| Hóval van behintve az Üllői út: |
| egykor itt laktál, az eszembe jut. |
|
| Egy hátsó lépcsősor volt az utad. |
| Emlékemben egy kéz arra mutat. |
|
| Névjegyed fehéren állt a falon; |
| te magad kevélyen, fiatalon. |
|
| Főzted a teát és írtad a sort; |
| adtad a verset, a fűszeres bort. |
|
| Tanultál, álmodtál könnyek alatt |
| s remegve nézted a szürke falat, |
|
| amelyre ördögöt rajzolt a vér; |
| ördögöt, mely angyalszárnyakat kér. |
|
| Emlékszel?… szavakkal játszadozánk. |
| Petőfit idéztük s mondtuk: Hazánk!… |
|
| S néztük a képet az ócska falon |
| s a vérező mellet oly fiatalon. |
|
| Az ujjat, mely önvérébe mártja magát |
| s a porba beírja mélytitku szavát… |
|
| Az arcot s a harcot, mely rája kiül; |
| s az élet szent fényét, mint hal el, kihül… |
|
| A legenda fátyolát, mit most a szél |
| föllebbent mindnyájunk könnyes szemén… |
|
| Petőfi! nagy magyar! önként-vitéz! |
| Tűzben láng! Békében költő-szinész!… |
|
| Hogy hívtuk őt az éj kábulatán! |
| Őt, akit ottfeledtek a csatán. |
|
| …Egyikőnk itt hal meg, a másik ott – |
| De azért Petőfi mégis halott! |
|
|
