| Így megy el a költő: őszi délelőttön, |
| tizenegy órakor, épp ebéd előtt… |
| Itthagyja kenyerét, itthagyja borát is, |
| itthagyja családját, itthagyja korát is, |
| itthagyja a padmalyt és itt a tetőt… |
|
| Tizenegy órakor, mikor a november |
| mégegyszer szétszórja fáradt fényeit; |
| láthatatlan bottal megbékélt kezében, |
| a sugaras lelkek csöndes jelmezében |
| kilép az életből s a halálba nyit… |
|
| S itthagyja kabátját, mely szegre akasztva, |
| gazdátlan, üres lett, mint ez a világ. |
| És színes tintákba megfürdött tollát is, |
| s itthagyja a munkát, e szent motollát is – |
| s árván maradtok ti: Üllői úti fák. |
|
| S a szegény kisgyermek, ő is ittmaradt most, |
| szomorú panasszal hiába remeg. |
| Elhagyott ágyában elárvulva, fázva, |
| hiába ugrik fel negyvenre a láza – |
| az örök nagy Gyermek már nem érti meg… |
|
| A barna polcokon ott állnak a könyvek: |
| nagy-gyűrüs kezével többé nem lapoz… |
| Ittmaradt zenéje, ez a drága manna, |
| és az ágrólszakadt cseléd: Édes Anna – |
| ittmaradt a könny, mely szemet fátyoloz. |
|
| Így megy el a nagyok legislegnagyobbja, |
| így megy el a költő egy bús délelőtt… |
| Igékkel átkozott és sebekkel áldott |
| sírjára simítsunk sok fehér virágot, |
| örökfénybe vívő nagy útja előtt… |
|
| Ő volt Kosztolányi! Ezt ne feledjétek! |
| Ő a magyar költő! Ő volt Desiré!… |
| Menj, szegény kisgyermek, utadra bocsátunk! |
| Menj, szegény kisgyermek, költőnk és barátunk! |
| Menj, szegény kisgyermek, csillagod felé!… |
|
|
