I.

(Az 1534–1606 közötti évek levelezéséből)

„Az német és magyar veszett öszve,
az török végezte el az játékot.”

A törökellenes magyar harcok, párhuzamosan az oszmán-török birodalom hódító törekvéseivel, a XIV. sz. második felébe nyúlnak vissza. Bár e harcok során egészen 1526-ig a magyar seregek sok fényes győzelmet értek el, a katonai hódításra berendezkedett török birodalom európai terjeszkedését megállítani nem tudták. Az ellenállást kilátástalanná tette a Mátyás király halála (1490) után eluralkodó rendi anarchia és a külpolitikai elszigetelődés, amely azt jelentette, hogy Magyarország csak a többszörösen lekötött erejű Habsburg-birodalomtól várhatott jelentősebb segítséget. A Habsburgok azonban a török hódoltság mintegy másfél évszázados uralma alatt – tapasztalva, hogy a török terjeszkedés Magyarországon túljutni képtelen – csak akkor nyújtottak nagyobb segítséget, amikor a török sereg már Bécset fenyegette.

1521 és 1532 között négy alkalommal járt szultáni haderő Magyarországon. E hadjáratok közül már az 1526. évi támadás lényegében megpecsételte az önálló Magyarország sorsát. A II. Szulejmán vezette, jelentős túlerőben lévő sereg augusztus 29-i mohácsi győzelme szabaddá tette az utat Buda felé, lehetőséget adva a magyarországi török uralom kialakítására. A mohácsi ütközetben lelte halálát számos magyar főúr, maga a király, II. Lajos is. Az ezt követően Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd között létrejövő trónviszály csak növelte a török esélyeit a hatalom megszilárdítására. A megoszlott rendek 1526 novemberében Szapolyait koronázták meg, decemberben pedig Ferdinándot választották királlyá. A kettős királyság küzdelmeibe a törökök többször is beavatkoztak Szapolyai oldalán. A végső döntést Szulejmán számára (Buda elfoglalását és az ország szétszakítását) a Habsburgok és János király között létrejött váradi béke (1538) következményei adták. Miután mindkét királynak be kellett látnia, hogy fegyverrel nem vihetik döntésre a hatalmi harcot, megbízottaik Nagyváradon titkos egyezményt kötöttek. Ennek értelmében az országot a tényleges hatalmi helyzetnek megfelelően osztották meg egymás között, de csak János király haláláig. Az egyezmény szerint függetlenül attól, hogy lesz-e Jánosnak fiúörököse, halálával az egész ország Ferdinándra száll. A váradi béke nem bizonyult tartósnak. Ferdinánd már 1539 októberében beárulta a békét a Portán, 1540 júliusában megszületett Szapolyai és a lengyel származású Izabella királyné gyermeke, János Zsigmond, két héttel később pedig meghalt a király. Hívei csecsemő fiát szeptemberben királlyá választották, a kormányzást pedig Izabellára, Fráter Györgyre, Petrovics Péterre és Török Bálintra bízták. A váradi békét végrehajtani szándékozó Ferdinánd Budáig nyomó csapatai ellen a János Zsigmond uralmát elismerő Szulejmán maga jött seregével a királyi székhelyre. A magyar főurak így nem tehettek mást: nagyobb csata nélkül átadták Budát a szultánnak (1541. augusztus). Ezzel az ország három részre szakadt: Erdélyt a Tisza és Erdély közötti területtel János Zsigmond kapta meg, a Ferdinánd uralma alá kerülő nyugati országrész és János Zsigmond területei közé a hódoltság ékelődött be (6. sz.). A királyi udvarnak a keleti országrészbe kerülésével az elkövetkező évtizedekben létrejött az erdélyi fejedelemség.

A Buda eleste utáni időszak első nagy politikusa a pálos rendi szerzetes, György barát (frater Georgius) volt. 1541-ig fenntartott álláspontján, mely szerint a török fennhatóság Magyarország számára létkérdés, Erdélyben gyökeresen változtatott. Élete hátralevő részében Izabella királyné és tanácsosai ellenére is mindent megtett az ország Habsburg-segítséggel való egyesítéséért. Már 1541 decemberében, majd 1549-ben is megegyezett Ferdinánddal Erdély átadására. 1551-ben, mikor a Portán János Zsigmond megkoronázását sürgették, György barát hívására Castaldo gróf vezetésével Habsburg-csapatok érkeztek Erdélybe, s a szászsebesi egyezményben (1551. július) Izabella János Zsigmond nevében lemondott a koronáról, kötelezve magát Erdély elhagyására fiával együtt. Kárpótlásul János Zsigmond egy sziléziai hercegséget kapott. Az egyezményben szerepelt még az is, hogy ha Ferdinánd fiúgyermek nélkül halna meg, János Zsigmondra száll a magyar korona. Még ebben az évben a kolozsvári országgyűlés felesküdött Ferdinándra, a koronát Bécsbe vitték, János Zsigmond eljegyezte Ferdinánd leányát és Izabellával együtt Kassára távozott. Az ősszel meginduló török támadás idején az erdélyi vajdává kinevezett Fráter György és Ferdinánd álláspontja között a védekezést illetően eltérések mutatkoztak. György barát hiába kérte többször (7. sz.), hogy személyesen tájékoztathassa Ferdinándot elképzeléseiről, a császári vezetés nem bízott benne, s december 17-én Castaldo emberei meggyilkolták. Az erre vonatkozó felhatalmazás már Ferdinánd december 14-én írt levele (11. sz.) előtt megvolt.

Az 1551-es eseményeket a következő évben háború követte. A török seregek sorra foglalták el a hódoltság határain levő várakat: Veszprémet, Drégelyt, Hollókőt, Szolnokot, Lippát, Temesvárt. 1552-ben egyedül Egernél sikerült hősi helytállással megállítani a török előnyomást (13. sz.). Ezután 1566-ig nem jött a szultáni haderő Magyarországra, csupán kisebb támadásokkal próbálkozott (16. sz.). 1566-ban ismét nagyobb hadjárat indult, amely néhány vár (Gyula, Jenő, Világos) birtokbavétele után Szigetvár ostromával (25. sz.) ért véget. Az óriási túlerőben levő török sereget a várvédők az ostrom végén hősi halált halt Zrínyi Miklós (a költő dédapja) vezetésével annyira legyengítették, hogy a hadjárat Szigetvár bevétele után elakadt. II. Szulejmán is a falak alatt lelte halálát. Utódja, II. Szelim Drinápolyban 1568-ban békét kötött az 1564 óta uralkodó Miksával, s mivel a szerződést később többször megújították, a század végéig nagyobb török hadjárat nem pusztított az országon. Az 1552. és 1566. évi hadműveletekkel lényegében a következő évszázad végéig állandósultak a hódoltság határai. A török terjeszkedés megállításában szerepe volt annak a ténynek, hogy Törökország katonai centrumától, Drinápolytól, ahol a hadak háború idején tavasszal gyülekeztek és ahonnan észak-északnyugat felé indultak, igen messze estek a magyar végek. A hadakozás ideje általában április-májustól október-novemberig tartott, tehát Bécsnél tovább jutni csak igen megterhelő folyamatos hadviseléssel lehetett volna.

Emellett nem jelentéktelen segítséget kapott az ország a Habsburg-ház fennhatósága alatti területek és fejedelemségek egy részétől. A csak formálisan önálló királyi Magyarországon megszervezett központosításnak ez mindenesetre előnye volt, még akkor is, ha Bécs nem törekedett a magyarországi török uralom megszüntetésére, s csak „védőbástyaként” használta fel az országot. Végül a török terjeszkedés megállításában visszavonhatatlan érdeme volt a végvári katonaságnak s egyes áldozatkész vezetőinek (pl. Dobó István, Losonczi István, Nádasdy Tamás, Zrínyi Miklós).

Magyarország és Erdély Fráter György által megvalósított 1551. évi egyesítése csak átmeneti lehetett. Miután a szultán 1555-ben befejezte a perzsa háborút, Ferdinánd számára világossá vált, hogy engednie kell. Török parancsra az erdélyi országgyűlés visszahívta Izabellát és János Zsigmondot (15. sz.), akik 1556 szeptemberében Erdélybe érkeztek. Izabella három évig tartó törökbarát uralkodása alatt (1559 szeptemberében halt meg) több mint egy évtizeden át tartó harc kezdődött közte és a bécsi udvar között a Tiszántúl birtoklásáért. János Zsigmond uralma idején végül nyugvópontra jutottak az ellentétek. A tényleges helyzetet először a drinápolyi béke hagyta jóvá, majd a speyeri egyezmény (1570-71) rögzítette. Ennek értelmében János Zsigmond a „választott magyar király” cím helyett felvette az „Erdélynek és Magyarország részeinek fejedelme” címet.

A Részek (Partium), amely Bihar, Közép-Szolnok, Kraszna és Máramaros megyékre terjedt ki, a fejedelemségen belül bizonyos önállóságot tartott meg. Fontos pontja volt még az egyezménynek a magyarországi király felsőbbségének rögzítése és Erdély birtoklásának kimondása János Zsigmond fiú-utód nélküli halála esetére. A speyeri egyezmény legfőbb jelentősége az önálló erdélyi fejedelemség elismerése volt.

János Zsigmond már nem érhette meg a speyeri egyezmény bécsi ratifikálásának hírét, mert néhány nappal utána meghalt (1571. március), fiúgyermek nélkül. Erdélynek az egyezménnyel kötelezett átadása mégsem történt meg, részben mert a törökök maguk akartak fejedelmet kijelölni, részben mert az erdélyi ellenzék is a szabad választás mellett döntött. Az erdélyi országgyűlés 1571 májusában a hatalmas birtokokkal rendelkező Báthori Istvánt választotta meg, utólag felnyitva a szultán parancslevelét, amelyben szintén Báthori neve szerepelt (29. sz.). Báthori, bár fejedelmi hatalmat gyakorolt, vajdának nevezte magát (1576-ig), eleget téve ezzel az alárendeltségi viszonyt követelő Miksának. Ugyan a császárnak is esküt tett Erdély későbbi átadásáról, ezt a kötelezettségét felmondta, mikor Miksa a speyeri egyezmény megkötésében kulcsszerepet játszó Bekes Gáspárt próbálta meg uralomra emelni Erdélyben (1575 nyara).

Az erdélyi fejedelemség korában a lengyelországi királyválasztások alkalmával gyakran szerepelt erdélyi jelölt is. 1576 májusában a lengyel köznemesség befolyására Báthorit koronázták meg Miksával szemben, aki szintén igényt tartott a lengyel trón megszerzésére. Báthori feleségül vette Jagelló Annát, Lengyelországba költözött, s az erdélyi fejedelem címet fölvéve, a tényleges erdélyi hatalmat vajda címen bátyjának, Kristófnak adta. Báthori lengyelországi uralmából következett, hogy kénytelen volt háborút viselni Oroszországgal (1579-81), amely az uralkodása alatt egyébként föllendülő gazdasági élet ellenére Erdélynek is nagy megterhelést jelentett. Báthori a Habsburg-uralom alól való szabadulást egy időben a szabad királyválasztás érvényesítésében látta, saját királyságának esélyeire gondolva (34. sz.). A török ellen védekező politikát folytatott. 1586 decemberében bekövetkezett halála (44. sz.) után a század végén Erdélyre ismét nehéz esztendők vártak, mert Báthori nem tudta megnyugtató módon biztosítani utódlását, s a 90-es években pedig hosszúra nyúló török háború vette kezdetét.

A végvárvonal mentén a drinápolyi béke óta eltelt időszakban sem szüneteltek teljesen a harcok. Az 1590-es évek elején azonban több ponton is megindultak a csatározások (58. sz.), a diplomáciai kapcsolat megszakadt a törökökkel: kezdetét vette a hagyományosan 1593-tól számított ún. tizenöt éves háború (1606-ig). A háború váltakozó sikerekkel indult. 1596-ig tartó első szakaszát általában véve mégis magyar-császári sikerek jellemezték (pl. 62. sz.). Ez főleg az 1595-96-os erdélyi eseményeknek volt a következménye, ahol a törökellenes fellépés, de ezzel párhuzamosan növekvő Habsburg-befolyás vette kezdetét. Báthori Zsigmond, Kristóf fia, 1588 végétől gyakorolta a fejedelmi hatalmat ténylegesen, mert kiskorúsága idején (1581-től) helytartók: Kendi Sándor, Kovacsóczy Farkas, Sombori László, majd kormányzó: Giczy János (1585-88-ig) irányított. Báthori, aki szeszélyes és zsarnok uralkodó volt (nem kis mértékben nagybátyja, a későbbi szabadságharcos Bocskai István befolyására) szakított a török politikával, s Erdélyt Habsburg-kézre adta. Elgondolásainak ellenzőit, korábbi tanácsadóit (többek között Abafáji Gyulay Pált, Gálfi Jánost (60. sz.), Kendit, Kovacsóczyt, unokatestvérét, Báthori Boldizsárt) törvényes eljárás nélkül megölette. Fejedelemségét időnként visszavéve, az erdélyi uralomról többször is lemondott a Habsburg-ház javára (pl. 66. sz.), míg végül 1602-ben végleg megegyezett Giorgio Basta császári hadvezérrel.

Az erdélyi törökellenes front (Báthori szövetsége a havasalföldi és a moldvai vajdával) 1594-95-ben volt hatalma tetőpontján, ellenfelét erősen vissza szorítva a Balkán-félszigeten. A tizenöt éves háború magyarországi eseményei is (Buda körüli várak elfoglalása) ekkor adták a legtöbb reményt, s a török békét kért. Ezeket a sikereket azonban még további foglalások (Vác, Hatvan, – 61. sz.) ellenére sem tudta kihasználni a császári-magyar sereg. 1595 októberében a török Egert vette be, majd hiába egyesült Báthori és a magyar-császári sereg, a mezőkeresztesi csatában meglepetésszerű vereséget szenvedett. A töröknek még arra sem volt ereje, hogy győzelmét kihasználja.

A mezőkeresztesi csata után változás állt be a háború menetében. Mindkét fél kifáradása és a Habsburg-csapatok passzivitása folytán az elkövetkező években a stratégiai helyzet állandósult, ugyanazok a várak időnként gazdát cseréltek. A háborúnak ebben az időszakában jelentősebb események a fontos helyen levő Kanizsa várának török kézre kerülése (1600. október) ugyanakkor a hajdúk délvidéki sikerei voltak. A hosszú háború nehézségeit természetesen a falusi lakosság érezte meg leginkább, sokszor nagyobb csoportokban is lakóhelye elhagyására kényszerülve. (A jobbágyok helyzete az egész időszakban igen nehéz volt. Különösen a hódoltság peremén élő, „kétfelé adózó” parasztok voltak kénytelenek elköltözéssel fenyegetőzni. Ld. 12., 46., 47., 50. sz.)

A kilátástalan erdélyi helyzet okozója nem kis mértékben Báthori Zsigmond következetlen magatartása volt, mutatva az uralkodó osztály ingatag politikai állásfoglalását. Báthori végleges távozása után azonban a Habsburg-ellenes párt még erős volt Erdélyben, s Székely Mózessel az élen felvette a fegyvert. Basta kiszorulása után az országgyűlés Székelyt fejedelemmé tette, de az udvar befolyására Radu havasalföldi vajda 1603 júliusában megverte csapatait. Székely Mózes is a brassói csatában lelte halálát.

A Basta vezetésével uralomra jutó katonai kormányzat törvénytelenségek sorozatát követte el Erdélyben. A királyi Magyarország hasonló sorsra jutott. Itt főleg a birtokos nemesség ellen irányult a támadás. Gyakori volt az erőszakos birtokfoglalás, jogtalan büntetés és koholt vádak alapján indított per. (Fő- és jószágvesztésre ítélték az ország egyik leggazdagabb földesurát, Illésházy Istvánt is.) Mindezzel párhuzamosan egyre erőszakosabban jelentkezett az ellenreformáció. Az 1604. évi országgyűlés után készült, de az országgyűlés törvényeihez utólag hozzáírt és érvényesített 22. törvénycikk minden ellenkezést megelőzve megtiltotta, hogy az országgyűléseken vallási ügyeket tárgyaljanak. Az 1576 óta trónon levő, de uralkodásra alkalmatlan, prágai udvarába bezárkózó, régiséggyűjtő Rudolf intézkedései tartós uralom alapjait nem jelenthették. Törvényszerűen vezetett az út az első nagy Habsburg-ellenes megmozduláshoz, a Bocskai István által vezetett szabadságharchoz.

Az eredetileg Habsburg-párti Bocskait Erdély pusztulása vezette az ellenkező táborba. Mikor a hatalmaskodó kassai főkapitány, Belgiojoso gróf az ő birtokai ellen intézett támadást 1604 őszén, a tiszántúli földesúr a nyílt ellenállást választotta. Ez lett szabadságharcának kezdete: a védekezés hamarosan ellentámadássá fejlődött, s Bocskai Belgiojoso seregét megsemmisítve két hét alatt Kassáig szabadított fel jelentős területeket. Bocskai kapcsolatot talált a Bethlen Gábor vezette erdélyi bujdosókkal és a törökkel. Számosan csatlakoztak hozzá nemesek (pl. Ecsedi Báthori István országbíró – 72. sz.) és jobbágyok. Seregének fő erejét azonban a hajdúk jelentették. Ez a századokkal korábban még jórészt marhahajcsár ősöktől (hajtók) származó, katonáskodásra kényszerült réteg híres volt kegyetlenségéről, egyszersmind kiváló katonai tulajdonságairól. A szabadságharc gyors előrehaladását akkor is sikerrel biztosították, amikor az a jobbágy-nemes ellentét, a török szövetség kérdése vagy a megfeneklő béketárgyalások miatt holtpontra jutott. Viszont olyan időszak is volt a felkelés kétéves történetében, amikor a hajdúk törekvései a békekötés útját állták. Bocskai ilyenkor nagy határozottsággal lépett föl ellenük. A felkelők Ausztriát és Magyarországot is fenyegető sikerei megtették hatásukat: Bocskait hívei Magyarország, majd Erdély fejedelmévé választották (1605. február, szeptember), s még ugyanebben az évben a török koronát küldött neki. Bocskai azonban nem kívánta a teljes elszakadást, csak a törvények megtartását, szabad vallásgyakorlatot, önálló magyarországi kormányzatot, a magyar nemesség vezető szerepének biztosítását, valamint saját adományai jogosságának elismerését (73. sz.). Feltételei erős ellenzésre találtak az udvarban, ezért hosszú tárgyalássorozatok kezdődtek a korponai országgyűléstől (1605. november) a bécsi békéig (1606. június). A béke legfontosabb pontjai: a protestáns vallásszabadság, valamint Erdély és a Partium függetlenségének biztosítása Bocskai céljának megfelelően a királyi Magyarország rendi érdekeit is védték. Bocskai szolgálataiért mintegy tízezer hajdúnak adományozott nemességet, saját birtokain földet adva, letelepítve őket (76., 78. sz.). Háborúja szükségképpen török jóváhagyással és segítséggel folyt le, viszont az udvarral való békekötés után már a szultán és a császár között közvetíthetett. Így jött létre a tizenöt éves háborút lezáró zsitvatoroki béke (1606. november – 79. sz.), amely húsz évre szólt. Bocskai nem sokkal élte túl küzdelmeinek lezárását, 1606. december 29-én meghalt (81. sz.). Szabadságharca megteremtette azokat a feltételeket, amelyek között az elkövetkező évtizedekben Bethlen Gábor és I. Rákóczi György sikerrel vehette fel a küzdelmet az idegen elnyomással szemben.

*

Az 1541 és 1606 közötti időszak legfontosabb, egymással összefonódó ideológiai-kulturális jelenségei: a protestantizmus irányzatainak terjedése és a magyar nyelvű reneszánsz kori irodalom virágzása. A prédikátorok működése volt az a kultúraközvetítő bázis, amely lehetővé tette, hogy az új tanok szolgálatában álló, magyar nyelven megszólaló irodalom egyre jobban ható tényezővé válhasson.

A Luther által 1517-ben elindított reformációs mozgalom eredeti célkitűzése szerint a katolikus egyházon belüli ellentmondásokat akarta orvosolni a vallás keretein belül maradva. Szándéka pontosan tükrözte a feudális kötöttségekkel teli társadalom válságtünetei felszámolásának igényét is. A teológiai racionalizmuson túl tehát a radikális politikai felfogás volt az, ami a század középső harmadától kezdve a század végéig létrehozta az egyre szélsőségesebb vallási irányzatokat, egészen az ateizmusig eljutva. A Luther fellépését követő évtizedekben kialakuló legfontosabb felekezetek (lutheranizmus, anabaptizmus, kálvinizmus, antitrinitarizmus, szombatosság) számos alapvető hitbeli és egyházszervezeti kérdésben különböztek, gyakran egymással is vitatkozva. Valamennyi irányzat igen hamar utat talált Magyarországra és Erdélybe is. Luther – és munkatársa, Melanchton – eszméi elsősorban a főnemesség és a kevésbé radikális városi polgárság körében találtak követésre már az 1530-as, 40-es évek végén az ország északkeleti és dunántúli területein (a Batthyányak, Nádasdy Tamás, Perényi Péter, Török Bálint stb. birtokain). A főúri pártfogás segítségével jelentékeny teológiai és világi igényeket is kielégítő irodalom bontakozhatott ki. Különösen fontos Dévai Biró Mátyás, Farkas András, Gálszécsi István, Ozorai Imre, Sylvester János (5. sz.) és Sztárai Mihály munkássága. Erdélyben Honterus János alapított nyomdát s tanított a reformáció szellemében. A helvét irány (Zwingli és Kálvin Svájcban működött) főleg a mezővárosi parasztpolgárság körében terjedt el. Legnagyobb hatású képviselői az ország keleti és hódoltsági területein fejtették ki hatásukat. Zemplén megyében lelkészkedett az énekszerző Szkhárosi Horvát András; Kálmáncsehi Sánta Márton az 1540-es években még Luther tanait terjesztette Mezőtúron és Sátoraljaújhelyen, de az 50-es évektől kezdve már Zwingli követője Debrecenben, Munkácson, Beregszászon, Kolozsvárott és a váradi egyházmegyében. Szegedi Kis István, a helvét irányú dogmatika első hazai rendszerezője a török hódoltsági városokban és falvakban prédikált. A hódoltsági területen a reformáció általában akadálytalanul terjedhetett, mivel a török számára az adózás fontosabb volt a vallási kérdéseknél (10., 17. sz.). Itt tevékenykedett Szegedi Kis István hátrahagyott műveinek kiadója, Skarica Máté is. Az 1560-as évektől kezdve vált a kálvinizmus centrumává Debrecen. Nagy szerepe volt ebben az óriási energiával prédikáló-vitatkozó Melius Juhász Péter püspöknek és munkatársának, a debreceni nyomdászat megalapítójának, Huszár Gálnak. (Debrecen nyomdászata mennyiség tekintetében a kolozsvári nyomda után a második helyet foglalta el a században.) A Habsburg-befolyás, a török hódoltság és az erdélyi fejedelemség peremén levő Debrecenben a katolikusokkal és a protestantizmus különböző irányzataival vitatkozva hozta létre Melius a „kálvinista Rómát”. Jelentősek egykori munkatársával, Dávid Ferenccel való hitvitái (28. sz.). Dávid Ferenc sorsa meghatározó volt Erdély vallási életére. Többszöri vallásváltoztatásával a protestantizmus erdélyi útjának irányát jelképezte. 1556-tól 1559-ig lutheránus püspök volt, 1564-ben Erdély első magyar református püspöke, majd 1566-tól már nyilvánvalóan antitrinitárius eszméket vallott. Egy évtizeddel később pedig az unitáriusok első püspöke lett. Élete hátralevő részében azonban szakított az eredetileg Giorgio Blandrata udvari orvos és korábban saját maga által képviselt mérsékeltebb szentháromságtagadó felfogással (36. sz.). A fél Európát bejárt Jacobus Paleologus nézeteinek hatására már Krisztus nem imádandó voltának (nonadorantizmus) hangoztatásáig is eljutott. Következetes bibliakritikájával lett azután a tanait az Ószövetségre alapozó ún. szombatos irányzat előfutára. A szombatosság a század utolsó két évtizedében terjedt el Erdélyben, s virágzását majd Péchi Simon szenterzsébeti működése alatt (1624-38 között) érte el. Szűkkörűségére jellemző, hogy a korabeli szombatos művek csak kéziratban maradtak fenn. Dávid Ferenc működésével kapcsolatban említhető a népi reformációs irányzatnak, az anabaptizmusnak (újrakeresztelők) legnagyobb hatású időszaka is. Egyrészt mert Dávid 1570-ben megvédte később-keresztelési elvüket, másrészt 1570-re hirdetett világváltozása hatással volt az ekkor szervezkedő parasztfelkelés ideológiájára. A felkelés vezetője, Karácsony György anabaptista nézeteket hirdetve vezette csapatait (sikertelenül) a török ellen, majd pedig Debrecen vezetőivel szemben fellépve a városi patríciusok kivégezték. Erdélyben a fejedelmi hatalom mindvégig jelentékeny befolyásolója volt a vallási életnek. János Zsigmond csaknem Dáviddal párhuzamosan járta meg a vallásváltoztatások útját, s a hitvitákon maga is gyakran részt vett. Az 1564-es tordai országgyűlés az evangélikusok és reformátusok számára biztosított vallásszabadságot, az antitrinitáriussá vált fejedelem pedig négy évvel később az unitáriusoknak is háborítatlan tevékenykedést engedett. A katolikus Báthori fejedelmek azután egyre inkább szembeszálltak a protestantizmus irányzataival (Dávid Ferenc bebörtönzése, lengyel, magyar és olasz jezsuiták Erdélybe való betelepítése [35., 39., 43. sz.], a szombatosok felszámolására való törekvések), amit később Basta rémuralma fokozott. Végül a Bocskai Istvántól kezdve református erdélyi fejedelmek a kálvinizmus megerősödését segítették elő.

Míg az antitrinitarizmus és a szombatosság terjesztésében elsődleges szerep jutott az Erdélyben menedéket találó külföldieknek, a lutheri és kálvini eszmék hazai elterjedése a külföldön tanuló magyar diákoknak volt tulajdonítható. A németországi és svájci egyetemekről hazatérve, levelezés útján igyekeztek fenntartani kapcsolataikat. A reformáció eszméi Magyarországra nem eredeti állapotukban, hanem bizonyos módosulással jutottak el, elsősorban a Wittenbergben tanító Melanchton (4., 8., 10., 19. sz.), a zürichi Blinger (17. sz.) és a genfi Beza közvetítésével. Ez is közrejátszott abban, hogy igen gyakran tapasztalható a korban a vallási irányzatok közötti ingadozás, beleértve a katolikus vallást is. Sok estben nem is határozható meg pontosan egy-egy prédikátor vagy főúr felekezeti álláspontja.

A vallásváltoztatásoknak a katolikustól antitrinitáriusig terjedő útját járta meg Heltai Gáspár is, aki Bornemisza Péter mellett a XVI. század legnagyobb író-kiadó-nyomdász egyénisége volt. Sokoldalú munkásságában helyet kapott a társadalmi és egyéni erkölcsi vétkek feltárása és ostorozása (Az részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus, 1552; Száz fabula, 1566; Háló, 1570), de igen értékes tudományos tevékenysége is, Bonfini történeti műve egy részének kiadása (Historia inclyti Matthiae Hunyadis – A nemes Hunyadi Mátyás története, 1565) és magyar nyelvű Bonfini-átdolgozása (Chronica az magyaroknak dolgairól, 1575). Az 1574-ben megjelent Cancionale, azaz históriás énekeskönyv című műve, amely különböző szerzők alkotásait tartalmazza, ugyancsak bizonysága történeti érdeklődésének. Heltai, bár német anyanyelvű volt, magyar írt művei XVI. századi prózánk legjobban sikerült lapjai közé tartoznak. Kolozsvári nyomdájából kikerült könyvei, amelyek a XVI. századi könyvtermésnek csaknem egyharmadát teszik ki, a század nyomdászatának is jelentékeny alkotásai.

Külön kell foglalkoznunk lutheránus püspök kortársával, Bornemisza Péterrel is. Felvidéki pártfogói támogatásával folytatott tevékenysége sokban hasonlít Heltaiéhoz, azzal a különbséggel, hogy (egyéni és társadalmi körülményeiből kifolyólag) az ő írásaiban sokkal erősebb a vitatkozó-bíráló hang. Mintegy tízezer lapnyi, saját maga által kiadott életművéből legjelentősebb magyar nyelvű ötkötetes prédikációgyűjteménye (Az evangéliumokból és az epistolákból való tanulságok, 1573-79, Komját, Sempte, Detrekő, – 27. sz.) és az ebből kinövő Ördögi kísírtetek című munkája (Sempte, 1578 – 37. sz.). Még bécsi tanulmányai idején készített Szophoklész-átdolgozása legjobb XVI. századi drámánk (Tragédia magyar nyelven, Bécs, 1558). Énekek három rendbe címmel kiadott versgyűjteménye (Detrekő, 1582) a reformáció énekirodalmából ad válogatást, sok olyan éneket megőrizve számunkra (pl. Szkhárosi Horvát András műveit), amelyek máshol nem maradtak fenn. Bornemisza – bár kevés saját verse ismert – jelentős költő, szenvedéllyel telített prózastílusa pedig, különösen a máig is élvezetes Ördögi kísírtetekben Heltaiéhoz hasonló csúcsokat ért el.

Heltai, Bornemisza, de többi reformátor-írónk műveltségében is fellelhetők a humanista iskolázottság nyomai. A bibliafordító és nyelvtaníró Sylvesterre még a tudós humanista Erasmus nagyobb hatással volt, mint a humanista-reformátor Melanchton. A humanista iskolázottság hatása nem egy prédikátor (pl. Gyalui Torda Zsigmond: 8., 10.; Huszár Gál: 17.; Beythe András: 64. sz. stb.) levélstílusán is érződik. Működött azonban a XVI. század végén egy, a vallási vitáktól többnyire függetlenedő, egyértelműen humanista műveltségeszményt valló, esetenként egymástól független személyekből álló írói réteg, amelynek egyes tagjai kapcsolatban álltak a kor neves németalföldi humanistájával, Justus Lipsiusszal (Zsámboky János: 31.; Dudith András: 40., 41., 42., 45.; Forgách Mihály: 48., 51.; Révay Péter: 57.; Rimay János: 58. sz.). Lipsius magyarországi hatása még a következő század közepén is jelentős volt, sőt Laskai János jóvoltából ekkor került sor két művének lefordítására is (Justus Lipsiusnak az állhatatosságról írt két könyvei, Debrecen, 1641., és Justus Lipsiusnak a polgári társaságnak tudományáról írt hat könyvei, Bártfa, 1641.). A tudós humanista műveltség a filológia mellett (főleg Zsámboky munkássága) a latin nyelvű történetírás műfajában nyújtotta a legnagyobb teljesítményeket. Ezeket Baranyai Decsi János, Forgách Ferenc, Istvánffy Miklós és Szamosközy István művei jelzik.

A korabeli irodalom egyéb műfajait tekintve mennyiségileg a magyar és latin nyelvű, vallásos célokat szolgáló prózai műfajok állnak az élen. A vallásos értekező próza (Dávid Ferenc, Dévai Biró Mátyás, Melius Juhász Péter) és a reformációs történetírás (Székely István), valamint a bibliafordítás (Károlyi Gáspár) mellett jelentékeny a reformáció énekirodalma (Batizi András, Szegedi Gergely, Szkhárosi Horvát András, Sztárai Mihály; énekeskönyvek) is. A korabeli (nem túlságosan gazdag) drámairodalom legtöbb alkotásában is a vallási vitakérdések jutnak központi szerephez. Nem a poétikai értelemben vett drámaiságon van a hangsúly bennük, hanem a hitvitákon. A világi témájú, szerzőiről deák-irodalomnak nevezett műfajok közül elsősorban a históriás és krónikás ének (Tinódi Sebestyén, Ilosvai Selymes Péter) műfaja virágzott. A lírai verstípusok általában a mindennapi élet eseményeihez alkalmazott oktató-mulattató énekek voltak. Balassi volt az, aki a magyar költészetet hosszú idő után ismét európai színvonalra emelte, költészetünk történetében csaknem egy év




Hátra Kezdőlap Előre