11

Zsigmondfalva, 1848. december 4.

Édes jó Lizám!

Ígéretem szerint elbeszélem utolsó hadmenetünket. mert bármily eredménytelen volt, tapasztalás dolgában nagyon gazdagított. November 28-a volt, mikor parancsot kaptunk, hogy másnap egy órakor induljunk el. A meghatározott órában el is indultunk, a legnagyobb ködben, éspedig hét gyalogosszázad, két lovasszázad és négy tizenkét fontos ágyú. Mi alkottuk a második hadoszlopot, és föladatunk az volt, hogy arcban támadjuk meg az ellenséget, azaz a tomasováci sáncokat, vagy legalább megakadályozzuk, hogy hátba és a szárnyakra erősítéseket küldhessen. A 4. hadoszlopnak még aznap el kellett foglalnia Orlovátot, és ott hidat veretni a Temesen, hogy megkerülhesse az ellenséget. Ezt a hadoszlopot a derék Appel+ alezredes vezette, az én régi Dom Miguel ezredemből*. A 3. hadoszlopnak az orlováti hidat kellett megszállnia, az 5.-nek tőlünk balra működnie, az 1.-nek pedig Bótost elfoglalni. Ha jobban kedvez az időjárás, kétségtelenül végre is hajtjuk a tervet. 29-én egykor tehát elindult hadoszlopunk, Vojnits+ alezredes vezetése alatt. (A búcsúnál Ferenc* nagyon meg volt hatva, s kért, ne legyek nagyon heves, mert mi lesz a grófnéból, ha grófi méltóságomnak baja esik.) Jólesik nekem, hogy e pillanatban barátságosan szólt valaki hozzám, annál is inkább, mert Ferencet egy csúnya kihágása miatt nemrég Párdányon keményen meg kellett fenyítenem.

Minthogy az a kapitány, akinek századát átvettem, dicséretes nagyravágyásból beteg létére sem akart a hadmenettől elmaradni, megint futárszolgálatot kellett végeznem. Két óra múlva a nagy országúton Orlovát felé jutottunk, itt Becskerek felől jelentékeny hadierő vonult el éppen akkor. Közvetlenül ezután megérkezett Vetter+ tábornok is, zajos éljenzéssel fogadták. Valamivel utóbb ismét letértünk az országútról, jobb felé húzódtunk, olyan sűrű ködben, hogy ötvenlépésnyire sem lehetett látni. Így esett meg aztán, hogy bár két úgynevezett vezérkari tiszt volt velünk, mégis eltévedtünk, és a már megtett út nagy részét visszafelé újra meg kellett tennünk, hogy aztán ismét az orlováti országúton haladjunk előre. Végre nyolcórai menet után Orlovát közelébe értünk, este kilenc órakor, és készültünk a szabad mezőn való táborozásra. Nem volt szabad tüzet raknunk, nem volt mit ennünk, az időjárás hideg és nedves; képzelheted, mily kellemes volt a helyzetünk. Olyan sűrű volt a sötétség, hogy a szó szoros értelmében egymásnak mentünk. Alig állítottuk ki előőrseinket, alig kezdték a huszárok lovaikat etetni, mikor már lőttek is előőrseinkre.

A legrövidebb idő alatt mindenki lóra pattant, és hadi rendbe állt, de akkor sem láttunk tovább, mint harminclépésnyire. Sajnos, az a katona, kire lovamat bíztam, hirtelen megbetegedett (Ferenc Zsigmondfalván maradt), utóbb kiderült, hogy kolerába esett, magamnak kellett lovamról gondoskodni, azaz etetni, és minden riadónál a sötétben fölnyergelni, ami bizony nem ment valami gyorsan. Szerencsére fölriadásunkat vaklárma okozta, egyszer sem támadtak meg. Vojnits+ alezredes, ki Orlovát felé lovagolt, egész éjjel nem érkezett vissza. Visszatértében eltévedt, s csak kimondhatatlan fáradalmak után, folyton abban a veszedelemben forogva, hogy az ellenség elfogja, bukkant rá táborunkra; már-már elveszettnek véltük. A legőszintébb örömmel fogadtuk.

Sohasem felejtem el ezt az éjjelt. Ferenc megfeledkezett róla, hogy velem adja a bundámat, úgyhogy a nedves földön kellett feküdnöm, s fáztam, mint a kutya. Végre megvirradt, ha a ködös félsötétséget szabad így nevezni, és mi Orlovátnál csatarendbe álltunk. Itt vagy két óra hosszat vártuk a szép időt, s mikor Vetter+ végre meggyőződött, hogy lehetetlen a támadás, kiadta a parancsot, hogy térjünk vissza állomásainkra. Miután ismét nyolc óra hosszat ültünk lóháton, ismét Zsigmondfalvára értünk, fáradtan és rosszkedvűen, mert hiába álltunk ki ennyi fáradságot, még csak fütyülni sem hallottunk egy ellenséges golyót.

Tegnap végre megkaptam kedves leveleidet, egészen a november 18-án írottig. Mennyi vigasztalást nyújtasz te nekem, jó Lizám, ebben a komoly időben! Hálás vagyok szilárd bizalmadért és rendíthetetlen bátorságodért. Csak így felelhetek meg nyugodtan és önbizalommal kötelességemnek. Holnap vagy holnapután valószínűleg újra megkíséreljük Tomasovác megrohanását. Égek a vágytól, hogy új bajtársaimnak megmutathassam, hogy életemmel és véremmel küzdök ügyükért.

Mert meg kell vallanom, ha nemsokára nem történik valami, mai viszonyaim közt nem bírom tovább. Szemben mindenki barátságos és előzékeny irántam, de a hátam mögött ellenem dolgoznak, úgyhogy már századom altisztjeinél is nyomára akadtam az ellenem való gyanúnak. Ma azt kívánta a tisztikar egy része, hogy tegyem le az esküt az alkotmányra, biztosan azt remélték, hogy megtagadom. Egyszóval attól félnek ezek a jóemberek, hogy útjában állok majd előmenetelüknek.

De mindez nem téríthetne el eddig kezdett utamtól, ha nem kellene attól tartanom, hogy Gergely őrnagyot, ki naponként kiáll értem, kínos helyzetbe hozom tisztikarával szemben. Azt reméltem, hogy kitartásom és erős akaratom legyőz minden bizalmatlanságot, de egyre inkább be kell látnom ennek lehetetlenségét.

Isten veled, édes Lizám, nemsokára nálad vagyok, az utánam vágyódó kis Lizának* vigasztalására. Hű

Károlyod

Utolsó vállalkozásunknál az volt a szándék, hogy minden ponton támadjunk Fehértemplomig. Csak egy hadosztály támadása sikerült. Elfoglalta az úgynevezett Ördöghídját*, három ágyút, egy 12 és két 6 fontost kézre kerített ezer lövedékkel stb. stb. Igen szép siker.




Hátra Kezdőlap Előre