A házi pénztár– és országgyűlési költségeknek
mindenkitűl idom szerinti viselése

36-dik lapon azt mondám: senkitűl szisztémám concessiót nem kíván, s ha kíván is, helyette tüstént többet ad.

Mennyire maradtam a kormányra, nagyobb birtokosakra, kisnemességre s az adófizetőre nézve ezen témámhoz hív, azt az eddig előadott hat törvény nyilván bizonyítja. A négy első által hathatósan nagyobbodik a nemzeti pénzalap – capitalis –, mert általok a termesztői erő mindenekfelett neveltetik; a két utolsó pedig helyreállítja azon bizodalmi láncot, melynek a földesúr és jobbágy közti léte oly szükséges, s mely hosszasb abususok folytában annyira elgyengült, hogy azt újra edzeni a legnagyobb és legsürgetőbb haszon. S ha kivesszük azon két osztályt, melynek egyike mint féreg holt testen s csak más kárán boldogulhat, másika ellenben kirekesztőleg princípiumra, teóriára, képzeletre rakogatja szerencsetemplumát; úgy hiszem, bátran állíthatom, hogy a fentebbi hat törvény elfogadása által mindenki nyer!

A most fejtegetésben lévő törvényjavaslat kilép azonban némileg azon nyertesítők sorábúl; mert csakugyan tagadhatlan, hogy a kénytelen fizetés, hol az eddig nem létezett, nem egyéb, mint rövidség – praejudicium – vagyis engedmény – concessio.

Itt már tehát, mert egyenesen a nemesekrűl forog a kérdés, csak arrúl lehet szó: valjon a házi pénztárhoz s országgyűlési költségekhez eddiglen Sz. István idejétűl soha nem járult-e a nemesség? S valjon szisztémám többet ad-e, mint amennyit viszont kíván?

Ami az elsőt illeti, meg kell vallanunk, hogy mind év- mind törvénykönyvinknek számosb nyomai nyilván bizonyítják a nemességnek egykori részvételét a házi és országgyűlési terhekben; s ekképp ha ezen VII-ik törvényt elfogadjuk, egy cseppet sem újítunk, hanem inkább régitünk, s nem azok a veszedelmes újítók, kik a természettel összehangzó régi alapokra óhajtják s kívánják visszavezetni s reformálni a természeti igazság útjábúl kitért újításokat, hanem valóban azok, kik ebbéli elfacsarásokat lassanként ususba hoztak, s most szűklelkű ennenes szofizmáik által a régi rend lélekisméretlen elhagyását, ti. a valóban veszedelmes újításokat régiség nimbuszába állítni merik úgy, hogy a szegény sokaságot annál biztosabban és sikeresben rászedhessék.

Ami pedig a kisebb kárt s nagyobb hasznot illeti: legyen szabad azt elsőben általányos és filozófiai s aztán egyenesen financiai tekintetben felvilágosítnom.

Ha elfogultlan s őszintén meg akarjuk vallani, mi vet ránk, nemesekre, mind a kormány, mind a külföld előtt legnagyobb homályt, nem fogjuk tagadhatni, hogy többek közt semmi oly nagy mértékben, mint azon szűklelkűség, mely szerint képesek vagyunk országgyűlésen kirekesztőleg azok által fizettetni magunkat, kik, ha ott reprezentáltatnak is – amit sokan diplomatice megmutatni készek, s ekképp nem is akarom fejtegetni –, csakugyan szerfelett indirekte reprezentáltatnak, s valóban oly módon – ha Isten képébe hazudni nem akarunk –, hogy mentsen meg Ő szent irgalmában minket, nemeseket oly reprezentációtúl*! S ha mindjárt arrúl is lehetne eleget mondani, hogy ott 9 millió nem reprezentáltatik direkte, aminek helytelensége tán némi becsületes embernek néha-néha már eszébe is jutott – most azt egyenesen elmellőzni akarom, arra szorítván állításomat, hogy az országgyűlési terheknek kirekesztőleg azok általi fizetése, kik ott éppen nem vagy csak indirekte vagy csak annyiban vannak reprezentálva, amennyiben jobblétök képviselőiknek jobblétökkel van szoros kapcsolatban, egy oly valami, mely számos, nem nagy becsületünkre váló megjegyzésre nyújt alkalmat.

Többek közt, ha tanácskozásink nem haladnak gyorsan, számtalanszor hallatik ezen megjegyzés: „S miért haladna gyorsabban, minekutána jól tartatnak a követ urak – s más erszényébűl szép diurnumokat húznak; s így minél tovább tart, annál jobb… sat.”

Ilyeseket kacaghatnánk, ha minden szeplőtűl menten, egyenesen azt mondhatnók vagy érezhetnők: ‛ez nem úgy van!’ Mert hol elég a belbecs, ott nemigen vagy legalább nem sokáig árthat a külhír; de az a baj, hogy ilyesekre megcáfolólag nem felelhetünk, mert nem tudjuk s nem is tudhatjuk, annyi s oly külön színű képviselő mit hord keblében, s valóban nehéz gondolni és elhinni, hogy némi tárgy körül akkor is annyi volna az időpazérlás, mint most, s a kerületek* akkor is jobbadán pontban három fertály tizenkettőre vagy legfeljebb három fertály egyre, akár fel van oszlatva az ülés, akár nincs, fel nem tartóztathatólag tódulnának az ajtókhoz, ha a diurnumok részint a mi erszényinkbűl is volnának fizetve, mert akkor úgy, mint más nemzetek, melyeknek képviselői egész éjeken is munkálkodnak, jobban gazdálkodnánk az idővel; mert az szoros összeköttetésben volna a saját pénzünkkeli gazdálkodással.

Megengedem egyébiránt, hogy mindez legfeketébb rágalom, s a magyar országgyűlésnek más okoknál fogva kell csigaképp haladnia; de ha ez így van is, azért bizony az, hogy mi éppen nem fizetünk a képviselői terhekhez, mégiscsak mindig oly tárgy marad, melynek védelmét, úgy hiszem, egy becsületes és józan gondolkozású ember se kívánná elvállalni, minthogy abban sok dicsőséget valóban semmi esetre, hanem tán annál több olyast lehetne nyerni, ami azzal ellenkezik.

Már ha mi vinnők ezen terhek idomzatos részét, akkor minden ilyes mendemonda tüstént megszűnnék, mely ha meg nem érdemlett is, csak azáltal is kellemetlennél kellemetlenebb, hogy azt diadalmi hihetőséggel nem cáfolhatni most meg; s kérdem: ez ránk nézve filozófiai s általányos tekintetben hasznos, káros volna-e?

Ez azonban még semmi azon nagy árnyékhoz képest, melyben mind a kormány, mind a külföld ítélete szerint azért vagyunk, mert azon pénztár, mely megint a külön megyék szükségit pótolja, s így idomlag mi is vesszük hasznát, de belé ismét nem fizetünk egy fillért is, annyiszor elolvad kezeink közt; amit tagadhatni valóban jó volna, de a legmesteribb tagadónak is lehetetlen.

S ím, ezen nem ritka eset – melyen eléggé búsúlni s keseregni nem lehet – morális súlyunk parányiságának legfőbb oka. „Egyesekben szintúgy, mint közönségekben, azon öntudat: nil conscire sibi, nulla pallescere culpa*, az igazi morális erőnek egyedüli kútfeje; elannyira, hogy néha a legvilágosabb és -hasznosb igazságok sem hallatnak, sőt nemritkán még nevetséges szatírákká is válnak, ha a mondó mást tesz, mást tanít; midőn sokszor a félelem és szeplő nélküli férfiúnak legegyszerűbb szava is felette nagy súly!

Szép azért az emberiség jussaiért bátran zengő szó, helyes a törvények csorbátlan fenntartását kívánó s az elnyomatott nemzetek sorsáért közbenjáró őszinte felírás*; de csak úgy lehet súlya vagy valódi haszna, ha a mondónál minden tisztában van; mert valóban nem illik, sőt nevetségesnél nevetségesb az olyasnak ajkai közt a liberális szó, ki csak kényeit s szenvedelmeit tartja törvénynek; mint nemkülönben nem nagy pondus – hogy többet ne mondjak –, ha a törvény szüzességének fenntartását az elnyomatott nemzetek pártolását olyasok sürgetik, kik előtt a törvény minden egyéb, csak nem szűz, s kik annyira gázolnak másokat el, mennyire az csak tehetségökben áll!

S valjon mi megint e dolog fő veleje? Semmi egyéb, hanem hogy ez esetben is, mint mindenütt, hol a lágy törvény könnyen ki hagyja csúszni az érdemlett fenyíték körmei közül a bűnöst, az ártatlan nagyobb rész szenved néhány csalárd és tolvaj pártolása miatt.

„Ritkán történnek ily visszaélések, s ha megesnek, büntetést is vonnak magok után, s aztán másutt is előfordulnak.” Így szólnak sokan. S igaz, hogy nem történnek mindennap, büntetést is okoznak, másutt is dísztelenítik a világot; de valjon ritka s nem elég-e, ha ilyesek minden félszázadban történhetnek, s hogy egy kissé többszer is történnek, mint minden félszázadban egyszer, tán nem éppen túlállítás; s aztán más felekezeteknek sokkal könnyebb hibáikra szabott büntetésekhez képest oly lágyan fenyíttetniek, hogy a büntetés – mint a tapasztalás mutatja – az illetőkre kevés benyomást okoz, a nagyközönséget pedig, rettentő példa helyett, csak nevetteti vagy bosszontja. S ami másutt is rosszul történik, nekünk – mint már valahol fentebb említém – csak gyáva és pirulást okozó ürügyképpen szolgálhat, hogy az nálunk is hiányosan eszközöltethessék; de ezenfelül még azon megjegyzést merem tenni – melyet igen-igen mélyen kérek emlékezetbe vésni –, hogy ott, hol a szabad tisztválasztás s a képviselési formának több fővonási állnak már, ott mindennek rendesebb- és tökéletesebben kell – vagy kellene – forognia, mint hol ebbéli nagy, szép s eléggé meg nem becsülhető szabadságok még nincsenek, s hogy egy képviseleti alkotmány mindaddig felette nagy veszélyben van, s azt csak a véletlen tartja fenn, míg egy felekezet szabadsága az egészre nézve csaknem több kárt okoz, mint amennyit egynek legkorlátlanabb önkénye hozhatna.

Ha most valaki azt veti szememre: „azon cassa, mely a ti nyilványos szükségiteket is pótolja s rátok van bízva, noha ahhoz semmit sem fizettek, nálatok sokszor elolvad, ugye, földi?” – mit mondhatok rá? Hallgatnom, pirulnom s keseregnem kell; mert ha azt válaszolom: ‛ez nálatok is megtörténik’ – nem fog-e ismét így felelhetni: „Meg bizony; de hiszen nem magunk választjuk tisztviselőinket, s egyébiránt constitutiónk nincs, nektek pedig van!” Ha továbbá tudakolja: „De hát ilyes előkelő tolvajnak nálatok mi baja?” – mit felelhetek megint erre? Ó, szégyen! nem azt, hogy testünkbűl ilyes rothadt részeket tűzzel-vassal kiirtunk s azokat megsemmisítjük, hanem ilyes szofizmákat: ‛Ó, úgyis meg van eléggé büntetve ily szerencsétlen a közbecsület elvesztése által, s hiszen aztán mindent vissza kell adnia, ha van valamije’ sat. Mire a sógor így felelhet: „Ó, akkor nem kell büntetni senkit vagy annál kevesebbet, mennyivel nagyobbat vétett, minthogy lélekismérete úgyis eléggé fogja furdalni s kínozni a szegényt.”

Ha ilyesek fejtegetésében igazságos lélekkel s progresszíve menünk elő, okvetetlenül azt leszünk kénytelenek találni s megesmérni, hogy az ily lágy törvények következése s azok pártolása egyenesen abszurdumokra vezet.

Ha pedig azt vizsgáljuk, miért hajol a nagyobb rész inkább lágy, mint kemény törvények felé, annak három okát fogjuk találni; éspedig: egy rész azért, mert sikeresebben halászhat a zavarosban, mint a tisztában, s az ítélet hozása közt el nem felejti ezen kis argumentációt: hodie tibi, cras forsitan mihi*; egy másik rész pedig, mert buta vakságában a büntetést sokkal nagyobb szégyennek hiszi, mint a bűnt; egy harmadik rész végre egyenesen tompaeszű lágyszívűség miatt. E három ágazatú oppozíció okozza, nemcsak nálunk, de csaknem minden nemzetek közt, hogy több vagy kevesebb mértékben részint egészen el van hibázva a törvények fő célja, részint korántsem elérve. S ezt vizsgáljuk:

Én magamat, azaz saját érzéseimet s kívánatimat szeretem mások érzései s kívánati kitapogatásában kalauzul használni; mert azt hiszem, némi kisebb s nagyobb árnyékozatokkal minden halandónak érzése és kívánata, általányosan véve, bizony csak egyre megy. Már ha nemtelen volnék, érzem, semmi annyira nem ingerelné bennem fel az emberi szenvedelmek minden rugóit, mint ha azt tapasztalnám, hogy velem, szegény neveletlennel, sokszor csupa vigyázatlanságomért, sőt néha ártatlanul is, legirgalmatlanabbul bánnak, midőn egy gazdag jól neveltnek legszívtelenebb tetteit is legyezik, s ekképp – mondjuk ki egyenesen – nem annyira a bűn, mint a születés büntettetik.

S midőn én érzek így, miért ne hinném, hogy mások is így érezzenek, mert hiszen ember csak ember marad, akár gróf, akár paraszt legyen is az. S ha ez áll, akkor, úgy vélem, el van a törvény fő célja tökéletesen hibázva, míg a nagyobb részben ilyféle érzelmek nemcsak nem csillapíttatnak le, hanem még fomentáltatnak is; mert, legalább én úgy hiszem, a törvények fő célja semmi egyéb, mint a közcsend és -bátorság; ezen utolsók pedig miképp lehetők – ó, ne csaljuk meg magunkat! –, míg a nagyobb rész ily érzelmeket rejt keblében.

Saját közvetett hasznunkért tehát szükségesnél szükségesb, hogy a büntetés egyenlőn érje a bűnt, mert így a magasb születés nem lesz többé gyűlölség tárgya.

De most közvetlen hasznomat tekintvén, még akkor is azt találom, hogy a kemény törvény sokkal jobban és sikeresebben eszközli hasznomat, mint a lágy s nem exequált törvény.

Nemesember létemre most felette lágy törvények alatt állok, s úgyannyira foroghatok tág körökben, hogy fogadom, nem lenne oly hely, melyet faragatlan betyárkodásim által tökéletesen el ne díszteleníthetnék, nem oly excessus, melyet az ország minden egyéb lakosinak kínjára végbe ne vihetnék, alig oly urasági szívtelenség, mellyel jobbágyim létét el ne keseríthetném, alig oly rendelés, melynek sikeretlenségét ne eszközölhetném, s alig oly hatalmaskodás, mely által az idegent Magyarországtúl örökre vissza ne ijeszthetném, ha azt tenni hajlandóságom volna s azt tenni akarnám; mert ha ilyeseket mások is tesznek s büntetlenül tesznek, miért ne volna szabad azokkal ártatlanul nekem is egy kissé rövidítnem napjaim s unalmimat? S hogy ilyesek nemcsak történhetnek, de számtalanszor történnek is, azt a legmerészebb szemtelenség sem tagadhatja; s valjon nem impune-e? midőn az ilyes szép szabadsági tetteket elérő büntetések, ha nota bene azokat szerencsésen elérik, valóban a fenyítéknek csak legnevetségesb szatírái; úgyannyira, hogy néha a felsőbb helyi önkény beléavatkozását okozzák vagy inkább kínszerítik, mégpedig azon principium szerint, hogy „nem szabad gyermekeket a tűzbe ugrani engedni, s ha nem lehet másképp, hajoknál fogva kell őket onnan visszarántani”.

Hanem minekutána a publikumnak tán nem leghiábavalóbb nyereségére se bennem, se számtalan másokban s velem egy születésűekben ily szép appetitusok s valóban nemes szenvedelmek s felemelkedett szabadsági irányzatok nincsenek, azt hiszem, nemcsak nem lehet a nemesség nagyobb részét tekintvén oly törvények hozása ártalmas, melyek a most említett ‛nemzeti szégyeneknek’ bizonyos és rövid végét vennék, hanem azok tüsténti felállítása az egészre nézve leghasznosb befolyással is volna, minthogy – s itt fekszik a dolog filozófiája – oly individuumok is találtatnak köztünk, pedig szép számban, kik efféle szép szenvedelmek s valóban dicső foglalatosságok közt csendesen élik napjaikat; csendesen, mondom, mert hiszen olykor valóban nem is tudják, mennyire vigyék féktelenségiket; s mi azt mégis csendesen vagyunk tűrni kénytelenek, s ők csendesen folytatják ebbéli több mint pirulást okozó s több mint állati viszketegségiket. Most ők vannak s akkor mi lennénk pártolva, azaz: a mostani lágy törvények következésében a rendbontók kacaghatnak, akkor pedig, midőn a törvények illőleg szorosak volnának, viszont a rendszeretők kacagnának. S ez megint másik bebizonyítása fentebbi mondásomnak, hogy ti. a lágy rendezkedések által a törvények fő célja tökéletesen el van hibázva, mely cél soha nem lehet egyéb, mint a jók védelme s a rosszak sújtása.

Midőn tehát a törvények ilyféle kifejtései a nagy részt megnyugtatnák, s ekképp indirekte nekünk is felette hasznosak lennének, minthogy a nagyobb rész nyugodt léte nekünk nemcsak nem ártalmas, hanem mindenekfelett kívánatos is, direkte pedig azért volnának nekünk leghasznosbak, mivel minket mind azon féktelenségek unalmitúl, szégyenitűl, veszedelmitűl s bosszúitúl mentenének meg, melyeknek annyiszor vagyunk piruló s elkeseredett tanúi, s melyeket végbevinni úgysem vagyunk hajlandók; mi okbúl a rájok kiáltott anatéma minket soha nem érne s nem sújtana, hanem bezzeg másokat igenis sújtana; s így minket védne és pártolna; minek egybefoglalatja az, hogy a törvények ilyféle kifejtései legtetemesb javítások, minthogy azok által a törvények fő célját érjük el, azaz a rendetlenség fenyíttetik, s a rend viszont védetik.

Ha most csendesen és békében foly valami ünnepünk le sat. sat., azt a véletlennek köszönhetjük; akkor pedig nyugtunkat valami bizonyosnak ti. polgári rendelkezésinknek köszönhetnők. Józan ízlés pedig, úgy hiszem, inkább becsüli s választja bátorléte talpkövéül a bizonyost, mint a véletlent!

Már ami a büntetési szégyent illeti – s másik oka a kemény törvényektűli rettegésnek –, az egyenesen azon szomorú fallaciábúl veszi eredetét, mely szerint sok azt hiszi, hogy palástolás jobban tartja fenn a becsületet, mint az őszinte megvallás. Ezen öncsalást a legfelszínesb fejtegetés is tüstént feloldja. Míg emberek emberek maradnak, mindig lesz azok nagyobb számában kétségen kívül több vagy kevésb rendbontó, törvényszegő, indulatos, rossz lelkű sat. Ekképp senki, akiben csak legkisebb belátás van is, nem fogja feltenni s hinni, hogy egy egész nemzet lehessen, kiben rendbontó, törvényszegő, indulatos, rossz lelkű sat. ne lenne! S ekképp nem az a szégyen, ha valamely néprűl azt mondják: ott féktelen, rendbontó sat. van, hanem az, hogy ott a féktelent, rendbontót sat. nem büntetik! Azon külföldi, ki népesedésünk számát tudja, s ismeri meleg és pezsgő vérünket is, azért nem fog bennünket kisebbítni soha is, mert nálunk féktelenségek történnek, kemény földesurak vannak, idegenek kicsúfoltatnak sat., mert közel 10 milliót nem fognak minden szeplő s homály nélkül egy csoportban supponálni, hanem tán azért ítélnek minket keményebben, éspedig méltán, mert ilyeseket palástolni akarunk, s ahelyett, hogy azokat minden hasztalan szóvesztés nélkül megvallanók, s minden felesleg idővesztés nélkül irgalmatlanul megbüntetnők!

Ha most kérdez valaki: „igaz-e, hogy …ratus …pof. …kalap …” – s itt kilencvenkilenc anekdotával az olvasót nem kívánom untatni –, nem felelhetek egyebet, mint: ‛bizony, igaz!’ Ha pedig szoros és tüsténti políciai törvények állnának fel, akkor is tán éppen azt mondanám, de nem kilencvenkilenc eset, hanem sokkal kevesbek után: ‛bizony igaz’; hanem azon vigasztalásom volna – s erre vigyázni kell – azt tehetni hozzá: ‛de törvényink ugyan keményen meg is büntetik, s mind a közönség, mind a szegény jobbágy, mind az idegen elég satisfactiót nyer’ – mely vigasztalásom ma nincs, mert most ilyest sem én, se senki valósággal nem mondhat.

S mily nyomorult s egészen visszás metódus: bűnpalástolás által el akarni kerülni a szégyent s fenntartani a becsületet, akkor tűnik legvilágosabban elő, midőn más nemzeteket képzelünk magunknak becsületök fenntartása végett éppen azon módokat használni, mint amily módokhoz általányosan mi szoktunk nyúlni az említett célérés ösztönéből. Ha, teszem, Portugáliában azt tapasztalnók, hogy ott néha-néha bizonyos uracsok közmulatságakba fizetlenül járnak, s ott szinte mindent végbevisznek, ami illetlen, és szinte semmit, ami férfihoz illő lenne, s ilyeseket az egész társaság néma, de elkeseredett gyűlölettel karnyugva néz; hogy ott némi előkelő szinte mindennap új meg új botránkozásokat gondol ki, melyekkel a nagy publikumot kétségbeesésig keresztényi tűrésre szoktatja, és szinte mindent tesz, amit jól nevelt embernek tenni nem kellene; hogy ott némi nagyúr minden hitelezőit legrútabbul csalja meg, s nevetséges gőggel még megbántásnak is hirdeti, ha valaki végre békességesen tűrni nem akarja és szólni mer; hogy ott némi idegenek, kivált kereskedők, sok esetben nemcsak legkisebbi pártolást sem nyernek, de néha a legnagyobb üldöztetésnek is ki vannak téve; hogy ott több mint egy publica cassa elidegeníttetik sat. sat., valjon mindezek után mit mondanánk? Azt hiszem, ily okoskodás lenne a miénk: Tökéletesség emberek közt nincs – ekképp mindezen szomorú esetek csak azt bizonyítják, hogy míg ember ember marad, több vagy kevésb, de számtalan mind véletlen és külső, mind maga okozta és belső viszontagságok közt kell sorvadnia; s a portugál nemzetrűl azért, mert némi rendbontó, becsületsértő sat. van közte, s több millió igaz, erényes és tiszta lelkű soha nem állott még egy szakadatlan sorban, nem volna rossz és alacsony ideánk. A portugáliai egyben-másban vagy szinte sokban még igen hátra van – így szólnánk tovább –, de hihető, ki fog ő is lábolni mindazon szennyekbűl, melyek az emberiséget mindig annyira tartóztatják nemesb felemelkedéstűl vissza.

De ha azt hallanók, hogy ilyes tettek nemcsak meg nem büntettetnek rendszerint vagy csak mód nélkül lágyan, hanem számosan még kérkednek is velek, és sokan erőnek, eredetiségnek, sajátságnak, nemzeti spiritusnak tartják s hirdetik, és azért nem moccan a nagy sokaság magának önbíróságot tenni, mert hiszen ily bajnokoknak senki sem parancsolhat – a provocált önkényen kívül –, s rendszerint jaj annak, ki velök pörbe indul, minthogy ily szennyek közt viszonvédelmök összeröffente előbb-utóbb mindent megbosszul, s oly erő, mely a legerősbet is feldönti, de viszont a legdicsőbbet is lenne felállítani képes; ha más célra volna egyesítve s fordítva – ha mindezt hallanók, kérdem, mily ideánk lenne akkor Portugália lakosirúl? S valjon azt tartanók-e Portugália igaz fiának, ki ilyeseket nyomorult kis fogásokkal palástolni, szépítni, mentegetni, sőt egészen tagadni akarna, s azáltal honfiait rozsdáikba s penészeikbe még gyökeresebben iktatná s ültetné, vagy azt, ki ilyesektűli undorodását egyenesen megvallaná, s lerántván a szégyen leplegit, hazafiait arra kínszerítné, hogy vagy tovább is tespedjenek ily undokságok közt, de azt egész világ láttára, ha nincs elég s igazi becsület bennök, vagy irgalmatlan törvények felállítása által, ha nem tökéletesen is, de lehetőleg irtsák ki a nemzeti becsület és dicsőség ily gyászos mocskait!

De vegyünk még fel egy közelebb példát. Valamely státus, nemkülönben, mint akármely ezred, semmi egyéb, mint egy közönség, melynek külön árnyékozásokban s módosításokkal ugyan, de mégis bizonyos és némileg hasonló törvényei, rendszabási és fenyítékei vannak. Már valjon egy ezredben nem történik-e néha-néha a legbecsületellenibb, mint csalás, lopás s több efféle? Ezt nem tagadhatni; de valjon ilyes vet-e homályt az egész ezredre? Legnagyobbat bizony, ha ti. az ilyeseket palástolják, mentegetik, tagadják s a csalárddal, tolvajjal tovább is társalkodnak a többiek; de viszont legkisebbet sem, ha ilyes rothadás helyei az egész testbűl kiszakíttatnak, és a bűnös lábbal taszíttatik odább. Ezt mi is, mint az egész világ, helyesnek tartjuk; de valjon ha ez egy ezrednek felette sikeres metódusa az egésznek becsületét fenntartani, s ezt bizonyosan annál jobban is fenntartandja mindig, minél szigorúbban s keményebben törli ki a legkisebb homályt is becsületi tükrébűl; kérdem, miért volna ránk, született katonákra* (!) nézve ezen metódus kevésbé sikeres vagy éppen sikeretlen? Ha nemesek akarunk lenni s maradni, s ezen nevezetet meg is érdemleni – ami felette helyes kívánat –, akkor oly fenyítéket szükség magunk közt állítnunk, mely a selejtest egy pillanatig se tűri köztünk; aminek nagy hasznát fejdelemtűl lefelé tán senki sem veheti kérdés- vagy kétségbe, magokat a selejteseket kivéve. S ím, ez – minthogy a dolog nálunk éppen ellenkezőleg áll – megint egy más bizonysága annak, hogy a lágy rendelkezések által egészen el van hibázva a törvények fő célja; s ti. ezen esetben az, hogy a féketlen nemesek felette lágy vagy éppen semmi büntetése a nagyobb s jobb részre alkalmatlanságot, veszélyt és szégyent hoz, s ekképp a nagy jó rész büntetve, a rossz kis rész pedig legyezve s így a törvények fő célja felforgatva áll!

S mindaddig, míg magunk saját akaratunk s szabad odajárulásunk következésében szoros políciai törvényeket nem állítunk, melyek után úgy fénylenék a magyar nemesség becsülete, mint a homálytalan kristál, mindaddig nemcsak nagy súlya nem lesz, de nem is lehet szavaink- s felírásinknak, hanem az veszélynek is ki lészünk örökké téve, hogy valaki más pótolja ebbéli fogyatkozásinkat ki. S ez valjon hasznos, káros-e az egészre nézve, ha általányos és filozófiai tekintetben vesszük azt, őszintén kérdem.

Marad most még hátra a harmadik ok felvilágosítása, mely a lágy törvények pártolását következteti, ti. a tompaeszű lágyszivűség. Ezen érzelem, mely ha nem dicséretes is, legalább megbocsátható, minthogy becsületes kebelben veszi eredetét, sokkal több kín kútfeje, mint a józan ész által kormányzott felebaráti szeretet, mely pillanati kedvezés miatt nem provokál még nagyobb vétkeket s ekképp nagyobb s több büntetéseket is. Az első csak a rövid jelent tekinti, a másik ellenben a hosszú jövendőt; s ekképp az első általányosan s rendszerint a lágy fenyíték következésében sok nyomorúságot okoz, midőn a másik kemény büntetés által számtalan nyomorúságnak veszi elejét. S ez közelebb- vagy messzebbrűl egyenesen csak annak illeti hasznát, ki vétkezik, úgyhogy ha nem tekintjük is az ártatlanokat – ami fő dolog –, hanem csak a bűnöst, ezen utolsóra is, ha ezer példát veszünk össze, mert a kivétel számtalan, hasznosb a szoros, mint a tág fenyíték, amit a mindennapi tapasztalás bizonyít, minthogy legtöbb embernek, kik hosszú és örök fogságra jutnak vagy ki is végeztetnek, tökéletes bűnre fejlése azon pillanatokra mutat vissza, midőn első bűnpróbái büntetlen nézettek el vagy csak lágy fenyítékkel büntettettek, mi okbúl nemritkán halljuk a szerencsétlen kivégeztetendőt saját szüleit kárhoztatni egykori tompaeszű lágyszívűségök miatt.

Fiatalkoromban – s ez akármily triviális példának látszassék is, nem lesz tán mégis felvilágosító eszközként minden haszon nélkül – egy huszárezrednél szolgáltam; s ott kettős öltözet lévén, kemény parancs jött: „Önként senki se merészelje felvenni az újabbat.” Ennek azonban nem lőn nagy sikere, mert a legénység részint pajkosságbúl részint makacsságbúl, vasár-, ünnep- s kitetszőbb napokon csakugyan felölté az újabb ruhát.

Ez nem volt jó, mert parancs ellen vala s oly parancs ellen, mely igen racionábilis volt, minthogy a mindenbeni egydedség nem hiábavaló dolog egy ezredben, s uniformitás ott ugyancsak nem lehet, hol egy rész engedelmeskedik, s ha kell, új ruhában jelenik meg, más rész ellenben nem engedelmeskedik, s végre csak kopott ruhában rukkolhat ki. A parancsnak kelle tehát biztosítás is, ti. büntetés; s minthogy sereginkben – akármit ábrándozzanak is lágyszívű költők, számtalan van, ki a legjózanabb és -szívrehatóbb okoskodásoknak sem enged, ha azok a priori jőnek, s ekképp őtet egyrűl-másrúl szükségképp a posteriori kell kapacitálni, mondhatom, hogy habár igen kis porciókban is, de sommásan véve tán több mint ezer bot osztogattatott ki csak rövid idő leforgása alatt, s csupán bizonyos nadrágok felvétele miatt, melyeket nem kellett volna felhúzni! S így ment ez örök puffogatás közt egy darabig, míg az jöve parancsolatul, hogy „minekutána a kis büntetések semmi egyebet nem következtettek, mint a pajkos és makacs viszketegség- s engedetlenségnek még nagyobb kifejtését, ezentúl ötven bottal fog az büntettetni, ki ismét át merészli hágni a parancsot”. Ez rendesen kihirdettetett, s mindenki tudta; hanem azért mégis találkozott egy valaki, kit oly nagy szerencsétől, mint egy újabb nadrágnak felhúzása, az ötven bot vissza nem ijeszte; s ekképp a megígért somma, lehető legkeményebben rá is applikáltatott. Soha nem felejtem el, mily lárma s rimánykodás támadt a nézők közt – egy asszony lágy szíve súgtában annyira vetemedék, hogy az ő ítélete szerint kegyetlen s emberiség elleni bánásmód miatt csaknem az exequensek hajába kapott sat.; de az összesommált következés az volt, hogy az egy kemény példa után többé nem lett megszegve a törvény, s a kín huszad része, ti. az ötven bot, nagyobb sikert szült, mint az ezernyi kis adagokban – dózis – nyújtott ütleg! Ez ismét egy új példa, hogy nemcsak sikeresb, hanem még szelídebb is a kemény, mint a lágy törvény!

Igaz, hogy a felette kemény büntetés el is keseríthet; de csak akkor – s ezt jól kell megkülönböztetni –, midőn önkény rendeli azt, vagy oly tettet s hibát ér, melynek végbevitele nem kirekesztőleg önakaratunktúl, hanem részint, sőt egészen is a véletlentűl s ügyetlenségünktűl függ. Az előhozott példa igen kemény volt, mert egy nadrág felvételét ötven bottal büntetni valóban iszonyú, s mégsem bosszontott fel, hanem gyökeresen használt; mert azt a katonai törvényhatóság hozta, jó eleve volt hirdetve, mindenki tudta, s egy nadrágnak fel- vagy fel nem vétele tökéletesen akaratunktúl függ, s benne a véletlennek s ügyetlenségnek legkisebb része nincs. S ekképp exasperálható lehet két-három ütés is, ha azt önkény szabja vagy azt éri, ki véletlenül elaludt, lovának háta kisebesült, vagy nem lép, vagy elesett, vagy azt, ki ügyetlenül egyet-mást elrontott, tört sat.; midőn legkeményebben büntettetni, sőt ki is végeztetni, ha azt bizonyos, tántoríthatlan s mindenkitűl ismért törvény rendeli, s egyedül pozitív és érett korú bűnösöket illethet, soha egy közönséget sem exasperált eddig még, hanem annak rendszerint felette sokat használt, minthogy a becsületesek nagyobb bátorsággal bírák sajátjokat; s ekképp a törvény, midőn a jóknak kedveze s a rosszakat sújtá, tökéletesen megfelelt fő céljának.

Ezeket előrebocsátván hallom e kérdést: „Valjon miképp jöhet mindezen büntetési s políciai rendelkezések fejtegetése itt elő, holott, úgy látszik, az inkább az ötödik és hatodik törvény javaslat szakasziba illett volna.” Mire azt válaszolom: Meglehet, hogy ebbéli fejtegetésim inkább oda, mintsem ide valók lettek volna; de én azért terjesztém azokat éppen itt elő, mert azt hiszem, jobban tűnend ki az itteni összeköttetésben azon igazság, melyrűl én legalább tökéletesen meg vagyok győződve; hogy ti. csak akkor fogjuk a büntetési s políciai törvények igazi sarkalatit valahára megrakni, midőn azoknak létét legközelebb hasznunk vagy kárunk sürgetőn kívánandja meg; azaz csak akkor, midőn mind a házi pénztárokhoz, mind az országgyűlési terhekhez idom szerint mi, nemesek is járulandunk, mert csak akkor fogunk valóban oly módokhoz valahára nyúlni, melyek következésében mind országgyűlésink az időnek lehető legnagyobb gazdaságával vitetni, mind házi pénztárink lehető legtökéletesb bátorságba helyezve lenni fognak; azon módok pedig, melyek ezeket és a bátorlét több hasznos rendelkezésit is következtetik, egyenesen a polgári fenyítéknek, ti. políciának legelső alapjai; saját, habár legkisebb, de közvetlen kárunk jobban nyitandja fel e részben szemeinket, mint a legsajnosb veszteség, ha az csak későbben ér, s mindenesetre sokkal nagyobb mértékben s ekképp a siker nagyobb hihetőségével is, ha minket s nem másokat illet a kár.

Vannak az emberiségnek némi tiszta lelkű különbözöttjei, kik mások iránt nyájasbak, mint önmagokhoz, megengedem, s az életben több oly eset is, hol egyik a másikért életét áldozni kész, igen jól tudom; hanem ezek kivételek; s azért tán szívfájdalommal, de öncsalás nélkül s általányosan csak azt vehetjük szabályul vagy zsinórmértékül, hogy senki nem szeret s nem kedvel senkit is annyira, mint magát, s ekképp ki-ki a rajta elkövetett méltatlanságot vagy igaztalanságot sokkal nagyobb méltatlanság- vagy igaztalanságnak fogja mindig tartani, bármi csekély legyen is az, mint a másokon véghezvitt, mennybe legharsányabban kiáltókat; s így a legkisebb kár is, mely saját nemesi vagyonunkban tétetnék, jobban éreztetné a szoros rendelkezésnek nemcsak hasznát és szükségét is, mely nélkül se bátorlétben, se kellemesen nem állhat fenn polgári társaság; hanem a legnagyobb résszel azon nagy igazságot is megismértetné, mely – ha effektus után ítélünk – ma elismérve még nincs, hogy ti. rendes úton, törvényesen és szabad akarattal hozott büntető és políciai törvények nemcsak nem csorbítják az igazi szabadságot, hanem azt hathatósan nevelik. Ugyanis a lehető legnagyobb szabadságot tekintvén, a büntető és políciai törvények fő veleje az, s így azon feladás, melynek megfelelni az e részbeni legnagyobb tökéletesség volna, s ekképp a polgári rendelkezések egyedüli fő célja lehet, hogy a büntető és políciai törvények létét senki ne érezze, de még ne is sejdítse, míg az erkölcsiség, nemes élet és szép társalkodási szokások körei közt forog; ellenben azoknak gátjai, békói, fullánki s villámi tüstént akadályozzák, megragadják, kínozzák, sőt meg is semmisítsék őtet, mihelyt az erkölcsiség, nemes élet és szép társalkodási szokások útjábúl kitér; ami által a becsületes, nemes és nyájas ember soha semmi kellemetlennel összeütközni nem fog, minthogy az ő ízlési s cselekedeti köre nyílt leszen és mások antimorális, antinobilis s antiszociális irányzati sem fogják sajnosan s kellemetlenül érhetni; ami a büntető és políciai törvények feladásának tökéletes megfejtése.

S legyen csak egyszer elismérve azon igazság, hogy valamint a legnagyobb jótéteményt is nyakára tolatni s kínszeríttetni engedni semmi egyéb, mint szolgaiság, úgy viszont a legszorosb fenyíték törvényes elhatározása a valódi szabadságnak legdicsőbb diadalma! Akkor a dolog praxisa is rövid idő múlva életre kapna, ne kételkedjünk; mert az elismért, talpraesett principium, hála az egeknek, mostani időkben nem maradhat már többé holt portéka, hanem ellenállhatlanul lép az életbe. S ha eszerint majd mi fizetjük országgyűlési terheink igazságos idomzati részét, mint nemkülönben házi pénztárunk illetőségét: bezzeg másképp, ti. jobban fogunk akkor gazdálkodni mind az idővel, mind a pénzzel, mint ma, ami a tökéletesebben kifejtendő büntető s políciai törvények oka s okozatja lenne, s így legmélyebb sarkalatja is, vagy legalább lehetne.

S ím, most csak eddig akarom terjeszteni annak megmutatását, amit a 198-ik lapon érintettem, hogy nekünk, nemeseknek az országgyűlési s házpénztári költségekhez járulásunk általányosan s filozófiai tekintetben sokkal több hasznot okozna, mint kárt; s ekképp még hátra marad megmutatnom, valjon financiai szempontbúl is hasznosb lenne-e ezen törvényjavítás elfogadása vagy károsb?

Ennek megmutatására pedig, úgy hiszem, nem szükség egy szót is vesztenem, ha 216-ik lap 25-ik sora nem vétetik kérdésbe, hol azt állítom, hogy a most fejtegetésben lévő VII-ik törvény felállítása után másképp, ti. jobban fogunk mind az idővel, mind a pénzzel gazdálkodni, mint ma; mert ha ezt tesszük, akkor valóban minden políciai s financiai munkálódásunk legfőbb célját tökéletesen elértük már, minthogy az semmi egyéb, mint az idővel és pénzzel lehető legjobb gazdálkodás. S hogy ezt kérdésbe nem veendi senki, remélem s akarom hinni, mert okoskodásom azon talpigazságon alapul, hogy ki-ki hevesebben aggódik saját, mint más hasznán, s ekképp minden csalások, akár időben, akár pénzben, ugyancsak nagyobb erővel s állhatatossággal nyomoztatnának nálunk akkor, ha mi, nemesek is legközelebbrűl éreznők, mily keserű, ha időnk- s pénzünket fecsérlik, mint most vellikáltatnak, midőn közvetlen nem érezvén a veszteséget, a reakció hatalma pedig elkerülvén figyelmünket, csak ímmel-ámmal s a rokonság bűnös cimboraságátúl eltántorítva, oly gyengén s oly kímélve vonogatják a bűnösökrűl az álarcot le, hogy ők néha-néha éltök fogytáig csendesen lopogatnak alatta, vagy ha leesik is az rólok végképp, sok kész azt tüstént felvenni.

Igaz, hogy most a házi cassának néha igen könnyű s néha még egészen félrevezető vagy inkább félretevő manipulációi által is nem fecséreltetik direkte a mi pénzünk, akkor pedig, ha mi is fizetnénk belé, direkte pazéroltatnék; de kalkulusom szerint mostani indirekt veszteségünk, minthogy az adófizető kizsaroltatása, meglopatása, elkeserítése s ekképp szegénysége s kedvetlensége, a hiányos hidak sat. minket lehető legsajnosabban érnek, sokkal nagyobb, mint azon teher lenne, melyet önakarattal szabadon vennénk vállainkra, s melynek védelmezése s legnagyobb publicitásba állítása azt eszközölné, hogy a commassált házi pénztár legnagyobb takarékossággal manipuláltatnék, és mindig oly kezekre bízatnék, melyek tüstént vissza is fizethetnek, s visszafizetésre sok hiábavaló ceremónia nélkül tüstént kínszeríttethetnek is, mi által az adófizető praktice látná, hogy igazságosak vagyunk, vele jót akarunk, s nemcsak szóval, hanem cselekedettel is atyjai kívánunk lenni.

Ami pedig az időveszteséget illeti, valjon mondhatni-e, hogy annak vesztesége minket, nemeseket most nem ér! Én úgy hiszem, nem lehet; mert valjon, kinek lehetne az idő becsesb, mint nekünk, kik többet tehetünk hazánk előmenetelére, mint akárki, ha időnk van, s azt kisded tárgyak körül nem vagyunk kénytelenek eltékozlani? Valóban az időnél nagyobb kincset én legalább nem ismérek, s mivel érzem, mily sajnosan lop meg az, ki időmtűl foszt meg, a haza legveszélyesb tolvajának tartanom kell azt is, ki a köz időt haszon nélkül és szükségen túl bitorolja el; amibűl – közbevetve legyen mondva – azon nagy kötelesség foly, hogy a privát, mint hazai dolgokat lehetőleg egyszerűsítsük.

Ha most országgyűlésünk nem foly derekasan s az időnek legszorosb takarékosságával, panaszkodhatunk-e vagy panaszkodunk-e una voce clamantes…?*

Mindezekből, bármily tökéletlenül s darabosan voltam is képes e szakaszt fejtegetni, mégis, úgy hiszem, végre az sül ki hogy mind morális, mind mechanikai számolás szerint, s akár a jelent, akár a jövendőt tekintsük, azt leszünk kénytelenek megvallani, hogy a házi pénztár s országgyűlési terhek idom szerinti szabad magunkra vétele mind általányos filozófiai, mind financiális tekintetben ránk, nemesekre nézve sokkal több hasznot, mint kárt hozna, s ekképp tulajdonképp nem is volna concessio, de valóságos acquisitio.

Sok, tudom, vagy legalább néhány, semmi módon át nem láthatja, miképp lehessen az nyereség, ha valamiért ezentúl fizetnünk kell, amiért eddig nem fizettünk; s ezt, ha szorosan így állna, magam se foghatnám meg, de csak vizsgáljuk meg valamivel közelebbrűl a dolgot, s azt, remélem, nemcsak elérteni, hanem nagyon is könnyen egyeztethetőnek fogjuk találni. Ha valaki az idén búzát vet, ki eddig soha nem vetett, oly kiadást teszen, melyet nem tett még, s így igen sajnosan vesztett, mert magra, munkára sat., teszem, száz forintot vala kénytelen költeni, mely azelőtt zsebiben maradott; s ekképp ugye igen sajnosan vesztett? Nem furcsa okoskodás-e ez? Pedig mégis koránt sem helytelen, mert valóban vesztett az elvető, ha magva ki nem kelt vagy más szerencsétlenség érte, s csak akkor nyer, ha aratáskor többült búzája, s túlfizeti ideig-óráiglani kiadásait, azaz egy idei veszteségit. S azért ha, teszem, valahol Afrikában települnénk le, hol eddig nem lakott senki, s ott, mert utak nincsenek, vámot se fizetnénk, de végképp abban egyeznénk meg; hogy vámot fizessünk, akkor valóban nagy veszteség volna vámot fizetni, ha ti. utak mégse készülnének; de úgy hiszem, viszont nagy nyereség, ha illő vámért jó utak készülnének. S valamint nem mondhatni, hogy általányosan véve az nyertesb, kí búzát nem vet, mint aki vet – ti. nagyobb nyeresége van annak, ki pénzét zsebiben tartja, mint ki nagyobb haszon okáért azt kiadja –; szintúgy nem az a valódi nyertes, ki vámot nem fizet, hanem az, ki illő vámért mindenüve könnyen mozoghat.

Az egész dolog tehát azon tengely körül forog: valjon éppen azon valamiért fizetnénk-e, ha a házi pénztárhoz s országgyűlési tárgyakhoz idom szerint ezentúl mi is járulnánk, vagy tán egy kissé több kellemekért?

S mit felelhetni erre igazságos lélekkel? Én azt hiszem, semmi egyebet, hanem ezt: valamint igazságos, hogy semmiért senki ne fizessen semmit, s viszont valamiért mindenki idom szerint valamit: úgy felette igazságos lehetett, ha régi időkben, midőn se annyi nép még nem volt, se urbarium a szántóvetőt nem szorítá bizonyos korlátok közé, a birtokosak luxusa ellenben kisebb, a házi pénztár súlya pedig tán ezer percenttel könnyebb vala, s minden században, diametrali calculo, csak hat rövid országgyűlés tartatott s aránylag sokkal kisebb költségekkel, s mindenekfelett nem volt annyi visszaélés; hogy akkor igazságos lehetett, ha az adófizető a földesúrtól nyert számos beneficiumi következésében, mint teszem: könnyű árenda, felette olcsó pártfogás, ellenség ellen védelem sat., csak maga viselte mind a házi pénztár, mind az országgyűlési terhek súlyát; hanem hogy most, minekutána nép is több van, s ezek naprúl napra inkább reguláztatnak, s ekképp egyesek kevesebbet is bírnak; a földesurak szükségei általányosan oly magasra nevekedtek, hogy jobbágyaiknak annyira nem kedveznek vagy nem kedvezhetnek, mint azelőtt, s ezek minden praestatiók legpontosb teljesítésére sokkal nagyobb utánalátással szoríttatnak ma, mint régibb időkben; a vármegyei tisztek száma felette szaporodott, s ezek sokkal jobban fizettetnek; országgyűlésink pedig, ha nem voltak is eddig rendesen tartva, ezután bizonyosan lesznek…? minthogy a törvény úgy parancsolja; s ha lesznek, hihető, hosszabbacskák lesznek, s ott is a diurnumok s egyéb kiadások magasbra nőttek; a temérdek visszaélések pedig, melyek leginkább a szántóvetőt érik, majd-majd eldűlő magasságra tornyosultak; s mindenekfelett a nemesség praetensiói, hogy minden rendesebben is forogjon, mint azelőtt, a néhaihoz képest idomzaton túl tetemesültek; úgyhogy mind e mondottak s nem mondottak, de általam gondoltak s másoktúl tán elértettek, sommásan véve, minden eredeti vagy ősi, akár nyilványos, akár tacite egyezést de facto már rég megsemmisítettek.

Ezen néhány sor szolgáljon feleletül azoknak, kik a 197-ik lapon tett állításomat kérdésbe vennék s azt követelnék, hogy a nemesség járulásának a házi pénztárhoz s országgyűlési terhekhez legkisebb nyomait sem találhatni Sz. István idejétűl kezdve mai napig: amit – nehogy diplomákba s krónikákba s anonymusokba elsüllyedjünk, ahelyett hogy tennénk és cselekednénk már valahára – legkisebb kérdésbe sem akarok venni, sőt még azt sem, hogy az akkori provízió igazságos s helyes volt-e vagy sem; hanem egyenesen arra szorítom egész véleményemet, hogy valamint egykor igen helyes lehetett, ha az akkori körülmények szerint egyedül a szántóvető vitte az akkor irány- s idomlag sokkal könnyebb terhét mind a házi pénztárnak, mind az országgyűlésnek; úgy ma, midőn e teher mód nélkül súlyosbult, igen helytelen, ha a nemesség az új tehernek nem akarná idom szerinti részét elvállalni; a nemesség, mely azóta új terhet magára nem vett, ami pótlékul s nem fizetési ürügyül szolgálhatna, sőt a maga terhébűl annyit rázott le, hogy az, az előbbihez képest, nagyon is könnyebbült, mint azt a következő VIII-ik törvénycikkelyben megmutatandom.

S ha valóban a házi pénztár jobb manipulációját kívánjuk, hogy annak ránk nézve jobb mechanikai látszatja is legyen, s minden három esztendőben időgazdasággal országgyűlés is tartathassék, nem tehetünk praktikusabb dolgot, mint ha az örök teóriák helyett, mint teszem: „Miért engedik a státusok, miért nincsenek jelen a mágnások, miért tűr ilyeseket a vice- és főispán, miért nem reprezentálnak a megyék, miért nem mozdul az oppozíció sat. – sat. – sat.” – ha mindezek helyett a nagyobbodott terhek idomzatját nemeslelkűleg, józan fejűleg és szabad akarattal valahára elfogadjuk.

Már ami azon idomzatot illeti, melyben a nemesség is járulna ezen két teherviseléshez, az megint egészen új kérdés, melynek azonban, ámbár nem oly felette könnyű, valamint a legegyszerűbb princípium életbe s praxisba hozatala sem az, mégis az igazságos teherelosztásnak törvényei szerint minden kétségen kívül diadalmasan meg lehetne felelni; amit egyébiránt itt a helyszűke miatt nem vehetek fejtegetésbe, s annál most nem mondhatok egyebet, mint hogy ha a házi pénztár és országgyűlési terhek nem commassáltatnak, s a nemesség és pórság elkülönözve viszik azok súlyát, akkor a fő cél, ti. a hazafiak közti egyetértés s egyezés el van hibázva*, s a szántóvető szintazon faggatásoknak* lesz kitéve, mint ma; s ekképp jobb, ha e részben inkább semmi sem történik, mint valami olyas, ami a dolognak csak mechanikai s nem morális részét javítná!

S minekutána a most következő törvényjavaslat fejtegetésében még jobban ki fog tűnni, hogy új kellemekért igazságos arányban új terheket is venni fel nemcsak éppen nem constitutio elleni, sőt nem is valóságos teher; most azzal végzem be ezen szakaszt, hogy ha semmi egyéb ok nem javaslaná ezen VII-ik törvény elfogadását, csak azért is el kellene azt fogadni, mert a hat első törvényt sem lehetne másképp jó sikerrel felállítni – ami, ítéletem szerint, az egészre nézve legérzékenyebb veszteség volna, minthogy azon hat törvény igen szoros és, mondhatni, elszakíthatatlan kapocsban áll egymással, és a VI., ti. a szántóvetőnek törvényes pártvédje úgyis maga után vonná a VII-ik törvény felállítását, mellyel legközelebbrűli kapcsolatban van –

 

A vizek, utak s belvámok terheinek mindenkitűl egyenlő viselése s azoknak országgyűlési elrendelése




Hátra Kezdőlap Előre