| Szívekbe szentelt szégyen: Szerelem, |
| be sokat írtam s gondolkodtam rólad, |
| míg így leróttam szerelmi adómat. |
|
| Kívül még ifjú, bent pudvás vagyok. |
| Még jól megnéznek azok, akik látnak; |
| még tetszem néhány nőnek, pár barátnak. |
|
| Még mosolyognak, hogyha bús vagyok. |
| Még gondolják, hogy virágokra szállok |
| s hogy párnám még az erdőszéli árok, |
|
| hova magammal viszem csókomat, |
| amely gondtalan ajkak martaléka; |
| s hogy reménytelen egy-egy lázam néha. |
|
| Pedig virágot én már nem szedek. |
| S a méz begyüjtve áll a kamarába |
| és nyitva vár az ajtó mindkét szárnya. |
|
| Az árokszélre már le nem ülök. |
| Sok csalán van ott és sok lehullt csillag |
| s a közel temetőbül sok bús illat. |
|
| Itthon vagyok kenyéren s vizen én! |
| S papírra vetve egy-egy mondatot, |
| a virágoknak friss vizet adok. |
|
|
