Kőmives Kelemenné

(A falba épített asszony)

Tizenkét kőmives, tizenkét kőmives

Elfogadták ők az magos Déva várát,

Magos Déva várát.

Hezza is fogának, hezza is fogának,

Mit délelőtt raktak, délután leomlik,

Délután leomlik.

– Istenem, istenem, mi annak az oka,

Hogy az mü szép várunk nem akar épülni,

Nem akar épülni. –

Tizenkét kőmives nagy fogadságot tett,

Melik felesége hamarább odajő,

Hamarább odajő,

Fogják meg, öljék meg, keverjék mész közé,

Minden apró csontját rakják kőfal közé,

Rakják kőfal közé.

Kőmives Kelemen rikoltá szolgáját:

– Szolgám, szolgám, szolgám, én azt mondom néked,

Én azt mondom néked:

Menj el te csak haza, mondjad asszonyodnak,

Ne siessen haza, késsen az ebéddel,

Késsen az ebéddel. –

Erre a jó szolga haza es indula,

A kapun bemene s kapu megcsattana,

Kapu megcsattana.

Kifuta asszonya s kérdi hogy mi baj van.

– Az a baj, az a baj, szép kedves asszonyom,

Szép kedves asszonyom.

Azt üzeni gazdám siessél ki hozzá,

Siessél ki hozzá, siess az ebéddel,

Siess az ebéddel.

– Szolgám, szolgám, szolgám, fogd bé az hat lovat,

Fogd bé az hintóba s állítsd az ajtóba,

Állítsd az ajtóba. –

Mikor már félutig elérének oda:

– Asszonyom, asszonyom, – szólítá a szolga,

Szólítá a szolga.

– Asszonyom, asszonyom, én egyet gondolék.

– Szolgám, szolgám, szolgám, mondd meg, mint gondoltál,

Mondd meg, mit gondoltál.

– Én aztat gondoltam, térjünk meg mü innen.

Jobb lesz nekünk, jobb lesz, – térjünk meg mü innen,

Térjünk meg mü innen.

– Szolgám, szolgám, szolgám, kezedben a gyeplő,

Kezedben az ostor, hajtsad az hat lovat,

Hajtsad az hat lovat.

Kőmives Kelemen felállott kőfalra,

Meglátta hintaját, meglátta hat lovát,

Meglátta hat lovát.

– Istenem, Istenem, szerelmes Istenem,

Talán az én szolgám nagy hazugsággal járt,

Nagy hazugsággal járt.

– Istenem, istenem, adj egy sötét záport,

Hogy ne tudjon jönni az én szép kedvesem,

Én jó feleségem!

Mikor eztet mondá, oda es érének,

Erre jó Kelemen kapá az puskáját,

Meglövé szolgáját.

– Jónapot, jónapot, Kőmives Kelemen,

Jónapot, jónapot, Kőmives Kelemen,

Kőmives Kelemen!

Istenem, Istenem, mi annak az oka,

Hármat es köszönék, egyet sem fogada,

Egyet sem fogada.

– Az a baj, az a baj, kedves feleségem,

Megfogunk, megölünk, mész közé keverünk,

Mész közé keverünk,

Minden apró csontod kőfal közé rakjuk

Magas Déva várát véle megállítjuk,

Véle megállítjuk.

Az asszony már erősen viselős s ahogy befalazták, megszülte kicsiny fiát. Mer nem ölték meg, hanem elevenen falazták el. Szerencséjére az egyik karját tudta mozgatni, és ezzel a kezivel adta a csecsit a gyereknek. Így nevelte hét esztendeig. Ez alatt a hét esztendő alatt Kőmives Kelemen gyászolá feleségét, de a hét év elteltével új lakodalomra készült. Megérezte ezt a befalazott asszony, szétlökkintette a falat, és útnak indult kisfiával hazafelé. Mikor a kapu elé értek, levetette utolsó rongyát (mert a ruhája hét esztendő alatt lenyűtt a falban), rátekerte a fiára, kinek nem volt ruhája. A gyerek szájába tette a mátkagyűrűjét s kitanította, menjen be egyenesen a násznép közé, álljon meg Kőmives Kelemen előtt, köszöntse fel, s ha már ivott, lökje be nyelvével a pohárba a gyűrűt. A gyerek be is megy. Csak nehezen jut apja elé, mer a násznép taszigálja, de végre elibe ér. Fölköszönti, iszik s visszaadja a poharat. Kőmives Kelemen, ahogy szokás, kiissza a maradékot; a szája pereméhez ér valami, megnézi – hát látja, hogy ez az ő régi mátkagyűrűje. Megkérdi a gyerektől, kitől kapta a gyűrűt. A gyerek megmondja. Kőmives Kelemen kimegy. Amikor meglátja a régi asszonyát mezítelenül, visszamegy a házba, leszedi az új asszonyról a selyem szoknyát, a bársony ingvállat, a gyöngyöket, az arany ékszereket, kiviszi s ráadja a régi asszonyra. S mikor behozza az egyik ajtón, a másikon kimegy az új asszony pőrén a násznéppel. Attul fogva mindig együtt éltek.

Ajnád (Csík)

Magyar népköltészet. II. Népballadák. (Szerkesztette: Ortutay Gyula) Bp. 1955. (Magyar Klasszikusok), 12-15.