Szegény Szabó Erzsi

(A gyermekgyilkos leányanya)

Szegény Szabó Erzsi
Mind elveszté magát:
Az asztagos ker’be
Az ő kicsi fiát
Aprán összevágta,
Csihán közé hánta,
Csihán közé hánta,
Disznyóknak ajálta…
Király-úrfi István
Az ablakból látta,
Ennek küs gyermeknek
Keserves halálát.
Hamar kütte vala
Ő az katanáit,
Lefogatta Erzsit,
Rekeszbe vitette.
Rekeszbe vitette,
Talpig vasba tette,
Meghallta az anyja,
S az ő édesapja.
Futnak a rekeszhez,
Lássák meg lányukat.
Odaért az anyja,
Kérdi az ablaknál:
– Erzsim, Szabó Erzsim,
Élsz-e vaj megholtál?
– Élek, édesanyám,
De immá sok sincsen.
Szorítnak a vasak
Szűvemet teszik el.
Anyám, édesanyám,
Azt láttam álmomba,
Két sing selyem sinor
Fejem fölött jára,
Két fekete holló
Körme közt hordozta.
– Erzsim, édes Erzsim,
Az a te halálod,
Két fekete holló
Az lesz a halálod.
Dehát ne sírj magad,
Ne sírj, s ne keseregj.
Meek a királyhoz,
Kérlek ki tégedet.
El es ment az anyja,
Elment a királyhoz,
Kérje ki leányát,
Kérje ki rekeszből.
Térdre ese szegény,
Szegény édesanya,
Úgy fog könyörgeni
Ő a király előtt.
– Király-úrfi, István,
Essék meg a szüved,
Essék meg a szüved,
Csapd ki leányomat!
Csapd ki a rekeszből,
Szorítják a vasak,
Szorítják a vasak,
Majd mingyán vége lesz.
– Nem csapom, nem csapom,
Nem tudom kicsapni,
Met halálét halált
Igértem én neki.
Hogy nem sajnálta meg
Az ő kicsi fiát!
Hogy tudta megölni,
Aprán összevágni;
Aprán összevágni
S disznyóknak ajánlni?
Az nem édesanya,
Ki megöli fiát!
Szenvedjen ő es már
Halálért egy halált! –
Odaért az apja
Oda a rekeszhez,
Kérdve kérdezgeti,
– Erzsim, édes Erzsim,
Élsz-e, vaj meghótál?
– Élek, édesapám,
Élek édesapám,
De immán sok nincsen,
Szorítnak a vasak,
Szüvemet eszik el.
– Ne sírj fiam, ne sírj,
Ne sírj, ne keseregj,
Mert megyek királyhoz
Kérlek én ki téged. –
Akkor abba helybe
Odaér a bátyja,
Kérdi az ablaknál:
– Húgom, édes húgom,
Húgom, édes húgom,
Élsz-e, vaj meghóttál? –
Nem tuda már szólni,
Nem, neki a húga.
Akkor mene már ki
Belőle a lelke.
Akkor abba helybe
Futa a királyhoz,
Hát mit láta ő ott,
Apját s anyját sírva,
Térden könyörgöttek
Engedjék ki lányik…
Akkor mondá vala
Az édes bácsija:
– Király-úrfi, István
Kicsaphassa immán,
Immán kicsaphassa,
Met nem él ő többet.
– Nahát, ha úgy mondod,
Menyek, hogy lássam meg.
Menyek, hogy lássam meg,
S én adjam ki nektek. –
Odamenének már,
Oda, a börtönhöz.
Bemene a király, –
Hát ő meg van halva…
Fődig esett anyja
S nagy jajszókval síra:
– Istenem, Istenem,
Nincs a lányom nekem! –
Király István úrfi
Azt felelé néki:
– Ne sírj, asszony, ne sírj,
Ne sírj s ne keseregj,
Met nem érdemli meg,
Rontsad a szűvedet!
Met nem vót már neki
Nem vót az a szűve,
Amelyik neked van,
Nem sajnálta fiát.
– Már te nem ölted meg,
Méges hogy sajnálod,
Hogy volt az a kutya,
Hogy ő nem sajnálta?
Hogy megölje fiát,
Egyetlen egy fiát,
Hogy vitte rá esze,
Hogy ezt cselekedte?!

Gerlén (Moldva)


Kallós Zoltán: Balladák könyve, Bukarest, 1970., 181-186.




Hátra Kezdőlap Előre