2

Bohus Jánosné Szögyény Antónia+ visszaemlékezése*

NAPLÓJEGYZETEK A VILÁGOSI SZOMORÚ NAPOKRÓL
  1849. augusztus hó

Habár gyakorlatlan tollam csak igen tökéletlen képét adhatja ama nagy eseménynek, melynek én szemtanúja, s házunk színhelye volt, mégis engedek számos barátom ismételt óhajának, és megkísérlem, bár csupán gyönge körvonalakban, leírni a véres dráma végjeleneteit, mellyel hazánk szabadságharca oly váratlanul végződött.

Teszem ezt elsősorban feledhetetlen barátnőm Brunswick Teréz+ grófnő iránti tiszteletem és szeretetem adójául, ki oly forrón óhajtá e szomorú napok történetét ösmerni.

Bevallom, hogy gyakorlott toll az egyszerűen elősorolt adatokból, melyeket emlékezőtehetségem közel két évig híven megőrzött, kerekdedebb egészet tudna alkotni mint azt én képes vagyok.

*

A végzetes 1849. év július utolsó napjaiban már nyugtalanító hírek érkezének elvesztett csatákról, az oroszok előnyomulásáról, és hogy a magyar kormány vidékünkre húzódik vissza. Pár nap múlva már Kossuth+ és a magyar kormány részére Aradon lakások készíttettek.

Augusztus 2-án berándultam Aradra Damjanich+ látogatására, ki ott tört lábbal, mint megkötött oroszlán, négy hó óta az ágyhoz nyűgözve feküdt. Szemeiből még szikrázott hős szelleme, melyet semmi sem volt képes megtörni, de – mit napokkal ezelőtt lehetetlennek nyilatkozott – már kimondta annak lehetőségét, hogy az osztrák csapatok ránk törnek Aradon. Ez esetben – mondá – az aradi várba vonulna vissza, melyet utolsó emberig kész lesz megvédeni, s inkább eltemetkezik a vár romjai alá, mint hogy megadja magát az ellenségnek.

Másképp volt megírva a sors könyvében. Két hónappal később az újkor egyik legvitézebb hadvezére hóhér keze alatt múlt ki. Nem ismételhetem prófétai szellemmel tett nyilatkozatát, melybe akkor lelkét kiönté.

Augusztus 5-én, midőn az erdélyi határra tett kirándulásomból visszatérőben voltam, hol az aradi fiatalság közt legidősebb fiam, Zsiga is, ama lovassági védcsapat parancsnoka szolgált, mely a móc* hordák ellen volt ott felállítva, Világoshoz közel, a holdvilágos éj ünnepies csendében számtalan szekérrel találkoztunk, melyekben ott szorongtak a menekülők összevissza hányt málháik közt. E jelenség már előkészített arra, hogy házunkat is menekülőkkel telerakva találandom. S úgy is volt. Ki írhatná le a szorongó érzést, mely elfoglalá szívem, midőn házunkhoz közeledtem, mely teljesen kivilágítva, de vészjósló némaságban tűnt föl előttem. Dobogó szívvel léptem be ily késő éjszakán kivilágított lakomba.

Számos katonai és polgári előkelőt találtam ott, kiket ma el sem tudok mind számlálni.

Annyira meglepett e szokatlan társaság, hogy alig voltam képes háziasszonyi tisztemet betölteni.

A kétségbeesett társaság központját Kossuth+ anyja, nővérei, ezek férjei és kilenc gyermekeik képezék. Ott állottak az ebédlőteremben egy nagy térkép előtt tanácskozva, hova forduljanak másnap, miután egyfelől az oroszok, másfelől az osztrákok, és Erdély felé az előnyomuló mócok majdnem lehetetlenné tették a menekülést.

A tisztes ősz hölgy valóban szánandó helyzetben vala. Fia ezer veszély közt, ennek (Kossuth) gyermekei idegen kezekben, s ő maga oly kimerült, beteg, hogy következő azon meggyőződéssel vettem tőle búcsút, hogy nemsokára fölleli amaz örök nyugvóhelyet, melyet oly rég nélkülöz.

Az augusztus 5-től 12-ig lefolyó napok folytonos nyugtalanság közt teltek el. Naponként új vendégeink voltak, szökevények megannyian, kik még hetekig bolyongtak a közel erdőkben, míg néhánynak közülük sikerült a határt elérni. Ó, mi kín volt őket nézni, hallgatni, mint biztatják a legvérmesebb reménnyel magukat, hogy minden még jóra fordul, a haza békés kiegyezés útján mentve lesz. Bezerédj és Bartal+ képviselők, kik e viharos, izgalmas hetet Világoson töltötték, augusztus 11-én reggel sürgönyileg Aradra idéztettek Kossuth+ által. Víg kedéllyel, azon teljes meggyőződéssel távoztak, hogy bizonyára találtak eszközt, utat vérontás nélkül oldani meg a haza kétes sorsát.

Nemes barátunk, az optimista Bezerédj minket is egy szebb jövő édes álmába ringatott. Így feszült várakozásban töltöttük e napot.

Késő este komoran, leverten tért vissza a két úr Aradról.

Bezerédj sötét fáj dalommal mondá e szavakat:

– Mint hajó, reménytől duzzadt vitorlákkal indultunk el, mint hajóroncs térünk meg! Minden elveszett! Görgey+ leteszi a fegyvert, hol és miként? az még bizonytalan.

Leírhatatlan a szomorú hatás, melyet e szavak a jelenlevőkre gyakoroltak. Testileg, lelkileg kimerülve tértünk nyugalomra, nem is sejtve, mily végzetes eseményre fogunk ébredni.

Miután házunkban és kívüle egész éjjel minden nyugtalan volt, még napkölte előtt felkeltem. Midőn a teraszra kiléptem, egy nagy tábor közepén láttam magam.

Mindennemű csapatok sora a legszebb rendben vonult el csendesen, szomorú ünnepélyességgel házunk előtt az országúton, a város mellett elterülő vásártér felé, hol e napra tábort ütöttek.

Egy óra múlva néhány törzstiszt jött, kik Görgey+ után kérdezősködtek, aki azonban még nem érkezett meg. Ekkor tudtuk meg, hogy Világos pihenőállomásnak volt egy időre kiszemelve. Utánuk nemsokára négy ifjú futár vágtatott a hegyen át kertünkbe, s nyomban követte őket egy kisebb négyfogatú kocsi és egy négyfogatú üveghintó. Az elsőből magas, nyúlánk tiszt ugrott ki honvédegyenruhában, tarka foulard-kendővel bekötött fejjel*, s miután nekem futólag köszönt, az üveghintó ajtajához sietett, melyből gyöngéd figyelemmel egy megtört öregurat emelt ki, kinek ingó lépteit a teraszig támogatta, hol a gyorsan készített étkezőasztalok voltak elhelyezve, melyek mellett pár perc múltán az egész magyar sereg fényes fővezérlete ült, jóízűen elköltve a hirtelen készült lakomát.

Ama magas, tekintélyteljes tiszt Görgey Artúr+, a fővezér; az általa támogatott ősz pedig Csány+, akkor közlekedésügyi miniszter volt, ki pár héttel utóbb bitón múlt ki. Már akkor oly gyenge volt az életfonala, miszerint a természetet csak pár nappal előzte meg a hóhér.

Míg a nélkülözéstől kimerült tisztek étel– és itallal magukat megerősíték, unokaöcsém, Pásztorytól+, ki szintén futára volt Görgeynek, megtudtam, hogy el lett határozva: a mai napon itt várni be a hírnököket*, kik előző éjjel Rüdiger+ orosz tábornokhoz küldettek át az orosz táborba.

Készakarva választá Görgey+ e pontot a fegyverletételhez, mert itt oroszoktól volt körülvéve, kiknek egyedül akarta magát átadni, mint kiket egyedül tekintett legyőzőinek.

Itt, e tarka tömegben, mely körülöttünk nyüzsgött, hány ösmerős, hány rég távol volt arcot láttunk jönni-menni anélkül, hogy a találkozás örömét élvezhettük volna. Mindnyájan megtörve, mélyen leveretten néztek ki, mindenki érezte előre már ólomsúlyát ama végzetes percnek, mely kérlelhetetlenül közeledett.

Délelőtt 10 óra felé végre megérkezett a várva várt két hírnök*: Poeltenberg+ tábornok, Bethlen Gergely+ s Beniczky Lajos+ ezredesek.

Remegő feszültséggel kérdé mindenki tőlük a fegyverletétel föltételeit. A válasz szomorú, szívrázó volt, és egészen váratlan: – Feltétlen megadás és meghódolás, csupán a cár nagylelkűségében való bizalommal.

Poeltenberg+ hozzátevé még, hogy midőn Rüdiger+ tábornoktól kérdezé, mi volna a biztosíték arra nézve, hogy Ausztria megtartja adott szavát, ez azt felelé:

– Ausztria gyengesége!

Egyébként a hírnökök az oroszoktól a legnagyobb kitüntetéssel fogadtattak, kik nagy rokonszenvet s oly előzékenységet tanúsítottak irántuk, hogy bár elégedetlenül, de azon megnyugvással távozának vissza, miként nemes és igazságos ellenséggel van dolgunk.

1849. augusztus 12-én déli tizenkét órakor tarták Világosba való bevonulásukat* Ausztria szövetségesei, az oroszok.

Nagy zavargás előzte meg őket.

A félrevezetett nyers oláhság ugyanis azon meggyőződésben, hogy e hitrokonai azért jöttek, hogy őket képzelt jogaikba visszahelyezzék, és az urak jószágait köztük felosszák, nagy lelkesedéssel és egetverő „să trească”-kkal* fogadták őket.

Nemsokára azonban a kozákok érzékeny kancsukái érezhetőleg meggyőzték az oláh népet, hogy az oroszok éppenséggel sem hajlandók kommunisztikus vágyaikat betölteni.

Az orosz vezérkar főnöke, Frolov+ tábornok néhány orosz kozáktiszttel és katonával, nagy néptömegtől kísérve jött ekkor a hegyen át udvarunkba.

Görgey+ szobájába vivé a tábornokot, s itt e szobában (emelkedett kastélyunknak az országútról nézve jobbra eső, ugyancsak az országútra néző szobájában, azon asztalon, melyet gyászos ereklyeként most is őrizünk) írták alá ketten*, tanúk nélkül a fegyverletétel okmányát.

A többi tábornok és tiszt kínos aggállyal várták künn sorsukat.

Úgy látszik azonban, hogy maga Görgey+ alig tudott tisztjei sorsa felől valami biztost, és lehetetlen föltételezni, hogy csak az ő élete lett volna biztosítva, mert az oroszok minden alkalommal erősíték, hogy Ausztria ne merje csak egyetlen magyar tiszt hajszálát is meggörbíteni.

Két órakor délután asztalhoz ültünk, hol két oldalomon Frolov+ és Görgey+ foglalt helyet.

Az első komoly, hallgatag férfiú.

Nem beszél sokat. Csak azt erősíté ismételten, hogy a magyar sereg hősiesen küzdött, és senki sem mondhatja, hogy gyáván adta meg magát.

Másik asztaltársam, Görgey+ is szótalan volt; csak azt említé többi között, hogy sok dologban igen szerencsétlen volt; így tegnap is, amikor ugyanis nem sikerült neki a világot két gazembertől megmentenie, kiket felakasztatni akart.

Megdöbbenve e szavak felett kérdém:

– Kik volnának azok?

– Azt gondolja tán kegyed – felelé –, hogy Kossuthot értem; nem, e nyomorultat nem akasztattam volna fel. A két Madarászt+ szerettem volna kipusztítani a világból. De tudja-e, mért ítélem meg így Kossuthot? – folytatá. – Mikor láttam, hogy minden veszve, Csányt+ küldtem hozzá azon üzenettel: „Most itt az ideje, most menjen!” Olvassa ezt!

Erre bőrtáskájából iratot vett ki, melyet nekem átnyújta.

Kossuth+ által remegő kézzel aláírt lemondási okmány volt, melyben Görgeyt nevezi ki diktátornak.

– Lássa – mondá újra –, azért tartom őt nyomorultnak, mert csak esteli hét órától nevezett ki engem diktátornak*, holott már délután két órakor elszökött. Félelemből tette, hogy ha a feltétlen hatalom kezemben van, kivégeztetem.

Midőn említett okmányt visszaadtam neki, előbb visszatette táskájába, de mindjárt újra kivette, és ezen szavakkal adta át nekem:

– Tartsa meg kegyed, történeti okmány ez, mely a kegyed kezeiben biztosabb, mint az enyéimben, mert nem tudhatom, mi történik velem.

Ebéd után Frolov+ elutazásáig majdnem kizárólag vele beszélt egyedül.

Görgeyt nemcsak tisztikara, mely kevés kivétellel fanatikus imádattal tisztelte, hanem az oroszok is bámulattal és hadvezéri ritka tehetségének teljes elösmerésével dicsőíték.

Egy óra múlva Frolov+ és kozákjai, kik a házban egész otthoniasan, de tisztességesen viselték magukat, és keményen gyalázták szövetségeseiket, az osztrákokat, visszatértek az orosz táborba.

Görgey+ erre összegyűjté táborkarát és a házban együtt volt tiszteket, és tudatta velők, hogy ki fognak a táborba lovagolni, hogy az ott táborozó csapatokat a holnapi katasztrófára előkészítsék.

Állítják, hogy ez ünnepélyes módon történt meg. Egyik ezredtől a másikhoz ment; mindenütt szónokolt, és meggyőzé őket a további védelem lehetetlenségéről, és hogy a fegyverletételtől várható mind az országra, mind a hadseregre üdv.

Lélekrázó jelenetek játszódtak le akkor.

Némely ezred elégeté pompás zászlaját, mások széjjelvagdosták, és darabjait, mint ereklyéket eloszták maguk közt; vén huszárok lelőtték lovaikat és eltörték fegyvereiket. Sőt állítják, hogy egy közülők golyót röpített agyába.

Tény az, hogy számtalan lövés történt*, úgyhogy azon véleményben voltunk, hogy e jelenetek közt összeütközésre került a dolog. De nem úgy volt. A hős katonák levegőbe sütötték ki fegyvereiket, így válva meg tőlök, melyektől örökre búcsút kelle venniök.

Míg ezek a táborban történtek, a városban különös eset adta elő magát.

Mindnyájan némán s leverten ültünk szobáinkban, midőn egyszerre a piacról rettentő zavargás zaja ijeszte meg bennünket.

Lótás-futás, taszigálás minden oldalról a piacon, hol százával álltak a mindennemű holmival rakott kocsik, számtalan ember és ló szorult tömegben egymás mellett.

Óriási zsivaj: – Meneküljön, aki tud! – Jönnek az osztrákok*! – hangzott mindenfelől.

Ki okozta az eszeveszett ijedelmet, nem volt kipuhatolható; elég az, hogy ez jel volt általános zavargásra. A kocsik befogattak; mindenki kiabálva futott rend és cél nélkül összevissza, és mindenki önmagától ijedve kérdé: – Hova és miért futni? – anélkül, hogy számot adhatott volna ijedelméről.

Végre egy-egy szakasz magyar huszár és kozák* vágtatott a piacra, és lecsendesítette a zajongó tömeget azon biztosítással, hogy csak veszteg maradjanak, majd ők visszaverik a közelgő osztrákokat.

Ez úgy is történt. Osztrák nem mutatta magát, mert miután Görgey+ az oroszokkal elvégezte, hogy nekik adja meg magát, ezek nem akartak amazokkal a dicsőségben osztozni.

E titokszerű esemény szolgáltatott okot azon tévedéshez, hogy az oroszok egyszerre kezet fogtak a magyarokkal, s már most közös erővel mennek az osztrákok ellen.

Estefelé Görgey+ és az egész vezérkar számos tiszttel visszatért.

Késő volt, mire estelihez ültünk.

Csak ezalatt vettem észre Görgeyn, hogy leverten és zárkózottan ült; egyébként mindig hideg, komoly és tekintélyt parancsoló volt a magatartása, s vonásaiban a belső rázkódásnak semmi nyoma sem volt látható. Úgy látszott, mintha minden érzést visszafojtva csupán józan, számító észt engedi magán uralkodni.

Így ült, sebesült fejét kezére támasztva, s majdnem semmit sem beszélt, sem nem evett.

A többi tábornok is testileg és szellemileg ki volt merülve; érezte mindenik mélyen ónsúlyát a sors változásának, de bizonnyal egy sem gyanítá közülök, miként meghódolásuk az oroszoknak, kiknek ígért védelmében erősen bíztak, vesztüket okozandja.

Augusztus 13-án utoljára ültünk Magyarhon hőseivel a reggeli asztalnál, künn a teraszon, midőn egy csapat polgári ruhába öltözött idegen alak tolongott a szalonajtón keresztül Görgey+ szobájába.

Ama kétszáz horvát tiszt volt, kik Fehérvárt Roth+ és Philippovich+ által [!] magyar fogságba ejtettek.

Ez utóbbi, ifjúkorom régi ősmerőse hozzám közeledett, s e szavakkal nyújtá kezét – : – Ki hitte volna, hogy ily körülmények között fogok valaha kegyeddel házában találkozni?

Mindezen már egy év óta fogságban élő tisztek jól ruházva és táplálva éppen nem néztek ki foglyoknak; egészen elütőleg a mi osztrák fogságba esett katonáinktól.

Mindnyájan rögtön szabadon bocsátattak, és minden altiszt közölök Görgeytől húsz ezüstforintot kapott útiköltségül – oly kegy, melyben nemigen részesültek magyar tisztjeink. Ezeknek, mikor a magyar pénz értéktelennek nyilváníttatott, semmijök sem maradt, s hogy éhen ne haljanak, az orosz tisztektől kellett kölcsön vagy ajándékba elfogadni forgalomban lévő pénzt.

Mielőtt Görgey+ a táborba indult, pár percig beszélt velem, megköszönve a vendégszeretetet, s ekkor történt, hogy elmondta nekem e szavakat, mik édes vigasz és remény gyanánt soká hangzottak vissza szívemben:

– Most még haragudni fog rám a nemzet, de három hét múlva – bizton tudom – kezet csókol majd nekem.

Ó, mint vártuk e határidő leteltét!

És mi történt körülbelül kétszer három hét múlva! … Görgey+ e nyilatkozatából biztossággal következtethető, hogy ő is csalva lett, és hogy lehetetlen, miszerint tudta volna, hogy a kegyelemre való megadás bitóval és golyóval fog jutalmaztatni.

Augusztus 13-án délelőtt tíz órakor indult meg az egész menet a táborba.

Leírhatatlan, fájdalmas, szívszaggató volt a búcsú a tábornokoktól és tisztektől, kik közt többen voltak házunk régi barátai.

Elmondhatom, hogy kevés hely van a földön, hol annyi férfikönny elhullott, mint ekkor Világoson.

Sok fájdalmas csalódás, sok szomorú esemény emléke vonul át éltemen, de mindnyája közt sohasem éreztem kínzóbb, mélyebb fájdalmat, mint mikor e bús halottas menetet, egy sírba induló hős nemzet halotti kíséretét néztem; néztem kínos könnyekkel szememben, áldó jó kívánatokkal szívemben; néztem soká, ameddig csak szemem elkísérheté.

Puszta, üres és néma volt a kevéssel előbb még oly zajos ház.

Csak a pénzügyminisztérium egész személyzetével, s az ősz Perényi+ és Stuller+ maradtak.

Ezek előnyösebbnek vélték magukat az osztrákoknak adni meg, reménylve, hogy ezáltal jobb sors vár reájuk. Még aznap reggel tanácskoztak volt Nyáryval+, Csányval+ s többekkel, kiknek adják meg magukat.

Perényi+, Duschek+ és Stuller+ családapák valának, s azt hivék, jobban tesznek, ha nem mennek ki a táborba. A magyar sereg a szőlősi malomig vonult, mely körülbelül egy mérföldnyire Világostól északra fekszik.

Itt már az oroszok várták, körülfogták és lefegyverezték azt.

Csupán a tiszteknek hagyatott meg kardjuk, mi fölött ezek boldogok voltak, s e körülményt jó jelnek vélték.

De körülbelül tíz nap múlva* Gyulán elvették tőlük kardjaikat is.

Így játsztak csalárd játékot mindenütt az oroszok a szegény hiszékeny magyarokkal, kik drágán fizették meg ábrándjukat, hogy nemes ellenséggel van dolguk, s későn győződtek meg, hogy: „Graeca fides nulla fides.”*

Ama tíz nap történetéről, miket nyomorultan eltöltöttek, csak annyit hallottunk később, hogy a fogoly magyar sereg már Sarkadon az osztrákoknak lett átadva, s hogy innen Aradra szállíttatott. Azonban mondják, hogy minden tekintetben igen rossz dolguk volt, s ha nem éppen a kukoricaérés idejében történt volna az átadás, sokan éhen haltak volna közülük, mert napokig csak ez volt élelmök.

Megható volt, és mélyen szomorító látomány, midőn a beláthatatlan hosszú menet Arad város utcáin át a várba vonult, hol szegények lovaik és kocsijaiktól megfosztattak, és kazamatákba zárattak.

Ezalatt Világos még néhány megrendítő jelenet színhelye volt.

Augusztus 14-én Duschek+ az időközben Aradra bevonult Schlik+ tábornokhoz futárt küldött, jelentve neki, hogy magát egész személyzetével, Perényivel+ és Stullerral+ megadni, és az őrizetére bízott államkincseket s a pénz maradékát átadni kívánja.

Augusztus 15-én késő este Lobkowitz+ herceg alezredes egy tiszttel eljött az államfoglyokat és a kincstárt átvenni. Sötét és szigorú kinézésű úr volt. Midőn vele és Duschekkal+ reggelinél ültünk, ettől a hadviselés némely részletei felől tudakozódott; így szóba került a 9. zászlóalj, mely majdnem egészen elveszett.

Midőn én szerényen megjegyzém, mily hősiesen védte ez magát, nem éppen lovagias modorban utasított rendre, hozzátéve, hogy mint osztrák tiszt nem hallgathatja, hogy lázadókat hősöknek mondjanak.

Miután minden láda és szekrény leltározva és kocsikra rakva volt, eljöttek szegények tőlünk búcsút venni.

Szívszaggató volt kivált az ősz Perényi+ búcsúja.

Borzasztó sorsának szomorú sejtelmével lépett a teraszra, kiterjeszté reszkető két karját, mintha drága hazáját még egyszer, utolszor akarná szívéhez ölelni, és felkiáltott:

– Ó, mi szép a világ, s mily nehéz tőle válni! Isten veletek, nőm, gyermekeim, én nem látlak többé titeket.

Midőn Lobkowitz+ a kocsiba ült, szegény ősz ember, ki oly fényes hivatalt viselt*, alázatosan a kocsi ajtajánál állott, és besegíté őt.

Szomorú, szívélyes kézszorítással vettünk búcsút a távozó jó barátoktól, és kínos könnyek ültek ki szemeinkbe, midőn az utolsók is eltűntek szemeink elől.

Aradon Perényi+, Stuller+ és Mérey+ elfogatott, Duschek+ pedig szabadon maradt.

Az osztrákok előtt tán kisebb volt vétsége, és nagyobbak érdemei*, mert ép bőrrel menekült meg, s még kegydíjt is élvezett, melyet holtáig húzott.

*

Íme, elmondtam egyszerű szavakban 1849. augusztus hó szomorú történetét, úgy, amint az szemeim előtt lefolyt.

Nem írtam történetet, nem is tart igényt tollam az írói név dicskoszorújához. Szárazon elmondtam azt, mi szemeim előtt folyt le, és mégis alig hiszem, hogy volna honfiszem, mely igénytelen soraim átolvasásakor szárazon maradna, s nem hullana legalább pár könny abból e lapokra, melyek minden sorát, midőn írám, oly sok bánatos könnyem áztatá.

Ó, vajha a sok vér, mely elomlott, a sok könny, mely elfolyt édes hazám földjére, egy szebb jövőnek volna, harmata!




Hátra Kezdőlap Előre