Leiningen-Westerburg Károly+ naplója

Cibakháza, 1849. II. 22.

 

Édes egyetlen Lizám!

Távollétemet tőled, angyalom, és kedves gyermekeimtől napról napra fájdalmasabban érzem, mert ha tudom is, hogy titeket, kedveseim, nem fenyeget baj, mégis kell hogy sorsom bizonytalansága téged nagyon is kínozzon, nekem pedig nincs módomban, hogy csak egyszer-másszor is küldhessek neked néhány sort. Isten tudja, látlak-e még valaha, mert még sok csatát kell vívnunk, míg békénk lesz. Sorsom Isten kezében van, és ha végtelenül szeretem is az életet, mert hisz olyan boldog voltam, mint kevés halandó, mégis készen várom a halált, sőt néha bús sejtelmek lopóznak szívembe. De ha Isten a legrosszabbat méri is reánk, legalább tudd meg e lapokból, hogy szívem az utolsó pillanatig híven és hőn dobogott érted, és hogy nem nagyravágyás és dicsőség keresése ragadtak ki karjaidból, hanem a jog és szabadság érzete.

Hosszú idő múlt el, mióta neked utoljára írtam, ha nem tévedek, tomasováci szerencsétlen támadásunk felől; hadd beszéljem el neked, mi minden történt azóta, hogy egyszer elmondhasd fiadnak: atyja derék katona volt.

Ama szerencsétlen roham után ismét Zsigmondfalván szállottam meg, és előőrsi szolgálattal vesződtem. Egy napon, mikor véletlenül Becskereken jártam, megismerkedtem Damjanich+ ezredessel (verseci parancsnok és Csernovics Emília férje), kit a rácokon vett több győzelem tett híressé. Gyorsan ismerkedtünk, és csak nehezen váltam el e férfiútól, kinek egész lénye nekem módfölön tetszett. Külseje körülbelül hasonlít Shakespeare+-éhez azon a kis érmen, melyet menyasszony korodban adtál nekem. Ugyanaz a domború homlok, rövid, hajlott orr, kicsi, csukott száj, erős szakáll, kopasz tarkóján csak hátul és oldalvást néhány sötét fürt, amellett egy fél fejjel magasabb, mint a te Károlyod, és jóval vastagabb nála; főképpen pedig az erős szemöldök alatti jóságos barna szem, tele jósággal, mely azonban, ha haragszik, oly vad, hogy fiatal katonáink gyakran remegtek egy pillantásától. Oly szépnek festem e férfiút, hogy végtére beleszeretsz; hogy ezt meggátoljam, azt is meg kell mondanom, hogy már túl van a negyvenen, és egy kicsit bántja a köszvény; én pedig minden fáradság és mérgelődés ellenére egyre egészségesebb, és mint ismerőseim mondják, fiatalabb és nem kövérebb leszek. Akkor nem gondoltam rá, hogy még jó sok csatát vívunk együtt, de már néhány nappal első találkozásunk után hirtelen parancs jött, hogy a 10. zászlóalj kocsin menjen Zichyfalván át Versecre. Zichyfalván megoszlott a zászlóalj. Gergely őrnagy három századdal ott maradt, hogy másnap más csapatokkal együtt Alibunár felé vonuljon, én pedig a többi három századot Versecre vezettem. Másnap, ha nem csalódom, december 9-én* kivonultunk Karlsdorf elfoglalására, hol a rácok elsáncolták magukat. Velünk volt a 10. zászlóalj három százada, a 3. zászlóalj három százada, négy század a 9.-ből (a híres vörössipkások*), hét ágyú és két század huszár. Kilenc óra tájban kezdődött az ütközet mintaszerű rendben, aminthogy Damjanich, bár nem bírt lovagolni, mindenhol nagyon gyorsan rendezte a támadást. Eleinte három századommal tartalékban maradtam, és midőn emiatt panaszkodtam, így szólt: „Azt hiszed, hogy a csatába nézőnek viszek egy Leiningent? Majd eljő a pillanat, amikor tűzbe viszlek.” Így is lett. Nemsokára jött a parancs, hogy embereimmel egy alacsony dombsor mögött előnyomuljak, és fenyegessem az ellenség visszavonulását. Itt egy verseci arszlán és önkéntes csatlakozott hozzám, állig fegyverben, nagy vitézül, míg a domboktól fedezve haladtunk. De mikor nyílt mezőre értünk, és egy tőlünk jobbra fekvő dombon levő nyílforma sáncból két ágyú szórta ránk a golyót, az én emberem meg sem mukkant, és bár a legtöbb golyó sok ölnyire repült fejünk fölött, annyira meglapult, hogy jót kellett nevetnem rajta.

Föladatom éppen e domb elfoglalása volt, ezért egy századot oldalvást küldöttem oda, a másik kettővel pedig szemből támadtam. Itt már kartáccsal fogadtak, de azért keményen előrementünk, és a rácok csakhamar megszaladtak. Az én önkéntesem eltűnt, csak este láttam ismét, és becsületére válik, hogy nem hencegett, hanem maga gúnyolta vitézkedését. Nyíltan megmondta: „Az ön oldalán beláttam, hogy nem vagyok katonának való.” Csak volna minden ember ilyen őszinte. – Azon sánc elfoglalása lehetővé tette huszárjaink egy részének az előnyomulását, és mi is közeledhettünk az alibunári úthoz vezető utolsó kijárásokhoz (az ellenség hátrálási vonalához). Két századommal a faluba vetettem magamat, és lényegesen hozzájárultam ahhoz, hogy az ellenség visszavonulása csak rendetlenül mehetett végbe. Karlsdorfot, mint az egész hadállás kulcsát a legjobb rác csapatok tartották megszállva, egy határőrzászlóalj, mely a vele levő népfölkeléssel együtt makacsul védekezett. Hét tisztjük és háromszáz katonájuk esett el, mi meg legföljebb tíz halottat és huszonöt sebesültet vesztettünk. Egyetlenegy udvarban harmincöt embert és egy tisztet koncoltak fel embereim, kegyelmet senki sem kapott. De szörnyű emlékezetemben marad ez az ütközet, mert amily vitézül harcoltak embereim, különösen az első század, mely Tomasovácnál oly rútul cserbenhagyott, annyira megutáltam őket rablásuk és kegyetlenségük miatt. Semmi nemeslelkűség, semmi lovagiasság, sem a közlegényekben, sem a tisztekben. Egyszóval: néznem kellett a legundokabb öldöklést, és nem akadályozhattam meg.

Szerencsére gyorsan előrementünk Alibunár felé, hol Gergely őrnagy három századával és hat század Wasával* foglalkoztatta az ellenséget. Karlsdorftól kezdve emelkedik a talaj, és körülbelül két mérföldnyi hosszú, délkeletről északnyugatra csapó dombsort alkot, mely kelet felé nagyon meredeken ereszkedik alá, és így pompás védelmi vonalat nyújt, míg Karlsdorfot bírják. Karlsdorftól egy-két óra járásnyira fekszik Alibunár, a dombsor tövében, egy mély szurdok kijárásánál. A síkság felől ezt a falut csak nagy veszteség árán lehet elfoglalni, és Gergely őrnagy ezért csak lassan nyomult előre. Mihelyt azonban Karlsdorf a mienk volt, Damjanich+ erejének felét balra küldte a magaslaton, a pancsovai út felé, mi többiek meg az alibunári úton haladtunk, és aztán jobbra a síkságnak fordultunk, hogy Gergellyel együtt szemből támadjunk. De a rácok oly sietve hátráltak, hogy balszárnyunk e magaslaton nem vághatta el őket. Két ágyú, egy lőszerkocsi és sok puska volt e nap zsákmánya. Alibunárt leégették és kifosztották, szerencsére a lakosok már elmenekültek, különben itt is történt volna egynémely szörnyű tett. Itt aztán olyan rendetlenségbe jutottunk, hogy ha csak félig is elszánt ellenséggel van dolgunk, keményen meglakolhattunk volna érte. Egy századból sem maradt együtt húsz ember, a zsákmányolás szilaj vágya szertekergette őket. Ez alkalommal ismertem meg századom egyik közvitézét, Bányait+, kinek nevét sohasem felejtem el. Mialatt a többi fosztogatott és zsákmányolt, ez a derék ember velem maradt, megvetve az ilyen módon való gazdagodást, pedig sok tiszt járt elöl rossz példával. E naptól fogva szemmel tartottam e vitézt, de sohasem láttam őt soron kívül, csak ha rohamra mentünk.

Néhány óra múlva sikerült a csapatokat összeszednünk, és kint, szabad ég alatt táborba szállanunk. – Azt az éjjelt sohasem felejtem el. Képzelj el egy szélesen elterülő tábort az országút két oldalán, melyen a tüzérség és lovasság foglal állást, körülvéve a tábortüzektől; a távolban az égő Alibunár világítja meg messzire a vidéket – rettentő, de szép. Aztán az eleven élet a táborban, száz helyen is folyik az ének és tánc. Majdnem elfeledtem, hogy Gergely őrnagy, gyenge lovas lévén, lebukott lováról és erősen megsérült, miáltal reám hárult az öt század vezetése; egy nem volt velünk. Mikor aztán szolgálatomat elvégeztem, őrseimet megnéztem és mindenről gondoskodtam, elmentem vezéremhez. Sok tiszt ült vele tűz körül, és együtt álmodoztunk jövőnkről és reményeinkről. Damjanich+ gyengéden szereti feleségét, és így sokat beszéltünk azokról, kik nekünk legkedvesebbek a földön, és így új összekötő kapocs fűződött közöttünk. – Nyugodtan és boldogan reád gondolva aludtam el a kemény földön. Mára jó éjszakát, életem, Isten erősítsen szomorú időkben. Jó éjszakát, Liszkám.

Cibakháza, 1849. II. 23. Ma folytatom elbeszélésemet. – Napkelte előtt megszemléltem őrseimet, és fölvertem embereimet, hogy egy esetleges támadáskor mindjárt kéznél legyenek. Szerencsére a rácok békébe hagytak, így kilenc óra felé elindultunk Szeleusnak, melyet, mint Illancsot is, elhagyva találtunk. Ezt fölégettük mert lakosai főcinkosok valának hét magyar község el pusztításában és lakosaik elűzésében. Édes Lizám, mily szomorú ez a háború, és mily szépnek tetszik nekem béke, a te közeledben. Csak egyetlenegy házat sikerül több derék társammal együtt megmentenem. Ez a ház egy hetvenéves aggastyáné volt, akinek tizenöt gyermek közül nyolc fia a császárt szolgálta. Szegény nép, te nem tudod, hogy ez a császár csak a balgák agyában él, és hogy te nyomorult teremtményeinek engedelmeskedsz.

Itt megtanultam, hogy valóban az éhség a legjobb szakács. Honvédjeim egy égő házból kihoztak egy hordó káposztát, és nagy gyönyörűséggel ették. Kíváncsiságból megízleltem, és oly jónak találtam, hogy torkig ettem magam vele. Egy más jelenet azonban szomorúsággal töltött el, mert látnom kellett, minő vak a rácok rajongása, és hogy a magyarok és rácok békés megegyezése nehezen sikerülhet. – Elfogtak egy parasztot, ki egy házból huszárainkra lőtt. Damjanich+ elé vezették, ki azt kérdezte: „Hát te magad akarod kiirtani a magyarokat?” „Nem magam, hanem testvéreimmel” – volt dacos válasza. „Agyonlövetlek.” „Azt megteheted.” Damjanich+ erre kiadta a parancsot, hogy lőjék agyon. Három ügyetlen honvéd közül az egyiknek puskája csütörtököt mondott, a másik kettő pedig nem találta. Erre megfordult, és azon hitben, hogy csak ijeszteni akarják, kérdi az ott álló tisztet, elég volt-e már? Midőn ez nemet mondott, ismét visszafordult, és ajkán borzasztó káromlással a magyarok ellen halt meg. Sajnos, az a tiszt állott be hóhérjának. –Egészben véve gyáva a rác nép, de oly makacs, hogy derék vezetés alatt igen vitézzé válhatik. Estefelé Dobiricába mentünk, hol az elöljárók barátságosan elénk jöttek és kíméletért esedeztek. Ezt megadtuk, de vendégszeretetüket elutasítottuk, mert ez a rácoknál árulást jelent, és a falutól félórányira ütöttünk tábort, nem mulasztva el semmi elővigyázatot. Ismét a nyílt mezőn szállottunk meg, ágyunk a kemény föld. Mára Isten veled, egyetlen jó Lizám.

Cibakháza, 1849. II. 24. December 11-én* korán elindultunk Tomasovác felé, hogy ezt a zsiványfészket elfoglaljuk. E célból Kissnek ugyanaznap szemből kellett volna támadnia, úgyhogy a szerviánusoknak vagy el kell hagyni a sáncokat, vagy vívni az utolsó emberig. Sajnos, az időszámításban a mi táborkarunknak nem szokatlan zavar állott be, úgyhogy Damjanich+ tanácsosabbnak találta Jarkovácon megszállani, és másnap a becskereki csapatokkal együtt fogni a támadáshoz. A lakosság igen barátságosan fogadott és megvendégelt, úgyhogy már valóban azt hittem, mégiscsak igazságtalanok vagyunk e néppel szemben. De mily keservesen kellett tapasztalnom, hogy a rác akkor legbarátságosabb, mikor áruláson jár az esze. Oly keserűek az emlékek, oly hihetetlennek látszik, amit megértem, hogy ma sem tudok világos képet rajzolni arról a borzasztó éjjelről, melyet ott megéltünk. Csak azt mondhatom, hogy te voltál védőangyalom, a rád való gondolat ösztönzött erőm teljes megfeszítésére, mert csak az menthetett meg, és én viszont akartalak látni, és még boldog napokat élni veled.

Cibakháza, 1849. II. 25. Damjanich+ délben Bótosra ment, hogy Kiss-sel megbeszélje a támadás részlete Távollétében kellően gondoskodtunk a szükséges elővigyázatról, mert máris gyanússá vált előttünk a rácok túlságos barátsága, különösen azáltal, hogy embereinknek annyi bort adtak, amennyit csak ihattak. Midőn Damjanich+ visszajött, megparancsolta, hogy minden század századosának szállása előtt táborozzon a szabadban. Ha e rendelkezés nem történik, nagyon kevesen élvezhetik közülünk másnap az életet vagy a szabadságot.

Jarkovác az úgynevezett régi levezető csatorna melle fekszik. E csatornán fahíd vezet át, mi rendes körülmények közt hátunk biztosítására szolgálhatott volna; de nem úgy volt a dolog. Damjanich, Kiss+ őrnagy, a vörössipkások parancsnoka meg én egy szobában háltunk, alvás előtt sokat beszéltünk a holnapi győzelemről, egyszerre csak, úgy fél négy lehetett, azt dörgi Damjanich+ óriás hangja: „Fegyverre!” Fel voltam öltözve, és így elsők közt künn termettem a téren, hol éppen három századom sorakozott. De már a házakból mindenfelől felénk fütyültek a golyók, és ez különösen a lovasságot, mely természetesen sehol sem talált fedezéket, nagy zavarba hozta. Mihelyt három századom együtt volt, gyorsan előrenyomultam, hogy a netán betört ellenség elűzzem. Két századomat más-más utcába küldtem, harmadikkal meg ismét más utcába siettem előre. Itt sűrű embertömeget vettem észre magam előtt, de nem tudtam, ellenség-e vagy barát. Kiáltásomra Állj, ki vagy tiszta Magyar hangzott vissza, mire továbbnyomultam de hetven-nyolcvan lépésnyiről gyorsan egymás után kétszer reánk sütötték puskáikat. Embereim, kik közül, szinte hihetetlen, csak egy sebesült meg az áruló gazemberek által, az is csak könnyen, már vissza akartak fordulni, de én fölkiáltottam: „Ne félj, magyar, szuronyt szegezz, rajta”, és annyira számíthattam legényeimre, hogy ők lövés nélkül követtek, és a gazembereket megszalasztották. Itt egyszerre azt jelentik, hogy még hat ágyúnk ott áll a téren, és nem tud átjutni a hídon. A század vezetését egy hadnagyra bíztam, és visszamentem néhány katonámtól kísérve, kik nem akartak elhagyni, köztük volt a derék Tálnoky+ káplár is, ki utánam sietve azt mondta: „Százados úr, én Tomasovácnál is ott voltam az oldalánál, engedje meg, hogy e szörnyű éjjel is önnel maradjak.”

A térre érve, mindent a legborzasztóbb zavarban találtam. Hiába fáradoztunk: Czillich+ százados, egy Wasa zászlóalj parancsnoka, Földváry százados (3. zászlóalj), Asserman+ százados meg én a leghihetetlenebb módon; embereink annyira elvesztették bátorságukat, hogy semmit sem lehetett velük kezdeni. A hídhoz vezető utat jobbról-balról már megszállotta az ellenség, és visszavonulásunk el van vágva, ha nem sikerül a megszállott házakat elfoglalnunk. Ekkor Földváry hozzám jött e szavakkal: „Gyere, testvér, menjünk előre, tán csak követnek a gyáva kutyák!”

A hű Tálnokyval+ együtt kétszer is benyomultunk a legközelebbi udvarba a leghevesebb tűzben, de hátrálnunk kellett, mert senki sem követett. Harmadszorra már jöttek néhányan, de szerencsétlenségre mindjárt az első rohamnál összeesett köztem és Földváry közt egy tiszt meg egy közvitéz, mire mind hátraarcot csináltak, és többé nem mozdultak előre. Erre a két sebesültet visszavezettük, és Czillichhel+ és Assermannal+ tanakodtunk, mitévők legyünk. – Ez éjjel fülünk volt a legjobb tanácsadónk, és mivel hallottuk, hogy jobbszárnyunkon szakadatlanul folyik az ütközet, sőt kissé távolodik, azt következtettük, hogy Kiss+ őrnagy vörössipkásaival kemény útját állja az ellenségnek. Ezért elhatároztuk, hogy ne erőszakoljuk tovább a visszavonulást a hídon át, hanem egy másik utcán törünk ki a szabadba. Miután egypárszor lőttünk kartáccsal, az ágyúkat gyorsan elindította két oldalukon a gyalogság sűrű sorfala, hogy a fogatokban ne essék kár. Bár folytonos golyózáporban, mégis szerencsésen eljutottunk az utca végéig, de itt már oly heves tüzeléssel fogadtak, hogy minden megakadt. Előugrottam, mellettem a derék Tálnoky+, s kiabáltam: „Ni, hogy szalad a rác”,  és oly könnyű az embereket elámítani, hogy katonáink szuronyt szegezve előretörtek, a még éppen nem szaladó ellenséget a legközelebbi árkokból kiűzték, és onnét oly erős tüzelést kezdtek, hogy a rácok vad futásban menekültek. Mihelyt a szabadba értünk, még néhány pillanat előtt gyáva legénységre nem lehetett ráismerni, és meg kell vallanom, engem is friss bátorság szállott meg.

Cibakháza, 1849. III. 1. Sokféle elfoglaltságom megakadályozott a múlt történetének elbeszélésében. Ma folytatom.

Midőn körülbelül ötszáz lépésnyire voltunk a falutól, megállapodtunk, és mindenki azon volt, hogy csapatát lehetőleg rendbe szedje. Jobbra tőlünk még javában dühöngött az ütközet, balra teljes csend volt, úgyhogy nyilvánvaló lett, hogy a szélső balszárnyon állunk. Előttünk körülbelül ezerlépésnyire voltak a jarkováci szőlők, melyeket az ellenségtől megszállva találtunk. Hamar oda küldtem két századot, kik nemsokára el is verték onnét rácokat, magam meg ezalatt jobb felé kerestem az összeköttetést Kiss+ őrnaggyal, de olyan sötét volt még, hogy bár a golyók sűrűn fütyültek, ellenséget nem vehettem észre; csak az volt a feltűnő, hogy az ütközet mindjobban távolodik a falutól. – Soha életemben nem vártam oly sóvárogva a nappalt, és midőn végre megvirradt, már nem a balszárnyon állottam, hanem jobbra, szélről. Csatavonalunk messzire volt, és még messzebbre, gyors hátrálásban az ellenség. Ha Kiss tábornok+ ahelyett, hogy kétségbeesetten tördeli kezét, és a már üres tomasováci sáncok ellen vonul, egész erejével segítségünkre siet; de ha a csatornán csak egy osztály lovasságot küld át, melynek úgysem volt mitől tartania, mert az ellenségnek nem volt lovassága – sikerünk valóban nagyszerű lehetett volna. Így is csak nehezen lehetett összetartani ottani bajtársainkat, kik sejtették rettenetes helyzetünket. – Így pedig, lovasságom nem lévén, néznem kellett, hogy Jarkovácból egész tömeg ellenség menekül, mikor a megrohanás kezdetén a túlsó partra menekült csapataink, hallván, hogy az ütközet távolodik, rohammal visszafoglalták a falut. Fél század huszár is megállíthatta volna őket, míg gyalogságom odaér. Egy gyalogszázad, melyet utánuk küldöttem, így is tett bennük valami kárt. E percben csak derék első századom volt velem, annak egy szakasza csatárláncba föloszlottan. Ekkor egy második raj tör ki a faluból, körülbelül hatvan szerviánus, akiket a sötétség szintén zavarba hozott, és most, hogy a mieink elűzték őket, hátba támadtak. Hamar megfordítottam hátsó szakaszomat, és tüzet nyitottam rájuk. Tízen közülük elestek, köztük két vezetőjük, a többiek, bár csaknem el voltak vágva, oly gyorsan elszaladtak, hogy nem érhettük őket utol. Ez alkalommal embereim, kiktől aztán megvettem, zsákmányul ejtettek két szép szerviánus puskát, melyek közül az egyiket aztán elküldtük Kossuthnak.

Ezekből elképzelheted, mennyire körül voltunk fogva minden oldalról. Csak vitézségünk, különösen pedig az összes csapatparancsnokok önfeláldozó tevékenysége menthetett meg. Csaknem elfeledtem, hogy tovább balra egy század határőr, mely a mieink elől futott, a vörössipkások kezébe esett (kiket messziről vörös sipkájuk miatt szerviánusoknak tartott), és tisztjeivel együtt felkoncoltatott. Borzasztó volt a bizonytalanság társaink sorsa felől; oly borzasztó volt az éjjel, hogy mindegyikünk kételkedett a másiknak menekülésén. Hisz ütközet közben hozzám jött Czillich+, és azt mondta: „Damjanichot orozva megölték, Kiss+ őrnagy elesett, te vagy a legidősebb, intézkedjél, hogy rendben visszavonulhassunk.” Annál örvendetesebb volt a viszontlátás, és csak keveseknek nem lábadt könnybe a szemük. Nem lehetett mást hallani, mint: „Testvér, te élsz, hála Istennek, azt hittem, meghaltál.” Mélyen meghatott Damjanich, midőn tárt karokkal felém jött, és felkiáltott: „Édes Leiningenem, Istenem, de megsirattalak.” Sohasem felejtem el a vitézeket, kikkel az éjjel együtt harcoltam.

Mikor már sehol sem láttunk ellenséget, mi is visszavonultunk, mert teljesen kimerültünk a rémítő éjjeli csatában. Visszavonulásunkkor tekinthettük csak át az ellenség veszteségét; amit láttam, annak alapján háromszázötven katonára és szerviánusra és legalább száztíz alávaló rácra becsültem, kik az ablakokból lőttek reánk, de mi is sok vitézt gyászoltunk, hiszen veszteségünk a sebesültekkel együtt vagy százötven ember volt; az ellenségnek annyi sebesültje lehetett, ahány halottja, de azokat magával vitte, nekünk pedig talán harminc halottunk volt. Jarkovácot méltán felgyújtották és kifosztották, és ekkor is több elbújt határőr és szerviánus lelte halálát. – Sajátságos, hogy Damjanich+ jelentésében majdnem ugyanazon szavakkal szól felőlem, mint Zobel+ szól Viktor* felől. – Mily szomorúvá tesz ez a név. Szomorú háború, mely testvért testvér ellen hí fegyverbe. Béke, béke – hogy sóvárgok utánad!

Az azután következő időn átsietek, mert nagyon szomorú volt, hiszen akkor váltam el tőled végleg, mert többé nem kaptam tőled levelet. Egyik rossz hír követte a másikat, búsítva a kedélyeket, bár a bánsági seregben csak kevesen voltak olyan gyávák, hogy a veszély órájában elhagyják a már magukévá tett ügyet.

Hosszú idő szállott el anélkül, hogy élményeim elbeszélését folytathattam volna. Nagyot és szépet éltem át, és azt akarom most tovább elmondani azon emlékeztető szavak nyomán, melyeket mindig fölírtam magamnak.

A jarkováci csata után, mint rendesen valamely (itt meg kell jegyeznem*, hogy e pillanatban börtönben vagyok, és mivel tán csak kevés napom van hátra, csak röviden közölhetem veled a további eseményeket) siker után, a legnagyobb tétlenség állott be, ahelyett, hogy egészen megsemmisítettük volna a rácok megrendített erejét; ez az akkor rendelkezésünkre álló eszközökkel lehetséges volt, csakhogy akkor nem lett volna szabad egyes helységek megszállására szorítkozni. Képzelj el egy ilyen megszálló vonalat Verbásztól Versecig és Fehértemplomig, mindjárt megérted, hogy győzelmeink nem sokat lendítettek ügyünkön.

Rejtekhelyeikből így is csak éjjel mertek rajtunk ütni a rácok, nyílt mezőn negyedannyi erővel is mindig meg lehetett őket verni, mert nem volt lovasságuk. Néhány nevetséges menettől eltekintve nem történt semmi, ekkor Kiss+ nekem adta a becsei parancsnokságot, mivel Poldi Pestre ment. De már egy nap múlva visszarendeltek, mert a 10. zászlóalj engem kívánt. Kitörő, viharos örömmel fogadtak. Ismét keresztül-kasul masíroztam cél nélkül.

Csak egyszer kíséreltünk meg egy támadást Csákova ellen, ahol temesvári csapatok tartózkodtak, de néhány honvéd ügyetlensége elrontotta az egész dolgot, bár néhány foglyot azért ejtettünk. Csákován volt, hogy hallottuk a bogsáni ágyúzást és tétlenül megálltunk, ahelyett, hogy az ágyúszó után indultunk volna. Bogsánt Christian+ elfoglalta*, és néhány ágyúnkat elvesztettük. De ez a nagy hadvezért* nem bántotta, vidáman mulatott az Endrődy családnál, és dicsekedett nagy tetteivel. Itt Csávoson, Módos mellett meg kellett válnom a 10. zászlóaljtól, mert az parancsot kapott, hogy három más zászlóaljunkkal együtt Pestre menjen, és mi ebből arra következtettünk, bár eltitkoltak előlünk minden rossz hírt, hogy fönn rosszul állnak ügyeink. A zászlóalj távozása előtt még igen megtisztelő módon bizonyította hozzám való ragaszkodását. Kissnél ugyanis megjelent egy küldöttség, és kérte, hogy én legyek a parancsnokuk, mert bennem feltétlenül bíznak. Ez nem volt lehetséges, és így sokan könnyezve búcsúztak tőlem. Csávosról ismét céltalanul masíroztunk Zichyfalvára, itt Maderspach+, Kiss+ (az őrnagy) és Nagysándor+ rábírta a tábornokot, hogy induljon Pancsova ellen, és foglalja el, ha lehet. Én azt az ellenvetést tettem, hogy a jarkováci csata után, mikor nyolc zászlóaljunk volt, a rácok meg elvesztették bátorságukat, elmulasztottuk ezt a vállalkozást, és most, mikor csak négy zászlóaljunk van, a rácok pedig összeszedték magukat és számos szerviánussal megerősödtek, elég veszélyes lehet. Leszavaztak, elhatározták az indulást. Egyszerre, anélkül, hogy valakinek előbb sejtelme lett volna róla, a gyülekezőtérről a pancsovai országútra tértünk. December 30-a* lehetett. Meglehetős hideg volt, gyorsan meneteltünk tehát. Alibunáron túl, melynek romjai igen szomorú képet mutattak, megpihentünk, és délután három óra felé Petrovoszelóba értünk, ennek az oláh falunak lakossága csúszó-mászó megalázkodással jött elénk. A pópa az út közepén térdre borult, és csúszott, mint egy rabszolga. Szabad ég alatt táboroztunk, és december 31-én* Neudorf felé nyomultunk, melyet az ellenség megszállva tartott. Rövid ágyúzás után rohamra indultunk, és elfoglaltuk a helységet, bár a nagy hadvezér már azt hitte, hogy visszaverték a rohamot. Nevetséges volt, ha egy golyó közelébe talált jönni, és ő marciális* pillantással felkiáltott: „Ez nekem szólt!” Neudorf mögött Asserman+ századossal helyreállítottuk a kissé meglazult csatarendet, míg Maderspach+ és Kiss+ őrnagy az ellenséget üldözte. Ezután elhagytuk az országutat, és Franzfeld felé fordultunk. Ha a jobbszárny lovassága Kiss kapitány+ alatt jobban működik, az ellenség vesztesége jelentékeny lett volna, így csak két sajkás ágyú volt egyetlen zsákmányunk, Több szerviánust futás közben levágtak. Franzfeldet már kiürítették, lakosai németek, de egészen másfajták, mint a bánáti svábok. Lutheránusok, és még sehol sem láttam ennyi csinos népet, különösen asszonyt egy helyen, mint itt. Alkonyat előtt Assermannal+ kilovagoltam, hogy a vidéket megszemléljük, és már akkor kifejeztük aggodalmunkat a holnapi támadás sikere felől. Mert Kiss+ nem volt alkalmas arra, hogy válságos pillanatban ütközetet vezessen, aztán meg nem volt lőszertartalékunk, hogy hosszabb ideig folytathassuk a csatát.

Január 1-én* megindultunk, és Jabukán át Pancsova felé meneteltünk. Több kanyarodás után Jabukánál derékszögben fordul az út, és Pancsova sáncaiba torkollik. A derékszögben, az út egy részétől hat-hétszáz, a másiktól kétszáz lépésnyire egy kis erdő (a rajzon f). A sáncok, melyeket üresen találtunk, egy széles és mély árokból és több nyílforma sáncból állottak, hol az a a a-val jelölt ágyúk voltak. Az árkon egyetlen híd vezetett át (b 1), ami hátrálás esetén éppen nem volt kellemes, c egy nagy, de meg nem szállott földsánc, d a mi csatarendünk, e-nél pedig szőlők, melyekben egy zászlóaljunk nyomult előre. Mivel éppen nem volt ínyemre, hogy ilyen szűk helyen ütközzünk, fölhasználtam az árokban talált barakkanyagot, és jabukai német parasztokkal még két hidat verettem az árkon (b 2 – b 2).  Aztán megkezdtük az ágyúzást, de legalább harminchat ágyúval viszonozták, olyan hevesen, hogy igen súlyos veszteségünk lehetett volna, ha a rácok jobban lőnek. A nagy hadvezér ezen a napon igen kicsiny volt, mert leszállott lováról, és nagyon bókolt a süvöltő golyóknak, pedig máskor nem lehetett eltagadni személyes bátorságát. Az ágyúzás már elég soká tartott, s mégsem adtak jelt az előnyomulásra. Csak a szőlőben levő zászlóalj ment elszántan előre. Ekkor hallom a tüzérektől, hogy lőszerük kétharmadát már elfogyasztották; sietek Kiss Ernő+höz, és röviden, határozottan azt mondom neki: „Vagy támadjunk, vagy vonuljunk vissza mert tovább egy helyben nem maradhatunk.” A nagy férfiú egész kicsiny volta nyilvánvaló lett. Majd Nagysándorra, majd reám nézve kérdezte: „Mitévők legyünk?” S mikor hallgattunk, annyira ideges lett, hogy kétségbeesetten kiabálta: „Tanácsot, az istenért, egy tanácsot!” Végre azt mondtam neki, hogy mégis legjobb volna visszavonulni. Oly gyorsan adta ki ezt a parancsot, minden utasítás nélkül, hogy merre kell visszavonulni, hogy a legnagyobb zavar támadt. A lovasság és tüzérség egyszerre megfordult, és rendetlenül mind a felé az egy híd felé tolongott, amelyen átjött. Szerencsére már elkészült az én két hidam, úgyhogy három átjárót használhattunk, és a tüzérség az árkon túl ismét megállott; ebben Asserman+ századosnak, akit egyáltalában kitűnő tisztként meg kell dicsérnem, voltak nagy érdemei, ő állította meg a tüzérséget. A gyalogság, bár az ellenség megkettőzte tüzelését, és ágyúival gyorsan előrenyomult, a legnagyobb rendben vonult vissza. Én a 9. honvédzászlóaljjal mentem vissza, és el kell ismernem, hogy a legöregebb katonák sem viselkedhettek volna nagyobb lelki nyugalommal. A tömegbe többször becsapott az ágyúgolyó, és nem lehetett mást hallani, csak ennyit: „Ne félj, magyar.” A gyalogság közül csak a szőlőkben levő zászlóalj, melynek visszavonulása a legveszedelmesebb volt, szenvedett nagyobb veszteséget. Magától értetődik, hogy az f erdőt meg kellett volna szállani mindaddig, míg minden túl nincs rajta, de hiába figyelmeztettem erre a nagy férfiút, még Nagysándor+ és Kiss+ őrnagy sem akartak tudni felőle. Ha csapatot vezényeltem volna, parancs nélkül is megteszem, ami szükséges. Mihelyt az árok külső szélét elhagytuk, nyomban követtek a rácok az én hídjaimon át, melyek lerontásáról szintén megfeledkeztek, és nem a jabukai úton törtek előre, hanem egyenesen az erdő széle felé, és akkor értek oda, midőn első osztagaink h-ig jutottak. Szerencsére csak kevés kárt tettek bennünk, és nemsokára elkergettük őket. Csodálatra méltó, milyen merészen üldöztek minket a rácok lovasság nélkül is. Franzfelden megparancsolta a nagy tábornok, hogy nézzünk szembe az ellenséggel, engem a szőlők közé akart helyezni egy üteggel* és két század lovassággal. De mivel észrevettem, hogy a neudorf-pancsovai úton már az ellenség nyomul előre, és ha soká késünk, előbb ér Neudorfba, mint mi, rábírtam, hogy e tervről mondjon le, és Neudorfig vagy Petrovoszelóig hátráljon, én pedig addig fedezem a Neudorfba vezető utat, melyet a rácok valóban el akartak előlünk zárni. – Petrovoszelóig minden többé-kevésbé rendben ment, de itt fölbomlott minden, rendről szó sem volt, senki sem parancsolt. Alibunárban aztán a legénység önként megpihent, és a lerombolt házakban számtalan tüzet rakott. De innen is továbbmentünk, borzasztó fagyban, Zichyfalváig. Jó bundámnak köszönhetem, hogy nem történt semmi bajorr De sok szegény honvéd ellankadva elaludt az úton, és többé föl nem ébredt. Teljes huszonnégy órán át ülten lóháton, és amint leszálltam, összeroskadtam, és egy ideig nem tudtam talpra állni.

A küzdelemben csak kevés embert vesztettünk, de fáradalmaktól és a szörnyű hidegtől sokan pusztultak el Ha megnézi az ember az út hosszúságát Franzfeldtől Pancsováig, és innét vissza Zichyfalvára, szinte érthetetlen, hogy egy nap ennyit be lehessen járni. Miután csapatainkat összeszedtük, visszatértünk Becskerekre. Itt várt a parancs, hogy a Bánságból vonuljunk ki, és a felső vidéki szerencsétlen eseményekről szóló híradás is. E hír nagy feltűnést keltett, mert velem együtt még mindig sokan reménykedtek a békében, még mindig azt hittük hogy nem Ausztria ellen harcolunk, mert a velünk szemben álló rablóbandát nem nézhettük császári csapatoknak. Most választanunk kellett, és bármennyire ijesztet is a gondolat, hogy ezentúl régi bajtársaim ellen kell harcolnunk, mégsem tudtam elhagyni a balsorsban azt az ügyet, melyhez egyszer csatlakoztam. Itt gyávának és hűtelennek nyilvánítottak volna, amott meg az osztrákot sem fogadnak jobban, hisz többeket, kik bűnbánóan visszatértek, Windisch-Grätz+ mégis a törvények minden szigorával büntettetett. Rövid meggondolás után határoztam, leszámoltam. Csak a te sorsod okozott nekem sok gondot és bánatot, édes Lizám, és most, mikor ez írom, az a szemrehányás, hogy magammal rántottalak a szerencsétlenségbe, súlyosan nehezül lelkemre.

Azon hírekkel egy időben jött előléptetésem őrnaggyá a jarkováci csatában tanúsított magatartásom jutalmául; zászlóaljat azonban egyelőre nem kaptam. Haditanács ült össze, és elhatározta, hogy lehetőleg ellene szegül a Bánság teljes kiürítésének, és e célból a bácskai csapatok parancsnokával is megegyezik, amiért is találkozást rendeztek Becsén. Mind összejöttünk. Esterházy Sándor+, a bácskai parancsnok nyomorultul viselkedett, és hiába iparkodott leplezni, mennyire félti vagyonát. Előre láttam kvietálását*, mely néhány nap múlva be is következett, csakhogy példája – és gyáva beszéde még inkább – sok más tisztre is hatott, úgyhogy pl. a Schwarzenberg zászlóaljnál csak négy régi tiszt maradt meg. Egészében véve mind egyetértettek, hogy nem szabad az alsó vidéket egészen föladni, mert embertelenség volna híveinket kiszolgáltatni a rácok bosszújának. De néhány nappal azután, hogy Becskerekre visszatértünk, határozott parancs jött, hogy gyűjtsük össze a csapatokat, és vonuljunk fölfelé, azaz Arad és Szeged felé. Nekem a Schwarzenberg ezred III. zászlóalját adták, tehát egy ezredbe kerültem Viktorral+. A zászlóalj Óbecsén volt Lenkeynek, Magyarország sok más közt is legnagyobb szamarának és gyáva szájhősének parancsnoksága alatt. Esterházy után Vécsey+ tábornok vette át a bácskai csapatok vezetését. A zászlóaljat a legnagyobb rendetlenségben találtam, csupa ifjú tapasztalatlan tiszt, de a legtöbb tele jóakarattal. Első dolgom az volt, hogy a magyar vezényszót behoztam, és az ifjú urakkal sokat beszéltem a tiszti szolgálatról és kötelességről. Nemsokára megnyertem bizalmukat és vele feltétlen engedelmességüket is. A legénységgel több vesződségem volt, mert a fegyelmezetlenség nagyon elharapózott, de nem ismertem tréfát, és egyelőre megelégedtem azzal, hogy féljenek tőlem.

Január 21-én elindultunk Óbecséről, és este Zentára értünk. Siralmas volt a menekülő magyarokat nézni, kik csapatonként követtek bennünket. Szerencsétlen háború, mennyi nyomorúságot hoztál ártatlan emberekre! 22-én Kanizsára, 23-án Szegedre masíroztunk. Itt találtam Poldit és sok régi férfi– és nőismerőst, ezért néhány napig nagyon jól éreztem magamat. Majd egy közeli faluba mentünk, itt szorgalmasan gyakorlatoztattam embereimet és iskoláztam tisztjeimet. Nemsokára Vásárhelyen át Szentesre mentünk, több napig itt maradtunk, én három napig betegen feküdtem erős torokgyulladással. Innét Kecskemét felé kellett volna portyáznom, Csongrádra meneteltünk. El sem lehet képzelni, hogy fogadtak minket, hisz már rég nem láttak magyar katonát. Egy parasztasszony komolyan panaszkodott, hol csak öt embert kvártélyoztak be nála. Tele is itta magát minden ember, és másnap reggel, mikor parancsot kaptam, hogy vissza kell mennünk Szentesre, csak nagy bajjal szedhettem össze a zászlóaljat. Itt azután éreztette velük teljes szigorúságomat, de azóta nem volt okom panaszra. Menetelés közben mindig mint a rend mintaképét mutogatták zászlóaljamat, és nemsokára annyira vittem, hogy egy pillantásom elég volt a hibázót rendi szedni. Igen, később is, hétszámra nem volt őrizetesen Szentesről nemsokára Kunszentmártonon és Cibakházán át Törökszentmiklósra mentünk, és ott ismét hosszabb ideig tétlenül vesztegeltünk. Akkori parancsnokomat, Vécseyt, mindnyájan gyűlöltük, egyetlen olyan tulajdonság sem volt meg benne, ami megnyeri a katona szívét. A Bánságban, ahol ezredesként a 2. huszárezred parancsnoka volt, nem nagyon dicsérték bátorságát. Azonkívül magával vitte maîtresse-ét*, kinek befolyás igen sok dologban érezhető volt. Szomorú egy állapot. A kedvező hírek Szegedről, honnét a rácokat nagy vereséggel kiűzték, jó hatással voltak reánk. Szívemből örültem, mikor Cibakházára kirendeltek, három századom volt ott, kettő Földváron és egy Inokán. A helyőrséghez tartozott még egy század vadász, egy század nemzetőr, egy század Ferdinánd huszár* és egy század jász önkéntes huszár*. Az egésznek (kilenc ágyúról megfeledkeztem) Mesterházy+ őrnagy volt a parancsnoka, kit még Pozsonyban láttál, akkor a Wallmoden+ vérteseknél* volt. Itt abban a szerencsében volt részem, hogy írhattam neked. Hogy elrepült az idő. Majd egy éve (ezt augusztus 26-án írom), hogy nem láttalak, és ki tudja, látlak-e még valaha. De nem, minden jóra válhatik még, és akkor a múlt nagy tanulság lesz nekem.

Február 24-én kora reggel Ferenc úr berobban szobámba, és azt kiáltja: „Jönnek az osztrákok!” Ugyanebben a pillanatban riadót dobolnak, és mindenki siet a helyére. A híd mellett levő házakat megszállottuk, az ágyúkat irányoztuk, én pedig egy századommal, a vadászokkal, a nemzetőrökkel és egy fél század huszárral átmentem a hídon, hogy megnézzem, mi történik. Én az a a töltésen mentem, tőlem balra a lovasság az egészen kiszáradt ártéren. A töltés végére érve láttam, hogy az ellenség komolyan támadni akar. Miután elővédje egy ideig megállt az igen rosszul épített, és ezért tőlünk meg sem szállt sáncoknál (b), előrenyomult és két ágyúból tüzelt ránk, de senkit sem talált. Erre a vadászok és a nemzetőrök sarkon fordultak és hazaindultak, és századom is kezdte követni e példát, de én megállítottam őket, és mindaddig kitartottam, míg nem láttam, hogy ellenséges gyalogság is közeledik, mert a sűrűn füzekkel benőtt töltésen csak az haladhatott előre. Ekkor embereimet lépésről lépésre visszavezettem, időnként meg-megállítva, hogy legénységemet, melynek soraiban sok volt az újonc, a tűzhöz szoktassam. Aztán visszamentem a hídon, és embereimet védelemre alkalmas pontokon helyeztem el.

Cibakháza fekvése igen alkalmas a védelemre. A Tisza itt csaknem félkörben folyik, úgyhogy a védő fél mindig összpontosíthatja tüzérségét, az ellenség pedig csak nehezen nyomulhat előre anélkül, hogy oldalba ne fogják, sőt még a töltés sem igen fedi, mert balszárnyunk ágyúi oda is tüzelhettek. A gyalogság megrohanásának megelőzésére levettük a híd deszkáit, úgyhogy a rohamozókra igen nehéz feladat várt, nem is beszélve arról, hogy gyalogságom a falak mögül s a közel eső házak ablakaiból gyilkos tüzet bocsáthatott reájuk, és legalább hat ágy szórhatta oda a kartácsot. Szerencsére éppen az előtt való nap levágták a töltésen levő fákat, egészen százötven lépésnyire a hídtól, tehát az ellenség nem közeledhetett észrevétlenül. Mihelyt az osztrákok látták, hogy a töltés elhagytuk, lovassággal és ágyúkkal előrenyomultak, és meglehetős távol a töltéstől, e-nél foglaltak állást. Gyalogságuk lassan jött a töltésen, amelyen d-nél több röppentyűállvány* volt felállítva. Csakhamar megkezdődött az ágyúzás, mindkét részről hevesen folyt. Az ellenséges golyók csak kevés kárt tehettek bennünk, ellenben az ő két ütegük gyilkos kereszttűznek volt kitéve. – Meg kell említenem még, hogy az ütközet elején egy ágyú küldtünk Nagyréven át a c pontra, hogy az ellenséget hátba lődözze, de bár már másfél órája tartott a tüzelés nem hallottunk felőle semmit. – A rakéták csak mulattattak, többnyire a levegőben pattantak szét vagy a vízbe estek, egy sem érte a falut vagy a hidat. Az ellenség, látván a tüzelés sikertelenségét, gyalogságát, két zászlóaljat küldte előre, az előnyomulást azonban tüzelésünk nagyon megnehezítette. A két zászlóalj rohamoszlopai elszántan nyomultak előre, egészen néhány lépésnyire a híd túlsó végétől. E pillanatban Mesterházy+ azt üzente, hogy meg van sebesítve (egy, a falba csapó golyó úgy az arcába vágta a kőport és kavicsot, hogy csaknem megvakult), vegyem át a híd védelmét. Azonnal még egy ágyút vonattam a hídhoz, hogy mindenesetre biztosítva legyek, és még több csatárt állítottam a híd innenső végére, magam is fedezetül odaálltam, mert embereimnek, kikkel aznap először voltam tűzben, meg akartam mutatni, hogy nemcsak a szolgálatban vagyok szigorú, hanem a golyózáporban is hidegvérrel megállom a helyemet. Hiába jöttek több ízben tisztek, sőt katonák is, hogy elvezessenek. Én azt válaszoltam: „Vissza! Majd hívlak, ha szükség lesz reátok.” Vagy tíz percig állhattam itt sértetlenül, Isten látható oltalma alatt, mikor az ellenség zöménél és lovasságánál olyan mozdulatokat vettem észre, melyből azt következtettem, hogy említett ágyúnk már elérkezett c-be, és megkezdte tüzelését, bár a nagy zaj miatt nem hallottam hangját. Az ellenség látta, hogy hátba fogják, tehát vissza kellett vonulnia, de erről a rohamoszlopait csak későn értesítette. E pillanatot felhasználva, embereimre kiáltottam: „Most jertek, fiúk, utánam!” Veszetten rohant utánam vagy másfél századom rejtekhelyéből, és gyorsan átrohantunk az egyes gerendákon, neki a borzasztóan tüzelő ellenségnek. Csakhamar elűztük a töltés mögé, mire egy, a hídtól körülbelül százlépésnyire álló elhagyott csárdába húzódott vissza, mely előtt egy istálló volt. Az istállót mindjárt elfoglaltuk, és több határőrt elfogtunk. Itt történt aztán, hogy gondatlanul továbbmentem, és mivel a Károly főherceg ezrednek*, melynek egy zászlóalja itt csatázott, szintén kék a hajtókája, mint az én legényeimnek, egyszerre csak az ellenség között álltam, abban a hitben, hogy a mieink. Érthetetlen, hogy egyik sem lőtt vagy szúrt felém; ők is nagyon meg lehettek lepve. Egyszerre azonban egy huszártiszt (Jellačić-huszár*), ki szintén megtévesztet jobb kezemet megragadta, és látom, hogy hat szurony van mellemnek szegezve. Ez a huszártiszt Digby+ volt, angol ember, korábban a Wallmoden+ vérteseknél szolgált, jól ismertem. Hartlieb+ altábornagy parancsőrtisztje volt, és ő hozta a rohamozóknak a parancsot – bár későn –, hogy vonuljanak vissza. Később hősként esett el, mer nem akarta megadni magát, egyedül maradt a szabadban, míg a többiek engem a csárdába hurcoltak, és ez addig akarták védeni, míg segítséget kapnak. Egy Hammer+ nevű százados oly gorombán bánt velem, kutyának gazembernek, huncutnak nevezve engem, hogy mélyen fölháborodtam. – El voltam tehát fogva, és borzasztó helyzetemet még fájdalmasabbá tette az a keserű érzet hogy bajtársaim tán szökevénynek néznek, mert ilyesmi csak a te szórakozott Károlyoddal történhetik meg.

A csárdában több szoba volt, mind megszállva. Az utolsóban voltak a tisztek velem és vagy harminc emberrel. E pillanatban hallottam, hogy Cibakházán a gyülekezés és a takarodó jelét dobolják, mi engem nagyon levert. A legtöbb emberem (így beszélték nekem később) már visszament a hídon, már csak Talabér+ hadnagy volt a csárda közelében vagy húsz emberrel. Hozzá jött Illéssy+ százados, és ezt kiáltotta: „Őrnagyunkat elfogták tartsd magad, míg embereket hozok.” Azzal átsietett hídon, és elbeszélte, mi történt. Senki sem tarthatta vissza embereimet, akit lába bírt, sietett megszabadításomra. Ezalatt Talabér+ hadnagy kevés emberével nagy zaj csapott, hadd higgyék, hogy sokan vannak, megszállotta a töltést is, honnét lődözni is lehetett az utolsó szobának melyben voltunk, a kijárására. Tíz emberrel elfoglalta az elülső szobát, maga kezével zúzva be az ajtót, úgyhogy az ellenségnek csak egy szobája maradt. Ez tulajdonkép egy földszinti kamraféle volt, két szemben levő bejárással; a szabadba vezető nyitva volt, a többi szobába vezetőt faajtó zárta. Ablaka nem volt e helyiségnek. Környezetem részben horvátokból, részben németekből állott. A horvátok mind a háttérben kuporogtak és zsákomban kutattak, de semmit sem találtak benne, míg a németek mind talpon állva készültek a védelemre, különösen egy hadapród*, aki elszántan viselkedett, és a többit is bátorította. Engem egészen hátraállítottak, és Joanović+, a 2. báni határőrezred* századosa barátságosan bánt velem. Kezdetben mind tele volt jó reménnyel, mert azt hitték, hogy az övéik kiszabadítják őket. De mikor nem jött senki, és embereim dühös kiabálása és a két bejárásra való lövöldözése egyre hevesebb lett, hozzám fordultak, persze még csak kapitulációról és szabad elvonulásról szólva, melynek fejében engem szabadon bocsátanának. Mikor azt mondtam, hogy erre rá nem állhatok, mert nincs hozzá jogom, Hammer+ azt válaszolta: „Akkor velünk hal meg.” „A katonának mindig készen kell lenni a halálra, de ha akarják, becsületemmel jót állok, hogy életük megmarad, s jól bánnak magukkal” – feleltem. Erre gúnyosan nevettek, és tovább védekeztek. De csakhamar elmúlt a nevetésük, mert embereim egyre merészebben nyomultak közelebb. Végre azt kívánták, hogy beszéljek embereimmel. Ez nem volt könnyű dolog, hogy meghalljanak, a két kijárás közé kellett állanom, melyeken át embereim belőttek, és bár, mint gondolhatod, teljes erőmből kiáltottam: „Ne lőjetek, én vagyok” stb., mégis még néhány golyó repült fejem körül, míg egyik emberem be nem dugta a fejét, és meg nem látott. Ekkor a tüzelés megszűnt, embereim betörtek. Joanović+ századost karon fogtam, hogy biztosan megmenthessem, mert egyedül ő volt barátságos irántam, de a sors úgy akarta, hogy éppen neki kellett meghalnia. Éppen a szabadba vezető kijárás elé álltam vele, midőn a másik ajtón szintén betörtek embereim, és egyikük, abban a hiszemben, hogy a százados el akar vezetni engem, lelőtte. Hála Istennek, a többit mind megmentettem. – Bár rövid fogságom alatt sohasem hittem, hogy rab maradok, mégis annyira megtört az izgatottság és az idegfeszültség, hogy erőtlenül embereim karjába dőltem. És így a szó szoros értelmében áthurcoltak a hídon egyre csókolva engem tetőtől talpig. (No, nem éppen gyöngéd csókok voltak.) Ó, Lizám, milyen boldog pillanat! De több vitéz életét vesztette, többen meg nehéz sebben feküdtek a kórházban, és csaknem mind miattam, mert az előbbi harcban csak kevesen sebesültek meg.

Hadd nevezzem meg neked mindenekelőtt a legbátrabbakat, kiknek kiváltképp köszöntem szabadságomat. Talabér+ hadnagy soron kívül mindjárt főhadnagy lett; zászlóaljban, Goldstein+* (zsidó), a Ferenc Károly ezred* főhadnagya, mely ezrednek véletlenül éppen két százada vonult arra, Schneider+ őrmester, később tiszt, hősi halált halt Buda ostrománál, Hartmann+ őrmester, Rös+ tizedes Gorompatich+, Szvilár+, aki kolerában halt meg, Berger+ közvitéz, Bukay+ tizedes és Kohn+ (zsidó) közlegény. Az utóbbinak egy lövés bordáját, egy másik meg felső combját fúrta át. Midőn mindjárt az ütközet után meglátogattam, felém nyújtva kezét, így szólt: „Hála Istennek hogy láthatom, kedves őrnagy úr. Ha magára nézek, kevésbé érzem a fájdalmat.” Aztán a fogoly katonákhoz siettem, és gondoskodtam róla, hogy jól bánjanak velük A németek egész becsülettel megkértek, ne csukassam e őket együtt a horvátokkal. Kérdésemre, miért, azt válaszolták, hogy amazok piszkosak és gyávák. Végül is negyven közember esett foglyul és két tiszt, Hammer+ százados és Strasser+ hadnagy, egy egészen fiatal legény Hammer+ sokáig nem tudott szemembe nézni, bánthatta a rossz lelkiismeret, de én sokkal boldogabb voltam semhogy más, mint nemes bosszút álljak.

Azt reméltem egykor, hogy az előbb megnevezett vitézeknek nyugalmas, gondtalan életet biztosíthatok, de ennek már vége; te, édes Lizám, vésd e neveket emlékezetedbe, és ha valaha e derék emberek közül valamelyik segítségedre szorulna, segíts rajta tehetségedhez képest. Ez a nap annyira megszerezte nekem zászlóaljam bizalmát és ragaszkodását, hogy azt tehettem velük, amit akartam. – Soha életemben nem éreztem oly szembetűnően Isten oltalmát. Mert akkor rettentő lett volna nekem a fogság. Még nem mentem át a későbbi tapasztalatok keserű iskoláján. Akkor még nagynak, nemesnek éreztem az ügyet, melyért harcoltam, nem úgy, mint később, mikor be kellett látnom, hogy a már kiontott nemes vér csak egy nagy hadvezér* és néhány bolond céljaiért folyt el.

Másnap, 25-én ünnepélyesen eltemettük az elesetteket*, a két ellenséges tisztnek is megadtuk a végső tisztességet. 26-án jött Damjanich, ki átvette Kisstől a bánsági csapatokat. Kisst ugyanis, hogy megszabaduljanak tőle, magyarországi főhadparancsnoknak nevezték ki excellenciás címmel*. Damjanich+ Aradon át jött, hol Kiss Pálnak+ adta át a parancsnokságot, nagyon jókedvű volt, és tele győzelmi reménnyel. Szerencsésre vált kalandomnak nagyon örült, aminthogy általában mindenkinél szíves részvétre találtam. Vele jött Bethlen, Esterházy Pista, Galvagni+, a Hannover huszárok kapitánya, kit egyszer láttál Becsén, derék és ügyes tiszt, és nekem igen kedves barátom. Vitézeimnek aranyakat osztogattak, és mindegyiküket méltónak találták a 3. osztályú érdemrendre.

A következő napokban elég sok csapatot összpontosítottak Cibakházán és környékén, idejött a lengyel légió* és egy század ulánus, Wysocki+ ezredes alatt. Az ulánusokat gróf Poniński+ kapitány vezette, aki korábban a János főherceg dragonyosoknál* szolgált, művelt, kedves ember. De ő és Wysocki+ volt körülbelül az egyetlen érdemes ember a lengyelek közt, a többi jobbára kalandor, kinek ízlett a magyar gázsi!

Damjanich+ csupa tevékenység volt, az ő magában bízó modorában csak Szolnokról beszélt, melyet el akart foglalni, szóval életet öntött a Vécsey+ alatt egészen elernyedt lelkekbe. Végre március másodikán átmentünk a Tiszán. Elvonulásunk előtt új zászlót kapott zászlóaljam. Beszentelésére nem volt idő, de a zászlóalj mégis magával akarta vinni a legközelebbi csatába. A zászlóalj elé léptem tehát a zászlóval kezemben és átadtam nekik a lobogót ama rövid szavak kíséretében*, melyet 1. szám alatt mellékelek. Hihetetlen volt a beszédem hatása, nem vártak tőlem ennyi magyarságot. Gyakran lobogott e zászló a legvadabb viaskodásban, de derék fiaim mindig híven megőrizték. Kivonulásunk éjjel történt, és másfél óra múlva vissza kellett térni, mert – Klein+ őrnagy a vezérkarból zavart csinált. Erre pihenőnap következett, majd március 4-én éjjel Cibakházánál újra átkeltünk a Tiszán. Még előbb szerencsés voltam a nyolc föllebb megnevezett vitéznek átadhatni a megérdemelt rendjeleket. Aztán továbbmentünk Várkonyig, itt szabad ég alatt táboroztunk. Mindig embereim között szoktam hálni, és ha vége volt a szolgálatnak, nem volt tréfa, még ha reám céloztak is vele, melyet meg nem engedtem nekik, és éppen gúnyolódásukban mutatkozott leginkább hozzám való ragaszkodásuk. Különösen egy Kiss János+ nevű értett hozzá, hogy rossz magyarságomat utánozza, min magam is gyakran jókat nevettem. Itt is vadul űzték, míg le nem feküdtem. Ekkor megjött Frits+ százados, előbb a Leiningen+ ezrednél, és azt mondta: „Damjanich+ üzeni, menj be hozzá a faluba egy pohár borra.” Fiaim olyan jól tudták, hogy nem megyek, hogy Kiss János+ mindjárt elkiáltotta magát: „Három ember és egy freiter*, mindjárt ite egy strását, nem szabad a táborbul elmenni.” Az egész zászlóalj nevetett a tréfán, és én Fritsnek+ azt mondtam: „Jelentsd a tábornoknak, hogy zászlóaljam nem bocsát el.” Mire Kiss+ uram kegyesen elengedte az őrséget, és megcsókolta kezemet. Vajon mi lett ebből jókedvű fickóból?

Március 5-én kora reggel elindultunk és lassan előrenyomultunk Szolnok felé. Vécseynek a többi csapattal Szanda felől kellett támadnia, ez a támadás csak tüntetés volt, mert ez oldal felől Szolnok csakolyan veszedelmes csapda, mint Cibakháza a másik felől. Ezzel meg akartuk téveszteni az ellenséget, hadd higgye, hogy ez csak felderítés, minőt már gyakrabban kísérlettünk meg Törökszentmiklós felől. Ez tökéletesen sikerült is, mert az osztrákok mit sem tudtak a mi átkelésünkről, és nem is sejtették, hogy hátba támadjuk őket, mert különben igen rosszul járhattunk volna. Ottinger+ tábornok ugyanis Abonyban állt, a mi hátunkban. Tervünk mindenesetre igen merész volt, de Damjanich+ bízott szerencséjében, és igaza volt. Egyáltalában, e vidéken igen nagy előnyben voltunk az osztrákokkal szemben, a lakosság hozzánk hajlott, és ezért mindig pontos értesüléseink voltak. A Tisza mintegy függönyül szolgált, mögötte zavartalanul szervezhettük seregünket, minden vállalkozásra felkészülhettünk, anélkül hogy az ellenség szándékainkat kiszimatolhatta volna. Ha Windisch-Grätz+ herceg mindjárt Pest elfoglalása után átmegy a Tiszán: valószínűleg gyorsan véget vet a háborúnak, de így összeszedhettük magunkat, és idevezethettük a bánsági és bácskai csapatokat is. Ha meggondolom, hogy több zászlóaljunk még csak kaszával volt fölfegyverezve, és hogy csapataink, Damjanich+ és Vécsey+ katonáit kivéve, még alig szoktak a tűzhöz, érthetetlen előttem, hogyan alakulhattunk ily rövid idő alatt hadsereggé, mely nemcsak szembeszállt egy régi, győzelemhez szokott hadsereggel, hanem le is győzte. Persze ott is sok hiba történt, melyért aztán a vitéz csapatoknak kellett lakolniuk. De térjünk vissza a szolnoki csatához.

Karger+ oly kevéssé várta, hogy kétfelől megtámadják, hogy mi a Tisza jobb partján sehol sem bukkantunk előőrsökre. Mihelyt megláttuk Szolnokot, csatarendbe álltunk és a jobbszárnyon kezdve lépcsőzetesen előrenyomultunk. Itt szerintem az a hiba történt, hogy nem küldtünk azonnal lovasságot a vasút felé, mert ez, ha nem szakíthatja is föl a síneket, legalább járhatatlanná teheti a vasutat tárgyaknak a sínekre dobálásával. Mihelyt Szolnokon megláttak minket, hármat lőttek jeladásnak, és rögtön elindult egy mozdony Abony felé. Iparkodnunk kellett, hogy minél hamarabb végezhessünk. Karger+ válságos helyzetben volt. Vagy addig kellett tartania Szolnokot, míg Ottinger+ a segítségére jön, vagy pedig kiüríteni a Tisza bal partján levő hídfőt, és keresztülvágni magát. Ingadozott a kettő közt, és ezáltal még rosszabbá tette helyzetét.

Ezalatt mi előrenyomultunk; a jobbszárny, melynek legszélén én állottam, a Tisza mellett, a balszárny a vasút felé és azon túl. A rohamra zászlóaljam, a 3. zászlóalj és a lengyel légió volt szánva a megfelelő tartalékokkal. Meglehetősen födve haladhattam, bár az ágyú tizenöt emberemet megölte, és ez a zászlóaljat egy pillanatra zavarba hozta, de egy Cibakházára emlékeztető szavam azonnal helyreállította a rendet, és elszántan mentünk előre. – Karger+ egy ütegét a vasútnál, egy kis emelkedésen helyezte el, s azt remélte, hogy néhány kartácslövéssel visszaűzi ezt a nyomorult csőcseléket. De a 3. zászlóalj vitéz Bobich+ őrnagy alatt egyenesen nekiment az ütegnek, és a legborzasztóbb kartácsolás ellenére elkergette, és benyomult a városba. Ezalatt én is eljutottam az első házakig, komoly ellenállás nélkül, mert Karger+ ezeket meg sem szállatta, biztosra vette, hogy az első ágyúlövések után megfutunk. Most azonban gyorsan két zászlóaljat vetett elénk, mert ha nem akarta elveszteni a Tiszán túli hídfőben levő csapatait és ágyúit, fel kellett minket tartóztatnia, míg azok visszavonulnak. A két zászlóalj bátran ellenállt, de azért mégis csak részben érték el a céljukat, mert balszárnyunk a lovassággal és több zászlóaljjal átlépte a vasutat és az abonyi országutat, túlnyomó erővel megtámadta az ellenséges lovasságot, alaposan megverte, és több ágyút elfoglalt. Ezalatt mi folyton harcolva, utcáról utcára előrehatoltunk a sóraktárig, de itt az ellenség ismét makacsul ellenállt, mert már a híd közelében voltunk. Sajnos, a mi csapataink közt már nagy volt a rendetlenség, ami ily ifjú katonáknál és tiszteknél roham alkalmával természetes, úgyhogy nem voltunk képesek zárt sorokban támadni. Végre azonban sikerült nekem több századot összeszednem, és egy mellékutcában előrenyomultam. Itt is közel jutottam a fogsághoz vagy a halálhoz. Ugyanis embereim előtt lovagoltam egy utca mellett, amely tele volt ellenséges katonákkal. Alighogy megláttak, legalább ötven lövést irányoztak rám, de én ugyanabban a pillanatban megsarkantyúztam lovamat, és túl voltam az utca nyílásán. A visszatérés nagy veszedelemmel járt volna, embereim pedig a tüzelésre megállottak, valami nyolcvanlépésnyire tőlem. De mihelyt fölismerték válságos helyzetemet, előrerontottak, és éppen idejében jöttek, mert már az ellenség is az utca sarkán volt, hogy elfogjon. Aztán gyorsan mentünk előre a Zagyva folyó mentén. Ezen a vízen a városon kívül vezet át az a híd, melyen sok lőszer– és más kocsi volt átmenőben. Ezek megmentésére ismét megállt egy ellenséges osztag, melyet azonban azokkal, kiket összeszedhettem, szuronyt szegezve megtámadtam. A legtöbben a vízbe ugrottak, sokat elfogtunk. A Zagyva vize igen posványos, csak kevesen jöttek ki belőle, azok is csak a mi segítségünkkel. A hídon át nem juthatott több kocsi, mert az elsőknek a lovait a kezdet kezdetén ellőtték, és így fönnakadt az egész. Ezzel Szolnok meg volt tisztítva az ellenségtől, kinek nem maradt más útja, mint a Zagyva mocsaras partja. Két ágyút, mely nehezen volt elmozdítható, néhány emberével együtt szerencsésen elfogtam. Mivel legényeim nagyon elfáradtak, megparancsoltam a tiszteknek, hogy gyűjtsék őket össze, meghatároztam azt a pontot, ahol majd találkozunk, és a futó ellenség után siettem. Nagysándor+ ezredesre és Krain+ őrnagyra bukkantam, akik az ellenséget üldözték. A mező tele volt halottakkal és sebesültekkel. Egyre több volt az elmaradozó, úgyhogy meglehetősen sok foglyot ejtettünk. E szárnyon Hügel+ őrnagy igen jól vezette a lovasságot, és egészen szétszórta az ellenséget. Sajnos, későn bízták meg a vezetéssel, különben az ellenségből csak kevesen menekülnek meg.

Java üldözésben voltunk, mikor azt a hírt halljuk, hogy jön Ottinger+ tábornok Abonyból. Abbahagytuk az üldözést, és én siettem vissza zászlóaljamhoz. Mihelyt az ellenség kiürítette a Tisza hídját, Vécsey+ csapatai áttörtek, és lovasságát azonnal előbbi jobbszárnyunkra (most mivel háttal álltunk a Tiszának, a balszárnyunkra) rendelték Ottinger+ ellen. Rövid ágyúzás, néhány támadás volt az egész, mert Ottinger+ csak fedezni akarta Karger+ visszavonulását, aztán maga is hátrált. – Az ellenség legalább ezerötszáz embert vesztett, köztük ötszáz foglyot, tizenegy ágyút, sok lőszert és poggyászt, különösen magánpoggyászt. Egy huszár egymaga háromezer forintot zsákmányolt, melynek nagy részét elosztotta pajtásai közt. Különösen kitűntek e napon: Nagysándor+ ezredes és Hügel+ őrnagy a lovasságtól, amely itt igen vitézül harcolt, Bobich+ őrnagy a 3. zászlóaljból, egy öregúr, de kinél kevés volt bátrabb, Mukics kapitány több ágyút vett el. Csekélységemet Damjanich+ nyilvánosan megdicsérte.

Zászlóaljamból vagy harminc embert vesztettem, köztük egy Fleiss+ nevű vékonydongájú becsei fiút, kit egy tizenkét fontos golyó derekán kettészakított. Meg kell dicsérnem Till+ alorvost is, aki mindenüvé követte a zászlóaljat, és a későbbi csatákban is kitűnt hidegvérű bátorságával. Becsülték is a katonák, de nagyon. Eszembe jut egy jelenet, mely mélyen megrendített. Egy ágyúgolyó leterített két legényt, az egyiket halálosan megsebesítette, a másiknak lábát szakította el; az orvos az elsőhöz ment, de ez mellette fekvő bajtársára mutatva erőtlen hangon így szólt: „Ott segítsen, nekem már úgyis végem.”

Volt egy szomorú ügyem is, mely világosan mutatta katonai berendezkedésünk gyarlóságát. A minisztérium gyakran kapkodva nevezett ki és osztott be a zászlóaljakba tapasztalatlan tiszteket, és ezek sajnos elég gyakran nem feleltek meg állásuk követelményeinek. Nekem is küldtek egypár ilyen fiatal mamlaszt, kiktől itt a legjobb módon megszabadultam. Az egyik még Várkonyból, a másik pedig nem sokkal a csata megkezdése előtt visszament Cibakházára, és az utóbbi még a fejsebével is dicsekedett. Két másik tiszt oly nyomorultul viselkedett a csatában, hogy társaik nem akartak többé velük szolgálni. Elbocsátottam mind a négyet. Később bevádoltak a minisztériumban; jelentést kívántak tőlem erről a dologról. Mikor tisztikarom ezt hallotta, összegyűlt, és írásban kijelentette, hogy semmi szín alatt nem akar ilyen gyáva fickókkal szolgálni. Ezt beküldtem, és békén hagytak. De a kedves urak közül kettőt később mégis tisztként láttam viszont.

Március 5-e szerencsénk fordulópontjának tekinthető. Mindaddig sohasem állhattunk ellen az osztrákoknak nyílt csatában. De itt azt kellett tapasztalniuk, hogy gyalogságunk, melyet különösen kevésre tartottak, halálra szántan nekimegy ágyúiknak; azt kellett tapasztalniuk, hogy néhány ütegünk is fölér az ő legjobb ütegeikkel. Egyszóval, a rác háború olyan katonákká képezett bennünket, akik több csatát láttak, mint ők. Körülbelül ugyanebben az időben Görgey, mert Dembińskit, azt az árnyékvezért, nem kell számba venni, három napon át harcolt főerejük ellen Kápolnánál, és nem verték meg, bár visszavonult. Amott három napig tartó eredménytelen csata, itt határozott vereség: az osztrákok meggyőződhettek róla, hogy nehéz lesz elbánniuk velünk. Ettől fogva Buda elfoglalásáig egyszer sem győztek. Bizalmuk megrendült, különösen Windisch-Grätzben, akit általánosan szidtak. Nálunk ellenben ugyanilyen arányban nőtt a bátorság és a tulajdon erőnkbe vetett bizalom. De legerősebb volt a régi bánsági csapatok önbizalma. Damjanich+ tán nem nagy hadvezér, de egy nem túlságos nagy harcvonalat hidegvérrel s kellő belátással tudott vezetni. Nagyobb stratégiai tervek fölülmúlták tehetségét. És legkivált: nálunk volt a legtöbb derék törzstiszt, és ez a legfontosabb.

A csata után Damjanichnál, ki mindig velünk volt a táborban, sütöttek, főztek, mert szerette, ha magának és másoknak is jó dolga van. Mindenki vidám volt, a hangulat a legjobb. Csak a két tábornok nem nézett nyájas arccal egymásra. Damjanich+ nem bocsáthatta meg Vécseynek, aki semmit sem látott a csatából, és kevés részt vett benne, hogy mindjárt jelentést írt róla Debrecenbe. Bár Vécsey+ volt rangban idősebb, szerénységből tartózkodnia kellett volna ettől. Másnap reggel kitört az elfojtott harag, nyílt volt a szakadás köztük. Vécsey+ elutazott, senki sem sajnálta, csak néhány kreatúrája, azokat meg többnyire magával vitte. Valamivel később megkapta az aradi parancsnokságot, és ezáltal egy vitéz tiszt, Kiss Pál+ alezredes, aki addig az ostromot vezette, visszatérhetett a sereghez. Ezután két napot szabad ég alatt töltöttünk, igen rossz időben, majd visszamentünk a Tiszán át Törökszentmiklósra. Mind a két hadosztály most már Damjanich+ parancsnoksága alatt állt, mint III. hadtest.

Törökszentmiklóson ismét több napi pihenés. Klapka+ és Aulich+ is odajött hadtestükkel. Az elsővel, mint vezérkari őrnaggyal, ismerkedtem meg a Bánságban. Igen szép, megnyerő ember, nagyon szeretetreméltó, de túlságosan puha. Büntetni, fegyelmezni nem tud, pedig nálunk ugyancsak szükség volt szigorúságra. Aulich+, aki a Sándor ezredben* volt őrnagy, derék öreg katona, egyenes és becsületes, szigorú, mint minden rendes ember. Ez a két hadtest a Tisza mentén lefelé vonult, nekünk követnünk kellett őket. Néhány nappal elvonulásunk előtt Damjanich+ kiosztotta a szolnoki csatában megérdemelt rendjeleket: Wysocki+, Bobich+, Hügel+, Asserman+ és még néhányan. Mellemre e kissé frázisos szavakkal tűzte: „Ez a vitéz férfiú még minden csatában magára vonta elöljárói tekintetét.” Ugyanakkor alezredes lettem. Aztán ebéd volt, és a kitüntetettek ültek az asztalfőn.

Nemsokára mi is elmasíroztunk. Én Nagyrévbe jutottam, és Kubinyinénál+ voltam szállva. Egyike volt a legjobb honleányoknak, kikkel találkoztam. A szabadság minden harcosában valami magasztost látott, szívesen kiszolgálta volna az utolsó közlegényt is. Még nem ismerte a mi kedves honvédtisztjeinket, és csakhamar fölébredt csalódásából. Ugyanis másnap jött a Ferenc Károly zászlóalj, melynek őrnagya* és néhány tisztje szintén az ő házába szállott, és oly neveletlenül és gorombán viselkedett, hogy a szegény asszony kétségbeesett. Midőn délután sétalovaglásról hazajöttem, sírva találtam, nem azért, mert bántották, hanem mert magyarok voltak, kik így bántak vele. Elképzelheted, hogy véget vetettem a dolognak. Az őrnagyot kihívtam, ezt azonban nem értette meg, egyszóval rövid idő alatt a legszebb rend volt a házban, ezért aztán a szép özvegy nagyon gondomat is viselte, míg csak ott voltam.

Ezalatt Cibakházán jelentékeny haderő gyűlt össze, és engem is odarendeltek. Itt vettem át az egész sereg legjobb dandárját, a 9. és 3. honvédzászlóaljat, az én zászlóaljamat, a lengyel légiót és Markó+ százados 6 fontos ütegét, akit már a Bánságban vitéz és ügyes tisztnek ismertek. Wysocki+ hadosztályparancsnok lett. Zászlóaljamat nehéz szívvel adtam át, mert Horváth+ századost, aki rangban legidősebb volt, nem nagyon szerették, és sok későbbi csatában csak akkor ment előre ez az azelőtt oly derék zászlóalj, ha engem látott. Később ismét jobb kezekbe jutott.* Az itt egyesített hadsereg – körülbelül harmincezer ember száz ágyúval – főparancsnokává Vettert nevezték ki*, egy száraz, közönséges természetű embert, ki a perlaszi csatában kitűnt, de azóta nem szerzett semmi érdemet. De mivel sem magyar, sem éppenséggel nagy elme nem volt, Kossuthnak nem kellett tőle félnie. Görgey+ ugyanis azért nem lehetett fővezér, mert érezték a debreceni urak, hogy hamar végezne velük. Arra meg éppen nem volt alkalmas Vetter, hogy egy alig megteremtett hadsereg dacos elemeit féken tartsa. Ebben a tábornokok és vezérek sajnos rossz példával jártak elöl, és nem fértek meg egymással. Görgey, mint ez később kitetszett, a maga részére nyerte meg legtöbbjüket, és még azoknak is imponált hideg, mindig kiszámított szigorúságával, akiket jeles tulajdonságai nem avattak tisztelőivé.

Azt hiszem, március 15-e* volt, mikor Cibakházánál Tisza jobb partján táborba szállottunk, hogy másnap Kőrösnek induljunk. Már estefelé volt, mikor parancsot kaptam, hogy dandáromat állítsam talpra, mert Kossuth+ meg akarja szemlélni. Alkonyatkor jelent meg Damjanich, Vetter+ és sok tiszt kíséretében, ő gyalog, a többiek lóháton. Midőn jelentést tettem, Damjanichhoz fordulva kérdezte, ki vagyok. Nevem hallatára egy ideig nézett, aztán így szólt: „Kezét ide, derék ember.” El sem képzelheted, minő nevetségesnek éreztem magamat, midőn ott állottam e minden komédiások legnagyobbja előtt; én, akinek politikához semmi közöm, aki csak mint katona érzek és gondolkodom, nehezen tudtam beletalálni magam abba, hogy ennek a tollrágónak tisztelegjek.

Őszintén meg kell vallanom, hogy azért jobb tulajdonságai iránt sem voltam vak; kevesen tudták úgy, mint ő, a beszéd hatalmával megindítani az embereket; tevékenysége új segédeszközök előállításában is rendkívüli. Csak a kormány élére nem volt való. Mind a négy zászlóaljhoz beszélt, mindig egyforma ügyesen, kitűnően utánozva a katonai stílust. Különösen szépen beszélt a Schwarzenbergekhez. Fölhasználta a cibakházi eseményt, és rámutatott, hogy ott érettem, akit szeretnek, életüket tették kockára. Mennyivel inkább kell utolsó csöpp vérüket is fölajánlani a hazának, melyet bizonyára még ezerszer forróbban szeretnek. – A lengyelekhez tört francia nyelven szólott, ami egészen fölösleges volt, mert a légiónak sokat dicsért intelligenciáját legföljebb néhány tiszt képviselte, a többi toborzott kalandor volt, és nemes lengyelnek mondott szlovák. Sokan irigyelték ezt a különös kitüntetésemet, én bizony szívesen átengedtem volna bárkinek, mert nem voltam rajongó, és egyáltalán nem nagy barátja Kossuthnak.

Az éjjelt ott töltöttük, és 18-án* reggel tíz órakor elindulva, számtalan tanya között, több órás menet után, ismét szabad ég alatt ütöttünk tábort. – Már itt sem látszott a viszony Damjanich+ és Vetter+ közt valami barátságosnak. Az egyik ezt parancsolta, a másik az ellenkezőjét. Végül aztán azt cselekedtem, amit jobbnak láttam, és egyikre sem hallgattam. Barátságtalan, hideg éj volt, széllel, záporesővel. Bár seregünk napról napra javult, még sok volt benne a hiba. Legtöbb tisztünk igen fiatal és tapasztalatlan lévén nem imponált a legénységnek, és sok hanyagságot eltűrt a szolgálatban, mert nem látta be sok dolognak a fontosságát és szükségességét. De a legnagyobb baj az élelmezés hiányossága volt, mihelyt megindultunk, és ez természetesen sok zavart vont maga után. A legtöbb vesződsége a magasabb tiszteknek volt, akik korábban is szolgáltak, és fenn akarták tartani a rendet, de kiket alárendeltjeik nem támogattak. Sokan meg is unták, hogy tízszer ismételjenek egy parancsot, de én nem vesztettem el türelmemet, és végre megvolt az az elégtételem, hogy rendben ment a szolgálat.

16-án* reggel fölállították a csapatokat, és vártuk az indulás jelét. Itt közölték velünk azt a hírt, hogy Bem+ elfoglalta Nagyszebent*, aminek természetesen igen jó hatása volt; annál rosszabbul esett, hogy egyszerre jelt adtak a visszafordulásra. Damjanich+ és Vetter+ nem tudtak megegyezni a készülő támadás tervén. A csapatok hangosan zúgolódtak, különösen a 9. zászlóalj. Minek szenvednek el annyi fáradságot és vesződséget, mondogatták, ha sohasem kerül verekedésre sor. – Engem is nagyon bántott a dolog, mert tudtam, hogy ifjú csapatokkal mindig legjobb a merész előrenyomulás. De a rossz következmények csak ezután jöttek. – Estefelé táborhelyünkre érkeztünk, Cibakháza előtt. Aulich+ átment a hídon, és egyik hadtestnek a másik után követni kellett őt. Egy harmincezer emberből álló seregnek ennyi ágyúval sok időre van szüksége, hogy átkelhessen egy különben sem túlságos szilárd hídon. Vezérkarunk, mely már szállásán volt, ide-oda parancsolgatott a szobából, és nagy kavarodást okozott. Nekünk kellett volna utoljára maradnunk, és ezért megengedtem embereimnek, hogy fát hozzanak és tüzet rakjanak. Bizony szükségünk volt rá, mert nem egyhamar értem ehhez hasonlóan kellemetlen éjjelt. Hó és eső váltakozott, és a szegény ördögök már huszonnégy órája nem ettek semmit. De alig melegedtünk és száradtunk meg egy kicsit, egy parancsőrtiszt parancsot hozott, hogy menjünk át a hídon. A dandár gyorsan és vidáman sorakozott, de mikor a hídhoz értünk, láttam, hogy napkelte előtt lehetetlen átkelnünk. Tehát hiába hagytuk ott a jó tüzeket. Itt meggyűlt a bajom legényeimmel, de mikor látták, hogy nyugodtan a puszta földre fekszem, követték példámat. Csoportosan feküdtek a szegények, hogy egy kicsit fölmelegedjenek. Nekem is csak egy könnyű köpönyegem volt, és megítélhettem, mennyit szenvedhettek. Végre hajnali négy órakor átkeltem, dandárom Földvárra ment, Cibakházától egyórányira, én pedig a főhadiszállásra, hogy egy kicsit könnyítsek haragomon. – Csak Földváron tudtam felmérni, hogy mennyibe került a múlt éjszaka, bámulatomra egy emberem sem hiányzott, és csak kevés betegem maradt vissza Cibakházán. – Valóban kitűnő volt akkor a legtöbb zászlóalj kitartása, és jó, bár kissé makrancos a szelleme. Szívesen, jókedvvel tűrték a fáradalmat, és meg voltak elégedve, ha egy kis szalonnát és pálinkát kaptak.

17-én* Földváron maradtunk, 18-án* Törökszentmiklósra masíroztunk. Hányszor jártunk ide-oda Cibakháza és Törökszentmiklós közt, hogy a végén ne tegyünk semmit!

Kossuth, aki, úgy látszik, jelenlétével akarta lelkesíteni a sereget, szintén ott volt Törökszentmiklóson. Aulich+ és Klapka+ már ismét a Felső-Tisza felé ment, és már csak a III. hadtest volt itt. E hadtest törzstisztjeinek Kossuth+ ebédet adott, melyen természetesen sok beszédet tartottak. Ő maga is nagy beszédet mondott, előfordult benne az a kitétel is, melyet, mint mondják, már Pozsonyban is alkalmazott, tudniillik: 1848 márciusában, mikor a Habsburg-ház sorsa kezemben volt, csak az igazságot kívántam stb. Hogyan lehet egy ember, aki egy államot akar kormányozni, ily nevetségesen hiú. Aztán egypár dicsérő szót intézett hozzám, melyet szívesen elengedtem volna. Válaszul kifejeztem azt az óhajomat, hogy neki a legnagyobb dicsőség megszerzése után az a boldogság jusson osztályrészül, hogy fölszabadító munkáját befejezve visszavonulhasson a magánéletbe. Úgy látszik, kívánságom nem valami nagyon tetszett neki. Erről eszembe jut egy jellemző történet, melyet egy szavahihető személytől hallottam. Mikor a főváros első elhagyásakor Budáról Pestre vitték Szent István koronáját, Kossuth+ magához hozatta. Azt hivén, hogy egyedül van, föltette fejére, és soká nézte magát a tükörben. Egy hölgy, azt hiszem, Pázmándyné+, véletlenül Kossuth+ feleségénél volt, és észrevette. Mikor ezt a történetet elbeszélték a derék Deáknak+, szomorúan fölkiáltott: „Jaj annak az országnak, ahol proletár próbálja magára a koronát!” Nemes, szerencsétlen próféta, mennyire igazad volt!

Mindenesetre jobban érezte magát az elnök úr a seregnél, mint Debrecenben, a III. hadtest vidám népség volt. – Legtöbb ideje volt együtt, bajtársias érzésű, és a legnagyobb bajban sem vesztette el jókedvét.

A legközelebbi napokat arra fordítottuk, hogy a csapatokat menetkésszé tegyük; sokat suttogtak arról, hogy Görgeyvel egyesülünk, és hogy ő lesz a fővezér. A nép szava volt, és bár a III. hadtestben senki sem ismerte Görgeyt, ez az eszme éppen benne terjedt leginkább. Vettert nem lehetett sokáig tartani. Ámbár akkor szó sem volt róla, hogy Görgey+ legyen a főparancsnok, mert Kossuth+ túlságosan tartott tőle, mégis még a közkatonák is kész dolognak vették.

Végre 23-án elindultunk, ezúttal fölfelé. Örültem, hogy a Tiszát nemsokára elhagyjuk, megelégeltem, hogy annyi ideig csak hevertünk, és nem tettünk egyebet, mint kiszívtuk a szegény országot. Ha tovább maradunk, elvesztettünk volna minden rokonszenvet, különösen Törökszentmiklós vidékén, hol mindig jelentékeny tömegek gyülekeztek, bár a szegény nép mindent szívesen és jó lélekkel elviselt, ama gondolatban, hogy a hazáért teszi.

Első menetünk Kunhegyesre igen fáradságos volt, mert először is maga az út igen hosszú, aztán meg oly rossz idő állott be, hogy az utak szörnyen elromlottak. Alig lehetett rendben járni; mégis mindnyájan jókedvűek voltunk, hisz előrementünk. – Itt hadosztályparancsnokomnál, Wysocki+ ezredesnél töltöttem az estét, hol természetesen együtt volt a légió színe-java. Ez este jól megismerhettem ezeket az urakat; a bor beszédessé tette őket, a lengyel meg különben is az, és így minden korlát nélkül föltárták érzelmeiket. Sohasem voltam valami nagy barátja a lengyeleknek, de oly nyomorúságosaknak, aminőknek mutatkoztak, mégsem képzeltem őket. – Aztán meg nem is engedek magammal tréfálni, s így csakhamar szóváltás lett belőle. Mindent leszóltak, szidták a magyarokat, hogy gyávák, és úgy viselkedtek, mintha eddig ők mentettek volna meg minket a bukástól. Én szárazon megmondtam, hogy az a maroknyi lengyel csak nem dönthet, hogy nélkülük ugyanide jutottunk volna, ha nem tovább, mert minden jóravaló magyar belátja, hogy hiba volt a kormánytól a külön lengyel légió fölállítása. Eddig is mindenütt a viszály magvát hintették el a lengyelek egyenetlenségük által; ne mondják, hogy a szabadságért jöttek harcolni, hisz kevés kivétellel a magyar zsold vonzza őket. Azt is jól tudom, hogy a légiót szlovákokból toborozzák, és ezeket lengyelek gyanánt szerepeltetik. Wysocki+, kit személyesen nagyon tisztelek, vigasztalan volt, és fölvilágosításomra e szavakat használta: „Avant tout, je suis polonais.” (Mindenekelőtt lengyel vagyok.) Erre az volt a válaszom: „Oui, mon colonel, mais à présent, vous êtes soldat hongrois, rien de plus.” (Igen, ezredes úr, de most magyar katona, semmi más.) Két nappal később a lengyel légiót az én 32. dandáromtól a már többször említett Czillich+ őrnagyéhoz osztották be, ki szintén Wysocki+ alatt állott. – Azt is meg kell jegyeznem, hogy ez a háromszáz főből álló légió annyiba került, mint két zászlóalj, rengeteg számfölötti tisztje volt, akik nemigen szolgáltak ugyan, de a fizetést zsebre vágták.

24-én Tiszaszőlősre jött a dandár, borzasztó menet után, minek mind a távolság, mind az egyre jobban megromló út volt az oka. Egész nap esett a hó, de nyomban el is olvadt, szegény embereim sokat szenvedtek. Szerencsére a Tiszán innen, ahol nem kellett tartanunk az ellenségtől, mindig be lehetett őket szállásolni, s így ismét megmelegedhettek. – Tiszaszőlős nyomorult fészek, nem messze a Tiszától. 25-én legnagyobb sajnálatomra itt pihenőt tartottunk; nem volt lehetséges egy napon annyi haddal átkelni a Tiszán. Egész nap nem mozdultam ki a szobából, és itt emlékeztető szavaim közt sok szép áll rólad és a gyermekekről, és arról, hogyan gondoltam rátok forró epedéssel. Akkor igen sok volt a dolgom de ha egyórai vagy –napi szünetem volt, csakis veled foglalkoztam, és különösen boldognak, de mégis fájdalmasnak jelöltem meg az ilyen pillanatokat. E pillanatban, mikor ezeket írom, szinte különösnek látszik ez, mert most folyton reád gondolok. Egyről azonban biztosíthatlak. Bármennyire el voltam foglalva, a csata elején képed mindig legélénkebben állott előttem. De ne hidd, hogy megakadályozott abban, hogy jó katona legyek; ellenkezőleg, még jobban föltüzelt. Különben is protestáns vagyok, és így némileg hiszek a predesztinációban. – Tápióbicskén igen különös módon erősödtem meg e hitemben, de erről a maga helyén. – A csata után pedig, ha leterültem a táborban a kemény földre, hálát adtam teremtőmnek, hogy megoltalmazott, s különösen, hogy jó feleséget adott nekem.

És most a börtönben! De itt is te vagy a vigaszom és a reménységem. Adjon Isten neked erőt a nehéz megpróbáltatás elviselésére, mely el nem marad.

Március 26-a mindent fölülmúlt, mit borzasztó menetek dolgában addig megéltem. Poroszló nem volt nagyon távol, de Tiszafüredtől kezdve oly borzasztó volt az út, hogy kora reggeltől délután 6-ig masíroztunk. Mai napig sem értem, hogyan vonszoltattam oda ágyúimat. Előrelovagoltam, s így Tiszafüreden ráértem a főhadiszállásra elmenni. Vettert csak egy pillanatra láttam, sok dolga volt; aztán a vezérkari irodába mentem, mellyel örökös civakodásban állottam ugyan, de amelyben mégis több, alapjában véve igen jóravaló bajtársam dolgozott, és legalább volt náluk mindig mit enni-inni, amivel Ferenc úr, aki a hadi életben némileg ivásra adta a fejét, igen rosszul látott el. Kleinheinz+ őrnagy, derék, becsületes, vitéz ember, de ki, sajnos, a csatában el szokta veszteni a fejét, különös hajlandósággal viseltetett irántam, ámbár ráfogtam, hogy nem tudta Szolnoknál, hogy a Zagyva ott folyik, és hogy ezáltal elrontotta a lehető legnagyobb sikert, mit eleinte igen zokon vett. Ha hozzá jöttem, mindig kierőszakoltam magamnak egy kupica papramorgót, mert terveit addig hánytam összevissza, míg ki nem elégített a pálinkával. – A másik Albrecht+ őrnagy volt, puha és amellett gúnyolódó természetű, csupa szorgalom és tehetség, de nem katona. Azt hiszem, kétszer írt neked Komáromból, mert nagy részt vett sorsomban, és tudta, hogy neked örömöt szerez, ha hírt ad felőlem. Később Komáromban elhagyta a sereget és kvietált, mi nem vált nagyon becsületére, de megfelelt jellemének. Kleinheinz+ később Klapka+ hadtestének (I.) vezérkarát vezette, s emiatt nagy sajnálatomra csak ritkán láthattam; Budánál hősi halált halt. Béke hamvaira.

Vetter+ környezetének többi tagja éppoly kevés jelentőséggel bírt, mint ő maga. – A főhadiszálláson találtam Damjanichot is, kit Szentmiklós óta nem láttam; igen rossz kedvében volt, mert éppen erősen összetűzött Vetterrel. Előre láttam, hogy a mi vén barnamedvénk nem fér majd össze vele. Vetter+ hirtelen megbetegedett, és a rossz nyelvek azt állították, hogy ennek Damjanich+ az oka.

Kossuth+ is ott volt, és ebédet adott a tiszteknek, melyre még a legénységből is meghívtak néhány embert. Nekem nem volt hozzá kedvem, elpárologtam. Zászlóaljaim éppen kivonultak a városból. Ettől a Tiszáig és Poroszlóig egyetlen út vezet a töltésen; tudod, mit jelent egy tiszai töltés rossz időben! A jobb parton hídfőt építettek melyet a következő nemzedékek nehezen fogadnak el minta gyanánt. Most már oly rossz volt az út, hogy minden öt-hatszáz lépésnél meg kellett állítanom a menetoszlopokat, hogy összeszedjék magukat. Az ágyúk és lőporos kocsik percenként elakadtak, különösen az én 12 fontosaim, melyekkel régi ütegemet kicserélték, úgyhogy gyakran magunknak is segédkeznünk kellett, hogy elindíthassuk őket. Mindezek hegyébe ménem levetett és ámbár nagyon puhára estem – olykor a sár is jó –, egészen bepiszkolódtam. Közvetlen Poroszló előtt oly feneketlen volt az út, hogy ökröket hoztak az ágyúk vontatásóra. Nagyon örültem, mikor végre jó szállásban lenyugodhattam, és megszáríthattam ruháimat. Dicsérnem kell azonban három zászlóaljam felséges szellemét. Énekelve tűrték a legnagyobb fáradalmakat, és nem panaszkodtak, mikor Poroszlón nem kaptak élelmet, mert a társzekerek is elakadtak. Csak másnap lehetett rendes ellátásról gondoskodni.

Ezzel szerencsésen átkeltünk a Tiszán, és Szerencsésen egyesültünk Görgey+ előttünk járó hadtestével. Négy hadtestünk volt tehát: az I. (Klapka+), a II. (Aulich)+, a III. (Damjanich) és a VII. (Görgey). Együtt negyvenezer gyalogos, hatezer lovas és százötven ágyú lehetett. Miért hagytak az osztrákok minket minden akadály nélkül egyesülni, bizony nem tudom: talán egyszerre akartak valamennyiünket megsemmisíteni.

Március 26-a mélyen be lesz vésve emlékezetembe egész életemre. E nap döntött sorsom fölött; hogy szerencsétlenségbe vezetett, Isten akarata volt, nem lehetet másképp, mégis hálás vagyok sorsomnak e napért. Ekkor ismertem meg egy férfiút, a szó igazi értelmében, akinek egész barátságomat, életemet szenteltem, aki forrón és híven viszonozta ragaszkodásomat. – De hadd beszéljem el a dolgot.

Poroszlón voltam beszállásolva, a helység legszélén Sulcz+ őrnaggyal (az I. hadtestből), és nem sokkal megérkezésem után az ablaknál álltam, midőn egyszerre két lovas jelent meg az udvarban, és leszállt lováról; én kisiettem, és mivel ismeretlenek voltak, az egyiknek megkérdeztem a nevét. „Én Görgey+ vagyok  – volt a válasz. Oly kevéssé voltam elkészülve Magyarország legnagyobb emberének látására, hogy még egyszer megkérdeztem, és ugyanazt a rövid választ kaptam. Erre én is megneveztem magam, és miután a lovakat átadtam embereimnek, mindkettőt szobámba vezettem. A másik Mjk+ őrnagy volt, szelíd, jó ember és derék katona, akkor Görgey+ segédtisztje, a világosi fegyverletétel után az orosz fogságban meghalt kolerában. Nem tudom, ismered-e Görgeyt, ezért leírom külsejét. Középmagas, erős, zömök alkatú teste mintegy teremtve van a legnagyobb fáradalmak elviselésére. A testgyakorlat – kitűnő lovas és vívó – alakjának megadta azt a hajlékonyságot, mely minden mozdulatát egyensúlyban tartja. Tartása egyenes és férfias, és mégsem feszes. Arca szép, legalábbis énnekem az, és gyakran láttam, hogy a nők kedvelik; hogy szépsége vagy lelki tulajdonságai miatt-e, nem kutatom.

Képzelj el egy hosszúkás arcot, magas nemes homlokkal, kék szemet, tele mély komolysággal és mégis néha vidám, sőt gúnyos tekintettel, amely engem éppúgy, mint szépen metszett szája, Viktoréra+ emlékeztet, mi nem kevéssel járult hozzá ahhoz, hogy megjelenése nekem kellemes legyen. Bajusza és szakálla nemigen erős, és mint a haja is, rövid, álla beretválva. Arcának viruló színe egészségről és friss életkedvről tesz tanúságot – íme, itt a képe.

Nem tudom pontosan, mi emlékeztetett benne mindig Viktorra+, és mégis; ha oldalvást néztem őt, olyankor, mikor valami vidám gondolat foglalkoztatta, s magában mosolygott, sokszor azt hittem, kedves jó öcsém áll előttem. Szemüveget hord, de nem mindig, és tubákol. Ez a tubákolás gyakran nagy segítségére volt, ha fontos tárgyalásokon a közömböst játszotta. Senki sem tudott nyugodtabban és egykedvűbben szippantani, mint ő, és gyakran láttam, hogy ez a kicsiség eszes és bátor embereket kihozott sodrukból. Mert éppen a szippantás alatt szemének átható pillantása a szónokon nyugodott, és ez az erős pillantás oly éles volt, hogy a legtöbben megérezték, mennyire rendíthetetlen jellemű és nagy tehetségű ember áll előttünk.

És mégis, mily kevéssé fitogtatta szellemének fennkölt tulajdonságait a társas életben. Gondtalanul, sőt könnyelműen engedte át magát az élet örömeinek. Szelleme ilyenkor ezer élcben sziporkázott, de még azok sem érezték magukat megsértve, kiket megcsipdesett, hanem együtt nevettek velünk. – Ritkán, de mégis nagyon világosan, mély keserűség nyilvánult vonásaiban és szavaiban, mely azonban nem annyira természetében gyökerezett, mint tapasztalataiból eredt, de ami azért senkit sem sértett.

Bár nem volt szószékre való szónok: mégis kevés embernek állott annyira rendelkezésére a világos, éles beszéd, mint neki. Logikus élességgel tudta az ügy fő mozzanatait kiemelni, sohasem ismételte magát, sohasem hagyott hézagot. Mély gondolkodó volt, és amint lassan beszélt, érezte az ember, hogy minden szavát megfontolta; nem lelkesített, nem ragadott magával, de meggyőzött. Ezért szavai nem is hatottak oly gyorsan, mint a jobb szónokok szép frázisai. – Gondolatok voltak, és nem szavak. Nagyon szerencsés volt a legénységhez intézett rövid, nyers beszédben. A legválságosabb pillanatokban, a legnagyobb fáradalmak közt, megjelenése fölvillanyozott mindenkit. – A katonák imádták, különösen a III. hadtest (Damjanich), hol ez a ragaszkodás balsorsunkat is túlélte, és a végső búcsúvételnél, Szöllősön is megható módon nyilvánult meg*. – Ha lehetett, mindig németül beszélt, mert folyékonyabban tudott ezen beszélni, mint anyanyelvén. A német nyelvet teljesen bírta, sok levele és irata kitűnően van írva; szereti a németeket és irodalmukat, és gyakran mondta, hogy amit tud, német nevelésének köszöni.

Életmódjában józan és mértékletes volt, de azért nem vetette meg az élvezeteket. Bár nejét forrón és mélyen szerette, mégis tán némileg fogékony volt a szépnem bájai iránt; de ki lett volna más az ő helyzetében? A nők hódoltak nagy tulajdonságainak, és ezt a hódolatot könnyen átvitték személyére, és hiába, mi férfiak, bizonyos fokig, sőt gyakran azon túl is, gyöngék vagyunk az asszonyokkal szemben; de egy nő sem dicsekedhetik azzal, hogy őt csak egy hajszálnyira is eltérítette a becsület és meggyőződés útjától. Ehhez járul még, hogy csak harminchárom éves*, legszebb férfikorában; ez, valamint dicsősége és szeretetreméltósága elég mentségére.

Rám nézve gyakran kellemetlen volt az a hibája, hogy rosszabbnak tettette magát, mint amilyen. Ez nála nem gyerekes hiúságból eredt, nem dicséretet várt érte, hanem pozitív jelleme föllázadt a benne élő gyöngédebb érzelmek ellen, és így gyakran gúny tárgyává tette azt, amit lelke mélyén igaznak és isteninek tartott. – Szívesen beszélt feleségéről, kit nagyon szeretett, de mihelyt észrevette, hogy szíve ellágyul, elűzte a szép képeket, gyakran igen rosszul alkalmazott élcelődéssel. – Senki sem volt jobban áthatva Isten lététől, senki sem tisztelte őt rajongóbban szép műveiben, mint ő, a természetet mindenekfölött kedvelte, ékesszólón írta le nekem szép honát, Szepest, és mégis, ha elragadta a képzelet, és szíve dagadt a lelkesedéstől, egyszerre csak eltréfálta az Istent s a halhatatlanságot, és kigúnyolta a maga lágyságát. Azt a benyomást tette olyankor rám, mint egy megpattant húr, mely megzavarja a minket annyira gyönyörködtető összhangot.

Más hibája, mely különösen szolgálati ügyekben nyilvánult meg, hirtelen haragja volt. Ez sok elhamarkodottságnak volt forrása, de ez is a legtúlzóbb jogérzetre volt visszavezethető. Alávalóság, igaztalanság láttán nem tudott magán uralkodni. Nem tudott színlelni, vagyis gondolatait el tudta rejteni ugyan, de oly embereknek, kiket megvetett, nem mutatott soha barátságos arcot; nem tettetett soha. Ezért sok volt az ellensége, még a seregben is.

Sok, igen sok volt benne a nagyravágyás, de nem nagy hatalomra törekedett, hanem dicsőségre, a dicsőség volt az ő életében a nap. Nagyon is nyílt volt ahhoz, hogy nagy hatalomra jusson; már féltek tőle, mielőtt még veszedelmessé válhatott. Ez hízelgett büszkeségének, de azért nem ármánykodott, hogy ezt a félelmet igazolja.

Hatalmas szenvedélyeket ültetett belé a természet, és így a küzdelem volt eleme az élet arénájában. De nem valami biztos célért küzdött; küzdött, hogy küzdjön, mert nem lehetett meg nélküle. Ilyen volt katonának is. Gyakran minden ok nélkül, mikor a csapatok nem szorultak erre a feltüzelésre, a legvadabb viaskodásba vetette magát, és nevetett aztán, ha én szemrehányóan mondtam „Hát szükséges volt-e életedet ily könnyelműen kockára tenni? Kíméld, mert hazádé!” Jólesett neki, hogy ismét megfürödhetett a golyózáporban.

Pénzt és a szerencse javait előbb nem ismerte, és most sem becsüli. Ezért adakozó volt a pazarlásig, és megvolt benne az a szép tulajdonság, hogy jót tegyen, anélkül, hogy bántson. Mások baja és szenvedése könnyekig meghatotta. Még az ellenségnek is méltányolnia kellett szép és nagy tulajdonságait, és még most is a legtöbb újságban, mely néha-néha kezembe jut, csak becsületére valót olvasok felőle.

Ilyen volt hát ez a Görgey+ – minden erényével és hibájával férfiú a szó legszebb értelmében: hős. Ilyen volt legalább nekem, és bár most a tömlöcben naponként a legkeserűbb vádakat hallom ellene, mégis ilyennek marad. – Adja Isten, hogy utolsó óráimban is szerencsés napként áldhassam március 26-át.

Görgey+ ruházata fölöttébb egyszerű volt. Őrnagyi uniformisban járt, mindig begombolva, fején közönséges csákó tokban*, álla körül annak szíja, lábán jóval térden felül érő nagy csizma, oldalán jókora kard, és egy bőrtáska jobb vállán. Kesztyűt sohasem viselt. Felöltőnek feketésbarna fókabőrből* való kabátot használt. Az egész feltűnően egyszerű, és mégis festeni való.

Tán csodálkozva kérdezed, miképp adhatta át magát a te higgadt, komoly Károlyod oly rajongón egy más egyéniség befolyásának. Hidd el, édes Liza+, a mély érzelmeket nem szabad ama szavak szerint mérnünk, melyeket tiszteletünk tárgyához intézünk. – Soha szám egy szót sem mondott Görgeynek barátságról vagy ragaszkodásról. Érzelmeimet iránta tetteim mutatták. – És te, életem csillaga, tán azt hiszed, kevésbé drága vagy nekem, mert sohasem szóltam hozzád szenvedélyesen? Ne hidd. Ama kevés ember közt, kit igazán szeretek, te vagy az a nap, mely minden más érzést hevítve éltet és színez. – A távollétnek, a búnak egy éve még csak növelte szerelmemet. Boldogságom, bánatom, reményem mind benned központosul. – A csalódás keserű iskolája, melyen végigjártam, nem tett mogorvává és embergyűlölővé, ellenkezőleg, jellemem nyugodtabb, szelídebb, mint azelőtt. A börtön magánya arra késztet, hogy bensőnkbe pillantsunk. Megvizsgáltam magamat, fölfedeztem és megismertem hibáimat, és azon erős eltökélés, hogy forrásukat kikutassam és elnyomjam, jobb emberré fog tenni, mint voltam.

Nem áltatom magam hiú ábrándokkal, tudom, hogy az emberi törvények elítélik, amit tettem; tudom, hogy súlyos ítélet vár reám. Csak emlékek és remények láncolata az emberi élet. – Ha egyszer kiszabadulok, te is boldogabb leszel, mint eddig, mikor nyughatatlan, elégedetlen lényem neked sok bánatot okozott. Sok mindenben csalódtam, és lehűltem. Csak tebenned, Lizám, nem csalódtam soha, és jövő életem a te és gyermekeink javának lesz szentelve.

Görgeyt nem az első benyomás hatása alatt rajzoltam, hanem olyannak, minőnek hosszabb ismeretség után láttam, ezért elmondok még egyet-mást, reá vonatkozót. mit később tudtam meg.

Atyja szegény, de családja előkelőségére nagyon büszke szepesi nemesember volt, ki fiát természetesen ugyanazon elvekben nevelte. A fiúnak erőteljes, könnyen föllobbanó lelkében ezek az elvek nagyon is meggyökereztek. A büszkeség különben is szemet szúró tulajdonsága volt; ekkor határozott irányt is nyert; egész a túlzásig büszke volt nemességére. – Így lépett az iskolába, hol csakhamar meg kellett győződnie, hogy másoknak több okuk van világi dolgokkal büszkélkedni, mint neki. Szegény volt, nagyon szegény, és így sokról le kellett mondania, mit mások igen könnyen élveztek. Még csak gyümölcsre sem tellett neki, és néznie kellett, mint torkoskodnak társai, de ő inkább lopott volna, ha hajtja a szüksége, mintsem hogy kolduljon. Most már nevetségesnek látszott előtte a nemesi büszkeség – koldus voltával büszkélkedett, és nagy keserűség töltötte el a gazdagság iránt. – Gyakran nevetve mondta, hogy tehetsége van a lopásra: nem akadt nála különb merész gyümölcstolvaj. Tehetségei lassan fejlődtek, de amit egyszer magáévá tett, az az övé maradt végig. A tullni hadapródiskolába való lépése* reá nézve új élet kezdetét jelölte. Csakhamar kivált tehetségével, de még inkább makacsságával, amellyel néhány tudományágnak nekivetette magát. Már itt nagyon dicsérték szigorú jogérzetét. A gyönge mindig oltalmat talált nála. Most előbbi érzelmeinek semmiségét fölismerve, újfajta büszkeség ébredezett benne. Kiválóságával akart becsületet szerezni nevének. Epedő sóvárgással nyelte a Magyarország történetéről szóló könyveket, de sehol sem találta a Görgey+ nevet, sehol sem látta, hogy ősei valamivel kitűntek volna. Az erős indulatú, szenvedélyes ifjút ez nagyon bántotta. Most volt előtte biztos cél, és rendületlen kitartással szentelte magát a hivatásához szükséges tudományoknak.

A tullni iskolából a Wasa ezredbe került vissza, mint hadapród megkezdte a szolgálatot, és azt hiszem, nemsokára a magyar testőrséghez osztották be. – Most már tiszt volt egy olyan intézményben, amelyben minden eszköz rendelkezésére állt elméjének tudományos kiművelésére. A legjobb növendékek egyikének tartották, és társai közt neki volt legnagyobb tekintélye; ha veszekedés támadt, őt kérték föl ítélőbírónak. Komolysága és már megedzett jelleme társainak föltétlen becsülését szerezték meg neki. Még tanárai is felnéztek rá, és derék tulajdonságaihoz illő tisztelettel bántak vele. – De Bécs, a szép, nagy, frivol Bécs, a maga születési és pénzarisztokráciájával vajon őt is felvidította-e, mint a legtöbb embert? – Nagyon is világosan érezte, hogy pénz és magas származás az előrejutásnak majdnem egyetlen eszköze. Mily keserű ez a belátás oly jellemű embernek, ki dicsőségre szomjazik, és ez eszközökkel nem rendelkezik! Nem csoda, ha végtelen keserűség töltötte el, és meggyűlölte az arisztokráciát. Mennyi szomorú csalódáson kellett átmennie, mennyit kellett tapasztalnia, míg makacs jelleme elismerte, hogy az emberektől túlságosan sokat követelt, és hogy a szabadságról és egyenlőségről való eszméje is csak üres árnyék, szép álom.

A testőrségtől a Nádor huszárokhoz* osztották be, és itt bátor és derék tisztnek tartották. Nemsokára főhadnagy és ezredsegédtiszt lett. De nyugtalan elméje e viszonyok közt sem talált békét. Hazaszeretete már testőrkorában nőttön-nőtt, és hasonló érzelmű barátaival való társalkodása csak növelte fájdalmát, hogy hazájának nem használhat semmit. – Egyre hevesebb vágyat érzett, hogy kellemetlen helyzetéből szabaduljon. Egy csekélység elég volt hozzá, hogy határozzon.

Egy este (így beszélte el nekem egy barátja*) több barátjával borozgatott, szívük megnyílt, szájuk kimondta merész óhajtásaikat. Magyarország viszonyairól folyt a beszéd, és lelkesedve emlékeztek meg Magyarország törvényes szabadságának előharcosairól. Mily hevesen kellett e tétlenségre kárhoztatott ifjak fejében föltámadni gondolatnak, hogy ők is részt vegyenek a nemzetük javára folyó küzdelemben. – Lelkesedésükben megfogadták egymásnak, hogy kilépnek a szolgálatból, és más módon használnak a hazának. Széjjelmentek – és másnap már más szemmel nézték a világot. Nyugodtabb fővel meggondolták, hogy bolondság egy állást, bárminő csekély egy ábrándképért otthagyni; röviden: megfeledkeztek a lelkesedés egy föllobbanó pillanatában tett ígéretről. Csak Görgey+ vette komolyan, mert elhatározása nem egy elhamarkodott ígéretnek, hanem érett megfontolásnak volt következése. Kvietált, bár ő volt a legszegényebb köztük, és neki okozott legtöbb gondot további megélhetése, hiába próbálták társai, sőt elöljárói is mindenképp lebeszélni.

Prágában látjuk ismét, a vegytan tanulmányával elfoglalva. Az őt jellemző állhatatossággal hihetetlen gyorsan behatolt e tudományokba, úgyhogy a tanárát is kisegíthette. – Itt ismerkedett meg mostani feleségével. Nevelőnő vagy társalkodónő volt egy igen tisztességes házban*, szellemes, jó tulajdonságokkal ékes, de éppoly szegény, mint ő. De mit törődött ő a gazdagsággal, majd csak megélnek. Megházasodott tehát, nem is bánta meg soha, nem is volt reá oka. De bármily boldognak érezte magát, nyughatatlan lelke nem hagyta békén. Prágából visszatért hazájába. Egy nagynénje* azt az ajánlatot tette neki, hogy vezesse gazdaságát, ő pedig eltartja feleségével együtt, míg önálló egzisztenciát nem alapíthat. Nagy örömmel fogadta ezt az ajánlatot, mely tisztességes megélhetést biztosított neki. E helyzetében lepte őt meg 1848. március 15-e.

Minő kilátás tárult föl egyszerre tevékenység után epedő lelke előtt! Végre eljött a pillanat, mikor cselekedhetett, mert szellemi ereje megsejtette, hogy nem alárendelt hely van részére kijelölve.

Gyorsan határozott: ami kevés pénze volt, megosztotta feleségével, és Pestre ment, hogy – közhonvédnek besoroztassa magát*. Ez az eljárás egészen megfelelt jellemének – tiszti állásért folyamodnia kellett volna, de senki sem tilthatta el attól, hogy közkatona legyen. De sokan voltak, akik őt régebben ismerték, s ha nem jön is Pestre, fölkeresték volna. Kinevezték századosnak, és ezzel megkezdődött nyilvános szereplése. Mostantól fogva nyughatatlansága, elégedetlensége elhagyja; a maga helyén van, tudja, mit akar.

Egy tiszt, ki vele egy zászlóaljban szolgált, gyakran elmondta nekem, mennyire atyja volt ő századának, és mennyire imádták őt katonái. Egy asztalhoz ült altisztjeivel, szolgálatban és azon kívül is oktatta őket, ennek következtében néhány hét alatt elérte azt, amihez másoknak sok hónapra volt szükségük. Az első zászlóaljakban eleinte a legénység közt is igen sok volt az intelligencia, és célszerű vezetés mellett könnyen lehetett belőlük jó tiszteket képezni. (Maga a 3. zászlóalj több mint kétszáz tisztet szolgáltatott.) Ezért nem szabad csodálkozni azon, hogy oly bizalmas volt alárendeltjeivel, nem is kockáztatta vele tekintélyét, mert komolysága és szigorúsága biztosította megbecsülését.

Több ízben ajánlottak föl neki állást a hadügyminisztériumban, de ő mindig visszautasította. Nemsokára őrnagy lett. Mint ilyen kitűnt a pákozdi csatában* Jellačić+ ellen. Igen tevékeny szerep jutott neki Roth+ és Philippovich+ elfogásánál*, de már ekkor viszályba keveredett Perczellel. Ez a nyomorult csirkefogó megfenyegette, hogy agyonlöveti, mert Görgey+ megmondta neki az igazságot. A nagy szájhős talán már akkor sejtette, mert nem volt ostoba, hogy e mellett az ember mellett csakhamar szétfoszlik kérészéletű dicsősége. De Görgey+ acélos nyugalma még ennek a hiénának is imponált.

Valamivel előbb* Csepel-sziget parancsnokságát bírták rá. Csak őrnagy volt, két idősebb törzstisztet, Meszlény+ őrnagyot és Szalay+ ezredest mégis alája rendeltek, mindenben kötelesek voltak az ő parancsai szerint eljárni. Ez a két úr iparkodott ellene dolgozni, de az ő hidegvérű szigorúsága csakhamar elrontotta játékukat. Ily viszonyok közt fogták el Görgey+ előőrsei a szerencsétlen Zichy Ödönt+ és unokaöccsét, Pált+, de az utóbbit nemsokára szabadon bocsátották. A foglyot a két említett úr vette át. Görgey+ csak akkor értesült a dologról, mikor már minden elő volt készítve, hogy Zichyt+ Pestre küldjék. Felbőszülve azon, hogy őt mellőzték, és ismerve ezt a két embert, akiket minden rosszra képesnek tartott, magához hívatta őket, és megkérdezte, miért titkolták előtte Zichy+ elfogását. Mentegetőztek, hogy nem akartak nála alkalmatlankodni, hogy az egész dolgot nem tartották fontosnak stb. Ezek az üres kifogások még gyanakodóbbá tették, és azt kérdezte: miért akarták a grófot Pestre küldeni?

Eleinte kerteltek, de mivel Görgey+ nem engedett, végre bevallották szándékukat: jól tudták, hogy Zichy+ a haditörvények szerint a halál fia, de rangjára és kiterjedt hatalmas rokonságára tekintettel kellett lenni, mind a maguk érdekében, mind a forradaloméban; nem akarták magukra vonni e hatalmas család bosszúját azon esetre, ha Magyarország elbukik, és ezért azt a tervet koholták, hogy Pestre vigyék, hol ugyanaz a sors várt volna rá, melynek a nemes Lamberg+ esett áldozatul. – Ilyenek voltak a forradalom nagy hősei, inkább eltűrték volna egy gyáva és szörnyű gyilkosságot, mint hogy ki merjenek mondani egy meggyőződésük szerint is igazságos ítéletet. Forradalmunk egész történetén átvonul ez az aggodalom, a sikerében való kételkedés, megbénítva minden energiát, és mindent a vakszerencsének engedve át. Görgey+ szólni sem tudott; ilyen elvetemültséget még nem tapasztalt. Mikor végre meg tudott szólalni, nem volt a megvetésnek oly szava, mellyel el ne halmozta volna őket. Görgeyben már akkor kezdett gyökeret verni a mély ellenszenv a forradalom vezetői ellen, mert eszközeik annyira ellenkeztek az ő egyenes, férfias gondolkodásával, hogy semmiképp sem barátkozhatott meg velük.

Zichy Ödönt+ haditörvényszék elé állították, és egyhangúlag halálra ítélték. Magyar haditörvényszék nem menthette föl őt. Kivégzéséről Görgey+ a következőket mondta nekem*: Kezdetben Zichy+ nagyon nyugodt volt, és úgy látszott, meg van győződve róla, hogy őt csak meg akarják rémíteni. Egész nyugodtan beszélt, és még tréfálkozott is helyzetén. De mikor látta a komoly előkészületeket, és a hóhér közeledett hozzá (naplemente volt), kérdi egy tiszttől: „Ugye csak tréfa?” – Mikor ez biztosította afelől, hogy komoly a dolog, és készüljön a halálra, elvesztette bátorságát, és siránkozó hangon többször kiáltotta: „Őrnagy úr! Őrnagy úr!” És mikor választ nem kapott, nagyon leverve: „Nincs itt!” – Pedig Görgey+ közel állott hozzá, köpenyébe burkolózva, és látta, hogy Zichy+ kezével a szájához nyúl, és aztán némán, szinte érzéketlenül a bakó kezébe esik. Görgey+ meg van róla győződve, hogy Zichy+ abban a pillanatban, amelyben belátta, hogy elveszett, kábító vagy halálos mérget vett be. Ezt igen valószínűvé teszi, hogy utolsó pillanataiban már szinte élettelennek látszott: mindjárt a szomorú aktus után, bár egy katona ügyetlen keze végezte ki, nem volt benne semmi nyoma az életnek; és arca sokkal hamarabb, mint ez történni szokott, sötétfekete színűvé vált. – Nem valami nagy bűne, hanem könnyelműsége idézte elő halálát. Nagyon is kicsinyelte a forradalom erejét, és elvállalta Jellačić+ kiáltványainak terjesztését, ami semmi esetre sem volt egy Zichy+ gróf dolga. Mikor Jellačić+ az ismeretes fegyverszünet* segítségével a magyar sereg és tán a megsemmisülés elől, ügyesen, de tán nem egészen becsületesen kitért (ezt megítélni a történelem dolga), a magyarok üldözőbe vették, és Görgeyt a felső táborban találjuk, hol már általánosan elismerték derék és körültekintő katonának. – Midőn Parendorfban tanácskoztak, hogy átlépjék-e az osztrák határt vagy sem, jellemző éles logikájával ellene mondott e tervnek, és már akkor magára vonta Kossuth+ figyelmét, talán aggodalmát is. Elhatározták a határ átlépését, és a schwechati csatában*, a magyar haditettek e szomorú, majdhogy azt nem mondtam, nevetséges kezdeténél ő volt az, aki néhány bátor férfiúval legalább némileg megmentette a magyar fegyver becsületét. – Bécs elesett, és most Ausztria egész ereje Magyarország ellen fordult. Moga+ lemondott, és e válságos körülmények közt senki sem merte elvállalni a fővezérséget. Mindenki Görgeyre fordította szemét, és Kossuth, bár Görgeynek emelkedése aggasztotta, mégis ennek az ifjú embernek kellett hogy fölajánlja a fővezérséget. Az általános helyeslés bizonyította, hogy őt tartják e súlyos viszonyok közt a megfelelő embernek. Elfogadása felől egyszer így nyilatkozott előttem*: „Ilyen pillanatokban úgy érzem, olyan vagyok, mint az a flegmatikus ember, aki egy hídon állva látja, hogy valaki a vízbe esett. Egy-két heves vérű ember utánaugrik, és én nyugodtan nézem, meg tudják-e menteni. Ha igen, jól van; ha nem, megpróbálom én, és megfeszítem minden erőmet, hogy kimentsem. Nincs bennem annyi nagyravágyás, hogy előretolakodjam, de a legnagyobb mértékben megvan bennem az a nagyravágyás, hogy vállaljam, amire másnak nincs bátorsága. Ha más lép föl elszántan, nem keltem volna versenyre vele.” – Csakhamar igazolta a beléje helyezett bizalmat. A nemzetőrséget többnyire hazakergette, és szigorú következetességével rendre és engedelmességre szoktatta a már majdnem fölbomlott magyar sereget.

Bár egyelőre nem szerzett babért, mégis igen nagy az az érdeme, hogy ezt az ifjú sereget összetartotta. Mert a huszárokat és néhány zászlóaljat leszámítva a sereg többsége nemrég toborzott honvédzászlóaljakból állt, és tüzérségének csak egy része szolgált már régebben. Hogy ez a sereg a régi és vitéz osztrák sereggel szemben nem állhatott meg, az érthető, de hogy több vereség után még mindig kész volt az ellenállás folytatására, az valóságos csoda. A mosoni kis csetepatét* kivéve, mely javunkra dőlt el, és melyet a Bánságban nagyszerű győzelemként kürtöltek ki, Görgeynek folyton hátrálnia kellett Budáig. A Duna bal partjára való visszavonulás a szájhős Perczelnek, aki Görgey+ parancsa ellenére elfogadta a csatát, móri veresége* után, elkerülhetetlenül szükségessé vált. Görgey+ Vácon át vonult tovább, itt bocsátotta ki ismeretes nyilatkozatát*, mellyel – bármennyire elégedetlenek voltak is vele republikánusaink – egyedül akadályozhatta meg, hogy a tisztek legnagyobb része elhagyja a sereget. Csak annak kimondása, hogy hívek maradnak a királyra és az alkotmányra tett eskühöz, tarthatta őket vissza. Perczel+ Szolnok felé vonult, hogy – Görgeynek gyakran használt kifejezése szerint – fedezze a kormány és a törvényhozó testület szentelt hulláit.

Két hónapon át a mindenkorra emlékezetes téli hadjárat foglalkoztatta Görgeyt, ebben mind ő, mind lovagias ellenfele, Schlik+ altábornagy, hervadhatatlan babérokat szerzett. – Emez egy régi seregnek kitűnő szervezetére és vitézségére támaszkodhatott, Görgey+ viszont otthon volt e hegyek közt, és nagy segítséget talált a lakosok többnyire jó érzületében. Mindkét vezér, majd győztesen, majd vesztesen, mindegyik egyszer csaknem elvágva, és csak nagy művészséggel és lélekjelenléttel menekülve (Görgeynek egy kis alagutat kellett ásatni*, hogy megmenekülhessen), úgy állt egymással szemben, mint két nagy sakkjátékos, és mindketten le nem győzve, kölcsönösen megbecsülve egymást léptek ki a harcból.

Ha a történelem egykor pártatlanul ítél e hadjárat felől, alig döntheti el, hogy a két hős közül melyik szerzett nagyobb dicsőséget. De azt már most ki lehet mondani teljes bizonyossággal, hogy az osztrák vezérek közt Schlik+ gróf volt a legemberségesebb, a legnemesebb. Senki sem szerezte meg Magyarországon annyira a köztiszteletet, mint ő. A magyar hadsereg megbecsülte lovagias ellenfelét.

E hadjárat szilárdan megalapozta Görgey+ vezéri hírnevét. A becsületes érzelműek tekintete feléje fordult; benne látták a férfiút, aki megnyugtathatja az országot, s békét köthet Ausztriával. – De Kossuth+ és párthívei is tudták ezt; ha meg akarták tartani a hatalmat, gátat kellett vetni Görgey+ növekvő tekintélyének. Dembińskit nevezték ki fővezérnek. Ez igen rövid idő alatt elvesztette a lengyel forradalomban szerzett hírnevét. A sereget mocsarakba vezette, és csak Görgey+ ernyedetlen tevékenysége mentette meg a sereget Kápolnánál.

Kossuth+ magának ásta a vermet. Mindenki fölzúdult Dembiński+ ellen, és Görgey+ tekintélye csak annál nagyobbra nőtt. Az öreg, gyönge és önfejű lengyelt úgyszólván maga a sereg tette le, de azért mégsem Görgey+ kapta a fővezérséget, hanem Vetter, egy még nagyobb nulla. Mintha csak e kis elmék által, kiket vele szemben állítottak, még jobban ki akarták volna emelni Görgey+ nagyságát. De minden kísérletüket meghiúsította az akkor a hadseregben uralkodó egészséges szellem, mely nagyon is jól fölismerte, mi hibája volt az eddigi elszigetelt hadvezetésnek.

Így állott a dolog, mikor először láttam őt. Csakhamar meg kellett mutatkoznia, megvan-e benne az a nagyravágyás, mellyel vádolják, vagy meghajlik-e a báb-Vetter+ előtt. Nehéz megmondani, mit tett volna ő vagy a sereg, ha a véletlen, vagy tán magának Vetternek belátása föl nem menti az alól a fáradság alól, hogy önállóan cselekedjék. – Én részemről március 26-án este elhatároztam: ha nem ő lesz a fővezér, hadtestéhez jelentkezem.

E hosszú kitérés után ismét fölveszem elbeszélésem fonalát.

Görgey+ olyan szívességet mutatott irányomban, hogy kétszeresen is vonzódtam hozzá. Még soha ember első megjelenésével ily hatást nem gyakorolt rám. Mert ha van is Viktor+ személyében olyan barátom, kinek magasabb szelleme gyakran uralkodott az enyémen, ő mégis inkább álmodozó volt, ki az életben nem találta azokat az izgató erőket, mint én. Görgey+ ellenben csupa élet, hogy úgy mondjam, a személlyé vált tett. Akkor semmit sem becsültem annyira, mint az erélyes föllépést. Bármily tétlen voltam azelőtt, a hadi élet fölkeltette, ami derék volt bennem, és ha te engem akkor láthatsz, nehezen ismered meg a te vastag Károlyodat, ki egész nap a könyveket bújta. Egészségem sem volt soha jobb, mint akkor, . a legnagyobb fáradalmak közt.

Beszélgetésünk során megkérdezte, mi az oka, hogy én magyar részen vagyok. Őszintén megmondtam neki, hogy nem a lelkesedés vezetett ide, hanem a körülmények, és nem akartam elhagyni az ügyet, amikor éppen rosszul állt. Megszorította a kezemet, és így szólt: „Jobb, mintha egyike volna rajongóinknak; ön kitart majd az utolsó pillanatig, mert önnél a cselekvés érett megfontolásnak, sőt erkölcsi érzületnek következménye. A rajongók kihűlnek, és a válságos pillanatban cserbenhagyják az embert.” – Különben már jobbára tudott afelől, amit eddig tettem. Cibakháza és Szolnok felől mondott is egypár hízelgő szót, aztán így végezte: „Ti, bánságiak, nektek jó a dolgotok, bátor csapataitok, derék tisztjeitek vannak, de nekem katonáim legnagyobb részét még belé kell hajtani, sőt néha kartácsolni az ütközetbe. Örülök, hogy nemsokára a csatában láthatlak és bámulhatlak benneteket.”

Aztán elmondta, hogy Windisch-Grätz+ neki egyszer ajánlatokat tétetett*, s ebben az elbeszélésben igen kedélyes malíciát mutatott. Időre és helyre már nem emlékszem, elég az hozzá, egy nap egy Hrankay+ nevű nyugdíjas lovas kapitány, kinek jelleme nem volt valami nagyon tiszteletreméltó, és kit jól ismerek, hozzá jön, mint mondja, Windisch-Grätz+ megbízásából, de e megbízást senkivel sem közölheti, csak vele. Csakhogy Görgey, valahányszor az ajánlataival elő akart állni, másra terelte a beszédet, és így vérig kínozta. Végre Hrankay+ összeszedte botorságát, és így szólt: „Tábornok úr nem is hiszi, milyen kitűnő véleménnyel van a tábornagy ön felől. Valóban, a tábornagy a legnagyobb tisztelet hangján szól önről, és szerencséjének tartaná, ha önnel tárgyalásba bocsátkozhatnék. Megbízott vele, hogy ezt közöljem.” „És mit ajánl?” – kérdi a tábornok. „Önnek részére, tábornok úr, teljes amnesztiát és olyan évi jövedelmet: melynek meghatározása öntől függ, azon föltétellel; hogy átadja seregét, és külföldre megy lakni.” „Jól van – mondta a tábornok –, elhiheti, hogy volna reá hajlandóságom, de egy forradalmi vezér nem járhat el valami könnyen az ilyen dologban; ezer szem van reám függesztve, egy meggondolatlan lépés, és el vagyok veszve. Már e percben is környezetem fenyegető pillantásokat vet önre, ami rossz jel, és ha sejtenék, mi hozta önt ide, nem állhatnék jót biztonságáért.”

Hrankay+, ki különben sem nagy hős, elsápadt, és hamar el akart távozni. De Görgey+ ebédre hívta, éspedig több tiszt jelenlétében, úgyhogy nem utasíthatta vissza. Több jó barát be volt avatva a dolgokba, és a szegény bűnöst úgy kínozták pillantásokkal és célzásokkal, hogy valóságos halálfélelmet állt ki, és hálát adott istenének, mikor végre elbocsátották.

A megvesztegetés nem valami új dolog, és ezután is gyakran előfordul majd, de akkor azt bizonyította, mennyire becsülték, sőt túlbecsülték Görgey+ befolyását. Ha akkor meghódolást javasol, elveszett, de még később is, amikor pedig tekintélye Kossuthét már elhomályosította, sőt még 1849 augusztusának első napjaiban sem vihette volna keresztül a fegyverletételt. Előbb a sors minden csapásának le kellett reánk sújtania, mielőtt az ilyen gondolatot hangoztatni lehetett volna. Április 14-e óta passzív néző voltam, és minden megegyezésre ráállottam volna, de megvallom, hogy az önérdeknek ilyen mellőzése, ámbár a peredi csata után nemigen sokan hittek már ügyünk sikerében, nagyon tiszteletreméltó.

Ezt és még sok mást elbeszélt, és az órák társaságában olyan gyorsan múltak, mint a percek, mikor egyszerre fölugrik és fölkiált: „Nocsak! Kétállomásnyit nyargaltam, hogy Damjanichot lássam, és megfeledkezem róla, vezessen gyorsan hozzá, nagyon vágyódom ismeretsége után.” „De Damjanich+ még Tiszafüreden van és csak holnap érkezik” – feleltem. „Sebaj, akkor Füredre nyargalok.” De egyszerre csak meggondolja magát, és elhatározza, hogy gyalog megy. Hiába ajánlottam föl neki egyik paripámat, vagy azt a pónit, melyen lovászom szokott ülni, és amely igen biztos járású; ő megmaradt gyors elhatározása mellett, s éppoly gyorsan meg is cselekedte. Egyszerre csak útra készen áll és búcsúzik. Elmenőben még egyszer megnéz, és azt mondja: „Ne tegezzük egymást? Mindketten fiatalok vagyunk, jól meg kell ismerkednünk egymással, és tegezve hamarabb megy. Tehát Isten veled, viszontlátásra holnap!” Azzal eltűnt. Már hat óra volt, besötétedett, az út is rettentő állapotban, már előre sajnáltam. De Mjk+ őrnagy, aki nem ment vele, azt mondta, hogy az ilyesmi örömöt okoz neki, és kapva kap rajta.

Órák múltak, és én nem tudtam kivergődni mély gondolataimból. Úgy éreztem, mintha az a világos, erős ész még mindig szólna hozzám. – A viszonyokat és a szereplőket egészen más megvilágításban láttam. Sok tettnek belső okai és rugói, melyek addig ismeretlenek voltak, meztelenül állottak előttem. – Tehát már ő sem lelkesedik azon ügyért, melyért annyiszor tette kockára életét? Hát mi tartja őt még vissza? Az erős lélek következetessége, mely nem áll meg fél lépésnél, és talán az erejében való bizalom, az a gondolat, hogy talán eltávolíthatja azt, ami rossz és ártalmas, és hazájának becsületes béke által nyugalmat és boldogságot szerezhet. Hidd el, édes Lizám, gyakran nagyon szerencsétlennek éreztem magam, mert sokban nem értettem egyet a magyar mozgalom eljárásával, sőt ellensége voltam fő vezetőinek és különösen Kossuthnak, és mégsem tudtam kitalálni eme labirintusból. De most oly emberre találtam, ki határozott ellensége volt a köztársasági pártnak, ki nem akart mást, mint a 48-as alkotmányt, és kit elég hatalmasnak tartottam, hogy idővel mindezeket a hamis színlelő hazafiakat, kik csak önző érdekükkel törődnek, elkergesse. Ez időtől fogva nyugodtabb és elégedettebb lettem, mert Görgey+ ismét bátorságot és bizalmat öntött belém, akkor igazán és őszintén azt hittem, hogy ő lehetővé teszi a békét, és én kiszabadulok természetellenes helyzetemből, és nem kell majd testvéreim, sőt politikai meggyőződésem ellen harcolnom. – Reményeim nagyon is gyorsan megsemmisültek.

Azt est hátralevő részét Sulczcal+ és Mjkkel+ töltöttem, és az utóbbi még sokat közölt velem, mi még jobban megnyert Görgey+ részére. Általában környezetének tisztelete iránta a bálványozással volt határos. Sulcz+ őrnagy, a fenegyerek*, ahogy magát nevezni szokta, egyike a legeredetibb embereknek, kik valaha utamba akadtak. Ha más mondja magáról, úgy, mint ő: „Én fenegyerek vagyok”, hencegő fráternak tartják, de nála ez természetes, mert ő valóban vakmerő katona volt, ki lelkében örült, ha elmondhatta valamely kalandját. Engem különös kegyébe fogadott, mert senki se hallgatta oly türelmesen, mint én. Boldog volt, mikor gubáját mutatta nekem, melyet a tarcali csatában* átjártak a golyók, barátéi, ellenségéi egyaránt, mert ő hevében – és a nagy ködben – a két csatárvonal közé került. De akkor lelkesedett igazán, ha megbámultam a vágásokat, melyeket két vasas ejtett rajta, és melyeknek nyomai ott voltak gubája csuklyáján. Ennek szilárdsága mentette meg. Hálából türelmemért engem is „fenegyereknek” szokott nevezni. Amellett Sulcz+ talpig becsületes ember, kinek soha nem volt egy krajcárja, mert – mindenét odaadta a szegényeknek, sok okoskodás és erkölcsi prédikáció kíséretében. Megbecsültem a fenegyereket, mivel megérdemelte, és már azért is kedveltem, mert testvére, az esztergomi pap*, ifjabb éveimben jó barátom volt. Rendkívüli elevenségét, mely őt sohasem hagyta nyugodni, nagyothallása gyakran igen komikussá tette, mert beszélgetés közben mindent félreértett, és a legnevetségesebb válaszokat adta. Azt mondják, hogy a kápolnai csata kezdetén*, mikor az ágyúszó hangzott, kezét füléhez tartotta, hogy jobban halljon, és egyszerre fölkiált: „Hisz ezek már csatároznak!” – Az ágyúzást puskaropogásnak tartotta.

E két férfiúval s segédemmel, Bogdanovich+ hadnaggyal, egy hallgatag fiúval, kinek alig volt más dolga, mint hogy menet közben velem lovagoljon, együtt ültem az este, és Mjknek+ és Sulcznak+ késő éjjelig kellett Görgeyről beszélni.

27-én  délelőtt kellemetlen ügyet kellett elintéznem. A 9. zászlóalj tisztikara panaszkodni jött őrnagya ellen, ki többször durva és goromba kifejezéseket engedett meg magának egyes tisztekkel szemben. Ez az Elek őrnagy+ már régóta szálka volt szememben, mert egyetlen olyan tulajdonsága sem volt, mely megszerezhette volna neki alárendeltjei tiszteletét, és így ez a fenséges zászlóalj napról napra jobban fölbomlott, és a rendetlenség és engedetlenség mintaképévé vált; és sajnos a parancsnokban volt a hiba*. A tisztikar teljes elégtételt nyert, és a viszálynak vége lett. De mivel örültem az alkalomnak, hogy ezt az Eleket+ eltávolíthatom, előadtam neki, hogy tekintélye a zászlóaljban visszavonhatatlanul odavan, és azt tanácsoltam neki, menjen szabadságra Debrecenbe, és ott pályázzon egy új zászlóaljra. Ezenfelül kötelességem neki megmondani, hogy nem jelenthetek felőle jót és hogy Damjanich, akitől ez függ, bizonyosan eltávolítja a zászlóaljtól. Gyöngének érezte magát, és néhány nappal később elment Debrecenbe, álláskeresőink Mekkájába. A zászlóalj Sándor+ százados kezére jutott. Derék fiatal katona, ki sokkal flegmatikusabb volt ugyan, semhogy valaha önállóan vihessen véghez valamely nagy tettet, de a kapott parancsot a golyózáporban is a legnagyobb nyugalommal teljesítette, és legénységének mindig jó példával járt elöl.

Nagyon kellemesen lepett meg, mikor aznap reggel Bobich+ alezredessel régi jarkováci bajtársam, Földváry Károly+, kit mindig Károly bácsi-nak  neveztem, lépet szobámba, és Bobich+ jelentette, hogy Földvárynak adja át a 3. zászlóaljat. Már tudtam, hogy elvesztem a derén Bobichot+, kinek egy dandárt szántak az első hadtestnél de nem sejtettem, hogy ily jól töltik be helyét. – Meglepetésem és örömöm nagy volt, mert Jarkovác óta nem láttam, és csak néhanapján hallottam felőle egyet-mást Most ismét összehozott a sors, és csak Arad előtt váltunk el ismét, hogy tán soha többé ne lássuk egymást. – De oly drága előttem e derék nemes jellem emléke, hogy kissé tovább kell nála időznöm.

Mind a három Földváry derék katona, de ez köztük a legkiválóbb. A legidősebbnek* Szita leány a neje, kit tán ismersz, jó ismerőse Claire-nek. A két ifjabb, Sándor és Károly ikertestvérek, és feltűnően hasonlítanak egymáshoz, de nincs mit dicsekedniük vele, mert bátyjuk csinos, szép ember, de az ikrek alapjában véve igen csúnyák.

Képzelj el egy kurta lábú, barna arcú kis embert, ki egy szemére vak, ki emellett mindig nagyon feltűnően öltözködik, ahogy csak szép férfiaknak volna szabad; és ki örökké rekedt: és előtted áll Károly bácsi-m  bájos képe. – Első pillantásra rablónak tartanád, de ha ép szemébe nézel, annyi jóság és kedélyesség csillog benne, hogy elfelejted külsejét. – Aki közelebbről ismeri, meg kell hogy szeresse. Amilyen nyersnek, sőt durvának mutatkozik a modora, oly nemes szívet tükröztetnek vissza tettei. Sohasem hallottam, hogy valakiről rosszat mondott, hacsak éppen nem volt az illető köztársaságpárti, mert ezekről nem mondott sok jót; ellenben mindig kész volt pártjára kelni a rágalmazottaknak. – Akit egyszer megkedvelt, annak mindig támasza maradt. Barátsága tiszta volt, mint az arany, és azokat, akik szívéhez közel állottak, elhalmozta minden elképzelhető figyelemmel, ahogy csak az asszonyok szokták. Ezek közt is talán én voltam a legkegyeltebb, és jaj volt annak, aki jelenlétében csak egy rossz szót ejtett rólam. – Mondhatom: a szó igaz értelmében bajtársak voltunk, és még sokszor kell beszélnem róla, mert ahol csak szembenéztem a halállal, ott volt ő is. Mint dandárparancsnok csak örvendhettem, hogy ilyen vitéz zászlóaljparancsnok áll alattam. Ő és a zászlóalja ismerte egymást, hisz egy hadtestben vettek részt minden bánsági ütközetben.

Miután egy nagyot lovagoltam a legelőn, megebédeltem Károly bácsi-val  és a többivel, kit említettem, bizalmas körben; és estefelé Damjanichhoz mentem, aki megérkezett Füredről. Valamivel később Görgey+ is megjött, és így ez egyike lett a legérdekesebb estéknek hosszú idők óta. Különösen örvendtem annak a leplezetlen elismerésnek, mellyel Damjanich+ Görgey+ felsőségének hódolt. Egyszer félrehítt, és Görgeyre mutatva azt mondta: „Ez aztán az ember, ez majd engedelmességre tanítja a dacosokat. Vigye az ördög ezt a Vettert, aki semmihez sem ért, és a magunkféle emberrel úgy beszél, mintha semmi érdemünk sem volna.” – Önkéntelenül nevetnem kellett a dacosok elleni haragján, hisz ő maga volt valamennyi közt a legösszeférhetetlenebb. De becsületére mondhatom, hogy Görgeynek mindig engedelmeskedett, és az utolsó pillanatig benne bízott.

Vacsora után Görgey+ eljött velem lakásomba. Mikor mutattam neki a számára rendelt ágyat, szemembe nevetett, s azt mondta: „Mióta táborban vagyok, még nem feküdtem ágyban, feküdj csak te le, majd keresek magamnak fekvőhelyet.” Gyorsan összeállított néhány széket, odafeküdt, feje alá tette a fókabőrt, és meg sem hallgatva magyarázkodásomat, elbeszélte találkozását Vetterrel és Kossuthtal Füreden. – Mivel én nem vetem meg az ágyat, ha kaphatom, lefeküdtem, gondolván: az ember akarata az ő boldogsága. Volt már hajnali három óra, mikor belefáradt az elbeszélésbe, és jó éjszakát kívántunk egymásnak. – Míg együtt voltunk, mindössze kétszer láttam őt ágyban feküdni, akkor is azért, mert sebesült volt.

Jellemző volt, mit beszélt Vetternek fővezérré való megválasztásáról. – Éppen Debrecenben volt, mikor Kossuth+ a nyilvános ülésen jelentette a rendeknek*, hogy Vetter+ lett a fővezér, és hogy egyúttal a bánsági hadjáratban szerzett érdemeit a II. osztályú érdemrenddel jutalmazták; kijelentését tisztességes tetszéssel fogadták. De mikor az ő nevét is említették, és hogy ő is ugyanezt a kitüntetést kapta, az egész gyülekezet szűnni nem akaró tetszésnyilvánításban tört ki. Világosan látható volt, hogy Görgey+ érdemeit teljesen méltányolják, de azért más lett a fővezér. – Az ülés után két képviselő barátja lépett hozzá, és egyenesen mentegetőzött, hogy nem őt választották meg. De ő egész nyugodtan ezt felelte: „Mikor Vetter+ nevét említették, csak mérsékelten éljeneztek; viharos éljenzésük az én nevem hallatára azt mutatja, hogy tőlem többet várnak. De önök úgy vélik, hogy én veszedelmes ember vagyok, Vetternek pedig nincs politikai nézete, ártalmatlan, kész eszköz, kit eldobnak, ha megtette a szolgálatot. – Ha most valóban olyan nagyravágyó volnék, aminőnek ítélnek, milyen nagyravágyó gondolatokat kelthetne bennem az önök félelme! Mert az a nagyravágyó ember, ki látja, hogy versenytársa fél tőle, egy kis ésszel mindig felülkerekedhetik.” „Úgy van – mondta a két úr –, mi és még sokan mások nem is hisszük, hogy önnek veszedelmes szándékai vannak, de a tömeg, a tömeg! Nem ismerik az ön politikai nézeteit, politikai hitvallását, és ezért gyanakszanak önre.” – Mély komolysággal ezt válaszolta: „Politikai hitvallásom: a haza fölszabadítása. Mellőzni kell minden alkotmányváltozást, és csak e nagy célnak szentelni minden erőnket. Ha elértük, akkor csak önöktől függ, hogy mit csinálnék önökkel, ha az én kezemben lenne a hatalom.” (Nézetem szerint szétkergeti őket, és becsületes békét köt Ausztriával.)

Tán nem volt okos így szólania, de büszke jellemének megfelelt, hogy a nagy szemfényvesztőnek s híveinek megmutassa, hogy ismeri terveiket s az ő saját hatalmát, és ha túlságosan számítanak az elnök népszerűségére, neki meg a hadsereg a támasza. Ha ezt kellő pillanatban fölhasználta volna, szegény Magyarországot sok csapástól megkíméli. – Amennyire észrevehettem, abban az időben, mikor először láttam, még nem volt ellensége Kossuthnak, bár némely dolog már arra mutatott, hogy el van készülve a szakításra. Az azonban szembetűnő volt, hogy nem becsülte. Későbbi mély ellenszenvét a nagy agitátor iránt annak cselszövényei és áskálódásai idézték elő.

Majdnem elfeledtem volna, hogy a gyaloglása Füredre oly nehéz volt, hogy csak nyakassága juttatta célhoz. Egypárszor megakadt a töltésen, és mikor erről lement, hogy jobb utat keressen, a sötétben egy mély árokba bukott, melyből csak nagy nehezen vergődhetett ki. Csaknem öt óra hosszat kínlódott a mocsárban, és mire beért Füredre, mindenki aludt, úgyhogy vesződsége egészen hiábavaló volt.

Március 28-án reggel kilenc órakor ellovagolt csapatjaihoz, melyek kétállomásnyira táboroztak. Búcsúzáskor így szólt: „Isten veled, néhány nap múlva találkozunk a becsület mezején; győzünk-e, csak Isten tudja, de mindenesetre, mint bátor emberekhez illik, megtesszük, ami tőlünk telik; előérzetem azt mondja, hogy egyikünk sincs szerepének végén, és csillagzatunk együtt fog emelkedni, vagy ha a sors könyvében úgy van megírva, együtt fog bukni is.”

Szerénységemben gyakran azt gondoltam, hogy e szép szavakkal bennem csak egy hívével többet akart szerezni, de jobb érzetem csakhamar azt mondta: érzi benned az egyenes, becsületes embert, érzi, hogy a derekak és becsületesek vele tartanak. – Jóslata beteljesedett, a szó szoros értelmében!

Ebédre Damjanichnál voltam, kinek háza nyitva állt, és barátai hívatlanul is kaptak egy jó tál ételt. Szóváltásba keveredtünk, melynek oka egy tegnap esti tarokkparti volt. Kászonyi+ (kire bizonyára emlékszel, akkor a Ferdinánd huszárok ezredese, fecsegő ember, s igen középszerű katona) meg én meglehetősen nagy pénzbe játszottunk az öregúrral (így neveztük). Damjanich+ könnyelműen és szerencsétlenül játszott; négyszáz forintnál többet vesztett, nagyon mérgelődött miatta, úgyhogy azt mondta: „Egyszer, többször nem.” – Másnap ebédnél visszatért erre, s kissé tapintatlanul fejezte ki magát, úgyhogy valaki idegen úgy érthette, mintha nem magyaráztuk volna meg neki kellően, mennyibe megy a játék. Eleinte nem is gondoltam erre, de később az a gondolat, hogy valaki rosszat vélhet felőlem, veszekedővé tett, és kissé ingerülten váltunk el egymástól. – Délután azt a parancsot kaptam, hogy másnap hétkor várjam dandárommal, mert szemlét akar tartani. Mindjárt észrevettem, mire megy ki a játék, és csapataimat utasítottam, hogy pontosan fél hétre készen legyenek. De mikor március 29-én háromnegyed hétkor a meghatározott helyre érek, hol zászlóaljaim éppen sorakoztak, Damjanich+ már ott volt, és engem meglehetős barátságtalanul fogad, megdorgál pontatlanságomért, a menet rendjével sincs megelégedve, az elővédet (két hadtestünk volt előttünk) nagyon könnyelműnek találja, egyszóval bosszút akar állni a tegnapért, és mennél nyugodtabb maradtam, annál jobban mérgelődött. Miután tizedszer is kijelentette, hogy majd gondoskodik parancsai végrehajtásáról, elrobogott, de még hallania kellett, hogy az én Schwarzenberg zászlóaljam, mely szemtanúja volt az egésznek, és nem értette, miért kapott ki, haragjának rettenetes ordítással adott kifejezést „Éljen Leininger, a mi vitéz vezérünk, és ezt a többi zászlóalj is átvette. Visszanézett, és bár jó távol volt, láthattam, hogy nevet. Mezőtárkányba, állomásunkra érve dandáromat elszállásoltam, majd a tábornokhoz mentem, és a katonai fegyelem minden szabálya szerint jelentkeztem további parancsait kérdezve. „Azt parancsolom, hogy azonnal letedd a kardod, itt maradj ebédre, és a Schwarzenbergeknek, a te ölbeli fiaidnak megmondd, hogy fenegyerekek. A jövő csatában meglátjuk, vajon a golyózáporban is olyan vígan kiabálják-e, hogy éljen!

Damjanich+ a papnál, egy igazi jó magyarnál volt szállva, húga, egy igen csinos lány rajongott Magyarország szabadságáért, és az öregúrnak, kiben a főhősök egyikét látta, nagyban udvarolt, az öregúr pedig mosolygott, és az apa szerepét játszotta, egyszóval nagyon jól érezte magát, és csaknem megharagudott, mikor gonoszul azt kérdeztem: „Rég nem kaptál levelet szép feleségedtől?” – Itt nagyon vidám napot éltünk; sokban hozzájárult a jó hangulathoz, hogy a tábornok környezete csupa jó ismerősből állott: Esterházy Pál+*, Bethlen Józsi+, Schmidegg+ gróf, Rudnyánszky+ báró Poldi ezredéből (Károlyi huszárok*). Zenével és tánccal végződött a nap.

Mezőtárkánytól fogva már jó országúton jártunk, a csapatok jól el voltak látva, és a legjobb szellem lelkesítette őket. Hátunk mögött volt már a mocsaras Tisza-vidék, és szemünk előtt gyönyörű táj terült el. A távoli hegyek, amilyeneket már régen láttunk, sötétkék színben álltak előttünk, és még a legaggodalmasabbak lelkébe is új remény költözött.

Március 30-án, kellemes, szép halmos vidéken átvonulva, délelőtt tizenegykor Kerecsendre értünk; embereimet itt ismét elszállásoltam. Egyáltalában jó dolog volt rám nézve, hogy jelentékeny erők masíroztak mindig előttem, s így nem kellett zászlóaljaimat előőrsi szolgálattal kínozni, sem pedig szabad ég alatt táborozni. – Mindjárt ebéd után Damjanichcsal kirándultunk Egerbe. Az oda vezető út nyáron nagyon festői lehetett, mert még akkor is, mikor a természet szunnyadt, és zöldnek alig volt nyoma, igen szépnek találtam. Csak itt-ott látszottak az ébredés nyomai, a közelgő tavasz hírnökei. – Eger maga meglehetősen magas helyek közt egy katlanban fekszik, és az út egy kanyarodásánál oly hirtelenül ötlött szemünkbe, hogy a bájos kép igen kellemesen lepett meg. – A sok nagy épület, a líceum, az érseki palota, és legfőképp a sok szép templom, a sok torony igen barátságossá teszi a várost.

Alig tudták meg Damjanich+ érkezését, mindenfelől elhalmozták minden elgondolható figyelemmel. Az ablakokból szép kezek koszorúkat dobáltak felé, és ahol csak mutatkozott, nem szűnt meg az: „Éljen Damjanovich!  Az öregúrban van valamelyes hiúság, szívesen vette, hogy ünneplik. Fényes tábornoki egyenruhában járt, és ennek, valamint herkulesi alakjának, valóban antik fejének és ama nevének: „a rácok ostora”, köszönhette, hogy a nép hőse lett, ámbár a nép a maga józan eszével belátta, hogy csak vitéz vagdalkozó, és ha kedvence volt is, reményeit nem belé helyezte.

Egerben meleg források vannak és egy meglehetősen jól berendezett fürdőház, ennek nagyon megörültünk, és a fürdés nagyon felüdített. – A fürdő után az érseki palotában, mely valóban nagyszerűnek mondható, jó uzsonnát ettünk, kitűnő egrivel. – A palotán, de különösen a nagy könyvtáron, a líceumban, meglátszott, hogy itt nagy és elegáns szellem uralkodott. Az elhunyt Pyrker+* még tovább él ezekben a szobákban finom ízlésével és ama tudományos kincsek által, melyeket fölhalmozott. Bajtársaim közül senki sem akart a könyvtárba kísérni, midőn egy barátságos pappal* odamentem; így hát egyedül mentem vele. Ez a pap maga is tudós ember volt, és figyelmeztetett a ritka és nevezetes művekre. Alig hiszem, hogy Magyarországon van még egy ilyen könyvtár.

Estefelé megjött Aulich+, Klapka+, aztán Kossuth, kit a nép köteles lelkesedéssel fogadott, s ki kegyesen köszönt a kiabálóknak. Tekintélyének tetőpontján állt, fél lábbal még törvényes alapon; uralkodási vágya még nem nyilvánult meg. – Negyedórával később egy törzstiszt néhány segédtiszt kíséretében lovagolt végig az utcán, a püspöki palota felé. Senki sem vette észre, ahogy komolyan, szótlanul belovagolt. – Éppen a kapuban álltam, és majdnem haragudtam, hogy ezt a férfiút nem fogadják éppoly viharosan, hogy őt senki sem ismeri meg; de ekkor egy egyszerű polgár kilépett a még mindig az utcán álló csoportból, és tisztelettel üdvözli e szavakkal: „Az Isten áldja meg, tábornok úr, és tartsa meg hazánknak, mely önben látja megmentőjét.” – Görgey, mert ő volt a lovas, komolyan, de szívesen köszönt, és gyorsan távozott, hogy a várható vihar elől meneküljön. – De neve már szájról szájra szállt, és a tömeg eléje tódult. De az iránta való tisztelet nem zajos kiabálásban nyilvánult meg, csaknem hallgatagon kísérték a kapuhoz, csak azt lehetett hallani: „Isten tartsa meg!” Inkább imádság volt, mint tetszésnyilvánítás. Csak midőn a lépcsőn már eltűnt, tört ki a lelkesedés, és Kossuth+ fönn a palotában sejthette, hogy legnagyobb vetélytársa jön.

Aztán haditanácsot tartottak; Görgey+ lett a fővezér, de csak ideiglenesen, mert Vetter+ még beteg volt. Hadtestét Gáspár+ ezredes vette át, Klapka+ tábornok lett. A vacsoránál Kossuth+ szótalan és lehangolt volt, nem szívesen tette meg ezt a lépést, de nem volt más választása. – Az elnök úr oly kegyes volt, hogy kitűnő borokkal vendégelt meg minket, amelyeket a mieink még télen zsákmányoltak Schlik+ altábornagytól, Xeres, Lacrimae Christi stb. A borról csakhamar előbbi birtokosára tért a beszéd, és az asztal alsó végénél, hol egypár jó baráttal ültem, a legőszintébb nagyrabecsüléssel ittunk e nemes férfiúnak, e lovagias hősnek egészségére, és élveztük a borait.

Késő éjjel, a tartós esőben jól megázva, érkeztünk vissza Kerecsendre. Boldog és megelégedett voltam, kívánságom teljesült – Görgey+ volt a fővezér, s nekem nem kellett derék zászlóaljamtól megválnom.

Március 31. Egészen elfeledtem megírni, hogy Kiss Pál+, szintén régi bánsági, már Füreden hozzánk jött, Aradon pedig Vécsey+ vette át a parancsnokságot. Kiss+ felől még nem intézkedtek, de Damjanichnak az volt a szándéka, hogy megszerzi neki a III. hadtest egyik dandárát. Mint már mondtam, egyike volt legjobb katonáinknak, vitéz és elszánt, amellett önálló. – De modora igen visszataszító volt. Szörnyű irigy lévén nem tudta elviselni, hogy mást dicsérjenek az ő jelenlétében anélkül, hogy őt is említsék, amellett igen hirtelen haragú, mi az ideges, epés temperamentumnak természetes tulajdonsága. – Csata után nem volt nyugta, míg mindenki nem tudta, mit tett. De mind e hibájával tisztességes, megbízható férfiú volt, kit tisztelni kellett még annak is, kit rossz társadalmi modora és becsvágya elidegenített tőle.

Tegnap egy pompás lovat vettem Esterházy Páltól+, telivér mént a Csernovics-ménesből, úgyhogy paripa dolgában igen jól el voltam látva. Három kitűnő lovam volt, igaz, hogy rengeteg pénzembe kerültek. De jó ló nélkül csak fél parancsnok az ember, különösen ilyen fiatal hadnál, ahol mindent szem előtt kell tartani, és mindennel személyesen foglalkozni, hogy ne támadjon zavar. Ezenkívül volt két rác fogatos lovam és egy erős pónim lovászom számára. Egy fél év folytonos gyakorlata által nagyot haladtam a lovaglásban, úgyhogy már nem tettem kockára az életemet minden ároknál, mint Becsén a hajtóvadászatoknál; azonfelül a jó lovon való nyargalás nekem nagy élvezetet nyújt, úgyhogy fölhasználtam rá minden alkalmat; és milyen egészséges, erős volt akkor a testem! Minden fáradság egészségemre vált, és lassanként lelkem is felépült, mert nem használt semmit a visszafelé nézés, és mert nem használt semmit, ha a fejemet lógatom. Ráadásul előrementünk, és minden nap közelebb vitt az ígéret földjéhez, ahol imádott Lizám karjaiban el akartam feledni a múltat.

Gyakran álmodtam viszontlátásunk öröméről, és lehet, hogy csak a jövő életben látjuk egymást ismét. Ott a szigorú, de igazságos bíró tán enyhébben ítéli meg cselekedeteimet, mert szívembe lát és tudja, hogy nem bűnös dicsvágy vagy éppen piszkos önérdek vezetett eljárásomban.

Ma a kápolnai csatatéren vonultunk át, meglehetősen átnyargaltam az egész vidéket, és tökéletesen megértettem, hogy ezeket a kitűnő állásokat keményen lehetett védeni. Egyik sajátsága e háborúnak, hogy gyakran kellett ugyanazon utakon jönnünk-mennünk, sőt hogy egy és ugyanaz a hely többször is csaták színhelye volt. Komárom, Győr, Vác ilyen véres harcmezők. Ha beszélni tudnának, inkább a magyarok vitézségének szolgáltatnának igazságot, mint leigázóinknak.

Hosszú, de a jó út és a szép idő miatt mégsem fáradságos menet után állomásunkra, Halmajra érkeztünk, hol dandárommal szabad ég alatt táboroztam. – Barátságos kis fészek a Mátra előágai tövénél. Görgey+ egy pillanatra itt volt, de csakhamar eltávozott. – Az idő gyönyörű volt, és én ezt fölhasználva, kilovagoltam a közeli erdőségekbe. Egyedül voltam Isten szabad természetében, rád és a jövőre gondoltam. Emlékeztető szavaim egy vén tölgyfát említenek, mely alá leültem, nem messze, egy másik fához kötve lovamat. – Átadva magamat a legforróbb sóvárgásnak utánad, meghatottságom sűrű könnyekre fakasztott. – A tavasz talán lágyabbá hangolja az embert, fogékonyabbá a szív epedése iránt. Jól emlékszem, hogy ifjabb éveimben gyakran kerestem a magánosságot, és hogy aztán ismeretlen érzelmek után való vágyódás vett erőt rajtam, ilyenkor fákkal beszéltem, sírtam és nevettem, azt képzeltem, hogy szerencsétlen vagyok, mert azt a melankóliát, melyet a természet magasztos csendje és ünnepi nyugalma idézett elő bennem, fájdalomnak véltem. – De itt más volt az érzésem... Vágyódásomnak volt biztos célja, könnyeim eltűnt boldogságomat siratták, de szomorúságomat enyhítette az a boldog tudat, hogy a távolban értem dobog egy szív, mely e pillanatban ugyanúgy epedhetett énutánam. Igen, Lizám, az a tudat, hogy szeret valaki, akinek osztatlanul és mindenkorra odaadtuk szívünket, még a legnagyobb szerencsétlenségben is, bárminő fájdalmas vigasz, de vigasz.

Április 1. Ezen a napon a dandárral Gyöngyösre meneteltem. Kicsi, két és fél órányi menet. A város előtt Görgey+ fogadott, a dandár elléptetett előtte. A csapatok már tudták, hogy ő a fővezér, és leírhatatlan öröm tört ki, mikor meglátták. Annak a három zászlóaljnak, melyet vezettem, minden jó magyar ismerte a nevét, és bevonulásunk igazi diadalmenethez hasonlított. Földvárynak engedtem át a nap dicsőségét, és magam észre nem vett néző maradtam. De Károly bácsi csak azon föltétel alatt akart elfogadni egy babérkoszorút, ha tisztelt kommandánsa, ahogy nevezett, egy annál is szebbet kap. Fölfedeztek, s egy szép hölgy átadta nekem a koszorút néhány szép szó kíséretében. Átvettem és a 3. zászlóalj lobogójára akasztottam, a hölgynek pedig azt válaszoltam „E megtisztelő ajándék látása minden csatában vitéz tettekre fog buzdítani; erre a derék zászlóaljra bízom a kincset.” – Amint továbbmentünk, teleszórtak virággal, még az ágyúkat is földíszítették. Nem volt ez hivatalos hódolat, nem készült előre; a legszebb lelkesedés sugallata volt.

Ugyanaznap délelőtt szerencsém volt tisztikaromat a fővezérnek bemutatni. Szokása szerint kevés, de erőteljes szót mondott; nem hízelgett; de abban a módban, amellyel kifejezte várakozását, hogy a legközelebbi csatában majd csodálhatja őket, benne volt eddigi vitézségük elismerése. – Damjanich+ a Sztáray-palotában* fényes ebédet adott, melyen Görgey+ is jelen volt. Mikor valamivel ebéd előtt a városban járkáltam, egy század honvéd vonult el mellettem, eleinte nem is figyeltem rájuk, de mikor egyszerre fülemüleszót hallottam soraiból, gyorsan fölnéztem, és megismertem a 10. zászlóalj első századát, mellyel a Bánságban első lovagi tetteimet végeztem. A fülemüle pedig egy honvéd volt, ki minden madár énekét, lónyerítést, kutyaugatást nagyszerűen tudott utánozni, és sok efféle mesterséghez értett, mellyel társait és gyakran engem is fölvidított, most pedig mint fülemüle üdvözölt és tett figyelmessé. Nevetve kiugrott a sorból, megcsókolta kezemet, és így szólt: „Élek még, uram, a golyók megkíméltek, hogy még egyszer láthassam.” – A század megállt, lábhoz tette a fegyvert, és örömteljes üdvözlettel körém csoportosult. – Ott volt az én öreg Bányaim+ is, ki muskétájára támaszkodva nagy kegyelettel nézett engem. – Meghatottan megráztam a becsületes ember kezét, és kérdeztem a többit, hogy még most is szorgalmasan beszéli-e el nekik Napóleon+ tetteit. „Igen – szólt a fülemüle –, elég sokszor hallgatjuk a verseit, de önre is írt verseket, és elszavalja nekünk.” A szegények és műveletlenek soraiban gyakran tárul elénk olyan ragaszkodás és az érzelmek olyan bensősége, amilyent magunkfajta embernél hiába keresnénk. – Nem tudom, miért szerettek engem annyira katonáim – talán érezhették, hogy én is nagyon szeretem őket. – Damjanich+ egyszer azt mondta nekem: „Alig tudsz magyarul beszélni, és mégis, ha csak egypár szót szólsz legényeidhez, nevet a szemük örömükben, még ha nem értik is a mondókát.” Igaz, gyakran magam is elbámultam zagyva beszédem hatásán. – De a gyöngyösi utcai jelenetet soha sem felejtem el.

Itt találtam Gergely őrnagyot is, előbb a 10. zászlóalj parancsnokát, kit már említettem. Megnősült, igen csinos leányt vett el, és még mindig a régi jó barátságos ember volt, de csakoly középszerű katona, mint előbb. – Felesége mindenüvé elkísérte, mit sajnos sok férj engedett meg hitvesének, és amit, nem tudom fölfogni, miért, Görgey+ is megengedett. – Ezek a hölgyek, köztük természetesen sok alacsony származású, a legnevetségesebb igényekkel léptek föl, s hihetetlenül szaporították különben is szörnyű nagy bagázsainkat; gyakran behajtottak a hadoszlopok közé, zavarva a menetet; sok törvénytelen kapcsolat is szövődött, és szerintem ez volt a legborzasztóbb, mert aláásta a legénység tiszteletét elöljárói iránt. – Három zászlóaljamnál nem tűrtem egy maîtresse-t sem; több tisztet, ki nem engedett a szép szónak, eltávolítottam. Ebben egyáltalában a III. hadtest járt elöl példával, és kevés poggyásza miatt a legmozgékonyabb volt. Mindkét fajta hölgy megtisztelt engem teljes haragjával, mert ha dandárommal masíroztam, bizony nem hajtott elénk egyetlen kocsi sem.

Este Damjanichnál megismerkedtem Karátsonyi Taszival+, annak a Pistának+ nejével, aki kapitány volt a Lehel huszároknál (a történet nem tud nagy tetteiről). Enne az asszonynak nem a legjobb híre volt, és nem is volt éppen kellemes külsejű, de később halhatatlanná tette magát a III. hadtestnél a sebesült tisztek ápolása által; ez örökké szép dolog marad, még ha az asszony korábbi élete nem a legerényesebb volt is.

Gyöngyösön és környékén összpontosult most mind négy hadtest; a VII. hadtest előretolva a hatvani ország úton, előőrsei Hortnál álltak. – Az osztrákok Hatvanban voltak, és Schlik+ altábornagy alatt mindjobban összeszedték magukat. Az összeütközés nem késhetett sokáig: ki kellett tűnni, javultak-e hadaink, és van-e még remény ügyünk sikeréhez vagy sem. – Az egész hadsereg bizalommal tekintett Görgeyre, és csak kevesen kétkedtek győzelmünkben. Ha én személyesen nem voltam is olyan diadalittas, mégis meg voltam győződve róla, hogy dandárommal nem vallok szégyent.

Április 2-án kora reggel hirtelen parancsot kaptam, hogy menjek Árokszállásra, de senkinek se mondjam, hova indul a dandár. Egy pillantás a térképre meggyőzött, hogy Hatvannál összeütközés lesz. Egy órakor értem Árokszállásra, ott találtam a Knezić-dandárt. Alig telepedtek le hadaim, már híre jött, hogy Hatvannál verekszenek. Betértem a helységbe, fölmentem a templom tornyára, s onnét kitűnő távcsövemmel elég jól áttekinthettem a csata egész mezejét. Csányon volt a Czillich+-dandár, és az első tüzelésre előrenyomult; éppen ezt az előrenyomulást láttam. A VII. hadtest hadállása Hortnál volt, sikeresen föltartóztatta az ellenséget, sőt fenyegette annak balszárnyát. Jobbára csak tüzérségi csata volt, néhány csekély lovassági összecsapással. Az ellenség arra törekedett, hogy megkerülje Gáspár+ balszárnyát, és ez talán sikerült volna neki, ha az említett dandár rendkívüli gyorsasággal nem érkezik Hatvan elé, az ellenség jobb oldalának tartva. Azontúl nem lehetett kétséges a dolog kimenetele, de a további eseményeket nem figyelhettem meg, mert Damjanichhoz hívtak, és tőle azt a parancsot kaptam, hogy induljak Hatvanra segítségül. Sajnáltam szegény embereimet, mert nézetem szerint ez a menet teljesen fölösleges volt. Velem adtak egy osztály Ferdinánd huszárt, és szegény ördögeimnek a délelőtti erős menet után újra jókora utat kellett megtenniük, de azért vidámak, jókedvűek voltak. Alig jutottunk túl az út felén, jelentették, hogy a csata javunkra dőlt el, és a VII. hadtest megszállotta Hatvant. A veszteség egyik félen sem lehetett nagy, mert az ütközetet csak a tüzérség és a hadmozdulatok döntötték el. Csak a Zagyva hídjánál, melyet az osztrák vadászok kitűnően védtek*, került gyalogsági harcra a sor, de az sem tartott soká. – Ha nem volt is döntő csata, kezdetnek igen fontos volt, hogy mi győztünk. – Csak este értem Hatvan elé, és zászlóaljaim, mihelyt megálltunk, megfeledkezve az éhségről, azonnal a földre feküdtek, hogy mély álomba merülve felüdüljenek a kiállott fáradalmak után.

Magam is Földváry mellé terülve, úgy aludtam a puszta földön, mint a legjobb tollas ágyban. – Menet közben Fehér Niki, kiből egész jó katona vált, levelet hozott nekem tőled és Claire-től. – Milyen vigaszt jelentett nekem leveled! Már nem voltál beteg, és lehetővé tetted, hogy úgy cselekedjem, ahogy becsületes emberhez illőnek tartottam. Isten áldjon meg érte, mert reám nézve az volt a legborzasztóbb gondolat, hogy gyávának tartanak. – Volt közöttünk több olyan, ki nem meggyőződésből harcolt, mégis megmaradt, de nem önérdekből, hanem tisztességből. Ilyen volt Czillich+ barátom is, jó feketesárga érzelmű, ki a jarkováci csata után kvietálni szándékozott, de mikor reánk szakadt a nagy szerencsétlenség, nem akarta elhagyni a magyar ügyet; most ő is rab Aradon. – Hát hogy lehettem volna én kevésbé becsületes, én, aki legalább eleinte igaznak tartottam ügyünket!

Április 3-án jelentkeztem hadosztályparancsnokomnál, Wysockinál+, kit az este már nem találtam meg, és azon iparkodtam, hogy legénységem élelmezést kapjon, mert az élelmezési tisztek hanyagsága miatt semmit sem hoztak magukkal; mégis a szegény ördögöknek egy kis kenyérrel kellett megelégedniük. Wysocki+ egy tehetős polgárnál lakott, kinek három igen szép leánya volt, kik Magyarország szabadságáért rajongtak. Nem kellett kétszer kínálni a villásreggelivel, mert tegnap egész nap én sem ettem semmit; Ferenc úr ebben rosszabbul bánt velem, mint a Négerrel*, kinek mindig talált valamit. – Mialatt Wysockival+ az ablaknál állva beszélgettem, észrevettem, hogy a legfiatalabb leányka, vagy tizenöt éves, mindig körülöttem sompolyog, de ha ránézek, elpirul és ismét távozik. Már kezdtem hízelegni magamnak, hogy meghódítottam, mikor hirtelen elszántsággal felém jön, s fülig pirulva, nagy zavarban játszva egy művirágból való csokorral, így szól hozzám: „A haza már elismerte az ön vitézségét egy rendjellel, én is meg akarom önnek mutatni, mennyire becsülöm a szabadság harcosait és, és…” „Ezért akar e virágokkal szerencséltetni; büszke leszek, hogy viselhetem” – vágtam közbe. A zavar elmúlt, és kissé remegő kézzel odatűzte a csokrot rendjelem mellé. A virágok elvesztették szirmaikat és lehullottak, ahogy a szegény gyermek álmai is elmúlhattak hazája szabadsága s boldogsága felől. De még sokszor emlékezem a viruló teremtésre, és arra gondolok, vajon mit érezhetsz most te is, annyi más, a szabadságért lángoló szívvel együtt? Azon a vidéken, ahol akkor voltunk, ez nem számított elszigetelt esetnek, a nép gondolkodásmódja felséges volt, és a hazaszeretet gyakran szívhezszólóan megnyilatkozott.

Tizenkét órakor ismét meg kellett indulni, éspedig Jászberénybe; az egész Wysocki+-hadosztály este kilenc óra felé érkezett meg ide. Ha meggondolja az ember, hogy legényeim két nap alatt csaknem akkora utat jártak be, mint amekkora a Gyöngyös és Pest közötti távolság, s ezalatt alig ettek valamit, lehetetlen nem bámulni e hadak kitartását s jóakaratát. Csak a 9. zászlóalj zúgolódott, és sehogyan sem akart mozdulni, de aztán hatott a másik két zászlóalj jó példája. Jászberényben volt is gondom rá, hogy még az éjjel kapjanak elegendő bort, kenyeret s szalonnát.

A kerületi székházban* vacsoránál találtam Görgeyt, Kossuthot és Damjanichot. Midőn az öregúrnak megemlítettem az élelmezésben tapasztalható rendetlenséget, Krain+ őrnagy a Ferdinánd huszároktól egyszerre fölkelt, fölöttébb durva módon a szavunkba vágott, és hangosan szitkozódott, hogy a III. hadtestnél borzasztó a rendetlenség, egyszóval igen gorombán megsértette Damjanichot. Ez eleinte megőrizte nyugalmát, de mikor Krain+, aki sokat ivott, mindenről megfeledkezett, gyorsan azt mondta neki: „Még egy szót, és pörbe fogatlak.” Erre Krain+ kardját a tábornok lába elé dobta, és még jobban lármázott, és még a nagy színésznek* jelenléte sem fékezte meg őt. E percben lépett ismét a terembe Görgey, aki az előbb eltávozott. Gyorsan meglátva, hogyan áll a dolog, Krain+ elé állt, és erősen a szemébe nézett: és íme, a vad huszár kezes lett, mint a bárány; egy fél perc múlva átadták az őrálló tisztnek és elvezették. – Ha maga Damjanich, kinek jó szíve sohasem tagadta meg magát, nem lép közbe érte, élete valószínűleg veszélyben forog. Nem szabad ez egy után megítélni a többi tisztet, bár sokan hasonlítottak hozzá. Különben Krain+ őrnagy egyike volt az egész hadsereg legvitézebb huszárjainak, Damjanich+ mindig kényeztette és protezsálta; annál rútabb volt az a durvaság, mellyel barátja és pártfogója iránt viselkedett. Forradalmi hadseregnek egy Görgeyre is van szüksége, aki uralkodni tud a szenvedélyeken. – Velem is megesett több ilyen jelenet, de én mindig megtartottam a szolgálati formákat, és az ilyen fegyelmi vétségeket igen szigorúan büntettem. – Mikor éjfél felé visszamentem a táborba, hallottam, hogy hátaslovam, melyet csak az imént vettem Esterházy Páltól+ kilencszáz forinton, kiszabadult, és sehol sem találják. Egészen vigasztalanná tett ez a veszteség, mert sok örömöm volt abban a lóban. Hiába volt minden keresés és üldözés, de mikor április 4-én elindultunk, Pighetty+ ezredes a Hannover huszároktól oly szíves volt, hogy egy káplárt két emberrel itt hagyott a ló megkeresésére. Ezek szerencsésen meg is látták abban a pillanatban, mikor egy paraszt el akart nyargalni vele.

Pest fedezésére mindenfelől gyülekeztek az ellenséges hadak Gödöllő táján; Jellačić+ hadteste Szolnok, Abony, Cegléd felől vonult föl; egy osztaga, a Rastić+-dandár még külön volt a többitől. – Ezért első hadtestünknek az volt a feladata, hogy előbb érjen Tápióbicskére, mint az a dandár, és ezért két órával korábban indult el, mint mi. Gáspár+ és Aulich+ még Hatvanban állomásozott, az előbbinek elővédje már Aszód táján. Minden hadműveletből arra lehetett következtetni, hogy nemsokára nagy, döntő csatára kerül a sor.

Mikor elindultunk, hozzám jön Damjanich, és ezt mondja: „Elveszted a 9. zászlóaljat, Kiss+ részére dandárt szándékozom alakítani, és akkor neki kell adjam előbbi zászlóalját.” Ennek szükségességét nem láttam be, és nagyon mérges voltam; mikor aztán Kiss+ maga is eljött hozzám, megmondtam neki véleményemet, és hogy annál igazságtalanabbnak tekintem a tervet, mert nem kapok kárpótlást érte, pedig azt hiszem, megmutattam, hogy tudok három zászlóaljat is vezetni. Kiss+ megharagudott, és haragja engem még jobban fölingerelt. Egyik szó a másikat követte, s a vége az volt, hogy kihívtam párbajra.

Mikor Nagykátához értünk, messziről ágyúdörgést hallottunk. Klapka+ már csatázott, de mi azért nyugodtan továbbmeneteltünk. E helyen egyszerre meg kellett állanunk, a gyalogság helyet csinált négy osztály Hannover huszárnak, kik egy lovasüteggel előrerobogtak, aztán mi is folytattuk menetünket. Tisztek jelentették, hogy Klapka+ hadteste rendetlenségben hátrál, már több ágyút elvesztett, és az ellenség erősen nyomja. – Nagykátán túl parancsot kaptam, hogy nyomuljak előre a dandárral, és fedezzem Klapka+ visszavonulását. Már láttunk is egyes menekülőket, és mennél tovább haladtunk, annál borzasztóbbnak látszott a szaladás. Utunk gyümölcsös– és veteményeskertek közt vezetett, és nem volt valami széles, úgyhogy alig tudtam áttörni a szaladók zagyva tömegén. Gyalogság, lovasság, tüzérség összevissza hömpölygött felém. Sohasem voltam olyan büszke három zászlóaljamra, mint akkor. Hidegvérrel nézték, mint fut el mellettük tízezer ember, és nyugodtan előrementek a csatába; sőt gúnyolták és kinevették a szaladókat. – Egy tisztet, aki odakiáltotta nekem: „Menjetek csak, menjetek, ha olyan vitézek vagytok, majd megkapjátok ti is a magatokét” – alig menthettem meg Schwarzenbergjeim dühétől; de a kardját kettétörtem, és arcába dobtam darabjait. De mikor hét böröck* jött cső nélkül (annak a jele, hogy a legénység gyáván otthagyta az ágyúkat), nem volt olyan gyalázó szó, mellyel legénységem el ne halmozta volna a szaladókat. Egy Császár huszárt* (ez az ezred az egész háborúban hírhedtté vált gyávasága miatt, mert a döntő pillanatban mindig cserbenhagyta az ágyúkat), aki a 9. zászlóaljnak odakiáltotta: „Ne menjetek előre, mindennek vége” – leszúrtak a lováról. – Szegény Bobich+ az utolsók közt jött, és csaknem sírva mondta: „Először történik velem ilyen gyalázat, vigye az ördög a dandárt, melyet rám erőltettek; az én 3. zászlóaljam többet ér három ilyen dandárnál!”

Mihelyt túl voltunk a veteményeskerteken, fölállíthattam három zászlóaljamat, és elhelyezhettem 12 fontosaimat, mert már szabad volt a tér. Egy halmon álltam, melynek lábánál folyt a posványos Tápió; átkelni egy keskeny töltésen és egy hídon kellett; a posvány sehol sem volt járható. A derék, de konfúzus Kleinheinz+ elmondta nekem a csata egész történetét, keservesen megsiratva az ő nemes Klapkáját, kiről azt hitte, odaveszett. – Már túl voltak a Tápión, elfoglalták a bicskei homokbuckákat; abban a tévhitben, hogy a helységben nincs ellenség, felderítés nélkül mentek előre. Egyszerre borzasztó tűz fogadta őket, és a csapatokat páni félelem fogta el; az osztrákok előretörtek, elvettek hét ágyút, és senki sem tudta helyreállítani a rendet. A Császár huszárok, mint rendesen, elrobogtak, és magukkal ragadtak mindent. – Alapjában véve nem annyira a legénység volt a hibás, hanem a vezérek, mert fiatal csapatokra nézve nincs veszedelmesebb a meglepetésnél, és a parancsnok egész figyelmének arra kell irányulnia, hogy ne vigye őket váratlan tűzbe.

Még egyre tartott az I. hadtest hátrálása; én a 9. zászlóaljnál álltam, mikor Kiss+ odaugrat hozzám, és azt mondja: „Ma még alattad áll ez a zászlóalj, engedd meg, hogy én vezessem.” „Igen – válaszoltam –, tarts velem, döntsük el vitánkat a golyózáporban, vezessük együtt a dandárt.” Örömtől ragyogva nyújtja felém kezét, a harag el volt feledve. –E pillanatban megjött Görgey, egyedül, kíséret nélkül, és odakiáltott embereimnek: „Fiúk, ma nektek kell megmenteni a magyar fegyver becsületét! Ugye nem hátráltok?” – Leírhatatlan volt az örömrivalgásuk, és türelmetlenül várták a jeladást a támadásra.

Ekkor jött át a töltésen Dessewffy Arisztid+, aki kevés lovassággal és néhány ágyúval mégis valahogy feltartóztatta az ellenséget. Vele a „fenegyerek”, aki vakmerőségében ezúttal is nagyon hátramaradt, és mivel az ellenség már a híd túlsó végéhez ért, csak a posványon átlovagolva menekülhetett; lova megakadt és belefúlt, őt is csak nehezen mentették meg. Azonnal támadásnak indultunk. A 3. és 9. zászlóalj egy-egy százada előrerohant, nyomukban a két zászlóalj, aztán a Schwarzenbergek. Az ellenség golyókkal és gránátokkal tüzelt ránk, de nem tett sok kárt. Az elsők többnyire a posványban rekedtek, és az utóbbiak sem igen ártottak, mert nem volt min megpattanniuk. 12 fontosaim, melyek egyáltalában nagyon megkönnyítették támadásomat, az ellenséges ágyúkat túl tartották a kartácslövésnyi távolságon. – A töltésre omló puskatűz azonban heves volt. De azért mégis első nekimenésre elfoglaltuk. Több fáradságba került a híd, mert mögötte kis halmok emelkedtek, és árkok voltak, biztos fedezetet nyújtva az ellenségnek, mely mögülük gyilkos tüzelést folytatott. Egy kis ház istállóval, nagy fáktól körülvéve, nekünk is némi oltalmat nyújtott a rohamra sorakozáskor, de azért mégis sokan megsebesültek, különösen a 3. zászlóaljból. Wuesthoff+ századosnak mellettem egy lövés átfúrja az arcát, egy másik százados* előttem hanyatlik el, nekem meg egy ellőtt ág hull az arcomba – válságos pillanat volt ez, az ellenség, előbbi győzelmétől föltüzelve, elszántan védekezett. – E pillanatba láttam, hogy a Czillich+-dandár a dombról utánunk nyomul, és jelt adtam a rohamra, Földváry kezébe veszi a 9. zászlóalj lobogóját és előrenyargal, Kiss+ utána. Gyorsan mellette termek. Embereink utánunk; a híd el van foglalva – és az ellenség a közeli dombokra húzódik.

Most az állásunk a következő: jobbra a Schwarzenberg és a 3. zászlóalj; balra érkezik a Czillich+-dandár, és részt vesz az ütközetben; egy ütegünk már átjött és balra tart, utána egy osztály huszár jön; a 9. zászlóalj a 3. és Schwarzenberg mögött áll. Csatáraink előnyomulnak, és a homokbuckáknál a két rajvonal közt élénk ütközet fejlődik. Két elöl álló zászlóaljamnak igen erős tüzet kellet kiállaniuk, mert nemigen volt fedezékük. Mielőtt szuronyrohamra indulhatnék, be kell várnom, hogy a Czillich+-dandár a balszárnyon állást foglaljon. Addig lóháton a rajvonalba álltam, hogy jókedvben tartsam a csatározókat, és természetesen a legtöbb golyót felém irányozták. Szegény Bogdanovich+, aki máskor mindig jó színben van, szótlanul, halványan lovagol mellettem megsajnáltam, és valami megbízatással hátraküldtem.

E pillanatban az ellenség előre akar nyomulni, tüze kétszeres erővel hull reánk, sok embert vesztek. A Wasa zászlóalj hátrálni kezd, és a 3. zászlóalj, melynek balszárnya ezáltal fedezetlenül marad, szintén kezd visszahúzódni, bár lassan. Egy hajszálon múlik, és mi is utánozzuk az I. hadtest megszaladását. Gyorsan a Wasákhoz vágtatok, és a közeli árokba állítom őket, szavamra (Földváry alól, szerencsétlenségre, ellőtték a lovát) a harmadik zászlóalj azonnal megáll; gyorsan megfordulva a Schwarzenbergek elé állok és rohamra vezetem őket Egyszer meginognak és hátrálnak, mert erős tűz fogadja őket, és többen elesnek; de aztán követnek, és elfoglaljuk az előttünk levő magaslatot. Alighogy ez megtörtént, szerencsénkre megérkezik két ágyúnk, Freudenreich+ századossal (a legbátrabb és legvakmerőbb tüzér, akit bátor előtörései miatt „a tüzérség előcsatárának” szoktunk nevezni). Munkához fognak az ágyúk, és némi kartácstűzzel és a többi zászlóalj előnyomulásával elfoglaljuk az egész dombsort. – Meg kell említenem, hogy Kiss+ abban a válságos pillanatban, amikor régi zászlóaljamat elővezettem, mindjárt mellém ugratott, és végigcsinálta a rohamot. – Földváry és Kiss+ vitézségéről e napon a legmegtisztelőbb szavakkal kell szólnom. A puskatűz a bátorság igazi próbája; és ezt a próbát mindketten fenségesen kiállották, bár ez nem volt újság náluk.

Meg kell emlékeznem egy jelenetről, mely a híd megrohanása előtt játszódott le, és nagy hatást tett rám. Két katona egy vastag fa mögé bújt, mialatt társaik harcoltak; azt hitték, hogy teljes biztonságban vannak. Észrevéve ezt odalovagoltam, hogy elhajtsam őket onnét. E szempillantásban nem messze lecsap egy gránát, szétpattan, megöli az egyiket, a másiknak meg lábát zúzza szét; nekem s lovamnak nem történt semmi bajunk. – Sohasem éreztem oly mélyen, hogy sorsunk Isten kezében van; ezen a napon nem törődtem a golyók süvöltésével és zúgásával, úgy éreztem, hogy nem történhet semmi bajom.

Mihelyt a magaslatokat megszálltuk, az ütközet egyre kedvezőbben alakult; az ellenség két ágyút otthagy az előbb elvettek közül; fölgyújt egy lőszerkocsit, melyet nem vihet magával; de ez sem tartóztat föl minket, bár csekély időközökben szétpattannak a rajta levő gránátok. Rövid harc után az ellenség kivonult Bicskéből, és fölgyújtotta a falut, hogy előrenyomulásunkat nehezítse. De lovasságunk és tüzérségünk bal felől átkel a Kis-Tápión, mialatt én csapatommal átvonulok az égő helységen. Szerencsére csak kevés ház égett ki, bár az ellenség egyre szórta ránk a gránátjait. Derék küldöncömet, aki az egész csata alatt mellettem volt, egy gránátszilánk súlyosan megsebesítette a lábán. Beadtam egy parasztházba, hozzá küldtem az orvost, mi pedig mentünk tovább.

A falu kijárásánál alkalmat adtam az elmés Kiss Jancsi+-nak, hogy engem megtréfáljon. – Én tudniillik mindig azt véltem, hogy a golyók előtt való hajlongás édeskeveset használ, és hála erős idegeimnek, nem is szoktam ezt megtenni. – Gyakran összeszidtam embereimet, ha le– lehajolgattak, és mindig azt mondtam nekik: „Én lóháton vagyok, jobban kitéve a golyóknak, mint ti, mégsem hajlongok előttük; álljatok hát ti is egyenesen, és ne bókoljatok.” – A falun való áthaladásunkkor megint kénytelen voltam előállani régi prédikációmmal, magamat állítva mintaképül; de mikor a falu kijárásánál a Schwarzenbergekkel megálltam és szivarra gyújtottam, egy golyó nagyon is közel süvöltött el mellettem, és inkább ösztönből, mint félelemből, orrom közeli érintkezésbe jött lovam sörényével. Tüstént mellettem terem Kiss+ uram, és mélyen hajlongva mondja: „Alázatos szolgája!, és  természetesen vihogó nevetésben tör ki az egész zászlóalj. A fiúknak nagy volt az öröme, hogy egyszer engem is megcsíptek. Kiss+ uramnak egy aranyat ajándékoztam, és megígértem a zászlóaljnak, hogy mindig fizetek egy aranyat, valahányszor rajtaérnek, hogy egy golyónak bókolok. Ezt a második aranyat sohasem kellett megfizetnem.

A helységen túl már csak a lovasság és a tüzérség üldözhette az ellenséget, de nemsokára ezt is abba kellett hagyni, mert ránk esteledett, és mert különösen az én csapataim nagyon kimerültek. A huszárok elvették az ellenséges poggyász egy részét, s vagy húszan a Schwarzenbergek közül és ugyanannyian a kilencedik zászlóaljból a sötétben is követték az ellenséget, és azzal mulattak, hogy éjjel is zaklatták; hoztak is egypár foglyot.

Éppen leterültem a földre a 3. és 9. zászlóaljak közt, midőn észrevettem, hogy az utóbbinak vagy harminc altisztje és közlegénye a hadsor előtt összegyülekezett, és két tiszt vezetésével a 3. zászlóaljhoz ment. Kíváncsian odamentem a közelbe, hogy megtudjam, mi történik, és az a szép jelenet, melynek tanúja lettem, nagyon meghatott. – Meg kell jegyeznem, hogy ez a két zászlóalj mindig vetélkedett egymással. Már a Bánságban volt köztük valami ellenségeskedésféle; irigyelték egymást a vitézség megérdemelt híréért. A kilencesek szerettek dicsekedni és nem engedték, hogy más is érvényesüljön mellettük; a hármasok szolidabbak, komolyabbak voltak, a rend és vidámság mintaképei, különösen egy egészen svábokból álló század tűnt ki jókedvével, mely a legnagyobb bajban sem hagyta el. Mind a mai napig fönnállott köztük ez a feszült viszony; de mikor a Tápió hídjánál egymást múlták fölül a vitézségben, mikor Földváry kezébe ragadta a 9. zászlóalj lobogóját, megtört a rég tartó harag, és az elismerés kölcsönös kiáltozásban nyilvánult meg: „Éljen a harmadik, éljen a kilencedik zászlóalj!  Most pedig azért jelent meg az a küldöttség, hogy forma szerint is ünnepélyesen megtörténjen a kibékülés. A kilencedik zászlóalj lovagiasan elismerte, hogy a mai napért a harmadiké az elsőség; ezek visszautasították és amazoknak tulajdonították. – Aztán megesküdtek, hogy örömben, búban, jóban és bajban mindhalálig összetartanak, és egymást a veszélyben soha el nem hagyják. Mikor ennek vége volt, hozzám jönnek, hogy megköszönjék jó vezetésemet, s tőlem búcsút vegyenek, mert másnap reggel át kellett adnom őket Kissnek. Végül pedig a Schwarzenbergekhez mentek, és a legszebb dicséretekkel halmozták el őket a magaslatok megrohanásáért.

Nemsokára táborba szálltunk (az előőrsöket büntetésből az ismét összeszedett I. hadtestnek kellett helyettünk is kiállítani), és parancsot kaptam, hogy törzstisztjeimmel együtt Görgeyhez menjek; a többiek már ott voltak. – Damjanich+ tárt karokkal fogadott, és így szólt: „Megint becsületedre vált, amit tettél, sajnálom, hogy nem láthattalak benneteket.” (Visszamaradt, mert Görgey+ őt bízta meg az I. hadtest rendbe szedésével, és ez, hála vad energiájának és mennydörgő hangjának, sikerült is.) Görgey+ aztán a kör közepébe lépett, és a következő tartalmú napiparancsot olvasta föl: „A III. hadtest a mai napon kiérdemelte a haza háláját. Helyreállított és győzelemmé változtatott egy már elvesztett csatát, és a legfényesebb módon megmentette a magyar fegyverek becsületét. Ez a fényes eredmény kiválóan négy férfiú érdeme: Kissé, Leiningené, Földváryé és Czilliché+ (mert az utolsó itt is kitűnt hidegvérű bátorságával, mint mindig). Midőn nevüket a hadsereg és a haza színe előtt nyilvánosan kihirdetem, egyúttal ki is tüntetem őket a III. osztályú érdemrenddel, és kinevezem a csatamezőn Kiss+ és Leiningen+ alezredest ezredessé, Földváry és Czillich+ őrnagyot pedig alezredessé.” Aztán megölelt minket, és hozzám így szólt: „Kívánságom teljesedett, láttalak és csodáltalak benneteket a harcban. Károlyom (így nevezett mindig, eleinte tréfából, mert én mindig »tábornokom«-nak szólítottam, később megszokásból és irántam való igaz vonzalomból), derék katona vagy.” Aztán Kiss+ kezét és az enyémet megfogva, így folytatta: „Hallottam civakodásotok felől, soha nemesebben nem intéztek el viszályt, soha lovagiasabban nem vívtak párbajt.”

Voltaképpen a bicskei csatát nem tekinthettük győzelműnknek. Az I. hadtest kudarcot vallott és hét ágyút veszített, és a III. hadtest sem tett mást, mint kiköszörülte a csorbát, és visszavett kettőt az elvesztett ágyúk közül. – De megmentettük erkölcsi erőnket, és helyreállt a sikerünkbe vetett bizalom, ott álltunk és táboroztunk, ahol csata véget ért, és így némileg győztesnek tekinthettük magunkat. Az osztrák hadakról is meg kell mondanom, hogy – igaz, nagyon kedvező – állásaikat bátran és kitartóan védték, hátrálásuk is rendben történt, ahogy egy régi fegyelmezett seregtől ez elvárható.

Mikor a tábor fölött már az éj terült el, a faluba lovagoltam, és meglátogattam szegény küldöncömet. Ez derék katona a Ferdinánd huszárezredből már hosszabb ideje nálam szolgált, és a legnagyobb ragaszkodással csüngött rajtam. Természetes, bár durva esze, mely gyakran találó megjegyzésekben nyilatkozott meg, sokszor meglepett; volt köztünk valami barátságféle; meg voltam róla győződve, hogy bármelyik órában kész az életét föláldozni értem. – Láttam, hogy a lába csúnyán megsérült, bár a csontja nem tört el. Nagyon megörült látogatásomnak, és mikor elbeszéltem, hogy Görgey+ a csatatéren kinevezett ezredessé, csillogó szemmel kiáltotta: „Éljen Görgey!” – Megtettem érte, amit tehettem; de később, bármennyit kutattam is utána, nem hallottam felőle többet. Szegény Mokri Pali+ bizonyára valamelyik kórházban lehelte ki hősi lelkét.

Április 5-én. Midőn az éjjel vissza akartam lovagolni a táborba, úgy eltévedtem, hogy a végén azt sem tudtam, hol vagyok, és lovászom sem tudott eligazodni. Kétórai lovaglás után végre megint a faluba értem, és mivel most már jobban figyeltem, sikerült is megtalálnom zászlóaljaimat.

Reggel Károly bácsi-val  a tűz mellett ültünk és egyszerű, szalonnából és pálinkából álló reggelinket költöttük el, mikor zajos nevetést és suhogó ütések hangját hallottam a 3. zászlóalj felől. Kíváncsian kérdeztem, mi az, és megtudtam, hogy azokat, akik csatában rosszul viselkednek vagy elmaradoznak, tulajdon pajtásaik megfenyítik. – Mihelyt valaki meg volt jegyezve, vagy csak késve érkezett meg, a földre dobták, köpönyegét fejére vetették, hogy ne láthassa, ki bünteti, aztán húsz markos kéz csapott rá szíjjal. Ez a büntetés sokkal érzékenyebb volt, mint bármilyen törvényes fenyítés. Bár ez az eljárás nem volt megengedve, mégis elnéztem, mert világosan megnyilatkozott benne a csapat jó szelleme. Csakhamar Schwarzenbergjeim is követték e példát, és aznap sok gyáva legénynek lehetett baja az üléssel. Ennél a zászlóaljnál azonban komolyabb fordulatot vett a dolog; egy tizedes és egy őrmester csak most került elő, és a legénység fenyegető arccal körülvette őket. Mind azt kiáltottál nem akarunk gyáva őrmestert. Hogy valami szerencsétlenségnek elejét vegyem, odaugrottam, lecsöndesítette a legényeket, és a veszedelemben forgókat, két közismert részegest és rossz katonát, elfogattam. – Görgey+ azonnal haditörvényszéket hívatott össze, és mivel az egyhangú vallomások bebizonyították, hogy mindketten Cibakházánál, Szolnoknál meg tegnap is eltávoztak a csatatérről, s ismételten a gyávaság bűnébe estek, halálra ítélték őket. – A zászlóalj egy mélyút szélén fegyverbe állt; szembe vele, a másik oldalon állt Görgey+ meg én; a mélyúton alattunk a két bűnös és a végrehajtó legénység. – Görgey+ erőteljesen beszélt, megdicsérte a zászlóaljat tegnapi vitézségéért, és bebizonyította, hogy egy gyáva katona szökésével gyakran sok bátornak az életét teszi kockára. Ezért emberségesebb, ha egy gyávát kivégeznek, mint eltűrik, hogy miatta továbbra is veszedelemben forogjon a bátrak élete. – Mikor a végzetes lövések eldördültek, és az elítéltek összeestek, a zászlóalj egy darabig komor csöndben állt, de aztán egyszerre, szinte egy szájból harsant fel: „Éljen az igazság!” – Görgeyt is megindították e szavak, melyekben a csapat higgadt komolysága, de dicsőségére való büszkesége is megnyilatkozott, mert nem engedték, hogy méltatlan is osztozzon benne. Későbbi csatákban elég volt egyetlen utalás erre a jelenetre, hogy a zászlóaljat a legveszedelmesebb pillanatokban vitézségre buzdítsam.

A legénység főzött, aztán elindultunk. A menet most lassabban haladt, mert az ellenség közel volt, és az elővédnek több időre volt szüksége a nagyon átszeldelt terep átvizsgálására. – Tápióságot és Urit üresen találtuk Süly sem volt megszállva. Délután négy órakor Sápra értünk, és ott, a falun kívül tábort ütöttünk. Előőrseink Sápon túl Isaszeg felé álltak. Klapka+ Maglódnál táborozott, a VII. hadtest Aszódnál, és Aulich+ hadteste volt tartalék. Az ellenség főereje Isaszegen és Gödöllőn állt.

Itt meg kell említenem, hogy Damjanich+ és Földváry mentettek meg az éhhaláltól, mert nekem sohasem volt mit ennem. Az öregúrral mindig volt egy konyhás szekér, és még a legrosszabb táborban is akadt jó gulyáshús és bor. Jó barátait odagyűjtötte egy nagy tűz köré, melyre mindig ő rakta a fát, mert szerinte ahhoz senki sem ért olyan jól, és jókedvével mindnyájunkat fölvidított. – Károly bácsi-nak  is volt mindig mit harapni, és általában jobban gondoskodott rólam, mint saját magáról. Rendesen ő maga vetette meg este fekvőhelyünket, és mindig nekem adta a jobb helyet, megelégedett arccal mondva: „Itt te fogsz aludni, testvér.” Nem használt semmi ellenkezés: szüksége volt rá, hogy irántam érzett barátságát minden –

[Itt az írás megszakad.]




Hátra Kezdőlap Előre