19

Dr. Franz Waschek+ visszaemlékezése Juhász Ferenc+ aradi múzeumi tisztviselő lejegyzésében*

AZ UTOLSÓ TANÚ

Aradon tudvalevően múlt év őszén kutatni kezdték a tizenhárom vértanú-tábornok földi maradványait. A város tanácsa által kiküldött bizottság mindent megtett az ügy érdekében. A vesztőhely nagy részét felásták a szemtanúk útmutatása szerint, de eredmény nélkül. A felásott futóárkok együtt mintegy tíz kilométer hosszúak. Az ásatást a tél beálltával aztán félbehagyták. Most március 30-án egy Mentschik Frigyes+ nevű utazótól levelet kapott Varjassy Árpád+, melyben felhívja figyelmét Waschek+ orvos morvaországi lakosra, aki mint szemtanú állítólag jelen volt a kivégzésnél. A bizottság rögtön kiküldött engem Budweisba, hogy személyesen tudjak meg mindent, ami 1849. október 6-ára vonatkozik.

 

Mikor megbíztak Waschek Ferenc+ orvos felkeresésével, pontos térképet készítettem a vár körüli területről, és különösen a mai obeliszk helyéről. Az aradi ereklyemúzeum levéltárában is van egy térkép, melyet fogoly honvédtisztek készítettek a kivégzés helyéről. Elvittem ennek másolatát is.

Az 1849-ből származó rajz szerint a vesztőhelyet a vár sáncaitól körülbelül százötven méterre kell keresnünk, a mostani obeliszk a sáncoktól körülbelül 600 méterre fekszik. Az eddig kihallgatott szemtanúk szerint a kivégzés ezen a távol fekvő helyen történt. A 49-es térképet eddig kuriózumként tartogattuk, minthogy a sok szemtanú állításával szemben a térképnek nem volt értéke. Azt hozták fel ellene, hogy a térkép rajzolói az ítélet végrehajtását nem láthatták, és tisztán csak az irányt akarták megjelölni. A térképet tehát nem volt szabad figyelembe venni, és így az ásatást csak a szemtanúk által jelzett területen végezték. A két térképet azért vittem el magammal, hogy Waschek+ dr. valamelyiket hitelesítse.

Április hatodikán érkeztem meg Budweisba, hol Waschek Ferenc+ dr. volt császári katonaorvos jelenleg lakik. A nyolcvanöt éves öregúr ritka erős logikájú és jókedvű ember. Egészen bámulatba ejtett csodás memóriájával. Beszélgetésünk a következő volt:

– A bécsi forradalom után beálltam a bécsi seregbe* önkéntesnek. Akkoriban kevés orvos volt még a hadseregnél, úgyhogy bennünket, medikusokat is nagy örömmel fogadtak. Végigjártam majdnem egész Magyarországot az úgynevezett 2. számú Unterlag-Spitallal*. Mindenütt csak a csata után jelentünk meg, és amit akkor láttunk, az volt az igazi háború, nem pedig az, amit ékes bulletinekben jelentettek a hadvezetők. A világosi fegyverletétel után Aradra kerültem, ahol a kisszentmiklósi kaszárnyákat alakították át kórházakká. Tömérdek betegünk volt! Mi éreztük és láttuk legjobban a háború borzalmait. A kórházból rendeltek be bennünket a várba október ötödikén délután. Az elítéltek közül nem láttam egyet sem. Hatodikán reggel lőttek agyon négy tábornokot a sáncban.

– Orvos úr jelen volt?

– Nem, én csak késő délelőtt láttam őket. Egyáltalán nem is tudom, hogy miért kellett nekem a várban lennem. A kivégzésekhez nem kellett elmenni, aminek én nagyon örültem, mert rettenetes lehetett ez a hóhérmunka! Úgy tíz óra tájban mentem el az akasztás színhelyére, ahol egy-két őrt álló katonán kívül senki sem volt.

– Orvos úr talán téved, hiszen nagyon sok szemtanúnk van!

– Alig hiszem, kérem, mert egyrészt félt mindenki, másrészt borzadt ettől a rettenetes drámától, melyet csak egy Haynau+ agya találhatott ki. Én nem vagyok magyar, mégis undor fog el, ha erre gondolok! Mondom, nemigen volt ott ember! Lehet, hogy később néhány vakmerőbb gyerek elcsatangolt odáig – de hiszen a gyerekek emlékezetére nemigen lehet építeni. Én akkoriban huszonhárom éves voltam, és nem merném állítani, hogy pontosan ezen és ezen a helyen volt a kivégzés! Csak arra emlékszem egész határozottan, hogy közvetlen a vár alatt állott kilenc bitófa.

Említettem neki Sujánszky+ páter leírását, ki azt mondja, hogy félórai út után letértek az újaradi töltésről a mezőre. Így a helynek sokkal messzebb kell lennie, mint amennyire van a vár alatti terület.

– Nézze, az lehet, hogy félórai út volt, talán több is, mert a börtöntől a vesztőhelyig ez a menet eltarthatott tovább is.

A területet én idehaza bejártam, és a börtöntől a foglyok által jelzett kivégzési helyig körülbelül csakugyan félórai idő kellett. – Elővettem a foglyoktól rajzolt térképet, és megmutattam neki. Sokáig nézte, aztán megszólalt:

– A hely körülbelül megfelel, csak a bitófák helye van rosszul berajzolva. Az elítéltek ferde sorban arccal délnyugatnak néztek.

– Nem emlékszik, hogy a bitófáktól a vár melyik részét lehetett látni?

– Arra már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy a bitófáktól az agyonlövetés helyére mentem, és ez a két hely alig pár száz lépésnyire volt egymástól!

– A Maros irányába ment?

– Igen. A vár külső sáncain mentem végig.

– Milyen irányban?

– Balra, a temesvári kapu felé.

Eszerint a kivégzés helye a vár délkeleti sarkában lenne. Ez esik ugyanis olyan közel a VI-os kapuhoz, melyre az öregúr emlékszik. A VI-os kapu és az őáltala említett vesztőhely közötti távolság alig kétszáz lépés. Az obeliszkkel megjelölt helytől azonban jó ezer is lehet.

– Nem emlékszik, látott-e a vesztőhelyen valami árkot?

– Határozottan nem merném állítani, de úgy emlékszem, hogy a vártól délre volt valamiféle folyócska.

– Messze volt a bitófáktól?

– Nem túlságosan, de mondom, határozottan nem emlékszem!

– Hídra nem emlékszik, melyen az emberek átjárhattak?

– Tudtommal egy híd volt csak, keresztül a Maroson, azt kozákok szállották meg.

Az a folyócska, melyre az öregúr emlékszik, egy tranché-árok* volt, Vécsey+ gróf vonatta a vár és Újarad között, hogy elzárja a vár osztrák védőit a déli osztrák seregtől. Ez hat méter széles árok volt, és a Maros nagy kanyarulatát kötötte össze. Ha tehát a bitófák ezen az árkon innen voltak, akkor ismét csak a vár közvetlen közelében vagyunk.

– Nem látott a vesztőhelyen sírokat?

– Egyáltalán nem láttam sírt! Mi úgy tudtuk, hogy a hóhér nem nagyon siet a temetéssel, mert a hullákkal üzletet akart csinálni. A tábornokok gazdagságáról a mieink ugyanis legendákat beszéltek. (Valószínűleg Kiss Ernő+ gazdagsága adott erre impulzust.) A vesztőhelyen, mondom, nem láttam sírokat, a sáncárokban azonban volt négy előre megásott sír. Hogy a tizenhárom közül ki nyugszik ott, azt nem tudom, különben nem is ismertem közölök mást Damjanichon, Aulichon+ és Leiningenen kívül.

– Nem tudja, ki volt a hóhér?

– Valami közönséges nevű ember volt. Nem volt rendes hóhér; sok kellett akkor!

– Nem találhatnám én meg őt vagy a hozzátartozóit, hiszen tudtommal morvaországi volt!

– Alig hiszem, azt a tettét szeretné elfelejteni, és nem is hiszem, hogy nagyon emlegette volna!

– Nem tud arról, hogy a tábornokok holttestét éjszaka kiásták?

– Nem tudok róla semmit. De valószínűnek tartom. Meglehetősen korrupt állapotok voltak! Erre tudok példát is. A kórházunkból kikerülő magyar betegek kivétel nélkül börtönbe vándoroltak. Volt egy előkelőnek látszó magyar betegünk, valami főtiszt lehetett. Egy este a főorvos asszisztenciája mellett felöltöztették, és egy úriasszony elvitte hintón. Én ügyeletes voltam, és a hallgatásért két aranyat kaptam, a főorvos biztosan drágábban hallgatott. Pénzért lehetett embert kapni mindenre! A főtisztek alaposan halásztak a zavarosban. A magyar sereg elkobzott felszerelései szőrin-szálán elvesztek. Egyszer hallom, hogy egyenruhaposztót árulnak a várban. Venni akartam én is, de mire beértem, a főorvos hivatalosan már megvétette az orvosok számára. Sohase láttam abból a posztóból egy darabot se, de a többi kollégám se! Rettenetes idők voltak! A legyőzött magyar sereget besorozták, és ennek a holtfáradt, apatikus lénye erősen hatott az osztrák legénységre is, melyet tulajdonképpen nemigen fanatizált a diadalmas harc és a császárság dicsősége, hisz őneki gyéren jutott az elismerés.

Az öregúr elmondott még egy csomó epizódot az életéből. Ezek azonban annyira egyéniek, hogy bennünket nemigen érdekelhetnek. Az ő véleménye alapján tehát az következnék, hogy 1. a vesztőhely nem azon a helyen van, amit ma obeliszk jelöl; 2. lehetséges, hogy a vértanúk teste nem nyugszik a kivégzés helyén; 3. a fogoly honvédek által rajzolt térkép hiteles; és hogy 4. az ásatást ennek utasítása szerint újra el kell kezdeni. Ha sírokat nem is, de a bitófák nyomát talán meg lehet találni. Az ásatást haladéktalanul folytatni kell. A nemzetnek joga van ezt megkívánni, hiszen majdnem százhetvenezer koronát áldozott a vesztőhelyért. Jóvá kell tenni azt a végtelenül elsietett eljárást, hogy ezelőtt harmincöt évvel megjelöltek egy helyet, melyet most hiába turkáltak összevissza, és melybe eredmény nélkül ástak bele majdnem hétezer koronát. Az eddig ismeretlen helyen fekvő vértanúk hamvait meg kell találni, hogy az építendő mauzóleumban elhelyezhetők legyenek. Az ismert helyeken nyugvó hamvakat az illető családok már átengedték a bizottságnak. Kérdés azonban, hogy a bizottság fog-e embert kapni, ki ezt az idegölő, fáradságos munkát újra vállalni fogja. Reméljük, hogy Varjassy Árpád+, kiről mindenki tudja, hogy ő ennek a munkának a lelke, ismét el fogja vállalni. Hiszen az ügyet eddig is az ő törhetetlen erős hite és lelke mentette meg az elalvástól.




Hátra Kezdőlap Előre