A verseim elé

Ezek a versek pergő életem kerekéből hullottak ki; egyedüli ajándékaim, amelyekkel jobb magamat ernyedt vívódásaim közben megörvendeztethettem. Büszke vagyok rá, hogy fejedelmien ajándékozhattam meg magamat velük, a forró művészet céda kölykeivel, akik nem maradnak meg nekem, mert parázna kalandorságra születtek. Mint a félvilági dámák súlyosan gyűrűs, gömbölyded és polúros ujjai. Mindenki magához szoríthatja őket, elnyelhet a lüktető melegükből, és csókolhatja fínom, borzongó bőrüket.

Minden, amibe daloló kedvem belemarkolt, szürke sebeim, a szerelemben alázatos, de lázongó szívem, a földi színekkel való könnyelmű és siralmas játékom és az a sáros, fakó cirkusz, amelynek a legféktelenebb természetű, leglüktetőbb szügyű és legkorbácsoltabb paripája vagyok, mindez a Szépség és Drága Bolondság kevés időt hagyott meg nékem a versírásra. A kenyér többnyire száradtan és íztelenül jutott el hozzám, és magányos, sötét lakomáimon nagyon sok megalázást és fájdalmat fogyasztottam, amíg a révbe értek és okosan élők békeszivarjainak kék füstje síma kígyókként falta a fejemet.

Abból a kevésből is, amit a nagy fagyok évadján megírtam, sokat elhagyogattam. Sokat pedig kiszorítottam ebből a könyvből, mert két művészbarátom, akik a nyilvánosság elé unszoltak – úgy akarták. Féltettek engem a meg nem értőktől, akik a színdarabokban is azt szeretik, ha Rómeo és Júlia egymáséi lesznek. Én szeretem ezt a két jó embert, megtagadtam értük néhány versemet. De Rómeo és Júlia még így sem lehetnek egymáséi!

Szegeden, 1909 november hava




Kezdőlap Előre