| Szemem szurokfénye lobog reád most, |
| Barát, barokk-kedvem hős bíborával, |
| versben köszöntelek még egyszer én! |
|
| Szavak végzetes, vad ölelkezésén |
| lelkem még egyszer lánggá üdvözül… |
| Te láttad őt a Fekete-Pirossat, |
| Te: Egyetlen a sok, a sok közül… |
|
| Te láttad őt táncolni élte átkán, |
| sorsa fekete selymei között! |
| Vad tánc volt az, vörös és szörnyü kánkán, |
| földön indult s felhőkbe ütközött… |
|
| Te láttad őt elesni s elfeküdni |
| önritmusának hengere alatt… |
| Míg hosszú árnya átölelte búsan |
| a vesztőhely körül a hűs falat… |
|
| Most ónesőjü téli délután van |
| s ő fekszik, fekszik és a vére foly – |
| s korhadt falakon át feléd viharzik |
| a lelke s ajkán egyetlen mosoly… |
|
| A java elmult… Harsány szerelemben |
| és vad dalokban kurtább lett az út… |
| Desiré látta… Desiré tud mindent… |
| S daloljon szebbet, aki szebbet tud… |
|
|
