Kádár Kata^*

(Ugyanaz más alakban)

Anyám, anyám, édös szülőm,

Öngedje mëg szép kérésöm,

Hogy vögyem el Kádár Katát,

Jobbágyomnak szép lányát. –

Miklós úrfi szépön kéri;

Édösanyja nem ígéri:

Nem öngedöm, édes fiam,

Nem öngedi az én rangom. –

Miklós mondá az anyjának:

Kádár Katát szeretöm csak,

Csak ëgyedül Kádár Katát,

Jobbágyomnak szép lányát. –

Édösanyja azt feleli:

Abból ugyan nem lösz sömmi,

Vagyon lányok az uraknak,

Abból neköd is juttatnak. –

Miklós úrfi mëgbúsula,

Készül, indul búdosásra.

Szógám, szógám, édös szógám!

Nyergeljed még pej paripám!

Mönjünk, mönjünk, amíg látunk,

Lögyön örök búdosásunk! –

Miklós úrfi elindula,

Azt mëglátá Kádár Kata,

A kapuját mëgnyitotta,

Hogy Miklós bémönne rajta.

Ne nyiss kaput, Kádár Kata,

Nem mönyök én most bé rajta;

Henem^* mönyök a világra,

Hótig tartó búdosásra. –

Kádár Kata mëgbúsula,

Miklós úrfihoz így szóla:

Állj még, kéncsöm, szép Miklósom,

Hogy adjam rád ëgypár csókom!

Adjak neköd ëgy bokrétát,

A kezedbe kézi ruhát!

Mikor ruhám vérrel hobzik,

S a bokrétám hërvadozik,

Hidd el, kéncsöm, hidd el neköm,

Akkor löszön veszedelmöm. –

Elindúnak, mönnek, mönnek

Hosszú útnak, röngetegnek.

A ruháját Miklós úrfi

Elévöszi, mëg-mëgnözi,

Hát a ruha vérrel hobzik,

Bokrétája hërvadozik.

Mind a kettő azt jelönti:

Kádár Katát most veszesztik.

Miklós úrfi mëgfordula,

Ëgy mónárgazdát talála,

Kihöz közéllovagola,

Kihöz ő eképpen szóla:

Hallod-ë te, mónárgazda!

Mi hír vagyon a faluba? –

Nincs ugyan ott sömmi ëgyéb,

Kádár Katát elvesztötték. –

Hallod-ë te, mónárgazda,

Vígy el ingöm éppen oda,

Hol elveszött Kádár Kata,

Jobbágyomnak szép lëánya.

Pej paripám tiéd lögyön

S mindön ékös őtözetöm. –

Mónárgazda szót fogada,

Miklós előtt elindula,

Őt elvitte arra helyre,

Feneketlen tó széjire,

Onnét bészólalt a tóba:

Élsz-ë, kéncsöm, Kádár Kata? –

Kádár Kata is szólalik:

Nállad nékül elig^* telik. –

Miklós úrfi ezt hallotta,

Szűvit a bánat elfogta,

Kezit fejire kócsóta^*,

Sorsát ő ott úgy síratta,

S beléereszködék hëzza

A nagy feneketlen tóba.

Ëgyikből nőtt muszkátaszál,

A másikból rózsmarintszál.

Addig s addig neveködtek,

Vízön föjül emelködtek,

Ëgymásba belészerettek

S ott is ësszeölelköztek.

Miklós anyja mönt sétáni,

Meg taláta őköt látni;

Vízi búvárt elhívatá,

Mind a kettőt kiásatá.

Az ëgyiknek csinátattak

Fejér márvánkő kopossót,

A másiknak csinátattak

Vörös márvánkő kopossót.

Az ëgyiköt eltemették

Elejibe az ótárnak,

A másikat eltemették

Háta megi az ótárnak.

Az ëgyikből neveködött

Fejér márván liliomszál,

A másikból neveködött

Vörös márván liliomszál.

Ott is addig neveködtek,

Amíg ësszeölelköztek.

Miklós anyja hogy mëglátá,

Mind a kettőt leszakasztá,

Talpa alá bétipodá

S tövisbokorra rakatá.

Ezt hogy látta Kádár Kata,

Kopossóból följajdula:

Éltünkbe űdözőnk vótál,

Békét hótunkba sem hattál.

Kiér Isten jót ne adjon,

Szeretetlen tássat adjon!

Kinyeretlenség találjon,

Mégis sönki mëg ne szánjon.

Hátra

Kezdőlap

Előre