Végszó

Mibűl azt tanuljuk, hogy az igazság nemcsak legdicsőbb, hanem végre mindenkinek leghasznosb is; s hogy bármi sokáig el voltak is nyomva a természet törvényi, s bármi dúsak, hatalmasak, boldogak (?) s bátorlétűek (?) valának is egykor eldődink, nem lehet azért a természet törvényit örökre elzúzni, mert azok elaszticitásokat mindaddig nem vesztik el, míg csillagunk sarkaibúl ki nem dűl; s ekképp – alkotmányunkat vagy javítnunk s azt lassan-lassan az idő szelleméhez szabnunk, vagy gazdagságtúl, befolyástúl, szerencsétűl, nyugalomtúl s bátorléttűl búcsút vennünk kell; mert ha azt gondoljuk, hogy annyi századok visszaélései után, melyeknek időszaki felhalmozását s tűrhetetlen voltát törvénykönyvünk sok helyen s többek közt I. Ferdinánd X-ik decretumának 26-dik cikkelye, ím, ezen nevezetes szavakkal festi: „Cum autem variis exemplis, et vetustis et recentioribus, saepenumero palam innotuerit Dei Optimi Maximi vindex ira, ob peccatum aliquod populi gravius: Neque ulla res magis ab aliquot annis, florenti quondam Hungariae nocuisse videatur, oppressione colonorum, quorum clamor ascendit jugiter ante conspectum Dei”* sat. – ha azt gondoljuk, mondom, hogy annyi századok abususai után, a jobbágyságnak sok helyen szinte kétségbeesésig torlott bajait ezentúl is egy-egy leplező – palliatív – szerrel fogjuk orvosolhatni, sőt vak kábultságunkban azt merjük hinni: ezentúl is minden megmarad csend- és rendben, mert hiú elbízottságban néha-néha egy rozsdás ‛maradjont’ kongatunk: akkor valóban minden haszon nélkül folyt le ránk nézve a nemzetek évrajza, mert abbúl semmit sem tanultunk, s ekképp ezen elkerülhetlen tapasztalást tán sajátunkkal, tán létünkkel fizetendjük.

S ím, ez, ha nem javítunk, spedig gyökeresen nem javítunk, amit várhatunk!

Mily mosolygó színekkel mutatkozik ellenben jövendőnk, ha magunktúl ellökvén az enség s elfogultság nyomorult békóit, szívünk sugalminak engedünk, eszünk józan tanácsit fogadjuk, s Hunnia szolgalakosit az emberiség örök jussaiba iktatjuk! Nemcsak a jobb ember nyerendne bennünk ily cselekvésmód által, hanem a gyarló ember is; mert honfitársink boldogítása által nemesb érzésink vágya volna kielégítve, legvalódibb hasznunk tágítása s bátorítása által pedig földi létünkhez kötött szükséginknek tökéletesb megfelelhetése eszközöltetnék.

Ha a kérdésben lévő törvényjavaslatok veleje elfogadtatnék, akkor mind termékink, mind készítményink bizonyosan s jó áron kelnének el – minthogy az, ki saját ingatlan földet bír, kinek a törvény nem holt betű, hanem elővéd, ki nem egyedül viszi az ország terheit, s ki monopóliumok, limitatiók, céhek s efféle akadályok alatt nem sínylődik, lassanként tehetőssé válik. Hol pedig a tehetség nagyobbodik, ott a vevők száma is nevekedik; s így tökéletesen világos, hogy mi, nemesek csak akkor fogjuk valódi hasznunk talpköveit megrakni, ha az ország minden lakosinak megnyitjuk azon köröket, melyek közt felébred a szorgalom, tágul az értelem, nevekedik az önbizodalom, melyek közt futóhomok kertté, berek viránnyá, sivatag paradicsommá bájul, s melyek közt ma jobbadán csak azon kevesek foroghatnak, kik a szerencsés születés vakító mámoritúl elcsábítva, még távolrúl sem sejdítik állások kedvező s édes létét, s melyet az ismér inkább, kit állhatatos szorgalma emelt oda.

Do ut des. E három szó egész szisztémámat magában foglalja. Azonban ne neveljük honfitársink tehetségit terhes vagy ekvivalens nélküli concessiók vagy adományok, alamizsnák, hanem azon körök megnyitása által, melyek közt ők bizonyosan boldogulnak; midőn mi nemcsak nem károsodunk, hanem tán még hathatósabban boldogulunk.

A vevők számát s tehetségét a belrendelkezés igazsága éppen oly hathatósan nevelheti, sőt hathatósabban neveli, mint a külkereskedés szabadsága – ez a mondottakbúl fejlik ki.

Fogjunk tehát kezet, vessünk vállat addig is, míg külkereskedési szerencsénk jobbra fordul; egyesítsük minden tehetséginket, törvényink kifejtését lassan-lassan mind közelebbre vinni az örök természet törvényalapihoz. Így századokon keresztül nyughatnak háborítlan, midőn az ember gondolta rendszabások rugóssága csak rövid idő alatt elvesz, s a sok palliatív gyógyszerek s mindigi recidívák következésében, melyeknél egyebet se törvénykönyvünk, se évrajzunk nemigen mutathat, végképp összerogy a test, s hamvainak egy emléke, történetinek még csak tán egy lapja sem leend!

Belső rendelkezésink javítása s nemesítése tőlünk függ, mert atyai kormányunk semmiben nem fog hátráltatni, ami számosb milliói jobbágyinak hasznát emelvén, saját legbizonyosb hasznát eszközli; s azért tegyünk addig is, amit bizonyosan tehetünk. Így habár a _ _ _ _ _ vám* által utóbb is eltiltatik tőlünk a külvevő, neveljük addig is legnagyobb hasznunkra a belvevők számát, mely most antifilozófiai alkotmányunknál fogva csak néhány ezer nemzetségben van koncentrálva, a természettel összhangzóbb törvényjavítások következésében pedig több millióban fenekülne; s mindenekfelett ne felejtsük:

hogy kivált mostani időkben, a nagyobb rész megelégülése a kisebb résznek ha nem is tüsténti, de egy kissé hosszasb hasznára s bátorlétére conditio sine qua non;

hogy a kisebb rész haszna s bátorléte annál nagyobb és bizonyosb, minél megelégültebb a nagyobb rész; s végre:

hogy azon gyáva megtagadási ürügy – praetextus – a bújósdi ajtócskák leggyalázatosbika: „Mennél többet nyer a nép, annál elégedetlenebb”, semmi egyéb, mint egy nyomorult szofizma; s hogy a nagyobb rész, ha nem is tökéletesen – ami nem is lehet, míg ember ember marad –, olyannyira meg fog elégedni, ha most javaslott törvényim veleje elfogadtatik, hogy valamint az ő haszna s bátorléte hathatósan nevelve lesz, s ő egy egészen új aerát fog élni: úgy minhasznunk s bátorlétünk is minden határon túl nevekedend, s mi csak rövid idő alatt egy poros, berkes, szomorú honbúl kilépendünk, s egy kellemes, nyájas, víg honban fogjuk lelni magunkat.

Nagyon szívesen ereszkedném már most azon láncolat bővebb kifejtésébe s világosb kimutatásába, mellyel az itt érintett kilenc törvény függ egymással praktikai tekintetben; de azt mindaddig nem tehetem némi sikerrel, míg a hátralévő három törvényjavaslatot nem hozom egy kis világba. Ugyanis a X-dik törvényjavaslattal fogom megkezdeni e munka folytatását, s annak bevégzetével fog csak kitűnni – ha kitűnik! – amit azonban remélek, sőt hiszek –, hogy midőn senkinek sem haszna, sem tulajdona legtávolabbrúl sem támadtatik meg, s a javaslott törvények szelleme inkább engedő, mint parancsoló, nemcsak meg nem rendülend alkotmányunk filozófiája s fő veleje, hanem az több század vihari ellen ismét fel lesz acélozva.

Ki fog tűnni – s ha ki nem tünend, valóban egyedül tehetségem híja gátolandja –, hogy ekvivalens nélküli concessiókrúl vagy tán éppen veszteségrűl s kárrúl egész javaslatomban nincs szó, hanem az ellenkezőrűl; s hogy a kérdés nem akörül forog: ki mit s ki mennyit veszítsen, hanem kirekesztőleg csak arrúl: kinek legyen haszna s nyeresége nagyobb, kinek kisebb!

A szent igazság törvénye mindenkire áldást halmoz, ki abbúl önmagát szűklelkűen ki nem zárja!




Hátra Kezdőlap