| Sorsom: te rekedt, marcona parancsnok, |
| ki mindig rútul bántál el velem, |
| elédbe állok most és szalutálok, |
| mert én a rendet szívből kedvelem. |
| És összecsapván keményen bokámat, |
| jelentem néked, hogy fáradt vagyok; |
| ha napsütésbe űznél, ott megégnék; |
| ha kikergetsz a hóba, megfagyok! |
|
| Lásd: gúnyámon a folt is újra feslik, |
| a pityke rajta már nem fényesül. |
| A fegyver reszket már alélt kezemben, |
| s ha elsütöm is, már csak félresül. |
| A kommandót csak félfüllel, ha hallom, |
| a célt nem látja elbúsult szemem. |
| Ne küldj többé az ellenség elébe, |
| galléromról a rangom leveszem! |
|
| Lemondok én a szűkre szabott zsoldrul, |
| zsebelje más, ki nálam éhesebb! |
| Ki még keményen jobbra-balra fordul |
| s a dobpergéstül lépte kényesebb. |
| Rohamra nékem kürtös már ne fújjon, |
| nem ér hozzám a harcnak bősz hire… |
| Parancsnok, én lefekszem és elalszom, |
| mert én már nem haragszom senkire!… |
|
|
