges magasztalgatása; hazaszeretet s a közhasznot előmozdítni törekedő nemes ösztön helyett kis privilégiumink bálványzása s ön legközelebb hasznunk nyomorult vadászata; helyezetünk, mibenlétünk s igazi hasznunk sohai el nem ismerése s így minden előmeneteli s nemesülni vágyásnak tökéletes híja; amibűl megint viszálkodásink, rokonatlanságink s nemzetitlenségünk veszi szükségképpi eredetét, s ebbűl megint végső elkorcsosulás, közlét ingadozása, személyünk és sajátunk veszedelme s egy mindent elpusztító anarchia fog múlhatlanul következni.

Ezeket mindenekelőtt tökéletes világosságra kell – vagy legalább kellene hozni, míg arrúl lehet vagy lehetne szólni: mily módokhoz kelljen tehát nyúlni egy szép, bátorságos és dicső jövendőkészítésre; mert ha úgyis jól van minden, és semmi convulsióktúl vagy elnyomatástúl félnünk nem kell, akkor maradjunk a réginél; ha Mohácsnál valóban meghalt már nemzetünk, akkor feküdjünk mi is szép elszánással(!) – melyhez egyébiránt semmi sem kell, mint apátia, vis inertiae és restség – nemzeti sírgödrünkbe; s ha igaz, hogy valami más tart fogva, akkor görbedezzünk tovább is láncaink alatt.

Már én némileg kimutatám vélekedésem szerinti hátramaradásink s hibáink néhányait; s habár azokat, hazaszeretésemtűl elragadtatva – mely magyarban középszerűt és alacsonyt nem tűrhet – tán igen vastag ecsettel festem is, aminthogy azt hányák közönségesen szememre; vagy ha ítélő- s okot kereső erőm gyengesége vezete félre a józan útbúl s bonyolíta tekervényekbe: tudom, mindamellett mégis némi hasznot tettem honomnak csak azáltal is, hogy oly tárgyakat pendíték meg, melyekrűl nálunk, mint valaha Attikában a színházi pénztár másra fordításárúl, ezelőtt halálos veszedelem nélkül csak szólni s okoskodni sem volt szabad. De azt itt egyenesen megvallom, hogy annak korántsem mondtam ki még ötödrészét is, amit hiányink elismértetésére lassanként közrebocsátni kívánkoztam. Szándékom, ím, ez volt: füleimet bedugva, szemeimet behunyva, fogaimat összeszorítva, derekamat megfeszítve, minden lárma, sárral dobás, kövekkel hajigálás s vágás ellenére is rettenetlenül s egyenest menni célomhoz, mely – az élő Isten látja – semmi egyéb, mint lelkembűl kivonni végre azon fájdalmas tövist, melyet honom nyomorult álláspontja döfe oda, s mely mindaddig – s érzem, még síromon túl is – fogja azt keserű kínnal epesztni, míg a magyar nem emeli királyát s magát hozzá illő dicsőségre. Előreszámításom szerint vagy húsz kötet lett volna szükséges mindannak némi s rövid előadására, amit közönségébresztői, -figyelmeztetői – ha szabad mondani –, -bosszontói s ekképp elkészítői tárgynak ítéltem. Munkának egy tengere állott előttem – s ez most is áll – de attúl nem ijedék vissza, mert Herder mondása – ki egyébiránt nemzetünk elhunytát jövendölé, amit neki szívesen megbocsátok, mert remélem, szavai csak hosszú dicső századok után teljesülnek, amit most ő is, mint a nemzetiség angyalinak megdicsőült rokona, bizonyosan forrón kíván – Herder mondása volt mindig előttem: éljen az ember, mintha örökkön élne, de mindennap meg is halhatna – s így naprúl napra egy-egy lépéssel közelíték a kitett célhoz, mely egyébiránt csak stadiuma volt egy magasb célnak s úgy folyvást; stadiuma, mondom, mert a húsz kötet után azt remélettem, hogy ámbár legszámosb hazámfia nekem tán hátat fordítand is, végre a nagyközönség azt fogja mondani: „Ez az ember csak felforgatni, rontani akar mindent, mindent ócsárol, mindenben gáncsot talál – s ez nem nehéz, ebben mindenki mester. – Igaz, hogy alkotmányunkat javítni kell – a szellemnek engedni – de ő semmit sem állít ahelyett, amit kiforgatni óhajt, s ha célja nemes is, jó is, metódusa tűrhetetlen és hasztalan.”

Ezt vártam; mert ítéletem szerint ily érzésnek közönségesnek kell előbb lenni, minekelőtte hathatós javaslatokrúl jó sikerrel szólni lehessen. Ha valaki, teszem, borait, étkeit jóízűeknek akarja találtatni, azon van: vendégei jól szomjúzzanak s éhezzenek meg előbb; ha csekély tapasztalásival s némi felszínes tudományival érdekelni akarja béketűrő hallgatóit, akkor előbb újságszomjokat és tudnivágyokat iparkodik felingerelni sat. – s ekképp, ha honunk pusztáit dísztelenségikbűl kivetkeztetni, undok mocsárinkat szárítni és számtalan effélét eszközleni óhajtok, előbb tehetségem szerint festem valaha még éktelenebb országoknak ész, jó szisztéma és szorgalom utáni virágzásokat, mert remélem, a honfi azáltal életre s vetélkedésre gyúl; ha anyaföldem hátramaradtát tűrni nem tudom, s az, mint kígyó, legszebb éltemen rágódik – más nemzetek nagyságát említem, s mindazon akadályokat, melyekkel azoknak is víni kelle, mert úgy hiszem: földim nem fogja szenvedhetni többé, hogy, teszem, Dunáján csak egyetlenegy szegény gőzhajócska úszkáljon, midőn azoknak százados mennyiségétűl Britanniát környező tengerek habzanak – s még törökök közt is már Boszporusz, Eufrátesz és Tigris a levegő expanziójának hatalma* alatt nyögnek; ő sem fogja továbbá élhetni napjait kardugva s resten, ha meggondolja, hogy állóhídja még egyetlenegy sincs hosszú Dunája derekán, midőn Temze vizein csak Londonon keresztül hat hídnál több köti össze a roppant város két partmellékit; s ő sem fog visszarettenni ezernyi akadálytúl, de magában bízni sat., ha végképp honom felemelkedéséhez s a magyarnak nemzetek sorába iktatásához kívánok járulni kis tehetségem szerint, Istentűl kérek ügyességet s erőt hazánk elaljasodását s nyomorult kis nemesi privilégiumink és* _ _ _ _ _ népünk közti szánakozásgerjesztő mibenlétünket oly elevenen, égetőn s tűrhetetlen színekkel festeni, hogy némi elaludt nemtelen nemesekben és tán még számosabb s nemtelenebb mágnásokban halálos kínnal rázódjék fel a lélek, s ők tág tükörben szemléljék nyomorult személyiket; mert azt hiszem, hogy hazánk nemesb s annyival több fiai, kik hercegi székben, valamint nemesiben és szántóvetői helyezetben, honosság és hazafiság által egyesítve vannak, nem engedendik többé azon előítéleti sáfárok s önhaszonvadászó kontárok által magokat örökké minden felemelkedéstűl visszarántatni, kik rák gyanánt mindig hátra akarják tolni a magyart egykori sötét időszakira – hanem azokat a nemzet sorábúl átokkal vetvén ki, mint egy nemesb század fiai a magyarbúl egy piramist állítni, melynek legfelsőbb pontján biztosan fénylik a király, mert az építmény örök alapra van állítva, minthogy annak talpköve a felszabadított nép – s minden sorsú, alábbi vagy fentebbi, mint a halhatatlan nagy Építőmester akará, nyugalomban s biztosan várhatja bé az idők változó esetit, az élet külön fergetegit!!!

Szántani akartam előbb, mintsem vessek; s ím, ez eddigleni kis próbamunkáimnak egész apológiája! Ha honunkban csupa előítélet nélküli ember élne, ki minden józan javításra fogékony, akkor egyenest tisztára rostált mag elvetésével kezdettem volna meg a munkát, s tán úgy cselekvém, ha azon kis kört tekintettem vala, melyben csekély nemzeti intelligenciánk koncentrálva van – de szívvágyaim, megvallom, magasbra hatának s oda célzottak: bár tudnám honunk számosb s, ha lehetne, legtöbb lakosit az önbecsületökre, -hasznokra s -bátorságokra vezető utakkal megismértetni. De ez felette bajos, s akinek célja ez, legkellemetlenebb nehézségekbe bonyolítja magát; mert a nagyközönségnek s kivált nálunk, politikai dolgokrúl jó sikerrel írni szinte lehetetlen. Ki e részben sokat tud, annak minden előadás hosszadalmas, s az csak ráépítményekért sürget – ki pedig keveset tud, annak még húsz köteti készülmény s talpkő sem elég; s ekképp sokszor éppen azon könyv egy olvasónak semmi egyéb, mint régen ismért antikvitások egymásra halmozása, mely egy más olvasónak megint soha nem hallott újságok tára. Egyik azt hiszi bona fide: „Árpád alkotmánya minden változás nélkül ránk jutott – s így a legkisebb előrelépést is, melynek hirtelenségén még egy józan csiga sem bámulna, salto mortalénak taksálja; másik ellenben francia, angol, sőt éjszak-amerikai kaptára akarja rögtön húzni a magyar hont, s ekképp minden nem tüstént szembetűnő, de leggyökeresb javítást halálos apátiának nevez. Egyik mindent az időtűl vár, s minden alkalommal azt mormolja: „még kora”; másik azt hiszi: elvitt az idő már mindent, s ekképp mindig „már késő, már későt” kiált!

Lovakrúl-i munkámban a nyereség lehetőségét tettem ki fő témául; a Hitel-ben a vagyoni bátorságot, a Világ-ban – mely tán egy kissé idő előtti volt, minthogy feltett ösvényembűl kellemetlenül rántattam ki – az értelmi súly és nemzetiség kifejtésének s egyesülésnek világosságpontjait; Játékszín-i értekezésemben, melyet parancsbúl írtam*, az egyesületeknek fő oszlopit; mostan dunai utazásomrúl vala szándékom egy kis zavarékot összeállítni – minthogy rendest csekély dilettant létemre összeszerkesztetni nemigen vagyok képes. Ezen most említett próbának fő váza annak megmutatása lett volna, hogy azon nemzetet, melyben erős lélek van, soha és semmi körülállások közt idegen hatalom nemcsak nem nyomhatja el, de óriási előmenetelében sem hátráltathatja, s minden veszély, mely érheti, kirekesztőleg csak tulajdon keblében, ti. elégtelen isméretiben, természetelleni talpkövekre rakott intézetiben s az ezekbűl szükségképp következő egyenetlenségiben s viszálkodásiban veheti valódi eredetét; s hogy viszont: nincs oly bölcs kormány, nincs oly próféta, ki egy lelketlen korcs népet valóságos dicsőségre felhevítni s igazi halhatatlanságra feltüzelni tudna! S ekképp Dunánk csak kiöntési átkunk, és soha más nemzetekkel egybekötő civilizációi csatornánk nem lehet – míg azon a magyar nemzetiség erős lelke nem segít sat. Itt a feltámadás mindenre! – Összeszerkesztettem volna ennek utána egyéb ilynemű értekezéseket, melyekben hasonlóképp lett volna tán itt-ott egy kis hasznos mag – amit állítni bátorkodom, mert azokat nem képzeletimben, nem teóriai kombinációimban, hanem régibb nemzetek azon felette hasznos tapasztalási fájárúl szedegettem, melynek magja józanul elvetve valóban több boldogságot húzna hazánkra, mint számos országos emberinknek jobbadán mindig csak hazai anteactákban való halászata vagy zavaros kis isméretek utáni experimentálgatása. Minden kis értekezésemben előhoztam volna tehát legnagyobb generalitásban némi igazságokat, amiket ti. én tartok azoknak, s melyek diadalmas megcáfolások által hamisságokká, diadalmatlanok után ellenben mindenkitűl vagy legalább igen soktúl elismért igazságokká váltak volna sat. – de csak a 12-dik kötetben szándékozám minden praemissák után az igazi vetéshez kezdeni s azon módokat némi rendben adni elő, melyeknek lábra állítása következésében, saját vélekedésem szerint, a magyarnak szép, bátor és szerencsés jövendője virradna.

Azonban most meg akarom fordítni előadásom sorát, és minden további előzmény nélkül tüstént új rendelkezési javaslatom legelső stadiumát terjesztendem a közönség elé; mert sürget a hatalmas idő – honunk állapotja megmozdult, hogy ne mondjam, ingadoz, éltem hanyatlik, s csekély tehetségim gyengülnek.

Olvasóim egy része felette idő előttinek, más része pedig igen homályosnak fogja tartani ezen szisztémai próbát – úgy hiszem legalább –, s így előre el vagyok tökéletesen készülve most szinte egyedül maradni vélekedésem mellett; most, mondom, mert idő folytával vagy én, ha életem van, vagy mások bizonyosan meg fogják mutatni s világosan mindenkinek szeme elibe tenni, hogy a természet örök törvényinek engedelmeskedni s a mindenható Istent felebarátink boldogságára célzó munkálódásink által imádni sohasem idő előtti! Amit tehát előrebocsátni kívántam, azt utána küldeni; amivel pedig némileg végezni akartam, azzal most úgyszólván kezdeni fogok. Elkészülve a mondandókra a közönség nincsen – munkám nagy sikerét nem várom –, de bízom nemzetünk géniuszában, ki felettünk lebeg, nem fogja engedni, hogy tiszta lelkű szavaim minden legkisebb haszon nélkül örök csendbe vagy feledésbe hangozzanak el; s ez nekem elég jutalom.

Honunk minden lakosit politikai gondolkozásmódjokra, vagyis inkább tendenciájokra nézve – mert igen számosan, s itt egy rendet sem veszek ki, éppen semmit sem gondolkoznak – elhatárzólag két részre osztom. Egyik osztály – spedig alig látszik hihetőnek, hogy egyesek is ily vaknál vakabbak lehessenek –, de valósággal egy jó nagy osztály azt hiszi: „Alkotmányunkban s polgári rendelkezésinkben semmi legkisebb változás nem kell, s kivált most, mert mindennek vége lenne, ha csak egy talpnyit engednénk is.” A másik osztály pedig – s ez a sokkal nagyobb – arrúl van tökéletesen meggyőződve: „Valamit csakugyan kellene tennünk már.”

Ami a fentebbi örökké egy helyt álló filozófusokat illeti – kiket tán „Sohamozdiknak” lehetne nevezni –, azok számára írni nem tudok, mert ők nemcsak az én csekély, de, merem állítni, minden írói tehetségen magasan túl lebegnek, s tudatlansággőgi álmokbúl semmiképp sem ébresztethetnek fel – mint mechanikai argumentumok által – úgymint* _ _ _ _ _ s így ezeket szolidabb szerzőknek hagyom át; midőn az Úristent arra kérem: adjon mindazoknak, kik, mint én, csak a valónak ereje által akarunk győzni, ha nem mi találtuk is fel azt, de annak feltalálására némi okot nyújtánk, elég tehetséget szelídebb okoskodásink segítségével honunkra másképp elmúlhatlanul borulandó gyásznapok eleit venni.

Egy igen szomorú időszakon* csak most estünk keresztül, s alig van köztünk csak egy is, kinek karjai közül barátot, rokont ne ragadott volna ki a halál; s még most is vérzik a közönség emberének publicanus szíve a nagy áldozat fölött, mely az úgyis oly igen gyér rendeinkbűl került ki, s most halmozva nyugszik szomorú Hunnia földe alatt. De valamint a legnagyobb szerencse is egy pillanatban kínná válhatik, úgy fakadoznak néha-néha a legkeserűbb nyomorúság éjeibűl az örömnek legvilágosb s legsűrűbb napjai. És így, ha fekete gyászba borítá is egy láthatatlan hatalom szegény hazánk legtöbb vidékit, ne kétkedjünk mert él a magyarok Istene – legnagyobb hasznunkra fordulhat még a múlt és mulandó sanyar. Nincs már köztünk senki, ki csak félig-meddig lát s józan ésszel bír, ki nem vette volna észre, hogy azért, mert néhány hónap közt egy kissé több embernek szaporábban folyt le élete, mint közönségesen, szinte megállt az öreg erőmű, s a kis királyság számos kicsi királyságokra szakadott – s általában véve sok, igen sok volt a parancsoló s kevés, felette kevés a szófogadó. Meg van köztünk már győződve a nagyobb s igazán nemesb rész, hogy egy régi recsegő feudális machinával az idők dicsőségi közt, midőn minden életre gyúlt s a tökéletesb felé vevé indultát, ezentúl is biztosan haladni s annak paizsa alatt továbbá is szerencsérűl s bátorságrúl álmodni akarni semmi egyéb, mint tompaeszű pium desiderium s szánakozásra méltó nevetséges képtelenség. El vannak ugyan ideig-óráig oltva honunk némi szerencsétlen részeiben* az ott fellobbant lángok – de az nem elég, mert nemcsak a lángot kell oltani, hanem mindazt gyökerestül irtani ki, ami éghetne. Ezt azonban nem eszközölhetni börtönnel, hóhérpallossal – bizonyára nem; mert minden, a legártatlanabb, még a víz, sőt a levegő is iszonyú erőre nevekedik s maga körül mindent parányokká tör, ha természeti elaszticitásán túl nyomatik – ezt hazánkért, nemzetiségünkért ne felejtsük el! – de van egy más, bizonyosb mód, legerősb a világon, mely szelíden munkálódva biztosan éri el a célt, s midőn mindazon szert, mely emberben könnyen gyúl, megsemmisíti, a tömlöcöket üresekké, vesztőhelyeket szükségtelenekké teszi. Ez a nagy nemzetek végtendenciája, használjuk mi is – és semmi egyéb, mint a felebaráti szeretetnek, egészséges főnek, nemes szívnek s igazságos léleknek, el nem romlott, szokás által el nem fásult s nevelés által ki nem facsart – sugalma. Fejdelmé a királyszék, a fő hatalom, úgy mindenkié az, amivel a sors megajándékozá; hanem azért, mert egyik a legelső, sokan magas helyen állók s a legszámosbak utolsók, azért vannak mégis az egész emberiségnek bizonyos közjussai, melyeket még soha nem lehete büntetlen megsérteni, s melyeknek elnyomatása végre mindig a legvéresb bosszút szülte.

Nem akarom soha hinni, hogy a hazánkat ébresztő közelebbi kettős szomorú lecke minden haszon nélkül süllyedt volna el az idők tengerébe, s hogy annyi kínt, epedést hiába küldött volna a népek legfőbb ura az emberiségre; mert ha az úgy lenne, akkor valóban irigyleni kellene a sírba dűlteket, hogy annyi gyávaságnak ők többé nem leendnek tanúi – de ez lehetetlen! S tudom, sok felébrede s igen megijede! – ennek haszna nem maradhat el; s ha az észnélküli nemtelen, ki veszély közt legtöbbet remegett, s most bátorságban megint nagy vitéz, már mindent el is felejte, s még makacsabbá lőn: nem úgy az eszes nemes, ki elszánással tekinte a viharok közé, de most, s nem annyira saját, mint hona javát szomjazván, igen jól látja át, hogy valamint jobb a Duna árját kijelelni, mint azt keresztgáttal felfogni akarni; jobb a villám ellen mennykőhárítót állítni, mint azt fallal kirekesztni próbálni sat., úgy sokkal józanabb az idő szellemének irányt adni, mint az által hajtatni; mód nélkül józanabb annak parancsolni, mint végre kénytelenül engedni sat.

Fel akarom tehát mindezek következésében, hogy mindnyájan – kiknek azon szerencsénk vagy szerencsétlenségünk (?) van: gondolkozás nélkül oly keveset létezhetni, mint levegő híjával – abban tökéletesen kezet fogunk, hogy mind polgári intézetinkben, mind törvényinkben némi javításokra s változtatásokra legsürgetőbb szükségünk van; s ha ez áll, úgy látszik, semmi egyéb hátra nincs, mint tanácskozás és szóvesztés helyett cselekedni s tenni. Azonban ezen osztály megint szinte annyi felekezetekre oszlik, mint amennyi a fő; s annak tisztába nem hozása: hogy valjon mi az a valami, amit mindenik említ, oka a legszerencsétlenebb viszálkodásoknak, melyek ha eleinte nem nagy következésűek is, végképp – mint a szomorú tapasztalás mindenütt mutatja – a leghatalmasb országokat is gyökereikbűl döntik ki.

Azonban, valamint sokszor magokban felette kisded tárgyak iránt legnagyobb figyelemmel tanácskozunk: miképp javítnák házunkat, jobbadán mily maggal vetnők bé telkeinket, utunkat merre s mily módon vinnők, jövedelminket mire fordítnók s miképp költenők, s így vég nélkül, ami felette dicséretes; valóban sohasem lenne megbocsátható, ha ma, midőn legközelebbi hasznunkrúl, bátorságunkrúl, sőt nemzeti létünkrűl s becsületünkrűl van szó, nem állnánk meleg érzéssel, de egyszersmind hidegvérrel össze, s nem tanácskoznánk arrúl, ami legközelebbrűl illet, minden kesert elenyésztő barátsággal, hanem képesek lennénk semmi figyelmeztetésre s felvilágosításra nem ügyelni, vagy teóriáinknak nemcsak a közjót, hanem saját létünket is feláldozni – vagy mint gyermekek, csak közel szenvedelmi tárgyinkra tekintvén, a sebes idők szárnyain közelítendő veszélyek előtt szemeinket hunyni bé! Valóban, ha ily, nemcsak saját hasznunkat, de a közjóét is felejtők lehetnénk, méltán állíthatná nemünkrűl egy magasb hatalom: „Ó, ember, mily szánakozásra méltó vagy! Tenmagadnak legnagyobb ellensége, soha nem látod, mily közel áll hozzád ten valódi javad!”

Tanácskozzunk tehát nemcsak gyűlésinkben – mert oda előkészület kell –, hanem kisebb köreinkben is, ott kell értenünk már egymást; s ne mulasszuk el ezen időt, mely soha vissza nem jön, s mely mind a kormányt, mind a nemességet legnagyobb egyezségre inti – mert Istenen kívül csak ő kezeikben van helyeztetve az ország jövendője.

Az egész dolog veleje abban áll: Mit kelljen tehát javítni, mit változtatni törvényinkben, mert azok adják a köz erőműnek az impulzust. S ennek vizsgálata leend az előttem fekvő próbamunka tartalma. A tárgy fontossága, de kivált szövevényessége azonban némi állításimnak tán egészen sötétben maradását fogja szülni; mert egyszerre csak egy kötetet bocsáthatván közre, szinte legtöbbet csak felszínleg, igen röviden s így korántsem kimerítőleg leszek képes érintni.

Múlt tavaszkor egy igen jó barátomnak vevém levelét, melyben ezt írja: „Összejöttem e napokban több vármegye-urakkal, kikre az országos küldöttségnek az Urbariale körül tett javaslati rostálása vala bízva*. Én így: «No, kedves uraim, s hát gondolkoztak-e a szegény adófizető sorsárúl – kell-e azon segítni s miképp sat.» Ők pedig így: «Gondolkoztunk bizony, s már tagadhatlan, valamit ugyancsak kell tennünk, s mi azt találtuk, hogy őtet semmi annyira nem nyomja, mint némely földesurak kegyetlensége, mely szerint nekiek robot közt nyugvásra s evésre soha egy óránál több nem engedtetik – ennek exasperálni kell – így mi azt javaslottuk, hogy ezentúl nekiek törvényesen két óra engedtessék; mivel azonban azt sem kívánhatni, hogy a földesúr károsíttassék, 104 napi gyalogrobot helyett 113-at projektáltunk!» Tegnap ellenben N. látogata meg, ki mindig csak a sajtószabadságrúl ábrándoz – és így ülök efféle igen alant s igen fent héjázó javaslók között, csendes lélekkel várván be, mit hoz az idő sat.”

Minap megint egy társaságban vala két felette külön szabású reformátorral találkozni szerencsém. Az első így: „Én azt hiszem, a méz dézmáját el kell engedni, mert a méhek természet szerint nemcsak az uraság telkein, de a jobbágyokéin is kalandoznak, minthogy nekik parancsolni nem lehet.” A másik pedig így: „A miniszterek responsabilitása – mindennek talpköve.”

Már ily okoskodók közt, kik az igen kevés és igen sok vagy a „szinte késő” s „még kora” közti véghetetlen mezőnek határkövei, valjon kinek van igaza? Ítéletem szerint mindegyiknek, mert a szántóvetőnek evésre egy óra helyett kettőt engedni igen helyes, kivált ha van rágnivalója; a méheket szabadon hagyni igen józan, mert másképp nem készítnének mézet, s így igazságos tőlök dézmát nem venni; a sajtó szabadsága az intelligenciát rögtön több századdal mozdítja elő, s minden bizonnyal egy kifejlett szabad nemzet közt mód nélkül több hasznot, mint kárt okoz; úgy bizonyos végképp, hogy annak, ki más pénzérűl diszponál, akármi legyen neve is, végre számolni kell. Csak az a különbség, hogy valamint egy cigánykodó népnek, mely nemigen különb a baromnál, henyélésre s falatozásra egy kissé hosszabb időengedés már nagy nyereség, s egy remete tán igen meg fogja köszönni, ha kasaibúl nem viszik el a dézmát: úgy vannak megint népek, melyeknél a sajtói szabadság s a miniszterek responsabilitása idő előttiek volnának – minthogy nálok még az olvasás sincs divatban, és semmi közadminisztráció s miniszter sincsen. Minden népnek van bizonyos lépcsője, melyen áll; s csak ez határozhatja el valódi szükségit, józan kívánságit. Ezen lépcső magasságát keresni s némileg meghatározni azonban nem könnyű, s azt egy-két sorral elvégezni lehetetlen; s így ezen értekezést összeszedvén éppen azon dilemmában vagyok – az igen hosszú s felette homályos közt –, mint amilyen zavarban minap valék, midőn némi bosszantó okoskodásim után egy jó ismerősem így kiálta fel: „Ad rem, ad rem – ne mindig generalitásokban csak; s mondja már hát, mit kell tenni!” – ami által úgy meg valék lepve, hogy eleinte nem tudtam egy szót is felelni, míg végre azt válaszoltam: hogy mit kelljen hazánkra nézve tennünk, azt most hamarjában bizony nem mondhatom meg; de ha azt akarja tudni az úr, mit kellene magának magára nézve tenni, azt megmondom: legelsőben is – minden okoskodás előtt – vagy háromszáz kötetet, melyeket, ha szabad, ki fogok jelelni, nagy figyelemmel átolvasni s az azokban lévő tárgyakat jól megemésztni, egyszersmind pedig a külön helyszínekre menni – hol praktice láthatni – s ott tovább élni sat., szóval: tanulni előbb, tapasztalást szerezni s aztán gáncsoskodni, tanítni sat.!

Mennél többen fogják ezen tanácsomat fogadni – s azokra hivatkozom, kik ébren utaztak –, annál nagyobb mértékben fognak keveredni azon ezernyi árnyékozatok, melyek honosink képzeleti óceánjábúl a pigmeus reformátoroktúl kezdve a gigászokig vég nélkül ötledeznek fel, s minden közlélek s egyakarat létet megsemmisítvén, a publica opiniót ezernyi részre aprítják s így azt felette gyengítik.

Most igen soknak köztünk – s ezekbűl a tudósoknak tartottakat sem veszem ki – némi külföldi tárgyakrúl még opiniójok sem lehet, mert az csak látott és ismért tárgyakon alapulhat; ők pedig, merem állítni, sőt ami több, megmutatni is, nemcsak a legszükségesb tudnivalókat nem látták, s felőlök tiszta ideájok sincs, de még csak azon rőffel sem bírnak, mellyel nemzeti nagyságot mérni lehessen, s külföldrűl való tudományok semmi egyéb, mint egy valóságos olla putrida…* Ezeknek pedig mit mondjak röviden? – Megvallom, szinte nem tudom, hol kezdjem meg reájok nézve munkámat, mert mindenekelőtt éretlen s főtlen isméretik árját kellene eligazítni; addig is azonban, míg az idő, szelídebb s alaposb argumentumok sat. tán helyreigazítják annyi temérdekben kibiccent vagy inkább soha a valóba még belé nem biccent véleményeket, ím, e néhány sorokat akarom eleikbe terjeszteni: „Akár fegyverrel* csikartatott ki gyönge fejedelemtűl a constitutio, akár önként s szabadon adta az uralkodó, a nép azt használni nem tudja, míg a föld, melybe ültetni akarja, elkészítve nincs. Angolországnak például nem volt addig javára a dicső Magna Charta*, míglen a nagyok feudális hatalma nem csonkíttatott meg és a nemzet nem világosíttatott fel.”

E néhány sor után nyilván láthatja az olvasó egész tendenciámat; de hogy azért mi vagyok, pigmeus vagy gigász reformátor-e, ti. olyan-e, ki csak egyhüvelyknyit akar mozdulni minden században vagy olyan, ki egy pillanatban egészen új alkotmányt akar előbűbájolni, azt azért tán mégsem tudja s nem is tudhatja soha, bár én princípiumimban igen megállapodtam – míg nem határozza tökéletesen el, mi ő maga. A sajtószabadságos vagy miniszterkorlátozó pigmeusnak, a két órát s mézdézmát engedő ellenben gigásznak fog tartani; de nem, mert én változom, hanem éppen azon okbúl, mely szerint egy tölgyfa, ha gondolkozni tudna, az embert igen alacsonynak, egy vakondok pedig igenis magasnak ítélné.

Utam a közép, egyenesen kimondom; s ámbár ez igen remeteféle sétáló az életben – mert az emberek általában véve mindig túlságokban szoktak élni –, úgy hiszem, koporsóig az lesz. Azon reputatio: „se hideg, se meleg”, mely annyiak előtt fertelmes, nekem legkellemesb; mert semmiben nem szeretem sem a pólust, sem a zona torridát, s a megfagyásnak éppen oly ellensége vagyok, mint a megégésnek; mely okbúl sem a kormánynak mindigi orgánuma vagy öröki opponense, sem a honi mocskok mindenütti pártolója vagy a józan magyarság kifejtésének mindenkori ellensége – mint köztünk, fájdalom, igen számosan – soha nem leszek; a kormányi önkényt úgy restellem, mint a hazai rozsdát gyűlölöm sat. S valamint sem azt nem hiszem, hogy arisztokrácia nélkül nem lehet lenni, sem azt, hogy a szabadsági s egyformasági ittasság más legyen, mint képtelen teória – két szóban koncentrálom az egész emberiség jussait:

„Szabadság és bátorlét.”

Az embernek kora, temperamentuma s testalkotása határozza el kirekesztőleg, miképp s mivel kelljen neki élni; a bor, teszem, egynek méreg, a másiknak gyógyszer: éppen úgy csak a fekvés, sajátság s civilizációi magasság jelelheti ki némi határzottsággal azon kormánynemet – regiment –, mely nemzetekre nézve leghasznosb. Éppen azonegy ember, teszem, például felette konzekvens lenne, ki mint török, egész mibenlétének gyökeres megváltoztatását szomjúzná; mint gallus, alkotmánya körül számtalan teóriai experimentálgatások megszűntét; mint angol, némi kis elsőségeknek megsemmisítését sat. Ellenben nyers eszű volna, ha mint török, sajtói szabadságra, mint francia, a pairek eltörültetésére s mint angol, kirekesztőleg demokratikai alapokra állítná reformációi szisztémája talpkövét. A dolgokat valódi fekvésében látó, ítéletem szerint, mindig a lakosok nagyobb részének értelmi súlya után szerintezi – konformálja – munkálódásit, s így noha őtet a török nép ultraradikálnak, az angol nép pedig hihetőleg ultratorynak tartaná – ámbár ő mindig csak egy –, sem azoknak sajtói szabadságot mint legelsőt nem kívánna, kik közt csak minden századik tud olvasni – s így még valami precedens is van, ti. az olvasás tanulása; sem azoknak pair nélküli alkotmányt, kik még az arisztokratikai repraesentatio systemára sem értek tökéletesen meg, sem azoknak respublikai kormányt, kik minden elsőségek mellett arra szükségképp megkívántató intelligenciával s abbúl fakadó mérséklettel sem bírnak még.

Elérik valaha a nemzetek az erkölcsiség-, s értelmességnek azon magasságát, bízom a perfektibilitás szellemében, midőn egy nemzeti famíliának minden tagja a szerencse s dicsőség templomátúl egyenlő távolságra helyeztetve, abba mindegyik beléphet, ki belbecse által oda felemelkedhetik, s midőn némi alkotmány még egy piramisnál erősebb golyóhoz lesz hasonló, mely, mint a csillagok, milliárd évekig bomlatlan forognak tengelyeik s napjaik körül, úgy fogja most tőlünk nem is sejdített boldogság és nagyság fényében századokon keresztül háborítlan összehangzásban végre megdicsőült lényekhez közelebb emelni az agyag fiait. De mily messze áll az emberiség még ezen ponttúl, midőn a lefolyt századok bizonyítása szerint a respublikák eddigi próbái – pedig semmi egyéb, mint egyedüli intelligencia híja miatt – mindig sikeretlenek valának; s csak azért tartatának és tartatnak némi magokat s másokat misztifikáló okoskodók által szabad respublikáknak, mert az ezernyi helóták, római rabszolgák s amerikai szerecsenek égbe kiáltása még nem hangzott elég erősen az emberiséget megvető embernek füleiben, „hogy az iszonyú hazugság”! Mily messze, midőn még öreg Britanniában – mely a lefolyt századok legtöbb tapasztalásit kincsezte fel – s így még a mai civilizáció fókuszában sem egészen bátorlétű a szabad vélekedés! Mi, emberek összeleg jövő magasságunknak csak egy igen alacsony lépcsőjén állunk még – s hát még mi, magyarok…! Előre tehát, lelkesek; álljunk elő s fussunk más nemzetekkel versenyt a tökéletes felé! S nézzük, mi szükséges nekünk, magyaroknak.

Ítéletem szerint, ha mai létünket tekintjük, a fő kérdés „a birtoktalan nemesség s a szántóvető sorsa és azon relációk körül” forog, melyben ők a kormányhoz, vármegyéhez s az utolsók földesuraikhoz is állnak. Ez sürget leginkább; mert az ország lakosi legnagyobb részének jó vagy rossz karban létele mind a kormány, mind a vármegye, mind a földesúr hasznára s bátorságára vagy kárára s veszedelmére oly hathatósan kénytelen folyni bé, hogy azoknak elősegítése s jobb karba tétele nem annyira keresztényi tett, mint inkább jó kalkulus…

Én a királynak hatalmát, a földesurak biztos, független és szerencsés létét s mindenkinek sorsadta vagy ész- és tenyérkereste sajátját nemcsak megtámodni nem kívánom; sőt az elsőnek székét hív jobbágyi érzelemmel mód nélkül erősítni, a birtokosok létét pedig határ nélkül szebbítni s bátorítni óhajtom; de valamint nem tartok egy felfordult piramist – kivált, ha valamivel összeütközik – igen erős építménynek, mely a despotica kormánynak figurája, hol a fejedelmi hatalom minden és a nép semmi: úgy lehetetlennek hiszem a mostani megindult időben – mert azelőtt tán lehetett, midőn minden aludt –, hogy a királyi szék s a nagybirtoki lét valóságos bátorságban legyen, minekelőtte a nép elibertálva nem lesz. – A kisbirtokok védőrjei a nagybirtokoknak. Ez eldönthetlen igazság! – S éppen azért, mivel magaméval együtt mindenkinek valamiét nevelve s bátorságba helyeztetve látni kívánom, azért törekedem arra, hogy mindenkinek honunk tág mezején nagyobb mód, könnyűség s több remény nyújtassék, mint eddig, értelme s fáradozása után valamit szerezhetni s azt háborítlan bírhatni is.

Hunnia minden lakosinak polgári létet adni! – ím, ez, amit 1832-ben teljes meggyőződésem szerint honunkra nézve nemcsak nem idő előttinek, sőt szinte már idő utáninak tartok. Hanem valamint minden bizonnyal jobb lett volna 1792-ben gyökeresen megjavítni alkotmányunkat – aminthogy annak szükségit az akkori deputationalis munkák* után ítélvén, felette jól átlátták negyven esztendővel ifjabb s így tapasztalatlanabb eleink –, úgy 1832-ben sokkal józanabb azt végre, idő hozta abususibúl kivetkeztetni s a természet alapira állítni, mint megint más negyven esztendőt csendesen bevárni akarni s így folyvást; mert elvégre bizony késő lesz, s akkor hazánk egy az egekbe dicsően emelkedett építmény helyett, melynek sarkalatja tartós, egy minden sarkaibúl kidűlt rommá fog bomlani, mely alatt a magyarnak még emlékezete is elenyészend.

Honunk minden lakosinak a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend; kilencmilliónak ezentúl is abbúli kirekesztése ellenben elkerülhetlen halált hozand anyaföldünkre. Ez lélekisméreti vallomásom!

Már miképp lehessen honunk minden lakosinak polgári létet adni, hogy azáltal nemcsak a fejdelemtűl lefelé mindenkinek sajátja ne kockáztassék vagy csorbíttassék, hanem mindenkinek, a privilegiáltnak, mint az anélkülinek, valódi haszna nagyobbíttassék s biztosíttassék is, azt csak józan törvények eszközölhetik, és mostani mibenlétünkhez képest, ítéletem szerint, ím, ezen

 

XII törvény




Hátra Kezdőlap Előre